Szerencsés helyzetben van az olvasó, ha kezébe kerül a „Felekezetek, egyházpolitika, identitás” c. konferenciakötet, hiszen egy pillanatra megpihenhet, és hátradőlhet a székben: a (nagy)politika minden „ármánykodása” ellenére még van példa – legalábbis a tudományos életben – a magyar-szlovák együttműködésre, sőt, együttgondolkodásra.

A Magyar-Szlovák Történész Vegyes Bizottság egy 2005-ös sikeres Európai Unió-s pályázat eredményeképpen kezdhette meg a három szakaszra, három feladatra szóló közös munkát. Ennek a kooperációnak a második része volt a 2007 júniusában Budapesten megrendezett „Felekezetek, egyházpolitika, identitás Magyarországon és Szlovákiában 1945 után” c. nemzetközi tudományos konferencia. A kötet a háromnapos szakmai rendezvényen elhangzott előadások szerkesztett szövegeit tartalmazza magyar és szlovák nyelven.

A két ország neves történészei az egyháztörténeti konferencián a 20. századi egyházpolitika alapvető kérdéseit vizsgálták. Elemezték a két ország egyházjogi modelljeinek alakulását, a szekularizációs folyamatok sajátosságait és következményeit, az 1948 után létrejött szocialista tábor államainak egyházpolitikai konfliktusait, valamint az egyházak szerepét a nemzeti identitás megtartásában és erősítésében. A kötet több tanulmánya arra a kérdésre is választ keres, hogy miként sikerült az egyházaknak a pártállami évtizedeket túlélniük, s mennyiben tudtak aktív ellenállást kifejteni a vallás- és egyházellenes törekvésekkel szemben.

A kötet Előszavát követő első nagyobb fejezet bemutatja az identitás, a tradíció és a szekularizáció szerepét. Gergely Jenő tanulmányában kitér a vallási és nemzeti identitás eltéréseire, összekapcsolódására. Véleménye szerint az egyházak és a felekezetek a polgári korban, a történelmi Magyarországon a nemzeti tudat alakítói, hordozói voltak, élén a nyelvvel és a kultúrával. A dualizmus korának végére kialakuló nemzeti ellentétek elsősorban ugyan a társadalmi és gazdasági eltérésekből származtak, azonban a nemzetiségi kérdésnek emellett voltak misztikus és vallási jegyei is. Ivan Petranský és Balogh Margit az 1945 és 1948 közötti, reményteli időszak egyházpolitikáját mutatják be országaikban. Lépésről lépésre haladva elemzik a visszalépés tendenciáit a vallási jogok és a szabadságjogok be-nem-tartása terén. Ivan Petranský szerint a második világháború befejezését követő első években nem beszélhetünk Szlovákiában egységes állami egyházpolitikai koncepcióról. Balogh Margit kifejti, hogy az államegyház bizonyos tekintetben túlélte önmagát, másrészt azonban államegyházból szemben álló egyházzá is vált. Ennek „köszönhető”, hogy később a proletárdiktatúra legfőbb céljává az egyháztalanítás és a vallásosság felszámolása vált. Tóth Ágnes tanulmányában kifejti, hogy milyen negatív hatással voltak a kitelepítések az evangélikus egyházra, annak ellenére, hogy intenzív kampányt folytattak a német és szlovák hívek védelmében. A telepítések az egyházközségek életében, hitéletében, s az egyházszervezetben is jelentős károkat okoztak, megbontva a helyi társadalom korábban kialakult kohézióját. Josef Haľko tanulmányában 1949 nyarának egy unikális kísérletét mutatja be, amelyben a csehszlovák kommunisták megpróbáltak mesterségesen egy Rómától elszakadó nemzeti egyházat létrehozni, amely a kormánykörökkel állt volna összeköttetésben.

A második fejezet a kommunista pártállamok katolikus és protestáns felekezeteit mutatja be. Róbert Letz írásából átfogó képet kapunk az állami egyházpolitika mechanizmusáról. Gárdonyi Máté érdekes aspektusból mutatja be, hogy milyen túlélési technikákat alkalmazott a katolikus egyház a megmaradás reményében, s hogy milyen arányban jelent meg a hétköznapok során az együttműködés és az ellenállás ambivalenciája. Jan Pesek és Kiss Réka tanulságos előadásai jól szemléltetik a párhuzamokat és az eltéréseket a protestáns egyházak 1945-1989 közötti működési gyakorlata tekintetében Szlovákiában és Magyarországon. Fejérdy András írásában áttekinti a szocialista országok II. Vatikáni Zsinattal kapcsolatos magatartását, s ezen túl arra is választ keres, hogy mennyiben beszélhetünk centralizált, összehangolt kommunista egyházpolitikáról. Vizsgálatai azt mutatják, hogy az egyes országok egyházpolitikai álláspontja aszerint alakult, hogy milyen befolyással bírt a katolikus egyház az adott államban. Spannenberger Norbert a kelet-közép-európai katolikus egyházak kortárs nyugati sajtóbeli recepcióját ismerteti számos érdekes példát idézve.

A harmadik fejezet a gyakran elfeledett és mindezidáig talán kevésbé bemutatott görög katolikusok és ortodoxok sajátos helyzetképét nyújtja a pártállami időszakban. Michal Barnovský vállalkozik a görög katolikus egyház szlovákiai-, míg Véghseő Tamás a magyarországi és ukrajnai útkeresésének bemutatására. Ugyanez a „munkamegosztás” érvényesül az ortodoxia kapcsán is: Stanislav Konečný a szlovákiai ortodox egyház-, míg Dujmov Milan a magyar ortodoxia 1945 utáni történetét ábrázolja tanulmányában.

A befejező szakasz szövegei a rendszerváltozást követő évek viszonyait elemzik. Máté-Tóth András és Sarnyai Csaba Máté közös munkája az 1996 és 2000 közötti „Aufbruch” nemzetközi kutatás eredményeit boncolgatja, különös tekintettel Magyarországra, Szlovákiára és Ukrajnára. A tárgyalt országok kultúrájuk vallási dimenziója szerinti három csoport közül Szlovákia az ún. egyháziasan vallásos kultúrák és a kultúrvallási csoport határán helyezkedett el. Ez utóbbi halmazba tartozott Magyarország és Ukrajna is. Michaela Moravčiková tanulmánya, valamint Mária Homišinová és Štefan Šutaj közös kutatásának ismertetése egyaránt a szlovákiai egyházpolitikát, a vallás és az egyház viszonyát elemzi 1989 után. Fedor Tibor írása bemutatja az egyház-finanszírozás és az egyházi ingatlanrendezés rendszerváltozást követő történetét, míg Fazekas Csaba azt taglalja, hogy milyen esélyei, lehetőségei, megnyilatkozási terepei vannak az egyháztörténet-írásnak és kutatóműhelyeinek a mai Magyarországon. A felsorolt pozitívumok mellett tanulmánya megállapítja, hogy a 20. század általános történelmi folyamataihoz még nem tudták az egyháztörténetet megfelelő módon hozzákapcsolni, integrálni, a zsigeri leegyszerűsítéseket megszüntetni, s véleménye szerint éppen ez lehet az elkövetkező évek egyik kiemelkedő feladata.

A kötet alapján jogosan jelenthetjük ki, hogy a csehszlovákiai és a magyarországi egyház- és vallástörténeti folyamatok sok tekintetben párhuzamosan alakultak, de számos olyan terület is volt, amelyekben a két ország fejlődése eltérő irányban haladt. A pártállami egyházpolitika kérdéseiben különösen hasznos a magyar-szlovák együttműködés – ezt a kötet olvasói is megtapasztalhatják. Ugyanakkor a vizsgált kérdések többsége még egyáltalán nem tekinthető lezártnak, s ezért mindenképpen fontos lenne a magyar-szlovák közös kutatások folytatása. A Magyar-Szlovák Történész Vegyes Bizottság léte már önmagában jelentős tény, s a kötet a bizonyíték rá: a tudomány képes felülírni az aktuálpolitika által elkövetett hibákat. A közös múlt együttes vizsgálata talán elvezethet az összetartozás és az egymásra utaltság imperatívuszainak belátásához.

(ism.: Feketéné Pál Enikő)