A reformkorban rendkívül heves politikai viták középpontjába került az 1791/26. tc. 15. §. értelmezése, mely a vegyes házasságok ügyét volt hivatott rendezni. (Ennek értelmében protestáns és katolikus felekből álló jegyespár csak katolikus pap előtt köthetett házasságot, ugyanakkor utóbbi semmilyen módon nem akadályozhatta annak törvényes megkötését. Amennyiben a vőlegény katolikus volt, a törvény előírta, hogy a házasságból születő mindkét nemű gyermekek katolikusok legyenek, ha az apa protestáns volt, lehetővé tette, hogy a fiúgyermekek követhessék apjuk vallását.) Hozzávetőlegesen az 1830-as évekig jelentősebb konfliktus nem is származott ebből a szabályozásból, jóllehet, a katolikus egyház mindent elkövetett, hogy a vegyes házasságok esetén a protestáns felet kötelezvény (reverzális) kiállítására kötelezze.

Az 1832-36. évi országgyűlésen színre lépő reformellenzék egyházpolitikai programjának megfogalmazására épp a vegyes házasságok akadályozásával, valamint az áttérések szabadságának korlátozásával kapcsolatos protestáns kifogások adtak lehetőséget. Scitovszky János rozsnyói (majd később pécsi) püspök pásztorlevele, a kölni érsek és a porosz állam között kibontakozott konfliktusok „begyűrűzése” után a felekezetek törvényes egyenjogúságát követelő liberális valamint a konzervatív egyházi álláspont összecsapását közvetlenül 1839 márciusában Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök körlevele idézte elő. Ebben Lajcsák – alkalmazkodva a pápaság által is szorgalmazott gyakorlathoz – papjainak megtiltotta a vegyes házasságok megáldását abban az esetben, ha a protestáns fél nem ad reverzálist. Ilyen esetekre az ún. passiva assistentia gyakorlatának alkalmazását írta elő, vagyis azt, hogy a pap nem megáldotta, hanem csak a templomon kívül, hivatalos egyházi öltözet (stóla és karing) nélkül tudomásul vette a házasság megtörténtét.

A nemsokára összeülő 1839-40. évi országgyűlésen az ellenzék Deák Ferenc vezetésével egy új – liberális szemléletű – egyházpolitikai törvény elfogadtatását, valamint Lajcsák és Scitovszky megbüntetését követelte a törvénytelen és az emberek magánéletbe súlyosan beavatkozó főpapi magatartás ellen. 1840 májusában ugyanakkor az uralkodó (ellentétben más liberális, polgári követelésekkel, például a jobbágyok önkéntes örökváltsága, a gyáralapítás szabadsága, a politikai foglyok szabadlábra helyezése stb. ügyeivel) nem kívánta a megtárgyalt vallásügyi törvényt szentesíteni. Alighogy véget ért az országgyűlés, a Pozsonyban tanácskozó püspöki kar – látva, hogy a polgári jogegyenlőség egyházpolitikai programja is a megvalósulás küszöbére lépett – az „ellentámadás” mellett kötelezte el magát: egyrészt döntést hoztak Lonovics József csanádi püspök Rómába küldéséről, hogy a pápa tekintélye és intézkedése alapján szállhassanak szembe a magyar liberálisok törekvéseivel, másrészt a július 2-án kelt közös püspöki körlevélben az egész országra kiterjesztették a passiva assistentia gyakorlatát, amennyiben a protestáns felet nem sikerül reverzális adására rábírni.

A püspöki kar valóban szelet vetett és vihart aratott. A vármegyék ugyanis – három konzervatív, illetve egyházi befolyás alatt álló vármegye, úgymint Esztergom, Heves és Sáros kivételével – heves felháborodással fogadták az intézkedést és szembeszálltak a katolikus egyház közéleti-politikai törekvéseivel. A „vezérmegyének” számító Pest már augusztus 27-i közgyűlésén példát adott: törvénytelennek minősítette a püspöki kar körlevelét, és kilátásba helyezte az azt alkalmazó papok perbe fogását és megbüntetését. (A véletlennek köszönhetően az egyik első érintett Pesten az épp ekkor börtönéből szabaduló, népszerű ellenzéki vezető, evangélikus Kossuth Lajos és katolikus jegyese, Meszlényei Terézia lett.) Pest eljárását követte Zala, Borsod, Abaúj, Zólyom, Zemplén és még nagyon sok vármegye, s hogy nemcsak üres fenyegetést tartalmaztak körleveleik, mutatja, hogy 1841 elején országszerte plébánosok elleni perekről érkeztek hírek. Az ellenzék elérte, hogy a megyékben az 1647/14. tc.-re hivatkozva vegyes vallású tagokból álló törvényszékeket nevezzenek ki az esetek elbírálására. Már maga a tény, hogy plébánosokat nagy számban egyszerűen beidéztek a törvényszék elé, majd 600 forint pénzbüntetés megfizetésére ítéltek, súlyos tekintélyveszteséget okozott az egyháznak, továbbá nyilvánvalóvá tette, hogy az egyre erősebb liberálisok a következő országgyűlésen minden bizonnyal keresztülviszik a vallásügyi törvény megváltoztatását.

A „nagypolitika” szintjén több szakirodalmi hivatkozásban is ismertetett eseménysornak[1] eddig kevéssé ismert vonatkozása volt, hogy mindez hogyan tükröződött a hétköznapi emberek életében. 1841 elején ugyanis a lelkészkedő papság nehéz helyzetbe került: az áldás megtagadásával a vármegye, megadásával pedig egyházmegyei elöljárója (püspöke) rosszallását válthatta ki. Nem véletlen, hogy az érintett papok magatartása is differenciálódott, melyből tükröződött a polgárosodással szembehelyezkedő főpapi állásponthoz, vagy épp híveikhez való viszonyuk, egyéniségük is.[2] Alábbi forrásközlés[3] egy Szabolcs megyei, református vőlegényből illetve katolikus menyasszonyából álló jegyespár viszontagságaiba ad bepillantást, akiknek házassági áldását nemcsak megtagadta Geszteréd község plébánosa, hanem még „túl is lőtt” a célon, és nagyon határozottan fogalmazta meg a friggyel kapcsolatos ellenérzéseit. Az esketés előtti huzavona, a szűkszavú és lealacsonyító szertartás valamint a plébános átkozódása azonban ilyen politikai körülmények között nem maradhatott meg a fiatal jobbágy és felesége, valamint hozzátartozóik saját tragédiájának: a számukra kellemetlen procedúra megalázó volt a násznép, valamint a vegyes lakosságú nagykállói járás községeinek lakói részére is. Továbbá Tímár János panasza találkozott az ellenzék egyházpolitikáját felkaroló vármegye törekvéseivel is, mely az egyháziak politikai szerepvállalását, hatalmát nemcsak országos, hanem helyi szinten is visszaszorítani kívánta. Geszteréd község ráadásul egy felekezetileg nagyon is tagolt vidéken volt található.[4] Magán Geszteréden a lakosság mintegy kétharmada volt (római vagy görög) katolikus, míg a sokkal népesebb Balkányon a reformátusok képviseltek ugyanilyen arányt. Bökönyben és Hugyajon a görög katolikusok alkották a túlnyomó többséget, míg Szakoly népessége kiegyensúlyozottnak mondható a két felekezet között. (A járás központja, Nagykálló mintegy 5700 fős lakosságának 60 %-át adták a reformátusok, a római és görög katolikusok együtt alig 25 %-ot tettek ki, a fennmaradó 15 %-ot izraeliták alkották.) Nem csoda, hogy a felekezeti villongások élesen vetődtek fel a térségben. Érdemes még megjegyezni, hogy 1841-ben Geszteréd 52 éves, 1812-ben felszentelt plébánosa, Homonnay András egyben a nagykállói alesperesi tisztet is ellátta.[5]

A balkányi jobbágy beadványa (ld. 1. sz. dokumentum) nem egyszerűen a plébános eljárását a hatóság előtt szóvá tevő panasz, sokkal inkább tekinthető egy magánéletében súlyosan megbántott, vallásos ember lírai vallomásának. Leveléből kicsendül a kritika a névleges kereszténységet nemcsak eltűrő, hanem kifejezetten szorgalmazó egyházzal szemben, mely készséggel részesíti szolgáltatásaiban az erkölcseiben, vallásosságában ugyan kifogásolható, ám az egyház hatalmát elismerő embereket, ugyanakkor megtagadja mindezt másoktól. A panasz nyomán vett tanúvallomások (ld. 2. sz. dokumentum) között ugyan vannak átfedések, felidézésük mégis tanulságos azért, mert a nyilatkozók saját álláspontját tükrözve, újabb és újabb részletekkel pontosítva tárják fel a történtek aprólékos menetét. A geszterédi parókián lezajlott szóváltások nemcsak Tímár János személyes ügye miatt fontosak. Figyelemre méltó például, hogy a megsértett jobbágyfiú apja és násznagya pontosan tisztában voltak törvény-adta jogaikkal (meglehet, a vármegye és az egyház közötti konfliktussal is), és minderre hivatkozva kérték a plébánost, hogy álljon el a számára perbefogást eredményező eljárástól. A plébános azonban – kissé cinikusan – nemcsak a feudális igazságszolgáltatás lassúságára hivatkozott, hanem Lonovics római tárgyalásaira is. Különösen érdekes mindez azért, mert a Szabolcs megyei plébánosnak nemcsak arról a tényről voltak naprakész információi, hogy a püspöki kar megbízottját a pápához küldte, hanem utóbbiak között a magyar püspök tárgyalási pozíciójáról is. (Vagyis, hogy az egyház végső esetben elfogadta volna, ha a vegyes házasságot protestáns lelkész is megkötheti. XVI. Gergely pápa 1841. április 30-án kiadott „Quas vestro” kezdetű brévéje ugyanezt ki is nyilvánította, kiegészítve azzal, hogy az egyház fent kívánta tartani a passiva assistentia gyakorlatát és a reverzális megkövetelésének jogát.) Az illetékes szolgabíró, Szunyogh Rudolf[6] határozottan megállapította a geszterédi plébános törvénysértését és a házaspár magánéletébe való durva beavatkozását, ezért szorgalmazta a megbüntetését. (Ld. 3. sz. dokumentum.) A vármegye határozatában magáévá tette ezt az álláspontot, és – lehetőséget adva Homonnay András plébánosnak a házaspár törvényes összeesketésére – kilátásba helyezte a pap törvény elé idézését.

A történet folytatása innentől tipikusnak mondható az egész ország hasonló eljárásaihoz. A plébános nem fogadva el a vármegye illetékességét a házasságjog kérdésének a szabályozásában, az egri főegyházmegyében a reverzális nélküli vegyes házasság megáldásának tilalmát kihirdető Pyrker János László érsekhez fordult közbenjárásért. Az érsek, többi hasonlóan perbe fogott papjához hasonlóan, határozottan kiállt Homonnay eljárása mellett, erről április 8-án nyilatkozatot intézett a kancelláriához illetve Szabolcs vármegyéhez.[7] A nyilatkozat lényege, hogy az egyház a hívek lelkének megóvásáért érzett felelőssége miatt tilalmazza a vegyes házasságok kötését, s mivel a házasságot szentségnek tekinti, abba semmiféle világi hatóságnak nem enged beleszólást. Az intézkedést az evangélium szellemével azonosnak minősítette, és kifejezte határozott igényét a vegyes házasságok jövőbeli, kizárólag katolikus egyházi szempontú szabályozása iránt. A vármegyék azonban ragaszkodtak az áldásmegtagadó papok törvény előtti megbüntetéséhez, a kancellária pedig 1841 nyarától igyekezett mindent elkövetni, hogy rövid úton lezárja – az egyházra nézve egyre kínosabbá váló – jogi eljárásokat. Ezért elrendelték, hogy a vármegyékben indított plébános-perek iratait haladéktalanul küldjék meg a kancelláriára, abból a nyilvánvaló célból, hogy „elaltassák” az ügyeket. Ennek némely vármegye eleget tett, némelyek nem, de 1841 végétől már a reformellenzék is arra törekedett, hogy a helyi szintű konfliktusok helyett országos szinten oldja meg a vegyes házasságok ügyét.

Ez a következő országgyűlésen meg is történt, amikor a vallásügyi törvény (1844/3. tc.) elfogadása egyértelműen a liberálisok győzelmét jelentette.

 

DOKUMENTUMOK[8]

 

1. Ifj. Tímár János panaszlevele Szunyogh Rudolf szolgabíróhoz

 

Tekintetes Szolgabíró Úr!

Teljes bizodalmú pártfogó uram!

 

Én balkányi adófizető, helvéciai vallástételt követő Tímár János, feleségemmel, ugyancsak balkányi születésű diák katolika hitet valló Jakab Erzsébettel több évek óta állandóan és viszonozottan hű szerelmünk következésében, kölcsönös megegyezésünk és mindkét részről álló szüleink s rokonink jóváhagyásuk mellett házassági szövetségre léptem oly feltétel alatt, hogy – miként a hazai törvények kegyesen rendelék – lehető gyermekeink közül a fiak az atyai, a leányok pedig az anyai vallásban fognak kereszteltetni és neveltetni.

Midőn annakokáért ezen a szokásban lévő jegyváltással tanúk előtt megkötött házassági szerződésünket, a háromszori kihirdettetés által törvényesíttetni, az Isten szent nevére teendő esküvés által pedig megszenteltetni akarnánk és midőn a célból az illető anyaszentegyház szolgájához folyamodnánk atyai áldást keresvén – átkot találtunk. Átkot igenis, mert a geszterédi parókus, tisztelendő Homonnai András úr, hogy vagy engem reverzális adásra kénszeríthessen, vagy mátkámat is az elválásra bírhassa, elébb még csak hirdetni sem akarván, annak utána pedig feleségemet azon mocskolódó szavain kívül, melyeket a szemérem tilt elősorozni itten, az udvaron a szemétdombon leendő esketéssel fenyegetvén, a jegyben létel idejét reánk nézve elátkozá, kiapadhatatlan könnyek forrásává tevé. Mindezeket mi mint kölcsönös hajlandóságunknak tűzpróbáit tekintvén, még békével tűrhettük, sőt még afelett is, hogy esküvésünk templomon kívül is papi áldás nélkül történt, nem panaszolkodtunk. Nem, mert megvigasztalt annak tudása, hogy az áldás onnét felülről, a kegyelem atyjától vagyon[9] következőképpen az egyházi szolga azt csak kérheti, nem pedig adhatja; nem panaszolkodtunk, mert megnyugodtunk azon hitben, hogy szent a föld mindenütt, és a Mindentudó hallja az esküvőket mindenütt.

De annál keservesebben hatott reánk említett tisztelendő úrnak az esketés után feleségemhez intézett azon szava, mellyel előttem és bizonyságot tehető két balkányi közbirtokos nemes násznagyim előtt megtiltotta, hogy többé, mint anyaszentegyházból kirekesztetett személy a templomban sem áldozat, sem ájtatosság végett menni ne merészeljen. Istenem, hát oly nagy vétek-e az egymásért teremtetett lelkeknek az Isten által egybeadott szíveknek egymást szeretni, hogy az ekklézsiából való kirekesztést érdemeljen? Hát oly időt értünk-e, melyben a hitetlenül együtt lakók szó és fenyíték nélkül elnézetnek, az esküvés által megszentelt házasságban élni kívánók pedig papi átok alatt nyögjenek? Hát bűn-é engedelmeskedni a hazai törvényeknek, melyek az ily vegyes házasságot megengedik, olyannyira bűn-é, hogy midőn a gyilkosok, paráznák, Istent káromítók a vallásnak vigasztalásával és szentségével élhetnek, a becsületes és isteni és emberi törvények által egybekötött házasok, azoktól örökre megfosztassanak?

Ímé, tekintetes szolgabíró uram! Ó, feleségemen elkövetett legkegyetlenebb erőszak, mellyel szegénynek egyedüli földi kincse, léleknyugalma, Istenével való békessége zavartatik! Ímé, reménylett boldogságom helyett házasságomnak gyászos kezdete, mert szívemen égnek azon könnyek, melyek egyrészről az anyaszentegyház kebeléből kizárt, és emiatt sem az esketés előtt az áldozatban sem részesült, sem a szokott avatásra nem mehető feleségemnek, másrészről pedig gyermekök vesztét kesergő szüleinek szemeikből hullanak! Mert úgy vannak elhitetve, hogy sem feleségem, sem gyermekeim halálok történvén, eltemettetésre sem számlálhatnak. És így midőn egy akárkit felekezete iránti buzgósága oly messze viszen, hogy amiatt egy háznép boldogságában ily érzéketlenül dúlong, s magát minden törvényen felül képzeli, midőn egy lelki atya házassági szövetségünket áldás helyett törvénytelenül s önkényéből átok alá rekeszt, én legyek-e akkor az áldozat, én hordozzam-e lelkemen a büntetés keresztjét, én, aki amint mondják, egy reverzális adással mindent jóvá tehetnék? De hiszen nékem is, mint akárkinek, tulajdon hitem és meggyőződésem elidegeníthetetlen szentségem. Ezenkívül én nem ily feltétel alatt szerződtem, sőt midőn az esküvőre menvén reverzális adásra kénszeríttetném, tudván, hogy jobb az Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek,[10] az esketés elől vissza is jöttem. Úgyszintén most az esküvés után is, bár a legérzékenyebbül érdekeltetve, bár a házi nyugodalmáért minden lehető áldozatra készen, lelkem ismeretét meghazudtolhatom-é? Testi gyönyörökért születendő magzatim lelki szabadságát zálogba vethetem-é? Isten vagyok-é én, hogy a még nem is születetetteknek sorsáról rendelkezzem? Isten vagyok-é, ki egykoron gyermekeim szívét s gondolatit úgy vezethetném, hogy ne lenne okuk soha engemet, születésök napját megátkozni? Ily üldöztetésim között annakokáért, midőn a fennálló törvénynek védszárnya alatt pártfogást keresve tekintetes szolgabíró úr lábai elébe borulok, azon alázatos esedezésemmel bátorkodom alkalmatlankodni, hogy törvénytelen üldözőm ellen fedezni és csekély személyemet a tek. ns. vármegye oltalma alá ajánlani méltóztassék.

Mely velem közlendő s reám kiárasztandó szíves fáradozását hálás köszönetekkel vévén, maradtam tekintetes szolgabíró úrnak alázatos kész szolgája,

 

ifjú Tímár János adófizető

Balkányban, 9. febr. 1841.

 

 

2. Tanúvallomások a házassági áldásmegtagadás ügyében

2.1. Id. Tímár János

 

Az 1841. évi febr. hónap 13-án Balkányban kivett ön-vallomás.

 

Kinek hívnak s.a.t?

Tímár Jánosnak, 66 éves balkányi lakos, ref. vagyok.

 

Mi a panaszod?

A fiam, Tímár János házassági életre kívánván lépni Jakab Erzsébettel, miután köztök a szokott módoni jegyváltás megtörtént, megkértük tisztelendő Homonnai András geszterédi alesperest, hogy szokott módon hirdesse ki őket. Ki is ezen kérésünkre világosan megmondá, hogy addig ki nem hirdeti, míg elébb vagy négy tanítást a leány – mit előre előtte tartani kíván – ki nem áll, azután is, ha az nem használ, hacsak leendő gyermekeit a r. kat. hitbeni neveltetésre által nem adja, a templomban áldással meg nem esketi, sem ki nem hirdeti. Mire hogy gyermekeim nem állottak, csakugyan nem is hirdette ki, hasztalan kérték a jelen volt násznagyok, úgymint ns. Papp Károly és ns. Finta Lajos urak, azután gyermekeim kérésére néhány napok múlva én mentem által ns. Horváth József úrral kérni, hogy hirdesse ki s eskesse öszve a házasulandó fiam jegyesével, mire ő ismét kijelenté, hogy addig, míg a leány tanításait, melyeket előtte tartani kíván, ki nem hallgatja, meg nem esketi, ha csakugyan veszni tért, úgymond, az a rossz, makacs leány, de ha reverzálist nem adnak, úgy nem a templomban esketi meg, nem is a házában, mert azt olyan disznókkal bemocskoltatni nem engedi. Hanem kivel [ti. Horváthtal] ekkor újra kértük, hogy ártatlan menyemet ne illesse oly piszkolódó szavakkal, s ne is ellen[ez]ze egybekeléseket, mert ők egymásért lévén teremtve, már egymást el nem hagyják, mire azt felelte – feledve azt, hogy Isten szolgája, feledve [, hogy] szent kötelességét kellene teljesíteni – a pap: „Hát, már csakugyan meggyűlt a pendelye annak a semmire való gaz leánynak, hogy elébbvalóvá teszi a farkat a vallásnál, no majd megesketem, de nem az idén, hanem a jövő farsangon.” Itt ismét azon őszinte kinyilatkoztatással kértük megeskettetéseket, hogy ha azt nem fogja tenni, úgy mi felsőbb helyre folyamodunk pártfogásért. Mire azt mondá a tisztelendő: „Mit bánom én, akárhová folyamodtok, ha per lesz is belőle, eltart egy esztendeig. Addig pedig visszajön a magyar klérus küldöttje, a csanádi püspök a pápától, s akkor osztán nem bánom, eskesse meg, akár a kántorom, akár a ref. prédikátor.” Kérdeztük végre, hogy miért nem tartja meg az eddigi szokást ez esketésben, mire azt mondá: „Lássa, édes Tímár uram, ha az ember egy kertet ültet, abba a jó, hasznos és szép plántát igyekszik nevelni, a dudvát pedig kiirtja, ezért kell nékem is ezt tenni.” Végre, miután sem fenyegetései, sem lelkiatya szájába nem illő mocskos szavai az egybekelést nem hátráltathatta, megeskette ugyan gyermekeimet, ha ugyan azon egypár szót, mivel azt kérdé, hogy „szeretik-e egymást”, esketésnek lehet mondani. Hanem azután menyemet a templomból kitiltotta, azt mondván neki, hogy soha meg nem gyóntatja, sem, ha gyermeke születik, meg nem kereszteli, sem halottját, sem őt magát, ha meghal, el nem temeti.

Szunyoghy Rudolf m.k. szolgabíró

 

2.2. Ifj. Tímár János

 

Az 1841. évi febr. hónap 13-án Balkányban kivett ön-vallomás.

 

Kinek hívnak s.a.t?

Ifj. Tímár Jánosnak, 22 éves református balkányi lakos vagyok.

 

Mi a panaszod? Beszéld elő környülállásosan!

Én Jakab Erzsébet nevű hajadon leánnyal, ki a r. kat. vallást követi, házassági életre kívánván lépni, midőn összeeskettetésünk végett, Geszterédre, ottani tisztelendő Homonnai András úrhoz általmentünk, ott a tisztelendő úr tőlem először reverzálist kívánt, melyben születendő gyermekeim jövendő lelki szabadságát azáltal, hogy azok r. kat. legyenek, leköttetni akarta, s hogy azt önmegnyugvásom ellenére nem tettem, az esketést tőlem megtagadta, én azonban kértem, hogy ne tegyen bennünket szentségtelenekké, s ne tagadja meg tőlünk papi áldását, s ne hátráltassa egybekelésünket, mert mi egymástól sem el nem válunk, sem pedig a kívánt reverzálist meg nem adjuk, akkor ő, miután jegyesemet sokféle alacsony, s a sz. hit szolgája szájába nemcsak nem illő, de kárhoztató mocskos kifejezésekkel illette, mondván: „hát csakugyan úgy meggyűlt már a pendelye annak a semmirevaló gaz leánynak, hogy elébbvalóvá teszi s többre becsüli a farkat a vallásnál”. S miután látta, hogy sem ijesztései, sem mocskos szavai nem gátolhatja többé egybekelésünket, előbb megkérdvén, hol akarunk esküdni, mire mi tudván már magáról, hogy azokat, kik reverzálist nem adnak, a templomba nem esketi, kértük, hogy legalább a házában eskessen meg, mire a jegyesem, kinek már azelőtt megmondá, hogy úgy soha meg nem gyóntatja és el sem temeti, reá állani nem akarván, egybekelésünk elmaradt s hazamentünk. Délután azonban meggondolván jegyesem is, hogy az ő áldása, ha égből nem jött áldás, semmit sem ér, újra visszamentünk, kérvén újabban is megeskettetésünket, mire megvetéssel ránknézvén, parancsolá, fognánk meg egymás kezét s mondanánk el az esküt, mi ebből állott: „szeretitek-e egymást, megelégesztek-e egymással, Isten titeket úgy segéljen”. Ezek után a már feleségemmé lőn jegyesemnek azt mondta: „na leányom, te elhagytad vallásod, megtagadtad Istened, többé a templomba be ne merj lépni s híveim közt botránkozást szerezni, tudd meg, onnét mától fogva ki vagy tiltva, én sem be nem avatlak, sem meg nem gyóntatlak, sem ha meghalsz, el nem temetlek”. S így mind magamat, mind házam népét, mind aggott két részrőli kedves szülőinket a legkeservesebb bánatba ejtett, s leginkább fájdalma lelkünknek, hogy keserű bánatunk annak műve, kitől elhagyattatásunkban s minden fájdalmaink közepette vigasztalást s enyhülést reménylénk.

Szunyoghy Rudolf m.k. szolgabíró

 

2.3. Ifj. Tímár Jánosné Jakab Erzsébet

 

Az 1841. évi febr. hónap 13-án Balkányban kivett ön-vallomás.

 

Kinek hívnak s többi? Mi panaszod van, add elő!

Jakab Erzsébetnek, 17 éves, Ifjú Tímár Jánosné vagyok.

Én Tímár János mostani férjemmel házassági életre kívánván lépni, midőn a szokott esküvésre Geszterédre hozzám tartozóimmal, szóval a násznéppel általmentünk, ottani lelkész, Homonnai András úr, mivel születhetendő gyermekeinkről reverzálist nem adtunk, a szokott szertartással a templomban megesketni nem akart, sőt még elébb a házában sem, azt mondván, nem hagyja bemocskoltatni velünk azzal, hogy ott eskessen meg. Hanem azután a násznépek kérésére a házában megesketett volna, de én, mivel azelőtt azt mondta a pap, hogy úgy sem meg nem gyóntat, sem bé nem avat, ott megesküdni nem akartam, és így hazamentünk anélkül, hogy minket a pap öszveadott volna. Odahaza ismét tanakodtunk sokáig ismét szüleimmel, mitévők legyünk, és utoljára megegyeztem én is benne, hogy megesküszöm, akárhol, csak eskessen. Akár áld meg, akár nem, úgyis hiába az áldás a földiektől, hacsak az Isten meg nem áld. És úgy újra visszamentünk kérni a tisztelendőt, hogy csak eskessen öszve, már akárhol. Ekkor azt mondá, egész megvetéssel: „No jó, hát fogjátok meg egymás kezét.” És azt kérdé: „Szeretitek egymást? Megelégesztek egymással? Isten titeket úgy segéljen!” – esketett meg bennünket. Ez megtörténvén, felénk fordult, ezeket mondá: „No leányom, te megtagadtad vallásodat, megtagadtad Istenedet, többé a templomba be ne merj lépni a népem közt botránkozást szerezni. Onnan mától fogva kitiltalak, tudd meg, se meg nem áldalak, sem bé nem avatlak, sem meg nem gyóntatlak soha többé, sem, ha gyermeked lesz, meg nem keresztelem, sem, ha halottad lesz, el nem temetem, de ha magad meghalsz, sem temetlek el, sem én, sem senki is.” És hogy én ott, hol jövendőmre megnyugtató papi áldást kerestem, ott akkor szörnyű átkot találtam. És mégpedig – mi kínos fájdalmam – ezen szörnyű átkot hallám, a szent hit szolgája mondta fejemre, csak azért, mert születhetendő gyermekeim lelki boldogságát magamért zálogba nem vetettem.

Költ mint fent.

Szunyoghy Rudolf m.k. szolgabíró

 

2.4. Pap Károly, Finta Lajos és Horváth József násznagyok

 

Az 1841. évi február 13-án Balkányban kivett tanúvallomás.

 

Jelen volt-é a tanú Geszteréden a r. kat. parókián, midőn balkányi lakosok Tímár János és Jakab Erzsébet házassági egybekelések végett magokat helybeli tiszt. Homonnai András úrral öszveeskettetni kívánták, mit azonban a tiszt. teljességgel nem akart megtenni? Ha jelen volt, hite alatt beszélje el az egész történetet!

 

Első tanú ns. Pap Károly ref., balkányi lakos és közbirtokos, második tanú ns. Finta Lajos ref., balkányi lakos, közbirtokos.

Mindketten hitek alatt egyenlően vallják, hogy mint násznagyok a házasulandóknak t.[ekintetes] Katona Sándor úrral, mint szinte násznagy társokkal általmentek Geszterédre, tiszt. Homonnai András úrhoz, megkérni, hogy az említett házasokat hirdetné ki, mire a tiszt. úr azt mondá, hogy addig, míg a leánynak a vegyes házasságról egynéhány tanítást nem tart, ki nem hirdeti. Hanem ha az nem használ, s gyermekeit is által engedi reverzális mellett a r. kat. hitbeni neveltetésre, ki is hirdeti, meg is esketi, mégpedig a templomban, a szokott esketési szertartással. De ha azt nem cselekszik, akkor nemcsak hogy meg nem áldja, de a templomba sem esketi meg, sőt a tulajdon házában sem, mert azt olyan disznókkal bemocskoltatni nem engedi, hanem kível [értsd: kívül] az udvarán fogja megesketni. Így mi hazamenvén, elmondánk a tiszt. úr akaratát. De a leány félvén a paptól, tanítására is hallgatni nem ment. Látván hát a tiszt., hogy így célt nem ér, kihirdette a nősülendőket, s azután általizent hozzájok, hogy mennének által hozzá Geszterédre, végezzenek el mindent. Hogy ezen izenetet vette a vőlegény, felkeresett ismét bennünket, násznagyi tanácsot kérni, mit tegyék. Mi azt tanácslánk néki, menjen által, de ha a pap erőltetni fogja, hogy reverzálist adjon, azt ne tegye. Aminthogy mihelyest megérkeztek Geszterédre, a tisztel. rögtön erőltette, hogy valami írást, mit ő adott elő, írnák alá. Hogy azt nem tették, a pap azt mondá: „No jó, én bizonyosan meg nem esketlek benneteket.” S így menvén haza a tisztelendőtől, az esketés napján újra elmentek kérni öszveesketéseket. Akkor kérdé tőlünk a tisztelendő: „No hát hol és hogy akartok esküdni?” – célozva újra a reverzálisra. Mi már tudván tőle, hogy aki reverzálist nem ád, azt a templomba nem esketi meg, arra kértük, hogy legalább a házában eskesse meg, de a menyasszony arra nem állott, mert attól félt, hogy a pap többé – mint előre is megmondta – sem meg nem áldja, sem be nem avatja, sem soha meg nem gyóntatja, s el sem temeti. S így mivel a pap templomban nem esketett, a lány pedig másutt féltében esküdni nem akart, az egész násznéppel együtt újra hazamentünk. Estenden azonban reá állott a menyasszony is, hogy megesküdik a háznál is, nem aggódva azon sem, hogy meg nem áldja, úgyis tudván azt, hogy az áldás csak Istentől jöhet, újra visszamentek. Akkor azt mondá a tisztelendő: „No, ha már megesketlek, fogjátok meg egymás kezét.” Az esketés ebből állott: „Szeretitek-e egymást? Megegyeztek-e egymással? Isten titeket úgy segéljen!” Mit miután elmondtak mindketten, a leányhoz fordulva az mondá a pap: „No, te leány, megtagadtad vallásod, megtagadtad Istened, többé a templomomnak felé ne merj jönni, botránkozást szerezni híveim közt, mert oda bé nem eresztelek. Te már mától fogva ki vagy tiltva, mert én sem bé nem avatlak, sem meg nem gyóntatlak soha, sem pedig meg nem áldalak, sem ha gyermeked leszen, meg nem keresztelem, sem ha halottad lesz, el nem temetem, sem magadat, ha meghalsz, el nem temetlek.”

 

Harmadik tanú ns. Horváth József ref. balkányi közbirtokos.

Hite alatt vallja, hogy őtet Tímár János megkereste, hogy véle együtt menne által Geszterédre, t. Homonnai András úrhoz, megkérni a tisztelendőt, hogy házasulandó fiát eskettetné öszve jegyesével. De a tisztelendő azt mondá, hogy mindaddig, míg a leány a vegyes házasságról szóló tanítását meg nem hallgatja, sem ki nem hirdeti, sem öszve nem esketi. Hanem ha az nem használ, s látni fogja, hogy csakugyan veszni tért a leány, úgy majd megesketi, de ha reverzálist nem adnak, úgy nem a templomban esketi meg, nem is a házában, mert azt olyan disznókkal bemocskoltatni nem engedi, hanem kívül valahol. Azután én az öreg Tímár Jánossal kértem a tisztelendőt, hogy a menyasszonyt a szitkozódó szavaitól mentené meg, különben is minden ellenszegülése és akadályoskodása hasztalan, mert azok egymástól el nem válnak, mire a pap felindulván […] hivatali makacssága, nagy lelki botránkozásunkra ezt mondta: „Ha csakugyan úgy meggyűlt a pendelye annak a semmirevaló lyánnak, hogy a farkot elébbvalóvá teszi a vallásánál, no majd megesketem a jövő farsangon.” Ekkor azon őszinte nyilatkozással kértük újra, hogy a jegyben járók öszveesketése, hogy ha azt meg nem fogja tenni, úgy mi felsőbb helyre folyamodunk pártfogásért. Mire azt felelte, mit bánom én, akárhová folyamodnak, ha pör lesz is belőle, eltart egy esztendeig, akkora pedig már visszaérkezik a pápától a klérus küldöttje, a csanádi püspök, akkor osztán nem bánom, eskesse meg akár a kántorom, akár a ref. prédikátor. Kérdeztük azt is tőle, miért nem tartja meg a régi szokást a vegyes házasságban esketésben. Mire azt felelte: „Lássa, Tímár uram, ha az ember egy kertet ültet, abba a jó és hasznos plántát igyekszik nevelni és megtartani, a dudvát pedig kiirtja, ezért kell nékem is ezt tennem.”

Költ, mint fent.

Szúnyoghy Rudolf szolgabíró

 

 

3. Szunyogh Rudolf szolgabíró jelentése a vármegyének

 

Hogy geszterédi római katolikus plébános s vice esperes tisztelendő Homonnai András úr sérthetetlen hazai törvényeinket azoknak meg vagy nem tartásokat, az adatokból biztosan kiszámítható igazolás szerént mintegy szabad önkényétől függőknek s talán papi hatalmához köttetvéknek tekintve s azoknak biztosító oltalmok alatt az egymást hőn szerető rokon keblű, bár különböző vallású haza polgárai egybekelésöknek gáncsokat vetve, a felvilágosodás szelíd szellemét, a vakbuzgóság kárhozatos örvényének setét fenekéről díszjelül kiemelő jelen századunkra, mely a már-már minden törvényes vallásbeli felekezetű polgárok között törvényi szeretettel egybeforró s a setét századok vérző sebeit jótékonyan behegesztő szellemi s anyagi rokonosodással méltán büszkélkedve dicsekszünk, s a setétség homályos fátyolát visszavarázsolni törekvő vakbuzgóságától s ferde nézeteitől vezéreltetve papi szent hivatalát is mennyire elundokító módon merészlette általhágni, azt az ./. alatt ide rekesztett panaszos folyamodó levél nyomán[11] véghez vitt, tisztelettel ide rekesztett tiszti vizsgálatokból a tek. rendek bőven által látni méltóztatnak. Sértve vannak ezekbe az 1514. évi 8.,[12] sértve az 1790. évi 26. törvénycikkek rendeletei, lealacsonyítva s ártalmas gyomokhoz hasonlítva az azoknak oltalmok alatt apostoli királya s kedves hazája el nem különözhető szeretetétől lelkesített s úgy polgárai kötelességeinek is mélyen hódoló hazafi, feldúlva a házaspárok s rokonaik lelki nyugalma, sértve vannak az ilyetén közbotránkoztatást tilalmazó honi törvények.

Ezek egy oly polgári tisztes állásban lévő személynek, magának a felebaráti szeretetet tanító szent hit szolgájának konok merényei, kinek szent hivatalából eredő lelkiösméretes s egyszersmind polgári köteleztetése is, nemhogy a más rendű vallású s azt lelkiösmérete meggyőződéséből követő békés polgári lealacsonyításával a türedelmetlenség fáklyáját fellobbanni engedje, sőt a felebaráti szeretetet, hitbeli türedelmet s a világi törvények megtartását maga igen nagy befolyási példaadásával is élessze, s eszközölje, ki ellen a megsértett törvények, az okokon, mint biztos alapokon nyugvó, eltiporni szándéklott polgári jogok s maga a botránkozást okozó tett rögtöni s tettleges orvoslásért kiáltanak.

Ugyanazért a megsértett törvényeknek kiszolgáltatandó elégtétel s azoknak rendeletéhez képest fentérintett tisztelendő Homonnai András úr ellen alázatos véleményünk szerint megrendelendő tiszti ügyészi kereset elhatároztatása tekintetéből tesszük hivatalos jelentésünket.

Nagykálló, 1841. február 15.

Szúnyoghy Rudolf nagykállói járás, 2. szakasz szolgabíró

Rásó Lajos esküdt

 

4. A vármegye hivatalos keresete Homonnay András plébános ellen

 

Hivatalbeli kereset

 

Leszkay Ferencnek, tek. Szabolcs megye tiszti főügyészének, mint felperesnek geszterédi plébános és alesperes Homonnay András úr, mint alperes ellen.

 

A felperes tiszti főügyész az igazság és törvény kiszolgáltatása végett előadja, miképpen geszterédi plébános és alesperes Homonnay András úr helvéciai vallástételt követő, ugyancsak megyebeli Balkány helysége lakosa, Ifjabb Tímár János romano katolika hiten lévő Jakab Erzsébet hajadonnal házaséletre lépni óhajtván s egybeeskettetések végett a tisztelt plébános és alesperes úrhoz járulván először az öszveesketendőket bizonyos kötelezvénynek – mely szerint a tőlük származandó gyermekek minden nem különbsége nélkül a romano katolika vallást követni tartoznának – kiadására késztetvén, ennek megtagadásával pedig minden jó erkölccsel és papi szelídséggel s kötelességgel szemközt álló kifejezésekkel a célban vett öszvekeléstől őket untatván, végre pedig midőn mindezen kéntetéseket türelemmel meggyőzvén, szándékokban állhatatosak maradtak, a szentegyházon kívül Kálmán kir. II. könyve 15. fejezete rendelése[13] alatt, minden szertartás nélkül a feleket öszveadván, az áldást tőlük megtagadta, amint az előmutatandó tiszti vizsgálatból meg fognak tetszeni, mely vétkes tettei által az 1790/1. [évi] 26. tc., mely a vegyes házasságok gátlását erősen tilalmazza, sértve lévén, tiszti kötelességéhez képest kívánja, hogy a fent érdeklett tisztelendő plébános és alesperes úr az 1647. esztendei 14. tc. értelmében mindenekelőtt törvényesen intessék meg, miszerint az általa az anyaszentegyház minden szertartása nélkül öszveadott házaspárt áldja meg, különben ugyanazon törvény rendeleténél fogva 600 pengő forint fizetésére büntettessék.

 

 

4.1. A vármegye végzése Homonnay András plébánoshoz

 

Ajánlom hivatalbeli szolgálatomat!

 

Az alább másolatban leírt hivatalbeli kereset következésében az 1647. esztendei törvény 14. cikkelye értelméhez képest ezennel törvényesen megintem tisztelendő plébános és alesperes urat, hogy az általa az egyházi szokott szertartás nélkül és áldásmegtagadásával öszveadott vegyes vallású házaspárt, Tímár Jánost és Jakab Erzsébetet az egyház színe előtt egy 15-öd nap alatt megáldani el ne mulassa. Az ellenkező esetre az említett 1647-i 14. tc. nyomán mindkét vallásfelekezetből elnökletem alatt kirendelt törvényszék előtt e folyó 1841. év s pünkösd hó 21. napján megyebeli N.[agy]Kálló mezővárosban törvényesen megjelenni – a törvény értelmében ítéletet nyerendő – tartsa törvényes kötelességének, mely iránt, midőn főtisztelendő plébános és alesperes urat törvényesen inteném s tekintvén megidézném, maradtam tisztelendő plébános és alesperes úrnak

hivatalbeli szolgálatjára készséggel

tek. ns. Szabolcs megye első alispánja, Jármy Imre

N.[agy]Kállóban, Pünkösdi hó 4-én az 1841. évben

 

 

Jegyzetek