Rémiás Tibor (szerk.): Szülőföldünk, 28-29. Miskolc, 2001. [2002.] 85-92. p.

 

Egy borsodi elmebeteg a negyvennyolcas forradalomban

 

Talán közhelyszerű a megállapítás, de tény, hogy a történelem nevezetes napjaiban nem csak azok a „nagy” emberek vettek részt, akik formálták, meghatározták a történések arculatát, hanem azokban meglehetősen kisemberek is keresték saját helyüket, akik többé-kevésbé a valóságnak megfelelően értékelték az éppen velük történteket. A hétköznapi emberek körében különösen a forradalmak, sodró lendületű politikai-társadalmi átalakulások, rendszerváltozások idején bukkantak fel olyanok, akik csak napok, hetek múlva kezdték egyáltalán megérteni, hogy mi is történt velük, szűkebb-tágabb régiójukban, országuk központjában, sőt, előfordult, hogy fel sem fogták a hozzájuk érkező hírek jelentését, vagy csupán a számukra legfontosabb mozzanatokat látták meg azokban.[1]

E nagy rendszerváltozások további általános jellemzője, hogy nem egyszer felbukkantak bennük különös figurák, akik nem pusztán értelmezték a történelmi fordulatokat, hanem tévesen úgy érezték, eljött az ő idejük, amikor megvalósíthatják elképzeléseiket, megmutathatják, kik is ők valójában, magukra és ilyen-olyan tevékenységükre irányíthatják a közvélemény érdeklődését. Közöttük is akadtak valóban jó szándékúak, akik mindemellett segítették is valamely forradalom vagy szabadságharc ügyét, de a gyorsan pergő, a felforrósodott közéletet lázas érdeklődésre késztető események gyakran felszínre hoztak veszélyesebb figurákat is, a különcködő csodabogaraktól a komplett elmebetegekig. Ezeknek csak a kivételes történelmi idők adtak lehetőséget arra, hogy felhívják magukra a közvélemény ki nem érdemelt figyelmét.

Például amikor a nagy francia forradalom nyitányaként, 1789. július 14-én a párizsi tömeg bevette a zsarnokság jelképének számító Bastille erőd börtönét, estefelé a forradalmárok nagy diadalmeneteket tartottak. Minden utcasarkon üdvrivalgás fogadta a gárdistákat, vagy csak felfegyverzett munkásokat, akik a börtönből elhozott tárgyakat (zászlókat, kulcsokat, feliratokat) vagy éppen a kivégzettek levágott fejeit vitték magukkal, és az egyszerű emberek mindenütt mámorosan köszöntötték a forradalom hőseit. E felvonulásokban sokat mutogatták a Bastille-ból kiszabadított foglyokat is. Egyikük különösen felkeltette a forradalmárok figyelmét, aki hosszú, fehér szakállával, tekintélyes fellépésével kétségtelenül alkalmasnak látszott, hogy a zsarnokság bebörtönzött áldozatát lássák benne. Az angol Whyte de Malleville gróf, akit egyébként eredetileg kémkedés vádjával ítélték börtönbüntetésre, hálás köszönetet mondott szabadítóinak, majd nemes egyszerűséggel közölte, hogy a körülötte állók nem mást, mint a Végtelenség Őrnagyát kell, hogy tiszteljék benne. Ezt követően olyan zavaros szövegelésbe kezdett a Gondviselés benne megnyilvánult akaratáról, hogy másnapra szabadítói előtt is kiderült: egyszerű elmebeteggel van dolguk, s azonnal a charentoni tébolydába küldték.[2]

E figura méltó párhuzama lehet egy bizonyos Illinyi András György nevű miskolci illatszer- és piperecikkárus, az 1840-es években országszerte ismert különös elmebeteg, aki meg volt arról győződve, hogy Isten választotta ki őt a magyar nép megmentésére és vezető szerepére. Amennyire sikerült tevékenységét nyomon követni, úgy gondoljuk, személyiségét sajátos, a pszichológiában távolról sem ismeretlen kettősség jellemezte. Zavaros, messianisztikus eszméi mellett jól megfért, hogy a hétköznapi életben normálisnak mutatkozott, végezte megszokott munkáját, emberi kapcsolatokat ápolt; – mindeközben viszont óriási vágyat érezhetett, hogy felhívja magára a közvélemény figyelmét. Már az 1830-as évekből is vannak utalások arra, hogy „világmegváltó” tervek fogalmazódtak meg a Szepes megyei Gölnicbányáról kisebb-nagyobb kitérőkkel Miskolcra vetődött, 1801-ben született, eredetileg német nemzetiségű férfi elméjében. A „kisebb-nagyobb kitérők” közé kell érteni, hogy amikor fiatalabb korában külföldi vándorútra indult, és az osztrák örökös tartományokban próbált szerencsét, már nyilván hangot adhatott különös világnézetének, mert több évre is a bécsi illetve az ybbsi[3] elmegyógyintézetbe zárták. Az elmegyógyintézetek Illinyi tartási költségeit évekkel később is követelték a lakóhelye szerint illetékes törvényhatóságoktól, 1842 júliusában – a Helytartótanács útján – már Borsod vármegyétől.[4] De ilyen kitérőnek számított, hogy a harmincas évek vége felé Sátoraljaújhelyre költözött, az – állítása szerint – virágzó illatszerkereskedésének azonban egy „szörnyű tűzeset” vetett véget, s mivel minden vagyonát elvesztette, Miskolcon keresett „menedéket”. Hogy miért kellett egy tűzkárosultnak „menekülni” a zempléni megyeszékhelyről, nem tudjuk, de gyanítható, hogy ebben már szerepet játszott beteges üldözési mániája is. (Ezt csak erősíthette benne, hogy 1843. július 19-én, a nagy miskolci tűzvész idején már a városban lakott, bár nevét nem találjuk a károsultak listáján.[5]) Borsodba érkezése után ugyanis újabb piperecikk-kereskedést nyitott egy bizonyos Link Sándor Károllyal közösen, majd beadványok sorával ostromolta a városi és a megyei hatóságokat, azt bizonygatva, hogy üzlettársa ki akarja őt forgatni az üzlet hasznából. Fáradhatatlanul írogatott kérvényeit a város és a megye illetékesei rendszerint ad acta helyezték, nem sokat törődve Illinyi rendkívül „fárasztó” ügyeinek felgöngyölítésével, például azzal a kérésével, hogy külön városi bizottság vizsgálja ki az ellene irányuló „üzelmeket”. Hogy üzlettársával tényleg lehettek vitái, bizonyítja, hogy a nevezett Link úr 1845-ben Rozsnyóra szökött, és hiába kerestették, nem bukkantak a nyomára.[6]

De Illinyi is szívesen továbbállt volna korábban, ha teheti. 1842 végén ugyanis „csekély kereskedési viszonyai s foglalatosságai végett nagyobb útra indulni szándékozott”, s útlevélért folyamodott a vármegyéhez, majd 1843. január 2-án személyesen Szathmáry Király József első alispánhoz.[7] (Ráadásul az alispán nevét is helytelenül, „Király Szakmáry Joseph”-ként írta a borítékra. Utóbbi továbbította az egyébként díjmentes útlevélkiállításért is esedező kérvényt a megyei főjegyzőnek, mely hivatalt ekkor Palóczy László, a borsodi reformellenzék egyik vezéregyénisége töltötte be. Mint alább látni fogjuk, ennek még lesz jelentősége.) A vármegye már az első kérvényével kapcsolatban is a helytartótanácshoz fordult, hogy mit tegyen a „Brünn, Prága, Leipzig és Hamburgon át Triesztre” [!] utazni szándékozó piperecikk-árussal, és külön bizottságot is kijelölt a zavaros férfi kérésének megvizsgálására. A Sebe József központi szolgabíró és Vadnay Pál esküdt által lefolytatott vizsgálat az útlevélkiadást „akadályoztató tettet ki nem tudhatott”, s szerintük Illinyi az utóbbi időben becsületesen viselte magát. A helytartótanácsnak meg is írták, hogy „a nevezett személynek habár gondolkodásában zavart eszméi is vannak, mindazáltal tettei közbotrányt nem okoznak”, és javasolták részére az útlevél megadását.[8] Ebben az állásfoglalásban bizonyára szerepet játszott, hogy Borsod vármegye illetékesei szerették volna, ha Illinyi mielőbb határaikon túl van, és csak jó sokára jár erre ismét. Azonban nem volt szerencséjük: a helytartótanács – feltehetően hasonló megfontolásokból – megtiltotta a „zavart elméjű” Illinyi külföldre utazását, bizonyára korábbi elmebeteg megnyilvánulásai miatt inkább úgy gondolták, vesződjenek vele csak a miskolciak.

Illinyi András György illatszerkereskedő tehát Miskolcon maradt, s ha már így alakult a sorsa, hozzákezdett papírra vetni gondolatait. Az 1840-es évek közepén három német nyelvű, többnyire drámai előadás formájában megírt művet alkotott, melyek annak ellenére, hogy első hallásra elég eltérő témájúak, meglehetősen hasonló problémaköröket járnak körül. Első műve – az önmagával azonosított – „koldus-költő” világnézetének elbeszéléséből áll, és már az elején az emberiség nagy gondjainak világos és törvényszerű megoldását ígéri.[9] A második pedig az „Alapvetés, avagy az elveszett paradicsomba vezető útmutató” címet viseli, mint a „koldus-költő”-vel kapcsolatos írásának toldaléka, s bár a korábbi évekből nem bukkantunk a nyomára, 1845-ben egyik példánya címlapján már a harmadik kiadás szerepel.[10] Harmadik, nyomtatásban fennmaradt munkája már 1851-ben jelent meg, mely a „zsidó-Messiás”-ra vonatkozó világmegváltó elképzelések tárházának ígérkezik, de jórészt csak korábbi munkáinak némileg „frissített” újrakiadása csupán, a „koldus-költő” helyett inkább az általa elképzelt „zsidó-Messiás”-ról értekezett.[11]

„Igaznak és kíméletesnek lenni, a nagy lélek kötelessége” – szögezte le első irománya 1844 novemberében kelt bevezetésében és azt ígérte, hogy mindenben „többet és jobbat ad” az olvasó által korábban kézbevett alkotásoknál. Felhívást is közrebocsátott, melyben művét a „méltó főkormányzónak” ajánlotta, s csak sejteni lehet, hogy ebben nem konkrét személyre, hanem egy általa feltételezett új világmegváltóra – a szövegkörnyezetből úgy tűnik: saját magára – gondolt. Már itt papírra vetette az elméjét leginkább lekötő gondolatot: az emberiségnek a Paradicsomba, a bűnbeesés előtti állapotába való visszatérésének problémáját, amit egy új Messiás megjelenésével, továbbá – kimondva-kimondatlanul – saját személyével hozott homályos összefüggésbe.[12] Úgy vélte, munkája nem más, mint az új Kánaánba vezető „kitaposott út”, az összekötő kapocs a sivárrá lett, de most megjavuló emberi lélek és az egykor elvesztett paradicsom között. A „koldus-költő” egyébként egy bonyolult szerkezetű, színpadon nyilván előadhatatlan drámai költemény,[13] melybe az ógörög mintát másolni igyekvő „kardalokban” nemcsak általános filozófiai igazságokat fogalmazott meg, hanem az 1840-es évek magyar társadalmi figuráit is megpróbálta szerepeltetni. Döcögő ritmikájú és rímelésű magyar nyelvű betétdalokat is alkotott, melyre példaként érdemes felidézni egyet:

 

„Irgalmas az Isten Menyben, // Irgalmasok legyünk mink

Irgalmas a Törvényszéken, // Minden Bíró irgalmas

Adja Törvényszék, mit kértem, // Igazságot, szeretetett,

Bizodalmat, becsületett, // Keblünkbe lép békesség.

Lelkem, szívem, repülj feljebb, // Feljebb, csillagoknál feljebb,

Istenhez, elkérvén tőle, // Nyugodalmat nékünk, nekik,

Akik odahaza sírnak, // Békességet, áldást nekünk.”[14]

 

Munkája egyébként elég primitív formában megfogalmazott kiállás a magyar nemesség kiváltságai és a Habsburg-ház mellett, szerzője talán úgy vélte, ha „a paradicsomba visszavezető út” programját a konzervatív nemesi társadalomszemlélettel próbálja egyesíteni, nagyobb sikerre számíthat. (Az előbb említett betétdal után például szerzői instrukcióként megjegyezte: „valamint magyarországi nemes embernek illik, és kívántatik, lelkesen, hathatósan”.) Munkája végén – nyugodtan mondhatjuk – az uralkodóház szirupos ünneplése és annak jóságába vetett bizalma az utolsó felvonásban teljesen zavaros végkifejlethez vezették. A női és férfi kart váltakoztató egyik „ének” komponálásában például érezhetően elveszítette saját versének fonalát:

 

„Éljen, éljen jó királyunk, // Éljen császár Ferdinánd,

Éljen Neje, s boldogságunk, // Áldja Isten a kormányt,

Éljen, éljen jó királyunk, // Élj boldogul uralkodónk

 

Éljen, éljen jó királyunk, // Éljen József Nádor-Ispány

Éljen Neje és országunk, // Áldva légyen a Kormány

Éljen, éljen jó királyunk, // Élj boldogul uralkodónk

 

Éljen, éljen jó királyunk, // Éljen dicső Fő-Ispányunk

Éljen Neje s igazságunk, // Éljen Megyénk s Szabadságunk

Éljen, éljen jó királyunk, // Élj boldogul uralkodónk”[15]

 

Második, említett munkája lényegében újraismétli a paradicsomba való visszatérés programját, s fantáziáját itt is a zsidók ószövetségi istentisztelete (mint a Messiás-várás) motívuma foglalkoztatta erősen. Úgy vélte, az igazi törvények a szentélyben maradtak, s ezeket az ő emlékezete fogja felidézni és a világ tudtára adni.[16] Harmadik, gondolatait jórészt változatlan formában újraösszegző munkáját versszakokra tagolta, melyek végén minden alkalommal a „führt ins Paradies zurück” („vezet a paradicsomba vissza”) refrén található. Munkája „Felhívás!” c. bevezetésében például így írt: „Minden eltévelyedett, minden elesett, minden aggodalmaskodó jöjjön ebbe az országba, ahol virágzik a szeretet // ahol nem a vessző és nem a pálca, ahol nem a barbár iga, hanem a szeretet vonzza az embereket. // Elközelgetett a szépséges eszme, a tejjel-mézzel folyó Kánaán, melynek gyümölcseit én ajánlom nektek! A magasban az angyalok egyformán szeretnek titeket, s a legnagyobb boldogság a szeretet, mely a paradicsomba titeket visszavezet.”

A naiv és zavaros megváltási, emberiség-boldogító eszméket tartalmazó drámai költeményeit azután nem pusztán megjelentette, hanem felkereste velük a kisebb-nagyobb fontossággal bíró közszereplőket, és mint a legfontosabb, követésre alkalmas utat kijelölni hivatott irományt igyekezett rájuk tukmálni. A hivatalos szervek rezignáltan utasították el megkereséseit, rendszerint válasz nélkül visszaküldték neki a könyveit, de az is előfordult, hogy például Zala megye közgyűlése nem a szerzőnek, hanem Borsod vármegyének küldte vissza hivatalos intézkedés végett Illinyi hozzájuk eljuttatott, támogatást kérő folyamodványát és könyveit.

A számos elutasítás nem vette el a kedvét az önmaga kiválasztottságában egyre makacsabbul bízó illatszerkereskedőnek, s az 1848-as márciusi események után bizonyossággá ért az általa korábban is hangoztatott megérzés: felső hatalmasságok a magyar nemzet sorsát éppen az ő kezébe tették le. Amikor 1848 július elején összeült az első népképviseleti országgyűlés, Illinyi úgy érezte, végre eljött az ő ideje, megalakult az a fórum, amely a magyarság sorsáért érzett felelősségében nem fogja messianisztikus ihletésű beadványait hűvös elutasítással kezelni. A képviselőház 1848. augusztus 12-i ülésén már majdnem szerencséje is volt: Pázmándy Dénes házelnök – a házszabályoknak megfelelően – napirend előtt ismertette az országgyűléshez beadott kérvényeket és kiadta azokat az ún. kérvényi bizottsághoz, mely majd egy következő ülésre előterjesztést készít azok tartalmáról.[17] (A kérvényi bizottságnak egyébként nagyon fontos szerepe lett volna abban, hogy az éppen átalakulóban lévő társadalom igényeit a törvényhozáshoz közvetítse, tényleges szerepének kialakítását azonban a fegyveres nemzeti önvédelembe torkolló események megakadályozták.[18]) Pázmándy igyekezett nagyon tapintatosan megfogalmazni a véleményét Illinyi beadványáról: „Én átolvasván ezen irományt, kitűnt, hogy ezen ember kissé meg van háborodva elméjében.” Azonban – folytatta a házelnök – addig nem teheti félre az ország egyetlen lakójának beadványát sem, amíg a nyilvánosság előtt meg nem vitatták, ezért a rendes eljárás szabályai szerint ezt is a kérvényi bizottsághoz kellene utasítani, mint a többi kérvényt, majd ők kialakítják az álláspontjukat a sorsáról. A házelnök hezitálást látva Kazinczy Gábor, a korábbi zempléni reformellenzék vezéregyénisége kért szót, és elmondta, hogy ő jól ismeri Illinyi viselt dolgait, aki már az utolsó rendi országgyűlésen is mindenkit zaklatott a beadványaival, próbálta magára felhívni a figyelmet és bizonygatta, hogy Isten őt választotta a magyarság megváltójaként, csak senki nem akar hinni neki. Legismertebbé akkor tette magát, amikor a frissen nádorrá választott István főherceget ostromolta petíciójával, s miután az szintén válaszra sem méltatta, az egyik tárgyalás alatt a karzaton pont a főherceg feje felé tolakodott és egy madzagon leeresztette a kérvényét pont az elképedt István nádor orra elé. Illinyinek azután komoly pechje támadt a petíciójának kérvényi bizottság elé utalásával kapcsolatban: az országgyűlési bizottság elnöke ugyanis pont Borsod vármegye egykori főjegyzője, Palóczy László volt, akinek régi hivatali „kapcsolata” volt a szerzővel. Kazinczy után szót is kért és kifejtette, hogy a T.Ház tekintélyéhez méltatlannak tartaná, ha komolyan tárgyalás alá vennék a beadványt: „Ha tetszik a háznak a kérvényi választmányhoz utasítani, akkor referálni fogjuk; de nem tartom a ház méltóságával megegyezhetőnek, hogy ezen kérvényt oda utasítsa. Nekem mint borsodi embernek nem lehet ezen embert nem ismernem. Azt, amit az orvosok agyvelőnek neveznek, nincs nála normális állapotban.” – fejtegette szintén óvatosan és megnyugtatta képviselőtársait, hogy a levelét szerényen „a zsidók harmadik és utolsó Messiásaként” aláíró férfi csendes őrült, betegesen megszállott ugyan, de nem közveszélyes. Az országgyűlés válasz nélkül visszaadta beadványát Illinyinek.

Az elszánt piperecikk-árus azonban nem adta fel. Korábbi konzervatív nemesi szemléletének 180°-kal hátat fordítva (jegyezzük meg: ez nem volt épp ritkaság 1848 tavaszának-nyarának forgatagában) a forradalmi radikálisoktól remélte, hogy végre meghallgatást nyer a neki szóló isteni kinyilatkoztatás. Rendszeresen el kezdett járni a pesti radikálisokat tömörítő Egyenlőségi Társulat üléseire, ahol nem is kellett sokáig várni, hogy felhívja magára a figyelmet. A társulat augusztus 15-i ülésén előterjesztette kérvényét „bizonyos haditerv” vonatkozásában.[19] A szűkszavú sajtóhírekből úgy tűnik, a délvidéki események (szerb lázadás, Jellečić magyarellenes készülődéséről érkező hírek) nyomán Illinyinek is volt annyi esze, hogy a radikális-demokrata klubban sajátos eszmerendszerének nem a szakrális – vagyis önmaga messiási szerepével összefüggő – elemeit, hanem a haza megmentésére irányuló szándékát domborította ki. Úgy látszik azonban, melléfogott, amikor az országgyűlés és a Batthyány-kabinet mérsékelt hangvételével amúgy is elégedetlen radikálisokat azzal próbálta megnyerni, hogy az ő zseniális haditervét ez az országgyűlés, „mint eszelőst” elutasította, nem ismerte fel benne a lángészt. A társulat ugyan három tagú bizottságot (Zerffi Gusztáv, Kovachich László, Magos Ernő) jelölt ki a kérvény megvitatására, azonban a radikális sajtóban később nyoma sincs Illinyi említésének, pedig a Nép-Elem, a Márczius Tizenötödike és más baloldali orgánumok rendszeresen bő terjedelemben tudósítottak a Madarász László vezette radikális csoport tevékenységéről, megnyilatkozásairól. (Bizonyára válasz nélkül visszaadták Illinyinek.)

Az újabb mellőzés csak fokozta Illinyi elszántságát és önmaga kiválasztottságába vetett meggyőződését. Napról napra úgy érezte, az események őt igazolják. Szeptember elején, amikor az augusztus 31-i – a magyar hadügyi és pénzügyi tárca önállóságának megszüntetését követelő – királyi leirat nyomán előbb lemondott, majd újjáalakult a Batthyány-kormány, s az ellentmondó magyar országgyűlés 100 tagú küldöttségét V. Ferdinánd dolgavégezetlenül küldte haza Bécsből, Illinyi úgy vélte, ez nem más, mint Isten büntetése a honatyákon, amiért kérvényét korábban figyelmen kívül hagyták. Szeptember 26-án az immár egyre inkább az ellenállás útját választó országgyűlés munkanapját a kérvények, köztük Illinyi újabb beadványa sorsának eldöntésével kezdte.[20] A szeptember 11. óta Pest-Buda felé haladó Jellačić esetleges bevonulása – így az egyre kézzelfoghatóbb polgárháború – árnyékában ülésező törvényhozás egy pillanatra megfeledkezett a nyomasztó pillanatról és harsány nevetésben tört ki, amikor Pázmándy felolvasta Illinyi újabb beadványának lényegét. Ebben a piperecikk-árus rámutatott, hogy az országgyűlést Isten büntetése sújtja az ő korábbi messianisztikus kinyilatkoztatásának elutasítása miatt, továbbá kérte, hogy mellékelt beadványát az országgyűlés haladéktalanul továbbítsa V. Ferdinánd királyhoz, aki bizonyosan megértő lesz gondolatai iránt – nem úgy, mint a magyar honatyák. Utóbbiak egyébként ezúttal is vállalták a petíció elutasítása nyomán „fenyegető” következményeket, így Illinyi újabb irományait is válasz nélkül kapta vissza.

A szabadságharc későbbi szakaszában a különös elmebetegnek nyoma veszett. Neve csak az 1850-es évek elején bukkan fel újra, amikor – immáron újabb politikai pálfordulása jelenként – Karl Geringernek, a Haynaut váltó cs.kir. polgári közigazgatás elnökének küldözgette megváltó terveit tartalmazó könyveit. Az önkényuralom első embere azonban legalább olyan érzéketlen volt Illinyi András György birodalmi belügyminiszterhez intézett kinyilatkoztatásaira, mint korábban a magyar vármegyei nemesség, vagy épp a 48-as országgyűlés liberálisai. Az ekkor már jó érzékkel nem „haditervnek”, hanem „alkotmánytervnek” minősített beadványokat ugyanúgy válasz nélkül kapta vissza.[21] S mintha körülményeiben sem változott volna semmi: az 1850-es évek elején elmebetegsége miatt Miskolcon újra szigorú kórházi felügyelet alá került – ami alatt olyasmit kell értenünk, amit manapság „zárt osztálynak” neveznek.[22]

Fazekas Csaba

 


[1] Erre a történelemből számtalan példa hozható. 1919-ben például a proletárdiktatúra kikiáltása után, sokan úgy gondolták, hogy a kommunizmus nemcsak a termelőeszközök, hanem a nők köztulajdonba vételét, és közös tulajdonként való „birtoklását” is jelenti, holott ekkora őrültségről nem volt szó. Ld. erről pl.: Hajdú Tibor: A Magyarországi Tanácsköztársaság. Bp., 1969. 155. p. stb. De pletykák kevésbé szélsőséges rendszerváltozásokkor is elterjedtek, jelen írásunk témájához kapcsolódva például 1848-ban a „szabadság” fogalmának értelmezése okozott problémákat. Sokan nem tudták, hogy mire és hogyan vonatkozik, egy alkalommal például a népképviseleti országgyűléshez fordult valaki, hogy a szabadság valóban azt jelenti-e, hogy ezentúl mindenkinek szabad kocsmát tartani, aki akar. Ld. pl. Közlöny, 1848. 198. sz. (december 25.) 932. p. Stb.

[2] Ld. erről pl.: Hahner Péter: A Bastille bevétele. Bp., 1985. (Népszerű történelem) 16., 146. p.

[3] Bécs és Linz között félúton, a Duna jobb partján lévő kisváros, mai neve Ybbs an der Donau.

[4] Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár (továbbiakban: B.-A.-Z.M.Lt.) IV.A. 501/e. (= Borsod vármegye nemesi közgyűlésének iratai) 3191/1841., 4968/1842. sz.

[5] B.-A.-Z.M.Lt. IV.A. 1501/e. (= Miskolc város tanácsának iratai.) 737/1843. sz.

[6] B.-A.-Z.M.Lt. IV.A. 1501/a. (= Miskolc város tanácsának jegyzőkönyvei) 71. köt. (1845) 508., 588-589., 602., 616-618. stb. sz.

[7] B.-A.-Z.M.Lt. IV.A. 501/e. 1782/1843. sz.

[8] B.-A.-Z.M.Lt. IV.A. 501/e. 194/1843. sz.

[9] Der Bettel-Dichter als Rechstfreund, und die Gerichts-Pflege des Unterreichs; oder Die jüngste Berkündigung, und die Bertheidigung eines angeblichen Karren. Erster Theil. Miskolcz, 1845. [A koldus-költõ, mint az igazság barátja és a törvényesség ápolója, vagyis egy állítólag megoldhatatlan ügy legújabb kinyilatkoztatása és védelme. Elsõ rész.] A német fordításokban Horváth Zita volt segítségemre, munkáját ezúton is köszönöm. (F.Cs.)

[10] Grund Gesetze, oder Die Wegweiser ins verlorene Paradies. Als Draufgabe zum Bettel-Dichter. Dritte Auflage. H.n. é.n. [Miskolc, 1845] Ennek a munkájának „kis bevételét” egyébként Illinyi egy tûzkárt szenvedett család megsegítésére ajánlotta fel.

[11] Der Juden-Messias als Rechtsfreund, als Hausirer, als Bettler und als Narr, oder Die jüngste Berkündigung, und neuester Huldigung. Kaschau, 1851. [A zsidó Messiás, mint az igazság barátja, mint házaló, mint bolond, vagyis a legutolsó kinyilatkoztatás ésa a legújabb hódolat.]

[12] Ráadásul ezen a téren még bizonyos plagizálással is vádolható, gondolatai ugyanis szélsőséges formában radikalizálták a korban divatos vonatkozó irodalmi-filozófiai töprengéseket. Ld. pl.: Edvi Illés Dávid: Hol van ma is a Paraditsom e’ Földön? In: Felső Magyarországi Minerva, 1830. október. IV. köt. 10. füz. 69-73. p. stb.

[13] Mint magától értetődő dolgot jegyezzük meg, hogy Illinyit és drámai költeményeit a mégoly vaskos hazai drámatörténeti szakirodalmak sem említik, s műveit talán joggal nevezhetjük a hazai irodalomtörténet „méltán elfeledett” alkotásainak. Ld. pl. Bayer József: A magyar drámairodalom története. A legrégibb nyomokon 1867-ig. I-II. köt. Bp., 1897.; Szász Károly: A magyar dráma története. Bp., é.n. [1939.] stb.

[14] Ld. a 9. jegyz., 70. p.

[15] Uo. 97-98. p.

[16] Az Újszövetség tanítása szerint egyébként Jézus Krisztus halálakor a templomot elválasztó kárpit kettéhasadt, ezáltal az Isten jelenléte már nem korlátozódik a „szentek szentjére”, vagyis az ószövetségi istentisztelet helyszínére, ahová a főpap évente csak egyszer léphetett be.

[17] Az ülésről ld.: Közlöny, 1848. 66. sz. (augusztus 13.) 323. p.

[18] Az országgyűlés kérvényi bizottságáról ld. pl.: Szabó István: Az 1848–49. évi országgyűlés levéltára. In: Levéltári Közlemények, 1930. 1-2. sz. 30-36. p., 34. p.; Beér János – Csizmadia Andor (szerk.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Bp., 1954. 32-33., 130. p.; Fazekas Csaba (sajtó alá rend.): Palóczy László beszédei és írásai, 1848–1849. Miskolc, 1998. 23., 228-266. p.

[19] Nép-Elem. Radical Lap, 1848. 44. sz. (augusztus 24.) 174. p.

[20] Közlöny, 1848. 110. sz. (szeptember 28.) 565. p.

[21] Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) D 78. (= Abszolutizmuskori levéltár. Kapy Ede egri kerületi főispán-kormánybiztos iratai.) 1525/1850. sz.

[22] MOL. D 78. 1177/1850. sz.