Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
3. szám
A. D.
MMXII

Fazekas Ibolya Diána:
Friedrich Wilhelm Emmanuel von Ketteler politikai és egyházpolitikai nézetei és tevékenysége az I. Vatikáni Zsinat és a Kulturkampf ideje alatt

 

 

 „…aki az igazságot szereti, eltökélje magába, / hogy senki kedvéért vagy barátságaért, /

semmi gyalázatért vagy kárvallásért / a megismert igazságot hátra nem veti” (Pázmány Péter)

 

{50}Bevezetés

Friedrich Wilhelm Emmanuel von Ketteler (1811-1877) mainzi püspököt[1] említik német konzervatív püspökként és tárgyalják a liberális katolicizmus nagy alakjai – O’Connel, Lamennais, Lacordaire, Montalembert – sorában egyaránt. Alábbiakban magunk is kísérletet szeretnénk tenni Ketteler püspök besorolására.[2]

Ketteler 1811-ben született egy vesztfáliai nemesi család gyermekeként Münsterben. 1824-től 1828-ig jezsuita internátusban tanult, majd jogi tanulmányokat folytatott Göttingenben, Berlinben, Heidelbergben és Münchenben. 1833-ban jogászként kezdett el dolgozni. Végül 1838-ban hagyta ott hivatalát, és 1841-ben úgy dönt, hogy a papi hivatást választja, és teológiát hallgatott Eichstättben és Münchenben. 1844 júniusában Münster plébánosává nevezték ki. Rövid hat év alatt érte el egyházi karrierjének végpontját: 1850. július 25-én mainzi püspökké szentelték. Ettől kezdve nagyhatású beszédei, brosúrái, lelkipásztori levelei ismertté tették katolikus és nem-katolikus körökben egyaránt.[3]

A szakirodalom a még a 18. századból eredő, a felvilágosodásra visszatekintő 19. századi eszmeáramlati változásokat, szellemi irányzatokat, amelyek a katolikus egyház helyzetéről és annak megváltoztatásáról, valamint a klérus politikai-társadalmi reformtörekvéseiről szóltak, sokáig elég sematikusan és kategorikusan kezelte. Az újabb vizsgálatok azonban már felfi{51}gyelnek ezekre a törekvésekre.[4] Definíciós problémák természetesen minden korszakot érintve adódnak, éppen ezért az ezekkel való foglalkozás többek között a történettudomány egyik lényeges feladata.

Ezért elöljáróban tisztázni kell néhány olyan fogalmat, amely Ketteler kapcsán szóba jöhet. A liberális katolicizmus irányzata a L’Avenir c. lap oldalain bontakozott ki. A Lamennais által szerkesztett lap 1830. december 7-i számában megjelent cikk a folyóirat elveit fogalmazta meg (Des Doctrines de l’Avenir): teljes lelkiismereti, azaz vallásszabadság, sajtószabadság, gyülekezési szabadság, egyház és állam szétválasztása.[5] Az utóbbinál állam és egyház anyagi elszakadását is követelte. Ezek az elvek – amelyek lényegében a liberális polgári jogok – részben egybehangzanak a Ketteler által is hangoztatottakkal, azonban azok követelése más alapokon nyugszik, mint Lamennais-é. Ketteler írásaiban szembeállította a polgári szabadságfogalmat, amely az individualizmus minden bűnét hordozza a régi, korporatív szabadságfogalommal. A szabadságfogalom átértelmezésében egy újabb érvet talált a mainzi püspök, amelyen a német területek katolikusainak modus vivendije is nyugodott.

A másik jellemző kategória a politikai katolicizmus. E történelmi fogalom szinte annyifélét jelöl, ahány helyen olvasható. A történettudományban fennálló zavart próbálja tisztázni Fazekas Csaba kutatása, és e dolgozat is az általa meghatározott definíciót tartja legigazoltabbnak, melynek értelmében a politikai katolicizmus elsődlegesen 19. századi jelenség, amelyet a liberalizmus kibontakozása, illetve a polgárosodás hívott életre. Ismertetőjegyei, hogy a parlamentáris, polgári intézményrendszer kereteit nem ítéli el, hanem azon belül próbálja az egyház és a katolicizmus befolyását megőrizni.[6] Ennek érdekében a liberalizmus eszköztárát – pártalapítás, sajtó, egyesületek – átveszi, miközben a konzervatív nézeteket megóvja. Ezekben a főbb irányzatokban helyezik el legtöbbször Kettelert.

Mielőtt még a mainzi püspök konkrét tevékenységét két fontos történelmi eseményben nyomon követnénk, elöljáróban néhány szót kell ejtenünk a 60-as években megjelent írásairól, és a bennük tükröződő politikai, illetve egyházpolitikai nézeteiről.

Ketteler az 1860-as években többször véleményt nyilvánított az egész európai politikát és történelmet meghatározó események kapcsán. Ilyen volt az olasz egység kérdése, amely végül a több mint ezer éves pápai állam létét szüntette meg. Ezen események hatására, továbbá a pápai állam bizonytalan jövőjét látva az ebben az időben megjelent írásai leginkább az egyház és az állam viszonyával foglalkoznak.[7] Álláspontja szerint a pápai {52}állam a legrégebbi európai világi hatalom,[8] amely biztosíték arra, hogy a katolikusok feletti pápai (egyházi) fennhatóság független maradhasson. A pápai állam fennmaradása és függetlensége az egyház vallási függetlenségét is biztosítja. Ha a pápa bármilyen világi hatalomtól függene, ha bármilyen, az egyházat igazgató kérdés politikai megfontolások kísérnék, az egyház lelkipásztori hivatása csorbulna.[9] A történelem alakulása is azt bizonyítja, hogy a pápai szuverenitás az egyik legöregebb és leginkább tiszteletben tartott jog Európában. Annak megsértése azonban a katolikusok szuverenitásának a megsértését is jelenti.[10]

1862-ben megjelent brosúrája (Freiheit, Autorität und Kirche[11]) Ketteler első terjedelmes és átfogó írása, rendszerezett összefoglalása egyházpolitikai nézeteinek. E műve nemcsak elméleti munka, hanem egy teljes program. Montalembert 1852-ben kiadott könyve – Intérêts catholiques au XIXe siècle – tekinthető a brosúra előfutárának, melyben a politikai katolicizmus főbb problémafelvetései fogalmazódtak meg, és olyan témákat tárgyalt katolikus szemmel, mint például az államforma kérdését. Montalembert kinyilvánította kötődését az alkotmányos kormányzathoz, és ezzel a liberális katolicizmus egyik képviselőjévé vált. Míg Ketteler erősen kritizálta a liberalizmust, mint a szabadság eszményébe burkolt abszolutizmust, addig az alkotmányos törekvéseket nem utasította el ő sem, hisz abban látta az egyház szabadságának garanciáját.[12]

Összességében úgy tekinthetünk ezen írására, mint a közéleti katolicizmus alapművére. Ketteler felismerte többek között a sajtó felbecsülhetetlen fontosságát, véleményformáló erejét. Annak ellenére, hogy Németország lakosságának több mint a fele katolikus – írta előszavában –, nem létezett semmiféle katolikus világnézetű lap.[13] Elismerte, hogy a kor liberális szellemisége és annak eszközei a katolikus egyház térvesztéséhez vezetnek, de nem ítélte el azokat, hanem csak az általános szabadságjogok igazságos megvalósulását követelte.[14]

A lelkiismereti szabadságról és a kutatási szabadságról is szól brosúrájában. Eszünkbe juthat, hogy az írás megjelenése közel egy időben van két liberális katolikus fellépésével, akiknek a megnyilvánulásai IX. Pius pápát arra indították, hogy a téves eszméket egybegyűjtő jegyzékét, a Syllabust kiadja: Montalembert 1863-ban emelt szót a belga katolikus kongresszuson a „szabad egyház a szabad államban” érvényesítéséért, másrészt Ignaz von Döllinger müncheni teológiaprofesszor a katolikus tudósok kutatási sza{53}badságát követelte.[15] Mindezek mellett való érvelés a brosúrában is előkerül Überzeugungsfreiheit, Glaube und freie Wissenschaft, Kirche und Staat, Einigung – Trennung címszavak alatt tárgyalva. A neves katolikus gondolkodókat tehát megelőzve, Ketteler már a liberális katolikusok véleményével megegyezőt hangoztatott, munkája ugyanúgy a Quanta cura és a hozzácsatolt Syllabus megjelenését segítette, ha közvetve is, hisz nem kizárható, hogy írása Döllingerre nagy hatást gyakorolt.[16]

Mielőtt még Kettelert szemlélete miatt a kor liberális katolikusai közé sorolnánk, tisztán kell látnunk azt is, hogy német területeken a liberalizmusnak gyakorlati alkalmazása nem felelt meg a liberalizmus eredeti és elméletben kimondott igazságainak. Az állami szinten megvalósuló liberalizmust a püspök mélységesen elvetette és küzdött ellene.[17] Egyház és állam elválasztásának követelése kevésbé rémítette meg őt, mint az egyházügyekbe való állami beavatkozás. Haláláig meg volt győződve arról, hogy az egyház a feladatát egy közömbös államban jobban teljesíteni tudja, mint egy rendőrállamban, ahol az egyház felügyelet alatt áll. Ezért e brosúrájában is a „Trennung” szó értelmezése után megmagyarázta, hogy ő nem az elválasztást óhajtja, csak az egyház önigazgatási jogát („Selbstverwaltung”) követelte vissza az államtól. Számára egyház és állam teljes elválasztása lehetetlen, hisz mindkettő az isteni akarat beteljesedéséért felelős. Így a családokért, közösségekért mindketten közösen felelősek. Ezek a közösségek, társadalmat alkotó egyesülések szétválaszthatatlanok egyház és állam közt. Ezzel a véleményével újból szembe került a hivatalos egyházvezetéssel, ami a Syllabusban az egyház és állam viszonyáról teljesen más nézeteket közölt.[18]

Ketteler a vallásszabadság magyarázatához a guizot-i értelmezést vette alapul,[19] azaz hogy a vallásszabadság nemcsak a valláshoz való jog, hanem a hitetlenséghez is vagy bármilyen hithez, amelyről az individuum meggyőződik.[20] A német viszonyokat tekintve, ahol egy protestáns államvezetés valósult meg, nézetei sokkal inkább álltak a politikai realizmus talaján, mint a katolikus egyház „hivatalos programja” ebben az időben. Ha a Syllabusban megfogalmazottakat tekintjük az egyházvezetés álláspontjának a kor új jelenségeivel szemben, akkor német területeken ezen álláspont {54}mellett való merev kiállás egy „Don Quijote-i” harchoz hasonlítható, mely egyáltalán nem találkozott a német katolikusok valós helyzetével. Ott nem a katolikusok térvesztéséről volt szó, hanem a teljes közéletből való kiszorítás veszélye fenyegette őket. Tehát míg Montalembert szemléletét, ahol a katolicizmus fölényben volt, a katolikus türelmet más vallásokkal szemben valóban liberálisnak ítélhetjük, addig Ketteler közel egybehangzó nézetei a német viszonyok közt, ahol a katolicizmus maximum a „tolerari potestet” ismerhette, a vallási türelem óhaja csupán egy kötelezően választott szemlélet, amely a túlélést szolgálta. Így német területeken a katolikus egyház reális követelései azok, amelyek legfeljebb a paritást célozták meg, mint politikai célkitűzést.[21]

A hatvanas években még egy brosúra árulkodik politikai érzékéről: Deutschland nach dem Kriege von 1866. Miután korábban apokaliptikus hangnemben beszélt egy esetleges porosz győzelemről az osztrákok felett, és közvetlen a vereség után is mindent veszni látott, ebben az írásában a katolikus együttműködést szorgalmazta az Észak-német Szövetséggel. Ketteler belátta, hogy a kisnémet egység fog megvalósulni. A német katolikusokra sújtó történelmi eseményekkel szembenézve jól felmérte, hogy írásában nem szabad az amúgy is a poroszokkal szembeni gyűlölettel teli katolikus népesség érzelmeit felkorbácsolnia, mert az sem politikailag nem előnyös, sem a keresztény értékekkel nem összeegyeztethető. Politikai zavarodottságban egy „új” programot hirdetett meg számukra. Ketteler abban hitt, hogy a jövőbeli észak-német alkotmányban a porosz egyházügyi törvényeket fogják elfogadni, és az élhető körülményeket teremthetett volna a katolikusok számára.[22]

A fent említett követeléseit össze kellett egyeztetnie az egyházi tanítással, hisz 1866-ban már a Quanta cura és a Syllabus megjelenése után vagyunk. Amit a Freiheit, Autorität und Kirche című korábbi röpiratában írt, az teljesen összeférhetetlen az utána kiadott pápai enciklika illetve a Syllabus egyházi álláspontjával.[23] Ketteler követelése a vallásszabadság megvalósulására vonatkozóan a következő syllabusi tétellel helyezkedett szembe: tévedés az, hogy „a mi korunkban többé nem helyes a katolikus vallást úgy tekinteni, mint egyedüli államvallást, kirekesztve minden más vallásgyakorlatot”.[24] A mainzi püspök az ellentmondást úgy oldotta fel, hogy a pápai nyilatkozatokban visszakereste, mire vonatkozóan hangzott el a Syllabus e tétele először. Az allokúciót 1855. július 26-án tartotta a Szentatya a spanyolországi események alkalmából, ahol a katolikus egyház jogait már 1851-ben lefektették, és megegyezés született az állammal, hogy a katolikus vallás az egyedüli vallás Spanyolországban, amely valamennyi más vallásgyakorlatot kizárva minden privilégiumot birtokolt.[25] 1854-ben {55}Isabella királynő Baldomero Esparterot nevezte ki miniszterelnöknek, aki a konkordátumot érvénytelenítette, majd ezután Spanyolországban visszaéltek az egyházi javakkal. Ezt követően nyilatkozott a pápa a fentiek szerint. Ebből kiindulva Ketteler úgy magyarázta az említett syllabusi tételt, hogy az csak azokra az országokra vonatkoztatható, ahol a katolikus egyház mindig alapos jogokkal rendelkezett a történelem során és a közelmúltban is, mint például Spanyolországban.[26] További tételeket értelmezve Ketteler így keresett magyarázatot híveinek a Syllabus és a német helyzet összeegyeztethetőségére. Retorikai ékesszólással próbálta enyhíteni a pápai kijelentéseket katolikusainak, akik számára IX. Pius jegyzéke az adott német körülmények közt teljes kiúttalanságot és megvalósíthatatlanságot jelentett. A Syllabus tételeinek (félre-)értelmezését azonban nem elsősorban a német katolikusoknak címezte a mainzi püspök, sokkal inkább az volt a célja, hogy argumentálja a Kúriának azt az álláspontot, amelyet újból megfogalmazni és képviselni  mert Róma elég határozott utasítását követően is, rávilágítva arra a különbségre, amely a katolikusok érdekeit és mozgásterét is meghatározta egy katolikus többségű, illetve egy kisebbségű országban.

A politikai katolicizmus számára azonban írása azért is volt programadó, mert az 1864 és 1866 közti soesti konferenciák eredményeit és javaslatait is feldolgozta benne. A konferencián prominens vesztfáliai parlamenti képviselők dolgoztak együtt annak érdekében, hogy a katolikus erőket koncentrálják, és egy párt alapítását készítsék elő.[27] Annak ellenére, hogy a konferencia általános csalódottsággal ért véget – ráadásul a Syllabus[28] miatt pesszimista hangulat uralkodott vallási körökben –, Ketteler írása alapművé vált, hisz a konferencián megfogalmazott gondolatok a politikai gyakorlatba való ültetésnek mintáját adták.

 

Harc a Vatikánban, 1869–1870

Ketteler álláspontja a német egyházfők közt

IX. Pius Aeterni Patris kezdetű bullája meghirdette az 1869-ben kezdődő zsinatot. A német és az osztrák püspökök előkészületi konferenciájával Maximilian Josef von Tarnóczy volt megbízva, aki 1867-ben Fuldába összehívta kollégáit. A következőt 1869 szeptemberében tartották. Ketteler az összehívott püspökkonferencián indítványozta az előre megtervezett referátumok elhagyását, helyette pedig a Vaticanumra készülve a német püspökök véleményének egyeztetését a főbb kérdésekben, előtérbe helyezve a tévedhetetlenség kérdését.

Egyáltalán nem jelent meg a gnieznoi és a bambergi érsek, valamint négy püspök, köztük az éppen Rómában, a zsinati előkészületekben részt {56}vevő, a Kúria szemléletével egyetértő Senestrey regensburgi püspök.[29] Senestrey mellett Konrad Martin paderborni püspök és Franz Leopold von Leonrod eichstätti püspök említhető, akik a tévedhetetlenség mellett álltak ki a német egyházfők közül. Voltaképpen a német püspöki kar elég színes képet mutatott e kérdésben, de azért a többség Rómával ellentétes álláspontra helyezkedett, köztük volt Paulus Melchers kölni érsek, Gregor von Scherr münchen-freisingi érsek, Pankratius von Dinkel augsburgi püspök, Matthias Eberhard trieri püspök és Karl Joseph von Hefele rottenburgi püspök.

A fuldai konferencián Ketteler vetette fel a dogma megfogalmazásának időszerűtlenségét. A konferencia egyetértett abban, hogy a kérdést mindenképpen a tradícióból kell teljes egészében bizonyítani, tehát alapos tudományos kutatásnak az igényét fogják kifejezni. A gallikanizmus és a Döllinger-féle értelmezésnek is megvannak a maguk érvelési rendszerei, elsősorban arra hivatkozva, hogy a Tridentinum előtt ismeretlen volt az infallibilitás kérdése. A gallikanizmusra válaszolva azonban már egy jó adag infallibilitást védelmező anyag állt rendelkezésre. Ezek összevetése és alapos vizsgálata után következhet a döntés a dogmatikai kérdésben. Így a konferencia memorandumában megfogalmazottak szerint – amelyet Heinrich, Ketteler tanácsadója fogalmazott, és maga Ketteler is aláírt – a német püspökök a tudományos kutatások szükségére hivatkozva a döntés elhalasztása mellett határoztak.[30] Franz Brentano német filozófus volt az, aki a dogmát először annak inopportunitására hivatkozva vetette el. Az ekkoriban Würzburgban tevékenykedő filozófus nagy hatással volt Kettelerre.[31] Az egyeztetés után a püspökök beadványban fordultak a pápához, amelyben Brentano gondolatát követve fejtették ki, hogy a jelen időpont alkalmatlan a kérdés megtárgyalására. A fuldai és az azt követő lelkipásztori levél nagy visszhangot keltve az Augsburgi Allgemeine Zeitungban olyan értelmezésben került a nyilvánosság elé, hogy a német püspökök nem fogják helybenhagyni a tervezett hittani tételeket. A hír Rómában elégedetlenséget okozott. Ketteler a december 22-i pápai audiencián az aggodalmak eloszlatásán fáradozott.[32]

A zsinatra való felkészülést az is segítette, hogy Christoph Moufang, Ketteler tanácsadója Rómában tartózkodott az egyházpolitikai bizottság tanácsadójaként.[33] Az ő hatására és a Döllinger által felkavart közvélekedés {57}megnyugtatására Ketteler Das Allgemeine Concil und seine Bedeutung für unsere Zeit c. írásában[34] az elkövetkező zsinatról úgy beszélt, mint egyháztörténeti fordulópontról, a trienti zsinathoz hasonlította annak jelentőségét. Természetesen a pápai tévedhetetlenséget kellett volna körbejárnia és saját állásfoglalását kifejteni, hisz az ebben a kérdésben való véleménynyilvánítás hordozott jelentőséget a zsinat előtt, ehelyett a tanítóhivatal kapcsán jelenti ki, hogy tévedhetetlen, viszont nem fejtegeti, hogy a pápa személye hitbeli kérdésben tévedni tud-e avagy sem.[35]

Bár Ketteler jó néhány püspöktársával egyetemben nem állt a Kúria álláspontja mellett, mindezzel együtt az egyre erősebb visszhangra találó Döllinger-féle szemlélet és a Szentszék akaratát támogató Senestrey közt célkitűzései mindenféleképpen mérsékeltnek tekinthetők. A józan politizálás talaját még akkor sem hagyta el, amikor a vatikáni zsinat megfogalmazta a tévedhetetlenség dogmáját, amely a német egyházra beláthatatlan következményekkel járt. Az ókatolikus egyház megszervezése, amely Johann Friedrich von Schulte, Franz Heinrich Reusch és Joseph Hubert Reinkens nevéhez fűződik, az egész német püspöki kar helyzetét tovább súlyosbította. Leginkább Gregor von Scherr müncheni-freisingi érseknek gyűlt meg a baja a zsinat utáni elszakadókkal. A német püspökök, így Ketteler is, a zsinati döntéssel nem értettek egyet, de az elszakadás azért sem jöhetett szóba számukra, mert egyházképüknek szerves része volt a pápai főség, amelyről még Krisztus végrendelkezett Péter apostolra építve egyházát. Az egyház az a szervezet, amelyet Krisztus alapított azért, hogy a kinyilatkoztatást szolgálja. Az egyháztól való elszakadás a Krisztustól való elszakadást jelentette volna Ketteler számára.[36]

A zsinatot december 8-án a vatikáni Szent Péter-bazilikában nyitották meg. Ketteler már január 21-én felszólalt a fegyelmi szkéma kapcsán.[37] Mint a későbbiekben is, Ketteler e tervezetet is elfogadhatatlannak tartotta abban a formában, amelyben eléjük került, és beszéde végén annak visszaküldését ajánlotta az atyáknak.[38] A mainzi püspök kitért arra, hogy a zsinatnak a kor legégetőbb kérdéseire kell választ adnia, tehát a bíborosok munkája nem a dekrétumok sokaságától és sokféleségétől függ, hanem hogy a válaszok és a zsinati döntések a kor igazi igényeit elégítsék ki.[39] {58}Azonban a bíboros atyák energiáit, figyelmét sokkal inkább a zsinat munkája mögött meghúzódó tevékenységek kötötték le: elérni a Szentatyánál, hogy ő a pápai tévedhetetlenséget a zsinat tárgyalandó pontjává tegye.[40]

 

Állásfoglalása a De ecclesia szkéma 13-15. fejezetei kapcsán – Az egyház és a polgári társadalom

Január 21-én kiosztották és a bíborosok kézbe kapták az egyházról szóló új szkémát (De ecclesia). Ketteler ehhez a szkémához készítette a legtöbb jegyzetet. A De ecclesia tartalma az európai eseményeket egy kicsit felborzolta,[41] ugyanis az utolsó három fejezete az egyház államhoz és a polgári társadalomhoz fűződő viszonyáról szólt, ahol az állam jogai és kötelességei voltak kifejtve az egyházzal szemben. Minden államot, amely egyedüli jogforrásként definiálja magát, elítélt. Majd az egyház jogait fejtette ki különös tekintettel az oktatás, az egyházi intézmények birtoklása területén.[42] A tervezet egyes részei túl korán nyilvánosságra kerültek és erős kritikát váltottak ki, az európai kormányzatok diplomáciai lépéseit és beavatkozási próbálkozásait eredményezték. Harry von Arnim, Bismarck vatikáni követe elküldte a fontos részeket Berlinbe, amelyeknek kivonatát Bismarck természetesen azonnal publikáltatta a Süddeutsche Zeitungban.[43] Mindezzel a célja az volt, hogy az egyházat önkényes hatalomként állítsa be a közvélemény számára. Ettől fogva a zsinat ki volt téve a sajtó provokatív figyelmének. A felháborodást az keltette Európa-szerte, hogy a terv az egyházat az állam fölé helyezte.

Ez az elképzelés a korban a liberális alapokon nyugvó ideaképek tételes ellentéte. Ketteler a szkéma ezen fejezeteihez készített terjedelmes jegyzeteket, és vizsgálta meg a tervezett tanítást mélyebben.[44] Egyetértett abban, hogy a polgári társadalommal kapcsolatos tanítás az egyik legszükségesebb, amit tisztáznia kell az egyháznak, viszont hangsúlyozta, hogy e téren gyógyító és békét adó szavakat kell megfogalmazni, amely nem rontja tovább az állam és az egyház viszonyát. A zsinat feladata a világnak segíteni, és nem attól még jobban eltávolodni. A főpap a vallásról, mint szükségről beszélt, nem pedig kötelességről.[45] Figyelmeztetett arra, hogy a bíborosi testületnek nemcsak azokban az országokban szabad gondolkodnia, ahol majdnem tisztán katolikus a népesség, hanem a zsinat kijelentéseinek a különböző viszonyokra is irányelvet kell mutatniuk.[46] Ketteler nem alaptalanul illette kritikával azt a beszűkült szemléletet, amely az egyházra – {59}például a Syllabus révén – ebben az időszakban jellemző volt. Az I. Vatikáni Zsinat kapcsán legtöbbször elhangzó bírálat, hogy a bíborosok 35 %-a olasz, 17 %-a francia volt, tehát több mint a fele tisztán katolikus országból érkezett, ennek köszönhetően a bíborosi testület több mint a fele a többfelekezetű országok vagy akár protestáns vezetésű államok egyházpolitikai problémáival sem érintkezett, annak nehézségeivel és ajánlott politikai célkitűzéseivel szemben értetlennek bizonyult. Ebből kifolyólag Ketteler pontokba szedve argumentálta, hogy a szkéma miért nem megfelelő. Tisztában volt azzal, hogy olyan mélyreható változások történtek a társadalomban és az államéletben, amelyek miatt nem lehet mindent a katolicizmus kategóriája alá rendelni.[47] Ezért két tervezetet készített: az egyik a De sancta Ecclesia catholica című, amelyet március 9-én adott át a zsinati atyáknak.[48] Ebből a tervből kimaradtak az egyház és a polgári társadalom viszonyának fejezetei, hisz azt egy önálló szkémában tárgyalta volna (Über das Verhältnis zwischen Kirche und Staat) arra hivatkozva, hogy az egyház viszonyának a tisztázása a világi hatalomhoz, talán az egyik legsürgetőbb és legfontosabb kérdés a korban, ezért nem tanácsos egy szkémán belül tárgyalni az egyházzal.

Ketteler szerint az egyházról szóló tanítást nem teológiai, elvont fogalomként kell tárgyalni. Véleménye szerint annak pasztorális berendezkedése hangsúlyozandó, és az ekkléziológiát nem szabad bonyolult, teológiai eszmefuttatásokkal megterhelni, hanem egy érthetőbb definíciót kell alkotni, ahol az egyház üdvtörténeti szerepe domborodna ki.[49]

A német katolikus egyház számára létkérdésként felmerülő egyház és állam, egyház és társadalom problematika tisztázása és a kor változásaival szemben megengedőbb szemlélet érvényesülése a mainzi püspök számára talán a zsinat legfontosabb kérdése volt. Összegyűjtött írásaiban fellelhető két kérelem a 13–15-ös fejezetekhez kapcsolódóan,[50] ahol javasolta, hogy a polgári társadalom kapcsán egy önálló határozat szükséges.[51] A javasolt dekrétum vázlatának szövegezéséből is érzékelhető Ketteler, illetve a zsinati tervezet közti szemléletbeli különbség. A főpap egyrészt katolikus és nem-katolikus államokról beszélt, azaz az egyház társadalomban elfoglalt helye nem abszolút, hanem relatív, a viszonyoktól függően, másrészt az egyház és a hívők állam irányában mutatkozó feladatairól elmélkedett, nem pedig fordítva.

 


{60}Állásfoglalása a De ecclesia szkéma 11-12. fejezete kapcsán – A pápai tévedhetetlenség

A zsinati megnyitó után, már a kezdetek kezdetén a bíborosi testület nagyon megosztott volt. Az elégedetlenséget mindkét (azon belül sem egységes) tábor a pápának benyújtott petíciók és tiltakozások keretében szerette volna orvosolni. Így történt a pápai tévedhetetlenség kapcsán is, amelyet eredetileg a De ecclesia szkéma pápasággal foglalkozó része nem tartalmazott. Január 28-án több mint 400 bíboros által aláírt kérvényben kérték a definiálásának felvételét. A következő napon a definiálás ellen fellépők öt különböző kérvényt adtak be öt különböző indokra hivatkozva. A Ketteler által aláírt kérelmet 46 nagyrészt német és osztrák püspök írta alá arra hivatkozva, hogy a kérdésről megfelelőképpen határoz a firenzei és a trienti zsinat, és rámutat azokra a nehézségekre, amelyet a definiálás okozna Németországban.[52] Végül február 9-én a többség kérése érvényesült, és eldöntötték, hogy a pápai tévedhetetlenségről szóló tervezet kidolgozásra kerül, és a zsinati atyák elé helyezik.[53] Közben a püspök a De ecclesia című szkéma átdolgozását a De sancta ecclesia catholica című javaslatában szövegezte meg, amelyben ugyan többször említette a pápát, mint Péter utódát, és ebből kifolyólag primátusát, de konkrétan az infallibilitásra nem tért ki.[54]

Végül a figyelem a március 6-án kiosztott pápai tévedhetetlenség tervezetére irányult, amely a De ecclesia szkéma 11. fejezetéhez lett csatolva kiegészítésként.[55] A pápai tévedhetetlenség fejezeteinek kiosztásától fogva kezdődik meg a zsinat mozgalmas időszaka. Természetesen ehhez is benyújthatták a zsinati atyák követeléseiket, álláspontjukat. Az ellenzék március 25-ig kapott erre lehetőséget, ennek ellenére Ketteler már március idusán megfogalmazta észrevételeit.[56] A tévedhetetlenséggel  kapcsolatban mély meggyőződését fejezte ki arról, hogy még nem érett meg az idő annak megfogalmazására, mert még nincs elégségesen megvitatva, másrészt dogmatizálása egyáltalán nem időszerű az európai politikai helyzet tükrében. Végül kijelentette, hogy ilyen mérvű döntés a bíborosi atyák morális egyetértését követeli meg.[57]

Ketteler véleményének alakulásában egy másik, ebben az időben megjelent röpirat is szerepet játszik. A tévedhetetlenség miatt a kisebbségi ellenzék több tagja a pápai államon kívül álláspontjának argumentálására írásokat jelentetett meg. Pater Querella Questio című írása Ketteler nézetéhez nagyon közel állt. A brosúra írójának egyes kijelentései nagy hatást gyakoroltak rá, amely a püspöki testület szerepének a felértékelődését eredményezte a mainzi püspök állásfoglalásában. A jezsuita atya rávilágított arra, hogy az Írás, a hagyomány és az atyák mindig úgy tekintettek Péterre, mint az apostolok fejére, ugyanakkor minden apostol ugyanazon teljhatalommal lett felruházva, tehát az infallibilitás nem csak a pápát illeti {61}meg egyedül.[58] A nézetek hasonlósága miatt is nagyon tetszett Kettelernek a kézirat, és saját véleményét látta benne kifejtve, ezért Solothurnban kinyomtattatta, de Rómába való érkezésekor a példányokat elkobozták. A mainzi püspök sok energiájába került, hogy azokat kiadják.[59] Később e röpirat kinyomtatása miatt többször támadták őt. Végül április 10-én szétosztotta Querella írását az ellenzék tagjai közt.

Április 29-én IX. Pius közölte döntését a zsinati atyákkal, hogy a soron következő De ecclesia szkéma 11. fejezete soron kívül megtárgyalásra kerül. Így a De romano pontifice fejezetről május 13-án kezdődött meg a vita. Az egyre nagyobb szakadékot a két tábor között az is fokozta, hogy a kisebbség véleménynyilvánítása már a kezdetektől akadályozva volt. Először a zsinati ügyrend szerinti majoritásos irányítás (a többség épp akkor dönt, amikor az ellenzék jut szóhoz),[60] másrészt az utóbbi esetben is a tanácskozási rend átalakítása által a többség akarata érvényesült. Méltán érezték úgy a kisebbségben lévő atyák, hogy a többség uralma alakítja a zsinatot. Ketteler vezetésével tiltakozóirat készült, amelyet 71 püspök írt alá,[61] amelyben felrótták az infallibilitás elkülönített tárgyalását, hisz azzal, hogy a fejezetet kiemelték, a szkéma természetes rendje és logikája vész el, azaz az egyes részek közti összefüggés, amely majd később az Egyház és a Szentszék kárára is válhat.[62] A pápai tévedhetetlenség tanításának kiemelése annak támadhatóságát fogja eredményezni, hisz a tanítás a tanítóhivatal által hozott hitelvek „rendszeréből” fog kilógni, elveszti a több szempontú alátámasztottságát, és rendeletszerű tanítássá válik. A lépés sikertelen maradt.

Két beszédet tartott a fejezet megvitatása idején, május 23-án és június 25-én. Az első felszólalásában nemtetszését fejezte ki, hogy az infallibilitás „különleges bánásmódban” részesült, annak soron kívüli tárgyalását semmi sem indokolta. Beszédében hangsúlyozta, hogy személyesen ugyan meg van győződve a pápai tévedhetetlenségről, de annak definícióját mégis ellenezte, mert nem tartotta időszerűnek. Érvei közt szerepelt az is, hogy mennyire helytelen egy dogma megfogalmazása, ha nem előzte meg komoly, mélyreható teológiai bizonyítási eljárás. Kifejtette, hogy az ő egyházfelfogásában, ahol az egyház nem más, mint egy organizmus, nem lehet az egyház minden alapja a pápa, a bíborosi kollégiumtól teljesen elszakítva, továbbá a pápa elszigeteltsége a püspököktől és az egész egyháztól ekkléziológiai abszolutizmust jelentene. Ugyanakkor a püspököket ugyanúgy a kinyilatkoztatott isteni igazság hordozóinak tekintette. Beszéde összecsengett a Questioval, amelyben ugyanúgy hangsúlyos, hogy a pápa csak a bíborosi testülettel együtt tévedhetetlen. A dogma megfogalmazásával valójában a püspöki jogok töröltetnek el.[63]

{62}Ketteler beszédéről június 4-én már cikk jelent meg az Allgemeine Zeitungban, amelyben a mainzi püspökről úgy írtak, mint aki az inopportunistából a pápai tévedhetetlenség jelentős ellenzőjévé vált volna. Ketteler mindjárt másnap határozottan tiltakozott ellene és visszautasította e kijelentést.[64] Hangsúlyozta, hogy neki semmi kétsége nem volt a tévedhetetlenséget illetően, csak definíciójának szükségességét vitatta el.

Az általános vita a fejezetről június 3-án zárult le, majd június 15-én kezdődött meg speciálisan az infallibilitás kérdésében. Ketteler ezekben a napokban fáradhatatlanul azzal foglalkozott, hogy olyan megfogalmazást találjon a dogmára, amelyre „placetet” tud mondani, másrészt terjedelmes kivonatokat készített Bellarmin, Cajetan, Cano és Passaglia teológiájából.

Június 25-i beszédét azzal kezdte, hogy a tévedhetetlenség tanára úgy tekint, mint egy teológiai iskola tanítására. A zsinat semmilyen teológiai „nyomozást” nem végzett, hogy az ellentétes vélemények felett igazságot mondjon ki. Jelenleg a tévedhetetlenség csak azért fog definiálást nyerni, mert ennek a teológiai iskolának a támogatói többségben vannak, és nem azért, mert az egyház tanítása ez lenne.[65] A fentiekben felsorolt teológusokra hivatkozva argumentálta a pápai tévedhetetlenség tartalmát és annak hatáskörét. Ketteler – az általa felvetett lehetséges definíciók mellett – figyelmeztette a konzíliumot, hogy annak megfogalmazásában a lehető legpontosabban kell a pápai tévedhetetlenségről nyilatkoznia, és valamiféleképpen határokat szabni neki, hogy a tévedhetetlen megnyilatkozások csak a püspökökkel való elengedhetetlen együttműködéssel együtt lehessenek érvényesek.[66]

Július 9-én a szkéma egy újabb szövegezését osztották a bíborosi atyák közt, amelyben a pápai tévedhetetlenséget még élesebben fogalmazták meg. A 3. fejezet 3. kánonja szerint a pápa tévedhetetlen döntéseiben nem szorul az egyetemes egyház hozzájárulására („ex sese, non autem ex consensu Ecclesiae”), illetve hogy a legfőbb joghatóságot birtokolná („plenitudinem supremae potestatis”). Természetesen a kisebbség tiltakozott az ellen, hogy a kiegészítés az ő beleegyezésük nélkül bekerülhetett a szövegbe. A 84. általános kongregáció mindezek ellenére mégis nagy többséggel megszavazta a szkémát.

Ketteler számára ebben a megfogalmazásban a dogma teljesen elfogadhatatlan volt. Július 15-én az infallibilitást ilyen formán elutasító püspökök választott küldöttsége IX. Piushoz járult, köztük Ketteler is. Az audiencián megpróbálták meggyőzni a Szentatyát, hogy a július 9-i kiegészítést vegye ki a szövegből. Amikor július 16-án további kiegészítéssel élesítették a dogma szövegét („non autem ex consensu Ecclesiae” – „nem az Egyház beleegyezése miatt”), az ellenzék már nem vett rész az általános kongregáción.

Július 17-én Ketteler levélben búcsúzott el a pápától. Sajnálattal vette tudomásul, hogy a szkémát a kéréseik ellenére sem változtatták meg, de mivel nem akar „non placet”-tel a Szentatya ellen szavazni, azt látja jónak, ha elutazik Rómából. Rövid levelét azzal zárta, hogy akkor is csak legyőzött lenne, ha Rómában marad és placettel szavaz.

{63}A pápai tévedhetetlenség dogmatizálása (július 18.) az antiklerikális és liberális körök indulatát még inkább felkorbácsolta. A dogma nemcsak külső támadások intenzitását erősítette fel, hanem az egyházon belüli polarizálódást is. A mainzi püspök ezért megpróbálta a zsinat után a dogma élét egy kicsit enyhíteni, és saját interpretációval állt elő.[67] A Das unfehlbare Lehramt des Papstes nach der Entscheidung des vaticanischen Concils című brosúra[68] 1871 márciusában jelent meg, egy politikailag eléggé feszült helyzetben, amikor a francia-német háború eredményeképpen a létrejövő német egység formálódott. Célja volt, hogy oldja a létrejövő feszültséget egyház és állam közt.[69] Mindeközben elítélte azokat a teológusokat és katolikus tanítókat, akik Németországban a katolikus tanítással szembeszálltak. Méltányolta azokat a kritikákat, amelyek a dogmáról szólnak, de dorgálta azok hangnemét és Rómához való hűtlenségüket.[70]

Ketteler a következő időkben, Róma által magára hagyott helyzetben a realitások talaján a katolikus vallás védelmére összepontosította minden erejét, úgy, hogy közben a pápával szembeni lojalitását is megőrizze.

 

Harc a katolikusok szabadságáért – Kulturkampf

Egy nappal a pápai tévedhetetlenség dogmájának kihirdetése után 1870-ben kitört a francia-német háború. Mivel az infallibilitás kimondását a modern kultúra elleni közvetlen támadásként értékelték, így Németországban – a sajtónak is köszönhetően – szintén katolikusellenes hangulat uralkodott el.

Ketteler az I. Vatikáni Zsinatot, valamint – a háború alakulása révén – a német egyesülés egyre inkább kirajzolódó lehetőségét követően, a már 1866-ban kigondolt vallásügyi elképzeléseket próbálta megvalósítani. Október 1-jén levélben fordult a Versailles-ban időző Bismarckhoz, melyben egyrészt meg akarta nyerni támogatását egyházpolitikai követeléseihez, másrészt figyelmébe ajánlotta a porosz alkotmány egyházügyi törvényeinek birodalmi alkotmányba történő átvételét, amellyel már a Deutschland nach dem Kriege von 1866 c. írásában is foglalkozott.[71] Hogy Bismarck számára szimpatikusabbá és elfogadhatóbbá tegye a törvény átvételét, megjegyezte, hogy Elzász-Lotaringia megnyerésére, valamint a birodalomba való integrálására milyen jótékony hatással lenne a különböző felekezetekkel szembeni megértőbb álláspont.[72] Ketteler Bismarcktól nem kapott választ. Így a {64}főpap megbizonyosodott arról, hogy egyházpolitikai célkitűzéseiben semmiféle támogatásra nem számíthat.

Mindeközben keményen dolgozott egy katolikus politikai programon. 1871 februárjában már kész volt egy tervezet, amelynek megjelentetése a körülmények alkalmatlansága miatt csak 1873-ban történt meg: Die Katholiken im Deutschen Reich.[73] Ebben az utolsó programszerű írásában újrafogalmazta és megindokolta álláspontját a birodalom megalakulása kapcsán. Elismerte, hogy egy tömegszervezetre van szüksége a katolikusoknak a Német Birodalomban ahhoz, hogy céljaiknak érvényt szerezzenek. Mindemellett nem szerette volna, hogy a párt kizárólag katolikus érdekeket képviseljen, sokkal inkább szükséges volt szerinte a jogszerűséget és az általános keresztény értékeket együtt védelmezni.[74] Ketteler reformelképzelései egybecsengtek az 1870. október 28-án publikált soesti programmal, mely a december 13-án megalapított Centrumpártnak lett a tervezete. Főbb pontjai a porosz egyházügyi törvények átvételéről, a felekezetek egyenjogúsága melletti szabad vallásgyakorlatról szóltak.

Leírt programja 13 pontból állt. Az első háromban az új Német Birodalom megalakulásához kapcsolódó feltételeket fejtette ki.[75] Követelte a keresztény vallás rögzítését az alkotmányban, kifejezte a felekezetek egyenjogúságának („Parität der Konfessionen”) kívánalmát is, Németország belső megreformálásával foglalkozott.[76] Többek közt leépítette volna a katonaállamot, melyben az államháztartás megkönnyítését látta, valamint annak az egészségtelen állapotnak a megszüntetését szorgalmazta, amely egy népet hosszú időre állandó háborús felkészültségben tart. A felszabaduló pénzt kora legfontosabb problémájára, a munkáskérdésre kívánta fordítani.[77]

 

A birodalmi gyűlésben

Ketteler a 14. badeni és a koblenzi választókerületben indult jelöltként. Míg Koblenzben sikertelen volt, addig Badenben a nemzeti-liberális Gustav Herth felett egyértelműen győzedelmeskedett 12 226 szavazattal 8011 ellenében.[78] 1871. március 14-én levélben köszönte meg szavazóinak a bizalmat. E szövege március 18-án megjelent a Pfälzer Boten és a Mainzer Journal című lapokban, melyben Ketteler a liberális napilapok kategorizálását felháborodva utasította vissza. A nem nemzeti-liberális vagy nem a haladás szellemében szavazókat nem-németeknek, és a császársággal szembenállóknak titulálták. A német – nem-német szembeállítást elítélte, aljas, szemtelen rágalmaknak minősítette. Megírta választóinak, hogy nem másra törekszik, mint az egyház számára az államban jobb helyzet kialakítására, a már 1848 óta követelt porosz egyházügyi törvénycikkelyek átvételére, egy valódi német szabadság elérésére.[79]

A mainzi püspök természetesen a gyűlés második legnagyobb pártjához, a Német Centrumpárthoz csatlakozott, amely 63 képviselőjével a {65}Nemzeti Liberális Párt 125 képviselője mögé szorult. A párt főbb alakjai mellett – August és Peter Reichensperger, Ludwig Windthorst, Hermann von Mallinckrodt – az egyik legismertebb képviselője volt maga Ketteler, emellett Németország legprominensebb püspöke.[80] Ekkori politikai tevékenységében nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ne csak a „Gründung” részese legyen, hanem a frissen alakuló, katolikus érdekeket képviselő Centrumpárt programjának az alapításában is jelen legyen, és azt befolyásolhassa. Ebben való aktív részvételével a politikai közvélemény rosszmájú kritikáját váltotta ki. A Centrumot ért szemrehányások egyike, hogy a pártot Rómából irányítják, így a mainzi püspök nem más, mint egy összekötő, aki a párt római iránymutatását közvetíti. Ezzel a rágalommal szemben Ketteler természetesen a Centrum azon alapelvére hivatkozott, amely a felekezetek paritásáról szólt, amelyet Róma a közelmúltban kiadott Syllabusban a napnál is világosabban elutasított.

Az ellentétek a Centrumpárt alkotmányjavaslata körül mindjárt az elején kibontakoztak, amely a porosz alkotmány 12, 15, 27, 28, 29 és 30. cikkelyeinek átvételéről szóltak.[81] Ketteler még egy Bismarcknál tett látogatás alkalmával is megpróbálta a kancellárt meggyőzni a kérdésben. Bismarck válaszában politikai okokra hivatkozva tudatta a mainzi püspökkel, hogy a kormány pillanatnyilag nem támogatja a porosz egyházügyi cikkelyek átvételét.[82]

A kérdésben való állásfoglalás a Centrumpártban sem volt egységes. A vita Ketteler és Windthorst közt zajlott, aki kilátástalan akciónak titulálta a követeléseket. Végül mégis a főpap akarata érvényesült.[83] Ez mutatja Ketteler tekintélyét és a pártban elnyert befolyását is. Peter Reichensperger április 1-jén Ketteler korábbi írásaiból merített argumentációval védte meg a tervezetet. Ketteler Treitschke beszédére válaszolva szólalt fel április 3-án.[84] Treitschke szerint a porosz alkotmány cikkelyei a szabad élet gyermekkorához tartoztak hozzá, nem jelentenek semmi előrelépést és haladást, ha azt átvenné a gyűlés, sőt hátralépést jelentene a régi államegyházi {66}elvekhez.[85] A német történetíró lényegében politikai dilettantizmusként beszélt az indítványról.

Ketteler beszédében hangsúlyozta, hogy a vallásszabadság csak a vallások teljes egyenjogúságával érhető el. A liberális vezérszavak valódi érvényre jutásáért érvelt. A német liberalizmus ekkoriban csak az individuum szabadságát ismerte el, így egyedül egy szervezet lehet tökéletesen szabad, maga az állam, amely a népképviseleti elven nyugszik, bármilyen más szervezet csak az államon keresztül működhetett. Ezt a felfogást támadta meg Ketteler, hangsúlyozva, hogy nemcsak az egyéneknek, hanem a közösségeknek is joguk van a szabadsághoz. Tehát minden felekezetnek joga, hogy önállóan rendezhesse ügyeit, igazgassa egyházát, minden szervezet rendelkezhessen szabadon magáról, ez a teljes lelkiismereti szabadság. Beszéde végén a képviselők figyelmébe ajánlotta, hogy Elzász-Lotaringia vallási elköteleződésére is tekintettel kell lenni, ha nem akarják veszélyeztetni annak beolvadását a birodalomba.[86]

Végül a Centrumpárt indítványát 223 képviselő elvetette 59 ellenében,[87] a párt mégis megerősödve került ki az eseményekből, ettől fogva egyre nagyobb politikai súlyt nyert. A Centrum követelései, már csak azért sem valósulhattak meg, mert azok egy katolikusnak tekintett párt indítványai voltak, s egy alapvetően egyházellenes szellemiség mindenfajta katolikus kezdeményezésre bizalmatlanul tekintett. Róma és a Birodalom összeférhetetlen volt számukra. Miközben a háttérben a Kúria és a német egyház viszonyára korántsem a problémamentesség és szoros együttműködés volt jellemző. A katolikus körök Rómától függetlenül politizáltak.

Ketteler vitái ellenfeleivel a sajtó hasábjain folytatódtak. Johann Caspar Bluntschli, heidelbergi államjogász április 8-án levélben fordult hozzá, amely az Allgemeine  Zeitungban jelent meg április 12-én. Kifejtette, hogy mindamellett, hogy a felekezeti béke csak a teljes vallásszabadsággal biztosítható, örült annak, hogy a Centrumpárt javaslata kudarcot vallott. Ketteler pártjáról azt állította: köztudott, hogy megpróbál minden szabadságot kiaknázni magának hatalomvágya kielégítése érdekében. Amellett, hogy az egyház szabadságot követel, a saját szabadsága annyit jelent, hogy a klérus a laikusok felett uralkodik, a püspökök a papok felett, a pápa a püspökök felett, és minden konfliktus esetén az egyház az állam felett. A fentiekből kiderül, hogy egy frissen alapított párttal szemben milyen előítéletek éltek már kezdettől fogva. E prekoncepciók miatt Ketteler és a Centrumpárt bármilyen érvekkel is állt elő, bármilyen hangzatos liberális vezényszavakhoz is nyúlt, kezdeményezéseik csak elutasításra találhattak.

Ketteler válasza április 18-án jelent meg. Írásában kifejtette, hogy a liberalizmus ugyanúgy igényt tartott a kor elveinek meghatározására, mint valaha, a régi időkben az egyház. Így a liberalizmus eredeti szándékától és elveitől tért el azáltal, hogy módszerei ugyanazok, amelyek ellen tenni akar. A püspök újból hangsúlyozta, hogy mennyire fontos lenne a németek visszatérése saját szabadság-fogalmukhoz, amely elsősorban a különböző {67}szemléletek türelmén alapul, törvényes függetlenségen, szabad önigazgatáson, egyéni és testületi szabadság élvezetén.[88]

A Kölnische Volkszeitungban a „Die ehrlichen Liberalen” című írásában a német liberalizmus irányzatairól írt. 1848-ban maga is közelebb állt ahhoz a liberalizmushoz – írta –, amely még az abszolutisztikus állami intézkedéseket legyűrte, viszont úgy vélte, a modern liberalizmus már maga vált abszolutisztikussá.[89]

Április 25-én Ketteler négyhetes szabadságot kapott, majd újabb négyhetes távolmaradást kért. A második ülésezésig, azaz október 16-ig hivatali kötelezettségeit teljesítette. Mindeközben írta cikkeit, röpiratait. Így tett akkor is, amikor konzervatív képviselők – Friedrich von Frankenberg és Ludwigsdorf – nyilatkozata alapján az a híresztelés terjedt el, hogy Róma rosszallja a Centrum politikáját a birodalmi gyűlésben. Ekkor a mainzi püspök levélben fordult Antonelli bíboros államtitkárhoz, aki június 5-ei válaszában arról írt,[90] hogy egy félreértésről van csak szó. Miután június 24-én Bismarck nyilvánosságra hozott levelében megpróbálta megvédeni azt, hogy Róma helytelenítette a Centrum céljait, Ketteler június 30-án Antonelli levelét a Germania című lapban megjelentette és kommentárokkal látta el. Később a Centrums-Fraction auf dem ersten Deutschen Reichstage című brosúrájában egy teljes fejezetet szánt az ügynek. Arra a megállapításra jutott, hogy Bismarck megpróbálta befolyásolni Rómát a Centrumpárt „magatartásának” megváltoztatása érdekében.[91] Bismarck próbálkozása nemcsak a Centrum lejáratására irányult, hanem arra is, hogy igazolja a pártnak egyházi iránymutatás alá rendelését. Ugyanakkor feszültségeket is felszínre hozhatott volna, amely a német egyház és Róma közt húzódott. Ketteler válaszában kitért arra, hogy elvben elképzelhetetlenek a pápa politikai útmutatásai, másrészt arra is, hogy minden katolikusnak a hitelvi kérdéseken kívül teljes jogában áll az önrendelkezés.[92]

Az október 16-án megnyíló második ülésszak már a kezdődő Kulturkampf jegyében telt. Az első konkrét intézkedés július 8-án történt, mikor megszüntették a kultuszminisztérium katolikus ügyosztályát.

Ketteler két beszédet tartott még a birodalmi gyűlésben. Az elsőt november 2-án, amikor a nemzeti-liberális Otto Büsing javaslata alapján a birodalmi alkotmányba került volna, hogy minden tartomány parlamentet állítson fel. Ketteler beszédében kifejtette, hogy csak akkor tud ezzel egyetérteni, ha közvetlen, általános és titkos szavazással folyna a választás, mert a cenzusos választások révén a parlamentek nem lennének képesek betölteni azt a funkciót, amire hivatottak, a reprezentatív népképviseletet.[93]

Utolsó beszédét, mint birodalmi gyűlésbeli képviselő november 23-án tartotta, amikor a büntetőtörvénykönyv kiegészítéséről folyt a vita, az ún. „Kanzelparagraphennel”, azaz a pulpitustörvénnyel. A november 25-én 179 {68}szavazattal 108 ellenében megszavazott törvény tiltotta a papoknak, hogy szószéküket politikai kérdések feszegetésére használják. A mainzi püspök beszédében hangsúlyozza, hogy a papoknak felelősségük van az állammal és a társadalommal szemben, és a tervezett törvény megsemmisíti a törvény előtti egyenlőséget, hisz más foglalkozáscsoportokat, mint tanár, orvos, ügyvéd nem vesz bele, holott ugyanolyan különleges viszonyuk van az államhoz, mint a papoknak. Ketteler felszólalása sikertelen volt, nem tudta a parlament többségét megnyerni.[94]

A második ülésszak december 1-jén záródott le. 1872 elején Ketteler képviselői mandátumáról lemondott. Későbbi Die Centrums-Fraction auf dem ersten Deutschen Reichstag c. röpiratában magyarázatot adott arra, hogy miért kellett visszavonulnia. Legfontosabb feladatának az alkotmány alapjainak lefektetésében való részvételt tekintette, hisz az alapozta meg az új birodalom jövőjét. Ennek lezárultával újra jelentősebbé vált számára, hogy papi hivatását lássa el.[95] Röpiratában katolikus nézőpontból széles tömegekkel ismertette a birodalmi gyűlés eseményeit, kedveltette meg a Centrumpárt politikáját.

Mindegyik beszéde és cikke ebben az időben alapvetően a liberalizmus vesszőparipáinak számító fogalmak (szabadság, egyenlőség, sajtószabadság, szólásszabadság, emberi méltóság) tisztázásával és a valóság összevetésével foglalkozott. Ezzel az argumentációval próbálta eltántorítani liberális politikai ellenfeleit, eléjük tárván azt a szakadékot, amely a liberalizmus eredeti eszmeisége és a megvalósulása közt tátong. Megalkotott kategóriáival, mint a „korai, igazi, modern liberalizmus” vagy a „francia és német szabadság,” szemléltette elképzeléseinek liberális jellegét, és ezáltal a katolikus egyház szabadság-elvét is egyszerre bizonyítani tudta. Bizonyítása ezért sokkal inkább volt hatással a közvéleményre, mint konkrét parlamenti képviselőtársaira. Írásainak megjelentetése igaz pártolókat nyerhetett a Centrumpártnak.

Jelenlétével az első birodalmi gyűlésben a Centrumpárt is sokat nyert, hisz olyan programot alkotott meg Ketteler cikkeiben, beszédeiben, és olyan irányvonalat mutatott, amely a párt öndefiníciójának lett az alapja. Ahelyett, hogy a fiatal Centrum karakteres program nélkül a történelem süllyesztőjébe került volna, Ketteler fellépése, argumentációja nemhogy a fennmaradáshoz segítette hozzá, hanem a kezdeti jelentéktelenségből gyorsan egy erős, a közvélemény által egyre inkább méltatott párttá is emelte.

 

A Kulturkampf idején

Politikai tisztségéről való lemondását az 1872-es év lefolyása teljesen szükségessé tette volna. Az egyházellenes törvények gyors életbe léptetése mindenkit meglepett. Ketteler képviselősége után nem ült tétlenül a babérjain. Az általános gyűlésbeli közhangulatot és a berlini helyzetet megtapasztalva a katolikus erők egységesítését tűzte ki célul, amikor vezetésével  Mainzban megalapították a Verein der deutschen Katholiken szervezetet, azzal a hangos programmal, amely az egyház szabadsága és az állam önkénye ellen {69}kívánt fellépni.[96] A katolikus népesség összefogásának előzménye az 1871 szeptemberében rendezett mainzi katolikus napok voltak. Ezen a találkozón Ketteler sok szempontból figyelemre méltó beszédet mondott, mely később önálló brosúraként jelent meg Liberalismus, Sozialismus und Christenthum címmel.[97]

1872. június 19-én kitiltották a jezsuitákat a birodalomból, majd július 4-én a császár aláírta a törvényt, amely minden szerzetesi tevékenységet tiltott, akár iskolában, akár egyházban vagy misszióban. A főpap augusztus 11-én tudatta egyházmegyéjében a jezsuitákkal kapcsolatos törvényt, és levélben közölte a belügyminiszterrel, hogy annak végrehajtásában nem fog közreműködni, hisz a katolikus egyház szabadságát és a belső vallásos életet mélységesen sértette.[98] Tehát a passzív rezisztencia talaján igyekezett a törvények végrehajtásának gátjává válni. Ettől kezdve az ellenállás vezetőjeként, mint „spiritus rector” mindent elkövetett, hogy mobilizálja a közvéleményt.

A szeptember 18. és 20. közt Fuldán összegyűlő német püspöki konferencia egy, a császárhoz intézett beadványról és egy lelkipásztori levél megfogalmazásáról tárgyalt. Végül emlékiratban követelték az egyház általános szabadságán és jogain túl, konkrétan a tisztségek szabad betöltését, Rómával való szabad kapcsolattartást, önállóságot a papnevelésben, a katolikus iskolák szabad irányítását, szabad katolikus tudományos tanintézetek felállítását, valamint a házasság szentségének elismerését. A konferencia által megfogalmazottak október elején jelentek meg, amelyet Ketteler lelkipásztori levelében tudatott híveivel.[99]

Közben 1873-ban a Kulturkampf újabb szakaszába lépett. Még csak három napja (január 12-én) vetették fel a képviselőházban a később „májusi törvényekként” elhíresült törvénytervezeteket, amikor a mainzi püspök levélben fordult Melchers kölni érsekhez, hogy értesítse: bármikor kész Kölnbe utazni, és a tervezet elleni akciót megbeszélni. Megjegyezte, hogy a császár helyett a minisztériumhoz kellene címezni a tiltakozólevelüket, hisz abban az esetben meg tudna jelenni a sajtóban, amely nagyon fontos lenne.[100] Ezt követően, január 30-án megjelent a püspökök első protestáló irata.[101]

Februárban készen volt egy újabb írás, amelyben Ketteler a személyes álláspontját fejtette ki a törvényekkel kapcsolatban: Die preußischen Gesetzentwürfe über die Stellung der Kirche zum Staat.[102] Ebben nemcsak a törvények ellen tiltakozott, hanem vitába szállt a kultuszminiszter legfőbb tanácsadójával, Emil Friedberg lipcsei professzorral, és annak Das {70}deutsche Reich und die katholische Kirche c. írásával. E kapcsán Friedberggel egy újabb nyílt vitája alakult ki.[103]

A májusi törvények után a Centrumpárt reménytelen ügyért, az egyházellenes rendelkezések eltörléséért fáradozott. A kilátástalannak tűnő követelések sokkal inkább szóltak a közvélemény számára tett gesztusról, mint az indítvány sikerében bízó próbálkozásról. 1873 decemberében Reichensperger javaslatot tett a porosz képviselőházban a Kulturkampf törvényeitől való elfordulásra, és a régi elvekhez való visszatérést követelte. Beadványát Adalbert Falk kultuszminiszter utasította el, aki a szándékot nem igaz német kezdeményezésnek minősítve, felhánytorgatta a Centrum Rómához fűződő elkötelezettségének kérdését. Az esemény kapcsán sietve megírta Ketteler a Die Anschauungen des Cultusministers Herrn Dr. Falk über die katholische Kirche című röpiratát,[104] mellyel Falk képviselőházi beszédét és szemléletét elemezte. Rámutatott arra, hogy nem Róma ösztönzésére szegülnek szembe a törvényekkel a katolikusok, hanem azért, mert a lelkiismereti szabadsággal és az isteni törvényekkel állnak szembe. Három héten belül négy kiadást ért meg a kötet, annak ellenére, hogy egyes porosz vidékeken a rendőrség elkobozta.

A következő hónapban a porosz püspökök nyílt körlevélben jelentették ki szilárd elkötelezettségüket az egyház szabadságáért vívott harcban. A levelet Ketteler is aláírta. Az ügy hátterében Mieczysław Ledóchowski posnani érsek bebörtönzése állt.

Közben 1874. március 9-én törvényerőre lépett a polgári házasság a porosz tartományi gyűlésben, és egyéb megszorító kiegészítések történtek a megüresedett püspökségek irányítása kapcsán. Így a június 24–26-ai porosz püspöki konferenciát Fuldában néhány főpap távollétében kellett megtartani. Az ellenállást és annak egységes jellegét megfogalmazó dokumentumot minden jelenlévő püspök aláírta. Ketteler visszatérve egyházmegyéjébe meglepő intézkedésre szánta el magát. Az 1871 óta a franciák felett aratott sedani győzelemre emlékezve szeptember 2-át nemzeti ünnepnek tartották. Nem volt hivatalosan nemzeti ünneppé nyilvánítva, sokkal inkább alulról jövő kezdeményezésnek számított, amely elsősorban liberális-protestáns körökben dívott. Ketteler egyházmegyéjében megtiltotta az ünnepségekben való részvételt, klérusával és a katolikus népességgel együtt nem vettek részt benne, megtiltott minden szentmisét és harangozást.[105]

Egyház és állam viszonya tovább élesedett, amikor a pápa kiadta 1875. február 5-én a Quod nunquam kezdetű enciklikáját, amelyben a „májusi törvényeket” érvénytelennek nyilvánította, és excommunicatioval sújtotta azokat, akik végrehajtják. Március 31-től április 2-ig a porosz püspökök gyűlésén I. Vilmos császárnál egy újabb beadvánnyal tiltakoztak az állami támogatások megvonásával szemben. Kicsivel később birodalmi szinten is bevezették a polgári házasságot. Az ún. „kenyérkosártörvényt” is helyben- {71}hagyták, amellyel minden állami támogatást megvontak a törvényekkel szembeszegülő püspököktől és papoktól. A „kolostortörvény” a betegápolók kivételével minden szerzetesrendet kitiltott az országból, hatálytalanították az egyháznak addig szabadságot biztosító (a porosz alkotmány 14., 15., 18., 19. cikkelyét tartalmazó) alkotmányszakaszokat. Mindeközben a hesseni nagyhercegségben a porosz „májusi törvényeket” átvették, és a Karl Hofmann által vezetett kormány további megszorításokat tervezett. A püspök tiltakozása teljesen sikertelen volt, a népiskolatörvény 1875 januárjától törvényerőre lépett.[106]

A hesseni kormányzat további, az 1894. szeptember 9-i Darmstädter Zeitungban megjelent egyházügyi törvények tervezeteiben továbbra is igyekezett kiszorítani az egyházat a társadalmi életből. Az öt törvényjavaslat az egyházi és vallási közösségek állami felügyelet alá helyezéséről, szerzetesrendekről, a papok képzéséről, az egyházi hatalom erőszakos visszaéléseiről szólt.[107] A mainzi főpap szeptember 24-én tiltakozólevelet írt az államminiszterhez, melyben kifejtette, hogy az a szabadság, amelyre az egyház vágyik, az nem önkényes, nem más vallásokat elutasító és nem az állami érdekekkel szemben álló szabadság. Hivatkozott a vesztfáliai békére, amely előrehaladottabb felfogást tükrözött az egyházak helyzetéről, mint a modern kor, amelyben a vallás az állami önkénynek van kiszolgáltatva.[108] A tiltakozólevél azért is figyelemreméltó, mert Ketteler szóba hozta az egyház és állam szétválasztását. Az erről tett kijelentését több történész eltérően értelmezte.[109] Vigener szerint csak egy radikális tiltakozó érvnek számít a határozatok ellen,[110] Birke úgy vélekedett, hogy a mainzi püspök egy tárgyalási javaslatként, lehetőségként beszélt róla. A történész kiadatlan, hagyatékban hátramaradt töredékekre hivatkozott, annak bizonyítására, hogy Ketteler a Kulturkampf viharaiban intenzíven foglalkozott a „Trennung” kérdésével, mint praktikus-politikai lehetőséggel.[111] Ezekben az írásaiban Ketteler teológiailag próbálta megindokolni az elszakadást. De mivel még így is az egyházi tanítással helyezkedett volna szembe, azaz a Syllabus tételeivel, így hát azt az érvet hozta fel, mint korábbi brosúrájában is, a Deutschland nach dem Kriege von 1866-ban: a jegyzék tételei csak abban az összefüggésben értelmezhetők, amelyekben kinyilatkoztatta őket a Szentatya. A körülmények ismerete nélkül a tételek nem értelmezhetők.[112]

Ketteler beadványa az államminiszterhez a következő hónapban megjelent a Mainzer Journalban, amely a következő röpiratának bevezetőjét is adta. A Der Culturkampf gegen die katholische Kirche und die neuen Kirchengesetzentwürfe für Hessen című hosszú, több fejezetre osztott {72}szöveg a konkrét hesseni törvényeken kívül feltette a kérdést, hogy miben áll a modern kultúra léte, emellett a Kulturkampf alapelveit próbálta megfogalmazni, annak a társadalmi mentalitásra, gondolkodásmódra gyakorolt következményeivel együtt.[113] A hesseni törvények végül április 23-án emelkedtek törvényerőre. Ketteler októberben a pápának írt levelében a hesseni nagyhercegség helyzetéről tudósított, és utasításokat kért, hogy miként járjon el. A válasz 1876 év elejére érkezett meg, azzal az útmutatással, hogy a megszokottak szerint kell eljárni.[114] Róma válasza egyenlő volt a segítségkérés elutasításával.

1876 elején két másik írása is megjelent a hesseni iskola- és egyházügyi törvénnyel kapcsolatban. A Die Gefahren der neuen Schulgesetzgebung für die sittliche-religiöse Erziehung der Kirche in den Volksschulen címűben felhívta a szülők figyelmét arra, hogy gyermekük vallásos neveltetésére nagyobb hangsúlyt kell fektetniük, mint valaha.[115] Másik brosúrája a Warum können wir zur Ausführung der Kirchengesetze nicht mitwirken? a katolikusok erőszakos, igazságtalan protestánssá tételét utasította el. Rámutatott arra, hogy folyamatos tiltakozásával valójában nemcsak a katolikusok jogaiért küzdött, hanem általánosan a német nép szabadságáért.[116]

A Kulturkampf ideje alatt Ketteler minden esetben reagált és tiltakozott az egyházat megszorító intézkedések ellen. Munkabírása révén ez az időszak az egyik legtermékenyebb életművében. 1877-ben IX. Pius 50 éves püspöki jubileumán részt vett, ahol az exiliumban élő porosz püspökökkel találkozott, és a következő egyházpolitikai lépéseket beszélték meg. IX. Pius személyes audiencián fogadta a mainzi főpapot. A Kulturkampf végét nem érhette meg, Rómából való hazatérésekor, 1877. július 13-án hunyt el a bajorországi Burghausenben.[117]

 

Összegzés

Ketteler a liberális szabadságjogok megvalósulását támogatta, de azok melletti érveléséből kiderült, hogy a liberalizmus elveinek hangoztatása sokkal inkább konzervatív szemléletből eredt. Minden liberalizmussal egybecsengő gondolata valójában egyházi megfontolásokon nyugodott, azaz a katolikus egyház életképességét kívánta fenntartani egy ellene irányuló liberális, protestáns vezetésű országban. Számára nemcsak az egyházpolitikai kérdés egyházi kérdés, hanem voltaképpen minden politikai kérdés egyben egyházi kérdés is volt,[118] azáltal hogy az egyháznak univerzális feladatot tulajdonított, ezáltal intézményét érdekeltnek tekintette a politika javításában is. Az egyházról alkotott felfogásából következik, hogy minden politikai véleményt egyházi érdeknek rendelt alá. Ebből kiindulva Ketteler liberalizmusa korántsem egyezett meg a liberális katolicizmussal, hisz annak célkitűzései nem elsősorban az egyház érdekeinek, sokkal inkább a liberális eszméknek a megvalósításán alapultak. Azaz Ketteler míg az egyházat megillető jogokat követelte, addig a liberális katolicizmus a {73}társadalom, az egyház és az állam viszonyának új, polgári, liberális rendezését óhajtotta.

A Ketteler vallásszabadsághoz kötődő véleményét illetően is egy árnyaltabb megfogalmazásra kell törekednünk. A német katolicizmus kisebbségi helyzetéből, a Syllabusszal kapcsolatos megnyilvánulásaiból kitűnik, hogy szemlélete szerint az egyes államok vallási adottságainak viszonyában kell a vallásszabadságot meghatározni, amely az adott államban a lehető legkedvezőbb viszonyokat nyújthatja a katolikus egyház számára. Ketteler gondolkodásában a liberális katolicizmussal látszólag rokonságot találunk, de az elvi megfontolások különböző értékrendszerből származnak.

A bevezetőben fogalmilag tisztázott politikai katolicizmus irányzatába való sorolhatósága azonban nem hagy kétséget maga után. Ketteler 1848-as fellépése idején kapcsolatba került a mainzi katolikus körrel, akik a katolikus népesség és egyesületek összefogását tűzték ki célul. Az októberben megrendezett katolikus kongresszus a mozgalom korai szakaszának kezdetét jelentette. Teljes egészében Ketteler 60-as évekbeli munkássága feleltethető meg a politikai katolicizmusnak. A katolikus sajtó igénye és a felismerése, hogy a katolikus érdekeket pártpolitikai téren is képviselni kell, mind írásaiban, mind tevékenységében fellelhető. A Centrumpárt alakulásában és programjának meghatározásában lényeges szerepet játszott. A birodalmi gyűlésben a párt frontembereként azt a politikai tervet képviselte, amelyet ő maga dolgozott ki az évek során – Freiheit, Autorität und Kirche; Deutschland nach dem Kriege von 1866; Liberalismus, Socialismus uns Christentum c. – brosúráiban. Ehhez való következetes ragaszkodása és erőteljes fellépése, expresszív beszédei a frissen alakult párt számára iránymutatónak számítottak. Visszavonulása után írt – Die Centrumsfraction auf dem ersten Deutschen Reichstage c. – röpiratát is a párt mellett való agitálás szándéka motiválta. Fáradhatatlan energiával írt röpiratai is azt jelzik: felismerte, hogy a hívők számára közvetíteni kell az egyre sokszínűbbé váló véleményszabadságban a katolikus nézeteket. Felmérve a tömegtájékoztatásban rejlő hatalmat, ő is ugyanazzal az eszközzel akarta ellensúlyozni a liberálisok erejét, amelyekkel ők maguk is éltek. Ugyan egész életében politizált, valóságos politikai céljai nem voltak, hisz azt lelkipásztori hivatásával hosszú távon összeegyeztethetetlennek vélte.

Ketteler a fentebb kiemelt politikai és egyházpolitikai nézeteit egyik esetben sem tudta érvényre juttatni, mégsem állítható róla, hogy élete kudarcokkal teli, ugyanis a történelem későbbi alakulása igazolta mindazt, aminek szószólója és képviselője volt. Ketteler a dogma opportunitását vitatta el, az infallibilitás megfogalmazásának elhalasztásával a Kulturkampf korántsem bontakozott volna ki ilyen mértékben.[119] Másrészt a II. Vatikáni Zsinat a pápai tévedhetetlenség dogmáját sokban enyhítette és pontosította azzal, hogy a Lumen gentium dogmatikus konstitúcióban egy külön fejezetet szán a püspöki kollégiumnak, ahol értelmezi annak {74}feladatát, az egyházban betöltött szerepét, a pápához való viszonyát.[120] A püspökök szerepének pontosítását és hangsúlyozását Ketteler az I. Vatikáni Zsinaton a tévedhetetlenségről szóló vitákban már követelte. A későbbi német történelem és jogfejlődés is a mainzi püspök elképzeléseit tükrözi. (Borusszionalizmustól való jogos félelem, a regionalitásnak szánt nagyobb szerep stb.) Ketteler jelentősége abban áll, hogy korát megelőzve, fáradhatatlanul tett, írt azért az igazságért, amelyben ő hitt, és amelyet később a történelem is igazolt számára.

 

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,

 



[1] Életéről szóló összefoglaló munka: Iserloh, Erwin: Wilhelm Emmanuel von Ketteler – sein Kampf für Freiheit und soziale Gerechtigkeit. Mainz-Wiesbaden-Stuttgart, 1987.

[2] A kutatás nem terjedt ki a konkrét püspöki tevékenységére, és nem tesz semmiféle vizsgálódást Ketteler szociális kérdéshez kapcsolódó véleményéről sem, annak ellenére, hogy nem kevésbé érdemes terület a történészi kutatások számára, már csak azért is, mert a korában legfontosabb kérdésként számon tartott téma életművének gerincét alkotja, ami miatt a mainzi főpap az egyik leginkább méltatott katolikus egyházfővé vált német területeken.

[3] A történettudomány eddig elsősorban munkáskérdéssel foglalkozó gondolatait méltányolta, mellyel mások mellett megalapozta a keresztényszocializmus eszmei hátterét. Emellett politikai-egyházpolitikai tevékenysége is egyre nagyobb jelentőségre teszt szert a történettudományi kutatásokban. Ebben szerepet játszik, hogy 2001-ben lezárult a közel 30 éves kutatói munka, amely Ketteler összes írásának a kiadására vállalkozott.

[4] A korszak elejéről például Forgó András: Koppi Károly szerepe a 18. század végi nemesi-értelmiségi reformmozgalomban. In: A piarista rend Magyarországon. Szerk. . Bp., 2010. (Rendtörténeti konferenciák, 6.) 127-148. p.

[5] Ludassy Mária: „Isten és szabadság”. Lamennais a liberális katolicizmustól a szabadelvű szocializmusig. Bp., 1989. 59. p.

[6] Fazekas Csaba: A politikai katolicizmus fogalmáról és a reformkori politikai katolicizmusról. Miskolc, 2002.

[7] Lelkipásztori levelek: Über die Anklagen gegen den Kirchenstaat (1860. február 2.); Über den Raub des Kirchenstaates und die Bedrängnisse des Heiligen Vaters (1860. november 27.); Erläuterung der päpstlichen Allokution vom 17. 12. 1860. (1861. február 2.); Über die Ereignisse des letzten Jahres (1862. február 14.); Über die gegenwärtige Lage des heiligen Vaters (1864. november 11.) Illetve a Freiheit, Autorität und Kirche, Erörterungen über die großen Fragen der Gegenwart c. 1862-es brosúra.

[8] Petersen, Karsten: „Ich höre den Ruf nach Freiheit”. Wilhelm Emmanuel von Ketteler und die Freiheitsforderungen seiner Zeit. Paderborn, 2005. (továbbiakban: Petersen, 2005.) 246. p.

[9] Ketteler, Wilhelm Emmanuel Freiherr von: Sämtliche Werke und Briefe. Hrsg.: Iserloh, Erwin. Bd. I-XI. Mainz, 1977–2001. (továbbiakban: SWB.) I. 2. 132-133. p.

[10] SWB. I. 2. 133. p.

[11] SWB. I. 1. 222-352. p.

[12] SWB. I. 1. 280., 222. p.

[13] SWB. I. 1. 226. p.

[14] SWB. I. 1. 314. p.

[15] Gárdonyi Máté: Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Bp., 2006. (Gárdonyi, 2006.) 301. p.

[16] SWB. I. 1. 223. p.

[17] SWB. I. 1. 280. p.

[18] „54. A királyok és az államok fejei nemcsak ki vannak véve az Egyház bíráskodása alól, hanem a joggyakorlat kérdéseinek eldöntésében felette állnak az Egyháznak. 55. Az Egyházat az államtól és az államot az Egyháztól szét kell választani.” Syllabus. IX. Pius pápa különböző megnyilatkozásaiban, tanítóirataiban már egyszer elítélt tévedéseknek a gyűjteménye. Kiadva: 1864. december 8-án. Online: Hagyományhű magyar katolikusok […] honlapja. [2012. január.] (továbbiakban: Syllabus, 1864.) A kiragadott tételeket a Syllabus mint elvetendő tévedéseket sorolja fel, azaz a félreértést elkerülve nem a helyesnek tartott véleményeket, hanem a helytelennek tartottakat.

[19] SWB. I. 1. 295. p.

[20] Vigener, Fritz: Ketteler: Ein deutsches Bischofsleben des 19. Jahrhunderts. München-Berlin, 1924. (továbbiakban: Vigener, 1924.) 390. p.; SWB. I. 1. 296-310. p.

[21] Vigener, 1924. 398-399. p.

[22] Vigener, 1924. 501. p.

[23] Ketteler a Freiheit, Autorität, Kirche című írásából idézi azt a szövegrészt, amely gyökeresen ellentmond a Syllabus 77-79. tételeinek: „Es steht kein kirchlicher Grundsatz fest, welcher einen Katholiken behinderte, der Meinung zu sein, daß unter den gegebenen Verhältnissen die Staatsgewalt am besten thue, mit der gleich zu erwähnenden Beschränkung volle Religionsfreiheit zu gewähren.” SWB. I. 2. 76. p.

[24] Ld. Syllabus, 1864.

[25] SWB. I. 2. 78. p.

[26] SWB. I. 2. 78. p.

[27] Morsey, Rudolf: Bischof Ketteler und der politische Katholizismus In: Staat und Gesellschaft im politischen Wandel. Beiträge zur Geschichte der modernen Welt. Festschrift für Walter Bußmann. Hrsg.: Pöls, Werner. Stuttgart, 1979. (továbbiakban: Morsey, 1979.) 212-213. p. Az időközönként összeülő megbeszéléseken részt vett Ketteler testvére is, Wilderich von Ketteler.

[28] A jegyzék számba vette azokat az egyháztani és politikai nézeteket, amelyeket a pápa szerint a katolikus híveknek következetesen el kell utasítaniuk, mint a kor tévedéseiként definiáltakat. Gárdonyi, 2006. 300-301. p.

[29] Vigener, 1924. 579. p.

[30] Ried, Ursula: Studien zu Kettelers Stellung zum Infallibilitätsdogma bis zur Definition am 18. Juli 1870 In: Historisches Jahrbuch. Bd. 49. München, 1927. (továbbiakban: Ried, 1927.) 665. p.

[31] Vigener, 1924. 579. p.

[32] Ried, 1927. 666-668. p.

[33] A mainzi főpapnak közvetlen információi voltak arról, hogy a zsinatot előkészítő bizottságokban egyre erőteljesebben előtérbe került a pápai tévedhetetlenség kérdése. Moufang 1869. január 27-én levélben értesítette Kettelert, hogy Manning westminsteri érsek a pápai tévedhetetlenség dogmává emeléséért agitál. SWB. I. 3. 39. p.; Ried, 1927. 661. p.; Szántó Konrád: A Katolikus Egyház története. II. Bp., 1988. 370. p. Moufang még arra is buzdította püspökét, hogy ha nagyobb befolyással akar bírni a zsinatra, mint Manning, akkor még annak kezdete előtt írja meg az azzal szemben állított elvárásait, mivel a mainzi főpap nincs a Vatikánban, így nem tudja szóban kifejteni elképzeléseit. Külön hangsúlyozta Moufang, hogy a megírt brosúrát azonnal franciára kell fordítani, hogy az Rómában minél szélesebb körökben olvasható legyen. SWB. I. 3. 29-30. p. (Levél Moufangtól 1869. január 6-án.)

[34] SWB. I. 3. 117-225. p.

[35] Ried, 1927. 662. p. Moufang olyan elégedett volt az írással, hogy arra kérte Kettelert, hogy a kötet francia fordítását azonnal küldje el IX. Piusnak. A Kúria kevésbé volt elégedett, mindenesetre Ketteler saját híveiben is meg akarta erősíteni a bizalmat a zsinattal és a megtárgyalandó témákkal kapcsolatban. Ried, 1927. 663. p.; SWB. I. 3. 117. p.

[36] Fastenrath, Elmar: Bischof Ketteler und die Kirche eine Studie zum Kirchenverständnis des politisch sozialen Katholizismus. Essen, 1971. 245-266. p.

[37] SWB. I. 3. 375-379. p. (Konzilsrede vom 21. Januar 1870 zum Disziplinarschema „De episcopis”.)

[38] SWB. I. 3. 383. p.

[39] A zsinati munka a tervezett 87 szkémából egyet tudott csak végigtárgyalni. Gárdonyi, 2006. 303. p.

[40] Adriányi Gábor: Az I. Vatikáni Zsinat. In: Vigilia, 1998. 11. sz. 821-825. p. (továbbiakban: Adriányi, 1998.)

[41] A szkémát három nagyobb témára osztották: 1. Az Egyházról általánosságban (1-10. fejezet), 2. A pápa (11-12. fejezet), 3. Az Egyház és a polgári társadalom (13-15. fejezet).

[42] Handbuch der Mainzer Kirchengeschichte. 3/2. Neuzeit und Moderne Teil, 2. Hrsg.: Jürgensmeier, Friedhelm. Würzburg, 2002. (továbbiakban: Jürgensmeier, 2002.) 1122. p.

[43] Jürgensmeier, 2002. 1123. p.

[44] SWB. I. 3. 761-818. p.

[45] SWB. I. 3. 769. p. (Über das Verhältnis zwischen Kirche und Staat. Entwurf.)

[46] SWB. I. 3. 813. p. (Deutscher Teilentwurf einer Stellungnahme zu den Kapiteln 13-15 des Kirchenschemas.)

[47] Jürgensmeier, 2002. 1124. p.; SWB. I. 3. 767-793. p. (Über das Verhältnis zwischen Kirche und Staat. Entwurf.)

[48] SWB. I. 3. 471. p.

[49] SWB. I. 3. 481-487. p.

[50] SWB. I. 3. 816- 818. p. (Az egyiket el nem küldött beadványként jelöli a forráskiadás, a másikat vázlatként: Nicht eingesandter Antrag zum Kirchenschema, Skizze einer Stellungnahme zu den Kapiteln 13-15 des Kirchenschemas und eines Antrags.)

[51] Tervezetében a következő témákat fogalmazza meg, mint tisztázandók kérdéseket:1. a polgári társadalom alapjai és igazságai, 2. a kor tévedései, amelyek ezzel szemben állnak, 3. a katolikus egyház viszonya a katolikus és a nem-katolikus államokhoz., 4. az egyház feladatai az államra vonatkozóan, ill. a katolikusok mint állampolgárok kötelességei (in staatlichen Stellen).

[52] Ried, 1927. 670. p.

[53] Ried, 1927. 672. p.

[54] SWB. I. 3. 489-491. p.

[55] SWB. I. 3. 503. p.

[56] SWB. I. 3. 503-515. p. (Animadversiones ad caput XI schematis De Ecclesia Christi nec non ad schema de infallibilitate Romani Pontificis.)

[57] SWB. I. 3. 511. p.

[58] Ried, 1927. 681. p.

[59] Antonelli bíborosnak írt levelében kifejti, hogy a brosúra csak a bíborosi atyák számára lett nyomtatva, és egyetlen példányt sem szabad idegen kezekbe adni, nehogy a tévedhetetlenség elleni agitációban felhasználják. SWB. I. 3. 297. p.

[60] Adriányi, 1998. Az ez elleni protestáló iratot Ketteler is aláírta még januárban. Ried, 1927. 669. p.

[61] SWB. I. 3. 537-551. p.

[62] SWB. I. 3. 537. p.

[63] SWB. I. 3. 587-617. p. (Konzilsrede über den Primat des Papstes.)

[64] SWB. I. 3. 320. p.

[65] SWB. I. 3. 649. p.

[66] SWB. I. 3. 677. p.

[67] „Meine Hauptabsicht ist, einen Beitrag zur Verständigung und Aufklärung der Lehre selbst zu liefern.” SWB. I. 3. 835. p.

[68] SWB. I. 3. 834-899. p. (Das unfehlbare Lehramt des Papstes nach der Entscheidung des vaticanischen Concils.)

[69] SWB. I. 3. 894. p.

[70] SWB. I. 3. 889-891. p.

[71] Stoll, Christoph: Mächtig in Wort und Werk Bischof Wilhelm Emmanuel von Ketteler: mit einer Sammlung ausgewählter Texte Bischof Kettelers. Mainz, 1997. (továbbiakban: Stoll, 1997.) 34. p.

[72] Birke, Adolf M.: Bischof Ketteler und der deutsche Liberalismus: eine Untersuchung über das Verhältnis des liberalen Katholizismus zum bürgerlichen Liberalismus in der Reichsgründungszeit. Mainz, 1971. (továbbiakban: Birke, 1971.) 79. p.

[73] Petersen, 2005. 307. p.; SWB. I. 4. 187. p.

[74] Birke, 1971. 80. p.

[75] SWB. I. 4. 202. p.

[76] SWB. I. 4. 214-258. p.

[77] Birke, 1971. 83. p.

[78] Petersen, 2005. 313. p.

[79] SWB. II. 6. 27. p.

[80] Petersen, 2005. 314. p.

[81] Ketteler először március 30-án az úgynevezett „Adressedebatte” alkalmából mondott beszédet. I. Vilmos trónbeszédére válaszolva a levél megfogalmazása kapcsán robbant ki az első vita a liberálisok és a politikai katolicizmus hívei közt. Rudolf von Bennigsen nemzeti-liberális képviselő választervezete olyan részeket is tartalmazott, amellyel a katolikusok nem tudtak maradéktalanul egyetérteni, hisz a non-intervenciós elvek követésének az óhaját fejezte ki, miközben a pápai állam helyzete miatt a Centrumpárt ezekkel az elvekkel nem tudott azonosulni. Ketteler felszólalásában kitért arra, hogy a hadüzenet a császár dolga, nem a birodalmi gyűlésé. A be nem avatkozás tételét így visszautasította. A képviselők 243 szavazattal 63 ellenében, 6 tartózkodással megszavazták Benningsen tervezetét. Az alábbi mondattal zárult a levél: „Die Tage der Einmischung in das Leben anderer Völker werden, so hoffen wir, unter keinem Vorwande und in keiner Form wiederkehren.” Vigener, 1924. 624-632. p.; továbbá: Birke, 1971. 83-84. p.

[82] Vigener, 1924. 633. p.

[83] Morsey, 1979. 215. p.

[84] SWB. I. 4. 10. p. (Rede vom 3. April 1871 über den Grundrechtsantrag des Zentrums.)

[85] Petersen, 2005. 320. p.

[86] SWB. I. 4. 13., 18. p.

[87] Birke, 1971. 85. p.

[88] SWB. II. 6. 50. p. Bluntschli április 30-án felelt neki a Freiheit und Kirchenregiment c. brosúrájával. Az írás lényegében kiállt a francia alkotmányban a világtörténelem során először megfogalmazott emberi jogok mellett. Petersen, 2005. 323. p.

[89] Birke, 1971. 86. p.

[90] SWB. II. 6.82., 86. p.

[91] Petersen, 2005. 326-327. p.

[92] Morsey, 1979. 218. p.

[93] Birke, 1971. 87. p.

[94] Petersen, 2005. 331. p.

[95] SWB. I. 4. 160. p.

[96] Buchheim, Karl: Ultramontanismus und Demokratie der Weg der deutschen Katholiken im 19. Jahrhundert, München, 1963. 261. p.; Jürgensmeier, Friedhelm: Das Bistum Mainz von der Römerzeit bis zum II. Vatikanischen Konzil. Frankfurt am Main, 1988. (továbbiakban: Jürgensmeier, 1988.) 295. p.

[97] SWB. I. 4. 21-34. p.

[98] SWB. II. 6. 176-180. p.

[99] Petersen, 2005. 340. p.

[100] SWB. II. 6. 206. p. „Denkschrift des gesammten preußischen Episkopates, dem königlichen Staatsministerium von dem Erzbischofe von Köln vorgelegt.”

[101] Petersen, 2005. 342. p.

[102] SWB. I. 4. 261-303. p.

[103] SWB. I. 4. 316-334. p. Friedbergnek nagy szerepe volt a májusi törvények kidolgozásában. Droysen vagy Treitschke mellett az ő államfelfogása sokkal agresszívabbnak számított, mert az egyház és állam nézeteltérését nem jogos vitának tartotta, hanem a szabad állam megvalósulásáért vívott harcnak. Birke, 1971. 93. p.

[104] SWB. I. 4. 344-369. p.

[105] Petersen, 2005. 349-351. p.

[106] A népiskolatörvény, mely szerint a papokat az iskolarendszerből eltávolította, így a többfelekezetű iskolákat állami iskolarendszerbe vette, a felekezeti iskolák pedig magániskolákként működtek tovább. Jürgensmeier, 2002. 1133-1134. p., Jürgensmeier, 1988. 295. p.

[107] Jürgensmeier, 2002. 1134. p.

[108] SWB. II. 6. 493-494. p.

[109] SWB. II. 6. 501. p.

[110] Vigener, 1924. 697. p.

[111] Birke, 1971. 95. p.; SWB. I. 5. 386. p. (Unterschied zwischen Kirche und Staat; Trennung zwischen Kirche und Staat.)

[112] Birke, 1971. 96. p.

[113] SWB. I. 4. 370-439. p.

[114] Petersen, 2005. 360. p.

[115] SWB. I. 4. 574-582. p.

[116] SWB. I. 4. 594. p.

[117] Stoll, 1997. 40. p.

[118] Petersen, 2005. 48. p.

[119] Ld. bővebben: Martina, Giacomo: Die Archivdaten des Vatikans zur ersten Phase des Kulturkampfes 1871-1878. In: Der Kulturkampf in Italien und in den deutschsprachigen Ländern. Hrsg.: Lill, Rudolf – Traniello, Francesco. Berlin, 1993. (Schriften des Italienisch-Deutschen Historischen Instituts in Trient, Bd. 5.)

[120] „Jóllehet a püspökök külön-külön nem rendelkeznek a tévedhetetlenség isteni ajándékával, amikor szerte a földkerekségen közösségben vannak egymással és Péter utódával, és a hit és erkölcs dolgairól tekintéllyel egy véglegesnek tekintett tételben megegyeznek, tévedhetetlenül hirdetik Krisztus tanítását. […] A római pápa, a püspöki kollégium feje hivatalból rendelkezik a tévedhetetlenséggel, amikor mint az összes Krisztus-hívő legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben, hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki.” A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. Bp., 2000, 167. p.