Egyetértek Mózessy Gergellyel: így is lehet vitázni, s a magam részéről szeretnék is. Ezért nagy örömmel fogadtam egykori disputánk felújításának lehetőségét, magam is sajnálkozva amiatt, hogy a honi közélet nem tette okafogyottá, sőt. Alábbi cikkem már Mózessy Gergely írásának ismeretében született, felmerülő téziseimet próbáltam az általa felvetett kérdések mentén formába önteni, mégis csak ott reflektálok az általa írottakra, ahol ezt elkerülhetetlennek gondoltam. Írásomat a Prohászka-kérdéshez történő önálló hozzászólásnak tekintem, már csak azért is, mert a nagy hatású püspök zsidósághoz való viszonya tekintetében valóban eltérő a diagnózisunk. De a hivatkozások használatával, az érvek/ellenérvek felvonultatásával talán másokat is meg tudunk szólítani: vitatkozzunk! Így.

1. Saját felelősségünkről

A történész mesterségéhez hozzátartozik a tematizálás, pontosabban a témakeresés: meg akarja írni, amihez úgy érzi, hogy dokumentumok állnak rendelkezésére és az azokból levont következtetései helytállóak, továbbá az egész valami miatt fontos, vagy legalább érdekes. Nem vitás, hogy Prohászka Ottokár sokoldalú történelmi személyiség volt, munkásságának bemutatását nem lehet egyetlen szempontra szűkíteni. Azt, hogy zsidóellenességének kérdése lépten-nyomon viták középpontjába kerül – véleményem szerint – két okra vezethető vissza. Egyrészt közéleti tevékenységének egyáltalán nem elhanyagolható jelentőségű problémájáról van szó, aki a „teljesebb Prohászkával”, vagy életművének csak egy kicsit is nagyobb szeletével (sőt, általában, Prohászka korával) foglalkozik, előbb-utóbb állást kell foglalnia valamely szöveg kapcsán, hogy mit is gondolt a politikus-püspök a zsidókról. Másrészt a kérdés egyértelműen a magyar belpolitika szereplőinek „köszönhetően” készteti tematizálásra a történészeket. Bár a témának ezúttal kerülni akarom a közéleti vonatkozásait,[1] nem hagyható figyelmen kívül, hogy Prohászka Ottokár a rendszerváltás után nemcsak a katolikus egyház kiemelt példaképei közé került be, hanem a jobboldali-konzervatív irányzatú szervezetek iránymutató, identifikáló történelmi személyiségei közé is. Nevét közterek, oktatási, kulturális és egyéb intézmények sorozatban vették fel – a történész szakma számára minimum logikus a kérdés, hogy akit minden szempontból követendő példaképnek állítanak, milyen közéleti tevékenységet folytatott. A „zsidókérdés” megítélése pedig nem véletlenül kerül az „asztalra”, hiszen Prohászka vonatkozó szövegei nemcsak terjedelmesek (jelezve, hogy a püspök számára is kiemelten fontos volt mindez), hanem vitathatóak is. (Ellentétben másokkal: aligha van olyan kutató, aki vitatná például szociális érzékenységét, filozófiai műveltségét vagy épp püspökként kifejtett munkabírását.) Nem véletlen, hogy a katolikus egyháztörténetírás ennyi energiát szán Prohászka antiszemitizmusának tagadására, mert a példakép-jelleg automatikusan sérül, esetleg szerte is foszlik a nagy formátumú és az utókor szemében is vállalható főpapokban talán szűkölködő 20. századi magyar katolicizmus számára.

Aligha a történészek tehetnek arról, hogy Prohászka emlékezetéhez hozzátapadtak a zsidósággal kapcsolatos állásfoglalásai, ebben sokkal nagyobb szerepe van az ő saját tevékenységének, mint az utókor elfogult interpretációinak. Ne feledjük, a katolikus egyházon kívül Prohászka elsősorban mint politikai személyiség jelenik meg, aki programjában fajsúlyos helyen foglalkozott a kérdéssel. Nem csupán pap (főpap), hanem közéleti személyiség (politikus) is volt, vezető politikai személyiségként illetve politikai ideológusként történt fellépése tudatosan vállalt szerep – ennek megfelelően kell kezelnie a történettudománynak is. A közvélemény-formálás dicsősége amúgy csak ritkán adatik meg a történésznek, a leegyszerűsítésre való hajlandóság pedig nemcsak Prohászka antiszemitizmusának elfogadóit, hanem ellenzőit is jellemezheti. (Gondoljunk csak arra, hogy a püspököt politikai előfutárnak tekintő jobboldal nagyszámú híve körében a prohászkai tanítással való azonosulás igénye sem feltétlenül a forráskritika fegyvertárával felvértezett kutatómunka gyümölcse.) Leegyszerűsítő és lekicsinylő az a cáfolat, amely azt mondja, hogy aki Prohászkát antiszemitának állítja, 1. nem ismeri munkásságát, 2. valamiféle agymosás öntudatlan áldozata. Zsidóellenesnek épp úgy és épp azért tarthatjuk, mert felelősen átolvassuk vonatkozó szövegeit, megismerjük a befogadó közeget és az abban kifejtett hatását.

Ami a historiográfiát illeti, az 1945 utáni, sokszor bornírt („vulgármarxista”) bemutatások száma önmagában nem jelentős,[2] ráadásul ezek hatása megjelenésük idején is finoman szólva viszonylagos volt, mára pedig egész biztosan nem beszélhetünk ilyesmiről. Vagyis akik Prohászkát antiszemita politikusként írják le, ma már biztosan nem valami régi pártállami berögződés öntudatlan reflexeiből teszik ezt, hanem saját kutatásaik alapján fogalmazzák meg álláspontjukat. Az effajta „címkézésről” a hatvanas évek második felétől alig beszélhetünk, legalábbis ami a „szakmát” illeti és nem az akkori rendszert legitimálni akaró tollforgatókat. Ha nem is olyan számban, ahogy a mai katolikus történetírás elfogadhatónak tartaná, de megjelentek az egyházi folyóiratok tanulmányain[3] kívül a személyéről tárgyilagos történeti feldolgozások is.[4] Utóbbiak, ha elemzésük tárgyává is tették az antiszemitizmus-kérdést, azt szakmai alapossággal, igényességgel tették. A Kádár-rendszer mindezzel együtt már nem sokat foglalkozott Prohászkával, mint ahogy sok más történelmi személyiséggel sem. A rendszerváltáskor a katolikus egyházhoz kötődő kutatók szinte azonnal megfogalmazták Prohászka „rehabilitációjának” szándékát, s ebben már ekkor gyakran állították középpontba az antiszemita vád elhárításának igényét.[5] E rehabilitáció ugyanakkor nem feltétlenül párosult a történelmi hitelesség iránti vágyakozással, inkább a példakép-keresés iránti elkötelezettség motivációjával, s párhuzamosan – egymással interakcióban – zajlott felemelkedése a politikai, illetve az egyházi közvéleményben. A rendszerváltás óta a katolikus egyháztörténetírás nagy számú publikációt szentelt annak bemutatására, hogy Prohászka nem volt antiszemita, az ezt állító történészek vagy igaztalanul vádolnak, vagy felületesek az ismereteik.[6] Ugyanakkor a – nemcsak a történész értelmiség által összeírt – szakirodalomban számos szerző tekinti modern, azzal együtt antiszemita személyiségnek, és állítását igazolva bemutatja szerepét a Horthy-korszak zsidóellenes politikai közvéleményének kialakításában.[7] (Az utóbbi két évtizedben a püspököt különösebb indoklás nélkül antiszemitaként „címkéző” említésre alig van példa.[8]) Külön érdemes felhívni a figyelmet azokra a jelentős forrásbázis alapján készült, nagyobb lélegzetvételű feldolgozásokra, melyek történész szerzői kevéssé vádolhatók a vélt magyarországi „szekértáborokhoz” tartozás miatti elfogultsággal.[9] A Prohászka zsidóellenességét antiszemitizmusként leíró történészekre nem igaz, hogy szemellenzősen leszűkítenék kutatásaikat erre az egy szempontra, általában hangsúlyozzák a püspök életművének összetettségét, sokszínűségét,[10] ha viszont szóba kerül, árnyaltan mutatják be álláspontjukat. Vannak azután középútra törekvő szerzők is, akik az általuk feldolgozott források alapján sem mondják, hogy zsidóellenes volt-e vagy nem, inkább az állásfoglalást kerülő bemutatásra törekszenek – „Prohászka azt írta, hogy…” stb. típusú szemlélettel.[11]

Általánosságban véve úgy tűnik, a Prohászka antiszemitizmusát mentegető történészek jóval nagyobb erőfeszítéseket tesznek álláspontjuk propagálására, mint azok, akik meggyőződtek az ellenkezőjéről. (Utóbbiak számára ez egy téma a történettudomány számos területe közül, előbbieknek viszont egyházi szempontból fontos az egész prohászkai életmű makulátlanságának kimutatása, vagyis – szempontunkból – a püspök antiszemitizmusának tagadása illetve marginálissá szelídítése.) Ha pedig a Prohászkát antiszemitaként bemutató illetve azt tagadó „két oldal” historiográfiáját nézzük, azért vannak különbségek. Előbbi tábor jóval heterogénabb, az ezredforduló történészeit például aligha lehet egy lapon említeni az 1950-es évek pártpropagandistáival, míg utóbbiak közül a kortársaink forrásbázisa ugyan jóval szélesebb lett, de érvrendszerük kevesebb különbséget mutat a közvetlenül Prohászka halála után megjelent, antiszemitizmusát tagadó írásokhoz[12] képest.

Még egy előzetes megjegyzés: ez az egész antiszemitizmus-vita vélhetően azért is ég oly magas hőfokon, mert a katolikus egyháztörténetírás (illetve a politikai jobboldal) kevés kivételtől eltekintve (majdnem) mindent mentegetni akar, amit Prohászka mondott vagy cselekedett. Alig találkozunk olyan megnyilatkozással, amely az életmű teljességének ismeretében ki tudna és akarna jelölni olyan határokat, hogy eddig vállalható mindaz, amit mondott és írt, innentől magyarázható, innentől pedig elfogadhatatlan – pedig mindezzel aligha sérülnének Prohászka tevékenységének tényleges érdemei.

2. A szavakról

Néhány szót a szavakról. A „zsidókérdés” kifejezés használata a történész számára önmagában elfogadható eljárás, bár a kérdés „megválaszolására” tett kísérletek ismeretében, a vészkorszak után inkább negatív töltetű, mint semleges. A lényeg mégis az, hogy milyen értelemben használjuk. Nyilvánvaló, hogy a Huszadik Század 1917. évi körkérdésének célja egy létező társadalmi-politikai probléma diagnosztizálása és nem pedig antiszemita húrok megpendítése volt, ahogy ez a rendszerváltás utáni számos kiadványról is elmondható történelmi illetve aktuálpolitikai célzattól függetlenül.[13] A történésznek számos társadalmi, foglalkozási, etnikai csoport „kérdésére” kell választ találnia (vagyis azt diszciplínája forráskritikai eszköztárának latba vetésével feldolgoznia), és természetes szakmai terminus-használat ilyenkor jobbágykérdésről, munkáskérdésről, nemzetiségi kérdésről stb. beszélni. A „zsidókérdés” szót tehát nemcsak antiszemiták, hanem semlegességre törekvő történészek egyaránt használhatják, a lényeg nem a címke, hanem a szerző célja illetve a zsidósághoz fűződő valós viszonya. A „zsidózás” kifejezésről is hasonló a véleményem, bár ez már nem tartozik a történész által szalonképesnek tartható megfogalmazások közé. „Zsidózni” nem, a zsidóságról beszélni abban az értelemben lehet, hogy a zsidóság foglalkozási viszonyai, vallási vagy akár társadalmi intézményei, eszmei irányzatai képezhetik a történész vizsgálatának tárgyát. Abban az értelemben „zsidózni” viszont már antiszemitizmus, amikor a zsidóságot bármilyen módon megbélyegzik, jogainak korlátozását vagy megvonását szorgalmazzák.

Meggyőződésem, hogy a zsidóellenesség és az antiszemitizmus szinonim fogalmak. Nem mondhatjuk, hogy egyik így vagy úgy vállalható, a másik nem. A zsidóság (illetve bármely felekezeti vagy etnikai csoport) kirekesztésére irányuló múltbeli törekvés leírható a történettudomány eszközeivel – és nem mentegethető semmilyen jelenbeli apológiával. Szakmánk fogásaival (forráskritikával) kell mindezt rögzíteni, miként azt is, hogy bárki nevezheti magát antiszemitának, illetve bárki lehet úgy az, hogy a minősítést magát tagadja, de a lényeg, hogy a kirekesztésnek semmilyen formája nem elfogadható, a kifejezés egyértelműen negatív az új- és jelenkor valamennyi fázisában.[14] Fontos persze, hogy ez ne egyszerű „jelszóaggatás”, hanem az adott kort megidéző, tartalmi vizsgálatot követő elemzés konklúziója legyen. A „faj” fogalmának persze 1920-ban más volt a jelentése, mint évtizedekkel később, különösen a náci fajelmélet elterjedésével, s azt is elfogadom, hogy  Prohászka az általa meghonosított „hungarizmus” terminus alatt mást értett, mint később Szálasi Ferenc. Az „antiszemitizmus” és a „zsidó” szavaknak is adhatott sajátos értelmezést, olyat azonban nem, amely gyökeresen ellentétes volna a zsidóság valamiféle kirekesztésére irányuló törekvésekkel, amint ezt szövegeinek elemzése is igazolja. (Ld. alább.) Arról nem is beszélve, hogy nem törekedett arra, hogy hallgatósága és követői megismerjék „sajátos fogalomhasználatát”, amint a Horthy-korszakban nem is tették. Zsidóellenes nézeteit lehet sokféleképpen minősíteni, árnyalni, kifejteni, de hogy összességében antiszemitizmusként jellemezhető, nem vitatható.

Gyakran felmerülő ellenérv, hogy antiszemitizmusának taglalói kiemelik Prohászkát saját korának társadalmi, politikai viszonyaiból. Én épp ellentétes eljárás eredményeként jutottam e következtetésre, azáltal, hogy megpróbáltam minél inkább beilleszteni abba, elolvasva nemcsak az ő beszédeit, hanem az azt befogadó, rá hivatkozó közegét is. Márpedig a politikai közvélemény egy (az I. világháború után meghatározó) részének antiszemitizmusa tagadhatatlan, mint ahogy a kor szellemi hátteréhez is hozzátartozik az állammal ekkor összefonódó katolikus egyházat átható zsidóellenesség.[15] Kétségtelen, hogy Prohászka nemcsak nagy hatású főpap és politikus, hanem kiváló és sajátosan erőteljes stílusban fogalmazó szónok és publicista is volt. (Nyilvánosságnak szánt illetve naplójába zárt megfogalmazásai e szempontból alig mutatnak eltérést, arról nem is beszélve, hogy ha csak magánjellegű feljegyzéseiben lett volna zsidóellenes, azt még történészként antiszemitizmusnak kell leírni.) Antiszemita jellegű megnyilatkozásai kiemelkednek kortársai közül megformáltságukat, stilisztikai eszközeiket tekintve, de hát ez minőségi és nem tartalmi különbséget jelent.[16]

Az antiszemitizmusát árnyaló tényezők közül valóban érdemes volna feltárni, hogy miért sétált karonfogva a székesfehérvári rabbi Prohászkával, a személyes – bár sajátosan interpretált[17] – kapcsolatai azonban nem befolyásolják közéleti tevékenységének általános jellemzőit. A hivatkozást inkább csak az „elhárító” kommunikáció részeként lehet értelmeznünk, hiszen szorosan össze nem tartozó dolgokkal – személyes kapcsolatok illetve politikai meggyőződés – kívánja elterelni a figyelmet markáns közéleti állásfoglalásának céljáról. Ezek az esetek legfeljebb azt igazolják, hogy nem osztotta a náci fajelméletet, de zsidóellenességét nem cáfolják, továbbá ezekből (bár az antiszemitizmus tagadói gyakran hivatkoznak rá) ugyanúgy nem érdemes messzemenő következtetést levonni, mint abból, hogy egy alkalommal szorgalmazta az esztergomi érseknél az új budapesti adófelügyelő kinevezésének megakadályozását, pusztán azért, mert az illető zsidó volt – bár utóbbi is megérne egy elemzést, tekintettel arra, hogy az eset 1918 szeptemberében történt.[18]

3. A teljesség igényéről és az okokról

Egy közéleti álláspont (szöveg), különösen ideológiaformáló kezdeményezés esetén történészként nem elégedhetünk meg az öncímkézés puszta idézésével. (Aligha volt és van olyan politikus, aki például ne „népboldogítónak” minősítené önmagát.) Vagyis Prohászka kapcsán önmagában abból sem vonnék le messzemenő következtetést, hogy egyik kiragadott kijelentése szerint „az antiszemitizmus a legjogosultabb mozgalom”,[19] egy másik hasonló szerint viszont „nem vagyok antiszemita”.[20] Antiszemitizmusát szövegeinek összefüggéseiből, tartalmából, logikai konstrukciójából lehet megítélni – és esetében bőven meg is lehet ítélni, alapul véve keletkezésük korának mélyreható ismeretét. S bizony nem mentség a történész számára, hogy az 1920-as évek elején mai felfogásunk szerint elképesztő méretű zsidóellenesség jellemezte a közéletet.

Akárhogy is vesszük, Prohászka tudatosan összekapcsolta a modernizáció nemkívánatos (illetve annak vélt) társadalmi és politikai következményeit általában a „zsidó” fogalmával, pontosabban hívószavával – ez egyértelműen antiszemita beszédmód, mint ahogy az is, hogy visszatérő megfogalmazása szerint a „zsidó” sokszor nem más, mint egy konkrétan leírható amorális magatartásmód szinonimája felekezeti vagy etnikai tekintet, az egyén cselekedeteinek mérlegelése nélkül. Egyértelműen az antiszemita ideológia megnyilvánulása továbbá, hogy gyakran a zsidóságot egy sajátos céljai érdekében világméretekben együttműködő társaságnak láttatja, valamint annak ármánykodását teoretikusan mutatja ki a kapitalizmus,[21] a szociáldemokrácia[22] illetve a kommunizmus[23] mögött egyaránt, vagyis minden olyan tényezőben, amely egyházára és/vagy nemzetére véleménye szerint bármilyen – akár egymással oly ellentétes előjelű – veszélyt rejt. Esetleges finom distinkciói („jó zsidó” – „rossz zsidó” megkülönböztetése, a zsidó-fogalom szűkítése valamely foglalkozási vagy vagyoni kategóriára stb.) eltörpülnek illetve viszonylagossá árnyalttá váltak amellett, hogy általánosságban használta a „zsidó”, vagy az azzal azonosított „szemita” jelzőt illetve köznevet. Helyszűke miatt csak utalnék két, általam felhasznált tanulmányra, amelyek részletesen leírják a 19. század végi antiszemita érvelés rendszerét.[24] Az általuk ismertetett gondolatmenet hajszálpontosan illeszkedik Prohászka ekkori megnyilatkozásaira. Az 1920-as évekkel kapcsolatosan ugyanez állapítható meg, melynek illusztrálására az előzőekhez hasonló támpontokat találunk.[25] Nagyon fontos a prohászkai szövegek hatásmechanizmusa is: 1920 decemberében egyik vidéki beszédében – legalábbis sajtóhírek szerint – nem beszélt konkrétan a zsidóságról, csak az általa vélelmezett „nemzetvédelemről”, arról, hogy a „liberalizmus ott gubbaszt a sarokban, várja az idejét, mikor előugorjon”, „legyünk reakciósak”, „több nemzeti érzést, több igazi sovinizmust akarunk” stb. A közönsége, valamint az érte nem véletlenül rajongó Ébredő Magyarok Egyesülete azonban tudott a zsidóságra vonatkozóan is „dekódolni”.[26]

Terjedelmi korlátaink miatt nincs arra lehetőség, hogy a Prohászka-szövegekben egyértelműen mutatkozó antiszemita érvelést a teljesség igényével bemutassuk, de néhány jellemző példát szeretnénk felhozni a püspök két olyan korszakából, amikor a zsidóellenességre különösen nagy hangsúlyt fektetett. (Én Prohászka zsidóellenességének vizsgálatakor ezt a két markáns, ugyanakkor egymással összefüggő periódust tudom leginkább megkülönböztetni, nem vitatva, hogy érvrendszere és stilisztikai eszköztára változatos volt – összefüggésben az eltérő hallgatósággal illetve a műfaji sajátosságokkal, nem mindegy ugyanis, hogy egyházi lap publicistájaként, vagy törvényalkotást szorgalmazó parlamenti képviselőként nyilatkozott meg.)

A 19-20. század fordulóján megjelent cikkeinek gyakran témája az asszimiláció hiábavalóságának és veszélyességének részletezése.[27] 1893-ban megjelent terjedelmes írását többen méltatták már,[28] ez gyakorlatilag az első szótól az utolsóig élesen zsidóellenes cikk, ráadásul meglehetősen indulatos, illetve indulatokra sarkalló stílusban. Ez azonban távolról sem egyedülálló, hanem jellemző álláspont ekkori publicisztikájában. A zsidóellenesség tipikus gondolatmenetét követi, amikor a negatív társadalmi jelenségek okainak megjelölésekor nem törekszik árnyalt megfogalmazásra, hanem mindezt szinte egyedül csak a „zsidó” címkével látja el. Az antiszemitizmus pedig éppen ebben ragadható meg leginkább: Prohászka olvasói, hallgatói „zsidó” alatt akkor is a zsidókat (izraelitákat) értették, ha esetleg ő maga nem így gondolta volna, bár megnyilatkozásainak jelentős száma egyértelműen bizonyítja, hogy ez nem így volt. Kiindulópontnak is egyértelmű megállapításokat választ, mint például politikai mozgalmának célját abban jelöli meg, hogy a rejtélyes „zsidó pénzuralom” nyomán nemzeti vagyonunk a magyarság elnyomatásán szorgoskodó „zsidók” kezébe került (s minden bajunknak ez az oka),[29] hogy a gazdaság mellett a sajtó is „zsidó kézben van”[30] stb. Jellemző címet választó 1901-es cikkének[31] példázatában például a társadalmat feketékre és fehérekre, vagyis potenciális jókra (keresztény magyarokra) illetve potenciális gonoszakra (zsidókra) osztja. Egy másik írásában az alábbi hasonlatot választotta: „A magyar nép a gyönge, de ízletes pontyocska, a zsidóság a csuka. A magyar nép értelmi ereje, értelmessége, faji ellentállása kisebb, bármit zengjenek is róla, kisebb, mint a szemita népeké.”[32] Írásában a zsidó a negatív társadalmi jelenségek szinonimája, még olyan egymással nehezen összeegyeztethető jelenségek esetében is, mint az alkoholizmus gerjesztése és a liberalizmus. A liberalizmust illetve a kormányzó Szabadelvű Pártot egyértelműen a zsidóság obskúrus befolyása alatt álló tényezőknek minősítette.[33] Ezekben a cikkeiben egyébként a zsidó diákokkal szemben fellépő egyetemi „kereszt-mozgalmat” is pártolta, ami nemcsak az antiszemita ideológiával való egyetértés, hanem annak gyakorlati megvalósulásával is azonosuló álláspont. Ha a 19. század végén elterjedt bármelyik, vitathatatlanul antiszemita érvelést vesszük figyelembe, joggal tehető fel a kérdés, hogy a Prohászka cikkeiben kifejtett nézetek mennyiben térnek el azok gondolatmenetétől. Az esetek túlnyomó többségében nem vagy alig, ugyanazokat az érveket, szerkezeti elemeket, társadalmi diagnózisokat használja, ráadásul ugyanolyan fogalomkészlettel.[34]

Az első világháború végére Prohászkában jelentősen felerősödött korábbi meggyőződése, miszerint a liberális, de ekkor már sokkal inkább a szociáldemokrata (majd egyértelműen a kommunista) politikai szervezeteket lényegében a zsidóság valamiféle kimondatlan keresztényellenes összefogása mozgatja. Mindez meghatározóvá vált a szemében a Tanácsköztársaság idején, amikor a zsidóság féktelen hatalmi törekvéseinek beigazolódásáról „győződhetett meg”.[35] Ekkori antiszemita gondolatmenete legrészletesebben 1920-ban megjelent könyvében mutatható ki (sajnos teljes elemzésétől ezúttal el kell tekintenem), de maradéktalanul egyetértek Gárdonyi Máté megállapításával, amikor a Prohászka antiszemitizmusát cáfolni akaró szövegkiadásról megállapítja, hogy sajtó alá rendezője „éppen azt erősíti meg az olvasóban, hogy Prohászka gondolatmenete oly mértékben antiszemita, hogy az teljességgel védhetetlen”.[36]

Senki nem vitatja, hogy a Horthy-korszak antiszemitizmusát mentegető legfőbb érv egy történelmi tényből indul ki, vagyis arra hivatkozik, hogy az 1919-es tanácsköztársaság vezetőinek túlnyomó többsége zsidó származású volt. A kérdés csak az, hogy ennek szükségképpen kell-e antiszemitizmushoz, azt zászlajukra tűző politikai szervezetek létrehozásához, az ilyen tartalmú közéleti megnyilatkozások közvéleménnyé dagasztásához, vagy épp a „faji” szempontú diszkrimináció jogszabályokba ágyazásához vezetnie. Magától értetődőnek gondolom, hogy egy politikai mozgalom vezérkarának felekezeti összetétele – leszámítva azokat, akik ezt tudatosan megjelenítik – még nem jellemzi automatikusan az adott felekezetet. (Párhuzamként említhetjük, hogy a német náciknál illetve a magyar nyilasoknál a keresztények voltak „felülreprezentálva”, mégis elfogadhatatlan pusztán ez alapján pálcát törni például a katolikus egyház felett, akkor is, ha utóbbiak és a szélsőjobb között még mutatkozik valamiféle közösség látszata – ha másban nem, a hivatkozásokban –, ellentétben az ateista kommunisták és az izraelita felekezet kapcsolatával.) A 19. századi liberális hagyomány a századfordulón háttérbe szorult a nacionalizmus térhódításával, ezzel (illetve az asszimilációval) párhuzamosan az antiszemitizmus erősödésével, amely már az I. világháború éveiben zsidóellenes megnyilvánulásokban jelentkezett. A tanácsköztársaság azonban – s ezt Prohászkának illetve a közvélemény-formálásért fontos felelősséget hordozó egyháziaknak kellett volna leginkább tudnia – nem a „zsidóság” műve volt, s ezt nem pusztán azért mondhatjuk, mert az izraelita felekezet ugyanúgy megszenvedte a kommunisták uralmát, mint a keresztény egyházak, nem is beszélve az üldözendő kapitalistáknak tartott zsidó kereskedőkről, értelmiségiekről stb. A társadalom 19. századi laicizálódása pedig koránt sem volt csak zsidó entellektüellek nyakába varrható, azért bizony keresztény egyházakban kereszteltek is sokat tettek, sőt. Kétségtelen, hogy a zsidóság egy részében is mutatkozott hajlam a megkülönböztetésre, azonban ez egyrészt távolról sem volt általánosan jellemző (épp az asszimiláció előrehaladása miatt), másrészt egész más e magatartás megítélése, amikor kisebbségi helyzetben fogalmazódik meg, s nem a többségi társadalom politikaformáláshoz is hozzáférő tényezői részéről. Az 1920-as évek elejének általános zsidóellenes légköre pedig nem mentség antiszemita megnyilatkozásokra – épp ellenkezőleg, felveti azok felelősségét, akik e légkört kialakítani és nem tompítani akarták, például a Horthy-rendszer formálódásában meghatározó szerepet játszó Prohászka Ottokárét.

Nem tartom elfogadhatónak a numerus clausus kizárólag magyar „önvédelmi” célzatú indoklását. Túl azon, hogy az ilyen típusú „önvédelem” mások (kimondottan a zsidók) jogainak korlátozására irányuló „támadás” volt inkább (a „legjobb védekezés…” logikája alapján[37]), s nem állítható párhuzamba például a bevándorlók munkavállalásának – vagy egyáltalán bevándorlásának – korlátozására irányuló jogalkotói törekvésekkel. A zsidóság ugyanis 1920-ban nem első generációs bevándorló volt Magyarországon, hanem a magyar nemzet integráns része, vagy legalábbis a 19. század második felének (persze nem egyszerű folyamatként leírható) asszimilációja során egyértelműen bizonyította, hogy nagy tömegei azzá akarnak válni. Bizonyos foglalkozási ágakban felülreprezentáltságuk társadalomstatisztikai tény, a kérdés inkább az, hogy ebből milyen következtetést lehet és érdemes levonni, illetve az milyen hatósági intézkedésnek válik hivatkozási alapjává. Történészként nem fogadhatjuk el azt a megfogalmazást, hogy a zsidóság mintegy tudatosan „kiszorította” volna a keresztény népességet, s ez utóbbi részéről jogkorlátozó intézkedéseket tesz szükségessé. A zsidóság a 18. század második felétől jól leírható társadalomtörténeti folyamatok eredményeként foglalta el helyét Magyarország társadalmi (foglalkozási) szerkezetében, amely – összességében és általánosságban – nem igényelt volna állami beavatkozást, ilyen mértékűt bizonyosan nem. Az utóbbira irányuló politikai és ideológiai törekvéseket (melyekben Prohászka nem épp marginális szerepet játszott) tényszerűen írhatjuk le antiszemitizmusként. Egyébként is, ha ezt a logikát követni próbáljuk, el kellene, hogy ismerjük, miszerint a zsidóság képtelen az asszimilációra, minden beilleszkedési törekvése ellenére a magyarságtól idegen zárt etnikai csoportot fog alkotni. Fontos, hogy amennyiben a magyarországi numerus clausust vizsgáljuk, feltárjuk annak szellemi előzményeit, környezetét stb. De attól, hogy itt egyértelműen zsidóellenes intézkedésről és annak Prohászka részéről történt elméleti megalapozásáról volt szó, akkor sem tekinthetünk el, ha pontosan tudjuk és részletesen ismertetjük, hogy a cári Oroszországban, vagy más államokban hasonló illetve jobb vagy rosszabb szellemben foglalkoztak ilyetén jogalkotással. A jelentőségét sem szabad leszűkíteni csupán a felsőoktatási beiskolázás ügyére, támogatóik is „nemzetstratégiai” jelentőséget tulajdonítottak annak, s nem lehet vitás, hogy a törvény elfogadása alaposan hozzájárult a Horthy-korszak politikai légkörének kialakításához és megszilárdításához. Kitérőként hadd jegyezzük meg: ha Prohászkának a numerus clausus kapcsán képviselt álláspontját egy méltányolható és érthető magatartásként írjuk le, kortársainkat és utódainkat óhatatlanul felruházzuk a lehetőséggel, hogy ugyanilyen törvényt hozzanak bármikor, bárkivel kapcsolatosan.

Ami pedig a kort, mint hátteret illeti: ez nem menti, inkább súlyosbítja Prohászka felelősségét, és felveti az apologetika problémáját. Például a numerus clausus eredeti törvényjavaslatának 3. §-a nem tartalmazott az egyetemi felvételikre vonatkozó korlátozásokat, ez későbbi, leghatásosabban Prohászka által felkarolt módosító indítványként került a T. Ház elé.[38] A parlamentben elmondott beszéde[39] részletes és tipikus antiszemita ideológia jegyében fogant, mely felvonultatja a nemzetvédelem igényének, az antiszemita-vád elhárításának összes ismert, zsidóellenes szövegekben felvonultatott panelét, egységes ívű, mozgósító retorikai alkotásba szerkesztve. Ha érveit, hivatkozásait sorra vesszük, feltehetjük a kérdést: különbözött Prohászka mindebben korának nyilvánvalóan antiszemita beszédeitől, sajtócikkeitől, röpirataitól, melyek a numerus clausust illetve a zsidóság „visszaszorítását” szorgalmazták? Elég beleolvasni a parlament jegyzőkönyvébe illetve a korabeli sajtóba, és a válasz nyilvánvalóan: nem. Ha Prohászka érveit „védhetőnek” tartjuk a numerus claususszal kapcsolatosan, ugyanezt kell elmondanunk világi „keresztény” politikustársairól (Bernolák Nándorról, Haller Istvánról, Milotay Istvánról, Gömbös Gyuláról[40]), a kérdés kapcsán megszólaló egyháziakról (Kmoskó Mihályról[41]) stb. Nem véletlen, hogy a „fajvédő” sajtó vezércikkei például lelkesen ünnepelték Gömbös és Prohászka teljes nézetazonosságát,[42] és a kortárs antiszemita megnyilatkozások közül nem találunk olyat, amelyektől a püspök legalább egy kicsit is eltérőbb álláspontot fogalmazott volna meg. Ha Prohászkának ez a beszéde védhető, antiszemitizmusa nem létező vagy ártatlanná szelídíthető, akkor nemcsak ő, hanem az említettek is beilleszthetők egy egyházi illetve politikatörténeti hagyományba, s ez az álláspont nemcsak vállalhatatlan, hanem nyilvánvalóan hamis is.[43]

Az is az antiszemita beszéd része, hogy 1918 után Prohászka a zsidóság ellen irányuló megfogalmazásokat nem egyszer az antiszemitizmust elhárító deklaratív kijelentésekkel vegyítette, amely technikát szinte minden zsidóellenes közéleti személyiség alkalmazott a modern magyar történelemben, ha érdekei épp úgy kívánták. (A 19. század végi, vagyis hőskorát élő politikai antiszemitizmus – így akkor Prohászka is – még kendőzetlenebbül fogalmazott és büszkén hangoztatta zsidóellenességét, az első világháború alatt és után az antiszemiták stratégiája megváltozott. Ez Magyarországon véleményem szerint összefügg azzal, hogy az Istóczy-féle antiszemiták még csak ellenzéki pozícióban gondolkozhattak, más alternatívájuk aligha volt, amikor viszont a zsidóellenes politikai erők számára felmerült a kormányzás és egy átfogó ideológiai-társadalmi fordulat irányításának lehetősége – sőt, az 1919-1920-ban realizálódott is – a cél változatlansága mellett a stratégia módosult: kormányzati intézkedések meghozatalának szándékát már hangsúlyosabban kellett a „védekezés” magyarázatával ellátni.) Tény továbbá, hogy az antiszemita jelző visszautasítása az 1920-as évek elején továbbra is párosult Prohászkánál őszintébbnek tűnő „elszólásokkal”. Néhány nappal a numerus clausus törvénybe iktatása után, a XIII. országos katolikus nagygyűlésen például részletezte a „zsidóuralom mérgező hatásairól” vallott nézeteit, s az antiszemitizmusról kijelentette: „nem a kereszténységnek, hanem a mélyen és galádul megsértett nacionalizmusnak teljesen megérthető és méltányolható [sic!] mellékhajtása”.[44] De gyakori kommunikációs technika részéről a rosszul csengő „antiszemita” jelző elhárítása, és – a körülírásos módszer alkalmazása mellett – valamely vonzóbb tartalmú kifejezésre cserélése a politikai program változatlanul hagyásával, ráadásul ennek mozgósító hatása is vitathatatlan.[45] Jellemzőnek véljük például alábbi érvelését: egy alkalommal kifejtette, hogy a „zsidók” számára a keresztényellenes gyűlölködés az ideológiai kiindulópont, ráadásul „amikor ő [= a zsidó] boldogul, az én testvéreimnek rovására boldogul”. (Mindkét elem nyíltan antiszemita argumentáció.) Mégis kijelentései súlyát – pozitív önazonosságot sugalló és mozgósító – öndefinícióval igyekszik ellensúlyozni: „mi nem antiszemiták, hanem hungaristák vagyunk.”[46]

Úgy véljük továbbá, hogy Prohászka antiszemita voltának igazolására a fentebbi szövegelemzés mellett egyszerű politikatörténeti folyamatok is idézhetők. A püspök nem pusztán ideológus volt, tevékeny aktuálpolitikai szerepet is játszott számos „keresztény” szervezetben, melyeket átitatott a kor zsidóellenes ideológiája.[47] El lehet-e vitatni az antiszemita jelzőt attól a politikustól, aki – a numerus clausust a parlamenttel elfogadtató – pártjának vezető személyisége is lett? Ennél is súlyosabb, hogy Prohászka tagja illetve emblematikus személyisége lett az Ébredő Magyarok Egyesületének (ÉME), amelyet toleráns, a békés felekezeti együttélést illetve a kirekesztés elutasítását propagáló mozgalomként a legnagyobb jóindulattal sem lehet leírni, éppen ellenkezőleg. Az ÉME nemzetgyűlési képviselői 1921 nyarán Prohászka előtt tették le „keresztény-nemzeti” esküjüket,[48] a püspök e szervezet nagygyűlésén elmondott beszéde jól ismert,[49] és önmagáért beszél. Gondolatmenete és agitációja semmiben nem különbözik azon katolikus egyháziakétól, akik szintén az ÉME nagygyűlésein szapulták a „világuralomra törő” zsidóságot és értekeztek a „nemzetvédelmi” indíttatású visszaszorításukról.[50] Az ÉME nem maradt meg a békés demonstráció szintjén, az egyenruha-viseletet favorizálva tevőlegesen vett részt a zsidó diákok egyetemekről történő kitiltásában, a szervezett zsidóverésekben[51] – egyértelműen utalva arra, hogy az ideológia vetése beérett, vagyis az antiszemita „nemzetvédő” érvelést a szélsőségesek tettekre váltották. Nem tudunk arról, hogy Prohászka kilengésekként elítélte volna az ÉME ilyen irányú tevékenységét, sőt egyértelmű, hogy maga adott táptalajt azoknak.

Gyakran olvassuk, hogy Prohászka „szembefordult a keresztény kurzussal”, s ez az érv beleágyazódik antiszemitizmusának tagadásába. Kétségtelen, hogy 1922 után Prohászka közéleti aktivitása jelentősen alábbhagyott, de ettől még a kérdés logikus: a kurzusból való „kiábrándulása” a rendszer antidemokratikus vonásai miatt következett-e be, vagy épp azért, mert nem érezte – saját fogalmai szerint – elég „kereszténynek” az 1919-1920-ban létrejött politikai berendezkedést, majd a bethleni konszolidációt? A válasz egyértelműen az utóbbiban keresendő, elégtelennek tartotta a rendszer „keresztény” (ebben az értelemben nyilvánvalóan „zsidó”-ellenes) intézkedéseinek hatékonyságát. Érdemes végigolvasni a gyakran idézett naplóbejegyzését, amelyben kifakad, hogy a „keresztény kurzus” „keresztények nélkül” jön létre. Először is e bejegyzés 1920. június 30-án született (vagyis még Prohászka közéleti aktivitásának számos vitatható eseménye, pl. a numerus clausus előtt), másrészt azzal folytatódik, hogy a kurzus meghatározó személyiségei szerinte névleges keresztények, sőt: „Zsidóknak adnak ki mindent. Így van ez mindenfelé; a zsidók megcsinálják az üzleteket, s a keresztény kurzus lobogója csattog a levegőben.”[52] Véleménye pedig később sem változott, 1923-ban például nemes egyszerűséggel „agyrémnek” minősítette az alábbiakat: „a szabadság, a testvériség, egyenlőség; a kultúra, a sport, a liberalizmus, a demokrácia, a szocializmus”, majd így folytatta: „Ezek lelki epidémiák. Ilyen a sajtószabadság, a parlamentarizmus, a népfölség; nemzeti életünkben a zsidóság, a külföld-imádás, az angol bódulat. Ilyenek a fóbiák: a kereszténységtől, a katolicizmustól, a szentségtől való vonakodás. Ez epidémiák ellen küzdenünk kell; a kóranyagot ki kell vetnünk [sic!], a szérumokat használnunk.”[53] De a nyilvánosság előtt sem szakított a szélsőséges eszméket propagáló szervezetekkel, az ÉME például továbbra is iránymutató személyiségként számíthatott rá – és Prohászka eleget is tett felkéréseiknek.[54] Ezek az 1922 utáni szövegei is meggyőzhetnek minket arról, hogy nem távolodott el az 1919-1922 között képviselt közéleti magatartásától, sőt a Bethlen-kormányzatnak kifejezetten a szélsőjobboldali ellenzékével szimpatizált.

A Prohászka életművét záró „Zsidó testvéreimhez” címzett kézirata figyelemre méltó dokumentum.[55] Nem sorolható a püspök közéleti megnyilatkozásai közé, hiszen lényegében az Ószövetség népéről való teológiai eszmefuttatás, gördülékeny stílusú írás, áthatja a püspököt korábban is jellemző missziós elkötelezettség. Témánk szempontjából mégis három fontos kérdést kell felvetnünk a szöveggel kapcsolatosan. Egyrészt ebben nem „keresztény” vagy semleges közönséget szólít meg, hanem – a korábbiaktól eltérően – a zsidósághoz közvetlenül beszél, pontosabban számukra készített agitatív eszmefuttatást. Másodszor egy szót sem szól korábbi, az 1890-es évek óta született zsidóellenes megnyilatkozásairól. Valamiféle pozitív összkép kialakításához, békejobb nyújtásához pedig elengedhetetlen lenne egy óvatos elhatárolódás, vagy legalább egy utalás arra, hogy tényleg meggondolta magát a recepciós törvény vagy a numerus clausus idejéhez képest, de hát ennek nyoma sincs. A harmadik, legfontosabb tényező, hogy ez a szöveg lényegében a kikeresztelkedésre, mint a zsidók számára egyedül járható útra való buzdítás. Ebből a szempontból pedig – bár műfajilag eltérő – pontosan illeszkedik Prohászka korábbi közéleti megnyilatkozásai sorába, hiszen azokban is a társadalmi asszimiláció lehetetlenségéből indult ki, és megerősíti, hogy a zsidók kereszténnyé válásában látja az egyetlen megoldási lehetőséget. Szövegében ritkák a közéleti utalások,[56] azok is a korábbiakhoz képest finomabb, a zsidóságot nem ellenségként, hanem potenciális keresztényekként megszólító megfogalmazásban, akik a keresztvíz által negatív társadalmi tulajdonságaikat is levetkőzhetik. Prohászka ebben a szövegében sem tud elképzelni olyan progressziót, mely a társadalom nem-keresztény felfogású vagy származású elemeit is integrálni képes. Azáltal, hogy tagadja a zsidó vallás ószövetségi formáinak továbbélési lehetőségét, lényegében a „magyar zsidó” szókapcsolatot is önellentmondásnak tartja, a további Messiás-várást pedig – keresztény teológusként – egyszerűen értelmetlennek. Szövegéből kiderül, hogy szerinte az első apostolokhoz hasonlóan a zsidóság számára csak a kereszténnyé válás jelenthet pozitív alternatívát,[57] az Ószövetség vallásához (illetve ezzel szoros összefüggésben: zsidó nemzethez) való bármilyen ragaszkodás idejétmúlt, és ebből fakadóan potenciális veszélyforrás. Illetve Prohászka gondolatmenetében nemcsak az érdekes, amit leír, hanem az is, amit nem, vagyis hogy a zsidóság vallási tradícióihoz, elkülönüléséhez való ragaszkodásáért a középkori Európa államait, illetve a katolikus egyházat is felelősség terheli.

4. Prohászka felelősségéről

Elgondolkodtató, hogy Prohászka Ottokár szellemiségének mennyire központi szerepe volt az 1930-as évek politikai elitjének tudatformálásában.[58] A rendszer jellegadó jobboldali személyiségei ugyanúgy lépten-nyomon rá hivatkoztak, mint a formálódó kereszténydemokrácia zászlóvivői, pl. Barankovics István[59] stb. Ha lehet, még nagyobb népszerűségre a szélsőjobboldalon tett szert, példaképnek tekintette annak meghatározó figurája, Imrédy Béla (a „koreszme importált téziseibe az Imrédy által óhajtott magyar jelleg az ő [Prohászka] műveiből sugárzott át”[60]), a marginális nemzetiszocialista Meskó Zoltán,[61] korábban a püspök ideológiai útmutatása alapján alakultak zsidóellenes társadalmi szervezetek[62] stb.

Ami pedig a radikális jobboldalt és a nyilasokat illeti: nem az a kérdés, hogy kinek az idézeteiből alkották ideológiájukat (a válasz egyértelmű: Prohászka Ottokáréból), hanem az, hogy nézetei – nyilván azonosak nem lehettek Szálasi hungarizmusával, de – alkalmasnak bizonyulhattak-e a püspök halála után a „továbbfejlesztésre”? A kérdésre igennel kell felelnünk,[63] már csak azért is, mert ez még életében is igaz volt. Arról nem is beszélve, hogy a szélsőjobb nemcsak Bosnyák Zoltán személyében hivatkozott Prohászkára, ez a hivatkozás széles körben elterjedt a harmincas évek végén a Horthy-rendszerben illetve különösen annak jobboldali radikálisai körében.[64] Utóbbiak esetén nem tudunk arról, hogy e nagyszámú megnyilatkozások ellen a római katolikus egyház vagy annak valamely intézménye számottevően tiltakozott volna.

A katolikus közéletben is voltak, akik a népszerű Prohászkával szemben állást foglaltak, azonban sem a kortársak, sem az utókor nem figyelt fel rájuk, talán ők maguk sem akarták volna ezt olyan nagyon. De tény például, hogy a numerus clausus idején Csernoch János hercegprímás Prohászka véleményével homlokegyenest ellenkező álláspontjának nem volt visszhangja. Ilyen szózatot intézett a zsidósághoz: „Higgyék el, hogy ellensége vagyok a mai gyűlölködő irányzatnak. Nekem csak egy kérésem van Önökhöz […] legyenek jó zsidók! Éljenek Mózes törvényei szerint! Nem akarjuk mi, hogy a zsidók keresztényekké legyenek.”[65] A székesfehérvári püspök viszont az esztergomi érsekkel szemben úgy vélte, hogy siettetni kell a zsidóságnak a keresztényekkel „nemcsak nyelvben, hanem érzületben s vallásban [sic!] való egyesülését”[66] is, s általában a kikeresztelkedést, a keresztény magyarságban való feloldódást tekintette egyedüli megoldási lehetőségnek. De „ismeretlenek” maradtak a közéletnek mégoly tekintélyes személyiségek Prohászkával szembeni állásfoglalásai is, mint Rákosi Jenőé, aki kritizálta Prohászkát, hangsúlyozva, hogy „a nagyérdemű magyar zsidók száma sem kicsiny”, majd a püspök ténykedésének hatását felmérve fontos kérdést tett fel: „mi mégis a pogrommal fűszerezhető antiszemitizmus kénköves esőjét bocsátanók az összességre? Ez keresztény dolog és okos dolog se volna.”[67]

Nem érzem teljesen történelmietlennek a kérdést, hogy „mi lett volna” a véleménye Prohászkának, ha megéri a zsidótörvényeket és a vészkorszakot. Erre persze csak spekulatív választ adhatunk, de azért vannak tények, amelyek e spekulációnak irányt szabnak: Az 1930-1940-es évek fordulóján a magyar katolikus püspöki kar tagjai helyeselték az első két zsidótörvényt, és finoman szólva nem fejtettek ki ellenállást a zsidóság jogfosztását – „számozatlan” – törvényekbe[68] rendező további jogszabályok (1942/8. tc., 1942/15. tc.) ellen sem, egyedül a harmadik zsidótörvényt ellenezték határozottabban, de azt is inkább azért, mert saját érdekeiket sértette. Joggal feltételezhetjük, hogy Prohászka sem tett volna másként, legalábbis a numerus clausus vitájában tartott beszédének gondolatmenete erre utal. Az első zsidótörvény például a korlátozásnak nagyon is hasonló logikáját követte, mint a numerus clausus,[69] a harmincas évek végének katolikus egyházi illetve „keresztény-nemzeti” politikai közvéleménye előbbit ugyanúgy „önvédelemként” írták le, mint Prohászka 1920-ban az utóbbit, nem véletlen, hogy katolikus szerzők is rá hivatkoztak a zsidótörvények vehemens támogatásakor.[70] Ismerve Prohászkának a 19. század végétől zsidókérdésben képviselt álláspontját, feltehetjük a kérdést, hogy miért gondolta volna meg magát. Legalábbis nem logikus a feltételezés, hogy a magyar társadalom holokausztot kísérő általános apátiája közben épp ő lett volna, aki valamiféle radikális ellenállás élére áll, s ebből a szempontból lényegtelen érv, hogy a nyilasok joggal hivatkoztak-e rá vagy kiragadták-e mondatait korábbi írásainak szövegkörnyezetéből. (Más szempontból persze egyáltalán nem lényegtelen, hogy miért épp őt akarta és tudta az 1940-es évek – illetve az 1990-es évek… – szélsőjobboldala szellemi irányítói között feltüntetni, miért az ő idézeteiből akart és tudott önigazoló brosúrákat szerkeszteni.) Reflektálva kollégám észrevételére, hogy Samuel Colt visel-e – nyilván közvetett – felelősséget azért, hogy mire használták később találmányát, megjegyzem, hogy e párhuzam alapján akkor azért Prohászka mégiscsak az antiszemitizmus „feltalálói” közé tartozott, másrészt nem igazán ez a kérdés, hanem az, hogy milyen célok vezették a „szabadalmaztatáskor”. Prohászka esetében a politikai motiváció egyértelműen a zsidóság visszaszorítása, kirekesztése bizonyos társadalmi folyamatokból, ami antiszemitizmusnak nevezhető és nevezendő, bármennyire viszolyogjunk is e negatív töltetű minősítéstől.

Egyébként sem tekinthetünk el Prohászka életművének csak önmagában való vizsgálatától. Vagyis 1890-es évekbeli illetve 1920-as évekbeli nézeteit akkor is antiszemitizmusként kell leírnunk, ha a harmincas évek végén nem alkotott volna a magyar parlament zsidótörvényeket, és 1944-ben nem következett volna be a teljes jogfosztás után a holokauszt. Félő továbbá, hogy Prohászka nézeteinek teljes rehabilitációja, zsidósággal kapcsolatos álláspontjának kritikátlan elfogadása egy folyamatot indíthat el: ha ugyanis ő egyáltalán nem volt antiszemita, akkor a Horthy-korszak közéletében alig találnánk ilyet.

Összegzés

Mózessy Gergely is idézi Ungváry Krisztián cikkét, amelyben találóan „szellemi környezetszennyezésnek” nevezte Prohászka zsidósággal kapcsolatos megnyilatkozásainak felidézését.[71] Fentiekből látható, hogy e minősítéssel teljesen egyetértek. Amellett, hogy egyházának meghatározó személyisége, a századforduló katolicizmusa megújításának lázas kezdeményezője volt, a társadalmi igazságtalanság ellen is felemelte szavát stb., tevékenységének meghatározó elemére tekintettel azonban a magyar történelem antiszemita politikusai közé is kell sorolnunk. Személyének kritikátlan megidézése, több irányú magasztalása nézeteinek (s rajta keresztül korának) teljes rehabilitációját eredményezheti, a szellemi környezetünket szennyező „zsidózással” együtt. Cui prodest?

Jegyzetek