1. évfolyam 1. szám
A. D.
MM

Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848-49-ben.

Bp., 1999. (METEM könyvek, 23.) 189 p. (Ism.: Fazekas Csaba)

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyháztörténeti vonatkozásainak historiográfiája régóta nélkülözi az alapos monográfiákat. Olyan kiegyensúlyozott szemléletû, a forrásfeldolgozás teljességének (vagy legalábbis elérhetõen széles körének) igényével fellépõ önálló kötettel pedig éppen hogy nem találkozhattunk korábban, mint a szegedi tanárképzõ fõiskola fiatal docensének végre könyv alakban is napvilágot látott doktori disszertációja. Zakar Péter egyes kutatási eredményeivel a szakmai olvasóközönség már számos kisebb-nagyobb közleményben találkozhatott korábban,⁽¹⁾ azonban jelentõsen kiegészítve és egységes kötetté szerkesztve az általa feltárt történeti információk egészen új megvilágításba kerültek, olvasója így nemcsak egy tartalmas kézikönyvvel, hanem színvonalas olvasmánnyal is gazdagodhat. Mielõtt magára a kötetre térnénk, érdemes megemlíteni, hogy a Várszegi Asztrik és Zombori István szerkesztésében megjelenõ METEM (Magyar Egyháztörténeti Munkaközösség) könyvsorozat ezúttal is erõsítette örvendetes sokszínûségét, hiszen abban egyaránt helyet kapnak a középkor és az újkor egyháztörténeti vonatkozásait elemzõ munkák, önálló monográfiák ugyanúgy, mint tanulmánykötetek, repertóriumok stb.

A könyvismertetések közhelyszerû felvezetése ezúttal nem kerülhetõ meg: Zakar Péter nagyon nehéz feladatra vállalkozott, amikor a negyvennyolcas tábori lelkészeket választotta kutatása témájául, hiszen egyes - zömmel népszerûsítõ illetve illusztratív hangvételû - utalásokat, résztanulmányokat leszámítva, nem foglalkoztak a szerteágazó szálakat csokorba gyûjtõ kérdéskörrel. Az elõtanulmányok hiánya, a források nehéz hozzáférhetõsége és feltáratlansága mellett a tábori lelkészek ügyét kedvezõtlenül érintette a történetírást különbözõképpen, de minduntalan beárnyékoló politikai háttér. A „paphonvédek albumát" az 1890-es években sajtó alá rendezõ Ambrus József munkája⁽²⁾ óhatatlanul állásfoglalásnak tûnt az egyházpolitikai viták elõkészületeinek illetve a katolikus autonómia mozgalom újra aktuálissá válása idején. De 1918 elõtt legalább ez a kötet megszülethetett, mert az egyháztörténetírást 1945 elõtt és után jellemzõ - ellenkezõ elõjelû - pártosság egy dologban biztosan megegyezett: a tábori lelkipásztorkodással egyszerûen nem nagyon tudott mit kezdeni, és néhány - pl. a Katolikus Szemlében illetve a Protestáns Szemlében megjelent - közleményen kívül nem is foglalkoztak a témával. A Horthy-korszakban született méltatások - melyeket elsõsorban Meszlényi Antal 1928-as monográfiája⁽³⁾ fémjelez - viszolyogtak a tábori lelkészek jelentõs részének liberális katolicizmusától, a hivatalos egyházi állásponttal nehezen összeférõ demokratikus felfogásuktól. (A két világháború közötti magyar katolikus egyházban mindennek nagyon erõsek voltak az egyik fõ elhatárolódási pontnak számító 1918-as Papi Tanács „áthallásai".⁽⁴⁾) A kommunista hatalomátvétellel a magyar történetírásban egyedülálló túlhatalmat kapott Andics Erzsébet pedig - valamint sztálinista, marxista majd marxizáló epigonjai - számára pedig az nem fért sehogy sem a képbe, hogy a 48-as honvédsereghez az egyik aktuális fõ ellenség, a „klerikális reakció" képviselõi is szép számmal csatlakoztak.⁽⁵⁾

Az 1989-90-es rendszerváltás a történeti szintézisek számára nemcsak azt a hátteret teremtette meg, hogy immáron a különbözõ álláspontok egyszerre is nyilvánosságot kaphatnak, hanem óriási lehetõséget is teremtett a negyvennyolcas egyháztörténetírás számára: azt, hogy kilépjen a korábbi - (egyház)politikai szándékoktól determinált - viták mókuskerekébõl. Zakar Péter munkája minden fejezetében kimondatlanul is jelzi, hogy ideje túllépnünk azon a meddõ vitán, mely az egyházak (különösen a római katolikus egyház) egészének a magyar ügyhöz való viszonyát akarta definiálni. 1945 után nyilvánvaló vaskos hiba, sõt Klió ellen elkövetett bûn volt egy emberként és gonosz ellenségként láttatni a klérust, de súlyosan kifogásolható az a - hol a liberális értelmezésekkel hol a marxistákkal, hol mindkettõvel szembeszálló - egyházi történetírói álláspont is, mely a fõ csapásirányt szinte csak a hazafiatlanság vádjának visszautasításában és az ellenkezõje szuggesztív ismétlésében jelölte meg, esetenként ott is pozitívumként láttatva az egyházi magatartást, ahol az csak a tények elé görbe tükröt tartva volt lehetséges. A tábori lelkészekkel kapcsolatban pedig e könyv a szerzõ azon szándékát sugallja, hogy egyszerre kívánta felvillantani az érintett személyek életrajzi sajátosságait, illetve (ezúttal sokkal inkább) az általánosságok megragadását, a honvédsereg tábori lelkipásztorkodása, mint jelenség leírását tekintette feladatának. (Néhány személyiségük ugyanis kapott már a - néha nagyon is szelektív - történelmi emlékezettõl megfelelõ méltatást, például az 1853-ban kivégzett Gasparich Kilit, a „branyiszkói hõs" Erdõsi Imre, - a „Mint oldott kéve" c. regénybõl illetve filmbõl ismertebb - Mednyánszky Cézár stb. De magáról a tábori lelkészet intézményérõl, az abban részt vevõ kevésbé „neves" egyháziakról, tevékenységükrõl, felfogásukról, társadalmi-politikai körülményeikrõl még alig-alig.)

A valódi történeti kérdésfeltevés szándékát, valamint a következtetést nem elõre megfogalmazó, épp ezért az egyházra nézve negatív hangsúlyok kimondását is vállaló történetírói magatartást a kötet elõszavát jegyzõ Ladocsi Gáspár tábori püspök is felismerte és pozitívan méltatta: „sokan szemére hányták az akkori katolikus klérusnak, hogy nem állt oda hivatalosan és egyértelmûen a szabadságharc ügye mellé. A tényeket tekintve ez a számonkérés igaznak bizonyul, de az okokat ismerve elgondolkodtatásra kényszerít." (7. p.) Bizony el is gondolkodtat, és önmagában arra sarkall, hogy az egyes 48-as magatartásminták mögött egyéni sorsokat, ambíciókat, élethelyzeteket, a „nagy év" világfelforgató fordulataira való magánemberi reakciókat keressünk. Valami hasonló kíváncsiság vezethette - a feltáratlanságból fakadó kihívás mellett - Zakar Pétert is a témaválasztáskor. Az egyháztörténet és a hadtörténet határterületén egyensúlyozó kérdéskör ugyanis túlmutat önmagán: a tábori lelkipásztorkodás viszonyain keresztül egyszerre tanulmányozhatóvá válnak a 48-as magyar polgári átalakulás sajátos (egyházi vonatkozású) lenyomatai illetve a nemzeti önrendelkezésért folytatott háború magyar hadseregének egyes kérdései. (Túlzás nélkül mondhatnánk, hogy a témaválasztásban tanulságosan összekapcsolódnak a gyakran ismételgetett „forradalom és szabadságharc" szókapcsolat elemei.) Mint minden alig taposott úton járó monográfusnak, neki is szüksége volt kutatásai határait kijelölni, melyet ügyes kézzel hajtott végre: csak az 1848-49-ben tényleges szolgálatot teljesítõ tábori lelkészekkel foglalkozott, eltekintett a tényleges kinevezést nem kapott lelkészek illetve a katonák között lelkészkedõ, de egyházi kötelékbe fel nem vett személyek, valamint a nemzetõrök, népfelkelõk, határõrvidéki alakulatok stb. között szolgáló egyháziak részletezõ bemutatásától. (9-10. p.) Tehát - az érintõleges vonatkozások mellett - elsõsorban a magyar honvédseregben szolgálatot teljesítõ tábori lelkészekkel foglalkozott, mely elég tágas az átfogó következtetések levonásához, de nem is csökkenti megállapításai érvényességét.

Visszatérve a korábbi vonatkozó kutatások fogyatékosságaira, a szerzõ - e sorok írója szerint is teljes joggal - konkrétan megnevezi a liberális egyházi mozgalmak feldolgozatlanságát, illetve a katolikus püspöki kar korabeli tevékenységének modern szemléletû, forrásfeltáráson alapuló összefoglalása hiányát. Továbbá csak osztani tudjuk az „egyháztörténet-írásunk egyéb vonatkozású hiányosságai" feletti megdöbbenését. Így a munkájához hasonló vállalkozások jelentõs szerepet játszanak a 150 éve szuperlatívuszokban méltatott, de kellõképpen még aligha ismert forradalom és szabadságharc történetének megismerésében és megértésében. (Hogy a szükséges részletességnél meny-nyire kevéssé ismerjük még ezt a többet idézett, mint ismert eseménysort, egyébként épp a 150. évfordulóra megjelent számos tanulmány és forráskiadvány nyomatékosította.)

Jelen kötet szerzõje számára emellett - érthetõen - a kulcsfontosságú „fehér foltot" a tábori lelkipásztorkodás történetének feldolgozatlansága jelentette. Már csak azért is, mert akik korábban írtak a témáról, számos levéltári állagot, sajtócikket, visszaemlékezést nem ismertek vagy nem vettek figyelembe. Nem meglepõ ezért, hogy egyes szerzõk gyakran ismételték a korábbiak tárgyi tévedéseit, szemléletbeli torzulásait, gyakran csak ismerethiányból fakadó pontatlanságait, „csúsztatásait" stb. Így Zakar Péter munkájának elsõrendû érdeme, hogy tudatosan a források felé fordult, újraolvasott, pontosított, kritizált, ha kellett. Kötetének számos lábjegyzetét teszik ki a korábbi szakirodalom tévedéseit - számos levéltári adattal, következtetéssel való ütköztetés útján - helyére tevõ fejtegetései. Bizonyítékait korrekt módon és meggyõzõen tárja az olvasó elé, s összességében nagyon meglepõ, hogy a tábori lelkipásztorkodás vonatkozásában tartalmazott súlyos pontatlanságokat nemcsak Meszlényi Antal idézett könyve, hanem a katolikus egyháztörténetben méltán alapmûnek számító kézikönyv,⁽⁶⁾ vagy már a rendszerváltás után a témát átfogó igénnyel ismertetõ kötet húszoldalas fejezete⁽⁷⁾ stb. is. (Ld. pl. 29., 39., 61-62., 64-65. p. stb.)

Zakar Péter könyve világosan tagolt, jól szerkesztett monográfia, öt nagyobb részre, s mindegyikben 4-4 alfejezetre bontotta az egyes témaköröket. Ezt követi a könyv talán legalaposabban szerkesztett része, az 1848-49-ben tényleges tábori lelkipásztori szolgálatra kinevezett 138 klerikus életrajzi adattára (119-162. p.), mely a kötetet nemcsak alapos feldolgozássá, hanem az egyháztörténet (illetve általában 1848-49) iránt érdeklõdõk számára haszonnal forgatható kézikönyvvé is teszi. Ezután a terjedelmes forrás- és irodalomjegyzék (163-174. p.) következik, végül a munkát 17 illusztráció zárja: többé-kevésbé ismert - a témához csak közvetettebben kapcsolódó - csatajelenet-ábrázolások, levéltári dokumentumok másolatai, tábori lelkészek egykorú portréi.

Mind az életrajzi adattár, mind a tanulmány szövegénél feltûnõ a feldolgozott forrásanyag gazdagsága, szakirodalmi megalapozottsága. A szerzõ nemcsak az Országos Levéltár és a Hadtörténelmi Levéltár 48-as fondjait nézte át imponáló körültekintéssel, de rengeteg adatot gyûjtött Bécsben, továbbá számos egyházi levéltárban, egyéb közgyûjteményben. Felhasznált forrásai között tágas teret kaptak a különbözõ sajtótermékekben megjelent tudósítások, a szemtanúktól származó visszaemlékezések, az egyházi névtárak (schematismusok), honvédegyleti irományok stb. is. Az elsõ nagy részben a tábori lelkészi hierarchia ismertetésére vállalkozott, melyben felvázolja e sajátos egyházi szolgálati hely magyarországi történetét, rámutatva, hogy a 48-as honvédsereg ezen a téren is a korábbi cs.kir. haderõ tulajdonságait örökölte. A tábori lelkészség jogszabályi hátterének ismertetése mellett itt tért ki a szolgálat hierarchikus felépítésének kérdéseire, a meghatározó vezetõ személyiségek (Czigler Imre, Vidasics Ede, Mednyánszky Cézár) vonatkozó elképzeléseinek ismertetésére. Figyelemre méltó Mednyánszky 1849-es tábori lelkészségrõl készített tervezete, mely a cs.kir. hadsereg korábbi rendszerétõl jellemzõ pontokon tért el, hiszen például elõírta, hogy az ilyen szolgálatban álló lelkészek polgári ruhában is járhatnak, kötelezte õket, hogy a csatatereken is megjelenjenek stb. (27. p.) Itt tért ki a szerzõ a nemzetõrség tábori lelkészeivel kapcsolatos fontosabb tudnivalók összefoglalására, illetve részletesebben arra, hogy mely körbõl is szervezõdött a tábori lelkészséget vállaló klerikusok köre. A vonatkozó kimutatások, illetve az ilyen állásért - egyébként bõséges számban - folyamodók kérvényeinek elemzésébõl vegyes kép rajzolódik ki: kétségtelen, hogy a hazaszeretet, a nemzeti önvédelemben való tevékeny, és „képzettségének" megfelelõ részvétel vágya meghatározó volt a motívumok között. Ugyanakkor egyeseknél érzékelhetõek egzisztenciális szempontok, az „egyszerû", polgári egyházi szolgálatnál változatosabb, szabadabb karrier lehetõsége, illetve az is, hogy egyeseket egyszerûen átvettek a korábbi cs.kir. hadsereg tábori lelkészei közül, mondhatnánk: hol a személy kereste a szerepét, hol a szerep a megfelelõ személyt. (Ebbõl a szempontból az életrajzi adattár is tanulságos. A tábori lelkészet meghatározó személyiségeinél alaposan dokumentált életrajzzal, szerteágazó tevékenységük összefoglalásával találkozunk - ugyanakkor sok hadlelkésznek az iratok gyakran csak kinevezésük tényét és szolgálati helyüket õrizték meg.)

A második nagy rész a tábori lelkészet szolgálati viszonyaival foglalkozik, itt kapott helyet a lelkészek rendfokozatával kapcsolatos alfejezet (a 48-as magyar tábori lelkészeknek nem volt ilyen), a szolgálati hely és hatáskör kérdése, a honvédsereg kötelékében szolgáló egyháziak fizetése (egzisztenciálisan ha nem is jelentõs mértékben, de azért emelkedést könyvelhettek el), továbbá a felekezeti megoszlás kérdése. Különösen az utóbbit találhatja az olvasó izgalmasnak, hiszen egy vallásilag tagolt társadalom hadseregérõl volt szó, ráadásul épp az 1848-as vívmányok értelmében lettek a törvény elõtt egyenlõek a bevett felekezetek. Az 1848-as esztendõben ugyan elmaradt nem katolikus tábori lelkészek kinevezése, mégis összességében elmondható, hogy a magyar hadvezetés az egyháziak alkalmazása tekintetében „mindig a vallási egyenlõség igazságos elvét követte". (61. p.) A harmadik rész a tábori lelkészek pasztorális tevékenységével foglalkozik (zászlószentelések, tábori misék/istentiszteletek, liturgikus események stb.), melyek közül különösen az utolsó alfejezet figyelemre méltó, mely az egyházfegyelmi viszonyokkal foglalkozik. Zakar rámutat, hogy a 48-as tábori lelkészek jelentõs része tudatosan vállalta szolgálatát, vagyis rokonszenvvel fogadta a demokratikus-liberális reformok egyházon belüli térhódítását, melyeknek „a magyar katolikus kléruson belül az eddigiekben feltételezettnél nagyobb tábora volt". (82. p.) Ez megnyilvánult például az öltözködésben, szakállviseletben, de sokkal inkább egy demokratikus egyházkormányzati reform, a cölibátus eltörlése stb. iránti követelésekben.

Ezt a gondolatsort folytatja lényegében a 4. rész, melyben a szerzõ a hadlelkészek katonai és politikai szerepét elemzi. Bemutatja prédikációikat, melyek részben a polgári reformokhoz való pozitív viszonyulásról, részben a fegyveres honvédelemben történõ szerepvállalásról, buzdításról tanúskodnak. A tábori lelkipásztorkodás érzékeny pontjának bizonyult - egyházfegyelmi illetve kánonjogi vonatkozásai miatt - a fegyveres harcokban való részvétel kérdése is, melybõl a 48-as magyar hadlelkészek tevékenyen kivették részüket. De nemcsak kereszttel vagy karddal a kezükben tûntek fel, hanem egyéb humánus cselekedeteikkel (pl. betegápolásba való bekapcsolódás stb.) is. A szerzõ itt összegzi továbbá a lelkészek katonai fegyelmi helyzetével kapcsolatos ismereteit is. Az 5. rész pedig a tábori lelkészek ellen 1849 augusztusa után indított fegyelmi eljárásokat, megtorló akciókat tartalmazza, s bõségesen kitér a hadlelkészek késõbbi sorsára, keresi gyakran kettétört életpályájuk, lelki meghasonlásuk okait, vagy éppen elemzi a polgári-egyházi életbe történõ visszailleszkedésük viszontagságait.

Zakar Péter könyve összességében nemcsak alapos és tartalmas monográfia, hanem érdekes, gondolatébresztõ olvasmány is. Az olvasóban esetleg megfogalmazódó további kérdések, nyíltan ki nem mondott, de nyilvánvaló következtetések, kínálkozó kiindulópontok közül csak néhányat foglalhatunk össze. Mindenekelõtt érdemes rá felfigyelni, hogy amikor 1848-ban a Batthyány-kormány elkezdte szervezni az ország honvédelmét, a nemzet hadseregével együtt született meg és fejlõdött annak tábori lelkészi szolgálata is. S ha jogos megállapítás a honvédsereg egészére, hogy az a tavaszi hadjárat idejére már a legtöbb vonatkozásban egy viszonylag jól szervezett, ütõképes haderõvé vált, megállapíthatjuk ugyanezt nemcsak egyes fegyvernemekre, haditervekre stb., hanem a tábori lelkészi szolgálatra is. De érdemes egy pillanatra a hadlelkészi szolgálat tényénél is elidõzni: a polgári átalakulás folyamatából született nemzeti hadsereg egy liberális szellemû alkotmányt védõ magyar állam hadserege volt, s ennek alakulataiba illeszkedtek szervesen a tábori lelkészségek is, méghozzá viszonylag kevés zökkenõvel. S míg a népképviseleti országgyûlésben például a népiskolai törvényjavaslat tárgyalásakor fakultatív tantárgynak minõsítették a hittant, vagy a tervezett katonai fõiskolából is kihagyatni akarták a lelkészi szolgálatot, addig a hadseregben az egyháziak tevékenységének jogosságát alig kérdõjelezték meg. A források tehát egyértelmûvé teszik: ahogy az újonnan szervezett hadsereg könnyedén betagolódott a magyar társadalomba, úgy tagolódott be a tábori lelkészek szerepvállalása is a bécsi udvarral szembeszálló katonaság rendszerébe.

Mint a szerzõ több helyen is kimondja, a magyar tábori lelkészi szolgálat teljes mértékig megfelelt a cs.kir. hadsereg - Mednyánszkyék által mintának tekintett - hadlelkészi szolgálatának, vagyis egy, éppen a magyaréval ellenkezõ katonai célokra hazánkba küldött haderõ vonatkozó szervezetének. Érdekes volna tehát elgondolkodni, hogy a Windischgrätz-cel majd Haynauval érkezõ tábori lelkészeket milyen motivációk vezették, nekik milyen társadalmi megbecsüléssel kellett szembesülniük, liturgikus illetve politikai célokat kellett ellátniuk a cs.kir. katonák körében stb. Az nyilvánvaló, hogy politikailag kevésbé voltak motiváltak és a tényleges katonai összecsapásokba is kevésbé kapcsolódtak be, mint a hadiszerencséért magyar oldalon imádkozó „kollégáik". Utóbbiakkal kapcsolatban azt bizonyosan megállapíthatjuk, hogy az egyszerû segédlelkészek, plébánosok, rabbijelöltek többsége nem csak a hazaszeretet, a nemzetféltés motivációja miatt fordult a polgári hívek szolgálata helyett a hadsereghez. Ennél is többrõl van szó: a polgári átalakulás feltétlen elkötelezettjei lettek, megérintette õket a törvény elõtt egyenlõ jogállású tagokból álló, az úrbéri viszonyokból kilábaló társadalom, valamint az alkotmányos intézmények és jogbiztonság ígérete - sõt az új viszonyok között keresték vallásos népük számára az egyház(szervezet) megújításának, társadalomba való betagolódásának új útjait is. Személyes egyházi karrierjük mellett egyházuk jövõjét a magyar ügy sikerével kötötték össze. Ami akkor is az utókor feltétlen tiszteletét érdemli, ha tudjuk: 1848 végétõl az egyes egyházi elitek (pl. a katolikus püspöki kar) többsége éppen ellenkezõleg, Ferenc Józseftõl és katonáitól várta ugyanezt. De az alsópapság soraiban is sokan akadtak, akik szembefordultak a Függetlenségi Nyilatkozattal létrejött új magyar állammal, sõt már 1848 nyarán-õszén hûvösen fogadták a megváltozott viszonyokat, késõbb pedig szedték a sátorfájukat a magyar honvédek, vagy egy kormánybiztos közeledésének hírére.

Zakar Péternek teljesen igaza van, amikor egyik összegzõ megállapításában arról ír, hogy a tábori lelkészek viszonyainak elemzése „egy mindmáig kevéssé kutatott területre engednek bepillantást, arra tudniillik, miként interpretálták a liberális egyháziak e sorsfordító hónapok eseményeit", majd joggal szögezi le: „a magyarországi polgári átalakulásnak volt egy liberális egyházi interpretációja, amelynek részleteit a további kutatásoknak kell feltárniuk". (115. p.) Volt bizony, s ha a liberális értelmezésrõl beszélünk, kellett, hogy legyen konzervatív is (valamint ezek különbözõ árnyalatai a merev kiváltságõrzéstõl a teljes demokratizálásig), a lényeg azonban, hogy mindez a sokszínûség együtt alkotja azt, amit 1848-49 egyháztörténetének nevezhetünk.

A tanulságok-újdonságok közül még egyet emelnénk ki, amire a szerzõ is hangsúlyosan rámutat: 1849 után a megtorlás súlyosan érintette a tábori lelkészeket, sõt általában a szabadságharcban részt vevõ egyháziakat. Még ha a tábori lelkészek többsége el is tudta kerülni a súlyosabb ítéleteket, felmerül a kérdés, hogy mi lehetett az oka ennek az egyházak udvarhû vezetõit is megbotránkoztató megtorlásnak? Utóbbi „elméletének" megkonstruálóit ugyanis éppen az háborította fel, hogy egy olyan testület egyes tagjai álltak a magyar oldalra, melyet a bécsi politika 1848 elõtt hagyományosan a kiváltságrendszer fenntartásában érdekelt, a reformellenzékkel szemben aktivizálható, megbízható szövetségesének számított, s korábban annak is bizonyult. Számos fõpap a trón támaszának látta és láttatta egyházát, mégsem tudták (illetve egyes esetekben: akarták) a klerikusok elleni megtorlást meggátolni vagy mérsékelni. Mindenesetre számos hadlelkész köszönhette szabadulását a papjaikért Bécsben kilincselõ fõpapok akcióinak, illetve annak, hogy a megtorlás amúgy is tisztázatlan elveit következetlenül alkalmazták. Nem véletlen továbbá, hogy - mint Zakar is rámutat - a fogságot, mellõzöttséget, emigrációs viszontagságokat szenvedett egykori hadlelkészek közül sokan talajt vesztettek, az 1860-as évekre sem tudtak stabil értékrendet, életvitelt kialakítani maguknak.

Mint jeleztük, a kötet nemcsak tartalmas monográfia, hanem érdekes olvasmány, szépen szerkesztett szöveg is, legfeljebb egy-két stilisztikailag kifogásolható szövegrészre bukkanhat a figyelmes olvasó. (Például túlzásnak érezzük a liberális egyházi mozgalmakkal kapcsolatban a bencések „lázadozásáról" beszélni - 39. p. -, különösen ha a szerzõ e minõsítéshez Hermann Egyed említett monográfiájára hivatkozik, mely a pannonhalmi káptalan 1848. májusi gyûlését „aránylag nyugodt"-nak nevezte, ezúttal helyesen mutatva rá, hogy Rimely Mihály fõapát ellen és a katolikus autonómiáért fogalmazódtak meg ugyan észrevételek, de ezeket nem kívánták nyilvánosság elé tárni, illetõleg aligha tekinthetõk radikálisnak.⁽⁸⁾) Még egy apróság: éppen a feldolgozott nagy számú levéltári állagra való tekintettel, jó lett volna az egyes fondszámokat feloldani, ugyanis - különösen a Magyar Országos Levéltár állagai esetében - a kevésbé járatos olvasó tájékoztatását szolgálta volna, mely hivatali szervek foglalkoztak a tábori lelkipásztorkodás egyes kérdéseivel. (Pl. H 75., H 86. stb.)

(Fazekas Csaba)