13.
évfolyam |
Fazekas Ibolya Diána: |
|
„…aki az igazságot szereti, eltökélje
magába, / hogy senki kedvéért vagy barátságaért, / semmi gyalázatért
vagy kárvallásért / a megismert igazságot hátra nem veti” (Pázmány Péter) {50}Bevezetés
Friedrich Wilhelm Emmanuel von Ketteler (1811-1877)
mainzi püspököt[1]
említik német konzervatív püspökként és tárgyalják a liberális katolicizmus
nagy alakjai – O’Connel, Lamennais, Lacordaire, Montalembert – sorában
egyaránt. Alábbiakban magunk is kísérletet szeretnénk tenni Ketteler püspök
besorolására.[2] Ketteler 1811-ben született egy vesztfáliai
nemesi család gyermekeként Münsterben. 1824-től 1828-ig jezsuita
internátusban tanult, majd jogi tanulmányokat folytatott Göttingenben,
Berlinben, Heidelbergben és Münchenben. 1833-ban jogászként kezdett el
dolgozni. Végül 1838-ban hagyta ott hivatalát, és 1841-ben úgy dönt, hogy a
papi hivatást választja, és teológiát hallgatott Eichstättben és Münchenben.
1844 júniusában Münster plébánosává nevezték ki. Rövid hat év alatt érte el
egyházi karrierjének végpontját: 1850. július 25-én mainzi püspökké
szentelték. Ettől kezdve nagyhatású beszédei, brosúrái, lelkipásztori levelei
ismertté tették katolikus és nem-katolikus körökben egyaránt.[3] A szakirodalom a még a 18. századból
eredő, a felvilágosodásra visszatekintő 19. századi eszmeáramlati
változásokat, szellemi irányzatokat, amelyek a katolikus egyház helyzetéről
és annak megváltoztatásáról, valamint a klérus politikai-társadalmi
reformtörekvéseiről szóltak, sokáig elég sematikusan és kategorikusan
kezelte. Az újabb vizsgálatok azonban már felfi{51}gyelnek ezekre a törekvésekre.[4]
Definíciós problémák természetesen minden korszakot érintve adódnak, éppen
ezért az ezekkel való foglalkozás többek között a történettudomány egyik
lényeges feladata. Ezért elöljáróban tisztázni kell
néhány olyan fogalmat, amely Ketteler kapcsán szóba jöhet. A liberális
katolicizmus irányzata a L’Avenir
c. lap oldalain bontakozott ki. A Lamennais által szerkesztett lap 1830.
december 7-i számában megjelent cikk a folyóirat elveit fogalmazta meg (Des Doctrines de l’Avenir): teljes
lelkiismereti, azaz vallásszabadság, sajtószabadság, gyülekezési szabadság,
egyház és állam szétválasztása.[5]
Az utóbbinál állam és egyház anyagi elszakadását is követelte. Ezek az elvek
– amelyek lényegében a liberális polgári jogok – részben egybehangzanak a
Ketteler által is hangoztatottakkal, azonban azok követelése más alapokon
nyugszik, mint Lamennais-é. Ketteler írásaiban szembeállította a polgári
szabadságfogalmat, amely az individualizmus minden bűnét hordozza a régi,
korporatív szabadságfogalommal. A szabadságfogalom átértelmezésében egy újabb
érvet talált a mainzi püspök, amelyen a német területek katolikusainak modus
vivendije is nyugodott. A másik jellemző kategória a
politikai katolicizmus. E történelmi fogalom szinte annyifélét jelöl, ahány
helyen olvasható. A történettudományban fennálló zavart próbálja tisztázni
Fazekas Csaba kutatása, és e dolgozat is az általa meghatározott definíciót
tartja legigazoltabbnak, melynek értelmében a politikai katolicizmus
elsődlegesen 19. századi jelenség, amelyet a liberalizmus kibontakozása,
illetve a polgárosodás hívott életre. Ismertetőjegyei, hogy a parlamentáris,
polgári intézményrendszer kereteit nem ítéli el, hanem azon belül próbálja az
egyház és a katolicizmus befolyását megőrizni.[6]
Ennek érdekében a liberalizmus eszköztárát – pártalapítás, sajtó, egyesületek
– átveszi, miközben a konzervatív nézeteket megóvja. Ezekben a főbb
irányzatokban helyezik el legtöbbször Kettelert. Mielőtt még a mainzi püspök
konkrét tevékenységét két fontos történelmi eseményben nyomon követnénk,
elöljáróban néhány szót kell ejtenünk a 60-as években megjelent írásairól, és
a bennük tükröződő politikai, illetve egyházpolitikai nézeteiről. Ketteler az 1860-as években
többször véleményt nyilvánított az egész európai politikát és történelmet
meghatározó események kapcsán. Ilyen volt az olasz egység kérdése, amely
végül a több mint ezer éves pápai állam létét szüntette meg. Ezen események
hatására, továbbá a pápai állam bizonytalan jövőjét látva az ebben az időben
megjelent írásai leginkább az egyház és az állam viszonyával foglalkoznak.[7]
Álláspontja szerint a pápai {52}állam
a legrégebbi európai világi hatalom,[8]
amely biztosíték arra, hogy a katolikusok feletti pápai (egyházi) fennhatóság
független maradhasson. A pápai állam fennmaradása és függetlensége
az egyház vallási függetlenségét is biztosítja. Ha a pápa bármilyen világi
hatalomtól függene, ha bármilyen, az egyházat igazgató kérdés politikai
megfontolások kísérnék, az egyház lelkipásztori hivatása csorbulna.[9]
A történelem alakulása is azt bizonyítja, hogy a pápai szuverenitás az egyik
legöregebb és leginkább tiszteletben tartott jog Európában. Annak megsértése azonban
a katolikusok szuverenitásának a megsértését is jelenti.[10] 1862-ben megjelent brosúrája (Freiheit, Autorität und Kirche[11])
Ketteler első terjedelmes és átfogó írása, rendszerezett összefoglalása
egyházpolitikai nézeteinek. E műve nemcsak elméleti munka, hanem egy teljes
program. Montalembert 1852-ben kiadott könyve – Intérêts catholiques au XIXe siècle – tekinthető a
brosúra előfutárának, melyben a politikai katolicizmus főbb
problémafelvetései fogalmazódtak meg, és olyan témákat tárgyalt katolikus szemmel,
mint például az államforma kérdését. Montalembert kinyilvánította kötődését
az alkotmányos kormányzathoz, és ezzel a liberális katolicizmus egyik
képviselőjévé vált. Míg Ketteler erősen kritizálta a liberalizmust, mint a
szabadság eszményébe burkolt abszolutizmust, addig az alkotmányos
törekvéseket nem utasította el ő sem, hisz abban látta az egyház
szabadságának garanciáját.[12] Összességében úgy tekinthetünk
ezen írására, mint a közéleti katolicizmus alapművére. Ketteler felismerte
többek között a sajtó felbecsülhetetlen fontosságát, véleményformáló erejét.
Annak ellenére, hogy Németország lakosságának több mint a fele katolikus –
írta előszavában –, nem létezett semmiféle katolikus világnézetű lap.[13]
Elismerte, hogy a kor liberális szellemisége és annak eszközei a katolikus
egyház térvesztéséhez vezetnek, de nem ítélte el azokat, hanem csak az
általános szabadságjogok igazságos megvalósulását követelte.[14] A lelkiismereti szabadságról és
a kutatási szabadságról is szól brosúrájában. Eszünkbe juthat, hogy az írás
megjelenése közel egy időben van két liberális katolikus fellépésével,
akiknek a megnyilvánulásai IX. Pius pápát arra indították, hogy a téves
eszméket egybegyűjtő jegyzékét, a Syllabust
kiadja: Montalembert 1863-ban emelt szót a belga katolikus kongresszuson a
„szabad egyház a szabad államban” érvényesítéséért, másrészt Ignaz von
Döllinger müncheni teológiaprofesszor a katolikus tudósok kutatási sza{53}badságát követelte.[15]
Mindezek mellett való érvelés a brosúrában is előkerül Überzeugungsfreiheit, Glaube und freie Wissenschaft, Kirche und
Staat, Einigung – Trennung címszavak alatt tárgyalva. A neves katolikus
gondolkodókat tehát megelőzve, Ketteler már a liberális katolikusok
véleményével megegyezőt hangoztatott, munkája ugyanúgy a Quanta cura és a hozzácsatolt Syllabus
megjelenését segítette, ha közvetve is, hisz nem kizárható, hogy írása
Döllingerre nagy hatást gyakorolt.[16] Mielőtt még Kettelert szemlélete
miatt a kor liberális katolikusai közé sorolnánk, tisztán kell látnunk azt
is, hogy német területeken a liberalizmusnak gyakorlati alkalmazása nem
felelt meg a liberalizmus eredeti és elméletben kimondott igazságainak. Az
állami szinten megvalósuló liberalizmust a püspök mélységesen elvetette és
küzdött ellene.[17]
Egyház és állam elválasztásának követelése kevésbé rémítette meg őt, mint az
egyházügyekbe való állami beavatkozás. Haláláig meg volt győződve arról, hogy
az egyház a feladatát egy közömbös államban jobban teljesíteni tudja, mint
egy rendőrállamban, ahol az egyház felügyelet alatt áll. Ezért e brosúrájában
is a „Trennung” szó értelmezése után megmagyarázta, hogy ő nem az
elválasztást óhajtja, csak az egyház önigazgatási jogát („Selbstverwaltung”)
követelte vissza az államtól. Számára egyház és állam teljes elválasztása
lehetetlen, hisz mindkettő az isteni akarat beteljesedéséért felelős. Így a
családokért, közösségekért mindketten közösen felelősek. Ezek a közösségek,
társadalmat alkotó egyesülések szétválaszthatatlanok egyház és állam közt.
Ezzel a véleményével újból szembe került a hivatalos egyházvezetéssel, ami a Syllabusban az egyház és állam
viszonyáról teljesen más nézeteket közölt.[18] Ketteler a vallásszabadság
magyarázatához a guizot-i értelmezést vette alapul,[19]
azaz hogy a vallásszabadság nemcsak a valláshoz való jog, hanem a hitetlenséghez
is vagy bármilyen hithez, amelyről az individuum meggyőződik.[20]
A német viszonyokat tekintve, ahol egy protestáns államvezetés valósult meg,
nézetei sokkal inkább álltak a politikai realizmus talaján, mint a katolikus
egyház „hivatalos programja” ebben az időben. Ha a Syllabusban megfogalmazottakat tekintjük az egyházvezetés
álláspontjának a kor új jelenségeivel szemben, akkor német területeken ezen
álláspont {54}mellett való
merev kiállás egy „Don Quijote-i” harchoz hasonlítható, mely egyáltalán nem találkozott
a német katolikusok valós helyzetével. Ott nem a katolikusok térvesztéséről
volt szó, hanem a teljes közéletből való kiszorítás veszélye fenyegette őket.
Tehát míg Montalembert szemléletét, ahol a katolicizmus fölényben volt, a
katolikus türelmet más vallásokkal szemben valóban liberálisnak ítélhetjük,
addig Ketteler közel egybehangzó nézetei a német viszonyok közt, ahol a
katolicizmus maximum a „tolerari potestet” ismerhette, a vallási türelem
óhaja csupán egy kötelezően választott szemlélet, amely a túlélést szolgálta.
Így német területeken a katolikus egyház reális követelései azok, amelyek
legfeljebb a paritást célozták meg, mint politikai célkitűzést.[21] A hatvanas években még egy
brosúra árulkodik politikai érzékéről: Deutschland
nach dem Kriege von 1866. Miután korábban apokaliptikus hangnemben
beszélt egy esetleges porosz győzelemről az osztrákok felett, és közvetlen a
vereség után is mindent veszni látott, ebben az írásában a katolikus
együttműködést szorgalmazta az Észak-német Szövetséggel. Ketteler belátta,
hogy a kisnémet egység fog megvalósulni. A német katolikusokra sújtó
történelmi eseményekkel szembenézve jól felmérte, hogy írásában nem szabad az
amúgy is a poroszokkal szembeni gyűlölettel teli katolikus népesség érzelmeit
felkorbácsolnia, mert az sem politikailag nem előnyös, sem a keresztény
értékekkel nem összeegyeztethető. Politikai zavarodottságban egy „új”
programot hirdetett meg számukra. Ketteler abban hitt, hogy a jövőbeli
észak-német alkotmányban a porosz egyházügyi törvényeket fogják elfogadni, és
az élhető körülményeket teremthetett volna a katolikusok számára.[22] A fent említett követeléseit
össze kellett egyeztetnie az egyházi tanítással, hisz 1866-ban már a Quanta cura és a Syllabus megjelenése után vagyunk. Amit a Freiheit, Autorität und Kirche című korábbi röpiratában írt, az
teljesen összeférhetetlen az utána kiadott pápai enciklika illetve a Syllabus egyházi álláspontjával.[23]
Ketteler követelése a vallásszabadság megvalósulására vonatkozóan a következő
syllabusi tétellel helyezkedett szembe: tévedés az, hogy „a mi korunkban többé nem helyes a katolikus
vallást úgy tekinteni, mint egyedüli államvallást, kirekesztve minden más
vallásgyakorlatot”.[24]
A mainzi püspök az ellentmondást úgy oldotta fel, hogy a pápai nyilatkozatokban
visszakereste, mire vonatkozóan hangzott el a Syllabus e tétele először. Az allokúciót 1855. július 26-án
tartotta a Szentatya a spanyolországi események alkalmából, ahol a katolikus
egyház jogait már 1851-ben lefektették, és megegyezés született az állammal,
hogy a katolikus vallás az egyedüli vallás Spanyolországban, amely valamennyi
más vallásgyakorlatot kizárva minden privilégiumot birtokolt.[25]
1854-ben {55}Isabella királynő Baldomero Esparterot
nevezte ki miniszterelnöknek, aki a konkordátumot érvénytelenítette, majd
ezután Spanyolországban visszaéltek az egyházi javakkal. Ezt követően
nyilatkozott a pápa a fentiek szerint. Ebből kiindulva Ketteler úgy
magyarázta az említett syllabusi tételt, hogy az csak azokra az országokra
vonatkoztatható, ahol a katolikus egyház mindig alapos jogokkal rendelkezett
a történelem során és a közelmúltban is, mint például Spanyolországban.[26]
További tételeket értelmezve Ketteler így keresett magyarázatot híveinek a Syllabus és a német helyzet
összeegyeztethetőségére. Retorikai ékesszólással próbálta enyhíteni a pápai
kijelentéseket katolikusainak, akik számára IX. Pius jegyzéke az adott német
körülmények közt teljes kiúttalanságot és megvalósíthatatlanságot jelentett.
A Syllabus tételeinek
(félre-)értelmezését azonban nem elsősorban a német katolikusoknak címezte a
mainzi püspök, sokkal inkább az volt a célja, hogy argumentálja a Kúriának
azt az álláspontot, amelyet újból megfogalmazni és képviselni mert Róma elég határozott utasítását
követően is, rávilágítva arra a különbségre, amely a katolikusok érdekeit és
mozgásterét is meghatározta egy katolikus többségű, illetve egy kisebbségű
országban. A politikai
katolicizmus számára azonban írása azért is volt programadó, mert az 1864 és
1866 közti soesti konferenciák eredményeit és javaslatait is feldolgozta
benne. A konferencián prominens vesztfáliai parlamenti képviselők dolgoztak
együtt annak érdekében, hogy a katolikus erőket koncentrálják, és egy párt
alapítását készítsék elő.[27]
Annak ellenére, hogy a konferencia általános csalódottsággal ért véget –
ráadásul a Syllabus[28]
miatt pesszimista hangulat uralkodott vallási körökben –, Ketteler írása
alapművé vált, hisz a konferencián megfogalmazott gondolatok a politikai
gyakorlatba való ültetésnek mintáját adták. Harc a Vatikánban, 1869–1870
Ketteler álláspontja a német
egyházfők közt
IX. Pius Aeterni
Patris kezdetű bullája meghirdette az 1869-ben kezdődő zsinatot. A német
és az osztrák püspökök előkészületi konferenciájával Maximilian Josef von
Tarnóczy volt megbízva, aki 1867-ben Fuldába összehívta kollégáit. A
következőt 1869 szeptemberében tartották. Ketteler az összehívott
püspökkonferencián indítványozta az előre megtervezett referátumok
elhagyását, helyette pedig a Vaticanumra készülve a német püspökök véleményének
egyeztetését a főbb kérdésekben, előtérbe helyezve a tévedhetetlenség
kérdését. Egyáltalán nem jelent meg a
gnieznoi és a bambergi érsek, valamint négy püspök, köztük az éppen Rómában,
a zsinati előkészületekben részt {56}vevő,
a Kúria szemléletével egyetértő Senestrey regensburgi püspök.[29]
Senestrey mellett Konrad Martin paderborni püspök és Franz Leopold von
Leonrod eichstätti püspök említhető, akik a tévedhetetlenség mellett álltak
ki a német egyházfők közül. Voltaképpen a német püspöki kar elég színes képet
mutatott e kérdésben, de azért a többség Rómával ellentétes álláspontra
helyezkedett, köztük volt Paulus Melchers kölni érsek, Gregor von Scherr
münchen-freisingi érsek, Pankratius von Dinkel augsburgi püspök, Matthias
Eberhard trieri püspök és Karl Joseph von Hefele rottenburgi püspök. A fuldai konferencián Ketteler
vetette fel a dogma megfogalmazásának időszerűtlenségét. A konferencia
egyetértett abban, hogy a kérdést mindenképpen a tradícióból kell teljes
egészében bizonyítani, tehát alapos tudományos kutatásnak az igényét fogják
kifejezni. A gallikanizmus és a Döllinger-féle értelmezésnek is megvannak a
maguk érvelési rendszerei, elsősorban arra hivatkozva, hogy a Tridentinum
előtt ismeretlen volt az infallibilitás kérdése. A gallikanizmusra válaszolva
azonban már egy jó adag infallibilitást védelmező anyag állt rendelkezésre.
Ezek összevetése és alapos vizsgálata után következhet a döntés a dogmatikai
kérdésben. Így a konferencia memorandumában megfogalmazottak szerint –
amelyet Heinrich, Ketteler tanácsadója fogalmazott, és maga Ketteler is
aláírt – a német püspökök a tudományos kutatások szükségére hivatkozva a
döntés elhalasztása mellett határoztak.[30]
Franz Brentano német filozófus volt az, aki a dogmát először annak
inopportunitására hivatkozva vetette el. Az ekkoriban Würzburgban
tevékenykedő filozófus nagy hatással volt Kettelerre.[31]
Az egyeztetés után a püspökök beadványban fordultak a pápához, amelyben
Brentano gondolatát követve fejtették ki, hogy a jelen időpont alkalmatlan a
kérdés megtárgyalására. A fuldai és az azt követő lelkipásztori levél nagy
visszhangot keltve az Augsburgi
Allgemeine Zeitungban olyan értelmezésben került a nyilvánosság elé, hogy
a német püspökök nem fogják helybenhagyni a tervezett hittani tételeket. A
hír Rómában elégedetlenséget okozott. Ketteler a december 22-i pápai
audiencián az aggodalmak eloszlatásán fáradozott.[32] A zsinatra való felkészülést az
is segítette, hogy Christoph Moufang, Ketteler tanácsadója Rómában
tartózkodott az egyházpolitikai bizottság tanácsadójaként.[33]
Az ő hatására és a Döllinger által felkavart közvélekedés {57}megnyugtatására Ketteler Das Allgemeine Concil und seine Bedeutung
für unsere Zeit c. írásában[34]
az elkövetkező zsinatról úgy beszélt, mint egyháztörténeti fordulópontról, a
trienti zsinathoz hasonlította annak jelentőségét. Természetesen a pápai
tévedhetetlenséget kellett volna körbejárnia és saját állásfoglalását
kifejteni, hisz az ebben a kérdésben való véleménynyilvánítás hordozott
jelentőséget a zsinat előtt, ehelyett a tanítóhivatal kapcsán jelenti ki,
hogy tévedhetetlen, viszont nem fejtegeti, hogy a pápa személye hitbeli
kérdésben tévedni tud-e avagy sem.[35] Bár Ketteler jó néhány
püspöktársával egyetemben nem állt a Kúria álláspontja mellett, mindezzel együtt
az egyre erősebb visszhangra találó Döllinger-féle szemlélet és a Szentszék
akaratát támogató Senestrey közt célkitűzései mindenféleképpen mérsékeltnek
tekinthetők. A józan politizálás talaját még akkor sem hagyta el, amikor a
vatikáni zsinat megfogalmazta a tévedhetetlenség dogmáját, amely a német
egyházra beláthatatlan következményekkel járt. Az ókatolikus egyház
megszervezése, amely Johann Friedrich von Schulte, Franz Heinrich Reusch és
Joseph Hubert Reinkens nevéhez fűződik, az egész német püspöki kar helyzetét
tovább súlyosbította. Leginkább Gregor von Scherr müncheni-freisingi érseknek
gyűlt meg a baja a zsinat utáni elszakadókkal. A német püspökök, így Ketteler
is, a zsinati döntéssel nem értettek egyet, de az elszakadás azért sem
jöhetett szóba számukra, mert egyházképüknek szerves része volt a pápai
főség, amelyről még Krisztus végrendelkezett Péter apostolra építve egyházát.
Az egyház az a szervezet, amelyet Krisztus alapított azért, hogy a
kinyilatkoztatást szolgálja. Az egyháztól való elszakadás a Krisztustól való
elszakadást jelentette volna Ketteler számára.[36] A zsinatot december 8-án a
vatikáni Szent Péter-bazilikában nyitották meg. Ketteler már január 21-én
felszólalt a fegyelmi szkéma kapcsán.[37]
Mint a későbbiekben is, Ketteler e tervezetet is elfogadhatatlannak tartotta
abban a formában, amelyben eléjük került, és beszéde végén annak
visszaküldését ajánlotta az atyáknak.[38]
A mainzi püspök kitért arra, hogy a zsinatnak a kor legégetőbb kérdéseire
kell választ adnia, tehát a bíborosok munkája nem a dekrétumok sokaságától és
sokféleségétől függ, hanem hogy a válaszok és a zsinati döntések a kor igazi
igényeit elégítsék ki.[39]
{58}Azonban a bíboros atyák
energiáit, figyelmét sokkal inkább a zsinat munkája mögött meghúzódó
tevékenységek kötötték le: elérni a Szentatyánál, hogy ő a pápai
tévedhetetlenséget a zsinat tárgyalandó pontjává tegye.[40] Állásfoglalása a De ecclesia szkéma 13-15. fejezetei kapcsán – Az egyház és a polgári társadalom
Január 21-én kiosztották és a bíborosok kézbe kapták az egyházról
szóló új szkémát (De ecclesia).
Ketteler ehhez a szkémához készítette a legtöbb jegyzetet. A De ecclesia tartalma az európai
eseményeket egy kicsit felborzolta,[41]
ugyanis az utolsó három fejezete az egyház államhoz és a polgári
társadalomhoz fűződő viszonyáról szólt, ahol az állam jogai és kötelességei
voltak kifejtve az egyházzal szemben. Minden államot, amely egyedüli
jogforrásként definiálja magát, elítélt. Majd az egyház jogait fejtette ki
különös tekintettel az oktatás, az egyházi intézmények birtoklása területén.[42]
A tervezet egyes részei túl korán nyilvánosságra kerültek és erős kritikát
váltottak ki, az európai kormányzatok diplomáciai lépéseit és beavatkozási
próbálkozásait eredményezték. Harry von Arnim, Bismarck vatikáni követe
elküldte a fontos részeket Berlinbe, amelyeknek kivonatát Bismarck
természetesen azonnal publikáltatta a Süddeutsche
Zeitungban.[43]
Mindezzel a célja az volt, hogy az egyházat önkényes hatalomként állítsa be a
közvélemény számára. Ettől fogva a zsinat ki volt téve a sajtó provokatív
figyelmének. A felháborodást az keltette Európa-szerte, hogy a terv az
egyházat az állam fölé helyezte. Ez az elképzelés a korban a
liberális alapokon nyugvó ideaképek tételes ellentéte. Ketteler a szkéma ezen
fejezeteihez készített terjedelmes jegyzeteket, és vizsgálta meg a tervezett
tanítást mélyebben.[44]
Egyetértett abban, hogy a polgári társadalommal kapcsolatos tanítás az egyik
legszükségesebb, amit tisztáznia kell az egyháznak, viszont hangsúlyozta,
hogy e téren gyógyító és békét adó szavakat kell megfogalmazni, amely nem
rontja tovább az állam és az egyház viszonyát. A zsinat feladata a világnak
segíteni, és nem attól még jobban eltávolodni. A főpap a vallásról, mint
szükségről beszélt, nem pedig kötelességről.[45]
Figyelmeztetett arra, hogy a bíborosi testületnek nemcsak azokban az
országokban szabad gondolkodnia, ahol majdnem tisztán katolikus a népesség,
hanem a zsinat kijelentéseinek a különböző viszonyokra is irányelvet kell
mutatniuk.[46]
Ketteler nem alaptalanul illette kritikával azt a beszűkült szemléletet,
amely az egyházra – {59}például
a Syllabus révén – ebben az
időszakban jellemző volt. Az I. Vatikáni Zsinat kapcsán legtöbbször elhangzó
bírálat, hogy a bíborosok 35 %-a olasz, 17 %-a francia volt, tehát több mint
a fele tisztán katolikus országból érkezett, ennek köszönhetően a bíborosi
testület több mint a fele a többfelekezetű országok vagy akár protestáns
vezetésű államok egyházpolitikai problémáival sem érintkezett, annak
nehézségeivel és ajánlott politikai célkitűzéseivel szemben értetlennek
bizonyult. Ebből kifolyólag Ketteler pontokba szedve argumentálta, hogy a
szkéma miért nem megfelelő. Tisztában volt azzal, hogy olyan mélyreható
változások történtek a társadalomban és az államéletben, amelyek miatt nem
lehet mindent a katolicizmus kategóriája alá rendelni.[47]
Ezért két tervezetet készített: az egyik a De sancta Ecclesia catholica című, amelyet március 9-én adott át
a zsinati atyáknak.[48]
Ebből a tervből kimaradtak az egyház és a polgári társadalom viszonyának
fejezetei, hisz azt egy önálló szkémában tárgyalta volna (Über das Verhältnis zwischen Kirche und
Staat) arra hivatkozva, hogy az egyház viszonyának a tisztázása a világi
hatalomhoz, talán az egyik legsürgetőbb és legfontosabb kérdés a korban,
ezért nem tanácsos egy szkémán belül tárgyalni az egyházzal. Ketteler szerint az egyházról
szóló tanítást nem teológiai, elvont fogalomként kell tárgyalni. Véleménye
szerint annak pasztorális berendezkedése hangsúlyozandó, és az ekkléziológiát
nem szabad bonyolult, teológiai eszmefuttatásokkal megterhelni, hanem egy
érthetőbb definíciót kell alkotni, ahol az egyház üdvtörténeti szerepe
domborodna ki.[49] A német katolikus egyház számára
létkérdésként felmerülő egyház és állam, egyház és társadalom problematika
tisztázása és a kor változásaival szemben megengedőbb szemlélet érvényesülése
a mainzi püspök számára talán a zsinat legfontosabb kérdése volt.
Összegyűjtött írásaiban fellelhető két kérelem a 13–15-ös fejezetekhez
kapcsolódóan,[50]
ahol javasolta, hogy a polgári társadalom kapcsán egy önálló határozat
szükséges.[51]
A javasolt dekrétum vázlatának szövegezéséből is érzékelhető Ketteler,
illetve a zsinati tervezet közti szemléletbeli különbség. A főpap egyrészt
katolikus és nem-katolikus államokról beszélt, azaz az egyház társadalomban
elfoglalt helye nem abszolút, hanem relatív, a viszonyoktól függően, másrészt
az egyház és a hívők állam irányában mutatkozó feladatairól elmélkedett, nem
pedig fordítva. {60}Állásfoglalása a De ecclesia szkéma 11-12. fejezete kapcsán – A pápai tévedhetetlenség
A zsinati megnyitó után, már a kezdetek kezdetén a
bíborosi testület nagyon megosztott volt. Az elégedetlenséget mindkét (azon
belül sem egységes) tábor a pápának benyújtott petíciók és tiltakozások
keretében szerette volna orvosolni. Így történt a pápai tévedhetetlenség
kapcsán is, amelyet eredetileg a De
ecclesia szkéma pápasággal foglalkozó része nem tartalmazott. Január
28-án több mint 400 bíboros által aláírt kérvényben kérték a definiálásának
felvételét. A következő napon a definiálás ellen fellépők öt különböző
kérvényt adtak be öt különböző indokra hivatkozva. A Ketteler által aláírt
kérelmet 46 nagyrészt német és osztrák püspök írta alá arra hivatkozva, hogy
a kérdésről megfelelőképpen határoz a firenzei és a trienti zsinat, és
rámutat azokra a nehézségekre, amelyet a definiálás okozna Németországban.[52]
Végül február 9-én a többség kérése érvényesült, és eldöntötték, hogy a pápai
tévedhetetlenségről szóló tervezet kidolgozásra kerül, és a zsinati atyák elé
helyezik.[53]
Közben a püspök a De ecclesia című
szkéma átdolgozását a De sancta
ecclesia catholica című javaslatában szövegezte meg, amelyben ugyan
többször említette a pápát, mint Péter utódát, és ebből kifolyólag
primátusát, de konkrétan az infallibilitásra nem tért ki.[54] Végül a figyelem a március 6-án
kiosztott pápai tévedhetetlenség tervezetére irányult, amely a De ecclesia szkéma 11. fejezetéhez
lett csatolva kiegészítésként.[55]
A pápai tévedhetetlenség fejezeteinek kiosztásától fogva kezdődik meg a
zsinat mozgalmas időszaka. Természetesen ehhez is benyújthatták a zsinati
atyák követeléseiket, álláspontjukat. Az ellenzék március 25-ig kapott erre
lehetőséget, ennek ellenére Ketteler már március idusán megfogalmazta
észrevételeit.[56]
A tévedhetetlenséggel kapcsolatban
mély meggyőződését fejezte ki arról, hogy még nem érett meg az idő annak
megfogalmazására, mert még nincs elégségesen megvitatva, másrészt
dogmatizálása egyáltalán nem időszerű az európai politikai helyzet tükrében.
Végül kijelentette, hogy ilyen mérvű döntés a bíborosi atyák morális egyetértését
követeli meg.[57] Ketteler véleményének
alakulásában egy másik, ebben az időben megjelent röpirat is szerepet
játszik. A tévedhetetlenség miatt a kisebbségi ellenzék több tagja a pápai
államon kívül álláspontjának argumentálására írásokat jelentetett meg. Pater
Querella Questio című írása
Ketteler nézetéhez nagyon közel állt. A brosúra írójának egyes kijelentései
nagy hatást gyakoroltak rá, amely a püspöki testület szerepének a
felértékelődését eredményezte a mainzi püspök állásfoglalásában. A jezsuita
atya rávilágított arra, hogy az Írás, a hagyomány és az atyák mindig úgy
tekintettek Péterre, mint az apostolok fejére, ugyanakkor minden apostol
ugyanazon teljhatalommal lett felruházva, tehát az infallibilitás nem csak a
pápát illeti {61}meg
egyedül.[58]
A nézetek hasonlósága miatt is nagyon tetszett Kettelernek a kézirat, és
saját véleményét látta benne kifejtve, ezért Solothurnban kinyomtattatta, de
Rómába való érkezésekor a példányokat elkobozták. A mainzi püspök sok
energiájába került, hogy azokat kiadják.[59]
Később e röpirat kinyomtatása miatt többször támadták őt. Végül április 10-én
szétosztotta Querella írását az ellenzék tagjai közt. Április 29-én IX. Pius közölte
döntését a zsinati atyákkal, hogy a soron következő De ecclesia szkéma 11. fejezete soron kívül megtárgyalásra kerül.
Így a De romano pontifice
fejezetről május 13-án kezdődött meg a vita. Az egyre nagyobb szakadékot a
két tábor között az is fokozta, hogy a kisebbség véleménynyilvánítása már a
kezdetektől akadályozva volt. Először a zsinati ügyrend szerinti majoritásos
irányítás (a többség épp akkor dönt, amikor az ellenzék jut szóhoz),[60]
másrészt az utóbbi esetben is a tanácskozási rend átalakítása által a többség
akarata érvényesült. Méltán érezték úgy a kisebbségben lévő atyák, hogy a többség
uralma alakítja a zsinatot. Ketteler vezetésével tiltakozóirat készült,
amelyet 71 püspök írt alá,[61]
amelyben felrótták az infallibilitás elkülönített tárgyalását, hisz azzal,
hogy a fejezetet kiemelték, a szkéma természetes rendje és logikája vész el,
azaz az egyes részek közti összefüggés, amely majd később az Egyház és a
Szentszék kárára is válhat.[62]
A pápai tévedhetetlenség tanításának kiemelése annak támadhatóságát fogja
eredményezni, hisz a tanítás a tanítóhivatal által hozott hitelvek
„rendszeréből” fog kilógni, elveszti a több szempontú alátámasztottságát, és
rendeletszerű tanítássá válik. A lépés sikertelen maradt. Két beszédet tartott a fejezet
megvitatása idején, május 23-án és június 25-én. Az első felszólalásában
nemtetszését fejezte ki, hogy az infallibilitás „különleges bánásmódban”
részesült, annak soron kívüli tárgyalását semmi sem indokolta. Beszédében
hangsúlyozta, hogy személyesen ugyan meg van győződve a pápai
tévedhetetlenségről, de annak definícióját mégis ellenezte, mert nem tartotta
időszerűnek. Érvei közt szerepelt az is, hogy mennyire helytelen egy dogma
megfogalmazása, ha nem előzte meg komoly, mélyreható teológiai bizonyítási
eljárás. Kifejtette, hogy az ő egyházfelfogásában, ahol az egyház nem más,
mint egy organizmus, nem lehet az egyház minden alapja a pápa, a bíborosi
kollégiumtól teljesen elszakítva, továbbá a pápa elszigeteltsége a
püspököktől és az egész egyháztól ekkléziológiai abszolutizmust jelentene.
Ugyanakkor a püspököket ugyanúgy a kinyilatkoztatott isteni igazság hordozóinak
tekintette. Beszéde összecsengett a Questioval,
amelyben ugyanúgy hangsúlyos, hogy a pápa csak a bíborosi testülettel együtt
tévedhetetlen. A dogma megfogalmazásával valójában a püspöki jogok
töröltetnek el.[63] {62}Ketteler beszédéről június 4-én már cikk jelent meg az Allgemeine Zeitungban, amelyben a
mainzi püspökről úgy írtak, mint aki az inopportunistából a pápai
tévedhetetlenség jelentős ellenzőjévé vált volna. Ketteler mindjárt másnap
határozottan tiltakozott ellene és visszautasította e kijelentést.[64]
Hangsúlyozta, hogy neki semmi kétsége nem volt a tévedhetetlenséget illetően,
csak definíciójának szükségességét vitatta el. Az általános vita a fejezetről
június 3-án zárult le, majd június 15-én kezdődött meg speciálisan az
infallibilitás kérdésében. Ketteler ezekben a napokban fáradhatatlanul azzal
foglalkozott, hogy olyan megfogalmazást találjon a dogmára, amelyre
„placetet” tud mondani, másrészt terjedelmes kivonatokat készített Bellarmin,
Cajetan, Cano és Passaglia teológiájából. Június 25-i beszédét azzal
kezdte, hogy a tévedhetetlenség tanára úgy tekint, mint egy teológiai iskola
tanítására. A zsinat semmilyen teológiai „nyomozást” nem végzett, hogy az
ellentétes vélemények felett igazságot mondjon ki. Jelenleg a
tévedhetetlenség csak azért fog definiálást nyerni, mert ennek a teológiai
iskolának a támogatói többségben vannak, és nem azért, mert az egyház
tanítása ez lenne.[65]
A fentiekben felsorolt teológusokra hivatkozva argumentálta a pápai
tévedhetetlenség tartalmát és annak hatáskörét. Ketteler – az általa
felvetett lehetséges definíciók mellett – figyelmeztette a konzíliumot, hogy
annak megfogalmazásában a lehető legpontosabban kell a pápai
tévedhetetlenségről nyilatkoznia, és valamiféleképpen határokat szabni neki,
hogy a tévedhetetlen megnyilatkozások csak a püspökökkel való elengedhetetlen
együttműködéssel együtt lehessenek érvényesek.[66] Július 9-én a
szkéma egy újabb szövegezését osztották a bíborosi atyák közt, amelyben a
pápai tévedhetetlenséget még élesebben fogalmazták meg. A 3. fejezet 3.
kánonja szerint a pápa tévedhetetlen döntéseiben nem szorul az egyetemes
egyház hozzájárulására („ex sese, non autem ex consensu Ecclesiae”), illetve
hogy a legfőbb joghatóságot birtokolná („plenitudinem supremae potestatis”).
Természetesen a kisebbség tiltakozott az ellen, hogy a kiegészítés az ő
beleegyezésük nélkül bekerülhetett a szövegbe. A 84. általános kongregáció
mindezek ellenére mégis nagy többséggel megszavazta a szkémát. Ketteler számára ebben
a megfogalmazásban a dogma teljesen elfogadhatatlan volt. Július 15-én az
infallibilitást ilyen formán elutasító püspökök választott küldöttsége IX.
Piushoz járult, köztük Ketteler is. Az audiencián megpróbálták meggyőzni a
Szentatyát, hogy a július 9-i kiegészítést vegye ki a szövegből. Amikor
július 16-án további kiegészítéssel élesítették a dogma szövegét („non autem
ex consensu Ecclesiae” – „nem az Egyház beleegyezése miatt”), az ellenzék már
nem vett rész az általános kongregáción. Július 17-én Ketteler
levélben búcsúzott el a pápától. Sajnálattal vette tudomásul, hogy a szkémát
a kéréseik ellenére sem változtatták meg, de mivel nem akar „non placet”-tel
a Szentatya ellen szavazni, azt látja jónak, ha elutazik Rómából. Rövid
levelét azzal zárta, hogy akkor is csak legyőzött lenne, ha Rómában marad és
placettel szavaz. {63}A pápai tévedhetetlenség dogmatizálása (július 18.) az
antiklerikális és liberális körök indulatát még inkább felkorbácsolta. A
dogma nemcsak külső támadások intenzitását erősítette fel, hanem az egyházon
belüli polarizálódást is. A mainzi püspök ezért megpróbálta a zsinat után a
dogma élét egy kicsit enyhíteni, és saját interpretációval állt elő.[67]
A Das unfehlbare Lehramt des Papstes
nach der Entscheidung des vaticanischen Concils című brosúra[68]
1871 márciusában jelent meg, egy politikailag eléggé feszült helyzetben,
amikor a francia-német háború eredményeképpen a létrejövő német egység
formálódott. Célja volt, hogy oldja a létrejövő feszültséget egyház és állam
közt.[69]
Mindeközben elítélte azokat a teológusokat és katolikus tanítókat, akik
Németországban a katolikus tanítással szembeszálltak. Méltányolta azokat a
kritikákat, amelyek a dogmáról szólnak, de dorgálta azok hangnemét és Rómához
való hűtlenségüket.[70] Ketteler a
következő időkben, Róma által magára hagyott helyzetben a realitások talaján
a katolikus vallás védelmére összepontosította minden erejét, úgy, hogy
közben a pápával szembeni lojalitását is megőrizze. Harc a katolikusok szabadságáért –
Kulturkampf
Egy nappal a pápai tévedhetetlenség dogmájának
kihirdetése után 1870-ben kitört a francia-német háború. Mivel az
infallibilitás kimondását a modern kultúra elleni közvetlen támadásként
értékelték, így Németországban – a sajtónak is köszönhetően – szintén
katolikusellenes hangulat uralkodott el. Ketteler az I. Vatikáni
Zsinatot, valamint – a háború alakulása révén – a német egyesülés egyre
inkább kirajzolódó lehetőségét követően, a már 1866-ban kigondolt vallásügyi
elképzeléseket próbálta megvalósítani. Október 1-jén levélben fordult a
Versailles-ban időző Bismarckhoz, melyben egyrészt meg akarta nyerni
támogatását egyházpolitikai követeléseihez, másrészt figyelmébe ajánlotta a
porosz alkotmány egyházügyi törvényeinek birodalmi alkotmányba történő
átvételét, amellyel már a Deutschland
nach dem Kriege von 1866 c. írásában is foglalkozott.[71]
Hogy Bismarck számára szimpatikusabbá és elfogadhatóbbá tegye a törvény
átvételét, megjegyezte, hogy Elzász-Lotaringia megnyerésére, valamint a
birodalomba való integrálására milyen jótékony hatással lenne a különböző
felekezetekkel szembeni megértőbb álláspont.[72]
Ketteler Bismarcktól nem kapott választ. Így a {64}főpap megbizonyosodott arról, hogy egyházpolitikai
célkitűzéseiben semmiféle támogatásra nem számíthat. Mindeközben keményen dolgozott
egy katolikus politikai programon. 1871 februárjában már kész volt egy
tervezet, amelynek megjelentetése a körülmények alkalmatlansága miatt csak
1873-ban történt meg: Die Katholiken im
Deutschen Reich.[73]
Ebben az utolsó programszerű írásában újrafogalmazta és megindokolta
álláspontját a birodalom megalakulása kapcsán. Elismerte, hogy egy
tömegszervezetre van szüksége a katolikusoknak a Német Birodalomban ahhoz,
hogy céljaiknak érvényt szerezzenek. Mindemellett nem szerette volna, hogy a
párt kizárólag katolikus érdekeket képviseljen, sokkal inkább szükséges volt
szerinte a jogszerűséget és az általános keresztény értékeket együtt
védelmezni.[74]
Ketteler reformelképzelései egybecsengtek az 1870. október 28-án publikált
soesti programmal, mely a december 13-án megalapított Centrumpártnak lett a
tervezete. Főbb pontjai a porosz egyházügyi törvények átvételéről, a
felekezetek egyenjogúsága melletti szabad vallásgyakorlatról szóltak. Leírt programja 13 pontból állt.
Az első háromban az új Német Birodalom megalakulásához kapcsolódó
feltételeket fejtette ki.[75]
Követelte a keresztény vallás rögzítését az alkotmányban, kifejezte a
felekezetek egyenjogúságának („Parität der Konfessionen”) kívánalmát is,
Németország belső megreformálásával foglalkozott.[76]
Többek közt leépítette volna a katonaállamot, melyben az államháztartás
megkönnyítését látta, valamint annak az egészségtelen állapotnak a
megszüntetését szorgalmazta, amely egy népet hosszú időre állandó háborús
felkészültségben tart. A felszabaduló pénzt kora legfontosabb problémájára, a
munkáskérdésre kívánta fordítani.[77] A birodalmi gyűlésben
Ketteler a 14. badeni és a koblenzi választókerületben
indult jelöltként. Míg Koblenzben sikertelen volt, addig Badenben a
nemzeti-liberális Gustav Herth felett egyértelműen győzedelmeskedett
12 226 szavazattal 8011 ellenében.[78]
1871. március 14-én levélben köszönte meg szavazóinak a bizalmat. E szövege
március 18-án megjelent a Pfälzer Boten
és a Mainzer Journal című lapokban,
melyben Ketteler a liberális napilapok kategorizálását felháborodva
utasította vissza. A nem nemzeti-liberális vagy nem a haladás szellemében
szavazókat nem-németeknek, és a császársággal szembenállóknak titulálták. A
német – nem-német szembeállítást elítélte, aljas, szemtelen rágalmaknak minősítette.
Megírta választóinak, hogy nem másra törekszik, mint az egyház számára az
államban jobb helyzet kialakítására, a már 1848 óta követelt porosz
egyházügyi törvénycikkelyek átvételére, egy valódi német szabadság elérésére.[79] A mainzi püspök természetesen a
gyűlés második legnagyobb pártjához, a Német Centrumpárthoz csatlakozott,
amely 63 képviselőjével a {65}Nemzeti
Liberális Párt 125 képviselője mögé szorult. A párt főbb alakjai mellett –
August és Peter Reichensperger, Ludwig Windthorst, Hermann von Mallinckrodt –
az egyik legismertebb képviselője volt maga Ketteler, emellett Németország
legprominensebb püspöke.[80]
Ekkori politikai tevékenységében nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ne csak
a „Gründung” részese legyen, hanem a frissen alakuló, katolikus érdekeket
képviselő Centrumpárt programjának az alapításában is jelen legyen, és azt
befolyásolhassa. Ebben való aktív részvételével a politikai közvélemény
rosszmájú kritikáját váltotta ki. A Centrumot ért szemrehányások egyike, hogy
a pártot Rómából irányítják, így a mainzi püspök nem más, mint egy összekötő,
aki a párt római iránymutatását közvetíti. Ezzel a rágalommal szemben
Ketteler természetesen a Centrum azon alapelvére hivatkozott, amely a
felekezetek paritásáról szólt, amelyet Róma a közelmúltban kiadott Syllabusban a napnál is világosabban
elutasított. Az ellentétek a Centrumpárt
alkotmányjavaslata körül mindjárt az elején kibontakoztak, amely a porosz
alkotmány 12, 15, 27, 28, 29 és 30. cikkelyeinek átvételéről szóltak.[81]
Ketteler még egy Bismarcknál tett látogatás alkalmával is megpróbálta a
kancellárt meggyőzni a kérdésben. Bismarck válaszában politikai okokra
hivatkozva tudatta a mainzi püspökkel, hogy a kormány pillanatnyilag nem
támogatja a porosz egyházügyi cikkelyek átvételét.[82] A kérdésben való állásfoglalás a
Centrumpártban sem volt egységes. A vita Ketteler és Windthorst közt zajlott,
aki kilátástalan akciónak titulálta a követeléseket. Végül mégis a főpap
akarata érvényesült.[83]
Ez mutatja Ketteler tekintélyét és a pártban elnyert befolyását is. Peter
Reichensperger április 1-jén Ketteler korábbi írásaiból merített
argumentációval védte meg a tervezetet. Ketteler Treitschke beszédére
válaszolva szólalt fel április 3-án.[84]
Treitschke szerint a porosz alkotmány cikkelyei a szabad élet gyermekkorához
tartoztak hozzá, nem jelentenek semmi előrelépést és haladást, ha azt átvenné
a gyűlés, sőt hátralépést jelentene a régi államegyházi {66}elvekhez.[85]
A német történetíró lényegében politikai dilettantizmusként beszélt az
indítványról. Ketteler beszédében
hangsúlyozta, hogy a vallásszabadság csak a vallások teljes egyenjogúságával
érhető el. A liberális vezérszavak valódi érvényre jutásáért érvelt. A német
liberalizmus ekkoriban csak az individuum szabadságát ismerte el, így egyedül
egy szervezet lehet tökéletesen szabad, maga az állam, amely a népképviseleti
elven nyugszik, bármilyen más szervezet csak az államon keresztül
működhetett. Ezt a felfogást támadta meg Ketteler, hangsúlyozva, hogy nemcsak
az egyéneknek, hanem a közösségeknek is joguk van a szabadsághoz. Tehát
minden felekezetnek joga, hogy önállóan rendezhesse ügyeit, igazgassa
egyházát, minden szervezet rendelkezhessen szabadon magáról, ez a teljes
lelkiismereti szabadság. Beszéde végén a képviselők figyelmébe ajánlotta,
hogy Elzász-Lotaringia vallási elköteleződésére is tekintettel kell lenni, ha
nem akarják veszélyeztetni annak beolvadását a birodalomba.[86] Végül a Centrumpárt indítványát
223 képviselő elvetette 59 ellenében,[87]
a párt mégis megerősödve került ki az eseményekből, ettől fogva egyre nagyobb
politikai súlyt nyert. A Centrum követelései, már csak azért sem
valósulhattak meg, mert azok egy katolikusnak tekintett párt indítványai
voltak, s egy alapvetően egyházellenes szellemiség mindenfajta katolikus
kezdeményezésre bizalmatlanul tekintett. Róma és a Birodalom összeférhetetlen
volt számukra. Miközben a háttérben a Kúria és a német egyház viszonyára
korántsem a problémamentesség és szoros együttműködés volt jellemző. A
katolikus körök Rómától függetlenül politizáltak. Ketteler vitái ellenfeleivel a
sajtó hasábjain folytatódtak. Johann Caspar Bluntschli, heidelbergi
államjogász április 8-án levélben fordult hozzá, amely az Allgemeine
Zeitungban jelent meg április 12-én. Kifejtette, hogy
mindamellett, hogy a felekezeti béke csak a teljes vallásszabadsággal
biztosítható, örült annak, hogy a Centrumpárt javaslata kudarcot vallott.
Ketteler pártjáról azt állította: köztudott, hogy megpróbál minden
szabadságot kiaknázni magának hatalomvágya kielégítése érdekében. Amellett,
hogy az egyház szabadságot követel, a saját szabadsága annyit jelent, hogy a
klérus a laikusok felett uralkodik, a püspökök a papok felett, a pápa a
püspökök felett, és minden konfliktus esetén az egyház az állam felett. A
fentiekből kiderül, hogy egy frissen alapított párttal szemben milyen
előítéletek éltek már kezdettől fogva. E prekoncepciók miatt Ketteler és a
Centrumpárt bármilyen érvekkel is állt elő, bármilyen hangzatos liberális
vezényszavakhoz is nyúlt, kezdeményezéseik csak elutasításra találhattak. Ketteler válasza április 18-án
jelent meg. Írásában kifejtette, hogy a liberalizmus ugyanúgy igényt tartott
a kor elveinek meghatározására, mint valaha, a régi időkben az egyház. Így a
liberalizmus eredeti szándékától és elveitől tért el azáltal, hogy módszerei
ugyanazok, amelyek ellen tenni akar. A püspök újból hangsúlyozta, hogy
mennyire fontos lenne a németek visszatérése saját szabadság-fogalmukhoz,
amely elsősorban a különböző {67}szemléletek
türelmén alapul, törvényes függetlenségen, szabad önigazgatáson, egyéni és testületi
szabadság élvezetén.[88] A Kölnische Volkszeitungban a „Die ehrlichen Liberalen” című
írásában a német liberalizmus irányzatairól írt. 1848-ban maga is közelebb
állt ahhoz a liberalizmushoz – írta –, amely még az abszolutisztikus állami intézkedéseket
legyűrte, viszont úgy vélte, a modern liberalizmus már maga vált
abszolutisztikussá.[89] Április 25-én Ketteler négyhetes
szabadságot kapott, majd újabb négyhetes távolmaradást kért. A második
ülésezésig, azaz október 16-ig hivatali kötelezettségeit teljesítette.
Mindeközben írta cikkeit, röpiratait. Így tett akkor is, amikor konzervatív
képviselők – Friedrich von Frankenberg és Ludwigsdorf – nyilatkozata alapján
az a híresztelés terjedt el, hogy Róma rosszallja a Centrum politikáját a
birodalmi gyűlésben. Ekkor a mainzi püspök levélben fordult Antonelli bíboros
államtitkárhoz, aki június 5-ei válaszában arról írt,[90]
hogy egy félreértésről van csak szó. Miután június 24-én Bismarck
nyilvánosságra hozott levelében megpróbálta megvédeni azt, hogy Róma
helytelenítette a Centrum céljait, Ketteler június 30-án Antonelli levelét a Germania című lapban megjelentette és
kommentárokkal látta el. Később a Centrums-Fraction
auf dem ersten Deutschen Reichstage című brosúrájában egy teljes
fejezetet szánt az ügynek. Arra a megállapításra jutott, hogy Bismarck
megpróbálta befolyásolni Rómát a Centrumpárt „magatartásának” megváltoztatása
érdekében.[91]
Bismarck próbálkozása nemcsak a Centrum lejáratására irányult, hanem arra is,
hogy igazolja a pártnak egyházi iránymutatás alá rendelését. Ugyanakkor
feszültségeket is felszínre hozhatott volna, amely a német egyház és Róma
közt húzódott. Ketteler válaszában kitért arra, hogy elvben
elképzelhetetlenek a pápa politikai útmutatásai, másrészt arra is, hogy
minden katolikusnak a hitelvi kérdéseken kívül teljes jogában áll az
önrendelkezés.[92] Az október 16-án megnyíló
második ülésszak már a kezdődő Kulturkampf jegyében telt. Az első konkrét
intézkedés július 8-án történt, mikor megszüntették a kultuszminisztérium
katolikus ügyosztályát. Ketteler két beszédet tartott
még a birodalmi gyűlésben. Az elsőt november 2-án, amikor a nemzeti-liberális
Otto Büsing javaslata alapján a birodalmi alkotmányba került volna, hogy
minden tartomány parlamentet állítson fel. Ketteler beszédében kifejtette,
hogy csak akkor tud ezzel egyetérteni, ha közvetlen, általános és titkos
szavazással folyna a választás, mert a cenzusos választások révén a
parlamentek nem lennének képesek betölteni azt a funkciót, amire hivatottak,
a reprezentatív népképviseletet.[93] Utolsó beszédét, mint birodalmi
gyűlésbeli képviselő november 23-án tartotta, amikor a büntetőtörvénykönyv
kiegészítéséről folyt a vita, az ún. „Kanzelparagraphennel”, azaz a
pulpitustörvénnyel. A november 25-én 179 {68}szavazattal
108 ellenében megszavazott törvény tiltotta a papoknak, hogy szószéküket
politikai kérdések feszegetésére használják. A mainzi püspök beszédében
hangsúlyozza, hogy a papoknak felelősségük van az állammal és a társadalommal
szemben, és a tervezett törvény megsemmisíti a törvény előtti egyenlőséget,
hisz más foglalkozáscsoportokat, mint tanár, orvos, ügyvéd nem vesz bele,
holott ugyanolyan különleges viszonyuk van az államhoz, mint a papoknak.
Ketteler felszólalása sikertelen volt, nem tudta a parlament többségét
megnyerni.[94] A második ülésszak december
1-jén záródott le. 1872 elején Ketteler képviselői mandátumáról lemondott.
Későbbi Die Centrums-Fraction auf dem
ersten Deutschen Reichstag c. röpiratában magyarázatot adott arra, hogy
miért kellett visszavonulnia. Legfontosabb feladatának az alkotmány
alapjainak lefektetésében való részvételt tekintette, hisz az alapozta meg az
új birodalom jövőjét. Ennek lezárultával újra jelentősebbé vált számára, hogy
papi hivatását lássa el.[95]
Röpiratában katolikus nézőpontból széles tömegekkel ismertette a birodalmi
gyűlés eseményeit, kedveltette meg a Centrumpárt politikáját. Mindegyik beszéde és cikke ebben
az időben alapvetően a liberalizmus vesszőparipáinak számító fogalmak
(szabadság, egyenlőség, sajtószabadság, szólásszabadság, emberi méltóság)
tisztázásával és a valóság összevetésével foglalkozott. Ezzel az
argumentációval próbálta eltántorítani liberális politikai ellenfeleit,
eléjük tárván azt a szakadékot, amely a liberalizmus eredeti eszmeisége és a
megvalósulása közt tátong. Megalkotott kategóriáival, mint a „korai, igazi,
modern liberalizmus” vagy a „francia és német szabadság,” szemléltette
elképzeléseinek liberális jellegét, és ezáltal a katolikus egyház
szabadság-elvét is egyszerre bizonyítani tudta. Bizonyítása ezért sokkal inkább
volt hatással a közvéleményre, mint konkrét parlamenti képviselőtársaira.
Írásainak megjelentetése igaz pártolókat nyerhetett a Centrumpártnak. Jelenlétével az első birodalmi
gyűlésben a Centrumpárt is sokat nyert, hisz olyan programot alkotott meg Ketteler
cikkeiben, beszédeiben, és olyan irányvonalat mutatott, amely a párt
öndefiníciójának lett az alapja. Ahelyett, hogy a fiatal Centrum karakteres
program nélkül a történelem süllyesztőjébe került volna, Ketteler fellépése,
argumentációja nemhogy a fennmaradáshoz segítette hozzá, hanem a kezdeti
jelentéktelenségből gyorsan egy erős, a közvélemény által egyre inkább
méltatott párttá is emelte. A Kulturkampf idején
Politikai tisztségéről való lemondását az 1872-es év
lefolyása teljesen szükségessé tette volna. Az egyházellenes törvények gyors
életbe léptetése mindenkit meglepett. Ketteler képviselősége után nem ült
tétlenül a babérjain. Az általános gyűlésbeli közhangulatot és a berlini
helyzetet megtapasztalva a katolikus erők egységesítését tűzte ki célul,
amikor vezetésével Mainzban
megalapították a Verein der deutschen
Katholiken szervezetet, azzal a hangos programmal, amely az egyház
szabadsága és az állam önkénye ellen {69}kívánt
fellépni.[96]
A katolikus népesség összefogásának előzménye az 1871 szeptemberében
rendezett mainzi katolikus napok voltak. Ezen a találkozón Ketteler sok
szempontból figyelemre méltó beszédet mondott, mely később önálló brosúraként
jelent meg Liberalismus, Sozialismus
und Christenthum címmel.[97] 1872. június 19-én kitiltották a
jezsuitákat a birodalomból, majd július 4-én a császár aláírta a törvényt,
amely minden szerzetesi tevékenységet tiltott, akár iskolában, akár egyházban
vagy misszióban. A főpap augusztus 11-én tudatta egyházmegyéjében a
jezsuitákkal kapcsolatos törvényt, és levélben közölte a belügyminiszterrel,
hogy annak végrehajtásában nem fog közreműködni, hisz a katolikus egyház
szabadságát és a belső vallásos életet mélységesen sértette.[98]
Tehát a passzív rezisztencia talaján igyekezett a törvények végrehajtásának
gátjává válni. Ettől kezdve az ellenállás vezetőjeként, mint „spiritus
rector” mindent elkövetett, hogy mobilizálja a közvéleményt. A szeptember 18. és 20. közt
Fuldán összegyűlő német püspöki konferencia egy, a császárhoz intézett
beadványról és egy lelkipásztori levél megfogalmazásáról tárgyalt. Végül
emlékiratban követelték az egyház általános szabadságán és jogain túl,
konkrétan a tisztségek szabad betöltését, Rómával való szabad
kapcsolattartást, önállóságot a papnevelésben, a katolikus iskolák szabad irányítását,
szabad katolikus tudományos tanintézetek felállítását, valamint a házasság
szentségének elismerését. A konferencia által megfogalmazottak október elején
jelentek meg, amelyet Ketteler lelkipásztori levelében tudatott híveivel.[99] Közben 1873-ban a Kulturkampf
újabb szakaszába lépett. Még csak három napja (január 12-én) vetették fel a
képviselőházban a később „májusi törvényekként” elhíresült
törvénytervezeteket, amikor a mainzi püspök levélben fordult Melchers kölni
érsekhez, hogy értesítse: bármikor kész Kölnbe utazni, és a tervezet elleni
akciót megbeszélni. Megjegyezte, hogy a császár helyett a minisztériumhoz
kellene címezni a tiltakozólevelüket, hisz abban az esetben meg tudna jelenni
a sajtóban, amely nagyon fontos lenne.[100]
Ezt követően, január 30-án megjelent a püspökök első protestáló irata.[101] Februárban készen volt egy újabb
írás, amelyben Ketteler a személyes álláspontját fejtette ki a törvényekkel
kapcsolatban: Die preußischen
Gesetzentwürfe über die Stellung der Kirche zum Staat.[102]
Ebben nemcsak a törvények ellen tiltakozott, hanem vitába szállt a
kultuszminiszter legfőbb tanácsadójával, Emil Friedberg lipcsei
professzorral, és annak Das {70}deutsche Reich und die katholische Kirche c. írásával. E kapcsán
Friedberggel egy újabb nyílt vitája alakult ki.[103] A májusi törvények után a
Centrumpárt reménytelen ügyért, az egyházellenes rendelkezések eltörléséért
fáradozott. A kilátástalannak tűnő követelések sokkal inkább szóltak a
közvélemény számára tett gesztusról, mint az indítvány sikerében bízó próbálkozásról.
1873 decemberében Reichensperger javaslatot tett a porosz képviselőházban a
Kulturkampf törvényeitől való elfordulásra, és a régi elvekhez való
visszatérést követelte. Beadványát Adalbert Falk kultuszminiszter utasította
el, aki a szándékot nem igaz német kezdeményezésnek minősítve,
felhánytorgatta a Centrum Rómához fűződő elkötelezettségének kérdését. Az
esemény kapcsán sietve megírta Ketteler a Die
Anschauungen des Cultusministers Herrn Dr. Falk über die katholische Kirche
című röpiratát,[104]
mellyel Falk képviselőházi beszédét és szemléletét elemezte. Rámutatott arra,
hogy nem Róma ösztönzésére szegülnek szembe a törvényekkel a katolikusok,
hanem azért, mert a lelkiismereti szabadsággal és az isteni törvényekkel
állnak szembe. Három héten belül négy kiadást ért meg a kötet, annak
ellenére, hogy egyes porosz vidékeken a rendőrség elkobozta. A következő hónapban a porosz
püspökök nyílt körlevélben jelentették ki szilárd elkötelezettségüket az
egyház szabadságáért vívott harcban. A levelet Ketteler is aláírta. Az ügy
hátterében Mieczysław Ledóchowski posnani érsek bebörtönzése állt. Közben 1874. március 9-én
törvényerőre lépett a polgári házasság a porosz tartományi gyűlésben, és
egyéb megszorító kiegészítések történtek a megüresedett püspökségek irányítása
kapcsán. Így a június 24–26-ai porosz püspöki konferenciát Fuldában néhány
főpap távollétében kellett megtartani. Az ellenállást és annak egységes
jellegét megfogalmazó dokumentumot minden jelenlévő püspök aláírta. Ketteler
visszatérve egyházmegyéjébe meglepő intézkedésre szánta el magát. Az 1871 óta
a franciák felett aratott sedani győzelemre emlékezve szeptember 2-át nemzeti
ünnepnek tartották. Nem volt hivatalosan nemzeti ünneppé nyilvánítva, sokkal
inkább alulról jövő kezdeményezésnek számított, amely elsősorban
liberális-protestáns körökben dívott. Ketteler egyházmegyéjében megtiltotta
az ünnepségekben való részvételt, klérusával és a katolikus népességgel
együtt nem vettek részt benne, megtiltott minden szentmisét és harangozást.[105] Egyház és állam viszonya tovább
élesedett, amikor a pápa kiadta 1875. február 5-én a Quod nunquam kezdetű enciklikáját, amelyben a „májusi
törvényeket” érvénytelennek nyilvánította, és excommunicatioval sújtotta
azokat, akik végrehajtják. Március 31-től április 2-ig a porosz püspökök
gyűlésén I. Vilmos császárnál egy újabb beadvánnyal tiltakoztak az állami
támogatások megvonásával szemben. Kicsivel később birodalmi szinten is
bevezették a polgári házasságot. Az ún. „kenyérkosártörvényt” is helyben- {71}hagyták, amellyel minden
állami támogatást megvontak a törvényekkel szembeszegülő püspököktől és
papoktól. A „kolostortörvény” a betegápolók kivételével minden
szerzetesrendet kitiltott az országból, hatálytalanították az egyháznak addig
szabadságot biztosító (a porosz alkotmány 14., 15., 18., 19. cikkelyét
tartalmazó) alkotmányszakaszokat. Mindeközben a hesseni nagyhercegségben a
porosz „májusi törvényeket” átvették, és a Karl Hofmann által vezetett
kormány további megszorításokat tervezett. A püspök tiltakozása teljesen sikertelen
volt, a népiskolatörvény 1875 januárjától törvényerőre lépett.[106] A hesseni kormányzat további, az
1894. szeptember 9-i Darmstädter
Zeitungban megjelent egyházügyi törvények tervezeteiben továbbra is
igyekezett kiszorítani az egyházat a társadalmi életből. Az öt
törvényjavaslat az egyházi és vallási közösségek állami felügyelet alá
helyezéséről, szerzetesrendekről, a papok képzéséről, az egyházi hatalom
erőszakos visszaéléseiről szólt.[107]
A mainzi főpap szeptember 24-én tiltakozólevelet írt az államminiszterhez,
melyben kifejtette, hogy az a szabadság, amelyre az egyház vágyik, az nem
önkényes, nem más vallásokat elutasító és nem az állami érdekekkel szemben
álló szabadság. Hivatkozott a vesztfáliai békére, amely előrehaladottabb
felfogást tükrözött az egyházak helyzetéről, mint a modern kor, amelyben a
vallás az állami önkénynek van kiszolgáltatva.[108]
A tiltakozólevél azért is figyelemreméltó, mert Ketteler szóba hozta az
egyház és állam szétválasztását. Az erről tett kijelentését több történész
eltérően értelmezte.[109]
Vigener szerint csak egy radikális tiltakozó érvnek számít a határozatok
ellen,[110]
Birke úgy vélekedett, hogy a mainzi püspök egy tárgyalási javaslatként,
lehetőségként beszélt róla. A történész kiadatlan, hagyatékban hátramaradt
töredékekre hivatkozott, annak bizonyítására, hogy Ketteler a Kulturkampf
viharaiban intenzíven foglalkozott a „Trennung” kérdésével, mint
praktikus-politikai lehetőséggel.[111]
Ezekben az írásaiban Ketteler teológiailag próbálta megindokolni az
elszakadást. De mivel még így is az egyházi tanítással helyezkedett volna
szembe, azaz a Syllabus tételeivel,
így hát azt az érvet hozta fel, mint korábbi brosúrájában is, a Deutschland nach dem Kriege von 1866-ban:
a jegyzék tételei csak abban az összefüggésben értelmezhetők, amelyekben
kinyilatkoztatta őket a Szentatya. A körülmények ismerete nélkül a tételek
nem értelmezhetők.[112] Ketteler beadványa az
államminiszterhez a következő hónapban megjelent a Mainzer Journalban, amely a következő röpiratának bevezetőjét is
adta. A Der Culturkampf gegen die
katholische Kirche und die neuen Kirchengesetzentwürfe für Hessen című
hosszú, több fejezetre osztott {72}szöveg
a konkrét hesseni törvényeken kívül feltette a kérdést, hogy miben áll a
modern kultúra léte, emellett a Kulturkampf alapelveit próbálta
megfogalmazni, annak a társadalmi mentalitásra, gondolkodásmódra gyakorolt
következményeivel együtt.[113]
A hesseni törvények végül április 23-án emelkedtek törvényerőre. Ketteler
októberben a pápának írt levelében a hesseni nagyhercegség helyzetéről
tudósított, és utasításokat kért, hogy miként járjon el. A válasz 1876 év
elejére érkezett meg, azzal az útmutatással, hogy a megszokottak szerint kell
eljárni.[114]
Róma válasza egyenlő volt a segítségkérés elutasításával. 1876 elején két másik írása is
megjelent a hesseni iskola- és egyházügyi törvénnyel kapcsolatban. A Die Gefahren der neuen Schulgesetzgebung
für die sittliche-religiöse Erziehung der Kirche in den Volksschulen
címűben felhívta a szülők figyelmét arra, hogy gyermekük vallásos
neveltetésére nagyobb hangsúlyt kell fektetniük, mint valaha.[115]
Másik brosúrája a Warum können wir zur
Ausführung der Kirchengesetze nicht mitwirken? a katolikusok erőszakos,
igazságtalan protestánssá tételét utasította el. Rámutatott arra, hogy
folyamatos tiltakozásával valójában nemcsak a katolikusok jogaiért küzdött,
hanem általánosan a német nép szabadságáért.[116] A Kulturkampf ideje alatt
Ketteler minden esetben reagált és tiltakozott az egyházat megszorító
intézkedések ellen. Munkabírása révén ez az időszak az egyik legtermékenyebb
életművében. 1877-ben IX. Pius 50 éves püspöki jubileumán részt vett, ahol az
exiliumban élő porosz püspökökkel találkozott, és a következő egyházpolitikai
lépéseket beszélték meg. IX. Pius személyes audiencián fogadta a mainzi
főpapot. A Kulturkampf végét nem érhette meg, Rómából való hazatérésekor,
1877. július 13-án hunyt el a bajorországi Burghausenben.[117] Összegzés Ketteler a liberális szabadságjogok megvalósulását támogatta,
de azok melletti érveléséből kiderült, hogy a liberalizmus elveinek
hangoztatása sokkal inkább konzervatív szemléletből eredt. Minden
liberalizmussal egybecsengő gondolata valójában egyházi megfontolásokon
nyugodott, azaz a katolikus egyház életképességét kívánta fenntartani egy
ellene irányuló liberális, protestáns vezetésű országban. Számára nemcsak az
egyházpolitikai kérdés egyházi kérdés, hanem voltaképpen minden politikai
kérdés egyben egyházi kérdés is volt,[118]
azáltal hogy az egyháznak univerzális feladatot tulajdonított, ezáltal
intézményét érdekeltnek tekintette a politika javításában is. Az egyházról
alkotott felfogásából következik, hogy minden politikai véleményt egyházi
érdeknek rendelt alá. Ebből kiindulva Ketteler liberalizmusa korántsem
egyezett meg a liberális katolicizmussal, hisz annak célkitűzései nem
elsősorban az egyház érdekeinek, sokkal inkább a liberális eszméknek a
megvalósításán alapultak. Azaz Ketteler míg az egyházat megillető jogokat
követelte, addig a liberális katolicizmus a {73}társadalom, az egyház és az állam viszonyának új,
polgári, liberális rendezését óhajtotta. A Ketteler vallásszabadsághoz
kötődő véleményét illetően is egy árnyaltabb megfogalmazásra kell
törekednünk. A német katolicizmus kisebbségi helyzetéből, a Syllabusszal kapcsolatos
megnyilvánulásaiból kitűnik, hogy szemlélete szerint az egyes államok vallási
adottságainak viszonyában kell a vallásszabadságot meghatározni, amely az
adott államban a lehető legkedvezőbb viszonyokat nyújthatja a katolikus egyház
számára. Ketteler gondolkodásában a liberális katolicizmussal látszólag
rokonságot találunk, de az elvi megfontolások különböző értékrendszerből
származnak. A bevezetőben fogalmilag
tisztázott politikai katolicizmus irányzatába való sorolhatósága azonban nem
hagy kétséget maga után. Ketteler 1848-as fellépése idején kapcsolatba került
a mainzi katolikus körrel, akik a katolikus népesség és egyesületek
összefogását tűzték ki célul. Az októberben megrendezett katolikus
kongresszus a mozgalom korai szakaszának kezdetét jelentette. Teljes
egészében Ketteler 60-as évekbeli munkássága feleltethető meg a politikai
katolicizmusnak. A katolikus sajtó igénye és a felismerése, hogy a katolikus
érdekeket pártpolitikai téren is képviselni kell, mind írásaiban, mind tevékenységében
fellelhető. A Centrumpárt alakulásában és programjának meghatározásában
lényeges szerepet játszott. A birodalmi gyűlésben a párt frontembereként azt
a politikai tervet képviselte, amelyet ő maga dolgozott ki az évek során – Freiheit, Autorität und Kirche;
Deutschland nach dem Kriege von 1866; Liberalismus, Socialismus uns
Christentum c. – brosúráiban. Ehhez való következetes ragaszkodása és
erőteljes fellépése, expresszív beszédei a frissen alakult párt számára
iránymutatónak számítottak. Visszavonulása után írt – Die Centrumsfraction auf dem ersten Deutschen Reichstage c. –
röpiratát is a párt mellett való agitálás szándéka motiválta. Fáradhatatlan
energiával írt röpiratai is azt jelzik: felismerte, hogy a hívők számára
közvetíteni kell az egyre sokszínűbbé váló véleményszabadságban a katolikus
nézeteket. Felmérve a tömegtájékoztatásban rejlő hatalmat, ő is ugyanazzal az
eszközzel akarta ellensúlyozni a liberálisok erejét, amelyekkel ők maguk is
éltek. Ugyan egész életében politizált, valóságos politikai céljai nem
voltak, hisz azt lelkipásztori hivatásával hosszú távon
összeegyeztethetetlennek vélte. Ketteler a fentebb kiemelt
politikai és egyházpolitikai nézeteit egyik esetben sem tudta érvényre
juttatni, mégsem állítható róla, hogy élete kudarcokkal teli, ugyanis a
történelem későbbi alakulása igazolta mindazt, aminek szószólója és
képviselője volt. Ketteler a dogma opportunitását vitatta el, az
infallibilitás megfogalmazásának elhalasztásával a Kulturkampf korántsem
bontakozott volna ki ilyen mértékben.[119]
Másrészt a II. Vatikáni Zsinat a pápai tévedhetetlenség dogmáját sokban
enyhítette és pontosította azzal, hogy a Lumen
gentium dogmatikus konstitúcióban egy külön fejezetet szán a püspöki
kollégiumnak, ahol értelmezi annak {74}feladatát,
az egyházban betöltött szerepét, a pápához való viszonyát.[120]
A püspökök szerepének pontosítását és hangsúlyozását Ketteler az I. Vatikáni
Zsinaton a tévedhetetlenségről szóló vitákban már követelte. A későbbi német
történelem és jogfejlődés is a mainzi püspök elképzeléseit tükrözi.
(Borusszionalizmustól való jogos félelem, a regionalitásnak szánt nagyobb
szerep stb.) Ketteler jelentősége abban áll, hogy korát megelőzve,
fáradhatatlanul tett, írt azért az igazságért, amelyben ő hitt, és amelyet később
a történelem is igazolt számára. |
|
|||
|
|
||||
[1] Életéről szóló összefoglaló munka: Iserloh, Erwin:
Wilhelm Emmanuel von Ketteler – sein Kampf für Freiheit und soziale
Gerechtigkeit. Mainz-Wiesbaden-Stuttgart, 1987.
[2] A kutatás nem terjedt ki a konkrét püspöki
tevékenységére, és nem tesz semmiféle vizsgálódást Ketteler szociális kérdéshez
kapcsolódó véleményéről sem, annak ellenére, hogy nem kevésbé érdemes terület a
történészi kutatások számára, már csak azért is, mert a korában legfontosabb
kérdésként számon tartott téma életművének gerincét alkotja, ami miatt a mainzi
főpap az egyik leginkább méltatott katolikus egyházfővé vált német területeken.
[3] A történettudomány eddig elsősorban
munkáskérdéssel foglalkozó gondolatait méltányolta, mellyel mások mellett
megalapozta a keresztényszocializmus eszmei hátterét. Emellett
politikai-egyházpolitikai tevékenysége is egyre nagyobb jelentőségre teszt
szert a történettudományi kutatásokban. Ebben szerepet játszik, hogy 2001-ben
lezárult a közel 30 éves kutatói munka, amely Ketteler összes írásának a
kiadására vállalkozott.
[4] A korszak elejéről például Forgó András: Koppi Károly szerepe a 18. század végi
nemesi-értelmiségi reformmozgalomban. In: A piarista rend Magyarországon.
Szerk. Uő. Bp., 2010.
(Rendtörténeti konferenciák, 6.) 127-148. p.
[5] Ludassy
Mária: „Isten és szabadság”.
Lamennais a liberális katolicizmustól a szabadelvű szocializmusig. Bp., 1989.
59. p.
[6] Fazekas
Csaba: A politikai katolicizmus
fogalmáról és a reformkori politikai katolicizmusról. Miskolc, 2002.
[7] Lelkipásztori levelek: Über die Anklagen gegen den Kirchenstaat
(1860. február 2.); Über den Raub des
Kirchenstaates und die Bedrängnisse des Heiligen Vaters (1860. november
27.); Erläuterung der päpstlichen
Allokution vom 17. 12. 1860. (1861. február 2.); Über die Ereignisse des letzten Jahres (1862. február 14.); Über die gegenwärtige Lage des heiligen
Vaters (1864.
november 11.) Illetve a Freiheit, Autorität
und Kirche, Erörterungen über die großen Fragen der Gegenwart c. 1862-es brosúra.
[8] Petersen, Karsten: „Ich höre den Ruf nach Freiheit”. Wilhelm
Emmanuel von Ketteler und die Freiheitsforderungen seiner Zeit. Paderborn,
2005. (továbbiakban: Petersen, 2005.) 246.
p.
[9] Ketteler,
Wilhelm Emmanuel Freiherr von: Sämtliche Werke und Briefe. Hrsg.:
Iserloh, Erwin. Bd. I-XI. Mainz, 1977–2001. (továbbiakban: SWB.) I. 2. 132-133.
p.
[10] SWB. I. 2. 133. p.
[11] SWB. I. 1. 222-352. p.
[12] SWB. I. 1. 280., 222. p.
[13] SWB. I. 1. 226. p.
[14] SWB. I. 1. 314. p.
[15] Gárdonyi
Máté: Bevezetés a Katolikus Egyház
történetébe. Bp., 2006. (Gárdonyi, 2006.)
301. p.
[16] SWB. I. 1. 223. p.
[17] SWB. I. 1. 280. p.
[18] „54. A királyok és az államok
fejei nemcsak ki vannak véve az Egyház bíráskodása alól, hanem a joggyakorlat
kérdéseinek eldöntésében felette állnak az Egyháznak. 55. Az Egyházat az államtól és az államot az
Egyháztól szét kell választani.” Syllabus. IX. Pius pápa különböző
megnyilatkozásaiban, tanítóirataiban már egyszer elítélt tévedéseknek a
gyűjteménye. Kiadva: 1864. december 8-án. Online: Hagyományhű
magyar katolikusok […] honlapja. [2012. január.] (továbbiakban: Syllabus,
1864.) A kiragadott tételeket a Syllabus mint elvetendő tévedéseket sorolja
fel, azaz a félreértést elkerülve nem a helyesnek tartott véleményeket, hanem a
helytelennek tartottakat.
[19] SWB. I. 1. 295. p.
[20] Vigener,
Fritz: Ketteler: Ein deutsches
Bischofsleben des 19. Jahrhunderts. München-Berlin, 1924. (továbbiakban: Vigener, 1924.) 390. p.; SWB. I. 1.
296-310. p.
[21] Vigener,
1924. 398-399. p.
[22] Vigener,
1924. 501. p.
[23] Ketteler a Freiheit,
Autorität, Kirche című írásából idézi azt a szövegrészt, amely gyökeresen
ellentmond a Syllabus 77-79. tételeinek: „Es steht kein kirchlicher Grundsatz
fest, welcher einen Katholiken behinderte, der Meinung zu sein, daß unter den
gegebenen Verhältnissen die Staatsgewalt am besten thue, mit der gleich zu
erwähnenden Beschränkung volle Religionsfreiheit zu gewähren.” SWB. I. 2. 76.
p.
[24] Ld. Syllabus, 1864.
[25] SWB. I. 2. 78. p.
[26] SWB. I. 2. 78. p.
[27] Morsey,
Rudolf: Bischof Ketteler und der
politische Katholizismus In: Staat und Gesellschaft im politischen Wandel.
Beiträge zur Geschichte der modernen Welt. Festschrift für Walter Bußmann.
Hrsg.: Pöls, Werner. Stuttgart, 1979. (továbbiakban: Morsey, 1979.) 212-213. p. Az időközönként összeülő
megbeszéléseken részt vett Ketteler testvére is, Wilderich von Ketteler.
[28] A jegyzék számba vette azokat az egyháztani és
politikai nézeteket, amelyeket a pápa szerint a katolikus híveknek
következetesen el kell utasítaniuk, mint a kor tévedéseiként definiáltakat. Gárdonyi, 2006. 300-301. p.
[29] Vigener,
1924. 579. p.
[30] Ried,
Ursula: Studien zu Kettelers
Stellung zum Infallibilitätsdogma bis zur Definition am 18. Juli 1870 In:
Historisches Jahrbuch. Bd. 49. München, 1927. (továbbiakban: Ried, 1927.) 665. p.
[31] Vigener,
1924. 579. p.
[32] Ried,
1927. 666-668. p.
[33] A mainzi főpapnak közvetlen információi voltak
arról, hogy a zsinatot előkészítő bizottságokban egyre erőteljesebben előtérbe
került a pápai tévedhetetlenség kérdése. Moufang 1869. január 27-én levélben
értesítette Kettelert, hogy Manning westminsteri érsek a pápai tévedhetetlenség
dogmává emeléséért agitál. SWB. I. 3. 39. p.; Ried,
1927. 661. p.; Szántó Konrád: A
Katolikus Egyház története. II. Bp., 1988. 370. p. Moufang még arra is
buzdította püspökét, hogy ha nagyobb befolyással akar bírni a zsinatra, mint
Manning, akkor még annak kezdete előtt írja meg az azzal szemben állított
elvárásait, mivel a mainzi főpap nincs a Vatikánban, így nem tudja szóban
kifejteni elképzeléseit. Külön hangsúlyozta Moufang, hogy a megírt brosúrát
azonnal franciára kell fordítani, hogy az Rómában minél szélesebb körökben
olvasható legyen. SWB. I. 3. 29-30. p. (Levél Moufangtól 1869. január 6-án.)
[34] SWB. I. 3. 117-225. p.
[35] Ried,
1927. 662. p. Moufang olyan elégedett volt az írással, hogy arra kérte
Kettelert, hogy a kötet francia fordítását azonnal küldje el IX. Piusnak. A
Kúria kevésbé volt elégedett, mindenesetre Ketteler saját híveiben is meg
akarta erősíteni a bizalmat a zsinattal és a megtárgyalandó témákkal
kapcsolatban. Ried, 1927. 663. p.;
SWB. I. 3. 117. p.
[36] Fastenrath,
Elmar: Bischof Ketteler und die
Kirche eine Studie zum Kirchenverständnis des politisch sozialen Katholizismus.
Essen, 1971. 245-266. p.
[37] SWB. I. 3. 375-379. p. (Konzilsrede vom 21. Januar
1870 zum Disziplinarschema „De episcopis”.)
[38] SWB. I. 3. 383. p.
[39] A zsinati munka a tervezett 87 szkémából egyet
tudott csak végigtárgyalni. Gárdonyi,
2006. 303. p.
[40] Adriányi
Gábor: Az
I. Vatikáni Zsinat. In: Vigilia, 1998.
11. sz. 821-825. p. (továbbiakban: Adriányi,
1998.)
[41] A szkémát három nagyobb témára
osztották: 1. Az Egyházról általánosságban (1-10. fejezet),
[42] Handbuch der Mainzer Kirchengeschichte. 3/2.
Neuzeit und Moderne Teil, 2. Hrsg.: Jürgensmeier, Friedhelm. Würzburg, 2002.
(továbbiakban: Jürgensmeier,
2002.) 1122. p.
[43] Jürgensmeier,
2002. 1123. p.
[44] SWB. I. 3. 761-818. p.
[45] SWB. I. 3. 769. p. (Über das Verhältnis zwischen
Kirche und Staat. Entwurf.)
[46] SWB. I. 3. 813. p. (Deutscher Teilentwurf einer
Stellungnahme zu den Kapiteln 13-15 des Kirchenschemas.)
[47] Jürgensmeier,
2002. 1124. p.; SWB. I. 3. 767-793. p. (Über das Verhältnis zwischen Kirche und
Staat. Entwurf.)
[48] SWB. I. 3. 471. p.
[49] SWB. I. 3. 481-487. p.
[50] SWB. I. 3. 816- 818. p. (Az egyiket el nem küldött
beadványként jelöli a forráskiadás, a másikat vázlatként: Nicht eingesandter
Antrag zum Kirchenschema, Skizze einer Stellungnahme zu den Kapiteln 13-15 des
Kirchenschemas und eines Antrags.)
[51] Tervezetében a következő témákat
fogalmazza meg, mint tisztázandók kérdéseket:1. a polgári társadalom alapjai és
igazságai,
[52] Ried,
1927. 670. p.
[53] Ried,
1927. 672. p.
[54] SWB. I. 3. 489-491. p.
[55] SWB. I. 3. 503. p.
[56] SWB. I. 3. 503-515. p. (Animadversiones ad caput
XI schematis De Ecclesia Christi nec non ad schema de infallibilitate Romani
Pontificis.)
[57] SWB. I. 3. 511. p.
[58] Ried,
1927. 681. p.
[59] Antonelli bíborosnak írt levelében kifejti, hogy a
brosúra csak a bíborosi atyák számára lett nyomtatva, és egyetlen példányt sem
szabad idegen kezekbe adni, nehogy a tévedhetetlenség elleni agitációban
felhasználják. SWB. I. 3. 297. p.
[60] Adriányi, 1998.
Az ez elleni protestáló iratot Ketteler is aláírta még januárban. Ried, 1927. 669. p.
[61] SWB. I. 3. 537-551. p.
[62] SWB. I. 3. 537. p.
[63] SWB. I. 3. 587-617. p. (Konzilsrede über den
Primat des Papstes.)
[64] SWB. I. 3. 320. p.
[65] SWB. I. 3. 649. p.
[66] SWB. I. 3. 677. p.
[67] „Meine Hauptabsicht ist, einen Beitrag zur Verständigung
und Aufklärung der Lehre selbst zu liefern.” SWB. I. 3. 835. p.
[68] SWB. I. 3. 834-899. p. (Das unfehlbare Lehramt des
Papstes nach der Entscheidung des vaticanischen Concils.)
[69] SWB. I. 3. 894. p.
[70] SWB. I. 3. 889-891. p.
[71] Stoll, Christoph:
Mächtig in Wort und Werk Bischof Wilhelm Emmanuel von Ketteler: mit einer
Sammlung ausgewählter Texte Bischof Kettelers. Mainz, 1997. (továbbiakban: Stoll, 1997.) 34. p.
[72] Birke,
Adolf M.: Bischof Ketteler und der
deutsche Liberalismus: eine Untersuchung über das Verhältnis des liberalen
Katholizismus zum bürgerlichen Liberalismus in der Reichsgründungszeit. Mainz,
1971. (továbbiakban: Birke, 1971.)
79. p.
[73] Petersen, 2005. 307. p.; SWB. I. 4. 187. p.
[74] Birke,
1971. 80. p.
[75] SWB. I. 4. 202. p.
[76] SWB. I. 4. 214-258. p.
[77] Birke,
1971. 83. p.
[78] Petersen, 2005. 313. p.
[79] SWB. II. 6. 27. p.
[80] Petersen, 2005. 314. p.
[81] Ketteler először március 30-án az úgynevezett
„Adressedebatte” alkalmából mondott beszédet. I. Vilmos trónbeszédére
válaszolva a levél megfogalmazása kapcsán robbant ki az első vita a liberálisok
és a politikai katolicizmus hívei közt. Rudolf von Bennigsen nemzeti-liberális
képviselő választervezete olyan részeket is tartalmazott, amellyel a
katolikusok nem tudtak maradéktalanul egyetérteni, hisz a non-intervenciós
elvek követésének az óhaját fejezte ki, miközben a pápai állam helyzete miatt a
Centrumpárt ezekkel az elvekkel nem tudott azonosulni. Ketteler felszólalásában
kitért arra, hogy a hadüzenet a császár dolga, nem a birodalmi gyűlésé. A be
nem avatkozás tételét így visszautasította. A képviselők 243 szavazattal 63
ellenében, 6 tartózkodással megszavazták Benningsen tervezetét. Az alábbi
mondattal zárult a levél: „Die Tage der Einmischung in das Leben anderer Völker
werden, so hoffen wir, unter keinem Vorwande und in keiner Form wiederkehren.” Vigener, 1924. 624-632. p.; továbbá: Birke, 1971. 83-84. p.
[82] Vigener,
1924. 633. p.
[83] Morsey,
1979. 215. p.
[84] SWB. I. 4. 10. p. (Rede vom 3. April 1871 über den
Grundrechtsantrag des Zentrums.)
[85] Petersen, 2005. 320. p.
[86] SWB. I. 4. 13., 18. p.
[87] Birke,
1971. 85. p.
[88] SWB. II. 6. 50. p. Bluntschli április 30-án felelt
neki a Freiheit und Kirchenregiment
c. brosúrájával. Az írás lényegében kiállt a francia alkotmányban a
világtörténelem során először megfogalmazott emberi jogok mellett. Petersen,
2005. 323. p.
[89] Birke,
1971. 86. p.
[90] SWB. II. 6.82., 86. p.
[91] Petersen, 2005. 326-327. p.
[92] Morsey,
1979. 218. p.
[93] Birke,
1971. 87. p.
[94] Petersen, 2005. 331. p.
[95] SWB. I. 4. 160. p.
[96] Buchheim,
Karl: Ultramontanismus und
Demokratie der Weg der deutschen Katholiken im 19. Jahrhundert, München, 1963.
261. p.; Jürgensmeier, Friedhelm: Das Bistum Mainz von der
Römerzeit bis zum II. Vatikanischen Konzil. Frankfurt am Main, 1988.
(továbbiakban: Jürgensmeier, 1988.)
295. p.
[97] SWB. I. 4. 21-34. p.
[98] SWB. II. 6. 176-180. p.
[99] Petersen, 2005. 340. p.
[100] SWB. II. 6. 206. p. „Denkschrift des gesammten
preußischen Episkopates, dem königlichen Staatsministerium von dem Erzbischofe
von Köln vorgelegt.”
[101] Petersen, 2005. 342. p.
[102] SWB. I. 4. 261-303. p.
[103] SWB. I. 4. 316-334. p. Friedbergnek nagy szerepe
volt a májusi törvények kidolgozásában. Droysen vagy Treitschke mellett az ő
államfelfogása sokkal agresszívabbnak számított, mert az egyház és állam
nézeteltérését nem jogos vitának tartotta, hanem a szabad állam
megvalósulásáért vívott harcnak. Birke,
1971. 93. p.
[104] SWB. I. 4. 344-369. p.
[105] Petersen, 2005. 349-351. p.
[106] A népiskolatörvény, mely szerint a papokat az
iskolarendszerből eltávolította, így a többfelekezetű iskolákat állami
iskolarendszerbe vette, a felekezeti iskolák pedig magániskolákként működtek
tovább. Jürgensmeier, 2002.
1133-1134. p., Jürgensmeier, 1988.
295. p.
[107] Jürgensmeier,
2002. 1134. p.
[108] SWB. II. 6. 493-494. p.
[109] SWB. II. 6. 501. p.
[110] Vigener,
1924. 697. p.
[111] Birke,
1971. 95. p.; SWB. I. 5. 386. p. (Unterschied zwischen Kirche und Staat;
Trennung zwischen Kirche und Staat.)
[112] Birke,
1971. 96. p.
[113] SWB. I. 4. 370-439. p.
[114] Petersen, 2005. 360. p.
[115] SWB. I. 4. 574-582. p.
[116] SWB. I. 4. 594. p.
[117] Stoll,
1997. 40. p.
[118] Petersen, 2005. 48. p.
[119] Ld. bővebben: Martina,
Giacomo: Die Archivdaten des
Vatikans zur ersten Phase des Kulturkampfes 1871-1878. In: Der Kulturkampf in
Italien und in den deutschsprachigen Ländern. Hrsg.: Lill, Rudolf – Traniello,
Francesco. Berlin, 1993. (Schriften des Italienisch-Deutschen Historischen
Instituts in Trient, Bd. 5.)
[120] „Jóllehet a püspökök külön-külön nem rendelkeznek
a tévedhetetlenség isteni ajándékával, amikor szerte a földkerekségen
közösségben vannak egymással és Péter utódával, és a hit és erkölcs dolgairól
tekintéllyel egy véglegesnek tekintett tételben megegyeznek, tévedhetetlenül
hirdetik Krisztus tanítását. […] A római pápa, a püspöki kollégium feje
hivatalból rendelkezik a tévedhetetlenséggel, amikor mint az összes
Krisztus-hívő legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben,
hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki.” A II. Vatikáni
Zsinat dokumentumai. Bp., 2000, 167. p.