A szégyen és a gyalázat

Az Egyesült Államokat ért támadás a történelem fordulópontjának fog számítani, a hadviselés, a diplomácia-történet, a gazdasági folyamatok stb. szempontjából egyaránt. De fordulópont lesz ez - az amúgy épp az események hatására hangsúlyait váltó - magyar belpolitikában, közelebbről a pártpolitikában is. Mégpedig azért, mert míg a világpolitika formálóit az amerikai válaszcsapás mértéke és kivitelezése állítja dilemma elé, addig a magyar közélet számára az okokat értékelő MIÉP-nyilatkozatok fogalmaznak meg súlyos kérdéseket. Ha most nem is első helyen méltatják az ügyet, a New York-i romok eltakarításával, az amerikai ellenakció kifejlődésével, valamint a jövő évi hazai választások közeledtével egyidejűleg egyre nagyobb lesz a kényszer, hogy az érintettek foglalkozzanak Csurka István állásfoglalásával. A tét nagyobb, mint gondolnánk - a magyar jobboldal politikai arculatának és eszköztárának hosszú távú kialakításáról van szó.
Csurkának sikerült a támadást követő napokban a magyar közszereplők közül gyakorlatilag egyedüliként magára irányítania a figyelmet. A többi pártfunkcionárius egybehangzóan csak a megdöbbenésének, az Egyesült Államokkal való szolidaritásának, a támadók és céljaik elítélésének adott hangot. Nem is sokat vágtak be a hírműsorok a nyilatkozataikból, míg a politikusok közül - a sok terrorizmus-, Közel-Kelet- vagy épp tőzsdeszakértő mellett - a MIÉP-vezér járta a legtöbbet a tévéstúdiókat. Személyes nyilatkozatai és pártjának szeptember 12-én, majd 14-én ismertetett állásfoglalásait sokan ítélték el, és részletes elemzésük talán nem is szükséges. Az, hogy véleményét ezekbe a szavakba öntötte egy nagy támogatottságú magyar párt vezetője: egyszerűen szégyen és gyalázat.
Egyrészt valósággal tragikomikus, hogy ebben a kontextusban nem átallotta ostorozni ismét "a képernyős manipuláció"-t, fitogtatni saját prófétikusnak vélt adottságait, vagy épp az "ősi, keresztény magyar kultúra" nevében zavaros ideológiát kanyarítani az együttérzés és a gyász világméretű megnyilvánulásához, pontosabban az attól való viszolygásához. Még az is tartalmaz szánalmas és lehangoló elemeket, hogy az amerikai nagyvárosokra irányított utasszállító gépek több ezer ártatlan áldozata nyomán Csurkáék "lelki szemei" előtt épp "Világos mártírjai, a 301-es parcella halottjai, sőt a magzati élet sokmilliónyi áldozata is" vonultak el, hiszen a 21. századi terrorizmus friss élményének kibontakozásához nehezen érthető a két levert magyar szabadságharc és az abortusz együttes képzettársítása. (Arról a nyakatekert logikáról nem is beszélve, hogy például az aradi vértanúk miért tekinthetők a világosi fegyverletétel mártírjainak, de ezen már végképp nem érdemes fennakadni.
Másrészt viszont egyszerűen és nagyon tragikus az, hogy - valóban Szaddam Husszein stílusában - a MIÉP az öngyilkos terroristákat "a világ elnyomott népei" jogos képviselőinek minősíti, törvényszerűnek tekinti eszelős tetteik bekövetkezését, melyekre magyarázatot ad vagyis tudni vél. Ez utóbbiakban pedig szemrebbenés nélkül relativizálja a veszteségek súlyosságát, az áldozatok és hozzátartozóik szenvedéseit (mintha azt mondaná: igaz, hogy több ezer amerikai halt meg, igazán sajnálni mégis "bennünket", vagyis a globalizáció vélt áldozatait kell), sanda felhangokkal hangsúlyozza, hogy két világháborúban sem történt meg az, ami most, sőt a mély politikai összefüggések röntgenszemű meglátásából most sem hagyja ki a zsidóság iránti nyílt ellenszenvét. A szégyen és a gyalázat ma még csak a MIÉP-é, de ha most nem határoljuk el ettől magunkat, valóban a miénk is lehet, hiszen a mi országunk egyik legnépszerűbb politikai erejéről van szó, melynek pedig semmi keresnivalója nem lenne a politikai palettán, különösen nem a népszerűek között. A nemcsak pökhendi és kegyeletsértő, hanem kifejezetten gonosz megnyilatkozások miatt ugyanis országunk határain túl nem a MIÉP-elnök fog egyszer nagyon-nagyon pironkodni. És itt nemcsak a mindenkori magyar kormány felelősségéről van szó, amelyhez a Nyugat közvélemény- és politikaformálói majd odafordulhatnak a szimpla kérdéssel, miszerint észrevettük-e, hogy e határozottan fogalmazó zsinóros-mentés urak Magyarország legfőbb katonai szövetségesének megtámadása kapcsán ragadtatták el magukat. Attól félek, más hazájukat őszintén szerető magyaroknak kell majd barátok, ismerősök és ismeretlenek előtt magyarázkodniuk, hogy mi akkor azt nem úgy gondoltuk.
S hogy miért tekinthető fordulópontnak ez a MIÉP-stratégia, hiszen a kemény kiszólások, antiszemita megnyilatkozások korábban is jellemezték e pártot? Azért, mert itt jóval többről van szó. Nem szavakról, nem a hazafiasság felszínes érzelmeinek meglovagolási kísérleteiről, amely Csurkáékat még összekapcsolhatta a "keresztény-nemzeti" eszmerendszerrel, az úri konzervativizmussal vagy épp a népies "radikalizmussal". Ez utóbbiaknak egyaránt logikus kiegészítője lehet a modernizáció gyűlölete, az amerikai (nyugati) életformától való viszolygás, a magyarság valamiféle felsőbbrendűségének tudata, a sajtó ellenségességének permanens vélelmezése, a demokratikus hatalomgyakorlás korlátozásának vágya, az urbanizációval szemben a "romlatlan" faluhoz fűződő idillkergetés, az ásatag kereszténység-értelmezés, a nevetséges külsőségekben tetszelgő ősmagyarkodás és a valláserkölcsi indíttatású erőteljes antiszemitizmus és így tovább. Mindezek persze önmagukban sem lehetnének részei egy igazán européer vagy demokratikus politikai karakternek, de tény, hogy például a Horthy-korszak tekintélyuralmi rendszerének uralkodó osztálya és egyeduralkodó politikai pártja egy darabig igyekezett elkülöníteni magát saját nyilas szélsőségeseitől. (Azután sokan át is lépték ezt a határt tudatosan vagy akaratlanul, stratégiájuk tragikus következményei aligha vitathatók és mázsás teherként nyomasztják a modern kori magyar konzervativizmust.
De akkor sokan tudták, vagy legalábbis érezték, hogy van egy határ, mégpedig az, hogy a nyilasok a legalantasabb emberi indulatok felkorbácsolására is hajlandóak építeni. Amikor Csurka vétleneknek, ám a globalizáció törvényszerű áldozatainak nevezi a World Trade Center törmeléke alatt szörnyethalt üzletembereket, titkárnőket és tűzoltókat - lényegében ugyanezt teszi. Amikor azt állítja, halálukért a terroristák mellett saját kormányukat (illetve homályosan megfogalmazott nemzetközi vezető elitjüket) is felelősség terheli - csökkenteni akarja a gyilkosok tettének súlyát, az áldozatok szenvedésének értelmetlenségét, sőt nyíltan politikai eszközzé tette az áldozatokkal szembeni érzéketlenséget, az ellenfeleivel szembeni zsigeri gyűlölködés lehetőségét. Érvelése hasonló ahhoz az 1940-es évek elejének közéletében gyakran hallható vélekedéshez, miszerint sajnálatos ugyan, ami a zsidókkal történik, de lényegében maguknak köszönhetik a bajt, miért nem cselekedtek vezetőik korábban úgy, ahogy nekünk most tetszik. Csurka számára az amerikaiak halála saját politikai felfogásának jogosságát igazolta, s ez az áldozatokhoz fűződő cinikus hidegség alkalmas arra, hogy híveit még érzéketlenebbekké tegye a gyűlölettel szemben, vagy éppen megteremtse annak - soha meg nem engedhető - legitimitását. Most nem egy komplett náci ideológia alkatrészeit gyártotta le (mint Debreczeni József írta 1992-es tanulmányáról), hanem az alkatrészekből összeálló gépezethez szükséges üzemanyagot.
A MIÉP-szövegekből ezek után kibontakozó kérdés két fontos közéleti tényezőhöz szól. Először is a magyar konzervatívok gyűjtőpártjához, a Fideszhez, melynek több vezetője eddig tudatosan használta a jobboldali választópolgár számára oly kedves "liberálbolsevikozó" MIÉP-retorikát. Most azonban számukra nagyon is helyénvaló lenne az elhatárolódás, végre a MIÉP-pel szembeni nyílt konfrontáció felvállalása, az utcán a másik oldalra húzódni, ha Csurka István szembe jön - vagyis vállalni a becsület érdekében még esetleges szavazat-lemorzsolódást is. (Nem épp megnyugtató, hogy a jobboldali radikalizmussal kacérkodó Kövér László csupán "hibának" nevezte Csurka szavait - gyorsan hozzátéve, hogy Kovács Lászlóról ugyanígy vélekedik.) A másik kérdés a magyar református egyházhoz szól, mely eddig is súlyosan járult hozzá e szalonképtelen politikai erő elfogadtatásához és sikereihez, melynek lelkészeiről nem állítható, hogy eddig egyházuk rosszallása mellett politizáltak volna. Talán még nem késő saját soraikban rendezni a MIÉP-hez fűződő viszonyt, a legnemesebb protestáns tradíciók és a humánum érdekében felvállalni a Csurkáék miatt lappangó konfliktusaikat. Mert ha ők is az "írói munkássághoz tartozás" ostoba kibúvóit keresik, az "áldás és békesség" helyett "átok és háborúskodás" köszönthet mindannyiunkra.
A probléma súlyosságát növeli a meggyőződés, melynek Csurka a Nap-Keltében adott hangot. Ecsetelte pártja jelöltjeinek jó szereplését az időközi választásokon, és reményeit a 2002-es voksolás hasonló eredményeivel kapcsolatban, majd hozzáfűzte: a demokrácia szerinte szimplán a nép többségének akaratnyilvánításával egyenértékű. Túl azon, hogy ezt baloldali siker esetén esze ágában sincs hangoztatni, le kell szögezni, hogy téved, mert a demokrácia ennél jóval több, például a humánumra és az egyenlőségre épülő eszmerendszert is jelent. A 20. század éppen azt bizonyította be, hogy egy, az érzelmeket meglovagoló, szélsőséges politikai erő rendkívüli, bizonytalanságot teremtő történelmi körülmények között képes a lakosság többségét maga mellé állítani, s még az uralmát lehetővé tevő demokratikus intézményrendszert is felszámolni.
Márpedig 2001. szeptember 11-ével rendkívüli, bizonytalanságot teremtő időszakba lépett az emberiség - és Magyarország is.
Fazekas Csaba
(2001)