TEMPlom

1. évfolyam 1. szám
A. D.
MM

Egyházlátogatás az esztergomi főegyházmegyében a 16-17.században.

Egyházlátogatás az esztergomi fõegyházmegyében a 16-17. században

Tóth Krisztina

Az egyházlátogatások, azaz canonica visitatiok szinte a kezdetektõl fogva végig kísérték az egyház történetét. Legelsõ ismert adat róluk egy 8. századi zsinatról való, ahol elrendelték, hogy „minden püspök évente látogassa végig plébániáit, azaz egyházmegyéjét".(1) Az egyházlátogatás tehát kezdetben kizárólag püspöki jog volt, amelyet késõbb vettek át a fõesperesek.

Magyarországon, ahol a Szent István megteremtette államszervezetben világi és egyházi közigazgatás szorosan összefonódott, hiszen a vármegyék területe legtöbbször megegyezett a fõesperességek területével, a fõesperesi látogatások az államigazgatásban is szerepet játszottak. Mivel ezeknek a látogatásoknak fõleg az ellenõrzés volt a céljuk, írásos dokumentum nem maradt fenn róluk, vagy ha maradt is, elveszett, talán egyetlen kivételt képez az esztergomi káptalan 1397. évi vizitációja.(2)

A klasszikus értelemben vett és ma is ismert egyházlátogatás a tridenti zsinat (1545-1563) után alakult ki, ahol elrendelték, hogy a fõesperesek püspöki rendeletre végezzék el a canonica visitatio-t és errõl írásos jelentést tegyenek elöljárójuknak. Ezzel az egyházkormányzatnak két célja volt: egyrészt a plébániák és plébánosok jövedelmeinek és bevételeinek írásban való rögzítése, amely az esetleges túlkapások megakadályozására is szolgált, másrészt a már igen elterjedt „eretnekség" azaz a protestantizmus elterjedésének és formáinak pontos leírása és ellenõrzése.(3) Magyarországon az egyházlátogatások a 16. században az államhatalom kezdeményezésére indultak meg, amely fõleg a második szempont, azaz a protestantizmus ellenõrzése és a régi vallás helyreállítása szempontjából tartotta ezeket fontosnak. A törvénycikkek, amelyekkel elrendelték ezeket (1548/6. és 1548/10.), szintén ilyen értelemben határozták meg a vizitációt. Nem véletlen tehát, hogy a legkorábbi - 1560-1562 közötti - vizitációink, amelyek csak az esztergomi és veszprémi egyházmegyében maradtak fenn, a hangsúlyt kizárólag a papok erkölcseinek, hibáinak, esetleges eretnekségüknek szentelték.(4)

A 18. század elején, 1720 körül már látható volt a katolikus egyház gyõzelme és a protestantizmus háttérbe szorítása, befejezõdtek a véres vallásháborúk, és elkezdõdött az államvallás szervezetének kiépítése, a protestánsok lassú, néha erõszaktól sem visszariadó meggyõzése arról, hogy egyetlen módjuk és lehetõségük karrierépítésre, meggazdagodásra, egyáltalán életbe maradásra, ha áttérnek a katolikus hitre.(5) Mindez a vizitációkban is pontosan tükrözõdött, hiszen 1781-ig, II. József türelmi rendeletének kiadásáig kötelessége volt a fõespereseknek a plébániák területén élõ protestánsok vizitációja is, amelyek a protestáns egyházak szerencséjére számos értékes adatot õriztek meg számukra. De míg az elõzõ századokban azért ellenõrizték a protestánsokat, hogy visszavezessék õket a katolikus egyházhoz, most már különálló szervezetként kezelték õket, elfogadva, hogy van templomuk (amelyet oratóriumnak, imaháznak neveztek a katolikusok), lelkészük és önálló jövedelmük.

Mint említettem, a 16. századból csak az esztergomi és veszprémi, a 17. századból már a gyõri egyházmegye(6) is õriz vizitációs jegyzõkönyveket. Ezek közül az esztergomi fõegyházmegye egyházlátogatásai a legteljesebbek és terjedelemben a legnagyobbak. Fennmaradtak Oláh Miklós, Pázmány Péter, Lippay György, Szelepcsényi György, Szécsényi György és Kollonics Lipót idejébõl származó vizitációk az egyházmegye szinte egész területérõl. Ebben az idõben tizenkét fõesperességre oszlott az esztergomi egyházmegye, nem számítva az exempt plébániákat, amelyek az ország egész területérõl az esztergomi érsek prímási jogkörébõl kifolyóan tartoztak hozzá. A tizenkét fõesperesség a következõ volt: nyitrai (Árva, Túróc és Nyitra megye egy részével), a barsi, a fõszékesegyházi (Esztergom megyével), pozsonyi, komáromi, sasvári (Pozsony és Nyitra megye egy részével), honti (Hont és Liptó megyével), tornai, nógrádi, zólyomi, gömöri és szepesi fõesperesség. Ezek közül a gömöri fõesperességrõl nincs vizitációnk, mivel ezt kiadták a levéltárból az 1773-ban megalakult rozsnyói püspökségnek és csak a vizitációt elrendelõ rendeletek, illetve a vizitációhoz kapcsolódó iratok maradtak Esztergomban.(7) A szepesi fõesperességrõl a legkorábbi vizitációnk 1700-ból maradt fenn, ezt is emlékezetbõl írta a szepesi prépost számûzetésben 1714-ben.(8) Ez a vizitáció azonban nem érseki rendeletre történt, a szepesi prépost saját jogköre alapján vizitált. Mindent összevetve ez összesen hétszázkilencvenhét plébániát jelent, és figyelembe véve, hogy mindegyik plébániának volt egy-két fíliája, közel kétezer-ötszáz települést. Ezekrõl a 16-17. század valamely korszakából, néha többõl is maradt fenn leírásunk. Tekintve, hogy az egyházmegye egész területén - néhány egyházi birtok kivételével - élt protestáns lakosság, a protestáns egyháztörténészek számára is számos értékes adatokkal szolgálnak ezek a jegyzõkönyvek.

Most néhány példa alapján azt szeretném bemutatni, hogyan változott az egyházlátogatások fogadtatása katolikus és protestáns részrõl a katolikus egyház tekintélyének megerõsödésével párhuzamosan.

Az 1526 után kialakult zûrzavaros helyzetben Oláh Miklós esztergomi érsekké való választása volt az elsõ lépés a katolikus egyház régi tekintélyének visszaállítására.(9) Ezt Oláh az alsópapság szigorú megreformálásával próbálta elérni, ezért már 1557-ben Pozsonyba idéztette egyházmegyéje plébánosait felszentelésüket igazoló irataikkal együtt, azonban ezt a már új tanokhoz csatlakozott városok és földesurak nem engedélyezték lelkészeiknek, ezért Oláh az uralkodóhoz fordult segítségért.(10) Így került az 1557-es országgyûlés határozatai közé a zsinatok tartását és egyházlátogatásokat elrendelõ cikkely (1557/10. tc.), amelynek értelmében Oláh 1559 és 1562 között általános vizitációt tartott egyházmegyéjében. Célja fõként az volt, hogy a nem megfelelõ képzettségû papokról tájékoztatást kapjon, akikkel azután az érsek nem bánt kesztyûs kézzel, hiszen mint Melachton egyik levelébõl tudjuk 1555-ben már háromszáz olyan pap volt, akiket az érsek nem talált alkalmasnak a plébánosi feladatok ellátására és hivatalából elûzött.(11) Az 1559 és 1560 között lezajlott vizitáció Árva, Turóc, Nyitra, Pozsony, Bars, Esztergom, Komárom, Hont, Liptó és Torna megye plébániáit vizsgálta meg, bár voltak olyan megyék, amelynek egy részét a töröktõl való félelem miatt nem tudta megközelíteni. A vizitációkból nagyon szomorú kép tárul elénk a papok képzettségére és erkölcsi életére vonatkozólag: a plébániák egy részén nem volt pap, egy részén olyan pap volt, aki nem tudta felmutatni felszentelési bizonyítványát, egy részén pedig olyan, akinek erkölcsi élete bizony sok kívánni valót hagyott maga után. Szinte minden papnak volt felesége, iszákos volt és néha egy jó kis verekedéstõl sem riadt vissza. Említsük meg a Nyitra megyében lévõ Nagybossány plébánosát, akit a falu lakói, mivel elcsábította egy nemes ember lányát, elûzték a plébániáról, ezért egy zsellér házban volt kénytelen élni. Amikor a vizitátor megérkezett a faluba, éppen a kocsmában volt és „mihelyt észrevette a jelenlétünket mint egy õrjöngõ disznó a fegyveréhez rohant, majd kardot és puskát ragadva elkezdett kiabálni és fenyegetõzni, ha ezt vagy azt tenni szándékoznánk. Figyelmeztettük, hogy higgadjon le és nyissa ki nekünk a templomot, de azt mondta: »A vadállatoknak ezzel a kulccsal nyitom ki, amit a kezemben tartok« és fegyverére mutatott. Látva, hogy semmi eredményt nem érünk el nála, nehogy nagyobb botrány legyen, részegen otthagytuk." Az egyházlátogatást végzõ fõesperes tehát kénytelen volt visszavonulni, csak annyit tehetett, hogy megidézte a papot a következõ egyházkerületi gyûlésre.(12) A lelkészek másik része, akiket a fõesperes eretnek gyanúsnak mondott, az érsek és a pápa tiszteletét tagadta meg, mint Léva plébánosa, akivel fél napot vitatkozott a vizitátor, majd mikor végképp nem sikerült meggyõznie, az érseki tekintélyre hivatkozott. Erre a plébános így felelt neki: „Miért akarsz engem az Antikrisztushoz vezetni?" Ekkor a fõesperes is elvesztette türelmét, durván megszidta a papot, majd bepanaszolta Dobónál, a lévai vár fõkapitányánál és megidéztette a következõ egyházkerületi gyûlésre.(13) De még ennél is durvább kifejezéseket használt a Torna megyei Szögliget papja, aki az érseket fõördögnek nevezte, a katolikus egyház tagjait ördögtõl származónak mondta, majd amikor az egyházlátogató fõesperes a király levelét mutatta, azt összetépte, és azt mondta, hogy az õ királya és érseke Bebek úr, aki a katonák vezére és minden igaz ember védelmezõje. „Ti pedig pápisták vagytok" - vettette a fõesperes szemére.(14) Ezek az idézetek, bár még számtalan hasonló példát hozhatnánk, a korabeli protestantizmusra is éles fényt vetnek: az a pap, akit ekkor az egyházlátogatás eretneknek, vagy protestánsnak nevezett, kevés kivételtõl eltekintve, mégcsak nem is ismerte Luther és Kálvin tanait, vagy erkölcsi kilengéseit fedezte ezzel, vagy a tized, vagy más egyházi adó alól keresett így felmentést, vagy csatlakozott ahhoz a nemeshez, aki számára megfelelõ védelmet tudott biztosítani. Az egyházlátogatást végzõ fõesperest természetesen nem fogadták szívesen, hiszen ellenõrizni jött, az érsek és a király nevében követelt olyan dolgokat, amelyek alól õk éppen mentesülni akartak.

Az Oláh Miklós érseksége idején megkezdett reformok Pázmány Péter érseksége alatt tovább folytatódtak és a vizitációk tanulsága, a vizitációt végzõ fõesperesek fogadtatása szerint már eredményt is értek el. Ezek az egyházlátogatások, amelyeket az 1611. évi és 1626. évi zsinaton(15) rendelt el Pázmány Péter, már sokkal kedvezõbb képet mutatnak a fõegyházmegyei állapotokról. Pázmány ideje alatt Árva, Turóc, Nyitra, Pozsony, Bars, Komárom, Nógrád és Zólyom megyében jártak a fõesperesek.(16) A meglátogatott plébániák közül szinte eggyel sem találkozunk, ahol katolikus részrõl ellenkezést okozott volna a vizitáció, bár a papok erkölcsi élete még mindig hagyott kivetni valót maga után, már sokkal ritkábban találkozunk nõs és mulatozó plébánosokkal. Protestáns részrõl azonban sehol nem fogadták szívesen a fõesperest, hiszen, ahogy Draskovith György váci püspök és pozsonyi prépost írja az 1634-ben végzett egyházlátogatás elõszavában, attól féltek a protestánsok, hogy templomukat akarja elvenni vagy lelkészüket elûzni. „Bárcsak valaha is megtehetném!" - fûzte hozzá a püspök, de jól tudta, hogy nem teheti meg, sõt ha eredményt akart elérni, még az asztalához is meg kellett hívnia a protestáns prédikátorokat.(17) A hatvan évvel ezelõtti egyházlátogatásokhoz képest jelentõs változás tapasztalható a protestánsok körében is. Míg Oláh Miklós ideje alatt, mint láttuk, a protestantizmus a legtöbb esetben a katolikus egyház kötöttségeinek elhanyagolásával jelentett egyet, addig a 17. század elejére már mind a lutheránus, mind a kálvinista egyháznak kialakult szervezete volt, zsinatokkal, ahol a lutheránus seniorok szuperintendenseket, a kálvinisták pedig püspököket választottak. Ezeknek a protestáns elöljáróknak a feladata volt - ahogy írja Draskovith püspök - hogy egyházaikat meglátogassák és az egyházlátogatást végzõ fõesperesnek járó katedrátikumot beszedjék, amelyet azután egy összegben adtak át évenként a fõesperesnek.(18) Bár ezzel Draskovith tulajdonképpen elismerte a protestánsok különálló és a katolikus egyháztól független egyházszervezetét, mégis végiglátogatta, ahol tehette, fõesperessége protestáns parókiáit is, bár nagyon ritkán talált kedvezõ fogadtatásra. A lévárdi plébániára már el sem ment, mert mint írja, már három évvel ezelõtt sem engedték be és nem adtak módot az egyházlátogatás elvégzésére.(19) Egyházfalván pedig attól féltek a protestáns lakosok, hogy elveszi templomukat, így mikor hírül vették, hogy közeleg a fõesperes, fegyveresen összegyûltek, néhányan még puskát is rejtettek bekecsük alá és csak a fõesperes könyörgése akadályozta meg õket abban, hogy használják is fegyvereiket.(20) De az egyházmegye más fõesperességeiben sem volt jobb a helyzet: a Bars megyei Geletneken az evangélikus kántor, amikor látta, hogy közeleg a vizitátor, fogta a templom kulcsait és az erdõbe menekült.(21) A komáromi fõesperességben pedig az egyházlátogatás hírére kiürültek a parókiák és templomok, a megérkezõ fõesperes már senkit nem talált.(22) Nógrádban, bár nem menekültek el, nem is igen törõdtek a katolikus fõesperessel, hiszen itt a protestánsok voltak többségben, a nemesség is protestáns volt, így a katolikusokkal szemben szinte bármit megtehettek. Szécsényben például, amikor húsvétkor a katolikusok a kereszttel régi szokás szerint kivonultak a mezõre, egy protestáns odakiabált nekik: „Ihin a pápisták az eõ Istenüket az fõre viszik ki". Mindezért semmiféle büntetést nem kapott. A katolikus lakosok tehát nem tehettek mást, könyörögtek az egyházlátogatónak, tegyen jelentést az érseknek és kérje meg õt, hogy szóljon az érdekükben földesuruknak, hogy ilyen és ehhez hasonló gyalázatokat ne kelljen elviselniük.(23) Persze hozhatunk ellenpéldákat is, bár sokkal kevesebbet. A Pozsony megyei Szereden például a katolikus és protestáns lakosság békességben élt együtt, együtt használták a templomot, az egyházi tizedeket pontosan fizették, az egyházlátogatót szívesen fogadták, a protestáns lakosoknak is csak egy kérésük volt a fõespereshez, kérje az érseket, hogy engedje meg nekik, hogy a katolikusokkal egy temetõben temetkezhessenek.(24) Tehát a Pázmány-féle vizitációkból tanulságként leszûrhetõ, hogy nem egész száz év alatt sikerült az alsópapságot megreformálni, vagy legalábbis elindítani a reformok útján, az érsek tekintélyét pedig oly mértékben visszaállítani, hogy az általa kiküldött és az õ nevében ellenõrzõ fõesperesekkel még a protestáns lelkészek sem mertek szembeszállni (kivéve ott, ahol földesúri támogatást élveztek), inkább elmenekültek elõlük. A katolikus egyház tekintélyének megszilárdítására indított folyamat, mint jól tudjuk, folytatódott Szelepcsényi György és Szécsényi György érseksége alatt is, míg a 18. század elejére teljes sikerrel nem zárult. A folyamat egyik utolsó fázisát Szécsényi György érseksége fémjelzi, akinek idején az érsekség tekintélye már oly nagy volt, hogy az általa kiküldött egyházlátogató fõespereseket nemhogy elûzték volna, de viharos ünnepléssel fogadták, mint például a Gömör megyei Jalsó városában 1694-ben Miller János fõesperest. Itt a városi szenátus a bíróval együtt a városfalakon kívül köszöntötte a fõesperest, majd harangzúgás és tapsvihar kíséretében a templomhoz vezette.(25) A protestánsok sem idegenkedtek már annyira a fõesperestõl, bár az ellenkezõ esetre is van példa, most mégis egy olyat hoznék fel, amelyet maga a fõesperes is meglepõdve tapasztalt. Szintén Gömör megyében, Tornalján történt, hogy ide éppen böjt napján, pénteken érkezett meg az egyházlátogatást végzõ küldöttség. Mivel a gabona igen drága volt, azon kezdtek tanakodni, hogy honnan szerezzenek maguknak ebédet, amikor valahogyan a falu protestáns lelkészének tudomására jutott, kik érkeztek a faluba. Ekkor õ rögtön átöltözött, a küldöttség elé ment, házába kísérte és a legnagyobb tisztelettel bánt velük. Megkérdezte, ennének-e húst, mire a fõesperes nemmel válaszolt, erre a protestáns lelkész, név szerint Bánffy Hunyadi Ferenc, a saját böjtös ételébõl látta el az egyházlátogatókat, és saját maga ellenõrizte az étel elkészítését. Ebéd után katolikusok és protestánsok elbeszélgettek, a szó a nemrég áttért, gályarabságot is szenvedett Otrokócsi Fóris Ferencre terelõdött, akirõl nem elítélõen beszélt az evangélikus lelkész és ez a katolikus fõesperest nagy megelégedéssel töltötte el.(26) Az egyházlátogatók tekintélyét és feladatuk jogosságát tehát már senki nem vonta kétségbe.

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy az egyházlátogatások a tekintélyét visszaszerezni kívánó katolikus egyház eszközei voltak, amelyeknek csupán ellenõrzési joga volt, végrehajtói hatalom nélkül, ezért szükségszerûen akkor, amikor a katolikus egyház tekintélye romokban hevert és minden erõt nélkülözött, az egyházlátogatások sem tudták kivívni maguknak a megfelelõ tiszteletet. Bár feladatukat, ahogy tudták elvégezték és számos értékes adatot mentettek meg számunkra a társadalom alsó rétegeinek életébõl és mindennapjaiból.

a cikk elejé- re, a címlap- ra,