[Cím:] Sancta simplicitas!

[Szerzõ:] Fazekas Csaba

[Dátum:]  2000. 03. 31., péntek

[Rovat:]  fórum

[Oldalszám:]  12

[Cikk:]
Surján László cikkének címét olvasva (Törvénysértõ szekták, március 23.) az ember önkéntelenül felkiált, mint a sivatagi vándor, ha vizet emlegetnek: hol? A fideszes honatya az általánosságok homályába burkoltan arról ír, hogy demokráciánkra és európaiságunkra veszélyt jelent a vallási szekták fenyegetése. De tíz év már elegendõ ahhoz, hogy rögzítsük: közéletünkben a veszélyes, szervezett vallási fanatizmus nem mutatható ki. Az az átfogó veszélyeztetés, amelyet a politikai jobboldal 1990 óta látni és láttatni akar, nem létezik. A miskolci Deszkatemplom felgyújtói vagy a minap gyermekét „belsõ sugallatra” lemészároló apa magányos, lelkileg sérült emberek, borzalmas tettük mögött hiába keresnénk vallási közösségeket, melyek korlátozásával mindez megelõzhetõ lett volna. 1997-ben a felborogatott máriabesnyõi stációszobrok láttán több jobboldali politikus azonnal katolikusellenes szekták provokációját kiáltotta, majd kiderült, hogy csak részeg vandálokról volt szó, kiknek tettébe még csak bele sem lehetett magyarázni vallási indíttatást.

A vallási kisebbségek ügyének hatósági kezelésében elsõsorban nem a kisegyházak milyensége, hanem az állam és a történelmi egyházak közötti viszony minõsége fejezõdik ki. Errõl van szó most is. A XX. századi jobboldali kurzusok idején Magyarországon mindig megvolt a lehetõség arra, hogy a történelmi egyházak állami segítséggel erõsítsék pozícióikat a kisebb felekezetek „konkurenciájával” szemben. Természetesen fölhasználva az egy kalap alá vett „szekták” általános társadalmi veszélyességének koncepcióját. Surján is ezt használja, miközben káosznak láttatja a felekezeti sokszínûséget, törvénysértésnek a másságot tükrözõ vallásgyakorlatot. Egészen végletes állításokba csúszik, amikor az általa nem konkretizált hazai „szekták” tevékenységét a fasizmussal méri, és nürnbergi ítéletet követel gondolataikkal szemben.

A rendszerváltás lázas hónapjaiban született törvény módosításáról tíz év után lehet(ne) politikai vitát folytatni. De ezt a vitát azok a jobboldali erõk dominálják, melyek a módosítás leple alatt a kisebb felekezetek szabadságát akarják korlátozni, s nem a felekezetalapítás „jogtechnikai” kérdéseirõl beszélnek, hanem szenvedélyesen szónokolnak az anyaszomorító, nemzet- és kultúraellenes szekták, agy- és pénzmosó kultuszok stb. ellen, úgy hogy vádaskodásaiknak mindig az olyan, kisebb létszámú neoprotestáns vagy keleti vallások hívei iszszák meg a levét, amelyeknek ilyesmihez nincs semmi közük. A jobboldal a törvénymódosítástól – kimondatlanul – a történelmi egyházak elõjogainak biztosítását várja, a kisegyházak pedig tíz körömmel kapaszkodnak az 1990-es paragrafusokba, amelyeket szabad vallásgyakorlatuk kizárólagos biztosítékának vélnek. Szerintem ez sem helyes magatartás, viszont a mostani rendkívül ingerült politikai légkörben semmi esély nincs a kompromisszumra, így pedig jó vallásügyi törvényt alkotni lehetetlen.

Surján cikke mintha visszalépést is jelentene a forgalomban lévõ legújabb (Schanda Balázs-féle) kormányzati elképzeléssel szemben is. Ez szakítana a jelenleg csupán formai követelményekhez kötött felekezetalapítással, egy bíróság illetékességi körébe utalná az elismertetést, ami még nem jelentene automatikusan sem kedvezményeket, sem intézményfenntartói jogokat. Errõl a tervezetrõl érdemes lenne vitatkozni, hiszen számomra is elfogadható, hogy ne nevezzen a törvény minden vallási csoportot „egyháznak”, hanem inkább „vallási közösségnek”, s hogy legyen egy nyilvánosságra hozható hitelvi nyilatkozat.

Surján azonban nem ilyesmirõl óhajt vitatkozni, õ szellemi keresztes hadjáratot hirdet a „veszedelmes szekták” ellen, és ahhoz a már elvetélt javaslathoz tér vissza, amely az egyházzá minõsítéshez  százéves hazai mûködést és (az ezúttal csak „sok hívõnek” nevezett) tízezer fõs tagságot  követel meg. (Szerencse, hogy 1568-ban az erdélyi rendek nem így gondolkoztak a nagy protestáns egyházak egyenjogúsításakor. Különben ma nem büszkélkedhetnénk ezzel.)

Surján képviselõ úr csak az alábbi kérdéseket hagyja nyitva: pontosan ki is veszélyes kire, ki milyen törvényt sért, miért és hogyan lehet ellenük védekezni. Azt ugyanis leszögezhetjük, hogy a hatályosan bejegyzett hazai kisegyházak erkölcsös, törvénytisztelõ életet élnek és követelnek meg tagjaiktól; némelyek különös hóbortoknak hódolnak ugyan, de a mostani vallási pluralitás nem veszélyezteti a társadalom rendjét. A törvénymódosítás önmagában nem lehet eszköz a vallással való visszaélés elleni küzdelemben, azzal visszaélni el nem ismert felekezetek vagy egyesületek keretében is lehet. Egy mégoly szigorú vallásügyi törvény sem tudja elõzetesen kiszûrni a kizárólag haszonszerzésre vagy pénzmosásra szervezõdõ álfelekezeteket, de nem is az a dolga. Arra ott van az APEH, a VPOP és a rendõrség. (Nem is beszélve arról, hogy a katolikus bitangkasszaügy után nyilvánvaló, hogy nemcsak a „kicsik” háza elõtt lehet söpörni.) Ha pedig egy kisegyház obskúrus politikai pozíciószerzésre tör – pl. a szcientológiát hozzák ilyen hírbe –, több mint hiba ezt minden kisegyházra kivetíteni. (A jehovisták például szélsõségesen apolitikusak.) Ilyen esetben is lehet élni a nyilvánosság adta széles körû lehetõségekkel, és persze a  lobbizás, a befolyásszerzés igénye sem kisegyházi sajátosság.

Az európai integrációra mint jogharmonizációs kényszerre hivatkozni egy efféle szigorítás kapcsán értelmetlen. Nem tudunk arról, hogy bármelyik országjelentésben kifogásolták volna a magyar vallásügyi igazgatás túlzott liberalizmusát, vagy Brüsszelben ajtót mutattak volna nekünk azért, mert nálunk már száz fõvel is lehet egyházat alapítani. Surján cikkében is elõjönnek tipikus szektavádak, miszerint az anonim szervezetek családellenesek (miközben a kisegyházak köztudottan családcentrikusak), feltétlen tiszteletet mutatnak tévedhetetlennek hitt vezetõik iránt (mintha ez nagy egyházakban nem lenne így). Surján teljesen avítt  érveket is elõhoz, például azt, hogy a munkanélküliség a szektásodás melegágya. Ha az lenne, akkor a munkanélküliség csökkentésében elért sikerekkel együtt e veszélynek is csökkennie kellene...

Természetesen nem állítom, hogy egyes kisegyházak tevékenysége ne lenne vallásetikai okokból kifogásolható és kifogásolandó. De: ok lehet ez egy állam számára ahhoz, hogy kardot rántson a „szekták” homályos tömbje ellen? Eddig ugyanis egyetlen bejegyzett kisegyházról sem mondhatjuk, hogy áthágta volna a törvényesség határát. Nyilván sok normális gondolkozású polgártársammal együtt viszolygok attól, hogy a jehovisták nem engedik meg a vérátömlesztést, vagy bálványimádásként tiltják a gyerekeiknek, hogy kis barátjuk születésnapi tortájából egyenek. (Másokra ezek a szélsõségek nem jellemzõek.) Tarthatjuk vallásos butaságnak, ha emberek tízezreket fizetnek egy szcientológus tréningért vagy extázist produkálnak a Hit Gyülekezetében, de ilyen alapon azt is így minõsíthetjük, hogy a katolikusok tiltják a fogamzásgátló tablettát. Ezek a társadalom többsége által elutasított magatartásformák, mégsem törvénysértések. Vannak, akik így látják helyesnek, és az államnak nincs is joga ebbe beavatkozni, akkor sem, ha a végrehajtó hatalom képviselõi ezt etikailag kifogásolják. Az efféle dolgokat összemosni a gyerekrablással vagy a világvége-öngyilkossággal veszélyes dolog. Legalább annyira, mint bukósisak nélkül motorozni. Vagy felekezeti elõítéletekkel törvényt alkotni.

Ha az állam felnõttnek tekinti polgárait, nyugodtan rájuk bízhatja, élnek-e a kisegyházak kínálta lehetõséggel vagy sem. Egyébként Surjánnak igaza van: a fanatizmussal szemben nagyon fontos a megelõzés, a vallási felvilágosítás. De csak az a megelõzés lehet jó, amely nem általánosít, pontosan fogalmaz és elfogulatlan. A tervezett szektaellenes propagandaközpontok például a Surján által sugallt formában nem felvilágosítással, hanem riogatással foglalkoznának.

Összességében Surján szektaügyi álláspontját csak úgy lehetne minõsíteni, mint ahogyan Husz János véleményezte a máglyához buzgón rõzsét hordó öregaszszony tevékenységét: „sancta simplicitas!” (Szent együgyûség!)

Fazekas Csaba

történész, egyetemi oktató

– Nézzék, mi még csak egy kis egyház vagyunk, de valahol el kell kezdenünk, hogy naggyá lehessünk...MARABU RAJZA

[Vége]