TEMPlom

1. évfolyam 1. szám
A. D.
MM

Az Esztergomi Érsekség és Csehszlovákia vagyoni vitája, 1919-1938

Az Esztergomi Érsekség és Csehszlovákia vagyoni vitája, 1919-1938

Rácz Kálmán

Az I. világháborús vereség hátrányos következményeit a magyar katolikus egyház sem kerülhette el. A történelmi Magyarország feldarabolása egyben az alapjaiban Szent István által létrehozott területi egyházszervezeti rendszer összeomlását, valamint az egyházi vagyontulajdon jelentõs részének elvesztését is jelentette. Az egyházmegyék közül területét érintetlenül csak a veszprémi, a székesfehérvári, a váci, az egri és a pannonhalmi õrizte meg, ellenben a nyitrai, besztercebányai, szepesi, munkácsi görög katolikus egyházmegye egy plébánia kivételével teljes egészében Csehszlovákiához, az erdélyi püspökség valamint a gyulafehérvári-fogarasi érseki tartomány négy egyházmegyéjével, három parókia kivételével Romániához, a zágrábi metropólia négy egyházmegyéjével teljes egészében Jugoszláviához került. Székhelye Magyarországon maradt, de területeket veszített a gyõri, pécsi, szombathelyi, kalocsai, hajdúdorogi görög katolikus és az esztergomi egyházmegye, míg a rozsnyói, kassai, csanádi, szatmári, váradi egyházmegyék székhelye elszakadt, de egyes területrészei Magyarországon maradtak. Az Esztergomi Fõegyházmegye a változás egyik fõ elszenvedõje volt. A hercegprímás a cseh felvidéki térfoglalás következményeként szûkebb kormányzati egysége területének körülbelül 80 %-át veszítette el. A fõegyházmegye 493 plébániájából 404, birtokainak hozzávetõleg háromnegyede került határon túlra. Mindezek következtében egy sor új kérdés, megoldandó probléma merült fel. Elõször is egyházkormányzati gondok, vagyis milyen formában történjen ezentúl az új határ által központjától elválasztott egyházmegyerészek igazgatása, valamint mi lesz azokkal a birtokokkal, melyekhez ettõl kezdve a javadalmasok nem tudtak hozzáférni, nem láttak azok jövedelmébõl semmit. Magyar részrõl nem kívántak belenyugodni a veszteségbe, s diplomáciai harc kezdõdött az egyházszervezeti struktúra lehetõ legteljesebb fenntartásáért és a vagyon visszaszerzéséért.

Az egyházkormányzati és vagyonjogi kérdések szorosan összefüggtek egymással. A csehszlovák kormány mindkettõ esetében megakadályozta Esztergom mindennemû kapcsolattartását az északi érsekségi részekkel. Prága célja, melyben a létrejött szlovák egyház is támogatta, az volt, hogy az Esztergomi Érsekség egyházjogilag is felosztásra kerüljön, tehát valósuljon meg az egyházkormányzati dismembratio, s ezzel az egyházszervezeti struktúra is alkalmazkodjon a trianoni határokhoz, egybeessen velük. E törekvésükkel párhuzamosan hozzáláttak a birtokviszonyok átalakításához is. A szlovák teljhatalmú miniszter 1919. augusztus 11-én kibocsátott rendelete a Magyarországon székelõ katolikus egyházi személyeknek és intézményeknek a Szlovákiában fekvõ birtokait zárlat, azaz állami kényszerkezelés alá helyezte. A rendelet az Esztergomi Érsekség, az Esztergomi Székesfõkáptalan, az esztergomi és budapesti papnöveldék, a lekéri, zirci és jászói apátságok ill. prépostság, a bencések, a váci Székeskáptalan, a vallásalap és a Pázmány Péter Tudományegyetem Felvidéken lévõ összes ingó és ingatlan vagyonát érintette. A javak kezelését egy Pozsonyban felállított Központi Bizottságra („Centrálna komisia r. kat. majetkov pre Slovensko") bízták. A bizottság igazgatása alá körülbelül 95 000 kat. hold került, melybõl korábban 51 368 kat. hold az esztergomi érsekség, 31 571 kat. hold a székesfõkáptalan és 5112 kat. hold az esztergomi szeminárium kezelésében volt.(1) A Központi Bizottság vezetésével a pozsonyi minisztérium egyházügyi referensi tisztét is ellátó Karol Medvecký kiugrott volt plébánost bízták meg, akit a magyar idõkben nacionalizmusa miatt ide-oda helyeztek a besztercebányai egyházmegyében. Most egyházi ügyekben szinte teljhatalommal rendelkezett, s nem felejtette el sérelmeit, amit éreztetett is a magyar nemzetiségû papsággal.

Esztergom birtokainak zöme, beleértve a legértékesebb részeket is, határon túlra kerültek, s a javadalmasok a zárlat következtében elestek az onnan származó összes jövedelemtõl. A hercegprímásnak különösen nagy érvágást jelentett ez, mivel elzáródtak forrásai a különféle egyházi szervezetek a nagy központi intézmények és a méltóságából fakadó költségek fedezésére, ugyanis a felvidéki birtokok korábban szinte teljes jövedelmi bázisát jelentették. A magyar katolikus egyház - az érdekközösségbõl adódóan a kormány által is támogatva - a korszak kezdetén az integritás álláspontját képviselte, vagyis, hogy az egyházkormányzatot és a vagyontulajdont illetõen is minden maradjon a régiben. Jól tükrözi mindezt Csernoch János 1920 decemberében közzétett nyilatkozata is, az érsekségi birtokokra és magánvagyonára vonatkozóan: „Az Esztergomi Érsekség nevében kijelentem, hogy a birtokok utolsó darabjához teljes tulajdonjoggal, teljes rendelkezési joggal ragaszkodom, a bizottság idegen hivatalnokait nem ismerem el, minden személyi és üzemi változtatást, ami hozzájárulásom nélkül történt, jogtalannak tartom, és követelem, hogy a birtokok kezelése újból visszaálljon a javadalmasokra. A magam személyében pedig kijelentem, hogy az érsekségi birtokon lévõ élõ és holt felszerelés, termény és anyagkészletek magántulajdonomat képezik, és azok elidegenítését minden lehetõ eszközzel meg fogom akadályozni."(2) Csernoch e megfogalmazott „maximálprogramot" az idõ haladtával, a kényszerítõ körülmények hatására kénytelen volt kissé mérsékelni, s a „mindent vissza" jelszava helyett a kárpótlás és igazságos megosztás célját tûzni zászlajára.

Igényeit a közismerten antiklerikális csehszlovák állammal szemben kellett érvényre juttatnia, melynek politikáját a radikális liberalizmushoz közel álló Masaryk és Beneš koncepciója határozta meg. Egyik célkitûzésük az állam és egyház teljes szétválasztása, a katolicizmus politikai és társadalmi befolyásának megszüntetése volt. E politikához elengedhetetlenül hozzátartozott az egyház megszabadítása birtokaitól, s különösen az irredenta magyar egyháztól felvidéki birtokainak elvétele. A cseh társadalom jelentõs része támogatta az ezirányú törekvéseket. Már a Monarchia idején feléledt, s most állami ösztönzést is kapott a függetlenségi, valamint katolikus egyházellenes éllel rendelkezõ huszita tradíció, és erõsen érezhetõ volt az ellenszenv a Habsburg uralommal azonosított katolikus egyház iránt. Szlovákia esetében mindez nem mondható el. Prága, az országrész irányítását a fõleg evangélikusokból álló csehszlovakistákra bízta, felállítván a teljhatalmú ún. Szlovák Minisztériumot Vavro Šrobár vezetésével. A hatalmat teljesen kisajátították, s ezzel méginkább kiélezõdött a szembenállás a lakosság 20 %-át kitévõ evangélikusok és a katolikus többség között. A Šrobárék törekvéseivel szembeni politizálást az Andrej Hlinka rózsahegyi plébános által vezetett Szlovák Néppárt tevékenysége jelentette, amely az autonómiáért, Szlovákia államjogi különállásáért harcolt, s kiállt a katolikus egyház érdekeiért is. Támogatták a szlovák egyház dismembratiós törekvéseit, és hogy a birtokokat újra az egyház használhassa, de persze nem a régi javadalmasok, hanem a szlovákiai egyházmegyék.

1920 júliusában a magyar hercegprímás Rómába utazott, s kérte a Szentszéktõl ügyének támogatását. Felhívta a Vatikán figyelmét a csehszlovák kormány intézkedésének jogtalanságára és az õ nehéz anyagi helyzetére. Álláspontja szerint nem lehet kétséges, hogy a birtokok élvezete és kezelése a jogos javadalmast illetik meg, s nem lehet hagyni, hogy a bitorlók anyagilag is teljesen kifosszák õket. A Szentszék tekintélye nem tûrheti, hogy a csehek nagy horderejû eredményt érjenek el vele szemben - tudniillik az egyházkormányzati változtatást - mielõtt az elkövetett jogsérelmet nem orvosolják. Nem szabad elismerni a kormány jövedelem-felhasználási jogát, valamint a bizottsági kezelést, mert azt idegen, cseh tisztviselõk útján végzik, aminek folytán rengeteg érték veszik el(3) - érvelt a hercegprímás.

Prága és a szlovák egyház fõ célját, az új határokhoz igazodó egyházkormányzat megteremtését illetõen Róma volt döntési pozícióban, ugyanis az egyházjog értelmében az egyházmegyék szétválasztására csak a Szentszék illetékes. E jogkör ütõkártya volt a Szentszék kezében, mivel a dismembratio halogatása esélyt adott a nyomásgyakorlásra az egyházellenes intézkedések megszüntetése, vagy legalább mérséklése irányában. A Vatikán jogosnak tartotta Esztergom felháborodását és követeléseit, de álláspontja kialakításánál számos tényezõt kellett figyelembe vennie, s nem volt könnyû eldönteni, mi szolgálja valójában a katolicizmus érdekeit. Magyar részrõl ezért gyakran úgy tûnt, hogy nem állnak teljes mellszélességgel jogos igényeik mellett. Hangsúlyozták, hogy míg Magyarországon az egyház érdekei biztonságban vannak, az egyház különleges helyzettel és pozíciókkal bír, s kitûnõ a kapcsolat a Vatikánnal, addig Csehszlovákiára épp az ellenkezõje az igaz. Csernoch szerint a Szentszék nem teljesítheti az egyház ellenségeinek követeléseit a hû katolikus magyarsággal szemben, vagyis nem szabad hagyni, hogy az átkerült részek Esztergomtól elszakadjanak. A Szentszék részérõl a mérleg másik serpenyõjében legalább ilyen nyomós érvek voltak. Figyelembe kellett vennie a szlovák katolikusok érdekeit is, továbbá a csehek állandó fenyegetését, hogy ha nem teljesítik kérésüket, konfiskálni fogják Esztergom minden vagyonát, s kiosztják a földreform keretében. A Vatikán mindezek miatt rugalmas politikát kellett, hogy folytasson. Barcza György szentszéki magyar követ jellemzése szerint, nem akarták egyik országgal sem a viszonyukat kockára tenni.(4) Esetünkben Róma nem szerette volna a csehszlovák kormánnyal a végsõkig elmérgesíteni a viszonyt, de azért arra is ügyeltek, hogy a magyar és egyetemes egyházi érdekek sem károsodjanak. Az egyházkormányzatot illetõen mindez bizonyos engedékenységet jelentett, a birtokok esetében pedig, hogy azokat mindenképpen meg kell menteni, ha nem is az addigi javadalmasok, de legalább az egyház számára.

Az egyik engedmény a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra felállítása volt 1922-ben. Az adminisztrátor csak a Szentszéktõl függõ egyházi vezetõ lehet, így az intézkedés az érsek joghatóságának felfüggesztését jelentette megyéjének északi területein. Nem jelentett viszont dismembratiót, mert nem mondatott ki a végleges jogi elválasztás, nem állítottak fel új püspökséget.(5) Ennyit engedtek a birtokok szekularizációjával fenyegetõ Csehszlovákiának, de a továbbiakra nézve biztosították Csernochot, hogy az anyagi kérdések rendezése, vagyis igazságos megegyezés és a birtokok egyházi kézbe való visszaadása nélkül nem tesznek több intézkedést. Mindezt a Rómába látogató Beneš külügyminiszternek is határozottan a tudomására hozták.(6) Ekkorra már magyar részrõl feladták az integritás álláspontját, belementek volna a vagyon megosztásába is, melyet kárpótlási összeg egészített volna ki. A konfiskálás réme itt sem maradt hatás nélkül.

A birtokokat a kormány az apostoli adminisztrátornak sem adta át, csupán annyit tett, hogy feloszlatta a Központi Bizottságot, és helyébe az ún. Felszámoló Bizottságot (Likvidaèná komisia) szervezte meg a birtokok irányítására. Feladataként jelölték meg többek között a birtokok egyházi kézbe való átadásának elõkészítését is. A gyakorlatban viszont semmi sem változott, igazából nem állt szándékukban a felszámolás.(7)

Az állóvíz 1926-ban mozdult meg, amikor a Prágához hasonlóan új egyházkormányzati rendszert - Nagyszombat központú érsekséget - akaró szlovákiai püspökök, valószínûleg a kormány javaslatára megegyezési ajánlatot tettek Esztergomnak. Eszerint felosztanák a birtokokat a két egyházmegyerész között, ami után a magyar kézbe került birtokokat a javadalmas eladná az általa kiválasztott vevõnek, így nem kell attól tartania, hogy az ottani magyarságnak ártva a földek, esetleg volt legionáriusok vagy más szlovák telepesek kezére kerülnének. Ráadásul Esztergomnak tetemes anyagi haszna származna az ügyletbõl.(8) Csernoch, a magyar kormánnyal folytatott megbeszélések után úgy döntött, hogy nem térhet ki a tárgyalások elõl, mivel több tényezõ kényszeríti erre. Elõször is, hogy bár a Szentszék úgy nyilatkozott, hogy a dismembratióra addig nem kerül sor, amíg a vitás anyagi kérdések rendezve nincsenek, Gasparri vatikáni államtitkár figyelmeztetett, hogy Róma enélkül is dönteni fog a kérdésben, ha azt tapasztalja, hogy a megegyezés a hercegprímás, illetve a magyar kormány vonakodása miatt nem születik meg. Sõt egyes kósza hírek szerint a Szentszék már Csernoch János lemondatását fontolgatta annak hajthatatlan magatartása miatt. Még ha ez a hír nem is volt megalapozott, a veszély mindenesetre fenyegetett, hogy a tárgyalás elmulasztása esetén Róma kész tények elé állítja õket, s akkor már nem lesz esély kedvezõ eredményt elérni vagyonügyben. A másik nyomós ok a birtokok földreformra való felhasználásának réme volt.(9)

A tárgyalás felvételének elhatározása után már csak azt kellett eldönteni, hogy ott milyen álláspontot képviseljenek. Az egyházi törvénykönyv 1500. kánonja dismembratio esetén a javadalmak hívõk számaránya szerinti megosztását írja elõ. Csernoch számítása szerint ezen elv tisztán való alkalmazásával csehszlovák relációban a magyar javadalmak követelése 38 134 kh. lehet. A veszteség (Szepes, Kassa, Munkács, Szatmár magyarországi birtokai) 20 505 kh. A különbözet Magyarország javára billen el, a nyereség 17 629 kh. lenne. Csakhogy ezzel nem volt megelégedve a hercegprímás, mivel nem a birtokot kapnák meg, hanem az alacsonyan megállapított vételárat. Ezért Csernoch arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyházmegye esetleges szétválasztásakor a vagyonmegosztás nem történhet tisztán a hívõk számaránya alapján, hanem figyelembe kell venni a vagyon magyar eredetét, az õsi székek elõjogait és ahogy az 1500. kánon említi az alapító szándékát. Így az esztergomi érseki javadalomnál nem maradhat figyelmen kívül, hogy ezt az esztergomi érsek, mint az ország hercegprímása, elsõ közjogi méltóságának viselõje kapta az ezzel a magas állásával kapcsolatos kiadások, az érseki székhelyen lévõ nagy kulturális intézmények fenntartásával járó terhek fedezésére. A dismembratióra tekintettel e vagyonnak csak egy része kerülhet az új egyházmegye birtokába, de csak annyi, amennyire fenntartása érdekében szükség van. Csernoch szerint még ez is nagy engedmény, hiszen nem az õ kötelességük az új egyházmegyék dotálása saját vagyonukból. Mindezekbõl kifolyólag az esztergomi javadalmasok követelésének nagyságát nem a lélekszám szerinti 38 000 holdban, hanem 45 000 holdban szabták meg.(10)

Prága rendezési hajlandóságának eredménye a Szentszék és Csehszlovákia között 1927 decemberében megköttetett modus vivendi egyezmény lett, amely egyik pontjában kimondta azt az alapelvet, hogy az egyházmegyék határainak egybe kell esniük az ország határaival, tehát külföldi egyházfõ nem gyakorolhat joghatóságot másik országban. Mindez viszont jó ideig csak papíron maradt, gyakorlati végrehajtás, a rendezési folyamat beindulása nem követte. Róma ugyanis támogatta azt a magyar feltételt, hogy dismembratióra és a törzsvagyon megosztására csak akkor kerülhet sor, ha a magántulajdont - például Csernochét - képezõ felszerelések és készletek megváltása, az elmaradt jövedelmek visszatérítése, az elidegenített felszerelések kártalanítása megtörténik, valamint feloldják a zárlatot, és átadják a birtokokat az egyház kezelésébe. Mivel csehszlovák részrõl vonakodtak mindezek végrehajtásától, a modus vivendi gyakorlatba való átültetése hosszú idõre kitolódott.

Csernoch hercegprímás és az esztergomi fõkáptalan, még 1921-ben a túloldali birtokok érdekeinek, valamint ottani magánvagyonának Csehszlovákiában való képviseletére egy helyi ügyvédet, Heim Istvánt bízta meg. Hat éven keresztül semmilyen eredményt nem sikerült elérnie, azért megbízatását 1926 végén visszavonták, s azt Gyuriss Emil pozsonyi ügyvédre ruházták. A „Gyuriss korszak" a kárpótlás tekintetében már eredményesebbnek bizonyult, mivel 7 millió csehszlovák koronát átutaltak a hercegprímás elmaradt jövedelmei fejében.(11) Prága jelét kívánta adni, hogy a magyar egyházi érdekeltek bizonyos kárpótlási igényének jogosságát nemcsak szavakban ismeri el, ezért járult hozzá, hogy a Felszámoló Bizottság folyósítsa az összeget Esztergomba. A pénzt, kiadott nyilatkozatukban „elõleg" gyanánt jelölték meg. Gyuriss Emil ügyvéd Csernoch János 1927-ben bekövetkezett halála után a prímás magánvagyoni hagyatéka szlovákiai részének behajtására is megbízást kapott. Ez igen tetemes volt, hiszen a hercegprímás hatalmas vagyonnal rendelkezett, melyek zöme a Felvidéken volt, s így zár alá került. Az érsekségi birtokokon található minden eszköz, felszerelés, valamint az állatállomány egy része a prímás magántulajdona volt, tehát a hagyatékhoz tartozott. Mindez azért alakult így, mert Csernochnak elve volt minden felszerelést magához váltani, hogy azzal szabadon rendelkezhessék, azt tetszése szerint szaporíthassa, megváltoztathassa, s ekként gazdaságait modernizálhassa.(12) Az érsek összesített magánkövetelése, mely halála után a hagyaték része lett 37 546 450 Kè volt, s ehhez járult még az évek elõrehaladtával állandóan növekvõ elmaradt jövedelmek összege.(13) A kártérítési követelés eredménye - 1937-ig, mikor újra adtak valamit - csupán az a 7 millió Kè lett, melyet 1927-ben folyósítottak.

A birtokok irányításával megbízott bizottság munkáját végig a korszakban a felelõtlen gazdálkodás jellemezte, melyet mind magyar, mind szlovák katolikus részrõl állandó kritika kísért. 1937-ben Karol Sidor, a Néppárt képviselõje interpellációt intézett a kormányhoz, melyben a zárolt birtokokon folytatott gazdálkodás elszámolására, a birtokkérdés terén kialakult állapot megoldására szólított fel. A kormány szemére vetette katolikusellenes tendenciájú politikáját, a modus vivendi végrehajtásához való hozzáállásukat, a birtokokon tapasztalható katasztrofális gazdálkodást. A modus vivendi gyakorlatba való átültetésének elhúzódásáért a kormányt tette felelõssé. Szemére hányta, hogy a köztársaság fennállásának 18. évében sem került sor a Vatikán és Csehszlovákia közötti viszony rendezésére, a vitás kérdések megoldására. Ennek oka szerinte a kormány katolikusellenes politikája, ugyanis a viszony rendezése ellenkezne eszméikkel, programjukkal. A modus vivendi megkötésére is csak pillanatnyi érdekeik és a katolikus lakosság félrevezetése céljából kerülhetett sor. Valódi céljuk a katolicizmus erejének megtörése, különösen Szlovákiában, ahol az nagyon erõs. Ezért nem akarják visszaadni az egyház erejének gazdasági alapját jelentõ birtokokat sem. Az elmúlt évek szégyenletes gazdálkodásának következtében a birtokok olyan állapotba jutottak, hogy most már a felülvizsgálat is kényelmetlen lenne a számukra. Azért is vonakodnak a Szentszéknek részletes kimutatást adni a jövedelmek hovafordításáról, mert azok gyakran egyházellenes célokra lettek felhasználva.

A képviselõ betekintést nyújtott a gazdálkodásba is. Állítása szerint a birtokok vezetése olyan személyekre volt bízva, akik az egyház gyengítésének célját következetesen meg is valósított. A képzettség, szaktudás, gyakorlati tapasztalatok mellékeseknek számítottak. A Központi Bizottság és a Felszámoló Bizottság tagjai számos szakmából toboroztattak, volt ott tanár, jogász stb., csak egy nem, a legfontosabb hiányzott, egy elméletileg képzett, és gyakorlati tudással tökéletesen felvértezett gazda.

1919-ben kb. 95 000 kh. kiterjedésû birtokterületet vettek át. Ebbõl volt 27 000 hold erdõ, szántóföld volt 38 650 kh. nagyságban házi kezelésben, 35 000 kh. bérben. A házi kezelésû rész jelentõs részét, a legjobb minõségû földeket nevetségesen alacsony összegért bérbe adták. Ebbõl évente milliós veszteségek keletkeztek. Az érthetetlen eljárásra talán az magyarázatot ad, hogy a bérbeadó bizottság tagjai között ültek õk is, akik azokat ilyen elõnyös módon bérbe kapták, így amíg az egyházi birtokok adósságban úsztak, a bérlõi meggazdagodtak. A megmaradt házi kezelésû részeken is hasonlóan katasztrofálisak voltak az eredmények. 1919-1929 között az érseki birtokok egy kat. holdjának átlag hozadéka 27 Kè, a káptalani birtokon 140 Kè volt, mely jóval elmaradt a korábbi mutatóktól. De a hanyatlás ezzel sem állt meg, 1930-1935 között az egész házi kezelésû rész egy holdjának az átlaga már csak 10 Kè volt. Az erdei gazdálkodást tekintve sem volt jobb a helyzet, 1919-29 között a prímási erdõk hozadékának átlaga egy kat. hold után 79 Kè volt. Ez még jó átlagnak számított, ami a megelõzõ korszak jó erdõgazdálkodásának eredménye. De, hogy 1919 után csak az erdõk kizsákmányolásával törõdtek bizonyítja, hogy 1930-35 között már csak 5 Kè volt az egy holdankénti hozadéki átlag.

A gazdálkodás egészét tekintve a zár alatt lévõ birtokokon (a Benedek rend tulajdonán kívül) 1919 és 1935 között megközelítõleg 67 millió Kè jövedelemre tettek szert. Egy kat. holdra átlag 48 Kè hozadék esett. Sidor számításai szerint ez olyan rossz eredmény, hogy ha a vezetõség az egész birtokmennyiséget reális áron bérbe adta volna, akkor is kb. 164 millió Kè jövedelme lett volna, tehát kb. 94 millióval több, mint a valóságban. Ha az erdõk ilyetén bérletét is hozzászámítjuk, akkor 107 millióval többet lehetett volna keresni.

Mégsem ez volt az igazán nagy veszteség, ami az egyházi javadalmasokat, vagy ahogy Sidor fogalmaz, a szlovák katolicizmust érte. A birtokok nagysága ugyanis az 1919-es 95 000 kh-ról 1934 év végére 65 000 kh-ra csökkent. A különbözet a földreform céljaira lett igénybe véve, vagy el lett adva. A csökkenés kizárólag a legértékesebb részt, a szántóföldet érintette.

Mindezeket tetézve a pénzügyminisztérium ellenõrzõ bizottsága, melyet a kormány az egyházi birtokok állapotának megvizsgálására küldött - mivel a Felszámoló Bizottság tõle kért kölcsönt - megállapította, hogy 1931 végén az egyházi birtokoknak 41 millión felüli adóssága volt.(14)

Sidor képviselõ állításai szinte tökéletesen egybecsengtek azon jelentések és kimutatások tartalmával, amit Hajdú István, az érseki birtokok utolsó jószágkormányzója küldött rendszeresen Esztergomba. Hajdú a fordulat után Szlovákiában maradt, és ahogy emlékiratában említi, a birtokok több vezetõ alkalmazottjával „véd- és dacszövetséget" kötött az esztergomi érsek vagyonának minden áron való átmentésére, amihez megszerezték Csernoch hercegprímás hozzájárulását is, azzal a kötelességgel, hogy minden lépésükrõl informálják. Küldetésük biztonsága érdekében a levelezéseiket egymás között és Esztergommal virágnyelven és fedõneveket használva folytatták. Szorosan együttmûködtek a primácia által a felvidéki birtokok képviseletére megbízott Gyuriss Emil pozsonyi ügyvéddel is.

Csernoch János 1927-es halála után Serédi Jusztinián ugyanazt az álláspontot vitte tovább, amit elõdje is képviselt. 1928 május elején egy országos nemzeti zarándoklat élén látogatott Rómába, ahol felkereste a szinte barátjának számító Gasparri államtitkárt és Borgongini helyettes államtitkárt, akikkel hosszas beszélgetést folytatott a modus vivendi végrehajtásával kapcsolatban. Elõadta nézetét, hogy az államhatárok és az általuk szelt egyházmegyék határainak gyakorlati összeegyeztetését idõszerûtlennek tartja, mivel a trianoni határok revíziójának gondolata egyre inkább tért hódít a világban. Csernoch politikájához csatlakozva azt az óhaját is kifejezte, hogy a vagyonjogi kérdések a területi kérdések elõtt, és semmi esetre sem azok rendezése után tárgyaltassanak. Ne adja ki a Szentszék a kezébõl utolsó kártyáját, az egyházmegyék rendezésének halogatását, míg a vagyoni kérdések kielégítõen megoldva nincsenek, mert a megvalósított területi változás után a kártalanításra és a birtokok megegyezéses elosztására már lehetetlen lesz rábírni õket.(15) A hercegprímás szerint a vagyonelosztásnál az egész egyház érdeke is azt kívánja, hogy lehetõleg minél több birtok maradjon meg Esztergom tulajdonában, mert „ebben az esetben minden garancia megvan arra nézve, hogy ezen vagyon meg fog õriztetni rendeltetésének, míg ha a birtokok cseh egyházi tulajdonba mennének át, ezen biztosíték már fenn nem állna, azokat állandóan a földreform veszélye fenyegetné."(16)

A modus vivendi végrehajtását illetõen Gasparri és Borgongini biztosította a hercegprímást a vagyoni rendezés elsõdlegességérõl, s közölte, hogy semmi okuk sincs siettetni a tárgyalásokat, „mert jobb a Szentszékeknek egy rossz provizórium, mint egy rossz definítium". XI. Pius sem vitatta a prímás követelésének jogosságát, de panaszkodva jegyezte meg, hogy a csehekkel nem lehet boldogulni, és hogy „Beneš rosszabb, mint a bolsevikok".(17) A kihallgatás után Serédi Barcza vatikáni magyar követtel beszélgetve elpanaszolta, hogy a Szentszék mennyire nem erélyes a csehekkel, s ha így megy tovább, õ hamarosan „fizetésképtelen" lesz. Közölte, hogy bár a pápa belátja helyzetének súlyos voltát és kérésének jogosságát, mégsem lesz képes a cseh kormányra megfelelõ nyomást gyakorolni. Azt, hogy a Vatikán az elmaradt prímási jövedelmek folyósítása érdekében a diplomáciai viszony megszakításával még csak fenyegetõzzék is, nem tartotta valószínûnek, más eszköze a presszionálásra pedig nem nagyon van.(18)

1935 tavaszán a függõ egyházi kérdések szekerét a csehszlovák kormány Szentszék elé állított alternatívája lökte ki a kátyúból. Prága felajánlotta, hogy felszabadítja az egyházi birtokokat a zárlat alól, de ennek feltételéül kikötötte, hogy a magyarországi javadalmasok vonják elõbb vissza hágai pereiket és bízzák a Szentszék és a csehszlovák kormány között kötendõ egyezményre igényeik kielégítését. A nagyobb nyomaték kedvéért a prímási birtokok kisajátításával való fenyegetõzést is hozzáfûzték javaslatukhoz. A szóban forgó pereket még a 20-as évek elején indította az esztergomi érsekség (51 368 kh), esztergomi fõkáptalan (31 571 kh), esztergomi szeminárium (5 112 kh), budapesti szeminárium (565 kh), illetve a csornai premontrei rend (300 kh), gyõri káptalan (251 kh), zirci ciszterci rend ( 1 476 kh), pannonhalmi bencés rend (4100 kh) és Radnai Farkas volt besztercebányai püspök elveszett javaik miatt, a trianoni békeszerzõdés 250-es és 239-es számú cikkének elõírásai értelmében.(19) Kérték a bíróságtól, hogy kötelezze a csehszlovák államot a békeszerzõdés 250. cikkének megsértésével lefoglalt birtokaiknak visszaadására, és az elmaradt hasznoknak, valamint a kényszerkezelés kapcsán okozott egyéb károknak megtérítésére. Az említett 250. cikk úgy rendelkezett, hogy a magyar állampolgároknak, vagy a magyar állampolgárok által ellenõrzött társaságoknak a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén fekvõ javai, jogai és érdekei nem eshetnek lefoglalás vagy felszámolás alá. Ezek a jogosultaknak, minden más rendelkezéstõl függetlenül vissza kell, hogy adassanak, abban az állapotban, melyben elvételükkor voltak. Ha ez mégsem történne meg, a károsultak a 139. cikk értelmében a hágai Vegyes Döntõbírósághoz fordulhatnak panaszaikkal. A 249. cikk pedig a viszonosságot biztosítva elõírta, hogy a volt magyar királyság állampolgárai élvezhetik magyarországi javaikat.(20) A Vegyes Döntõbíróság tagjai magyar részrõl Szladits Károly egyetemi tanár, cseh részrõl Antonín Hora egyetemi tanár, a két semleges tag Alvarez chilei és van Heckeron holland bíró voltak, míg az elnöki tisztet Schreiber svájci bíró töltötte be.(21)

A per menete csigalassúságú volt. Elõször az hátráltatta, hogy a bíróság addig nem akarta megindítani a tárgyalást, amíg a csehszlovák-vatikáni viszony nem rendezõdik, mivel a bíróság jobbnak tartotta volna, ha a Szentszék oldja meg az ügyet. A modus vivendivel a viszony úgy ahogy rendezõdött, de az egyezmény nem foglalt állást a csehszlovákiai magyar birtokok kérdésében. Ezután a csehszlovák kormány emelt hatásköri kifogást, ugyanis szerintük a 250. cikk nem volt alkalmazható a szóban forgó esetre, mivel a felperes egyházi személyek és intézmények katolikus jellegük miatt nem tekinthetõek magyar állampolgárnak, s így nem élhetnek a trianoni szerzõdésben a magyar állampolgároknak biztosított jogokkal.(22) 1934-ben a bíróság elutasította a hatásköri kifogást, és felszólították a csehszlovák kormányt érdemben való védekezésének elõterjesztésére. Ezután kerülhetett sor a periratváltás folyamatának megkezdésére.

Az említett egyházi érdekeltek mellett a Pázmány Péter Tudományegyetem is pert folytatott ugyanezen fórum elõtt, szintén Csehszlovákiával szemben. Az ügyben 1933-ban a bíróság olyan ítéletet hozott, mely reménykedésre jogosította a többi felperest is. Jogerõs ítéletben a 16 000 hold birtokukat az egyetem tulajdonának ítélték, valamint kártérítésre kötelezték az alperest az elmaradt jövedelmekért. Az egyetem használatába viszont már nem kerülhettek vissza a birtokok, mivel jelentõs részüket felparcellázták, így a kielégítés formája a pénzátutalás lehetett.(23)

A Szentszék kezdettõl fogva helytelenítette a per megindítását. Elsõsorban azért, mert a kérdést a saját hatáskörébe tartozóként fogta fel, s kellemetlen volt számára, hogy azt az õ rendelkezése alól „kivévén" Hága elé vitték. Pizzardo bíboros 1931-ben levélben kérte Serédi hercegprímást, hogy vonja vissza a pert. Szerinte, még ha kedvezõ ítélet is születik Hágában, akkor sincs rá biztosíték, hogy nem sajátítsák ki a földeket a birtokreform céljaira. Ellenben, ha a Vatikánra bízzák az ügy elintézését, akkor az a tárgyalásokon ennél jóval több eredményt tudna elérni. Damoklész kardjaként a modus vivendi végrehajtásának megtagadását tartanák a fejük felett, ha a birtokokat nem adnák vissza, s ez - vélte Pizzardo - jóval fenyegetõbb a számukra, mint a hágai per.(24)

Az említett, ultimátumnak beillõ 1935-ös csehszlovák javaslat után pedig még határozottabban lépett fel a Szentszék a per visszavonása érdekében. Mivel Róma érdeke az volt, hogy a birtokok újra egyházi rendelkezés alá kerüljenek, s Prága kijelentése ezt veszélyeztetni látszott, elfogadta egyezkedési javaslatukat. Ezt követõen a Vatikánból erõs nyomást gyakoroltak Serédire. A hercegprímás nyomban Rómába utazott, s a pápa, Pacelli államtitkár és Pizzardo helyettes államtitkár elõtt kifejtette, hogy mivel a hágai, csehszlovák kormány ellen indított per visszavonása esetére nem lát olyan megfelelõ garanciát, amely a magyarországi egyház jogos követelését biztosítja, s mivel a magyar kormány is ragaszkodik a per folytatásához, nem áll módjában azt visszavonni. De mivel nem szeretné a Szentszék tárgyalásait meghiúsítani, bizonyos feltételek mellett hajlandó a perek felfüggesztésére. Mégpedig ha a csehszlovák kormány biztosítja arról, hogy visszaállítja a lefoglalás elõtti állapotokat, az elmaradt jövedelmeket kiadja, az okozott károkat megtéríti, és az érsekségi birtokok megosztása esetére biztosítja, hogy mind a magyar, mind a szlovák egyházi jogalanyokra esõ rész csakugyan birtokukban is maradhat, úgy, hogy azzal szabadon rendelkezhetnek. A kiadás és kártérítés után a megosztást a Szentszék végezné, vagyis õ döntené el, az érsekség csehszlovákiai dismembrálandó darabjának mennyi lesz átadandó, figyelembe véve, hogy a prímási javak - bárhol is vannak - a prímást illetik „mert a prímást a politikai határok nem osztották két részre".(25) A pápa jóváhagyta Serédi javaslatát, hogy a megosztást egy négy tagból álló bíborosi bizottság végezze. A bizottság tagjai Pacelli, Sincero, Serafini és Rossi bíborosok lettek volna. Prága viszont elzárkózott a feltételek teljesítése elõl. Ennek ellenére Serédi, mivel belátta, hogy a Szentszék nélkül nem sokra megy, felfüggesztette a pert.

Ezután Prága gesztusértékû intézkedést tett. jelképesen átadta a birtokokat a szlovák püspökökbõl álló egyházi bizottságnak, a zárlat alól viszont nem oldotta fel. Ezenkívül beleegyeztek, hogy a Vatikán által megállapítandó kártérítést átutalják a magyar érdekelteknek. Szavuknak nyomatékot adva megküldtek a birtokok jövedelmébõl egy bizonyos összeget Serédinek.

XI. Pius nem késett a válasszal, 1937 szeptemberében kiadta az „Ad ecclesiastici reginis incrementum" kezdetû bullát a dismembratióról. Ezzel jogi érvényre emelték a modus vivendiben meghatározott elvet, hogy az egyházmegyei határok essenek egybe az államhatárokkal, vagyis kimondatott az elszakadás a magyar egyházszervezettõl. A Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra viszont továbbra is megmaradt, nem hoztak létre helyén új érsekséget, ahogy azt szlovák és cseh részrõl akarták. Létrehozását továbbra is a vagyoni kérdések rendezésétõl tették függõvé. Magyar oldalon úgy értékelték a bullát, hogy az csak a már eddig is fennálló helyzetet stabilizálta, s bíztak a Vatikán többször is hangoztatott ígéretében, hogy az országhatárok változása esetén visszaállítja a régi struktúrát.

A pápai bulla kiadása után Prága és Róma között megkezdõdtek a tárgyalások az egyházmegyék határainak Szlovákián belüli megvonásáról és a javadalmak elosztása felõl. 1938. november 2-ig nem született megegyezés, amikor alapvetõen megváltozott a politikai helyzet, s ez az egyházi kérdések tekintetében is teljesen új feltételeket teremtett. A német és olasz külügyminiszterek un. elsõ bécsi döntése értelmében Csehszlovákia magyarok lakta területeinek legnagyobb része visszakerült Magyarországhoz. Miután 1939 márciusában Kárpátalját is megszállták a magyar csapatok körülbelül 620 000 magyar került újra határokon belülre. Az esztergomi egyházmegye területének hozzávetõleg fele, magyar lakosságának legnagyobb része került vissza. Az új helyzettel a birtokprobléma tulajdonképpen megoldódott. Mivel a korszak folyamán jogilag nem kerültek ki a javadalmasok tulajdonából, az esztergomi érsek 32 000 kat. holdat, a székesfõkáptalan 13 000 kat. holdat, a szeminárium pedig 5000 kat. holdat kaphatott vissza. Mivel az 1928-as modus vivendi és az 1937-es pápai bulla a szlovákiai részeket kiszakította korábbi kereteibõl, az egyházkormányzati restauráció kissé nehezebben mehetett. A régi jogállapotok csak a pápa újabb rendelkezése állíthatta helyre. Erre 1939. július 19-én került sor a „Dioecesium fines" kezdetû bulla kiadásával, amely az 1938-39-es változásokhoz alkalmazta az egyházkormányzatot.

Ez a revízió után kialakított állapot 1945-ig maradt fenn, amikor is az újabb vesztes világháború és a megváltozott világpolitikai feltételek merõben új korszakot nyitottak a magyar egyház és azon belül az Esztergomi Érsekség történetében.

a cikk elejé- re, a címlap- ra,