Feladó: Fazekas Csaba, Miskolc
bolfazek@gold.uni-miskolc.hu
Címzett: Szobota Zoltán
"Rágalmazásellenes Munkacsoport" (REM) - Hit Gyülekezete, Budapest
rem@hit.hu
Tisztelt Munkacsoport! Olvastam a Hit Gyülekezete internet-oldalán 3. sz. nyilatkozatukat, mely a Népszabadság május 4-i számában megjelent írásommal kapcsolatban született, s melynek néhány pontjára szeretnék reagálni. Mindennek nyilvánosságra hozására már csak azért is kényszerülök, mert nyilatkozatuk jó részében nem a cikkemben írottakkal foglalkoznak, hanem például bekezdéseken keresztül a személyemmel. Sajnos nem ismeretlen dolog, hogy az érdemi kritika helyett nyilatkozatuk jelentős részét a személyiségem vélt negatívumai taglalásának szentelték, őszintén sajnálom, hogy ezúttal is csupán ez utóbbiakkal igyekeznek elérni, hogy az általam írottak hiteltelenné váljanak. De ha már megtették, muszáj vagyok néhány alapvető helyreigazítást kérni. Vegyük sorra röviden (bár félek, így is hosszú lesz, de hát a maguk nyilatkozata is igen terjedelmes, ahhoz képest, hogy írásomat "nem kívánják komolyan venni"), a teljesség igénye nélkül: 1. Publicisztikai írásokban ritkán szokás életrajzi kivonatokat közölni, vagyis kár a szememre vetni, hogy korábban a Hit Gyülekezete tagja voltam, és erről nem írok. (Talán lehetek annyira elfogulatlan a Hit ügyeiben, mint önök...) Korábbi nyilatkozataimban sem tagadtam ezt soha, és ilyesmi nem is áll szándékomban. A Hit Gyülekezetében töltött éveket életem (lezárt) részének tekintem, minden vonatkozásban vállalom, hálásan gondolva vissza az áldásokra, melyeket nyertem, szomorúan a távozásomat kiváltó okokra, melyeket nem magam kerestem. 2. Nyilatkozatuk azt sugallja, hogy én anyagilag kihasználtam a Szent Pál Akadémiát, melynek oktatója voltam és melyre szívesen emlékszem vissza. De tisztázzuk, mint önök is írják, én ott oktatói munkát végeztem, amiért szabályos szerződés alapján méltányos (se több, se kevesebb) fizetést kaptam, tehát én nemcsak kaptam a főiskolától, hanem adtam is érte, amint ez egyébként munkáltató és munkavégző kapcsolatában magától is értetődik. (Tényleg, hogy jön ez ide?) Ugyanez a helyzet a doktori tanulmányaimmal, melyet részben szintén a főiskola finanszírozott, s melyért ma is köszönettel tartozom, de az intézmény nyilván nem pusztán önzetlenségből tette ezt, hanem azért, mert érdeke fűződött ahhoz, hogy mielőbb és minél kvalifikáltabb oktatói gárdája legyen, amit éppen esedékes akkreditációs anyagában is szerepeltethet. (Ez a kölcsönös érdekeltség szerintem a felsőoktatásban teljesen normális dolog, nekem eszembe sem jut, hogy személyem ilyetén felhasználása miatt a főiskola vezetőinek lelkiismeret-furdalását számon kérjem.) A kisegyházakkal kapcsolatos történeti monográfiám kiadásához nem én kértem a Hit Gyülekezete anyagi segítségét: legalább ennyire a gyülekezet fedőszervei "kérték", hogy kiadhassák, és nem hiszem, hogy szégyenkezniük kellene miatta. (Már, ha maradt még belőle, hiszen akkoriban önök a könyvtárat nem csak a tartalom, hanem a szerző személye szerint is szelektálták. Lehet, szerénytelennek tartanak, de a munkám egyébként nagyon jó visszhangot kapott a világi történetírástól is, erre ítélte meg nekem az ELTE a Ph.D.-t stb., vagyis azt hiszem, sok más kiadó is szívesen felvállalta volna, vagy felvállalja esetleges második, bővített közzétételét, minden bizonnyal azért, mert kiegyensúlyozott szemléletű történeti és nem felekezeti érdekek szolgálatában álló aktuálpolitikai kötetnek látják.) Szóval, nem hiszem, hogy anyagilag adósa lennék intézményüknek (bár tény, három évig hetente egyszer ingyen kaptam a titkárságon a kávét, ott adtam fel néhány hivatalos levelemet, telefonáltam, továbbá használtam a mosdót stb. - ugyan már, ne menjünk ilyen szintre!), amikor egy nyilatkozatomban pénzügyi kérdéseket is megjelöltem távozásom okaként, nyilván nem arra gondoltam, hogy az alkalmazottakat végzett munkájukért kifizetik, de hát ezt maguk is jól tudják. 3. Vegyük az ominózus tavaly augusztusi A Hét-interjút. Amikor a tévések megkerestek (nem én őket), arra törekedtem, hogy reális középúton maradhassak, igyekeztem elkerülni, hogy például egy új akkreditációs eljárás kikényszerítéséhez politikai ellenfeleik engem használjanak fel (amit nagyon is helytelenítenék), magyarul nem mondtam semmi olyat, ami kulisszatitoknak minősült. Ugyanakkor nem kezdhettem hozsannázni Németh Sándornak (maguk talán ezt várták volna), mert akkor meg joggal kérdezik, hogy miért jöttem el? A hosszú interjúból persze csak néhány perc kerülhetett műsorba, de ha már ekkora jelentőséget tulajdonítanak a teljes, vágatlan felvételeknek, hadd mondjam el, még miről beszéltem ott. (Persze meg is kérdezhették volna, mondjuk a helyreigazítási per során. Ld. erről alább.) Elmondtam, örültem, mikor hallottam a sikeres akkreditációról, de meg is lepődtem, mert nem gondoltam volna, hogy közbülső eljárás nélkül, egyből "átmegy" az intézmény, láttam ugyanis jó néhány kifogásolható pontot, melyekre egyébként még a főiskola oktatójaként is igyekeztem felhívni a figyelmet. Elmondtam, hogy mi mindenért tartozom köszönettel az intézménynek, hogy szerettem a diákokat, kollégáim egy részét igaz barátnak tartottam stb. stb. És amiről ott nem beszéltem (most is csak a személyes megtámadottság miatt teszem): én mindig is azt szerettem volna, hogy az intézmény a szó minden értelmében főiskolaként - vagyis kizárólag a tudomány műhelyeként - működjön, ezért idegenkedtem attól, hogy a választások alkalmával a hallgatók kopogtatócédulákat gyűjtöttek (tudom, a katolikusok is..., ez szerintem nem érv), hogy néha napokra abbamaradt az oktatás a vezető lelkész legújabb előadássorozatainak meghallgatására (szerintem ugyanis nem fér össze a magyar felsőoktatás céljaival, hogy ott aktuálpolitikai helyzetelemzéseit hallgassuk órákon át - nota bene, a TV-felvételen a pártelnökké választott Kuncze Gábort is egy ilyen alkalommal sértegette stb.), és a sort hosszan folytathatnám. Mindezek nem elsősorban jogi, hanem oktatásetikai kérdések, mint ahogy az is, hogy az akkreditáció szempontjából kulcsfontosságú Látogató Bizottság (LB) tagjaiul finoman szólva nem éppen a Hit ügyében elfogulatlan - bár általam nagyon nagyra értékelt - tudósok jelöltettek ki, engem is érdekelne, miként. (Arra rossz szájízzel emlékezem, hogy világi kollégáim között velem is kerestetni akartak LB-tagságra "alkalmas" személyt.) Azután javaslom, saját nyilatkozataik permanens ismételgetése helyett vagy mellett vegyék már elő az "Akkreditációs Értesítő" vagy a "Magyar Felsőoktatás" c. lapok számait, melyben a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) Teológiai és Vallástudományi Szakbizottságának hatályos szak- és intézmény- elismertetési szabályai között olvashatják, hogy egy elismerendő intézményben az oktatók legalább 50 %-a rendelkezzen tudományos minősítéssel (meglévővel és nem majdan megszerzendővel!); az oktatók 60 %-nak főállású munkaviszonyban kell állnia; a tantárgyfelelősök "lehetőleg tudományos fokozattal rendelkezzenek vagy ezzel egyenrangú tudományos tevékenységet folytassanak"; a főiskolai oktatók "a szak területén elismertek (hivatkozottak)" legyenek, "rendszeresen publikáljanak tudományos és/vagy oktatási és ismeretterjesztő szakfolyóiratokban, és/vagy produkáljanak oktatásfejlesztési eredményeket" stb. stb. stb. Nézzék meg, hány oktatónak van most tudományos fokozata, milyen tudományos tevékenységet folytat az - ezek szerint - főállásban tanító és csak másodállásban lelkészkedő Németh Sándor vagy a felesége stb., arról, hogy hol és miként hivatkoznak rájuk, csak élcelődni lehetne, én inkább nem teszem. De én még ezek után sem mondtam, hogy az elismertetést felül kellene vizsgálni, legfeljebb azt, hogy jó lett volna mindennek nem csak a papíron, hanem ténylegesen (!) is megfelelni! Illetve azt, hogy a főiskola ügyesen szlalomozott az előírások között a LB-nél, melynek jelentését a MAB jogosan és törvényesen tudomásul vette. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy hová lett az 1997-es Diákévkönyvükben szereplő oktatói gárda egyharmada és a sor hosszan folytatható. (A munkacsoportjuk nevében nyilatkozó Szobota Zoltán például egyik szerkesztője volt annak, újabb nem jelent meg, mint tudjuk.) Aztán tényleg nagyon megrökönyödtem, amikor egyik este ültem a TV előtt, és váratlanul beolvasták a REM által is idézett helyreigazítást. Engem, mint az érintett műsor riportalanyát ugyanis senki nem kérdezett meg a perben, sőt arról semmilyen tudomásom sem volt! (Pedig a nyilatkozatuk is azt sugallja, hogy én voltam a forrása az eljárás alapjául szolgáló információnak. De a keresetet sem ellenem adták be!) Hogy a gyülekezetük nem ragaszkodott a perben a meghallgatásomhoz, azon nem csodálkozom. Hogy az alperes miért nem tette, arra az MTV Jogi Főosztálya utólagos érdeklődésemre csak annyit mondott, hogy megszűnt műsorról volt szó, és igyekeztek A Hét folyó ügyeit mielőbb lezárni. Én ennyit tudok róla, persze maguk most sem voltak kíváncsiak ezirányú véleményemre, de ha már megvádoltak, el kellett mondanom, mellőzve a személyemre irányuló szellemeskedéseik minősítését. Hasonló stílusban, ha akarnék, én is csipkelődhetnék magukon, de ez nem szokásom. (Egyet azért megjegyzek: nem tudom, miért gúnyolódnak rajtam, mint "független történészen", amikor ezt a jelzőt szóban forgó cikkemben véletlenül sem akasztottam magamra, és nem is sugalltam azt. Egy publicisztikai rovatban természetes, hogy az ember megnevezi foglalkozását, valamint saját véleményének ad hangot, történetírói munkásságom tárgyilagosságára pedig mindig is kínosan ügyeltem - gyülekezetük tagjaként is -, megvitatására pedig mindig kész vagyok, akár önökkel is.) Nézzék, ha megkérdeztek volna, elmondhattam volna korábban is: engem nagyon elkeserített a távozásom a főiskoláról, amint azt akkor keletkezett lemondó levelemben ki is fejtettem. (Előkereshetik az archívumból.) Én szerettem ott tanítani, s amikor 1998 nyarán kezdtek a vezetőségben hangot adni többen is Németh Sándorral kapcsolatos kritikáiknak, úgy éreztem, azoknak bőven van valóságalapja, de mivel én nem voltam - és nem is akartam - országos szintű vezető lenni a gyülekezetben, gondoltam, különvéleményem megőrzésével maradhatok (pláne vidéken) és a heti egy napot, amit a főiskolán töltöttem, így is fenn lehet tartani. Aztán egy nyári estén felhívott - az egyébként általam ma is tisztelt - Horváth András főtitkár, megkérdezte, ismerem-e Görbiczék pontjait, majd igenlő válaszom után a véleményemet firtatta, hozzátéve, hogy (idézem) "ez ugyanis a további közös munkálkodásunk feltétele". Nem hiszem, hogy félreértettem volna a célzást. Gondolkodási időt kértem, majd megírtam lemondásomat, melyben hangsúlyoztam, hogy nem vagyok hálátlan az intézménynek, s nem ellensége, hanem szimpatizánsa szeretnék lenni. Ma is így gondolom, hogy tehetek jót egy intézményért úgy is, ha immár megfogalmazhatom róla egyes kritikai észrevételeimet. Úgy érzem, ez akkor is korrekt törekvés volt, amit egyébként több gesztussal is kifejezésre akartam juttatni. Lemondásom után például felhívott egy ma is ott tanító barátom, arra kért: függesszem fel a kilépésemet az akkreditációs LB megérkezéséig, addig nem is kell tanítanom, sőt Pestre sem mennem stb., papíron maradjak és "tanítsak" két hónapot, mert szükség van a nevemre és a frissen szerzett fokozatomra. (Kérjem számon itt is a lelkiismeret-furdalást? Ugyan már!) Megtettem, hogy lássák: bizonyos ügyekben hajlandó vagyok az együttműködésre és nem vagyok hálátlan. Vannak apróságok is: tavaly mindent elkövettem, hogy egyik oktatójuk tanulmánya megjelenhessen egy - egyetemi tanszékem által kiadott - kötetben, hogy ezzel is publikációkhoz segítsem, hiszen szakmai kérdés, nem más. (Ilyesmire ezután is kész vagyok, hisz én továbbra is kollégának tekintem az ottaniakat.) A "szentpálosok" is megtennének hasonlót velem? (De a Hit Gyülekezetéről is így gondolkoztam. Amikor például tavaly hírét vettem, hogy húszéves évfordulójukra történetüket bemutató kötetet készülnek kiadni, felajánlottam korábbi levéltári kutatásaimat, gondolva, valóban történeti elemzés, nem propagandakiadvány céljára teszem. Aztán megjelentem a Hetek c. lapjukban, mint Németh Sándor sárkányrepülős ügynökökkel való üldöztetésének illusztrációja. Nehéz elhinni, hogy félreértés történt; de hogy úri gesztus nem volt, az biztos.) És még folytathatnám ezt a sort is. 4. Németh Sándor sopron-brennbergbányai TEDISZ-előadásáról. A katolikus egyház és Portugália ilyetén leminősítését az önöket feljelentő politikusok interpretálják az idézett módon, én csak azt mondtam, hogy ezt aligha fogják a bíróságon közösség elleni izgatásnak minősíteni. Valóban ott voltam egyébként, és például az említett A Hét-interjúban is elmondtam: a sajátos történeti interpretációt - vágottan és vágatlanul egyaránt - nagy butaságnak tartom, de semmiképp nem uszításnak. (Mint ahogy én sem "uszultam" akkor tőle.) Nem emlékszem már, mi van az ottani beszédem szövegében, ha jól emlékszem, helyben kapott "megrendelésre" az orosz belpolitikáról és az Európai Unióról kellett előadnom, hiába magyaráztam előtte, hogy mennyire nem értek mindehhez, muszáj volt, biztos ismerik az érzést. Sajnálom, ha akkor a gyülekezetük iránti megfelelési kényszerből vagy szolgalelkűségből bármely közösséget vagy magánszemélyt akaratlanul megbántottam, nem állt szándékomban akkor sem. (Ismétlem, nem tudom, pontosan miről van szó, tőlem "lovagolhatunk" rajta.) Én inkább ezt tartom "szemforgató"-nak: mindannyian tudtuk, hogy Németh Sándor elvárásainak megfelelően kell megnyilatkoznunk, mert tartottunk a következményektől, azután utólag épp ezt kérik számon. De egy dolgot ne feledjenek: én ma már másképp nyilatkozom minderről és bánom, amit egy-két (nem túl gyakori) ilyen esetben mondanom kellett - vezető lelkészük viszont nem, sőt. (A többi, gyülekezetükben maradt akkori előadónak is a fejére olvassák ottani "kirohanásaikat"? Abban bizonyos vagyok, hogy távolról sem én voltam ott a legszélsőségesebb...) Mosolyogva olvastam nyilatkozatukban, hogy egyet nem értésem jeleként nyilvánosan kellett volna kifogást emelnem Németh úr szavai ellen. Volt erre valaha is valakinek lehetősége a Hit Gyülekezetében? A gyülekezet értelmiségijei számára egyébként hozzám hasonlóan gyakori lelkiismereti kérdést okozott, hogy amikor a vezető lelkész egy nyilvánvaló badarságának hangot adott, mit tegyünk. (Alábbiakban nem teológiai kérdésekről beszélek.) Egymás között, titokban sokat töprengtünk ezen, vagy épp gratuláltunk egymásnak, ha sikerült valami ügyes húzással kivágnia magát az előadásain bólogató és "kiszúrt" személynek. (Arra emlékszem, hogy 1995-ben a legtöbb fejtörést a hun-magyar őseredettel teljes mértékig azonosuló németh-i előadássorozatok okozták. Sajátos forráskezelésétől és alaptalan következtetéseitől csak hüledeztünk, nemkülönben a lelkesen ámenező és mindezt magáévá tevő hallgatóság láttán. Ekkor egyébként - nem sok ilyen eset volt - vettem a bátorságot, összeírtam négy oldal udvariasan megfogalmazott fenntartást, és elfaxoltam a székházba. Így megnyugtattam magam, de reméltem, a levelem azért nem kerül Németh Sándor kezébe. Hátha ez is megvan még az irattárban...) Én egyébként két okból nem kifogásoltam nyilvánosan soha Németh Sándor téves történeti, szociológiai stb. interpretációit, most is ott lévő ismerőseimhez hasonlóan: Egyrészt meg voltunk győződve, hogy lelkészünk Istennek olyan nagy embere, hogy biztos mindenben igaza van, vagy ha téved, kik vagyunk mi ahhoz, hogy erre figyelmeztessük. Másrészt - elismerem - én bizony féltem. Féltem attól, hogy kegyvesztett lehetek, sőt egy következő prédikációban már belső ellenség, akiben bizonyára "rossz szellem" van, "agyaskodik", ha másként gondolkodik, mint a "szolgálati ajándék". Féltem attól, hogy rólam is olyanokat fog mondani, mint másokról, akik úgymond "fellázadtak" ellene, mert tudtuk, mit jelentett az, ha valakit megbélyegezett. Ma már ezen a szervilizmuson is csak mosolygok. Nyilatkozatuk érvelése egyébként meg is fordítható: maguk sem észrevételezték akkor, hogy az én szavaimat "szokatlanul indulatos vallási és politikai kirohanásnak" vélték, éppen ellenkezőleg. Vagy ez csak utólag, és azért minősül annak, mert én már eljöttem maguktól? (Ha ottmaradtam volna, bizonyára védenének mindentől, komolyan neveznének elismert és szavahihető "független" történésznek, akként is hivatkoznának rám stb.) Egy múltbeli kijelentés súlyát és minősítését a megfogalmazó mostani hovatartozása határozza meg? Ez a felfogás nekem bizony nagyon is ismerős, gondolják meg, hogy honnan; illetve azt, hogy ezzel nem igazolják- e vissza a cikkemben foglaltakat. Egyébként: én kész vagyok arra, hogy történeti előadásaimat újrahallgassuk, arra pedig különösen, hogy például a megboldogult Hit Infóban és Új Exodusban írott cikkeimet újraolvassuk. Igyekeztem úgy fogalmazni akkor is, hogy írásaim mindig is vállalhatóak legyenek számomra. Ma is azok. (Az 1998-as Hetek egy-egy cikkével már más a helyzet, azokba esetenként a főszerkesztő úr beleírta az enyémtől nagyon is eltérő gondolatait. Nála nem mertem tiltakozni.) 5. Mi az a hazugság, amin állítólag rajtakaptak? 6. Végre a Népszabadság-cikkemről. Engem egyáltalán nem idegesít, hogy a gyülekezetük elleni kereset legtöbb pontját az ügyészség nem fogadta el, sőt épp azt írtam - soraimmal homlokegyenest ellenkező beállításukkal szemben -, hogy szerintem e feljelentésnek semmi keresnivalója a bíróságokon. (Az, hogy az én cikkem vagy a maguk nyilatkozata tükröz-e inkább idegességet, bízzuk az olvasókra.) A hazai jogszolgáltatási szervek kompetenciáját eszem ágában nem volt kétségbe vonni, ezt nem tudom, honnan vették, más mondataikhoz hasonlóan. Például, hogy én utólag csatlakozok a feljelentőkhöz (!?), hiszen feketén- fehéren azt írtam le: súlyos hibának tartom, hogy politikai ellenfeleik feljelentették magukat, és bírói úton akarták politikai érdekeiket magukkal szemben érvényesíteni. Vagy, hogy én bizonyos vagyok a vádak alaptalanságában és tudatosan rágalmazok. (Számos "vád" - nem a Molnár Róbert-i 11 pont - megalapozottságában ezzel szemben bizonyos vagyok, csak szerintem ezekre bírói szerveknek nem is terjedhet ki a hatásköre stb.) Az álláspontom röviden összefoglalható és szerintem annyira magától értetődő, hogy még elmagyarázni sem könnyű, csak megismételni lehet. Illetve kell, mert nyilatkozatukban olyanokat vetnek a szememre, aminek a cikkemhez semmi köze. Szóval: mint hangsúlyoztam, szerintem különbség van a BTK vagy a PTK által szankcionálható bűncselekmények és egyéb valamilyen társadalmi normákba vagy akár a Szentírás szavaiba ütköző cselekmények között, a két kategória nem keverendő össze. (Az hogy köztörvényes bűnöket maguk követtek-e el, nem tudom, és e pillanatban nem is foglalkoztatott. A két maradék pont sorsa, amely alapos gyanúra adott okot az "ismeretlen tettes"-sel szemben, persze az újságolvasás szintjén engem is érdekel, lesz-e belőle ítélet vagy nem, addig megilleti a jogi értelemben vett "ártatlanság vélelme" szegény ismeretlent is, de ez teljesen más téma.) Cikkemben úgy fogalmaztam, hogy "vallásetikai" szempontból tartom kifogásolhatónak a gyülekezetükben kialakult rendszert, és súlyos hibának minősítettem, amiért parlamenti rosszakaróik ilyen okokból rendőrért kiáltottak. Hadd mondjak egy hasonlatot: Mint írják, önök "Jézus Krisztus evangéliumának" hirdetőihez sorolják magukat, akkor azt hiszem, egyértelmű, hogy a mai köztörvényes bűn és például a bibliai értelemben vett bűn között komoly különbség van. (Erről - érzésem szerint - önök is meg vannak győződve. Hogy nyilatkozatukban összecsúszott a két kategória, jobb híján csak a sietségnek és felháborodott indulataiknak tudhattam be.) Vegyünk egy nagyon egyszerű példát: ha valaki manapság káromkodik, etikailag súlyosan kifogásolandó dolognak tartom, de - hála Istennek - ma nincs bíróság, mely ezért el ítélné (mondjuk 12 botütésre). Lefordítva: az, hogy Németh milyen rendszert alakított ki egyházában, hogyan és mennyi pénzt szednek be önként és örömmel adakozó tagjaiktól, abból villát építtetnek a Balatonon (tudom, Világosság Fiai Alapítvány...) vagy valami mást stb., nem tartozik bírói fórumok kompetenciájába. Ha az önök tagsága ezt támogatja, ám legyen, az államnak semmi módon nincs beleszólási joga polgárai e csoportjának magánéletébe, "szenvedélyébe" stb., ilyen törekvések ellen én is határozottan tiltakozom. De: ettől még nem biztos, hogy minden, amit csinálnak, az jó, igazságos és megkérdőjelezhetetlen is egyben. Szerintem egyébként nem az. Éppen ezért én nem prejudikálhattam bírósági ítéleteket, de az én távozásomat is kiváltó okokat a Hit Gyülekezetében továbbra is súlyos hibáknak tartom, akár nyomoznak maguk után a rendőrök, akár soha nem teszik. Ebből persze az is következik, amit írtam, hogy a felmentő ítéletek, vagy épp az ügyészség illetékességének a hiánya nem alkalmas arra, hogy a tévedhetetlenség pózába vágják magukat, vagy akár abból erkölcsi tőkét kovácsoljanak. (Visszatérve hasonlatomra: ha a káromkodót feljelentik, s a bíróság bűncselekmény hiányában felmenti, következik-e ebből, hogy káromkodni megengedhető dolog? Illetve megjegyeztem, hogy nyilván a Hit Gyülekezete sem gondolja, miszerint például antiszemita könyveket vagy épp pornómagazinokat elfogadható dolog megjelentetni csak azért, mert egyik kiadója sincs még rács mögött.) 7. A szélsőjobb- és baloldallal, "népharag"-gerjesztéssel stb. személyemet összemosó okfejtésüket - őszintén bevallom - kissé zavarosnak találtam. A lényeg: mindig is a kisebbségekkel (főleg a kisegyházakkal) szembeni társadalmi előítélet-képzés eloszlatásáért küzdöttem. Mindig is határozottan kifogásoltam, ha a történelmi egyházak az állammal összefonódva, hatalmi eszközökkel akarták visszaszorítani a kisegyházakat, elítéltem a konzervatív "szektatörvény"-kezdeményezéseket. (Ilyen irányú cikkeimre mégsem reagáltak katolikus vagy református "munkacsoportok", különösen nem a személyem pocskondiázásával, legfeljebb ellenvéleményünk fenntartásával folytattunk tartalmi vitákat. Elgondolkodtató.) Mindig is úgy véltem, a Hit Gyülekezete-típusú közösségeknek helye van Magyarország vallási térképén, s elítélem a maguk visszaszorítását célzó politikai (!) törekvéseket. Mindennek semmi köze ahhoz, hogy nem rejtem véka alá az önök gyülekezetében szerzett tapasztalataimat, s megjegyzem, amikor például a jehovisták vagy a krisnások szabad vallásgyakorlásáért szót emelek, sem mondom azt, hogy az ő vallási tanaikkal egyetértenék, sőt. A zsidótörvényeket megalapozó antiszemita mozgalmakat nem hoznám közös nevezőre azzal, ahogy én a cikkemet megírtam, ezt nyilván - higgadtabban - maguk sem gondolják komolyan. Gondoljanak továbbá arra, hogy a "népharagot" nem csak obskúrus ügynökök aknamunkájával lehet gerjesztetni, sajnos gerjed az magától is néha, és ha maguk ilyet érzékelnek gyülekezetük irányában, egyszer el kellene gondolkozni azon, hogy a haragos "nép"-nek nincs-e egy- két dologban igaza, amit ha elismernek, csökkenhetne vagy ki sem törne a "harag". (Személyes véleményem szerint ha két évvel ezelőtt ezt teszik, semmiféle "ügy" nem keletkezik.) Önmaguk tévedhetetlenségének permanens sugalmazása mindenesetre nem ez irányba mutat. Tény persze, hogy nekem úgy tűnik: amikor önöket kritika éri, mindig más, magasabb régióba helyezik a problémát, nem "a dolgot magát" nézik. Pl. 1998 nyarán Görbiczék rendesen működő presbitériumot, szabályozott hatáskörrel bíró intézményeket stb., vagyis nem teológiai jellegű korrekciókat szorgalmaztak, a teológiai eszmefuttatásokra épülő válasz viszont úgy summázható, miszerint Németh a Szent Lélek igazi embere, tekintély, ajándék, őt Isten vezeti arra, mit csináljon. Ha a közéletben szóvá teszik a viselt dolgaikat, akkor pedig a vallás autonóm gyakorlása jogáról és szabadságáról beszélnek stb. Most sem a sértegetés a szándékom, de nekem mindez alapján úgy tűnik: önök egyszerűen "nem bírják" a kritikát. 8. Nem írtam olyat, hogy a liberálisok ne vegyék védelmükbe a Hit Gyülekezetének szabad vallásgyakorláshoz való jogát, ez csúsztatás. (Vegyék!) Csak azt, hogy a liberálisok nem tehetnek különbséget a konzervatív törekvések fenyegette kisegyházak között, nekik mindegyik egyformán fontos kell, hogy legyen. A gyülekezet azonban az SZDSZ-szel intézményes kapcsolattartásra törekedett mindig is (pl. kopogtatócédula- gyűjtési együttműködés stb.), s ha e párt ilyet felvállal, szerintem nem kerülheti meg a partnerének belső ügyeit illető véleményalkotást, akár a nyilvánosság előtt sem. Németh Sándor és a vallásszabadság - ismétlem - nem ugyanaz a dolog, ha egyiket kritizálom, nem biztos, hogy a másikat nem fogadom el. 9. Nem tudtam igazán mit kezdeni az újra taglalt, 1998. augusztus 24-i Magyar Hírlap-fax üggyel, ehhez személyemnek és a cikkemnek végképp semmi köze. (Jóllehet véleményem van a dologról persze.) Lehet, hogy csak reflexszerűen kerültek bele a legtöbb nyilatkozatukban ismételt mondatok. De ha már itt tartunk, a dátum más miatt emlékezetes számomra. Ha jól emlékszem, akkoriban kelt ("Camp Davidben") az a minősíthetetlen nyilatkozatuk, amelyben olcsó poénkodással Görbiczéket a "vérmezőn" való "ellensúlyemelő" vagy mit tudom én milyen versenyre "hívták ki". Az akkori szöveg és a mostani REM-nyilatkozat közötti stílusbeli hasonlóság több, mint szembetűnő. (És nagyon is ismerősen csengenek mögöttük a vezető lelkész szófordulatai.) Én sajnálom, hogy még mindig itt tartanak. 10. Azon is jót derültem, hogy frusztráltnak szeretnének engem látni a gyülekezetük nagysága miatt. Isten látja lelkem, őszintén és egyáltalán nem érdekel, hogy maguk hányan vannak. Akár hiszik, akár nem. Cikkeimben mindig általam kifogásolt jelenségekről (!) írtam, melyek függetlenek attól, hogy sok vagy kevés tag részesül azokban. A gyülekezetük tagjaként sem fogadtam el soha, hogy a "mennyiség minőségbe csapjon át", vagyis valamely nagy tömeg igazolja egy vallási tanítás helyességét és követésre érdemes voltát. Vagy éppen azt, hogy megtért hívőnek tekintsek mindenkit, aki eljött egy evangélizációra stb. A "növekedésről" és a "40-50 ezer elkötelezett tagról" szóló tanaikat szívesen tenném vita tárgyává, de már így is túl sok mindent szóba kellett hoznom, hogy nyilatkozatukra reagálhassak. De megjegyzem, én nem gyártok ideológiát abból, hogy mennyivel csökkent - a korábban autentikus mutatóként kezelt - 1 %-os statisztikájuk tavaly óta, mert nem ez igazolja vagy cáfolja állításaimat. Arra is gyakran célozgatnak, hogy az autonómok milyen kevesen vannak. Nekem pedig úgy tűnik, maguk eközben ezt a "keveset" nagyon is sokallják. (Ha érdekel valakit, jómagam nem vagyok tagja a Görbicz Tamás, Piszter Ervin és Takács Ferenc vezette gyülekezetnek.) 11. Azt írják, "vallási és közéleti kérdésekben" készek a dialógusra, melynek példája most megjelent - általam is érdeklődéssel várt - kötetük. Ezt megint csak nem gondolhatják komolyan, ugyanis Platthy Ivánnal, Schanda Balázzsal, Szabó Miklóssal, Máthé-Tóth Andrással és a többiekkel vallási dialógust nyilván nem folytattak. Örülök, hogy a kiváló szakemberek elfogadták meghívásukat és önöknek is elmondták közéleti (!) kérdésekben kinyilvánított álláspontjukat, s a híradások alapján mondhatom, ezek többségét - nyilván náluk kevésbé hozzáértő módon - jómagam is képviselem írásaimban, előadásaimban. Ne feledjék viszont, hogy ezektől a szakemberektől én abban is különbözöm, hogy ők soha nem ismerték belülről Németh Sándor gyülekezetét, én pedig igen. Ha 8 évet ott töltöttek volna, lehet, alkalmasint ők is elmondanák, mit gondolnak róla, megőrizve közéleti kérdésekre vonatkozó szakmai elemzésük hitelességét. (Én is erre törekszem.) 12. Summázatként muszáj egy gondolatot arról írnom, távozásom után miként is képzeltem és képzelem ma is a Hit Gyülekezetével való "kapcsolattartást". Azt hittem (meglehet, túlzott naivitással), hogy maguk elviselik, ha kilépésem után például egyházszervezési kérdéseket illetően nekem megváltozott a véleményem, és hibának tartom azt, ahogy maguk csinálják. Ma már látszik, hogy ez lehetetlen, maguk továbbra is képtelenek elviselni, ha valaki kiáll a soraikból; az ha kinyitja a száját, kaphat hideget- meleget. Nem csoda, ha sokan nem merik rászánni magukat a kilépésre, a nyilatkozatukhoz hasonló szövegeknek valóban van megfélemlítő- visszatartó ereje. Ismétlem, az a benyomásom, nyilatkozatuk indirekt módon visszaigazolja a cikkemben foglaltakat, például akkor, amikor a "megújulást" a vezetőségbe furakodott "belső ellenség" kiátkozásával azonosítják stb. Mivel részben a személyemet próbálják lejáratni, részben pedig annyi mindent felsorolnak, amit eszem ágában nem volt leírni, van egy olyan érzésem, talán nem is olvasták el (figyelmesen) a cikkemet. Ha egykori tagjuk nyilvánosság elé lép, akkor maguknak elég ezen puszta tény egy ilyen friss REM-nyilatkozat közzétételéhez. Mindazonáltal - meglehet, továbbra is túlzottan naivan - én ezek után is kész vagyok magukkal (is) mindezt megvitatni, közéleti kérdésekben párbeszédet folytatni, persze normális, emberi stílusban, lehetőleg érvekkel és nem a maguk vagdalkozásával. De a személyemre szórt rágalmaikat (miszerint anyagilag megkárosítottam egyházukat, hazudtam és összeesküvő csoport tagjaként tevékenykedem stb.) határozottan visszautasítom. A bekiabálás nem szokásom. Arra a "pályára" pedig, ahol maguk ilyen stílusú meccseket játszanak, különösen nem kívánkozom. Sajnálom, hogy így alakult és azt is, hogy ilyen hosszan voltam kénytelen az idejüket igénybe venni. Csupán körültekintő akartam lenni a részletesebb válaszokkal, nehogy valami félreértés vagy kötözködés forrása legyen. Kérem, hogy a fent említett munkacsoportjuk tegye lehetővé, hogy ez a levelem - értelemszerűen csorbítatlanul - az önök nyilatkozatához hasonló formában nyilvánosság elé kerüljön, mint az arra adott válaszom. Üdvözlettel: Fazekas Csaba Miskolc, 2000. május 8.