A budapesti ELTE Tanító- és Óvóképző Karának professzora több nagy tanulmányt illetve kötetet jelentetett már meg, melyek alapvetően járultak hozzá a 19-20. századi hazai tanító- és tanárképzés történetének behatóbb ismeretéhez.[1] Donáth Péter tanulmányait általában jellemzi, hogy a legszélesebb nézőpontból kívánja vizsgálni a magyarországi iskolatörténet, tanárképzés-történet kisebb vagy nagyobb jelentőségű, hosszabb vagy rövidebb időszakot átfogó részterületét. Munkáit olvasva óhatatlanul az a benyomásunk, hogy a szerző igazán soha nem elégedett az általa feltárt dokumentumok mennyiségével, mindig többre és többre vágyik, olvasóját minden információ birtokába akarja juttatni, amihez ő maga hozzájutott, ugyanazon széles látókörrel való szemlélődésre biztat, amellyel ő maga is az íráshoz fog. Donáth Péter tanulmányaira, különösen most bemutatandó vaskos monográfiájának minden vonatkozására igaz, hogy a tudományos íráshasználatban közhellyé vált „teljesség igényével” lép fel.

A kötet előszava jóval terjedelmesebb az ilyenkor megszokottnál, és nem pusztán a köszönetnyilvánításokat, az olvasó tájékozódását szolgáló általánosságokat, a mű születésével kapcsolatos szerzői megjegyzéseket tartalmazza. Donáth Péter egyfajta elméleti alapvetést, saját kutatói ars poeticáját is summázta, kiindulópontként szögezve le, hogy az általa alkalmazott esettanulmány-írást jóval többnek tekinti egy-egy részterület áttekintésénél. Egymás után szerkesztve, folyamatos keresztutalásokkal ellátva tanulmányai kiegészítik egymást, reflektálnak egymásra, lehetővé téve az olvasónak, hogy tágabb összefüggéseket, bonyolult szempontrendszer áttekintéséhez alkalmas fogódzókat nyerjen. A szerző maga is kimondja, hogy miért: az oktatástörténet azok közé a diszciplínák közé tartozik, melyek leginkább összetettek, sokoldalúan sűríti magába a társadalom- és a politikatörténet különféle szegmenseit. Az iskola világa önmagában is összetett (gondoljunk csak a két főszereplőre, a tanárokra és a tanulókra), ha pedig az adott iskolarendszert körülvevő társadalmi hátteret, az iskolarendszert fenntartó és/vagy ellenőrző politikai intézményrendszert tekintjük, a levéltári forrásról levéltári forrásra bonyolódó struktúra kibontása óhatatlanul egyre szövevényesebbé, a kutató számára nagyobb kihívásokat tartogató eljárássá válik. A szélesebb értelemben vett művelődéstörténet mellett a társadalom- és eszmetörténet, a modern állam-egyház viszony egyik legneuralgikusabb pontjának számító iskolafenntartó-ügyre tekintettel: az egyháztörténet, valamint a 19-20. századi magyarországi rendszerváltások (és eszmerendszer-változások) kivételes alaposságú diagnózisa ezt a kihívást csak felerősíti. Donáth nemcsak elfogadja a kihívást, hanem jó értelemben véve provokál is: a leegyszerűsítés, valamely konkrét iskola vagy pedagógus parciális érdekességű bemutatása mellett (olykor: helyett) mindig az általánosság megragadására törekszik. Maga így fogalmaz: „[Tanulmányai] Ezáltal új szempontokkal, értelmezési keretekkel, vagy éppen az elterjedt fogalomhasználattal kapcsolatos érdemi észrevételekkel járulhatnak hozzá a 20. századi hazai művelődés- és iskolatörténet folyamatainak megismeréséhez, az azokról folyó tudományos diskurzushoz.” Írásait végigolvasva, hétköznapi szóhasználattal élve, a szerzőnek ez a törekvése „bejött”, bizonyosak lehetünk ugyanis abban, hogy az oktatástörténet nehezen később megkerülhető alapművei kerültek ki a tolla alól.

Vita tárgya lehet ugyanakkor (és ismerve a hazai szakirodalomban fel-felbukkanó diskurzusokat, feltehetően lesz is), hogy célravezető-e tanulmányait efféle opus magnificusokká szerkeszteni. Az olvasónak az a benyomása alakult ki, hogy a szerző legszívesebben egy kötetbe szerkesztette volna a több mint 550 oldalas „Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon, 1945-1960.” c. kötetének anyagával a mostani tanulmányait is, ha a terjedelem nem tette volna kezelhetetlenül vaskossá a polcainkon így is tekintélyt parancsoló méretű vállalkozást. Sokakban megfogalmazódhat, hogy legalább a tematikailag összefüggő tanulmányok önálló kötetekként való megjelentetése nem lett volna-e célravezetőbb. Megítélésünk szerint nem: a folyamatos olvasás közben ide-oda lapozgatva jobban tudunk alkalmazkodni a szerző által kívánt cél eléréséhez, a több szempontú tájékozódáshoz illetve az átfogóbb ismeretek elsajátításához, sőt a későbbi visszakereséshez is.

A vállalkozás méretére jellemző, hogy mostani kötetének főszövege a jegyzetapparátussal együtt „csak” 668 oldal, a fennmaradóból majd 140-et a források és irodalom felsorolása tesz ki. Donáth Péter tényleg szinte mindenre kíváncsi volt. A Magyar Országos Levéltár állagaiból nemcsak az oktatási kormányzat állagait nézte át, hanem más központi kormányszervekét, az 1945 utáni pártapparátus szinte valamennyi osztályának anyagát, az igazságszolgáltatás fondjait, társadalmi szervezetek, kutatóintézetek archívumba került iratait. A központi iratőrző szervek közül a „magától értetődőek” (Politikatörténeti Intézet, Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára, OPKM Dokumentumtára stb.) mellett olyan helyekre is ellátogatott, melyek eddig kevésbé számítottak az iskolatörténeti kutatások kiindulópontként számbavehető intézményei közé (Történeti Hivatal, Hadtörténeti Levéltár stb.). Ezek után szinte meg sem lepődünk azon, hogy fel kívánta dolgozni Budapest Főváros Levéltára mellett valamennyi megyei levéltár szakigazgatási apparátusának dokumentumait, iskolaügyre vonatkozó állagait, s ugyanez mondható el az egyházi levéltárakról. Utóbbiak közül, témaköreinek megfelelően egyesekből (pl. a Ráday Levéltárból) mélyebben, másokból kevésbé mélyebben merített, de alaposságához nem férhet kétség. Még az egyes intézménytörténeti feldolgozások szerzőit is tájékoztathatja az egyes felsőoktatási intézmények (ELTE, bajai és nyíregyházi főiskola stb.) irattáraiban történt búvárkodása, a mintegy kéttucatnyi magánszemélytől és családtagjaiktól beszerzett hagyatékok feldolgozása. Donáth Péter – követendő módon – nem győzött ezért több helyen is köszönetet mondani segítőinek és támogatóinak (köztük számos – bizonyára tartalmas tudományos diákköri és szakdolgozatokat benyújtó – hallgatójának) munkájukért. És akkor még nem is szóltunk a terjedelmes sajtóanyag, az iskolai értesítők áttekintéséről, valamint a 19-20. századi magyarországi tanárképzést átfogó bibliográfiájának is számító „felhasznált, hivatkozott irodalom” c. fejezetében foglalt könyvészeti apparátusról. Utóbbi nem nélkülözi az eszmetörténeti, általános történelmi, pszichológiai alapműveket sem, jelezve, hogy a szerző tényleg minden vonatkozásban alá akarta támasztani megállapításait. Itt említjük meg, hogy Donáth nem pusztán felhasználta, idézte a rendelkezésére álló szakirodalmat, nem mulasztja el felhívni a figyelmet (az akár általa, akár mások által vitathatónak ítélt) megállapításokra, az eltérő nézőpontokra, hangsúlyokra.

A kötet három nagyobb fejezetre tagolódik, melyek közül részletesebben a harmadikkal kívánunk foglalkozni. Az első öt, kisebb-nagyobb lélegzetvételű, egymással nem vagy csak lazán összefüggő tematikájú tanulmány a „Nemzetiségi politika és oktatás” összefoglaló címet kapta. Részben korábbi munkáinak frissített kiadását, részben önálló írásokat olvashatunk itt, az egyes tanulmányok önálló jegyzetapparátust is kaptak. „Tanító(nő)képzők, diákjaik és tanáraik. Felekezeti/nemzetiségi összetételük s területi elhelyezkedésük a dualizmus korában” c. írása diagramokkal, térképmellékletekkel gazdagon illusztrált módon dolgozza fel a tanítóképzés statisztikailag jól megragadható adatsorait, a kiegyezést követő illetve az első világháború végét megelőző időmetszetekben, valamint a kettő között rendelkezésre álló népszámlálási és egyéb statisztikák egymásra, valamint térképre vetítése útján. Kitér a tanárok és a tanítóképzős hallgatók felekezeti összetételét tanulságosan felvillantó problémák mellett olyan, manapság gyakran emlegetett kérdés történeti vonatkozásainak felvetésére is, mint a tanítók iránti társadalmi („munkaerő-piaci”) szükséglet stb. Négy további, néhány oldalas írása a nemzetiségi tanítóképzés egy-egy esettanulmányát tartalmazza, egy szlovák, a másik három a német nemzetiségi tanítóképzés „mélyfúrás”-szerű elemzésével. Különösen érdekesnek tartjuk a Klebelsberg Kunó nemzetiségi politikájának motívumait feldolgozó, a „Gróf” egész kultúrpolitikáját átfogóan méltató cikket.

A kötet második része „Nagy László kényszerű számvetései 1919-1922-ből. Dokumentatív elbeszélés szakmai önéletrajzával, egy iskolareformtervvel s a Gyermektanulmányi Társaság tevékenységének forrásaival” címet viseli. A Tanácsköztársaság alatt szerepet vállaló, ezért életében igazságtalanul meghurcolt, 1945 után sokszor méltatlanul méltatott, ízig-vérig pedagógus és oktatásszervező munkásságának bemutatása nemcsak az iskolaügy modernizációjára tett kísérletek és azok sorsának tanulságos számbavétele, hanem a 20. század első évtizedein átívelő korrajz is egyben. Donáth Péter nemcsak Nagy László hagyatékát dolgozta fel, az érintett megállapításait, önreflexióit, az apológiát háttérbe szorító fejlesztési terveit folyamatosan ütközteti az őt méltató, marginalizálni akaró Horthy-korszak hivatalos szerveinek véleményével. A Nagy László nevével összeforrott Gyermektanulmányi Társaság megérdemelt egy ilyen alaposságú történelmi feldolgozást, mely megfelel a szerző címben jelzett célkitűzésének: „dokumentatív elbeszélés”, vagyis érdekes és izgalmas olvasmány is egyben.

Önálló, egy témára fókuszáló tanulmány a kötet harmadik, egyben legnagyobb méretű (a terjedelem mintegy kétharmadát kitevő) összefoglalása „Politikai-világnézeti diszkrimináció vagy valami más?” címmel. A szerzőre jellemző, hogy ezúttal is barokkos méretű, ugyanakkor érezhetően az olvasó tájékozottságát szolgálni igyekvő alcímet választott: „Nagykőrösi (és más városbeli) igazgatók küzdelme tanítóképzőjük fennmaradásáért s identitásuk megőrzéséért a változó iskolapiaci viszonyok és oktatáspolitikai elvárások erőterében, 1918-1958”. A „kérdéseket, szempontokat” összefoglaló első, valamint az „appendix”-ként jelzett utolsó (kitekintést, illetve konkrét esettanulmányt tartalmazó) fejezet között három, kronologikusan tagolt elemzést olvashatunk a címben jelzett négy évtizedes korszakról. A szerző a nagykőrösi tanítóképző intézetre fókuszál, ugyanakkor valóban számos példát, párhuzamot vonultat fel (például hangsúlyosan Győrből), munkája így egy intézménytörténet kereteit szétfeszítő, valójában a politikai rendszerváltozások sodrába került hazai tanítóképzés átfogó bemutatása lett. Érdemes figyelmesen elolvasni a kérdéseket, kutatási szempontokat tételesen felsoroló első fejezetét, a szerző ugyanis nemcsak önmaga számára foglalta össze a vonatkozó kutatómunka módszertani vonatkozásait. Donáth Péter – egyáltalán nem történelmietlen módon – fejtegetéseit mintegy „visszafelé” kezdi, vagyis arra a kérdésre kereste (ezúttal is joggal „dokumentatív elbeszélésként” aposztrofált írásában) a választ, hogy az utolsó tanévét 1957-ben befejező nagykőrösi tanítóképző megszüntetésében milyen ideológiai-politikai motívumok játszhattak szerepet. A kérdés megválaszolásában pedig nem elégedett meg az „ötvenes évek” kultúrpolitikája konkrétumainak, valamint az 1956-tal összefüggő átrendezési kísérletek számbavételével, fejtegetéseinek széles körű hátteret kívánt nyújtani az intézmény sajátos szempontú történetének bemutatásával, a felszámoláshoz vezető út stációinak mélyreható elemzésével. Két igazgató-tanár (Váczy Ferenc és Juhász Béla) egyéniségét, munkásságát állítja a középpontba, ugyanakkor folyamatosan felidézi a tanári kar meghatározó személyiségeit, a kultúrpolitika országos és helyi irányítóinak döntéshozatali mechanizmusát, aprólékosan értékelve a könyvtárnyi forrásanyag különböző dokumentumaiban fellelhető információkat. Fontosnak véljük leszögezni, hogy a szerző figyelmét érezhetően a két, iskolaállamosítással összefüggő – 1919-es illetve 1949 utáni – rendszerváltás tanítóképzésre (a tanítóképző intézményre, a tanárok és diákok egyéni sorsára) gyakorolt hatása kötötte le. Utóbbiakat a 2. illetve 4. (számos alfejezetre bontott) fejezet foglalja össze, a kettő közé illesztett 3.-ban a békés építkezés éveit kevésbé elemző-értékelő módon mutatja be. Jegyezzük meg, hogy ez a „kevésbé” is majd 100 oldalas áttekintést tartalmaz, bár ebből mintegy 60 oldalt tesz ki a 3.1., ténylegesen a Horthy-korszakkal foglalkozó alfejezet. Ezekben az alfejezetekben is érezhető azonban, hogy a szerző sokkal inkább az 1918-1920 közötti események utóhatásaira, valamint az 1945-tel kezdődő korszakra, az államosítást megelőző illetve követő évek bemutatására irányul. (Az egyébként is 1956-tal záruló 3. fejezet alcíme: „Kísérlet a második bezárási döntésig terjedő időszak atmoszférájának érzékeltetésére” – pontosan kifejezi a szerző törekvéseit, a 364-365. oldalon összefoglalt, olvasójának címzett módszertani megjegyzéseivel együtt.) Donáth amúgy sem kezeli mereven a korszakhatárokként számba jöhető évszámokat, és munkája szempontjából szerencsésen is teszi. A nagykőrösi tanítóképző intézet (illetve általánosságban az oktatáspolitika) kereteit meghatározó politikai intézményrendszer változásai, az azokhoz vezető illetve azokból elágazó utak feltérképezése gyakori vissza- (ritkább esetben: előre-) utalásokat tesz szükségessé. Például az első, az 1918-19-es eseményeket bemutató fejtegetései kapcsán kétszer is lazít az általa a tanulmány címében jelzett korszakhatáron. A 2. fejezet („A nagykőrösi református tanítóképző az iskolapiaci nehézségek, a rendkívüli körülmények s a radikálisan változó társadalmi-politikai elvárások szorításában, 1914-1920”) alcí-mében szereplő évszám ugyanis már előre vetíti, hogy nem az első világháború végétől, hanem az előzményeket is szemlélő módon mutatja be a történteket, a 2.1. alfejezet szövegét olvasva pedig még visszább nyúl: a dualizmus korának társadalmi, eszmetörténeti változásait is sokoldalúan mutatja be, a századforduló sajátos liberalizmusának, a politikai katolicizmusnak a megjelenésével, hatásmechanizmusával együtt. A Tanácsköztársaságot követő, 1919. őszi politikai vissza- (illetve át-) rendeződés során súlyosan elmarasztalták a nagykőrösi tanítóképző intézetet, igazgatóját (Váczy Ferencet) és több tanárát súlyosan megrótták a „bolsevizmus” uralma alatti szerepvállalásukért. A szerző – a 2.2. alfejezetben – meghallgattatja mindkét felet az általuk írott, illetve róluk szóló dokumentumok tükrében. Fejtegetéseiből egyértelműen kirajzolódik, hogy a néhány hónap alatt kétszer is ideológiai présbe került, egyszer a „klerikális reakció” szálláscsinálójának, majd a „nem eléggé hazafias” magatartásúnak minősített intézmény vezetőit alapvetően a túlélés, a tanítóképzés és annak színvonala megmaradásáért folytatott küzdelem, esetenként pedig a forgószélszerű rendszerváltás viszonyai közötti tájékozatlanság is motiválta. A nagykőrösi példa egyébként jelzésértékű: több református lelkész illetve egyházi intézmény egyáltalán nem illetve nem minden esetben meggyőződésből vállalt szerepet a Tanácsköztársaság idején, hanem egyszerűen tudomásul akarta venni a Kun Béláék hatalomátvételével létrejött „új világot”, s abban keresni a továbblépés, a megmaradás lehetőségét. (Bár volt precedens a túlbuzgóságra is, például az állampártba való belépés illetve pedagógus-szakszervezeti agitációban való részvétel esetén.) Jól mutatja be, hogy a Horthy-korszakban a református egyház nem egy esetben sokkal megértőbb és mentegetőbb volt lelkészeinek és intézményeinek szerepvállalását illetően, mint az állami hatóságok. A 2.3. alfejezet (nagykőrösi mellett sárospataki, veszprémi stb.) esettanulmányai, konkrét történések körüljárási kísérletei mellett általános elemzésekbe is bocsátkozik. (A 2.3.1. alfejezetben például az iskolai hitoktatás megszüntetésének forrásközpontú, elemző bemutatása alkalmával.) Összességében az iskolák államosítását célzó, ideológiai monopóliumra törő hatalom, illetve a helyi szintű döntéshozók, egyszerű lelkészek, tanárok, szakszervezetek vagy egyéb szakmai testületek vezetőinek sorsán keresztül tanulságosan mutatja be az egyházi élet kereteinek átalakulását, a személyes döntések személyes és közösséget érintő politikai következményeit. A 2.4. alfejezet – Donáthra megint csak jellemző módon – olyan „fejezetzáró megjegyzéseket” tartalmaz, melyben többek között megszólítja a Tanácsköztársaság alatti történéseket sommásan (le)minősítő fiatalabb történészgenerációt. Kérdéseket tesz fel (mennyiben tekinthetők egyedi eseteknek a Tanácsköztársaság alatti – különböző mértékű és mindig helyi tényezők által árnyalt – egyházi szerepvállalások), és megfogalmaz olyan kutatási hiányosságokat, mint például az egyházi intézmények „likvidálásakor” elbocsátott vagy kilépett személyek sorsának feltárása, tanítók régi vágyainak (pl. 8 osztályos elemi népiskola, érettségire épülő tanítóképzés reformja stb.) forradalmak alatti teljesültsége stb., továbbá érdekes grafikonokkal illusztrálja az 1906-1918 között tanítóképző-intézeti tanárok különböző szempontú összetételét. Kérdésfeltevéseinek sorát a Váczy Ferenccel történtek számbavételével zárja (súlyos megtorlás elmaradása, sőt pozíciójában maradása és emelkedése egészen a koalíciós évek végéig), rámutatva, hogy ismereteink szerint mindez nem csupán páratlan, hanem nagyon tanulságos is a 20. századi magyar tanítóképzés történetében. A 3.2. alfejezet a koalíciós évek egyházi kiútkeresését, Ravasz László püspök munkásságát mutatja be, utóbbit (és a református egyház általános történetét) számos újabb adalékkal is alátámasztja, bemutatva az egyháziak kompromisszumban való reménykedését, majd a 3.3. fejezetben az abban való csalódottságot, az államosítás lefolyását, annak intézménytörténeti (oktatási kormányzat átrendeződését hozó) vonatkozásaival együtt. A 4. fejezet címe pontosan adja vissza a tartalmat: „A nagykőrösi képző az »éberen« felügyeltek, majd a visszafejlesztésre, megszüntetésre ítéltek között (1953-1957)”. Az immáron állami tanítóképzőben zajló 1953. évi „brigádlátogatás” során már sejteni lehetett, hogy az állam fokozottan ellenőrizni, illetve centralizálni kívánja a különösen egyházi eredetű tanítóképzőket, saját képére formálni a tanítóság szellemi-politikai arculatát. A szerző tanulságosan „kényszerű, méltósággal viselt, mértékadó engedelmességként” jellemzi az intézet tanárait jellemző magatartással, amivel az állam terveit fogadták. A nagykőrösi esettanulmány ezúttal is általános tanulságokat hordozó: a kiharcolt, majd visszavont ígéretek, pártfogókeresések, az 1953-1956 közötti politikai viszonyokat minden szegmensükben tükröző próbálkozások és kényszerű tudomásul vételek időszakának alaposan dokumentált bemutatása. Az 5., függelékként ide illesztett fejezet a nagykőrösi képző utolsó vezetőjének, Juhász Bélának kecskeméti igazgatóságát mutatja be. Donáth Péter nagy ívű tanulmányát a mintegy 160 oldalas, 1346 hivatkozást tartalmazó jegyzetapparátus zárja. Utóbbira azért hívjuk fel a figyelmet, mert – bár az olvasót a gyakori hivatkozásokkal egybekapcsolt sűrű lapozgatás bizony próbára teheti – a szerző egyes jegyzeteiben pontosan igyekezett összefoglalni a minduntalan felmerülő „kitérőket”, ezáltal további töprengésre és kutatásra sarkalló megállapításokat, életrajzi illetve kortörténeti adalékokat felvonultatni. Megemlítjük még, hogy Donáth Péter munkájának értékét növeli a nagykőrösi pedagógus-társadalom kiemelkedő alakjainak megidézése, a tevékenységüknek méltó emléket állítani akaró törekvése is.[2]

Donáth Péter kötetét összességében jó szívvel ajánlhatjuk a magyarországi tanítóképzés (általában az iskolatörténet) iránt érdeklődő szakmai illetve nagyközönségnek, különösen azoknak, akik fogékonyak az átfogó szemléletmód, az újszerű és sajátos megközelítések iránt, nemcsak az oktatástörténet, hanem a 20. századi magyarországi rendszerváltozások általános igazságokat és konkrét emberi sorsokat egyaránt felvonultató bemutatása szempontjából. A kötet tetszetős és áttekinthető szerkesztéséért Farkas Máriát, a megjelentetésért a Trezor Könyv- és Lapkiadó, Terjesztő Bt.-t illesse dicséret.

(ism.: Fazekas Csaba)

 

Jegyzetek