Ökuméné: az egység óhajtása
"Jézus azért imádkozott az Atyához, hogy tanítványai "mindnyájan egyek legyenek". Az egyháztörténetet lapozva, illetve napjaink ökumenikus törekvéseit látva azonban nehéz arra válaszolni, hogy tulajdonképpen kik is azok a mindnyájan, és miben is lesznek majd egyek."
Konfliktusoktól terhes korunkban örömre ad okot, ha azt halljuk, hogy olyanok szeretnék örökre elásni a csatabárdot, akik a történelemben jószerivel csak szemben álltak egymással. Érthető tehát a kívülállók általános elégedettsége, amellyel a történelmi keresztény egyházak egységkeresését, az ökumenikus mozgalom térhódítását szemlélik. Az utóbbi időben látványosan felgyorsult az ökumenikus együttműködés, még ha tavaly nem jött is létre a pápa és II. Alekszij pátriárka pannonhalmi találkozója.
A "keresztény egység"-ről szóló nyilatkozatokban elgondolkodtató, hogy a különböző egyházak lényegében változatlanul megőrizték teológiai-dogmatikai felfogásukat, vagyis azokat a hitelveket, amelyek egykor elszakadásukhoz, illetve a hitvitáktól a vallásháborúkig terjedő ellenségeskedéseikhez vezettek. A protestánsok korábban elutasították a pápaságot, melynek mai képviselője ugyancsak meghatározó személyisége egyházának, bálványimádásként bélyegezték meg a kép- és szoborhasználatot, a szentekhez való imát, Szűz Mária tiszteletét, mindezek azonban napjainkra szintén a katolikus vallás részei maradtak (sőt utóbbi kultusza az elmúlt évszázadokban még növekszik is) stb. Luther és követői csupa olyan dolgot kritizáltak a katolikus vallásban, melyek annak egyáltalán nem járulékos külsőségei, hanem meghatározó elemei voltak (ezért is kerülhetett sor egyházszakadásokra), s a katolikus dogmatikában ma is fő helyen szerepelnek. Mi lehet mégis az oka, hogy a múltjukra, folytonosnak tekintett történelmük legitimáló erejére hivatkozó egyházak ma már "testvér"-nek tekintik egymást, s nem "bálványimádó pápistának" egyfelől, illetve "égetni való eretneknek" másfelől?
A válasz talán leginkább magában a vallásosság helyzetében kereshető. Magyarországon például kétségkívül van igény az egyházak társadalmi jelenléte iránt, ugyanakkor keveseket foglalkoztat, hogy a pápa tévedhetetlen, Mária szeplőtlenül fogantatott stb., vagyis kevesen hisznek a katolikus vagy éppen a református vallás tanításaiban. Tartósnak tekinthető tendencia, hogy az emberek többnyire valamely egyház tagjának tartják magukat, de alapvető hittételeit nem ismerik, vagy kétkedve fogadják, a vallásban hisznek s nem is gyakorolják, jó esetben (szociológusok kifejezésével) a "maguk módján" vallásosak. Noha a "maga választotta" vallásosság nyilván lényegi pontokon ellentétes az egyház hitelveivel, ezt a vallásosságot is elfogadja.
Az egyházak alapvető hitelvei ma is változatlanul megvannak, csak éppen nem tulajdonítanak akkora jelentőséget annak, hogy hisznek-e bennük az emberek vagy nem, s így lehetőség nyílik a hittételeken felülemelkedve "egységes" kereszténységben gondolkozni. A "világi" társadalom az egyházakban szolgáltató intézményeket lát, amelyek megkeresztelik a csecsemőket, megáldják a házasságra lépőket stb., úgy is, hogy az érintettek esetleg még templomba sem nagyon járnak, nemhogy szívvel-lélekkel azonosultak volna az egyházuk kívánta világnézettel és erkölcsi előírásokkal. Vagyis az egyházak lényegében elfogadták a "kívülről" kínált társadalmi pozíciót, így (Kelet-Európában éppúgy, mint az ateista diktatúráktól érintetlen Nyugaton) befolyásuk megőrzésében csökken a hit terjesztésének és nő az egyházi intézményeknek a szerepe. Utóbbiakat részben az állam adja, illetve segít fenntartani, ami fokozza a különböző egyházak egységes fellépése iránti igényt. Mindennek sajátos adaléka, hogy hazánkban a társadalom tömeges vallásossá válását nem váltotta ki a szocialista rend összeomlása, a korábbi "keresztény", vagy a "kommunistázástól" tartó, a felekezeti igényeket ezért teljesíteni igyekvő jelenlegi kabinet politikája sem, az egyházak mégis egyre jelentősebb társadalmi-közéleti szerepet kívánnak.
A keresztény egység effajta szorgalmazásának okát nem a közös vallásosság felismerésében és felhevülésében, hanem az egyformán vallástalanná lett szervezetek egymásrautaltságában kereshetjük. Különösen azért, mert a vallások sajátos egységesülése nemcsak a keresztény világon belül erősödő tendencia, gondoljunk a dalai láma és a katolikus egyház közös fellépéseire (pl. a Szent István-bazilikában). Az "egy Istenhez vezető különböző utak" elve szépen hangzik, de ugyanolyan, mintha különböző politikai pártok gyökeresen eltérő programjaira mondanánk: mindegy, melyiket követjük, egyformán a nemzet felemelkedéséhez fognak vezetni.
A protestantizmus szempontjából különösen elgondolkodtató az egységre irányuló törekvés, hiszen ha a római katolikusok és a protestánsok egymásnak "testvérei", akkor indokolt a kérdés, hogy szükség volt-e egyáltalán a reformációra. Ha a jelenlegi (kétezer éves hagyományban gondolkodó) katolikus egyházzal el lehet képzelni a testvéri együttműködést, akkor súlyos tévedésnek kellene tekinteni vele a korábbi konfrontációkat, s a történelem üzemi baleseteinek minősíteni az egykori protestáns hitvallók üldözését, kivégzését. Továbbá, a pápaság többször világossá tette, hogy a számos udvarias gesztus és nyilatkozat ellenére nem mond le saját kiemelt pozíciójára vonatkozó dogmáiról, vagyis a "keresztény egység"-ben a protestánsoknak a pápa meghatározó szerepét is valahogy tudomásul kell venniük (bár az anyaszentegyházba való visszatérésüket már nem kívánják). II. János Pál németországi útján hibásnak nevezte elődeit, amiért Luther tanait annyira mereven elutasították, ugyanakkor hallani sem akart a német katolikusoknak a nők pappá szentelését és a cölibátus eltörlését követelő mozgalmáról. Ezek pedig ugyanúgy aktuális kérdések, mint amelyeket az egykori wittenbergi reformátor vetett fel. Az ő követői ma mégis elfogadhatóbbak a Vatikán számára, mert nem adnak hangot a katolikus egyházzal szemben kritikus nézeteknek.
De mintha túl gyorsan változott volna meg gyökeresen az egyházak egymáshoz való viszonya, a nyílt kritikákat, ellenségeskedést hirtelen váltotta fel az "egység" keresésének hangoztatása. Rövid és kevésbé jelentős volt az átmenet a kettő között, pedig talán ezt tarthatnánk a különböző vallások és a társadalom egésze szempontjából legkedvezőbbnek: az ellentétes nézetek "békés egymás mellett élését", a hitüket megélő és megvalló emberek kiegyensúlyozott versenyét vallástalan polgártársaik megnyeréséért és megjobbításáért, illetve a felekezetek identitásának bátor, ha kell, vitáktól sem mentes megfogalmazását. Ehelyett az ökumenizmus valóságos elvárásnak, az azt kritikusan szemlélő maradinak és már-már gyanúsnak számít.
A kereszténység ezredvégi egységtörekvéseiben a katolikus egyházé a kezdeményező szerep, s napjainkra a legtöbb protestáns irányzat már lemondott a katolicizmus "hamis evangélium"-ként való aposztrofálásáról, és a "testvériség" útjára lépett. A pápa meghirdette a világ "újraevangelizálásának" programját, amit a fentiek alapján a történelmi felekezetek társadalmi-politikai súlyának növekedése követhet, nem pedig az, hogy az emberek tömegesen rendeznék át életvitelüket és gondolkodásmódjukat valamely vallási ideológia és erkölcsösség alapján. Az "újraevangélizálás" terveiben egyre nagyobb szerepet szánnak az államnak, mely részben anyagi eszközeit és befolyását bocsátja a fokozott társadalmi jelenlétre vágyó, teológiai ellentéteiket ezért félretevő egyházak rendelkezésére."
Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem, ami összeköt" - hangzik az ökumenikus mozgalom gyakran idézett jelszava, ám a valóságban nem a hit belső, tartalmi eleme "köti össze" az alapvetően eltérő tanításokat megfogalmazó egyházakat, hanem a vallásosság külső kifejezésének fokozottabb igénye, melyet jelentékeny társadalmi befolyással kívánnak párosítani. Az evangélium szerint Jézus azért imádkozott az Atyához, hogy tanítványai "mindnyájan egyek legyenek". Az egyháztörténetet lapozva, illetve napjaink ökumenikus törekvéseit látva azonban nehéz arra válaszolni, hogy tulajdonképpen kik is azok a mindnyájan, és miben is lesznek majd egyek.
Fazekas Csaba
A szerző történész, egyetemi oktató