Vissza a tartalomjegyzékhez

4. évfolyam 2. szám
A. D.
MMIII

Fekete Csaba:
Néma úrvacsorázás, avagy "Vegye ön e bort!"
Énekszóval vagy némán úrvacsorázzunk

Énekszóval vagy némán úrvacsorázzunk? Magyar protestáns múltunkat és jelenbeli gyakorlatunkat vizsgálva nem mindig bukkanunk meggyőző válaszra. Gyakorta vegyül a teológiai megközelítéssel (mellérendelődik) a megszokás (népszokás), a korhoz kötött szemlélet. Például a 19. század divatos eszméi, közöttük a kultúrprotestantizmus.[1] A korhoz kötött vonások lehámozása gyakori mulasztás a tovább élő sablonok közepette, noha örökletesen reformátorokra, hitvalló őseinkre meg az Írásra hivatkozunk. Írásszerűek-e és reformátusok-e szertartásaink? Példázza mindezt az úrvacsorázás közben szokásos igemondás néhány elfeledett vagy nem tudatosított mozzanata, eredete és az énekléssel való összefüggése.

Mitrovics Gyula (1841-1903) liturgika előadásainak egy részlete (tanítványai ezt hallgatták, a szakirodalmat olvasók ebből tanulhattak) igen alkalmasan körvonalazza a 19. századi nézeteket. A református ágenda egységesítésének előkészítése és vitatása, illetve a Ravasz László szerkesztette ágendánk kialakítása az ő működése idején már javában folyt. Eme nézetek felidézése és mai értékelése (a neves sárospataki professzor hatásával együtt) nem érdektelen a 21. században sem.

Liturgikájában Mitrovics az egyházatyák korának néhány példáján kezdve taglalja ezt a szokást, majd saját kora gyakorlatával folytatja: „A jegyek kiosztásánál szoktunk bizonyos alkalomszerű szavakat használni. Az Apostoli Constitutiok szavai ezek voltak a kenyérnél: »Krisztus teste«, a bornál: »Krisztus vére, életnek itala!« amelyre az úrvacsorával élő hozzátette az »amen«t. Eusebius és más egyházi agyák még ezeket a savakat használták a kiosztásnál; de már Nagy Gergely idejében hosszabb szavak alkalmaztattak a kiosztás közben. Ilyen volt ez: »A mi Urunk Jézus Krisztusnak teste és vére tartsa meg a te lelkedet!« vagy ez: »őrködjék feletted az örök életre!« vagy: »munkáljanak (ezek a jegyek) bűneid bocsánatjára és az örök életre!« A protestáns egyházban ma is nagy változatossággal találkozunk. Jellemző ebben a tekintetben, hogy a szavak, melyeket erre a célra használnak, bibliai zamatúak legyenek; pl. használtatik ez: »A Krisztus teste és vére, mely te éretted halálra adatott!« Legtöbb helyen az illető e[zek]re a szavakra hozzáteszi az áment. A felvilágosodás barátai az úrvacsoránál modern formát alkalmaznak, pl. a bor kiosztásánál ez mondatik: »Vegye ön e bort!« stb.”[2]

Az Aufgklärte Christen[3] sokszor bibliátlan és hitvallástalan nézeteit, megszokásait és a „bibliai zamatú” szólamokat elegyítő felfogás (szépítve is sekélyes és sorvadozó keresztyén) gyakorlata előzte meg, de sokban meg is határozta a Ravasz-féle ágenda kialakítását, szemléletét és bevezetését. Ezzel – úgy, ahogy – háromszáz esztendős vágy teljesült. Szilvás-Újfalvi Imre 1602-ben hiába óhajtotta az éneklés és az éneklő könyvekkel kapcsolatosan a zsinati és szuperintendensi jóváhagyást.[4] Sőt, félszázaddal korábban Huszár Gál is az összevisszaság miatt fordult Bullingerhez, aki nem foglalt állást, nem küldött ágendát, hanem az ottani gyakorlatról egy tájékoztató könyvet. Ennek Huszár Gál szertartási felfogására és istentiszteleti rendjére nem volt hatása és később sem volt liturgiai következménye.

Református szertartásunk egységesítése elsősorban nem egyházpolitikai és nem is logikai kérdés (noha a racionalizmus így tekintette, és a Tanácskozó Zsinat is hasonlóan meggyőződéssel tevékenykedett a himnologia és liturgia területén). A megszokásra, a nem tudatosított alapozásra, irracionális sejtelmekre alapuló practica theologia éppen úgy a saját praxisát[5] tenné egyetemessé, amint ahogyan egykor Kármán József (1738-1795) is a losonci gyakorlatot szánta egységes liturgiának[6], habár ez köztes megoldásnak számított, és jobb volt, mintha Mitrovics korának racionalista-felvilágosult divatja szerint kínálta volna a kommunikálónak, hogy „fogadjon el ön egy falatkát eme kenyerből”.

Az igemondás vagy elhagyása egyformán jelen volt és ma is jelen van sokféle gyakorlatunkban és ágendáinkban. Melyik az igazi református vagy kálvinista szokás? Lehet korhoz kötött divat éppen úgy, mint egyes énekek sablonos használata, vagy az éneklés elhagyása. Lenne mit meggondolnunk azon is, hogy időközben gyülekezeteinket annyira leszoktattuk az aktív szertartási részvételről, hogy a Mitrovics által megemlített ámen rámondása is igen nagy ritkaság, az sem megy.[7] A református zsoltáréneklés is hovatovább kiveszett, holott ez az, ami a puritán liturgiával leginkább összekapcsolódik.

 

Milyen igékkel?

Szenci Molnár közreadta (az Oppenheimi Bibliában) a pfalzi protestáns ágenda fordítását. Egyes részletekben a hazai (debreceni) gyakorlat is helyet kapott nála. Több ponton eltér Milotai Nyilas István ágendájától.[8] Kommunió alkalmával – a szereztetési igék, magyarázat, imádság meg Hiszekegy alkotja a szertartás előkészítését. „Ezeknec utánna az Tanito kinek kinek az kenyérbõl ſzegvén eloszsza illyen igéckel: Ez kenyér, mellyet megßegûnc, az Christus teſtével való kõzõſûléſûnc. Az pohárnac nyuytáſában igy ſzóllyon: Az háláadáſnak pohára mellyet megáldunk az Chriſtus vérével való kõzõſûléſûnc.”[9]

Ez a rubrika kétféleképpen érthető:

(1) Minden kommunikálónak elismétli a lelkipásztor az idézett szavakat, (soha nem valamilyen személyre szabott bibliai lókust mond senkinek). – Ezt a debreceni hagyományról, közelebbről Méliusz Juhász Péternél sem tudjuk egészen biztosan. (Ld. erről a 8. sz. jegyzetben írottakat.)

(2) Lehetséges úgy is értenünk, hogy az elementumok fölött, mielőtt kézbeadja a kenyeret, és mielőtt a kelyhet nyújtja, elmondja egyszer. – Szertartás közben amúgy is énekeltek, vagy bibliai fejezeteket olvastak. (Baselben például az egyik lelkész a szószékről.)

Inkább azt vélhetjük azonban, hogy csupán egyszer hangozhatott el mindez a jegyek osztogatása előtt, ha megtekintjük a Bejthe István (1532-1612) németújvári ágendájának (1582) megfelelő helyét.[10] Ilyen hosszan még kicsiny falucska gyülekezetében sem szólhatott minden egyes úrvacsorázóhoz a lelkész! A mindkét protestáns felekezet lelkészei számára írott ágenda e szertartási részlete végén egyértelmű, hogy itt az úrvacsorai tanulságainak ismétlése, megerősítése a cél, ennek értelmében még többet és egyebet is elmondhatott a tudósabb prédikátor.

„Es ezt mondgya az oztogatás kozben:

Attyamfia, nem eziſtön ſem aranyon váltattál meg, hanem az Chriſtus Ieſusnak dragalátos zent teſtéuel és vereuel, az ragazkodgyèk Lelködbe, arról gondolkodgyál, azt példázod maſt, hogy meg eleztöt tegöd Iſtennek zent fia, és elö reménségöt ád, hogy á mint eu èl, atalan fogua èlz theis az örök dichoſegre, ne fely ſemmit, eu holt meg the erötted.

Ha az mi érdomeunkböl lehetöt volna az iduoſség, Iſtennek zentfianak ez velagra nem kellöt volna ieunni, maſt immár meg bizonyoſodot Iſten io akarattya es zereteti hozzánk, mert fia erötteunk meg holt.

Ezõnképpen mikor az pohárt kezönkben adgya, ezt mondgya:

Meg emleközzetõk az Chriſtus vére hullàsàrol, azèrt ontotta ki az Chriſtus az eu vèrèt, hog az mi bijneinkek az eu vère hullasáual el moſatnának.

Emleköztettök az attyafiuij zeretetreis.

Im lattyatok mikèppen az Chriſtus mind nyayatoknak egy irànt adgya magat, es mind zegènt bodogot egy irànt éltet, ezõnkèppen thi is, egy mást zereſsétök, egymaſnak zolgallyatok, es az Chriſtus Ieſusban attya fiaknak iſmeryétök magatokat.

Egyeb iduõſſegõs tanuſagokat is adhat eleykben.”

A reformáció korában tehát a 19. századi igemondó szokásnak még nem találjuk példáját sem az óprotestáns, sem a Szenci Molnár által Debrecenben és Pfalzban tanult rend szerint, amint ezt később a Heltai ágendájából idézett részlet is szemlélteti.

Az igemondogató szokáshoz megható (avagy mulatságos) emlékek társulnak. Népies hagyomány formáját öltötte kedvelt lelkészek hatására, amelynek irodalmi lecsapódása a mára eltűnt idilli magyar falu világába vezet.[11] Személyhez szóló alkalmazása zárt gyülekezeti körben igazi. Van, aki elvárná mindenütt, nem csak meghitt templomokban, ahol kicsiny gyülekezet úrvacsorázik. Nagy templomok ünnepenként több ezer hívőt úrvacsoráztató lelkészei nem ismerhetnek mindenkit úgy, mint száz lelkes falu öreg pásztora. Harsogjon a lelkész, hogy gyöngülő hallású atyafiak a személy szerint nekik szóló igét meg is érthessék orgonaszó és éneklés közben? Ravasz László és kora jobbnak látta e szokás mellőzését. Egyidejűleg tehát az igemondás elhagyogatásával[12] is találkozunk, mert ezt – amint az alábbi idézetekből kitűnik – soha nem volt egyetemesen elvárt vagy elterjedt gyakorlat a hazai reformátusságnál.

Istentiszteleti rendünkben a döntő mértékű pfalzi hatás kétségtelen. Szakirodalmunkban Tóth Ferenc már a 19. század elején utalt erre. Viszont a strassburgi liturgikus mintának, amely eredetileg Kálvin felfogását formálta, semmi hatását nem találjuk az óprotestáns korban, és később sem. Az úrvacsoráról szóló tanításban Kálvin teológiai felfogása érvényesült (bár nem kizárólagosan). Egy második prédikáció alakjában hangzott el az úrvacsorás szertartás bevezető részében, magyarázva az előre bocsátott szereztetési igéket – a szokványos vasárnapi (azaz ritkán rövid) prédikációs istentisztelet után.

1810-ben Tóth Ferenc (1768-1844) ismertette az igemondás szertartási mozzanatát, és így vélekedett gyakorlati teológiájában: „Vagynak olly Egyházi Szolgák, kik mikor a’ Kenyeret, és Bort adják, bizonyos Szent Írásbéli helyeket szoktak mondani, a’ mi magában nem rossz, nem is babona, ’s példa is van reá a’ Patakon 1658-ban kiadott Liturgiában; mindazáltal ez tsak akkor volna követhető dolog, ha nem énekelne a’ Gyülekezet; de mivel az Úr Vatsorája vétele alatt énekelni szoktunk, nem értheti az Úr Vatsorájával élő Egyházi Szolgának szavát: és így e’minden haszon nélkül való beszéd lessz. Az is igaz, hogy mikor az Úr Asztalánál vagyunk, akkor mondjuk magunkban az Úr Vatsorája előtt, és utána mondandó Könyörgéseket; az Úr Vatsorájával élő tehát ekkor, méjj áhitatoságban lévén, nem kell annak magára ’s szívének indulatira, és értelmének elő terjesztésére való figyelmetességét a hozzá való szólással megháborítani.”[13]

Ez a helytelenítés Tóth Ferencnek nem magánvéleménye. 1790-ben a Dunántúlon egyházkerületi határozat rendelkezett így: „Az úri szent vacsora felett való ágenda a communicálni nem akaróknak kimenetelük után egészen a szent asztal mellett mondattassék és semmi részben a cathedrából. Az Úr vacsorájáról való tudomány a helyes tanításnak módja szerint előbb adattassék elő, azután a communicánsok tisztei és nem megfordítva, mint némelyek szokták. A szent jegyeknek kiosztogatása közben éneklés alatt szentírásbeli helyek ne mondattassanak. A kenyér és bor rövid imádsággal, mindenik külön megszenteltessék”.[14]

Az ilyen részletek rávilágítanak, hogy ha Kármán ágendája nem jelent volna meg, ezt a határozatot nem tudnánk jól értelmezni; tudniillik azt, hogy a szertartás nagyobb fele a szószéken folyt[15], az úrvacsorát értelmező tanítás (prédikáció) és a hitvallás helye sem volt mindenütt azonos. Számos rövid utalás a korábbi századokból szintén csak megfelelő háttér, és összefüggések segítségével érthető igazán. Ez vonatkozik a szertartás rendjére, összetevőire. Kétségtelenül ezért nem dönthetjük el, hogy Szenci Molnárnál ismételgetett szereztetési igét kell-e értenünk, vagy csupán egyszer hangzott el ez a mondás a jegyek fölött. Valamelyest segít, ha a többi ágenda által nagy vonalakban rögzített gyakorlatban is beletekintünk. Az úrvacsoráztató lelkész személyre szóló igemondása mindenesetre nem a pfalzi ágendából, és nem a Milotai ágendájából ered.

Figyelmeztető, hogy Bekecsen (mint általában hosszú ideig minden református faluban) az új templom felszentelése úrvacsorás istentisztelettel történt. Az itt elhangzott beszédek szerkesztője és közreadója maga Szenci Molnár Albert volt.[16] Az akkor elhangzottak szerint az igemondás gyakorlata szintén esetleges. Ezt Károlyi A. András (kb. 1590-1645?)[17] azzal is hangsúlyozza, hogy […] között iktatja be ezt a lehetőséget. De itt sincs szó arról, hogy a lelkész azt mondhatna a híveknek, amit éppen jónak tart személy szerint vagy hangulata szerint. Tudniillik ezt a szokást írták le és gyakorolták eleink a Felvidéken 1625-ben:

„[Itt az megszegett Kenyérnec nyuytásában ezt mondhattya az Praedikator. Ez Kenyér, mellyet megßegünc az Christus Testével való közösülésünc.

Az Pohárnac nyuytásában így szolhat. Azt háláadásnac Pohára, mellyel hálákat adunc, az Christus Vérével való közösülésünc.]”

Itt tehát szó szerint azt találjuk, mint Szenci Molnár németből fordított ágendájában.

Mitrovics idézett szavaihoz illeszkedik, hogy a 17. századi gyakorlat nem volt egységes, de a változatok régi szokást örökítettek és variáltak. Alvinci Pap Péter (circiter 1570-1634) úrvacsorai tanítását átszőtték a magyar reformáció igen korai szakaszának teológiai örökségét tükröző elemek. Kassa óprotestáns szokásrendjéről való tudósítása szerint a Felvidéken a jegyek osztogatása emez igékkel történt: „Meg emelekezel az Vrnak halarvl” és „Megh emlekezzel az Vrnak Vere hvllasarol”.[18]

Funkciójában eltér a bibliai igék mondása a pataki ágendában; de első renden ott is a szereztetési igék ismételgetéséről van szó (amelyek már a szószéken is elhangzottak korábban), bár kapcsolódó bibliai helyeket is ajánl lehetőségként (ha szükséges) Medgyesi Pál a puritánok nézeteinek és gyakorlatának képviseletében. Részben ugyanazon mondásokat találjuk, amelyekkel már Milotai Nyilas Istvánnál, Szenci Molnárnál és Alvinci Péternél találkoztunk. A szereztetési igéken kívül ilyeneket: „A’ kenyér mellyet meg-tõrûnk, Chriſtus teſtével-való kõzõſûlés.” – „ Meg-emlekezzetek az Vr Jeſus Chriſtus halálárol.” – „Oda-fel az égben emeljétek lelkeiteket; holot az Vr Chriſtuſt vallátok, Hitetek ágazatiban, ûlni Iſtennek jobjánn.” – „Az háláadáſnak pohára, mellyet meg-áldunk, Chriſtus vérével való kõzõſûlés.” – „Veg’étek, eg’étek ugy-mond az Ur Jeſus Chriſtus, ez az én teſtem, &c. E’ pohár, igy ſzoll Chriſtus Urunk, az Vj Teſtamentum, az én Véremben.”

Még jobban megerősíti ezt a pataki ágendát öröklő és megőrző egyházkerület 1814-ben kiadott újabb szertartási segédlete. Ebben kerek perec kimondják, hogy csupán a szereztetési igékről meg a közvetlenül kapcsolódó bibliai versekről lehet szó, a lelki tanító: megtörvén a’ Kenyeret, adja azt az asztalhoz kiállott Hallgatóknak, akár a’ Krisztusnak ezen szavaival: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, melly ti érettetek megtörettetik; akár ezekkel a’ Sz., Páléival: A’ Kenyér mellyet megtörünk, a. Krisztus testével való eggyesűlésünk; akár pedig más illyetén, a’ Jézusnak halálát háládatos emlékezetbe hozó szent Írásbeli helyekkel, mivel itt tsak az illyeneket kell tulajdonképen emlegetni.”[19]

Egyszóval olyan lehetőséget egyik ágenda sem említ (még kevésbé ajánl), hogy a kommunikálóknak a lelkész valamilyen ad hominem választott igeverset mondogasson. Ha az igemondogatás népszokása némelyik egyházvidéken mégis a pataki ágendából volna eredeztethető, akkor ez azt jelenti, hogy a későbbi gyakorlat gyökeresen elszakadt az ősegyház, a reformátorok, a puritánok vagy Szenci Molnár és kora elgondolásától és szándékától. Tóth Ferenc utalása a Pataki ágenda példájára nem elég pontos, és végképpen nem eredeztethető belőle a sok változatban gyakorolt igemondogatás. Az ő utalása egyben azt is jelenti, hogy korábban egyes szertartási változatokat a mi atyáink azért utasítottak el, mert babonaságnak tartották.

 

Heltai nyomdokán

Az óprotestáns szertartási rend itt tárgyalt mozzanatát már láttuk. Érdemes egy pillantást vetnünk a hazai evangélikus testvéregyház későbbi gyakorlatára is. Ezt annál inkább nem kerülhetjük el, mert részben közösek a gyökerek, és a liturgia a gyakorlatban sok közös vonást tartalmazott az után is még, amikor a hitvallási különbségek eltérő egyházszervezeti berendezkedésre vezettek. Ezt a liturgikus kapcsolatot azért sem mellőzhetjük, mert egyfelől megalapozatlanul terjedt el (máig) a református közvéleményben úgy, mintha Heltai és Bornemisza liturgikus felfogása kálvini irányba hajolt volna. Sokkal inkább arról van szó, hogy az óprotestáns jellegzetességek éppen úgy éltek a helvét hitvallásúak között a 17. században (helyenként sokkal tovább tovább), mint az evangélikusok között. Másfelől az Heltainál is meglévő igemondást mintaként idézte Medgyesi Pál a pataki ágendában (1658). Úgy emlegette a Heltai Gáspár ágendáját, mint a reformáció kezdeti megvalósítását, és példaként idéz belőle, mintha azt a Tiszántúlon a Méliusz-korabeli egyházi törvények (articuli majores, 1567) elfogadták és előírták volna. Ebben az ágendában ezt mondja a lelkész az úrvacsorázónak: A mi Wrunc Chriſtus Ieſusnac ßent Teſte, melly te érõttet halálra adattot, erõſsitſen meg tégedet az igaz hitbe, hogy õrõcké élhes Amen.” A pohár nyújtásakor pedig ez hangzott el: „A mi Wrunc Chriſtus Ieſusnac ßent Vére, melly à te bûneidért kiontattot, erõſsitſen meg tégedet az igaz hitbe, hogy õrõcké élhes Amen.”[20]

Már a hazai protestantizmus ágainak dunántúli elszakadása utáni időből való a Keresztúri ágenda (1598, illetve 1620).[21] Ebben az igemondás gyakorlata – és általában az ágenda szövege, a helyesírást kivéve – ugyanaz. A keresztúri ágenda későbbi kiadásának az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példányában 18. század eleji kéziratos kiegészítést találunk, de ez is távol áll a 19. század táján kialakult gyakorlattól, amely már nem kötődött a szertartási igemondást tekintve a szereztetési igék ismétléséhez. Csupán ennyi a kiegészítés a Heltai ágendájában mondottakhoz (mindkét jegy nyújtása alkalmával): „az tartson erössittsen meg benneteket, mind végig az igaz hitben, jámbor keresztyén sz. életben az örök életre.” Itt is az tapasztalható, mint a gyónó kérdéseknél, hogy a szertartási formula nem csiszoltabb, hanem hosszabb és bonyolultabbá formálódott. A három rövid kérdésből így lett nálunk négy hosszú. Sőt, Tiszáninnen javaslataiban (és bizonnyal helyenkénti gyakorlatában) a 19. század elején már öt vagy hat, és már nem is gyónó, hanem a hittudatról valló, és ez sem a Heidelbergi Káté beosztása szerinti.[22]

Később a hazai evangélikusok gyakorlata is sokban a reformátusokéhoz igen hasonlóan alakult. Ennek a 19. századtól napjainkig tartó folyamatnak a most készülő új evangélikus szertartásrend is megpróbálja az orvoslását. Jellemzésül alkalmas egy 19. századi evangélikus lelkész vélekedésének részlete, amely szintén az igemondással foglalkozik; ebben is azt találjuk, hogy mindenkor a szereztetési igékkel, nem pedig a lelkész tetszése szerinti igemondással kell számolnunk: „Az apostol a »nyelveken szólás« visszaélései ellen szólva rendeli, hogy a akik szólnak, »egymás után szóljanak,« nem pedig egyszerre többen, mint p. o. a zsidók a zsinagógákban. Egyébiránt ez az elv keresztül is van vive istentiszteletünkben: míg a gyülekezet énekel, addig a lelkész hallgat, s midőn a pap imádkozik vagy szónokol, akkor a gyülekezet hallgat. Csak az úrvacsoráját illetőleg látszik, mintha istentiszteletünk szervezői megfelejtkeztek volna amaz elvről: a gyülekezet énekel és a lelkésznek beszélnie kell, szakadatlanul recitálni a »Vegyétek és egyétek« stb. igéket az osztás közben,. És hogy az oltár kerítését körülállók az énekszó mellett meghallják s megértsék szavát, ugyancsak fölelemelt hangon kell beszélnie. […] Nem szólnék, s gondolnám, fáradjon a lelkész, beszéljen torka szakadtáig, ha az által épít; de kérdem, az olyan szavaknak százszoros elrecitálásában mi az épületes, mely szavakat a kiosztás előtt mint consecratiot az egész gyülekezet hallatára úgy is már elmondott? Mi abban az épületes, midőn nem is egész mondat, hanem abból csak egy-két szóból álló, magában véve értelem nélküli mondattöredék az, mit egy-egy úrvacsoráló egyén ama százszor elrecitált igékből meghallhat?”[23] A huszadik században sok evangélikus lelkész már nem a Heltai ágendáját követte, nem a szereztetés igéit, hanem tetszés szerinti szöveget vagy bibliai lókust ismételgetett, hasonlóan ahhoz, amint ezt Mitrovics Gyula is leírta.

Az egyes szertartási részletek meghatározásában tehát állandóan számolnunk kell azzal, hogy a gyakorlatban (megszokásban) élő több lehetőség között választhatott a korábbi századok lelkésze, illetve a tarkaság és rendezetlenség jelei lépten nyomon fölbukkannak, ezért ezt nem ok nélkül és nem is túlozva panaszolták fel eleink Huszár Gáltól Révész Kálmánig. Az igemondás és az egyidejű éneklés tehát egyáltalán nem problémátlan. Biblicitását vagy a magyar szertartási hagyományokat tekintve sem. De ettől függetlenül sincs egészen könnyű dolgunk a gyülekezet úrvacsorai éneklésével sem, amelyre már föntebb is volt több utalás.

 

Némán…

Milotai Nyilas István (1571-1623) ágendáját[24] vizsgálva meg kell kérdeznünk Karasszon Dezsővel, hogy volt-e egyáltalán gyülekezeti éneklés az úrvacsorás szertartásban?[25] A mai teológiai közvélemény mintha erről a lehetőségről nem nagyon óhajtana tudomást venni.

Szenci Molnár az úrvacsorás istentisztelet pfalzi vonásait Milotai Nyilassal csaknem egybehangzóan körvonalazza, ám egy ponton igen jellegzetes eltéréssel. „Ez idõ alatt mig az Úr vaczorája oſztogattatik, a communicaloknac ſzamokhoz képeſt avagy énekec mondaſsanac, avagy az ſzent Iráſból az Chriſtus halálára emlékeztetõ caputok olvastaſsanak. Úgymint Joh. 14. 15. 16. 17. 18. Esa 50. Mellyek kõzûl az tartaſséc meg az melly kinec kinec az õ gyûlekezetéhez inkább illic és haſznosb leend.”

Eszerint nem mindenütt énekeltek. Hasonlóan Kálvin templomához, ahol soha nem maga a prédikátor olvasta a bibliai fejezeteit, hanem a lektor; azt vélhetjük, hogy a jegyek osztásával egyidejűleg Magyarországon sem olvashatta a Bibliát maga a lelkész (ahol egy lelkész volt). Támpont lehet Debrecen későbbi rendelkezése 1745-ből az istentisztelet előtt elhangzó bibliaolvasásról. „A’ prae-Lector légyen vagy a’ Cantor vagy maga helyett substituállyon tanittó embert” az ilyen helyettesek pedig „arra deputaltatando alkalmas deák iffjak” voltak.[26] Mindkét megoldás szokásban lehetett, vagy váltogatva, mikor pauzált a kántor többszáz fős gyülekezet úrvacsorázása közben, akkor Bibliát olvastak. Kálvin is olvastatott, de éneklés is volt az úrvacsorai asztalnál.

Milotai ágendája elhagyta az éneklésről szóló félmondatot. Azért tehette, mert a prédikátorok gyakorta nem foglalkoztak a szokásosan végzett részletekkel, az éneklést adottnak vették, ez a diákság énekkarának meg a kántornak a tennivalója, a teológusok a felekezeti vitákra, a dogmatikai tételekre összpontosították figyelmüket. A kántor teendőit, a szertartás elhagyhatatlan énekes elemeit, nem is az ágendákból ismerhetjük meg, hanem az istentiszteleti éneklés alapkönyvéből, a graduálból.[27] A fejedelmi udvar lelkipásztora Milotai ezért is hallgathatott erről. Az óprotestáns szertartást ismerve az éneklés nélküli szertartás egyáltalán nem következtethető az ágendák hallgatásából.

Árulkodó tény azonban az, hogy szó szerint így, az éneklésről szóló mondatot elhagyásával olvassuk Szenci Molnár pfalzi ágendájának második kiadását a holland nyomdász (Jansson) műhelyében készült Amsterdami Biblia (1645) végén, amelyet az ott tanuló magyar diákok gondoztak. „Ez idõ alatt mig az Ur va[c]sorája oſztogattatik a’ ſzent iráſbol a’ Chriſtus halálára emlekeztetõ caputok olvastaſsanak…”[28] A Biblia olvasása tehát nem maradt el a szövegből, az éneklés említése elmaradt. Milotai Nyilas István ágendája vitairat. Tele burkolt célzásokkal az eltérő vélekedésekre. Az egységet kizárólagosság jegyében igyekszik elérni. Az éneklésre vonatkozó félmondat elhagyása nem lehet teljesen véletlen, igen csekély annak a valószínűsége, hogy csak egy ilyen jellegzetes félmondat marad el a Biblia későbbi kiadásából is, az ágendából is, amely még tipográfiailag is hangsúlyos (dőltbetűs) Szenci Molnárnál.

Vajon, ne a megromlott éneklésben keressük a választ? Úgy tanulták az elmúlt félszázad teológus diákjai, hogy el is kellett tiltani a gyülekezet éneklését, például Debrecenben, mert a 18. században már annyira megromlott. Ez a vélemény hibás, egyetlen adat hamis értelmezése az oka. Révész Imre [senior] rosszul emlékezett egy jegyzőkönyvi részletre, vagy talán rosszul olvasta a betoldásokkal teli szöveget, és szerencsétlenül fogalmazott meg egy minden hivatkozást mellőző mondatot[29], ez az alapja, annak, amit Csomasz Tóth Kálmán munkáiban Maróthival kapcsolatban is emlegetett a megromlott éneklésről, előzőleg pedig himnológiai kézikönyvében is leírt súlyos érvként.[30]

Debrecen város utasítása a Bibliának az istentiszteletet megelőző olvasásához kapcsolódik a Maróthi halálát követő évben.[31] Ünnepeken (és nem hétköznap) az éneklést valóban tilalmazta a város. De nem ám istentiszteleten, hanem a szertartás kezdete előtti fél órában, mert akkor a kántor vagy a teológus ifjak közül valaki Bibliát olvasott. Elkezdtek az összegyültek énekelni (nem beszélgetnbi ültek be a templomba, hanem imádkozni), és addig énekelhettek kántor nélkül (egy óráig is, vagy tovább), énekeltek is magukban, ameddig a Biblia olvasásának ideje el nem érkezett. Úgy szólt a határozat, hogy a Biblia olvasásának kezdete előtt a kántorral, alkalmas invokációt vagy adjutoriumot énekeljenek (az öreg debreceni énekeskönyvben ilyen például: Uram Isten, siess…, Szent Úr Isten…, Adj békességet, Úr Isten…, – vagy a prédikáció előtti fohászkodások közül Adj, Úr Isten, nékünk Szent Lelket…, vagy Jövel, Szent Lélek Isten…) Majd következett az istentisztelet – nem hogy tilalmazva, tehát éneklés nélkül, hanem a kántor és a gyülekezet akkoriban még istentiszteletenként legalább három éneket énekelt (természetesen végig).

Más dolog az, hogy a puritánok valósággal eltiltották az éneklést. Ez nem merő feltételezés. Idézzük rögvest a határozott 17. századi utasítást, amely tilalmazza az éneklést úrvacsorai szertartás közben. Ezt teszi a Tóth Ferenc által említett pataki ágenda. Medgyesi Pál (1605–circiter 1663) szerkesztette névtelenül, ugyancsak ő írt hozzá előszót, szintén névtelenül. A lelkészi teendőket felölelő egyik utasítása egyértelmű: „Erre penig igen ſzorgalmatoſſan ſzámot kell tartani, hogy mikoron a’ ßent ſzerezéſnek, vagy a’ Teſtamentumnak igéjit mondjuk, a’ Præcentor éneket ne kezdjen, mint ſok helyen a’ maga gondolatlanok cselekeſznek. Kettõnec ſzolni egyſzer ſ-mind azon Gyûlekezetben, diſztelen haſzontalan-is: az Apoſtolis penig tiltja”.[32]

Tóth Ferenc nem szól róla elég világosan, de lám itt van a néma úrvacsorázás szokásának az ágendába foglalt és a tiszáninneni egyházmegyék közakarata által szentesített puritán gyakorlata. Az egyszerre zajló kétféle cselekmény éktelenségét hozza fel megokolásul Medgyesi Pál; és noha másutt egyházi törvényeket, hitvallásokat, bibliai helyeket idéz, itt nem mondja meg, hogy az Apostol hol tilalmazza az éneklést az úrvacsora szertartásában. Arról is hallgat, hogy Jézus és tanítványai a páskavacsorához rendelt hallél-zsoltárokat természetesen énekelték. Sem a Molnár Albert fordította pfalzi ágenda (Szenci Molnár Albert egyik mentora volt Medgyesinek), sem Milotai ágendájának az előírása nem kerül szóba, az tudniillik, hogy bibliai részek olvasása is kísérheti a szertartást, mint ahogyan ezt Kálvin is gyakorolta. A puritánok más utat követtek.

Voltak, valóban voltak puritán reformátusok, akik némán úrvacsoráztak. Ezt alig emlegetik azok, akik a későbbi időben a gyülekezet úrvacsorai éneklését természetes adottságnak tekintik.[33] Van még egy figyelmeztető adalékunk az úrvacsorázás közben való éneklésről. Milotai ágendája hatásos volt (mindmáig hat), mert széles körű gyakorlatra alapult, mégis csak az egyik korabeli irányzatot képviselte. Az 1621-es és következő kiadásokban még a homiliás istentisztelet és az úrvacsorás istentisztelet között elhangzó énekről sincs szó egy árva szó sem: „Ezeket az praedikallo ßekbõl vegben viven, ßály alá és meny az Ur Aßtalához…” (57); „Elõ menven az emberek tõrdellyed az kenyeret, es ugy oßtogaſsad, az Pohárt haſonlatoſképpen” (60). Egyéb nézetek felülkerekedésének is tulajdoníthatjuk azt, hogy az ágendának 1653-ban átdolgozott,[34] rövidített kiadását rendezték sajtó alá Erdélyben, és később már csak ez a rövidített forma jelent meg a 18. század második feléig. Az utóbb említett kiadás már tartalmaz egy mondatot, vagyis a magyar református ágendák között ez mondhatni az első, amely nem hallgat az éneklésről: „A Tanitó le-ſzálván a’ ſzékbõl, edgy ſ’ két vers Éneknek el-mondaſa után, állyon az aſztalhoz, ſ’ igy ſzóllyon: …”

Itt és még ekkor, a 17. század közepén is bizonytalan, hogy vajon az iskolások gyermekek kara énekelt-e bűnbánati prózát, úrvacsorai himnuszt, vagy a gyülekezet is énekelt vele? A szertartás ugyanezen helyére vonatkozóan Alvinci Péter kétségtelenül az énekkar és a kántor énekléséről szólt 1622-ben, mikor a Kassán szokásos úrvacsorai szertartást leírja: „az praedikatio utan, nagy intéſt teſzûnk […] Es igy kõzõnséges áldáſt terjeſztvén a halgatokra az Cathedrabol le ſzálunk […] Az Chorus, avagy éneklõ, miglen az oltárhoz megyûnk (mint hogy itt mi nalunk oltar vagyon) és mig az comunicálok oda elõ gyûlekeznek, kõz gyonáshoz illendõ Iſteni dicſeretet énekel. […] egyikûnk az oltarra fel menvén, az ostyát (mert itt ostyával elnek) tanyera elõ szedvén és az ponárba bort tõltvén, (mely ûdõ alat az Chorus, egy vers éneket énekel)…”[35] Mindazáltal a szent jegyek osztogatása közben való éneklésről még a Milotai-féle ágenda 1653-ban megjelent (illetve 1680, 1713, 1733, 1749, 1755 évi) átdolgozott kiadásaiban sem találunk semmit, mert az idézett mondat a prédikációs istentisztelet és az úrvacsorás szertartás között elhangzó énekverseket említi. Úrvacsora közben való gyülekezeti éneklésről egyetlen szava sincs Milotai Nyilas Istvánnak. De ugyanúgy nem találunk említést arról sem, hogy osztogatás közben igéket mondatott volna a lelkésszel.

A későbbi ágendák egybehangzanak azzal, amit már Mitrovicsnál láttunk. Például a Vadas József (1804-1871) és Nagy Péter (1819-1884)[36] szerkesztette ágenda ezt szabja meg: „A pap leszállásakor a kántor ezen alkalomra készített éneket énekel a gyülekezettel… Úrvacsoraosztás alatt a kántor és gyülekezet alkalomszerű dicséreteket énekelnek, s a pap mind a kenyér mind a bor adásakor a communicansoknak erre vonatkozó igéket mond a szentkönyvből”.[37] Közhelynek tekintjük, szinte mitizáljuk az ilyen kései ágendákban olvasható rendelkezésekből (megszokásunkból) következtetve és visszavetítve, hogy a magyar református gyülekezet mindenkor és szívesen énekelt, a lelkész meg mindenkor mondott igéket. Szó van a forrásul szolgáló korabeli könyvekben szertartási énekről, úrvacsorai himnuszról, de nincs szó arról a korai ágendákban, hogy az úrvacsora szertartásában az éneklés csupáncsak gyülekezeti lehet, ahogyan a 20. században ezt magától értetődően hangoztatja minden öntudatos kálvinista, és hivatkozhat is a 20. századi ágendákra. Arról is megfeledkeztünk, hogy az iskoláknak, az énekes diákoknak mennyire magától értetődő hivatása volt hajdan a szertartási éneklés. Buzgó gyülekezetek bizonnyal hajlottak arra, hogy megfogadják Samarjai Máté János (1585-1652) és a hasonló nézetűek tanácsát, akik bátorították őket a diákok liturgikus kórusához csatlakozásra: „a’ kõſségnek is velûnk való énekléſét javallyuk, mint a’ Corinthuſbéli Eccleſiában ſzokot dolog volt, és a gyermeki éneklõ ſereg-is Jeruſalemben a’ Templomban áldotta Urunkat…”.[38] Ha megfogadták ezt az intést és unszolást, akkor az úrvacsorás szertartáson volt gyülekezeti éneklés. Nem mindenütt hallgattak a szóra, erre több panasz figyelmeztet bennünket, amint az alábbi szemelvények mutatják.

Szorgalmazniuk kellett bizony a Biblia magyarázata során a prédikátoroknak, hogy ne hallgasson, hanem énekeljen a gyülekezet, csatlakozzék a kántorhoz és az énekkarhoz. Ne akármit énekeljenek, hanem zsoltárokat. Ma is helyénvaló és időszerű ezeket elismételnünk. Hangsúlyozta a gyülekezet részvételét 1679-ben Szatmárnémeti Mihály (1638-1689) három kiadásban is megjelent könyve elején: „Igen-is kell az Sóltárokat ma énekelni a’ ſz(ent) Gyûlekezetekben: mert ſok Sóltárok az Uj Teſtamentumbéli Anyaſzentegyháznak állapottyát próphétálták meg, a’ mint a’ Sóltárnak rendiben meg-láthatni. Azt penig énekelni kell, nem csak a’ Deáki ſeregnek a’ Cántorokkal edgyûtt: hanem az egéſz ſzent Gyûlekezetenek.

(1) mert mindenekre nézve bõvõlkõdni kell az Iſtennek beſzédének a’ Gyûlekezetben, Colos. 3. 16.

(2) mert minden rendbéli embereknek kell Iſtent dicsirni hymnuſokkal s’ lelki énekléſekkel. Solt 148.”[39]

Van a Praxis pietatis kiadásaiban is egy részlet, amely a gyülekezetek fájdalmas ellenállásáról tudósít. A templomba menő elmélkedéséről szólva olvassuk:„Mikor a Tanító az Isten Székébe felmenvén a Kõnyõrgéshez fog, tedd félre magad elmélkedésit és szívedet a Praedikátorával és az egész Gyûlekezetével Krisztusnak egyik tagja lévén, csatold õssze … mikor az anyaszentegyház imádkozik, imádkozzál te-is, mikor énekel, énekelly te-is…” – Eddig ez az angliai gyülekezeteknek szól. Medgyesi Pál ehhez a szakaszhoz a hazai gyakorlatoton kesergő megjegyzést fűzött: „Vajha nem ſzégyenlené a’ ſzegény Magyar Nemzet is, mint a’ tõbb K(ereſztyén) Nemzetek a’ Templumba Bibliát hordozni és énekelni!”.[40]

Hasonló siralmas panaszt másutt is találunk. Arthur Hildersam (1563-1632) angol nonconformista prédikátornak az 51. zsoltárról elhangzott 152 előadását magyarországi adalékokkal Nógrádi Mátyás (1617-1681) superintendens jelentette meg magyarul 1672-ben.[41] E könyvben olvassuk: „Feddi e Tanuſág a’ reſt és tunya embereket, kiknek az Iſten adott tudományt, adott Iſten Deákſágot, még-is ezek avagy reſtellik ßájokat fel-nyitni az Iſteni tißteletnek idején, nem éneklik kõzõnſégeſen a’ Soltárokat, avagy reſtellik fel-hozni Bibliájokat. Ha te halgatod az Iſtennek igéjét, miért nem énekled a’ Szent Soltárokat? Az Iſteni ßolgálatnak edgyik réße ez, bizony az Ur kivánnya tõled. De ha nem tudß olvaſni, miért nem tanulod, kivált-képpen a’ kik iffiabbak vadtok?” […] „De ſokan inkább alußnak akkor, mikor a’ Soltárokat kellene mondani” […]. Hogyan kellett volna énekelnie a 17. századi gyülekezetnek? Ugyanakkor ebben a könyvben az éneklés esztétikájáról is van intelem: „Rendet tartvan az énekléſnek modgyában, nem rángatván imide amoda, mert igy az egéß Congregatio turbáltatik, meg-háborodik; hanem a’ Cántor után halgaſsanak mindenek, és õ véle edgyûtt emellyûk-fel beßédinket a’ mi Iſtenûnkhõz. 2 Chron. 5. 13. Mert a’ kûrtõlõknek és éneklõknek tißtek vala egyenlõ-képpen énekelni, ßép halkal, nem ûvõltéſekkel, mert a’ kicsiny ßótis meg-hallya az Ur, Esa. 52. v. 8. A’ te õr-álloidnak ſzavok hallatik egyenlõ-képpen, fel-emelik ſzavokat, egyetemben kiáltnak”.

A genfi zsoltárok helyenként bizonnyal erőltetett vagy kizárólagos énekeltetéséből – e miatt még az erdélyi fejedelem is nehezetelt egyes puritánokra[42] – és a régi magyar dallamokra született zsoltári énekek kiszorításából Váci Pap András (circiter 1619 – post 1680) 1653-ban írott jellemzése szerint a „hallgatás és ajakaknak bégombolása a’ Franciai nótákra pedig ſzemeinknek a’ templom bóltozatjára való mereſztéſe” következett a gyülekezetekben.[43] Bizonyos, hogy ez nem mindenütt történhetett így, mert másként nem terjedhettek volna el annyira, és viszonylag hamar a genfi zsoltárok.

A puritánizmus kérdéseinek vitatása közben Szathmári Baka Péter (1625–post 1673) Samuel Des-Marets (Maresius; 1599-1673) hollandiai professzornak a püspökséget pártoló véleményére replikázott. Összehasonlította a hazai református szertartásokat a skóciaival és franciával. Elmondta, hogy ott – nem úgy, mint nálunk – „Nem nehány tanuló vagy gyermek énekel a kántorral a templomban, úgy, hogy alig érti a nép, hogy mit énekelnek, hanem az egész közönség énekel áhitatos szívvel, mindenki maga előtt tartja a kinyitott énekeskönyvet és úgy dicsőíti Istent”.[44]

A 17. század neves dokumentuma Tótfalusi Kis Miklós (1650-1702) kisalakú (16°) zsoltárkiadásának előszava is (Amsterdam, 1686), amely szintén külföldi protestáns példákkal hasonlítja össze a hazai gyakorlatot. Az ő idejére bizonnyal megváltozott az a helyzet, amelyet a Váci Pap András könyvében és másutt szóvátett hallgatás jellemzet. Ezt várnánk. Tótfalusi ezzel szemben úgy szól az éneklésről, amely ha „a’ hallgatóktól meg nem értethetik, tsak ollyan mint a’ pengö értz és a’ zengö tzimbalom, mind azokra nézve, a’ kik az Eneklökkel együtt nem énekelhetnek; avagy énekelhetvénis nem énekelnek. Magok vétkek pedig, hogy ez Isteni tißtelet ö nálok nélkül megyen véghez; amazoknak, hogy magokat arra nem kéßitik, ezeknek, hogy akartva énekléſbéli tißteket elmulatják. Mert vagynak ollyakis, (vajha pedig nem vólnának!) a’ kik úgy itélvén ’s ßólván, hogy azért tartják a’ Mestert vagy Kántort, hogy énekeljen, ßánßántdékkal tsak azoknak nyakokra vetik, mintegy terhet, az énekléſt; némellyek pedig ßégyennek tartják énekelni, kiváltképen az Aßßony népek közzül.”[45]

A genfi zsoltárok rohamos elterjedését evangélikus atyánkfiainak köszönhetjük jórészben, akik azután is természetesnek tekintették a diákénekkarok éneklését és a hangszerek használatát, amikor mi refor-mátusok ezt tilalmaztuk. Ők adták ki először hazánkban Szenci Molnár genfi zsoltárait (1634), az ő templomaikban hangzott négyszólamra egy évszázaddal Maróthi előtt a genfi zsoltár (1635-től, amint ezt bizonyítja az Eperjesi graduál). És mégis, időnként az éneklés ápolására, az énekes kegyesség bátorításra nekik is gondolniuk kellett. Kőszegi Gáspár István (circiter 1620 – post 1685) sok bibliai hellyel megtámogatott életszabályokba szőtt szavai ezek: „Nem szégyen ez, hoha némellyek értetlenſęgek miatt, tsúfságnak tartyák, ha a’ kõſſęg-bélieket láttyák, vagy hallyák õrvendezni ének mondáſok által; Hanem inkáb ditsiretes dolog, az hol ilyen ſzokás vagyon, vagy hallatik.”[46]

Az otthoni éneklésre ugyanez érvényes: „Vagyon azért imé az hiveknek példájok, mellyhez alkalmaztathattyák magokat, és ugy élhetnek az mint az Ur akarja. Mikor egyéb dolgok nintsen, elõ-vegyék Iſteni Ditsiretekkel tellyes Kõnyvetskéjeket, Enekben ditsirjék az Iſtent.”[47]

Az ismétlődő és egybehangzó panaszokból az következik, hogy elég sok gyülekezetben nem volt szükség semmiféle éneklési tilalomra. Sőt, jónéhány helyen egyáltalán nem sikerült éneklésre rábírnia hitvalló atyáinknak a gyülekezetet, és nem is csupán azért nem, mert még nem szoktak hozzá Szenci Molnár Albert zsoltáraihoz. Talán egyes ágendák azért hallgattak annyira az éneklésről, mert nem volt eléggé elterjedt szokás a gyülekezet éneklése, és hiába erőltették volna? Nem minden predikator volt éneklő és énekszerző Sztárai, okkal és joggal mondhatták egyiket másikat nemtörődömnek. A liturgikus segédletek, énekeskönyvek szerkesztése és az éneklés ügyének elesettsége miatt ezért vádolta az ilyen prédikátorokat 1602-ben Szilvás–Újfalvi Imre; felpanaszolva[48], hogy mindenféle nem templomba illő énekeket is szertartásba iktatnak egyes kántorok. Megtehették a lelkészek nemtörődömsége miatt. „Az Tanitok-is[49] vetkeznek az kik ezt el ßenvedik: de talam ez innet eſik, hogy (ßollunk azokrol az kik illyek) męg az vegere-is az Cantuſnak[50] alig ernek be menni” tudniilik a templomba. Szóval énekelhettek, amit akartak és tudtak, lelkészük majd csak éppen akkor vonult be a Mózes-székbe, amikor mindjárt mehetett fel a szószékbe prédikálni.

Annál inkább figyelemre méltó, hogy valamiként mégis elterjedt néhány évtized alatt a genfi zsoltárok éneklése. Puritán hatásra. Egyidejűleg szinte teljesen kiszorította helyenként a régi magyar énekeket, majd a szertartási éneklést.[51] Később mutatkozott meg ennek a kára, amikor az énekes diákok kórusát és az éneklő kántorokat az orgonás kántortanítók, majd a harmóniás zsoltárokat a dalárdák műsora váltotta fel. A magyar református gyülekezet éneklése addig sem volt olyan eszményi, később sem (hisz a dísztelen és romlott éneklés miatti jogos panaszok Maróthi, Mitrovics és Ravasz korában sem szűntek meg), mint amilyennek szeretné föltűntetni a zsoltározó magyarságot emlegető kálvinista hagyomány és a közelmúltba gyökerezett legendás református öntudat.

 

Igemondással és énekléssel

1996-ban a találkozós énekeskönyv mellé liturgiát is ragasztott az úgynevezett Tanácskozó Zsinat által választott Liturgiai Bizottság szerkesztősége. Szenci Molnár Albert zsoltárainak első kiadásai óta ilyen nem történt Magyarországon. Ebben a liturgiában már megvan az az ajánlás, amelyet viszontlátunk később a világszerte bevezetésre ajánlott ágendában. „A szentjegyek kiosztása (lehetőség szerint igemondással; a jegyek kiosztása közben a gyülekezet énekel)”.[52]

A pataki ágenda, vagy Tóth Ferenc és Ravasz László érvelésével szöges ellentétben a kétféle funkció egyszerre zajlik. Egyidejű elvégzését, amint láttuk, helytelenítették korábban, de ugyancsak helyteleníti 1927-ben az Erdélyi Ágenda. Itt tudniillik a föntebb idézettekkel egybehangzó megokolást találunk. „Mind az álló, mind a mozgó úrvacsoraosztás alatt a gyülekezet úrvacsorai énekeket énekel. Az a szokás, hogy a lelkipásztor osztás közben éneklés alatt, szentirásbeli helyeket mond, hiábavaló erőpazarlás. Az éneklést pedig azért szüneteltetni, hogy az megtörténhessék, vétség a református istentisztelet közösségi elve ellen. De nem helyes ez a szokás azért sem, mert elvonja az úrvacsorával élők figyelmét az egy szükséges dologban való elmélyedéstől...” E rosszallás erdélyi hagyománya ellenére az igemondogatás gyakorlatát mindenhol, a világ bármely sarkában élő reformátusok szertartásához ajánlotta és elvárta volna a Tanácskozó Zsinat időközben kiadott ágendája,[53] noha például a Vásárhelyi János (1888-1960) kiadta ágenda vélekedése sem ilyen irányt követ. Nem említi az igemondást, hanem ennyit mond: „A szent jegyek kiosztása a gyülekezet alkalmi éneklése alatt” történik.[54]

A Tanácskozó Zsinat ágendájában egyáltalán nincs szó a szereztetési igék ismételgetéséről, vagy pedig a bibliai fejezeteknek a Kálvin meg a pfalzi ágenda szerinti felolvasásáról, csak arról a népszokásról, amelyet a szerkesztő idős atyafiak egykor eltanultak, huzamos ideig gyakoroltak, és amelynek globális elfogadását – emberileg érthető – szívből óhajtották.

A hagyományos református szertartás részének tekinti sok idős atyafi a Lengyel József (1770-1822) énekének megosztott hatodik versét is (Szállj le most mennyből Életnek Kenyere). Ameddig álló úrvacsorázás alkalmával a kenyér osztása az első asztalnak véget nem ér, addig elhallgat az éneklés. Amikor elkezdik osztani a bort, akkor zendít rá a kántor, hogy: Életnek Vize! nyiss magadnak útat. Ez a szokás közvetlenül eleve nem kapcsolódhatott például a pataki ágendához. Nem alakulhatott ki korábban a 19. század közepénél – ez Tóth Ferenc és Mitrovics százada –, hisz a Benedek Mihály által javítgatott éneket az 1806-os énekeskönyvben először 1808-ban nyomtatták ki.[55] Ez az ártatlan szokás mutatja, hogy a sivár liturgiát valamelyest ösztönösen ékesítenék a gyülekezetek és lelkészek, ha lehetne, és ez semmivel nem kevésbé református vagy írás-szerű, mint az, hogy mostanság a legtöbb gyülekezetben csupán angolszász énekek hangzanak el úrvacsora közben (sablonosan a 457. és következők, tehát szégyenletes módon a mai reformátusság értékes úrvacsorai énekeinket egyáltalán nem énekli), vagy még ezek is fokról fokra meggyérülnek, mert némelyek az úrvacsorai szertartás végét meg sem várva a jegyek vétele után az úrasztalától egyesével elindul a gyülekezet hazafelé.

Mindezek a példálózva említett jelenségek figyelmeztessenek a történetiségre. Lehetőleg idejekorán. Mindenkor megeshetik az, hogy egyes felfogásbeli és liturgiát érintő változtatásokról csupán jóval később világosodik meg, hogy honnan hová vezetnek az eleinte még beláthatatlan utak, folyamatok. Baljós dolog, hogy másmilyen gyümölcsei érlelődnek egy kezdeményezésnek, mint amire a magunk megszokásában elmerülve számítanánk, midőn újabb és korhoz tapadt, tehát mai meg tegnapi szokásokat igazi (ősi) reformátusnak és/vagy írásszerűnek, időtállónak és kálvininak tekintünk. A feledés és a szokásos szertartási részletek fokozatos megváltozása miatt a liturgia korhoz kötött, tehát történeti kategória. De vannak olyan vonásai, amelyek az örökkévalóságban teljesednek ki, amint az idők végezetéig folyó mennyei szertartásban szemlélhetjük.

 

Gyakorlatból, gyakorlatban…

Az igemondás és éneklés az új évezred magyar református teológiai oktatásrendje miatt is elevenünkbe vág. Helyes az, ha az egyetemi oktatás öt esztendeje teológiai műhelytanulmány, és ha a hittudományi egyetem az elméleti tudományosság művelésére, a felkészítésre hivatott. De nem lehet mindenestől a segédlelkész majdani gyakorló évére hagyni a gyakorlatinak tekintett liturgiai kérdéseket.

A református egyház 20. századi pusztai vándorlása idején mégis ez történt. Ezért aztán – aki csak tehette –, eltanulta az idősebb lelkészektől a tennivalókat és tudnivalókat, hisz legátusként, alkalmi helyettesként szüksége volt rá már tanulmányi évei közepette. Csak olyan megoldás adódott, hogy nem a hatályos ágendából és előírásokból tanultunk, sokszor nem is a tanszékvezetőtől, hanem úgy, ahogy hajdanán: beleszokással. Ez Medgyesi Pál idején is gond volt, mert: „kiki, a’ mint jobnac teczet, vagy a’ mint máſtol látta, a’ Rituſok dolgában, a’ ſzerént cselekedvén, ſok a’ béli hol aprobb s’ keveſb; hol nagyobb s’ több kûlõmbõzéſekkel, kezdet vala eſni, e’ ſzent Sacramentumnac ki ſzolgáltatáſa”.[56] Manapság sem különb a helyzet. Esperesek és segédlelkészek kedvük szerint módosítják a liturgiát, amint éppen jobbnak tetszik. Vitathatatlanul senki nem mondhatná meg, hogy mi a törvényes és követendő. Érvényben van-e, vagy csak használatban maradt a Ravasz-féle ágenda? Volt egy ’85-ös ágendánk. Keletkezése és bevezetése körül nem volt minden rendben. Napjainkban egyházi jogállása méginkább talányos. Az úgynevezett Tanácskozó Zsinat-féle ágendát a Magyarországi Református Egyház által kiküldött zsinati bizottság előzetesen sem javasolta bevezetésre. Egyik egyháztest sem tekintette még hivatalosan normának.[57] Mindazáltal a valóságos gyakorlat kérdéseit és gondjait nem csupán a vallásos néprajznak kellene gyűjtögetnie, értelmezésre várniuk sem néprajzi kategóriák szerint kellene. A biblikus és a rendszeres teológiai disciplináknak tisztsége volna, hogy elevenen tartsák mindezt, az önkénytől és a liturgizmustól óvással egyetemben, ahogyan hajdan zsinatonként vitatták az ilyen kérdéseket. Vannak vallástörténeti, valóban a népi vallásossághoz kapcsolódó adalékai is mindennek, ami a szakrális szféra sajátossága, de ezek értékelése mindenképpen túlterjed a műkedvelő vallási néprajz lehetőségein.

Patak vonzáskörében tapasztaltam magam is azt, hogy az úrvacsorai kenyérhez máig a szentség képzetei fűződnek. Tanyán történt. A megmaradt kenyérdarabkákról kérdezte a családanya, hogy adhat-e belőle kislányának is? „Tiszteletes úr, elmondatom én előtte vele az imádságot” – tehát nyílvánvalóan a kenyér illetve a bor fölött elhangzó hálaadást a pataki ágenda szerint – fűzte hozzá kérdéséhez.

Énekkirakó voltam hét–nyolc évesen. Egy ízben szülőfalum szárazkántora tévesztett. Folytatta az úrvacsorai éneket, noha nem szabadott volna. Még csak a kör közepén osztotta a kenyeret az idős lelkész, ő meg rázendített a később következő sorra: Életnek… – de a lelkész rosszalló tekintetére elvörösödve abbahagyta. (Nem tudom, Jézus Krisztus összehúzta-e szemöldökét?) Gyermeki módon nem tudtam megokolni, miért tartottam attól, amit az idősek olyan természetesen fogadtak, hogy nekem ezt meg amazt mondotta a múlt karácsonykor a tiszteletes úr… Mikor már én magam is úrvacsoráztam, mindig féltem, hogy nem értem meg, mit mond a lelkész, mikor nekem nyújtja a jegyeket. Sem konfirmációm idején, sem teológus éveim során, sem később nem találtam igazán meggyőző válaszokra. A szokás, beleszokás, hagyomány mellett van-e mindezekre magyar református teológiai válasz az új évezredben?

Néma úrvacsorázásról nem hallottam, énekeshez szoktam. Sárospatak vonzáskörében meg is esett velem, hogy áthágtam a helyi illemet. Valójában nem teológiai meggyőződés, hanem a szolgálatba bele-fáradás miatt alakította úgy a helyi lelkész, hogy a tanyavilágban némán úrvacsorázzanak, mert ezt a teológiai magyarázatot kaptam válaszul, mikor az éneklésről érdeklődtem: Énekelnek máskor úgy is eleget, hogy cseng belé a fülem. Nem vitattam. Az első körben – én osztottam a kelyhet – egyszerre bejelentés nélkül elkezdtem egy zsoltárt az ismertek közül. Utána sorban többet is, amelyekről azt véltem, hogy mindenki fejből tudja legalább néhány versét. A gyülekezet megzendült körülöttem, és végesvégig éne-keltünk a kenyér és bor osztása közben. Akkor a pataki ágendáról csupán azt tudtam, hogy külön imádságot kell mondani mindkét szent jegy fölött, ahogy ez a Ravasz-féle ágendában is benne van. Másutt megjártam a helyi szokással. Figyelmeztettek, hogy a gondnok vezeti úrvacsora közben az éneklést, ő tudja, mit énekelnek, meg hogyan. Kanyargatta is, ahogy szokták… úgyannyira, hogy egyszerre már senki nem tudta, mi legyen tovább, elnémult az éneklés. Kínos csönd szakadt ránk. Vártam. Aztán elkezdtem egy másik éneket, és attól fogva a gyülekezet nagy egyetértéssel fújta, bár nem helyi szokás szerint.

Vidéken úrvacsoráztatva vagy elesett idősek és betegek néhány tagú gyülekezetében, családi körben gyakoroltam magam is a néma szertartást, ahogyan sokat tapasztalt lelkészektől diák koromban eltanultam: a szereztetési igék mondásával egyidejűleg adtam a jegyeket egy-egy nádfedeles házikóban. Jóval később tudtam meg, hogy ezáltal a pataki ágendát követtem. Igaz, a kommunió közbeni éneklés tilalma régesrégen megszűnt. A 18-19. századra már a Tiszáninnen is vagylagos megoldást fogadott el (sokszínű gyakorlattal a háttérben). A kenyeret „alkalmas szentírásbeli helyek elmondása, vagy a 168. dics(éret) 6. vers elsőfelének gyülekezeti eléneklése mellett”: majd „a bort, szintén szentirásbeli helyek elmondása, vagy a 168. dics(éret) 6. vers második felének eléneklés mellett” osztották.[58] A sokágú gyakorlatról csaknem fél évszázada áttekintő tanulmányt írt Papp Géza, előadást is tartott lelkésztovábbképzés alkalmával, és javaslatot is beterjesztett a sokféle úrvacsoráztatási szokás egységesítésére.[59] Sikertelenül.

Többek között a hangács–gyomári gyülekezetben szokás volt, hogy a „leányok az úrvacsora osztása alatt maguk énekeltek, egy leány diktálta, ez volt a »második leány«, egy másik kezdte, ez volt az »első le-ány«, mindkét rang irigyelt volt a leányok között. Az énekek részben a használatos énekeskönyvből va-lók voltak, de jórészt igen silány alkalmi énekek. Az alábbi éneket H. Koós Istvánné Hunyadi Julianna, 76 éves nyomári lakos mondta el. Akkor énekelték, amikor a »pap áldozott«.

[♪  Mint a szép híves patakra; 42. genfi zsoltár]

Oh nagy Isten ég királya!

Nézz le égi lakodból.

Mert nyájadnak hű pásztora

Fiad vacsorájából,

Most áldozik magáért,

És népének javáért,

Hogy áldd meg őt és bennünket,

Azért könyörög tenéked.

Arra a kérdésre, hogy mikor maradt el ez a szokás, azt a választ kaptam: »Amikor én férjhez mentem azu-tán igen kikoptak a faluból a lányok, nem volt, aki énekelje.« Kb. az egységes liturgia munkálatának megindu-lásakor maradt el, de nem annak a hatása alatt. Az énekvers a »Jer, lássuk az Úr keresztjét« kezdetű ének versei közé volt beiktatva.”[60]

Parasznyán, Szuhogyon, de sok más gyülekezetben élt még ez a szokás a 20. század közepén. „Ennek a szokásnak hivatalos eredete van, mert a Tiszáninneni egyházkerület 1825.-ben kiadott egy »ter-jedel-mes és szigorú Rendtartás«t s az egyházlátogatók elé írt felteendő kérdések között ott van az A.– 7. pont alatt: »(A kisebb gyülekezetekben) Béhozatott-é Közrendelésünkhöz képest az a szokás, hogy mi-kor a Leányok az Úrasztalához járulnak, ők magok énekelnek?«[61]

Papp Géza a jegyek fölött elhangzó hálaadó imádság utóéletét is kereste, erről kénytelen leírni, hogy sokféle imádságformulát közöltek a kerület lelkészei: „De sem az Liturgia sacrae coenae imádságainak, sem a régi tiszáninneninek nem találtam nyomára a jelentésekben.”[62] Az igemondással kapcsolatos té-ves tájékozódásra mutat ez a megfigyelése: „Alacskán a jegyek osztása közben a lelkipásztor Igéket mond, ugyanakkor a gyülekezet énekel. Kázsmárkon igéket mond a lelkipásztor a jegyek osztása köz-ben, azt jegyzi meg róla, hogy ezt a szokást ő hozta be, s a gyülekezet igen megszerette. Bizony éltek már ezzel a szokással a lelekipásztorok más helyen is, régen is, hiszen, ha csak tiszáninneni szokást idéz-zük, ennek gyakorlását utasításban adja az első egységes tiszáninneni rendtartás az Liturgia sacrae coenae-ben, de a második, az 1814.-es is.”[63] Amint a föntebbiekben láttuk, ez másként történt.

A hazai és szűkkörű tájékozódást nem árt tágítanunk. Évek jártával nyugati protestáns egyházak (an-golok, hollandok, németek) különböző úrvacsorás szertartásáról is szereztem elég meglepő és vegyes élményeket, amelyek itthoni gyakorlatunkban ismeretlenek. Például az, hogy egyes reformátusok (nem lutheránusok, hanem presbiteriánusok) ma is kovásztalan kenyérrel (tehát ostyával) úrvacsoráznak, míg mások, akár Alvinci idején, nem veszik el a kenyeret, hanem szájukat nyitják. Hallottam igehírdetőt, aki olyan éneklő hangon szólott, csakhogynem áriázva prédikált, de szertartáson gyülekezeti éneklés egyál-talán nem volt, helyette az istentiszteleti imádságokat szavalókórushoz hasonlóan olvasta az egész gyü-lekezet. Egy-egy szertartási szokás nagyon emlékeztetett a puritán-ellenes Miskolci Csulyak Gáspár (1627-1696) által egykor leírottakra. Ezek azonban valóságos puritán törekvésekkel is megegyeztek, amint ezt maga az egyik korabeli puritán, maga Telkibányai István (circiter 1630 – post 1684) szintén megerősítette, például a tekintetben, hogy sok helyen nincs éneklés úrvacsorai idején. „Néméllyek kõzzûlök, az kõzõnſéges Iſteni tiſzteletkor, ſemmi énekléſt nem engednek meg; némellyek viſzont az énekléſt megengedik ugyan de hogy az Aſzſzonyi állatok az Eccleſiában énekelnének azt nem ſzenyvedik. Az Arnhemumiak pedig az õ Eccléſiájokba eggy éneklõ Profétát rendeltenek, s’ ez tsak egyedûl maga énekel, de ollyan Sóltárokat, mellyeket õ maga gyártott, az egéſz gyûlekezet pedig veſztég halgat.” […] „Az Ur Votsorájával valo elés kõzben, a’ gyûlekezetben nagy halgatas vagyon, nints ſemi Caput olvaſás, ſem intés, ſem Sóltár éneklés, mert azt mongyák, hogy az õ gyûlekezetekben valónak, ſemi ſzûkségek nintsén efféle Sacramentumi elmélkedéſekre inditó eſzkõzõkre. Az Uy Angliaiák az aſztal kõrûl való ûléſt ſzûkséges rituſnak tartyák; de mint hogy az Amſterdámi Brunniſtáknak még mais ſemi aſztalok vagy táblájok nintsen, hanem tsak a’ predicálló ſzékbõl a’ Diáconuſok kezek által oſztogattyák az imitt amott ûlõ gyûlekezett kõzõtt: azonképpen a’ Londinumi Indépendenſekis illetlennek tartyák aſztalhoz járúlni; hanem illendõbbnek itéllik, hogy a’ prédicállo ſzékbõl hordozzák ide s’ tova a’ kõſségnek: Ugyan ezek eztis erõſsen vitattyák, hogy a’ véle való élés kõzben, mionden férfi ſûveg feltéve, a’ Predicátor pedig mezitelen fõvel legyen…”[64]

Mindezekkel kapcsolatban, ahogyan szokás is, jó felidéznünk a Melanchthontól eredő adiaforon avagy közömbös fogalmat, amely az üdvösségre vonatkozóan a sem meg nem parancsolt, sem meg nem tiltott dolgok és cselekmények kategóriája. Ezekről a keresztyén szabadság jegyében kell döntenünk. Egybecseng Kálvin vélekedése ezzel a felfogással: „Ami a cselekmény külső szertartását illeti, hogy vajon a hí-vek a kenyeret a kezükbe vegyék-e, vagy sem, egymás között osszák-e szét, vagy pedig ki-ki külön vegye magához amit kap, vajon a kelyhet az egyházi szolga kezébe adják-e vissza, vagy pedig a szomszédoknak nyújtsák át, vajon a kenyér kovászos legyen, vagy kovásztalan, a bor vörös, vagy fehér: mindez mellékes. Ezek közömbös és az egyház szabad választására bízott dolgok”.[65]

Megválaszolatlan kérdés marad, hogy a szereztetési igék és hasonló bibliai helyek jelentsék-e az igemondást, ahogyan eredetileg volt például az egyházatyák idején, és a puritán gyakorlatban, vagy pedig továbbra is – szabad választásra hivatkozással – a népegyházi megszokás legyen norma, amely szerint a lelkész próbálja kiötleni, ismerős-ismeretlen úrvacsorázóknak, hogy milyen személyre szóló bibliai igét mondjon a kenyér vagy a pohár nyújtásakor?

Másfelől nem a néma, hanem az elnémuló úrvacsorázás napjainkban is fennálló gyakorlat, illetve terjedőben van. Megesik helyenként, hogy eleinte még énekel valahogy a gyülekezet úrvacsorázáskor, de azután nem ritka, hogy csak a kántor kíséri énekével az orgonát, de mert senki nem énekel vele, végül ő is elhallgat…

 

 

Jegyzetek

 



[1] Lásd Tőkéczki László eszméltető írását: Reformátusok Lapja, 1998. november 1. Melléklet, [1.] p. A 19. századi jelenségek között felsorakozik a liberalizmus, racionalizmus, és több más irányzat, amely részben a kóros szekularizálódás, részben a nagykorúnak vélt ember istentelenségét és embertelenségét leplezi. Vannak bölcseleti, gazdasági és erkölcsi leágazásai. Sajátosan kapcsolódik az emberiség kétségtelen, de egyáltalán nem problémátlan haladásához, a tudományos, méginkább a technikai szint emelkedéséhez. A válaszreakciók és ellenmozgalmak (mint a fundamentalizmus és okkultizmus) sem függetlenek e folyamattól. Közkeletü fogalmak értelmezése sem, mint kálvinizmus, pietizmus. Mindez hatott a sákramentumok értelmezésére és egyházunk úrvacsorai szokásaira. Valós problémát érintett reprezentatív kiadványában Német Pál, egyben számos példát kínált a gyakran mellőzött önmérsékletre: Theologiai Szemle, 1998. 322-324. p. Ugyanakkor sokak, így az egyik recenzens pietizmus fogalma elavult: Szabó Aladár óta még mindíg nem köztudott, hogy egyházunkban volt egy korábbi angolszáz eredetű, a puritánizmussal meg a coccejanizmussal, de még a németalföldi orthodoxiával is összefüggő pietizmus. A Halle és Jena felől érkező hatás alig, illetve csak a hazai evangélikus egyházban érvényesült. Mindezeknek a szentségek teológiájára való hatását itt nem vizsgálom, de megemlítését nem mellőzhetem.

[2] Mitrovics Gyula összegyűjtött papi dolgozatai. VII. Debreczen, 1913. 203-204. p.

[3] A Mitrovics-korabeli (tehát a 19. század második felében tipikus protestáns) mentalitást erőteljesen jellemzi Reményik Sándor: Elkéstetek, szó a protestáns teológusokhoz című versének több részletében. (Közölte: Benczúr László. In: Lelkipásztor, 1948. január 20-21.) 19. századi elődéről ír, aki:

 

Pedig ezernyolcszáznegyvenkilencbe

Tiszakerület szuperintendense.

A trónfosztó szózathoz szót talál,

S míg Jézus Kossuth árnyékában áll:

Dördül hangja a lőcsei templomban,

Dacban, sokkal inkább, mint alázatban.

Nagyanyám kap tőle egy imakönyvet,

Mit halálig buzgón levelezget.

Ő használgatta németnyelvű tiszten:

Ein Gebetbuch für aufgeklärte Christen.

Apácák jönnek halkan, mint az álom.

S előttük nagynéném az ajtót zárja,

Hallik puritán hangja, kiáltása:

Pápista célokra mi nem adunk:

Protestánsok vagyunk!

Ím, ez volt a ti theológiátok:

Keveset hisztek, sokat protestáltok.

A császár ellen, a pápista ellen,

Mindegy, mindegy, csak protestálni kelljen.

 

Nem költött cím, valóban volt használatban „Ein Gebetbuch für Aufgklärte Christen” című kegyességi kiadvány!

[4] Régi magyarországi nyomtatványok. Res litteraria Hungariae vetus operum impressorum. 2. köt. Bp., 1983. (továbbiakban: RMNy.) 886. p. praefatio.

[5] Czeglédy Sándor figyelmeztetése változatlanul időszerű. A practica theologia nem azt jelenti, hogy a gyakorlat(om) helyettesíti a tudományt, egyben szentesíti is.

[6] Ekklé’ſiai Agenda avagy a’ Helvetziai Vallás-tétel ſzerént refomáltt Magyar-Orſzági Ekkléſiákban való Sz. Sákramentomok’ ki-ſzolgál-tatáſának, egyéb meg-ſzokott Valláſbéli tzeremóniáknak és Közönſéges Iſteni tiſzteletnek Módja; mellyet a’ régen óhajtott Egyenlőſég bé-hozattathatáſáért, Köz-haſzonra, maga’ ſaját költségén, Világ’ eleiben adott, ’s ki nyomtattatott Kármán Jó’ſef a’ Loſsontzi R[eformált] E[kkléſiának] L[elki] T[anítója]. Po’sonban, 1787. – Három gyónó kérdése a pataki ágendáétól csak néhány szóban különbözik. Vö. Kármán (?) kérdései. In: Református Egyház, 2001. 109-110. p.

[7] „Hogy van hát? Imádkozom a lélekkel, de imádkozom az értelemmel is; énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is. Mert ha lélkkel mondasz áldást, az ott lévő avatatlan miképen fog a te hálaadásodra Áment mondni, mikor nem tudja, mit beszélsz?” (1Kor 14,15-16.) Vajon nem egyházunk apostoli bírálata a megerősítő ámen acclamatio hiánya? Elég-e, ha ezt is a lelkész mondja a megnémult gyülekezet helyett?

[8] Teljes szövegét közreadtam: Úrvacsora, bűnvallás és feloldozás Szenci Molnár Albert Oppenheimi Bibliája szerint. In: Theologiai Szemle, 2000. 141-148. p. Vö. még: Gyónás, közgyónat, úrvacsora. In: Református Egyház, 1997. 46-50. p.; Ágendánk kérdései. In: Református Egyház, 2001. 61-62. p. A hazai közvélemény és irodalom téves állítása ellenére Molnár Albertnél nincs meg az úrvacsora szertartásában a három gyónó kérdés, de megvan (más alakban) az előkészületi gyónó istentiszteleten. Nem Méliusz vagy Milotai kérdései. Alaptalanul állítja ezt például Benedek Sándor, akinek nem ez az egyetlen sajnálatos elvétése a Szenci Molnár Albert ágendájával kapcsolatosan sem: A magyarországi református egyház istentiszteletének múltja. Őrisziget, 1971. 202-207. p.

[9] RMNy. 1037 [3] rész, az „Egyhazi ceremoniaknac formai” közben, 180. p.

[10] RMNy. 517 D3a–3b levél.

[11] Megrázó jellemzés: Ignácz Rózsa: Családi Úrvacsora. In: Győri L. János (szerk.): A magyar reformáció irodalmi hagyományai. Kézikönyv református középiskolák számára. Bp., 1997. 180-181. p.; 2. kiad. Bp., 1998. 225-226. p.

[12] Vö. Ágenda. A Magyar Református Egyház liturgiás könyve. Bp., 1927. 59. p.; Istentiszteleti rendtartás a Magyar Református Egyház számára. Megállpította az Országos Zsinat 1929. évi 550. számú határozatával. Bp., 1930. 29. p. Ld. még alább az idézett részt: Az Erdélyi Református Egyház Ágendáskönyve. Cluj-Kolozsvár, 1929. 82. p.

[13] Tóth Ferenc: Liturgika. Győr, 1810. 187-188. p., lábjegyzet.

[14] Az egyházkerületi jegyzőkönyvből közli: Tóth Endre: Az úrvacsoraosztás Dunántúl a reformációtól a 18. század végéig. In: Theológiai Szemle, 1934. 138. p. Külön figyelmet érdemlő kérdés, amellyel itt nem foglalkozom, hogy a liturgia szószéki része még az úrvacsorás szertartásban is erősen aránytalan volt sokáig az úrasztalánál való szolgálat kárára. A sákramentumokkal kapcsolatosan ez is a hanyatlás egyik jele.

[15] Mitrovics – az idézett helyen – is hivatkozik erre, hogy a Tiszáninnen nem, de a Tiszántúlon még az ő korában is a szószékről hangzott el a közgyónás, a hitvallás és feloldozás.

[16] Consecratio temple novi […] Kassa, 1625. RMNy. 1334.

[17] Nyomtatásban megjelent prédikációján kívül disputáit ismerjük: RMK III. 1199, 6089 (Pareus elnökletével elhangzott disputák gyűjteménye, Heidelberg, 1620). Nem ismer rá vonatkozó adatokat: Heltai János: Alvinczi Péter és a heidelbergi peregrinusok. Bp., 1994. (Humanizmus és reformáció, 21.) Alsóvadász után valószínűleg haláláig Abaújszántó prédikátora volt.

[18] Az Vrnak Szent Wacsorajarol valo Reövid Intes az Szent Pal Apostol Tanitasa Szerent […] Cassan, [1622.] RMNy. 1263. 83. p.

[19] Liturgia, vagy a közönséges isteni-tiszteletnek, és az arra tartozó némelly szent rendtartásoknak és foglalatosságoknak módja és formája. Készíttetett a’ Tiszán-innen lévő Helv. Vallástételt követő Evangelica Ekklésiák’ Szuperintendentziájának számára. S. Patakon, nyomtattatott Nádasky András által. 1814. 62. p.

[20] Luther formulája: „Nimm hin und iss, dieß ist der Leib Christi, der für dich gegeben ist. Nimm hin und trink, dieß ist das Blut des neuen Testamentes, das für deine Sünde vergossen ist.” – A svájci reformátorok rendtartása szerint (Basel, 1529):  „Dyn gloub in das sterben des lybs Christi erhalte dich in das ewig låben. Dyn gloub in das vergiessen des blůts Christi sterck dich in das ewig låben.” Mindez a középkor misében eleinte „Corpus Christi. Amen”, illetve „Sanguis Christi. Amen” alakban, majd bővebb változatai voltak használatosak: „Corpus domini nostri Jesus Christi custodiat corpus et animam tuam in vtam aeternam. Amen” vagy: „Corpus domini nostri Jesus Christi sit tibi salus animae et corporis. Amen” illetve: „Corpus domini nostri Jesus Christi sanguine suo intinctum conservet animam tuam in vitam aeternam. Amen” alakban volt használatos, amint föntebb Mitrovicstól is idéztem. – 1563-ban Méliusz Juhász Péter is hasonló formulát ajánlott: Emlekezzel Christus halalarol. Emlekezzel a Christus vére ki ontassarol. RMNy. 196. – Ezt eleink is többször emlegették, vö. például: Dobos János: Egyházi régiségek: Magyar prot. egyházi szertartások. In: Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok, 1847. 113. p.

[21] RMNy. 833, 1221.

[22] . Papp Géza alább, 59. sz. jegyzetben idézett munkáival. – Sajnálatos módon 1985-ös ágendánk nem figyelt föl erre a kapcsolatra, eklektikus megoldással új kérdéseket alkotott, Melius és Samarjai Máté János ágendájából kiindulva. Pásztor János ismételten úgy védi ezt az eljárást, hogy a bizottság tagjai egyhangú felkiáltással fogadták ezt a megoldást. Ez azonban csak arra bizonyság, hogy a gyónó kérdések eredetét és teológiatörténeti összefüggéseit a szövegező bizottság egyáltalán nem ismerte. Pásztor János: Liturgika. A magyar református istentisztelet múltja, jelen és jövője a Szentírás világosságában. Komárno, 2002. (2. kiadás) 134-135., 228-229. p.

[23] Lángler Sándor: Az ágostai hitvallásúak úrvacsora-szolgáltatása. In: Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok, 1879. 1662-1664. p.

[24] Kolozsvár, 1621. Vö. RMNy. 1251, 1270, 1576, 2505.

[25] „Az egyházzenész (és nyilván nem csak a mai egyházzenész) számára riasztó ez a kép: néma csöndben úrvacsorázó gyülekezet az egyik oldalon, véget érni nem akaró, monoton felolvasás a másikon. Ős baj lett volna, ha ez így lett volna. Szerencsére nem így volt, a graduálkönyvek tele marokkal szórják az ellenbizonyítékokat”. Karasszon Dezső: Synopsis Gradualis. A gregorián ének és a magyar református istentisztelet. In: Egyház és művelődés. Fejezetek a reformátusság és a művelődés XVI-XVIII. századi történetéből. Debrecen, 2000. (továbbiakban: Karasszon, 2000.) 147. p.

[26] Magyar Egyházzene, 1996/1997. 319. p.

[27] Vö. Karasszon, 2000. 179. p.

[28] RMNy. 2091. 143. p. – Nem csupán a helyesírás eltérő. Kimaradt versek, sok javítatlan sajtóhiba mellett ez a pont is figyelmeztet némi tudatos változtatásokra.

[29] A „botrány oly nagy volt, hogy ennek eltávolítása végett pl. Debreczenben, a nagy ünnepeken kívül, egyéb napokon nem is volt szabad énekelni a templomokban…” A magyarországi ref. egyház közönséges énekeskönyvéről. Debrecen, 1866. 9-10. p.

[30] A református gyülekezeti éneklés. Bp., 1950. 161. p. – Révész Imre mondatát már korábban is használták érvként, az adatnak senki nem járt utána.

[31] G. Szabó Botond (szerk.): A Debreceni Református Kollégium a »pedagógia századában«. Debrecen, 1996. 185. p.

[32] Liturgia Sacrae Coenae. Sárospatak, 1658. In: Szabó Károly: Régi magyar könyvtár […] Bp., 1879. (továbbiakban: RMK.) I. 933. p.

[33] Csak újabban szólott erről: Dienes Dénes: Liturgia Sacrae Coenae. 340 éves a tiszáninneni puritán úrvacsorai rendtartás. In: Sárospataki Füzetek, 1998. 2. sz. 66-76. p.

[34] RMNy. 2505, majd RMK I. 1243; illetve P. (Petrik Géza): I: 27; P:II. 712.

[35] Az Vrnak Szent Wacsorajarol valo Reövid Intes az Szent Pal Apostol Tanitasa Szerent […] RMNy. 1263. 78. p.

[36] Agenda: szertartási beszédek és imák, az erdélyi ev. Ref. Anyaszentegyház rendtartása szerint. Kolozsvárott, 1866.

[37] Vö. az előző jegyzetben említett művet. 4-5. lap. a 6. és 9. pont.

[38] Az helvetiai vallason levö ecclesiaknak egyhazi ceremoniajokrol es rend tartasokrol valo könyvetske […] Lőcse, 1636. (RMNy. 1654.) 43-44. p.

[39] Sz(ent) Dávid Psalteriuma: Avagy a’ CL. Sóltároknak rövid el-osztása, magyarázattya […] Kolozsvár, 1679. RMK I. 1234  6b–7a

[40] Incze Gábor kiadásában – Bp., 1936. A reformáció és ellenreformáció korának evangéliumi keresztyén (református és evangélikus) egyházi írói. IV. – a 299., az 1643. évi váradi kiadásban (RMNy. 2042.) a 525-526. lapon.

[41] Colosvaratt, M. DC. LXXII. RMK I. 1133 29, 30, 31.

[42] Vö. Zoványi Jenő: Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban. Bp., 1911. (A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság kiadványai. XXIII.) (továbbiakban: Zoványi, 1911.) 273-276. p.

[43] RMNy. 2468. 100. p. Vö. Zoványi, 1911. 275. p. – Vitázik vele Tolnai Dáli János (RMNy. 2550.), de csak azt az állítását forgatja ki, hogy „nem illetlen a’ Sóltárokat a’ mint mi azokat a’ mi ſzokott nyelvünken énekelyük, rend-ſzerént énekelnünk… ” (97); illetve „nem kell nagyob áhétozáſſal énekelni a’ Sóltárokat a’ Franciai nótákra hogy ſem a’ Magunkéra” (99) de bonyolult logikai bizonyítás közben arról nem szól, hogy nem történik ilyesmi. Replikáját így végzi „Bezzeg ha ö […] magunk Nemzetéhez alkolmaztatott ſzép nótákat gondolna–ki, ſ-azok ſzerént a’ Sidó nyelvböl tudóſon formálná a’ Soltárok éneklését; e’vel valóba jó Fótot ſzabna maga emlekezetire, ſ-Nemzetünket-is a’ nótának máſoktul való kódúláſátúl meg-mentené” (104); azaz vitapartnerét dallamszerzéshez is értőnek kellett tekintenie.

[44] RMK III. 1724. 23. nyomán idézi: Zoványi, 1911. 242. p.

[45] RMK I. 1346. Előljáró beszéd, *3a levél.

[46] Jó Utra Igazító Könyvetske. Az jól élni és járni igyekezóknek kedvekert Irattatott Elmelmedeskeppen. Lőcse, 1659. RMK I. 944. (Az Effézusi level 5,15–22. magyarázata) 89. p.

[47] op. cit. 95.

[48] RMNy. 886. [1] előszó; kritikai kiadása közelesen várható, a szöveget a sajtó alá rendező H. Hubert Gabriella szívességéből idézhetem, ezt itt is megköszönöm.

[49] Lelki tanítók, lelkészek.

[50] Éneklésnek, azaz az istentisztelet elején elhangzó introitus és zsoltározás idején.

[51] Vádpont volt Tolnai Dali János esperes és társai ellen 1645-ben: „Az psalmusokat nem az szokott nótákon, hanem csak az franciain akarják énekeltetni, mely immár Kassán contra patronos be is vétetett.” A kerületi Protocollum II. 61. nyomán idézi:  Zoványi, 1911. 106. p. 1645-ben ismétlődik, hogy: „A régi énekeket kárhoztatják, sőt megakadályozzák éneklésöket.” – 1652-ben „a szerencsi zsinaton vagy az azt követő pataki gyűlésen az éneklés új módja ellen is hangzott fel panasz: Maga Lórántfy Zsuzsánna is jónak látta megüzenni Medgyesiéknek, hogy »az karácsoni régi énekeket el ne hagyják, hanem kontinuálják a templomban, amelyekben nincsnek a zsoltárokkal ellenkező szók«.” A Történeti Lapok III. 560. p. közreadott levélből idézi: Zoványi, 1911. 278. p.

[52] Magyar református énekeskönyv. Kiadja a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata megbízásából a Magyarországi Református Egyház Kálvin Kiadója. Bp., 1996. 673. p.

[53] A Magyar Református Egyház Istentiszteleti Rendtartása. A Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának kiadása. [Kolozsvár], 1998. „A szent jegyek kiosztását lehetőleg igemondás kísérje” (13, 63, 87).

[54] Református ágendás könyv. (A Román Népköztársaságban levő Magyar Református Egyház istentiszteleti rendtartása.) A Református Egyház iratterjesztésének kiadása. Cluj-Kolozsvár, 1950. 17. p.

[55] 168. sorszámmal, kilenc strófa; eredeti helyesírással idézem. Ugyanerre hivatkozik Pálóczi Czinke István és Dienes Dénes is. (Ld. 18. ill. 37. sz. lábjegyzeteket.) Az ének az 1921-es (Baltazár-féle) énekeskönyvben a 206; a találkozós énekeskönyvben (1996 és későbbi kiadások) a 258. sorszámú.

[56] A Liturgia Sacrae Coena (RMK I. 933) elöljáró beszéde szerint.

[57] A liturgiai bizottság jelentése: Református Egyház, 1998. 264–B4. – A végleges kiadvány módosítását, későbbi – erdélyi – elfogadását előzetes zsinati döntéshozatal után véli lehetségesnek Kozma Zsolt, vö. Az Út, 2001. 12-23. p.

[58] Református istentiszteleti szertartások (Liturgiák.) A zsinatilag megállapított istentiszteleti rendtartás szerint és az egyetemes ligurgia-ügyi bizottság által készített „kötött alkatrészek” felhasználásával készítette: Pálóczi Czinke István rimaszombati lelkipásztor. Debrecen, 1912. 63–64.

[59] A Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Nagykönyvtára, Kézirattár, Kt. d. 22. 895. Papp Géza: A Tiszáninneni úrvacsora-rendtartási különállás, 1658-1958. Hangács, 1958. – 56, [1] pp. (továbbiakban: Papp, 1958.); Uő: A 300 éves tiszáninneni úrvacsorai liturgia. Hangács, 1958. Elhangzott a T.i. Egyházkerület 1958. évi sárospataki lelkésztovábbképző konferenciáján. – 20, [1] pp.; [Javaslat a liturgia egységesítésére az egyházmegye közgyűlésén.] Hangács, 1958. október 5. – 4 pp.

[60] Papp, 1958. 43. p.

[61] Papp, 1958. 49. p.

[62] Papp, 1958. 50. p.

[63] Papp, 1958. 50. p.

[64] Angliai independentismus avagy Az Ecclesiai fenyitékben, és a külsö Isteni tiszteletre tartozó jó rendtartásokban, minden Reformata Ecclesiaktól különözö fejetlen lábság… Ultrajecti, M DC LIV. Vö. RMK I. 893. – Az idézetek a 121. és 124. lapról valók.

[65] „Quod ad externum actionis ritum spectat, in manum accipiant fideles, nec ne, inter se dividant, aut singuli, quod sibi datum fuerit, edant: calicem in diaconi manu reponant, an proximo tradant, panis sit fermentatus, an azymus, vinum rubrum, an album, nihil refert.” (Institutio). Újabban is ezt idézi például: Kozma Zsolt: Liturgika a református gyülekezeti istentisztelet elmélete. Kolozsvár, 2000. 69. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,