A szégyen és a gyalázat
Az Egyesült Államokat ért támadás a történelem fordulópontjának fog
számítani, a hadviselés, a diplomácia-történet, a gazdasági folyamatok
stb. szempontjából egyaránt. De fordulópont lesz ez - az amúgy épp az események
hatására hangsúlyait váltó - magyar belpolitikában, közelebbről a pártpolitikában
is. Mégpedig azért, mert míg a világpolitika formálóit az amerikai válaszcsapás
mértéke és kivitelezése állítja dilemma elé, addig a magyar közélet számára
az okokat értékelő MIÉP-nyilatkozatok fogalmaznak meg súlyos kérdéseket.
Ha most nem is első helyen méltatják az ügyet, a New York-i romok eltakarításával,
az amerikai ellenakció kifejlődésével, valamint a jövő évi hazai választások
közeledtével egyidejűleg egyre nagyobb lesz a kényszer, hogy az érintettek
foglalkozzanak Csurka István állásfoglalásával. A tét nagyobb, mint gondolnánk
- a magyar jobboldal politikai arculatának és eszköztárának hosszú távú
kialakításáról van szó.
Csurkának sikerült a támadást követő napokban a magyar közszereplők
közül gyakorlatilag egyedüliként magára irányítania a figyelmet. A többi
pártfunkcionárius egybehangzóan csak a megdöbbenésének, az Egyesült Államokkal
való szolidaritásának, a támadók és céljaik elítélésének adott hangot.
Nem is sokat vágtak be a hírműsorok a nyilatkozataikból, míg a politikusok
közül - a sok terrorizmus-, Közel-Kelet- vagy épp tőzsdeszakértő mellett
- a MIÉP-vezér járta a legtöbbet a tévéstúdiókat. Személyes nyilatkozatai
és pártjának szeptember 12-én, majd 14-én ismertetett állásfoglalásait
sokan ítélték el, és részletes elemzésük talán nem is szükséges. Az, hogy
véleményét ezekbe a szavakba öntötte egy nagy támogatottságú magyar párt
vezetője: egyszerűen szégyen és gyalázat.
Egyrészt valósággal tragikomikus, hogy ebben a kontextusban nem átallotta
ostorozni ismét "a képernyős manipuláció"-t, fitogtatni saját prófétikusnak
vélt adottságait, vagy épp az "ősi, keresztény magyar kultúra" nevében
zavaros ideológiát kanyarítani az együttérzés és a gyász világméretű megnyilvánulásához,
pontosabban az attól való viszolygásához. Még az is tartalmaz szánalmas
és lehangoló elemeket, hogy az amerikai nagyvárosokra irányított utasszállító
gépek több ezer ártatlan áldozata nyomán Csurkáék "lelki szemei" előtt
épp "Világos mártírjai, a 301-es parcella halottjai, sőt a magzati élet
sokmilliónyi áldozata is" vonultak el, hiszen a 21. századi terrorizmus
friss élményének kibontakozásához nehezen érthető a két levert magyar szabadságharc
és az abortusz együttes képzettársítása. (Arról a nyakatekert logikáról
nem is beszélve, hogy például az aradi vértanúk miért tekinthetők a világosi
fegyverletétel mártírjainak, de ezen már végképp nem érdemes fennakadni.
Másrészt viszont egyszerűen és nagyon tragikus az, hogy - valóban Szaddam
Husszein stílusában - a MIÉP az öngyilkos terroristákat "a világ elnyomott
népei" jogos képviselőinek minősíti, törvényszerűnek tekinti eszelős tetteik
bekövetkezését, melyekre magyarázatot ad vagyis tudni vél. Ez utóbbiakban
pedig szemrebbenés nélkül relativizálja a veszteségek súlyosságát, az áldozatok
és hozzátartozóik szenvedéseit (mintha azt mondaná: igaz, hogy több ezer
amerikai halt meg, igazán sajnálni mégis "bennünket", vagyis a globalizáció
vélt áldozatait kell), sanda felhangokkal hangsúlyozza, hogy két világháborúban
sem történt meg az, ami most, sőt a mély politikai összefüggések röntgenszemű
meglátásából most sem hagyja ki a zsidóság iránti nyílt ellenszenvét. A
szégyen és a gyalázat ma még csak a MIÉP-é, de ha most nem határoljuk el
ettől magunkat, valóban a miénk is lehet, hiszen a mi országunk egyik legnépszerűbb
politikai erejéről van szó, melynek pedig semmi keresnivalója nem lenne
a politikai palettán, különösen nem a népszerűek között. A nemcsak pökhendi
és kegyeletsértő, hanem kifejezetten gonosz megnyilatkozások miatt ugyanis
országunk határain túl nem a MIÉP-elnök fog egyszer nagyon-nagyon pironkodni.
És itt nemcsak a mindenkori magyar kormány felelősségéről van szó, amelyhez
a Nyugat közvélemény- és politikaformálói majd odafordulhatnak a szimpla
kérdéssel, miszerint észrevettük-e, hogy e határozottan fogalmazó zsinóros-mentés
urak Magyarország legfőbb katonai szövetségesének megtámadása kapcsán ragadtatták
el magukat. Attól félek, más hazájukat őszintén szerető magyaroknak kell
majd barátok, ismerősök és ismeretlenek előtt magyarázkodniuk, hogy mi
akkor azt nem úgy gondoltuk.
S hogy miért tekinthető fordulópontnak ez a MIÉP-stratégia, hiszen
a kemény kiszólások, antiszemita megnyilatkozások korábban is jellemezték
e pártot? Azért, mert itt jóval többről van szó. Nem szavakról, nem a hazafiasság
felszínes érzelmeinek meglovagolási kísérleteiről, amely Csurkáékat még
összekapcsolhatta a "keresztény-nemzeti" eszmerendszerrel, az úri konzervativizmussal
vagy épp a népies "radikalizmussal". Ez utóbbiaknak egyaránt logikus kiegészítője
lehet a modernizáció gyűlölete, az amerikai (nyugati) életformától való
viszolygás, a magyarság valamiféle felsőbbrendűségének tudata, a sajtó
ellenségességének permanens vélelmezése, a demokratikus hatalomgyakorlás
korlátozásának vágya, az urbanizációval szemben a "romlatlan" faluhoz fűződő
idillkergetés, az ásatag kereszténység-értelmezés, a nevetséges külsőségekben
tetszelgő ősmagyarkodás és a valláserkölcsi indíttatású erőteljes antiszemitizmus
és így tovább. Mindezek persze önmagukban sem lehetnének részei egy igazán
européer vagy demokratikus politikai karakternek, de tény, hogy például
a Horthy-korszak tekintélyuralmi rendszerének uralkodó osztálya és egyeduralkodó
politikai pártja egy darabig igyekezett elkülöníteni magát saját nyilas
szélsőségeseitől. (Azután sokan át is lépték ezt a határt tudatosan vagy
akaratlanul, stratégiájuk tragikus következményei aligha vitathatók és
mázsás teherként nyomasztják a modern kori magyar konzervativizmust.
De akkor sokan tudták, vagy legalábbis érezték, hogy van egy határ,
mégpedig az, hogy a nyilasok a legalantasabb emberi indulatok felkorbácsolására
is hajlandóak építeni. Amikor Csurka vétleneknek, ám a globalizáció törvényszerű
áldozatainak nevezi a World Trade Center törmeléke alatt szörnyethalt üzletembereket,
titkárnőket és tűzoltókat - lényegében ugyanezt teszi. Amikor azt állítja,
halálukért a terroristák mellett saját kormányukat (illetve homályosan
megfogalmazott nemzetközi vezető elitjüket) is felelősség terheli - csökkenteni
akarja a gyilkosok tettének súlyát, az áldozatok szenvedésének értelmetlenségét,
sőt nyíltan politikai eszközzé tette az áldozatokkal szembeni érzéketlenséget,
az ellenfeleivel szembeni zsigeri gyűlölködés lehetőségét. Érvelése hasonló
ahhoz az 1940-es évek elejének közéletében gyakran hallható vélekedéshez,
miszerint sajnálatos ugyan, ami a zsidókkal történik, de lényegében maguknak
köszönhetik a bajt, miért nem cselekedtek vezetőik korábban úgy, ahogy
nekünk most tetszik. Csurka számára az amerikaiak halála saját politikai
felfogásának jogosságát igazolta, s ez az áldozatokhoz fűződő cinikus hidegség
alkalmas arra, hogy híveit még érzéketlenebbekké tegye a gyűlölettel szemben,
vagy éppen megteremtse annak - soha meg nem engedhető - legitimitását.
Most nem egy komplett náci ideológia alkatrészeit gyártotta le (mint Debreczeni
József írta 1992-es tanulmányáról), hanem az alkatrészekből összeálló gépezethez
szükséges üzemanyagot.
A MIÉP-szövegekből ezek után kibontakozó kérdés két fontos közéleti
tényezőhöz szól. Először is a magyar konzervatívok gyűjtőpártjához, a Fideszhez,
melynek több vezetője eddig tudatosan használta a jobboldali választópolgár
számára oly kedves "liberálbolsevikozó" MIÉP-retorikát. Most azonban számukra
nagyon is helyénvaló lenne az elhatárolódás, végre a MIÉP-pel szembeni
nyílt konfrontáció felvállalása, az utcán a másik oldalra húzódni, ha Csurka
István szembe jön - vagyis vállalni a becsület érdekében még esetleges
szavazat-lemorzsolódást is. (Nem épp megnyugtató, hogy a jobboldali radikalizmussal
kacérkodó Kövér László csupán "hibának" nevezte Csurka szavait - gyorsan
hozzátéve, hogy Kovács Lászlóról ugyanígy vélekedik.) A másik kérdés a
magyar református egyházhoz szól, mely eddig is súlyosan járult hozzá e
szalonképtelen politikai erő elfogadtatásához és sikereihez, melynek lelkészeiről
nem állítható, hogy eddig egyházuk rosszallása mellett politizáltak volna.
Talán még nem késő saját soraikban rendezni a MIÉP-hez fűződő viszonyt,
a legnemesebb protestáns tradíciók és a humánum érdekében felvállalni a
Csurkáék miatt lappangó konfliktusaikat. Mert ha ők is az "írói munkássághoz
tartozás" ostoba kibúvóit keresik, az "áldás és békesség" helyett "átok
és háborúskodás" köszönthet mindannyiunkra.
A probléma súlyosságát növeli a meggyőződés, melynek Csurka a Nap-Keltében
adott hangot. Ecsetelte pártja jelöltjeinek jó szereplését az időközi választásokon,
és reményeit a 2002-es voksolás hasonló eredményeivel kapcsolatban, majd
hozzáfűzte: a demokrácia szerinte szimplán a nép többségének akaratnyilvánításával
egyenértékű. Túl azon, hogy ezt baloldali siker esetén esze ágában sincs
hangoztatni, le kell szögezni, hogy téved, mert a demokrácia ennél jóval
több, például a humánumra és az egyenlőségre épülő eszmerendszert is jelent.
A 20. század éppen azt bizonyította be, hogy egy, az érzelmeket meglovagoló,
szélsőséges politikai erő rendkívüli, bizonytalanságot teremtő történelmi
körülmények között képes a lakosság többségét maga mellé állítani, s még
az uralmát lehetővé tevő demokratikus intézményrendszert is felszámolni.
Márpedig 2001. szeptember 11-ével rendkívüli, bizonytalanságot teremtő
időszakba lépett az emberiség - és Magyarország is.
Fazekas Csaba
(2001)