Mamut a hídon

 

A durva és személyeskedő választási kampány azért nem szűkölködik humoros epizódokban sem. Ezek egyik gyöngyszeme volt Pokorni Zoltán Fidesz-elnöknek az a február 13-i nyilatkozata, mely szerint már a választások előtt bejelentik, hogy a „polgárok bizalmát” egy majdani hatpárti koalíció (a Fidesz, az MDF, az MKDSZ, a Kisgazda Polgári Egyesület, a Lungo Drom és a Fidelitas) részére kérik. Pokorni ennek kapcsán nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy korábban nem volt példa a majdani koalíció bejelentésére – nemhogy a második forduló, hanem egyáltalán a választások előtt. Az még önmagában csak mosolyogtató, hogy egy koalíció majdani létrehozását jelenti be az egyik – ezek szerint egyenrangú… – tag, a többi „párt” erről vélhetően csak a másnapi lapokból értesült. Amiről azonban valójában szó van (a Magyar Köztársaság politikai berendezkedése és kormányának stílusa), már arcunkra fagyasztja a mosolyt, különösen azért, mert ezt a fajta hatalomgyakorlást a Fidesz-elnök szemmel láthatóan komolyan is gondolja.

A bejelentés fontos jellemzője a pártelnök szenvtelensége, hiszen nagy önuralom kell ahhoz, hogy ezekről a politikai csoportokról, mint egyenrangú szövetségesekről beszéljen, és közben ne fürkéssze a plafont vagy ne jelenjen meg kaján mosoly a szája sarkában. A Fidesz kormányzása abban is különbözött elődeitől, hogy a politikai élet alapvető terminusait újra kívánta definiálni saját képére és hasonlatosságára. Sokat edződtünk hatalomgyakorlásuk négy éve alatt, de még mindig nem lehet tudomásul venni, hogy önnön világképüket kívánják ráerőltetni a közéletre. Jól mutatja ezt a „koalíció” fideszes értelmezése. Nyilvánvaló, hogy még az utóbbi évek kiváló politikatudományi kézikönyvei sem jártak kormánypártunk prominenseinek kezében, pedig érdemes fellapozniuk legalább azokat, melyeket szakkollégistaként bizonyosan tanulmányoztak. (Nota bene: nemcsak a „koalíció”-nál, hanem mondjuk az „ellenzék”, „parlamenti demokrácia”, „liberalizmus”, „politikai szélsőség” stb. címszavaknál is keresgélhetnének. Az olvasottakat tanulságos összevetni a választási kampány során használt értelmezéseikkel.) De még az idegen szavak szótárát sem vették le a polcról, mely pár sorban rögzíti, hogy a koalíció szó alapvetően „szövetséget” jelent, leginkább elterjedt jelentése szerint pedig „különböző politikai pártok megegyezése közös kormány alakítására”. Vagyis Pokorni Zoltánnak és társainak fogalmuk sincsen e központi jelentőségű intézmény tényleges mibenlétéről.

A választások előtt koalíciót kötni lehetetlen, hiszen az kizárólag a választások – legalább részleges – eredményének ismeretében lehetséges, ez napnál világosabb. A kormánykoalíciót ugyanis nem valamiféle eszmei közösség hozza létre előzetesen, hanem érdek, mégpedig a közös kormányzás érdeke – vagy kifejezetten kényszere. A fent idézett definíció továbbá éles fényt vet a Fidesz szövetségi politikájára, hiszen nem tudunk arról, hogy írásban rögzített megállapodás jött volna létre a kormányzásra vonatkozóan (például arról, hogy hány miniszteri tárcát kap mondjuk a Lungo Drom…), sőt arról sem, hogy a szövetségre készülő politikai erők egyáltalán különbözőek lennének. Koalíció épp azért jöhet létre, mert a választásokon a pártok önállóan indulnak, és elért eredményeik alapján válnak képessé a parlamenti többség megteremtésére, a kormányzás terheinek és felelősségének arányos megosztására, vagyis a koalíció nem a PR-stratégia szépen hangzó célja, hanem a hatalom gyakorlásának eszköze. A jelen esetben önállóságról nyilván szó sincs. A Pokorni által megnevezett partnerek többsége egyszerűen párt nélküli vezetőségek felsorolását jelenti, amelyek a választásokon képtelenek volnának még csak elindulni is. Ráadásul az MKDSZ-t és a kisgazda egyesületet épp a Fidesz faragta ki magának – más pártokból, mások tönkretétele céljából. A Lungo Drommal kötött megállapodásuk is nyilván egyfelől egy-két cigány politikus jövőjének biztosítását, másfelől pedig a cigányság bizalmának megnyerését jelenti, és nem a szervezet partnerként való elismerését. Az MDF-ről is sokat cikkeztek már az együttes listaállítás kapcsán, illúzióik nekik sem lehetnek: „közös” politikájukat 1998-tól a fideszesek diktálják, és mostani döntésükkel az egybeolvadás visszafordíthatatlanná vált, akár kormányra kerülnek, akár ellenzékbe. Ezen az sem változtat, ha a Fideszben nekik legalább a külön frakció alakítását megengedik, hiszen ez így volt a most záruló ciklusban is, különbséget felfedezni mégis alig-alig lehetséges. A többi „partner”-szervezet politikusa pedig csak a Fidesz-frakcióban ülhet, így biztosan nem fognak önállóskodni, lojális mamelukként hálálják meg, hogy nem kellett a civil életbe visszatérniük, hanem parlamenti szereplőként, kormányzati vagy épp gazdasági pozíciókban Fidesz-kenyéren élhetnek. Velük Orbán Viktor elérte a célját: minden szerepvállalásuk, kezdeményezésük csak a Fideszből indulhat ki, számukra csak a Fidesztől és a Fideszre nézve „vannak mindenek”.

Mára egyértelmű: a Fidesz egy együttműködésben csak a diktálás módszerét ismeri, koalícióként csak az önmagával kötött szövetséget ismeri el. (Erre legjobban a saját ifjúsági szervezetének szövetségesként való aposztrofálása világít rá, ami példátlan és nevetséges.) De hiába is lenne rögzített koalíciós megállapodás, azt a Fidesz akkor rúgja fel, amikor arra elég erősnek érzi magát, mint ezt épp a Torgyánnal kötött paktum sorsa is mutatja. Akár tudatosan, akár véletlenül, a Fidesz kísértetiesen másolja a Horthy-korszak uralkodó kormánypártjának szövetségi politikáját. Gróf Bethlen István az 1920-as évek elején úgy gondolta, hogy a koalíciós együttműködés nyűgössé, nehézkessé teszi a hatalomgyakorlást, ezért a jobboldali-konzervatív politikai erőket egy – még elterjedt nevében is – egységes, központilag irányított és jól kézben tartott pártba kell integrálni. A hasonló nézeteket valló, ám kívülálló pártokat legalábbis „gyanúsakként” kezelte. (A Horthy-kor párhuzama egyben figyelmeztetés is a Fidesz számára: miközben valósággal elvadította magától a fő ellenségnek tekintett mérsékelt baloldalt és a liberálisokat, nemcsak védtelenné vált a szélsőségesek számára, hanem önnön mozgásterét is leszűkítette. Szövetségi politikájában egy-két éven belül nem marad más választása, mint hogy kísérletet tegyen a MIÉP-es szélsőjobb – KDNP-hez, FKgP-hez, MDF-hez hasonló – integrálására, és nem nehéz megjósolni, hogy ebbe Orbán Viktornak is bele fog törni a bicskája.) A Fidesz bizalmatlan minden más konzervatív csoportosulással szemben, csak saját irányítását tartja elképzelhetőnek, a most bejelentett „koalíció”-nak legfeljebb a díszlet szerepét szánja önnön hatalmának bebetonozása körül.

A koalíciókat általában karikírozó régi politikai vicc szerint az egér és az elefánt mennek a hídon, és megszólal az egér: hallod, hogy dübörgünk? A vicc azonban semmiképp sem vonatkozik a Fidesz most nevesített „koalíciós partnereire”. Az egér ugyanis legalább a saját lábán ment és nem az elefánt (vagy inkább mamut) hátán.

Fazekas Csaba

(2002)