Székfoglaló előadásként elhangzott a Szent István Tudományos Akadémia 2007. december 7-i ülésén. (A Szerk.)

 

Az 1820-as évek a belga történelem különösen ellentmondásos, az egyetemes történelmet sajátos jelenséggel gazdagító periódusát képezték. A holland alávetettségben eltelt időszak jelentős előrelépést hozott a modernizáció megalapozása irányában, és a polgári nemzeti identitás megfogalmazódásához kapcsolódva páratlan minőségű fellendülés előfeltételeit teremtette meg. A változások kulcsfontosságú mozzanatát a liberálisok és katolikusok egymásra találása, unionizmusnak nevezett koalíciós együttműködésük jelentette.

A folyamat kereteit meghatározó, a szent-szövetségi rendezés keretében létrejött Egyesült Németalföldi Királyság megszületésében a győztesek pragmatikus szempontjai érvényesültek, amikor Hollandiát, Belgiumot (valamint Liège-t) egy államba terelték. A közös múlttal rendelkező, ám az utolsó két évszázad során eltérő fejlődési pályát követő országrészek újraegyesítését kimondó döntés a történelmi adottságokat figyelmen kívül hagyva kényszerközösséget teremtett, amelyből hiányzott a belső kohézió, annál jelentősebb mértékben voltak ugyanakkor jelen a gazdasági, vallási és kulturális ellenérdekeltségek.

A holland rendszer bevezetését a belgiumi társadalom különböző csoportjai eltérően fogadták. A nemesség jelentős része a trón és az oltár egységének helyreállítását magában foglaló álmait követve kiváltságainak legalább részleges visszaszerzésében reménykedett. A történelmi realitásokkal számot vetők nevében született meg ugyanakkor a Namur környéki húsz nemes híres levele, amelyben az aláírók azt szorgalmazták: semmit ne tegyen a kormány, ami ellene hat a 19. század szellemének. Gent hatalmas mozgósító erővel rendelkező püspöke, Maurice Jean Madelein de Broglie mindeközben a „legtermészetesebbnek” nevezte, hogy az egyház újra elfoglalja a hajdani első rend pozícióját, Forgeur püspöki helynök pedig egyenesen a tized újra bevezetését követelte. A belga katolikus egyház restaurációs álláspontra helyezkedett, és megtiltotta híveinek a hűségeskü letételét az alkotmányra. A példaképüket Louis de Bonaldban és Joseph de Maistre-ben feltaláló püspökök a „tradicionalizmus belga atyja”, az ultramontán irányzat szószólójaként az 1790-es években fellépő de Feller abbé örökségét folytatták. Rugalmasabb, az eskületétel kényszerű elfogadásába beletörődő álláspontot képviselt François-Antoine de Mèan. Liège utolsó, 23 éves emigrációjából hazatérő herceg-püspöke 1815-ben meghívást kapott Vilmostól az első kamara munkájában való részvételre, s mivel úgy ítélte meg, hogy parlamenti tagsága lehetőséget kínál a belga érdekek védelmére, elfogadta a kinevezést. Felesküdött az alkotmányra, s az uralkodó Mechelen érsekévé nevezte ki. Beiktatásával minőségi fordulat vette kezdetét a belga katolikus egyház történetében.

A belpolitika ellentmondásainak jelentkezésével egy időben pozitív folyamatok mutatkoztak az angliai modernizáció eredményeit magas szinten adaptálni képes belgiumi gazdaságban, miközben a hágai kormány kedvező intézkedésekkel ösztönözte a talpra állást. Kontinentális riválisait megelőzve 1830 körül Vallónia a világ második legjelentősebb ipari régiójának számított. A prosperáló gazdaság és a politikai élet között azonban nem jött létre összhang. A magát a felvilágosult abszolutizmus örökösének tekintő Vilmos a Németalföldi Királyság születési rendellenességeit felerősítő represszív intézkedéseivel elidegenítette magától a belga társadalmat. A konfrontáció legkényesebb területét a kultúra és az oktatás, mindenekelőtt azok egyházpolitikai vonatkozásai jelentették. Az egyháznak az állam alá rendelésére irányuló lépések, mindenekelőtt a püspöki szemináriumok működésének megtiltása II. Józsefet idézték. Vilmos civilizatórikus szándékok által ihletett reformjai az oktatás általános korszerűsítése mellett elsősorban a községek által fenntartott, állami felügyelet alatt álló ingyenes iskolák megnyitását tűzték ki célul, és a flamand nyelv előtérbe állítását ösztönözték. 1823-29 között fokozatosan haladt előre a középfokú oktatás flaman-dizálása, miközben az egyetemeken a latin restaurálása került napirendre. Vallóniában a városi gimnáziumokban sor került a kétnyelvűség bevezetésére. Az abszolutisztikus uralkodói gyakorlat az ellenzéki magatartás felerősödését vonta maga után, ám a függetlenségi mozgalom kezdetben erősen megosztottnak bizonyult.

1825. június 14-én, majd július 17-én I. Vilmos provokációval felérő rendeletekkel ajándékozta meg alattvalóit. Antiklerikális offenzívát nyitva csupán az általa engedélyezett gimnáziumok működéséhez járult hozzá, és minden tanári állás betöltéséhez állami diploma megszerzését írta elő. A püspökök befolyásának korlátozásában reménykedve megkövetelte, hogy nagyszemináriumra csak azokat az állami gimnáziumban tanultakat vegyék fel, akik elvégezték az előírt kétéves előkészítő kurzust a kifejezetten erre a célra létrehozott központi leuveni filozófiai kollégiumon. A mindig óvatos, s a hatalommal való értelmes együttműködés lehetőségeit kereső de Méan azonnal tiltakozott, és határozottan követelte a papság jogainak tiszteletben tartását. A kálvinista uralkodó hatalmas hibát követett el, amikor a felvilágosult abszolutizmus államegyházi politikája szellemében kezelte a katolikus egyházat, melynek átfogó nacionalizálására, a klérus képzésének holland kézbe vételére irányuló lépései radikális fordulatot idéztek elő. A papság kritikus magatartása felerősödött. Megindult a katolikusok óvatos, fokozatos liberalizálódása. A liberálisok kezdetben fenntartásokkal kezelték megnyilvánulásaikat. Nehéz és bonyolult folyamat vezetett el a kölcsönös bizalmatlanság áthidalásáig, amelyhez nélkülözhetetlen segítséget nyújtott Vilmos elhibázott politikája.

A változások érlelődése mögött különösen összetett háttér húzódott meg, a belga politikai elitet a folyamat megindulása időszakában különféle hatások érték. A mindennapok szintjén érzékelhették az idegen abszolutizmus aktív provokáló jelenlétét. A felhalmozódott régi, és a frissen keletkező új típusú ellentmondások valóságából kiutat kereső tájékozódás ugyanakkor jelentős mértékben ágyazódott a történelmi örökségek világába. Erősen éreztette hatását egyrészt a brabanti forradalom demokratikus tradíciója, miközben erőteljesen érvényesült a francia tradicionalizmus szellemi hatása. Az 1820-as évek második felében meginduló folyamat eredményeként ugyanakkor „Des progrès de la Révolution” címmel 1829-ben megjelent munkájával Lamennais feladta konzervatív tradicionalizmusát. Átváltozását meghatározó módon ösztönözték az ekkortájt kibontakozó belgiumi és írországi katolikus mozgalom tapasztalatai. Mert bár a „libéraux catholiques” fogalma először 1831. január 3-án, az Avenir cikkében jelenik majd meg, a liberálisok és a katolikusok együttműködésének gondolata egyértelműen a belga fejlődés eredménye.

Az 1820-as évek derekán minőségi fordulat érlelődött a belgiumi belpolitikai életben. Új generáció jelent meg, melynek tagjai az ancien régime bukása után születtek, megtapasztalták gyerekként a terrort, ifjúként a császárságot, majd Vilmos abszolutizmusát, és kellő nyitottságra tettek szert a liberális-polgári eszmék irányában. Az „ifjú liberálisok” és az „ifjú katolikusok” számára az ancien régime visszatérése anakronisztikus gondolatnak számított. Megindult a két ellenzék közeledése. Különösen hatékonyan jelenítette meg a politikai közvélemény mentalitásában megindult változásokat az a fiatal (20-35 év közötti) liberálisokból verbuválódott csoportosulás, melynek fő hangadói Charles Rogier, Jean-Baptiste Nothomb, Paul Devaux, és Joseph Lebeau voltak. Gondolkodásukra meghatározó módon hatottak Benjamin Constant-nak az 1814-es francia chartába is beépülő tanításai. Markánsan kirajzolódtak ugyanakkor a belga katolikus egyházon belüli fordulat jelei, egyre érezhetőbbé vált Lamennais szellemi hatása is.

A folyamat Etienne Constantin de Gerlache 1825. december 13-án elmondott, az abszolutizmus politikáját elutasító, magát a sajtó és a vallás szabadsága mellett elkötelező zászlóbontó beszédével vette kezdetét. A katolikus érdekeket az alkotmány talaján állva védelmező, a liberálisok irányában hídverő taktikájára épülő törekvés a katolikusokban meglévő ultramontán beidegződések oldására irányult. Jeladása felgyorsította a lappangó folyamatokat. 1826-tól az egyházi sajtó egyre határozottabban síkra szállt a szabadságért. Adolphe Bartels meggyőző erővel fejtette ki, miszerint a liberálisok politikai célja, a népből kifolyó kormányzási rendszer megteremtése, teljes mértékben összhangban áll a katolikus vallással és annak jogrendszerével. Mindezzel párhuzamosan a vilmosi abszolutizmus valláspolitikáját korábban sokban elfogadó ifjú liberálisok felülvizsgálták a kormányt egyházellenessége alapján toleráló voltaire-iánus taktikájukat. Mintegy cserében a katolikusok késznek mutatkoztak lemondani privilegizált állami pozíciókat igénylő követeléseikről, és jelezték hajlandóságukat a szabadságjogok kivívásának támogatására. Lépésről lépésre formálódott a nagykoalíció alapjait megteremtő kompromisszum.

Az unionizmus megszületését előkészítő meghatározó jelentőségű állomásként 1824. április elején ifjú ügyvédek és professzorok Liège-ben liberális napilapot alapítottak Journal politique, littéraire de l’industrie et du commerce Mathieu Laensbergh címmel. A közeledés kibontakoztatásához Devaux 1827 tavaszán kifejtett kezdeményezései biztosítottak újabb impulzusokat. Cikksorozatában a liberális politikus de Gerlache 1825-ben elhangzott beszédének fő követeléseit megismételve sürgette az alkotmányos rendszer létrehozását előmozdító közös liberális-katolikus álláspont megalkotását. 1827. november 1-jén a Courrier de la Meuse immár egyértelműen a nyitást szorgalmazta Devaux szellemében, amikor kimondta, hogy a katolikusok számára a liberális rendszer lényegesen előnyösebb Vilmos abszolutizmusánál, és sürgette felsorakozásukat a sajtó-, az egyesülési- és a véleményszabadság ügye mögött. Egyben a közös program jelszavát, az unionizmus mottóját is meghirdette: „liberté en tout et pour tous.” A magas klérus visszafogottan reagált a liberálisok hívó szavára. Az érlelődő változás jelének volt azonban tekinthető, hogy 1827-ben Engelbert Sterckxet választották meg a mecheleni érsek, de Méan püspöki helynökének. A szakadék áthidalását kínáló megújulási program kidolgozásában kulcsszerepet vállaló Sterckx elszántan szorgoskodott a katolikusok alapszerződésben biztosított jogainak megvédéséért. Irányzatának megerősödését jelentette 1829-ben Corneille Van Bommel liège-i püspöki kinevezése. A belgiumi liberális-katolikus közeledés ellensúlyozása érdekében a holland uralkodó 1827. június 18-án konkordátumot kötött a Szentszékkel. A forradalmi erjedés megelőzése szándékát magán viselő kísérlet jegyében megfogalmazott dokumentum fakultatívvá tette a leuveni filozófiai kollégium látogatását, és újra engedélyezte a püspökségek számára a szemináriumok megnyitását. Az engedmények azonban nem keltettek pozitív visszhangot, a konkordátum nem bizonyult többnek egyszerű „halotti levélnél.”

A két ellenzéki mozgalom először Liège-ben és Brüsszelben lépett szövetségre. A következő évtizedek történelmét meghatározó személyiségek (mindenekelőtt Lebeau, Devaux, Nothomb és Rogier) szövetkezéséből létrejött „liège-i műhely” a liberális-katolikus unionizmus valódi olvasztó kemencéjeként működött. Hasonló irányban befolyásolta a fejleményeket Louis de Potter, Sylvain Van de Weyer, Vilain XIIII és Charales de Brouckère Brüsszelre koncentrálódó szoros együttműködése. Jelentős mértékben előmozdította az unionizmus kibontakozását az elsősorban Louis Robiano de Borsbeek valamint Félix de Merode által megjelenített fiatal liberális nemesi csoport határozott fellépése is. A flamand egyháziak többsége támogatását maga mögött tudó progresszív áramlat irányadó képviselője, Adolphe Bartels 1828-ban írott munkáiban ugyanakkor egyre több olyan megállapítást tett, amelyek megelőlegezték Lamennais 1829-ben meghirdetett elképzeléseit. A fiatal klérus legtehetségesebb képviselői bátran nyitottak a szabadság eszménye felé. Az idegen hatalom abszolutisztikus politikájának korlátozása céljával 1828 végére kikristályosodott a liberális-katolikus unió tartalma, és körvonalazódtak annak keretei. Összetalálkozott a sajtó és az oktatás szabadságának kétirányú követelése.

Az 1830-ban kirobbant belga forradalom eszmei-politikai alapjait megteremtő unionizmust a kortársak és az utókor is többféleképpen értelmezték. Az Aloïs Simon által megfogalmazott „maximalista tézis” szerint a liberális-katolikus együttműködés ideális politikai tartalomra, közös program adaptációjára, az elvek valódi fúziójára épült. A szabadság és a nemzetiség összekapcsolásával megvalósult a „két régi antagonizmus kooperációja,” azaz „fundamentális megegyezés” jött létre a két fél alapvető érdekeinek egybeesése, és az (általuk olykor eltérően interpretált) alkotmányhoz való hűség bázisán.  Henri Haag „minimalista tézis”-e szerint ugyanakkor felesleges az unió eredetéhez rendszert keresni, még inkább ahhoz ideológiát társítani, mivel a kooperáció tartalmát csupán a körülmények által generált bölcs megfontolások határozták meg. Az unionizmus nem új politikai rendszer, nem „az ultramontanizmus kiszorítása céljából fogant új teória, hanem egyszerű politikai taktika,” amelynek célja „az alkotmányos és parlamentáris monarchia megteremtése, melyen belül a katolikusok és a liberálisok szabadon és békésen viaskodhatnak politikai ideáik és filozófiájuk győzelme érdekében” – állapította meg. Els Witte mértékadó értelmezése szerint a veszélyeztetett nemzet tudatából sarjadó, s a függetlenség legfőbb garanciájának tekintett unionizmus több mint stratégia, egy olyan társadalom modellje, amelyben folyamatos párbeszédre alapozott vita és érdekütköztetés zajlik a kompromisszumkeresés jegyében.

A belga katolikusok pragmatikus unionizmusa nem esett egybe Lamennais liberális katolicizmusával. Létrehozóinak többsége csupán átvette politikai elméleti vértezetét anélkül, hogy annak társadalomfilozófiai koncepciójához kötődött volna. Az együttműködésben a katolikusok képezték a többséget, a liberálisok azonban lényegesen képzettebbek voltak, és hamarosan átvették az irányítást. A „flandriai tömegbázis” szerencsésen találkozott össze a „vallóniai intellektuális elittel.” Az 1820-as évek végéhez közeledve a katolikusok körében egyre inkább az unionizmus tendenciája dominált, melynek zászlóvivői a szabadságtörekvések támogatását politikai felfogásuk stratégiai lényegének tekintették. A legaktívabb képviselői közé tartozó Félix de Merode 1828-ban megfogalmazott hitvallása szerint „fogadalmam soha fel nem bomló összhangban van a vallással és a liberális intézményekkel.” A Catholique des Pays-Bas 1829. július elsején megjelent számának egyik cikkírója kifejtette, miszerint „a katolicizmus és a liberalizmus két különböző, de nem egymást tagadó doktrínát jelentenek: egyetlen katolikus sem szükségszerűen liberális, és egyetlen liberális sem szükségszerűen katolikus, de ugyanaz az ember lehet egyik és másik is, azaz szeretheti vallását és akarhatja a szabadságot.” Jelentős háttérrel rendelkeztek ugyanakkor azok a konzervatívok, akik közül sokan kényszerből vállalták ugyan az unionizmust, a liberalizmus és a katolicizmus természetes kapcsolatát azonban sosem voltak hajlandók elismerni.

A két irányzat közötti közvetítőként működött az „École de Malines” Engelbert Sterckx és Corneille Van Bommel irányítása mellett. A konzervatív és a liberális katolicizmus közötti szellemi híd kiépítésére vállalkozó Mecheleni Iskola tevékenysége hátterét a magas klérusban markánsan jelen levő mérsékelt liberális irányzat biztosította. Az elkövetkező évek történéseire meghatározó befolyást gyakorló pragmatikus „realisták” a kölcsönös függetlenségre alapozott, mindkét fél számára előnyös kooperáció megteremtését tekintették optimális megoldásnak. Nem utasították el a liberális megoldásokat, de Lamennais szellemét sem kívánták szolgaian követni, azaz a radikális szétválasztás helyett az egyházi javak állami védelmének továbbéltetését szorgalmazták. Felismerték, hogy a katolikus egyház a szabad társadalomban sokkal hatékonyabban tudja hirdetni hittételeit, valamint érvényre juttatni belső egyházi rendjét. Működésük során határozottan szembe fordultak az ultramontán követelésekkel, miközben hasonló következetességgel utasították vissza a mindenfajta állami támogatást kiiktatni kívánó, a katolikus egyház szabad működésének korlátozását követelő antiklerikális radikális-liberális irányzatok propagandáját.

Az 1820-as évek végére kikristályosodó belga unionizmus meglehetősen összetett jelenség volt. Keretei között többféle szellemi irányzat képviselői megfértek egymás mellett úgy, hogy véleményük az évek során olykor jelentősen módosult. Többen valódi érdekházasságként élték meg az együttműködést, s az általuk felismert reálpolitikai kényszer hatása alatt mindössze átmeneti taktikai együttműködésben gondolkodtak, sosem szűnő fenntartások, és mélyen húzódó bizalmatlanság mellett a liberálisok irányában. Mások hosszabb távú perspektívát megrajzolva őszintén közeledtek, és belülről is elfogadták a partneri közösséget a liberális elvek alapján. Voltak, akik követték, sőt bizonyos elemeiben meg is előlegezték Lamennais következetes liberalizmusát. Az elsősorban Kurt Jürgensen és Paul Harsin által hangsúlyozott kölcsönhatások jelentőségének megítélésében a szakirodalom jelentős mértékben megoszlik. Aloïs Simon relativizálja a kétirányú folyamatok érvényesülését, Henri Haag és Guyot de Mishaegen pedig a Lamennaisból kisugárzó befolyásra helyezi a hangsúlyt. Holott közismert, miszerint a belga liberálisokra elemi hatást gyakorló „Des Progrès de la revolution” munkájában Lamennais maga hangsúlyozta a már működő belga unionizmus meghatározó befolyását koncepciójának megfogalmazására. Miközben pedig Bartels és hazai elvbarátai érvelésében szövegszerűen tetten érhető francia példaképük gondolatvilága, Félix de Merode egyenesen az unionizmus igazolását olvasta ki a Progrès üzenetéből. A folyamat kiteljesedésében az unionizmus és Lamennais kölcsönhatásának nélkülözhetetlen szerepet tulajdonító Els Witte szerint „a liberális katolicizmus nélkül nem történt volna meg a belga forradalom, nem jött volna létre az alkotmány”. Az unionizmus jelzett összetettsége természetesen belső ellentmondásosságot is takart, amelyet egyelőre elfedett és áthidalt a közös érdekek hálója, biztosítva katolikusok és liberálisok együttes fellépését a függetlenség és a szabadság kivívása érdekében.

A Belgiumban kibontakozó gyakorlat filozófiai igényű megalapozásával Lamennais forradalmi áttörést idézett elő a katolikusok gondolkodásában. A liberális katolicizmus a kor kihívásaira reagálva keresett átfogó választ az amerikai és a francia forradalom demokratikus törekvéseire, a szekularizáció agresszív terjeszkedésére, valamint a meginduló ipari forradalom szociális ellentmondásaira. Olyan új elméletként fogalmazódott meg, amely nem törekedett a hitélet tanainak liberalizálására, s a dogmákat feltétel nélküli azonosulással elfogadta. Célját mindenekelőtt az egyház új, a polgári társadalomhoz alkalmazkodó, s azt jobbító orientációjának megteremtésében határozta meg. Képviselői a történelmi fejlődés általuk megtalálni vélt lényegének felismeréséből fakadó új társadalomelmélet megalkotására törekedtek. Magatartásukat meghatározó módon motiválta az a személyesen megélt tapasztalat, miszerint defenzív magatartása következtében a katolicizmus befolyása visszaszorult, az egyház a társadalom és a politika perifériájára kényszerült, és képtelennek bizonyult az új világ érdemi alakítására. Hangsúlyozták, miszerint a liberalizmus és az antiklerikalizmus helytelen történelmi beidegződésként érvényesülő egybekapcsolása indokolatlan, az egyházi hitelvek a liberális politikai elvekkel összeegyeztethetők. Ezt a felismerést fogalmazta meg vallomásában Henri Dominique Lacordaire biográfusa, Théophil Foisset: „Én mindenekelőtt katolikus voltam és az is maradtam, a fogalom teljes értelmében. De minthogy őszintén liberális voltam, úgy hittem, hogy akkor szolgálhatom jobban az egyházat, ha hű maradok szabadság eszményemhez.”

A liberális katolicizmus képviselői kitartó fáradozásainak is köszönhető volt az a történelmi jelentőségű fordulat, melynek keretében a felhalmozódott kölcsönös félelmek és fenntartások, valamint az ezzel járó bizalmatlanság a katolikusok és a liberálisok körében sokat oldódott. 1829-ben, közös akciókban követelték a szabad sajtót, az egyházi iskolák működése és a szabad nyelvhasználat jogát. A kibontakozó ellenzéki offenzíva az uralkodót válaszlépésekre késztette, 1829. december 11-én küldött üzenetében Vilmos azonban minden reformot elutasított. Megindult a politikusok letartóztatása, ám az akció bumerángként ütött vissza. Különösen nagy visszhangot keltett Louis de Potter esete. A 18 havi szabadságmegvonásra ítélt radikális-liberális költő bevonulása a börtönbe győzelmi menetté változott, majd a fogdában megírta a közvélemény gondolkodását alapvetően befolyásoló, a de Gerlache és Devaux által meghirdetett értékrendet kiteljesítő „Union des catholiques et des libéraux dans les Pays-Bas” című történelmi jelentőségű munkáját.

A kormány nem volt képes kézben tartani a folyamatokat és fellépésével szinte kikényszeríttette a törést. Valóságos forradalmi helyzet alakult ki, miközben a gazdasági-társadalmi modernizáció előrehaladása távolról sem determinálta annak bekövetkezését. Vilmos kurzusa azonban ellenfelévé tette az egyházi értelmiséget, amely a hivatalos politika sokkhatása alatt a liberálisok szövetségesévé vált. A változások mögött meghatározó jelentőségű egyetemes történelmi folyamat: katolikus nemzet és liberális reform szimbiózisának sajátosan belga típusú kiteljesedése húzódott meg, amely hamarosan a 19. századi európai parlamentarizmus mintaállamának megszületéséhez vezetett.

Az 1830. júliusi párizsi forradalomhoz augusztus 24-én csatlakozó brüsszeli felkelés új korszakot nyitott a belga nemzet történelmében. Október 4-én az Ideiglenes Kormány proklamálta a belga tartományok függetlenségét, november 3-án az alkotmányozó Nemzeti Kongresszus megalkotására kiírt, a korabeli Európa legliberálisabb törvénye alapján lebonyolított választáson a nép bizalmat szavazott a forradalmat levezénylő politikai elitnek. A mérsékelt centrum számára többséget biztosító erőviszonyok alapján megvalósult a tradicionális nemesség, az egyház, az ipar, a kereskedelem és az értelmiség szövetsége.

A választások előkészítésében aktív szerepet vállaltak magukra a püspökök. Novemberben jelent meg Mecheleni Iskola közös munkája „Les Considérations sur la liberté religieuse, par un unioniste” címmel. Az alapvető szabadságjogok „katolikus kátáját” képező dokumentum olyan megoldás mellett érvelt, amelyben az egyház alkotmányos jogait szerződésben biztosító civil hatalom nem korlátozhatja a vallás gyakorlását, és biztosítja az egyház belső függetlenségét, valamint Szentszékhez fűződő kapcsolatának teljes szabadságát. December 18-án került felolvasásra de Méan bíboros kongresszushoz intézett levele, amely a legmagasabb egyházi méltóság minőségében támogatta a liberális katolikus alapelveket és kinyilvánította, hogy az alkotmány és a polgári intézmények az egyház jövőjének is üdvösségei! A két mecheleni dokumentum által megtörtént a hivatalos katolikus álláspont alapvetése, amely messzemenően irányadónak bizonyult valamennyi hívő számára az 1830-t követő években.

Az 1831. február 7-én elfogadott, „az unionizmus chartájának” nevezett alkotmány megteremtette a demokratikus monarchia 19. századi modelljét, melyet a liberális katolicizmus remekművének, a keresztény-demokrácia szerves előzményének tekintünk. A rendezés meghatározó jelentőségű elemét az egyház és az állam szétválasztásának módja képezte. A belga modell megalkotása során a Nemzeti Kongresszus tagjai támaszkodhattak a nemzetközi gyakorlatban megismert példák tapasztalataira. Lehetőségük volt az Egyesült Államokban alkalmazott, a „tiszta elválasztás” jegyében jóindulatú társbérletet megvalósító angolszász tradíció követésére, elvben választhatták volna az 1789-es francia forradalom nyomdokait követő „ellenséges szétválasztás” keserves útját, mindkét alternatívát elutasítva végül azonban a „részleges elválasztás”, két szuverén entitás kölcsönös érdekekre és előnyökre alapozott szoros együttműködésének modelljét alkották meg. A megszületett dokumentum nem ismert államvallást, másfelől viszont biztosította a katolikus egyház teljes függetlenségét. Az alkotmányozó testület túlságosan liberális összetétele nem tette lehetővé a Mecheleni Iskola teljes programjának elfogadását. Így az egyház nem kapta meg az igényelt garanciák teljességét, a vallási egyesületek számára szinte korlátlan szabadságot eredményező szabályozás azonban így is a korabeli európai katolicizmus ideáljává vált: „szabadság, mint Belgiumban” – emlegették sokan és sokfelé sóvárogva.

Bár az egyházi körök nagy többsége elégedetten fogadta a rendezést, sokak magatartását továbbra is bizonytalanság jellemezte. Attól féltek, hogy közéletbe történő bekapcsolódásukkal keresztény identitásuk sérülést szenvedhet. A görcsök oldására Sterckx bíboros több levelében is foglalkozott az alkotmány kérdésével. Fellépésével békéltető befolyást kívánt kifejteni annak érdekében, hogy hívei is alkalmazkodjanak a modern követelményekhez. Rómában viszont Lamennais tanainak érvényesülését olvasták ki az alkotmányból, ezért annak szövegét a meghatározó szentszéki körökben már ekkor komoly befolyással rendelkező mecheleni érsek megfelelő jogi értelmezés kíséretében továbbította Francesco Capaccini államtitkárnak. A belga alkotmány létrejöttében valóban meghatározó szerepet játszott a liberális katolicizmus szellemi hatása. Lamennais iskolája azonban csupán az egyik irányzatot jelentette 1830 táján. Mérsékeltebb liberalizmust képviselt a magas klérusban de Méan és környezete. Halálát követően Engelbert Sterckx irányította tovább a konzervatív és a liberális katolicizmus között stratégiai fontosságú szellemi hidat képező „École de Malines”-t. Mindeközben de Haerne abbé már 1830. november 22-én kifejtette: „Katolikusok vagyunk és csakis katolikusok, akarjuk a szabadságot mindenben és mindenkinek,” Verteke abbé pedig decemberben fogalmazta meg, hogy: „a szabadság a népek legelementárisabb és legenergikusabb szükségletévé vált. Ezt a szabadságot nem csupán polgárként, hanem katolikus papként is akarom.”

Az 1830-31-ben kibontakozó változások mérföldkőnek bizonyultak a belga nemzetképződés folyamatában. A francia forradalommal megszülető modern nacionalizmus dél-németalföldi kiteljesedése eredményeként létrejött a belga nemzetállam, melynek konszolidációja valódi „katolikus olvasztótégelyben” játszódott le. Az alkotmányos rendszer stabilizálása szempontjából a külpolitikai konszolidáció megteremtése jelentette a legnehezebb kihívást. A kiéleződő külpolitikai vitákkal párhuzamosan azonban új típusú törésvonalak jelentek meg a belpolitikai közéletben is, melynek alakulására rendkívüli hatást gyakorolt XVI. Gergely 1832. augusztus 15-én közzétett, a lelkiismereti szabadság gondolatát, a vélemény- és a sajtószabadságot, valamint állam és egyház szétválasztásának sürgetését kárhoztató enciklikája. A Mirari Vos kihirdetését követően Belgiumban felerősödtek a félelmek. Többségi magatartásként érvényesült az enciklika elfogadásának demonstrálása a külvilág felé, ezzel egy időben pedig az eredeti meggyőződéshez történő belső ragaszkodás. Sokan elbizonytalanodtak, miközben a pápai útmutatás az ultrák önbizalmát alaposan megnövelte, az unionizmus belső kohézióját pedig gyengítette. Különösen szembetűnőnek bizonyult a fordulat a Lamennais hívei között számon tartott Robiano de Bornsbeek, Félix de Merode illetve Van Bommel esetében. A liège-i püspök magatartása a mérsékelt liberalizmusból konzervativizmusba forduló, ám az unionizmus felszámolását követelő ultramontánokkal továbbra sem azonosuló alternatívát jelenítette meg. Jelentős számban fogalmazódtak meg ugyanakkor határozott állásfoglalások a belga unionizmus védelmében. A status quo megőrzésére törekedve a rend legfőbb garanciájának tekintett szisztéma megőrzése mellett kiálló Sterckx remek taktikai érzékkel minimalizálta a lamennais-i hatás jelenlétét. A belga alkotmányos monarchia vatikáni elfogadtatása a bíboros történelmi jelentőségű hozzájárulása volt a belga állam konszolidációjához.

Az 1834-39 közötti évek a belga alkotmányos rendszert az unionizmus bázisán kiteljesítő „nagy organikus törvények” megalkotásának időszaka volt. Ezzel párhuzamosan felgyorsult ugyanakkor a szembenálló csoportosulások ideológiai elkülönülése. A liberálisok tiltakoztak a papok közvetlen politikai aktivitása miatt, miközben a katolikusok a klérus jogának tekintették, hogy mobilizálja híveit az általa kívánatosnak tartott politikai magatartás irányában. A közjó érdekeit szolgáló aktív választási részvételre buzdította híveit Sterckx bíboros is, miközben nyomatékosan felhívta a plébánosok figyelmét, hogy a szószéken ne foglalkozzanak politikai ügyekkel. A radikális-liberális és az ultramontán törekvéseket egyaránt elutasítva útját állta annak, hogy a katolikus egyház bármelyik rivalizáló politikai erő támogatójaként kötelezze el magát, s az unionista katolikus miniszterek politikáját támogatta.

A politikai élet alakulását s a katolikus egyházon belüli erőviszonyokat alaposan befolyásolta a leuveni katolikus egyetem újra megnyitása körül kibontakozó erőpróba. Döntését a katolikus püspöki kar 1834. június 10-én jelentette be, ám a kezdeti örömöket hamarosan az intézmény működésével kapcsolatos eltérő szándékok mélyülő konfrontációja árnyékolta be. A püspökök többsége azt remélte, hogy az egyetem a katolikus politizálás formálásának központjaként eredményesen fogja a polgári társadalomban élő katolikus elit képzésének funkcióját betölteni. Tudatosan hárította el ugyanakkor az arra irányuló próbálkozásokat, hogy azt pápai intézménnyé alakítsák át, mivel nem akarta az egyébként is folyamatosan gyanakvó liberálisokat provokálni. Egy Raffaele Fornari internuncius által támogatott befolyásos áramlat tagjai viszont attól tartottak, hogy az egyetem a liberális katolicizmus fellegvára lesz. Az intézmény újraalapítását az egyházi oktatási monopóliumok újrateremtésétől aggódó liberálisok ugyanakkor a katolikus offenzíva újabb állomásának tekintették, és ellenlépésként laikus szabadegyetem létrehozását kezdeményezték. A vita a stabil pénzügyi alapok megteremtését szolgáló jogi megszemélyesítés kérdése körül éleződött ki. Áthidaló megoldást keresve de Ram rektor kiegészítő törvény megalkotását kezdeményezte. Közvagyon alapítását, adományok és hagyatékok gyűjtésének elindítását, valamint az épületek örökösökre történő átruházását szorgalmazta a fenntartás kötelezettségeivel egyetemben. Bár a tervezetet Sterckx is támogatta, Barthélemy de Theux miniszterelnök taktikai megfontolásokból a reformot visszatartotta.

Az 1830-as évek derekán megszületett organikus törvények vitája a rivalizáló erők küzdelmének jegyében zajlott. Felerősödtek a konzervatív tendenciák az egyházon belül, miközben a változásokat sokan éppen a liberális intézmények katolizálásaként élték meg. A mindenekelőtt a szociális szférában mutatkozó működési zavarok ellenére a fejlődés domináns tendenciáját azonban egyértelműen a stabilizálódás és a prosperálás határozta meg. Ez az időszak jelentette az unionizmus virágkorát. A nemzeti függetlenség elismertetésére irányuló szoros együttműködés ekkor a liberális és a katolikus politikai erők patrióta kötelességének számított. A külső fenyegetés megszűnésével azonban lényeges változások indultak meg a belpolitikai fejlődésben: felerősödtek a befelé fordulás tendenciái, s a belső ellentétek. Az unionizmus történetére jelentős hatást gyakorló nemzetközi szellemi folyamatok fontos állomásaként mindeközben Lamennais a szigorúan keresztény értékeken nyugvó „szabadelvű szocializmus” útjára lépett. A differenciálódás során a belga unionizmushoz közel álló, a politikai radikalizálódást elutasító konzervatív-liberális katolicizmus útját folytató Montalembert Lacordaire-rel, Sterckx-szel és Eötvös Józseffel kialakított szoros együttműködése az 1860-as években teljesedik majd ki a Mechelenben megrendezésre kerülő katolikus kongresszusokkal.

Az 1840-es években fokozatosan kiépültek a liberális és a katolikus rivális szervezetek, mint a politikai hatalom egymással szembe helyezkedő alternatívái. Útkereső öndefiníciójuk az eredeti szövetségessel szembeni konfrontációban bontakozott ki. 1840. április 18-án homogén liberális kormány jött létre, majd 1841 nyarán újra unionista kabinet alakult Jean-Baptiste Nothomb vezetésével. A miniszterelnök irányításával kibontakozó, „új unionizmus”-nak nevezett konszenzuskereső kísérlet középpontjába az oktatás kérdése került. Az unionista kompromisszum megnyilvánulásaként, 1842-ben elfogadott törvény valamennyi állami elemi iskolában előírta a vallásoktatást és lehetővé tette, hogy az egyháztanácsok ellenőrzést gyakoroljanak azok szellemisége, továbbá az iskolakönyvek tartalma felett. A katolikus megújulás jegyében újra alakultak a püspöki szemináriumok, a különböző kongregációk pedig számos további iskolát hoztak létre, melynek eredményeként az alsó fokú oktatás csaknem fele, a középfokú oktatásnak pedig több mint kétharmada az egyház felügyelete alá került.

A fejleményeket provokációként megélő liberálisok felháborodással reagáltak. A parlamenti jelenlétüknél a sajtóban lényegesen nagyobb aktivitást kifejtő progresszívek egyház és állam következetes, a laikus állam érdekeit szem előtt tartó szétválasztását, az egyház túlzottnak tekintett társadalmi befolyásának visszaszorítását követelték. Elégedetlenségüket fokozta, hogy Barthélemy de Theux 1846. március 31-én homogén katolikus minisztériumot alakított. Az új formáció klerikális jellegét katolikus körökben is sokan bírálták. A kormányváltás ugyanakkor döntő impulzust adott a liberális pártalapítási törekvések felgyorsításához. Június 14-én Brüsszelben összeülő kongresszusuk cselekvési programja a világi hatalom függetlenségének helyreállítását állította középpontjába, mottóként fogalmazva meg „az egyház az államban, és nem az állam az egyházban” elvét, és alapkövetelményként fektette le, hogy az állami oktatás valamennyi szinten az állam kizárólagos irányítása alatt működjön. A liberális párt kiépülésével párhuzamosan felerősödtek a konzervatív párt létrehozására irányuló törekvések is. Az egyre markánsabban vallásos jelleget magára öltő szervezkedés zászlóvivőjeként Jules-Baptiste Malou különös elszántsággal szorgalmazta valamennyi katolikus erő koncentrációját. Az 1847 júniusában lebonyolított parlamenti választásokon azonban a liberálisok abszolút többséget szereztek, és Charles Rogier vezetésével homogén kormányt alakítottak.

Az újjáalakuló parlament éppen a választójogi rendszer demokratikus megreformálásának részleteiről vitatkozott, amikor Lajos Fülöp megdöntésének híre megérkezett. Az 1848. február végén kirobbant párizsi események, majd az Európán végigrohanó forradalmi hullám rendkívüli vizsga elé állította a belga alkotmányos rendszert, annak politikai-társadalmi elitjét, s mindenekelőtt magát a nemzetet. A történelmi próbatételre az érintettek éretten reagáltak, s a külföldi forradalmi fenyegetéssel szemben – ellentéteiket félretéve – soraikat szorosan összezárták, eltökélten őrizve 1830/31 tradícióit. A mélyreható gazdasági-társadalmi válság, és a kontinentális méretekben kiteljesedő politikai felfordulás közepette, a sajátos „belga érdekegyesítő politika” eredményeként megőrzött stabilitás növelte a dél-németalföldi állam nemzetközi tekintélyét, s a liberális-katolikus monarchikus rendszer életképességét bizonyítva erősítette annak univerzális érvényességét.

A siker kivívásában meghatározó szerepet magára vállaló kormány tetterős patriotizmusával egyszerre szilárdította meg a nemzeti függetlenséget és a polgári szabadságokat. Bátor politikájával elérte, hogy a politikai rendszer demokratizálására és a szociális problémák kezelésének radikális átalakítására irányuló reformtörekvései elejét vették forradalomi helyzet kialakulásának. Az események kulcsfigurájának Charles Rogier miniszterelnök bizonyult, aki egy személyben testesítette meg és teljes komplexitásában integrálta az 1830-1849 közötti belga fejlődést. Az 1847. júniusi választások eredményeként friss legitimációval rendelkező kormánya a pragmatikus unionista és a progresszív demokratikus-liberális irányzat koalíciójaként működött, és valódi nemzeti egységet teremtve meg tudta nyerni az unionista, a liberális és a demokratikus katolikusok külső támogatását is, miközben elszánt ellenzékét az ultramontán, a republikánus és a szocialista csoportosulások képezték. A pozitív kibontakozás nélkülözhetetlen tényezőjeként az unionizmus megújítása mellett magát elkötelező katolikus erők felsorakoztak a nemzeti összefogás ügye mögött. Meghatározó szerepet játszott a konszenzus megteremtésében megfontolt és higgadt magatartásával az uralkodó, I. Lipót is. Valamennyijük közös erőfeszítésének, felelős politikai magatartásának köszönhető, hogy Belgium az európai forradalmi hullám kiteljesedésével egy időben a nyugalom szigete, a politikai stabilitás oázisa maradt.

Az 1831-ben megszületett liberális-katolikus alkotmányos monarchikus rendszer kiállta a történelem próbáját.