Vissza a tartalomjegyzékhez

7. évfolyam 1. szám
A. D.
MMVI

Gaál Izabella:
A nők szerepe a reformáció terjesztésében Magyarországon, különös tekintettel Debrecen városára[*]
Magyarországon a reformációt a ferencesek terjesztették el és az új hit elsősorban a német lakosság közt és a királyi udvarban talált követőkre. Habsburg Mária királyné Erasmussal és Lutherrel is levelezett.

„Érdekes és fontos szerepök van a nőknek a vallások történetében. Szivök könnyen lángra kap, lelkök hamar felmagasztosul. Csudálatosan megragadják őket az eszmények s az aetheribb, tisztább életelvek és a mélységes, igaz hit. A vallásreform készséges követőket talál bennök.”[1]

 

A mohácsi vész utáni szomorú időben nagy szolgálatot tettek a népnek a reformátorok, prédikátorok. Az új hit terjesztésével reménységet adtak az embereknek. Fordították a Bibliát, imádságos könyveket, énekeket, és maguk is irtak hasonlókat. Ahhoz, hogy minél többen olvasni tudják ezeket a könyveket, szükség volt iskolákra. Így a reformátorok forgolódása nyomán iskolák alakultak, ahol az írás és olvasás tudományára tanították a gyerekeket. Az oktatás és az igehirdetés nyelve a magyar volt.[2] (A reformáció terjedésének jelentős társadalmi hatásai voltak és a változások mellett ott bábáskodtak az asszonyok. Az új hit nyomában nagyobb buzgóság, erősebb emberszeretet támadt. A reformátorok istenfélelmet, tiszta, munkás családi életet követelnek a nőktől. Olyan asszonyokat akartak nevelni, akik családi erényekkel tündökölnek. A hűséges feleséget, dolgos háziasszonyt, gyermekeinek élő anyát tartották eszményképnek.

Három kiváló nőtípus jelent meg ebben a korban. A megváltozott módon gondolkodó, a protestáns hit szellemében élő főúri asszonyok, a polgárasszonyok és a papnék. Mindannyiukat a jóságos emberszeretet, az igazi vallásosság, a munkaszeretet, az élet hiúságaitól mentes egyszerűség jellemezte.

Magyarországon a családi levelezés, melynek alapján fény derül a magyar családi életre, a magyar asszonyok tevékenységére, csak a 16. században kezdődött. Nagyasszonyaink ekkor kezdték a tollat forgatni. Van, akitől csak néhány sor maradt fent, van olyan is, akinek nemes tetteiről csak a sírfelirata árulkodik, abban az időben ugyanis nem tartották fontosnak a magánlevelezés megőrzését. A birtokkal kapcsolatos iratoknak fontosabb szerepe volt, ezért ezek őrzésére nagyobb hangsúlyt fektettek. Például Homonnai Drugeth Fruzsináról tudjuk, hogy ő állította fel a vizsolyi könyvnyomtató műhelyt, ahol kinyomtatták a Károlyi Gáspár-féle Bibliát, mely az első teljes magyar nyelvű bibliafordítás. Azonban a levelei elvesztek.

A korabeli főrangú férfiak tavasztól őszig a katonáskodtak vagy az ország ügyeit intézték Pozsonyban vagy Bécsben. Az asszonyok azonban otthon maradtak, gazdálkodtak és udvaraikban nevelték a következő generációt előljárva a buzgóságban. A főúri és nemesi udvarok nemzeti iskolák voltak. Az volt ugyanis a szokás, hogy a nemesek gyermekeiket kilenc-tíz éves korukban más családokhoz adták, hogy ott nevelődjenek, gazdagodjanak hitben, erkölcsben és a szükséges tudományokban szerzett ismeretekben. Minél több familiarese volt egy nemesi családnak annál nagyobb volt a híre és tekintélye. Még a 17. században is akadt olyan főúri udvar, ahol a fiatalok, a szolgák és mesteremberek száma az ezret is meghaladta. A nagyasszonyok a nemzeti hagyományok, szokások és a nyelv őrei. Életük a folytonos munkálkodás volt, ehhez erőt a hitből merítettek. Nádasdy Tamás és Batthyány Ferenc udvarába Erdélyből, Horvátországból, sőt Lengyelországból is jöttek nemes ifjak. „A főúri udvarok nevelőintézetei közül kiemelkedett a Batthyány Ferencé és az Erdődyeké a Dunántúl. Mindkét udvarban protestáns szellem és levegő vette körül és növelte az efjakat.”[3]

A főúri asszonyok a műveltség ápolói, a református hit terjesztői. „Óh a hajdankor prot. Asszonyai nagy lelki örömmel olvasgatták a bibliát és hallgatták az annak alapján tartott prédikácziókat! Így lett életök igazi keresztyén élet: imádságos és bibliás. Beszédökön, irásukon, tetteiken mindenütt ott látszik a biblia bélyege.”[4] A gazdálkodás és a fiatalok nevelése mellett az irodalmat is támogatták. A régi magyar költészet legszebb versei nekik íródtak. Könyveket adattak ki, melyek közözz szépirodalom és vallásos tárgyú könyvek is találhatóak. Olvasottak és műveltek voltak. Nemcsak hogy ismerték a reformáció tanait, hanem sokan közülük a követőivé is váltak. A nagyasszonyok gondot fordítottak arra, hogy a köznép is gyakorolja a református hitet és az istenfélelemben a templomba-járásban és sákramentumokkal való élésben elől jártak jó példával. Udvari prédikátorokat tartottak.

Jövedelmük jelentős részét iskolákra, templomokra, szegényházakra, kórházakra költötték. A nagyasszonyok nem csak buzgón olvasták a vallásos műveket, hanem bőkezűen támogatták is azok kiadását. Mélius Péter prédikátor Jelenések könyvéről írt prédikációi 1568-ban Balassa Jánosné Sulyok Anna segítségével jelent meg. Szenczi Molnár Albert jótevője Balassa Anna volt,  Bornemissza Pétert pedig Coron Anna támogatta az énekeskönyve kiadásában.[5] A főúri családok itthon és külföldön szegény diákokat taníttattak saját költségükön.

Négyet szeretnék kiemelni azok közül az áldozatos életű főúri asszonyok közül, akik igen nagy szolgálatot tettek a reformáció terjesztésében. Pemflinger Katát, Zrínyi Katát a 16. századból és  Lórántffy Zsuzsannát és Poppel Évát a 17. századból.

Pemflinger Katalin Debrecen leghíresebb nagyasszonya, Enyingi Török Bálint törökverő vitéz, földesúr felesége volt. Családja Regensburg mellől származott. II. Lajos király feleségének, Mária királyné udvarhölgye lett és teljesen magyarrá vált. A királyi udvarban ismerkedett meg az evangéliumi eszmékkel. Pemflinger Kata és édesapja, de férje is a reformáció fő támogatói voltak a mohácsi csata után a Dunántúlon. Udvarukban szívesen látták a prédikátorokat is. Példás családi életükkel sok embert vonzottak magukhoz, akik az udvarukban élve megismerkedtek az új hittel és szellemiséggel. Török Bálint 1535-ben kapta meg Debrecent szolgálataiért ajándékba János királytól. Ezbzel kezdődött meg Debrecenben a reformáció terjedése. Ugyan Török Bálintot elfoglalták az ország dolgai, így a vallás ügyével különösebben nem foglalkozott, de megtette ezt helyette felesége, aki Debrecent a reformáció fellegvárává tette. A Szent András templomot, mely a mai Nagytemplom helyén állt, átadta a reformátusoknak. Egy korabeli katolikus író el is nevezte haragjában Pemflinger Katát latroculának (női haramia) és leona lutherianak (lutheránus nőoroszlán).[6] A reformáció terjesztését folytatták menyei Balassa Borbála és Országh Borbála.

Érdemes megemlíteni a szigetvári hős lányának, Zrínyi Katának (kb. 1548-1585) a nevét is, aki Thurzó Ferenc, volt nyitrai püspök, majd Forgách Imre trencsényi főispán felesége volt, és aki „vallásos  nő lévén, uradalmaik lakóinak lelki dolgaival is foglalkozott. Tanította a népet, a az istenes és erkölcsös életre maga szolgált a legvonzóbb példával Támogatta a szegénységet, ispotályokat alapított, és iskolákról is gondoskodott.”[7] Iskolát és szegényházat létesített, a trencsényi uradalom bevételének nagy részét erre fordította, hosszabb ideig gondoskodott Huszár Gálról, aki lelkészként és nyomdászként dolgozott a birtokán.[8] Taníttatta a szegény, de tehetséges diákokat. Miután áttértek férjével a protestáns hitre, példájukat követték jobbágyaik is két megyére is kiterjedő birtokaikon. Kastélyaikban és templomaikban magyar nyelvű istentiszteletet tartottak, mellyel hozzájárultak a magyarosodáshoz. Zrínyi Katalin gondot fordított a református hit terjesztésére. Ránk maradtak a szegényházakra vonatkozó rendelkezései.  „Ispotályházba ki nem akar közülük imádkozni, egyet se tartsanak köztük. Ha valaki nem tudja az imádságot, hitnek ágazatait és az isteni tíz parancsolatot, napot kell hagyni neki, hogy megtanulja. Ha nem akar tanulni, űzzék ki onnét.” Gondoskodik azonban testi jólétükről is, elrendeli, hogy milyen ruhát varrjanak a szegényház lakóinak és  ünnepek alkalmából milyen élelmiszereket adjanak nekik ajándékba. Ugyanígy rendelkezett a várbeli prédikátór eltartásáról, fizetéséről és a számára rendelt természetbeli adományokról is. Az udvarbíró feladatai közé tartozott, hogy  „gondot viseljen a parochiákra, egyházakra és iskolákra, hogy el ne pusztuljanak. Az prédikátorokat minden rendbéli nép nagy tiszteletben tartsa, becsülje és tisztelje; jövedelmük ne kisebbüljön se prédikátoroknak, se egyházaknak, sem az oskoláknak.Valamikor bemégyen a faluba az udvarbíró, először is szemben legyen a prédikátorral, s megértse tőle, ha az bíró, esküdtek és egyéb köznép vasárnap és egyéb ünnepnapokon járnak-e az egyházhoz Isten igéjének meghallgatására. Ha találkoznak olyanok, hogy igen ritkán járnak prédikációra, az kézi kalodába – ki a falu közepén vagyon – betétesse. Ha ki oda nem fér, láncra kötöztesse, s ott az kaloda környül legyenek prédikációtól fogva estvélig. Ha azonban nem tanulnak, más vasárnap is betétesse afféle kalodába, és két nap tartassa benne éjjel is.  Ha az másik fogságon sem tanulnak, és prédikációra mégsem mennek, tehát minden késedelem nélkül, feleségestül kiküldje a faluból, házát és földjét vegyék el pénz nélkül. A prédikátorokat mindenkor megintse, hogy az parasztnépet tanítsák imádságokra, és minden félesztendőben egzaminálják, házankint véneket és ifjakat, férfiakat és asszonyállatot. Napot hagyjanak nekik míg megtanulják. Ha így sem tanulnának, erősen meghagyja a prédikátoroknak, hogy hírré tegyék az udvarbírónak az efféléket, s az udvarbíró minden kedvezés nélkül megfogassa és fogságból ki ne bocsássa, míg meg nem tanulják az imádságot. Minden faluban legyen kézi kaloda tizenkét emberre való. Azokon vasreteszek legyenek és lakatok,, hogy belakatolhassák, akit betesznek. Egy falu se merjen fejök és jószágok vesztébe az úr híre nélkül az prédikátoroknak búcsút adni. Nem az ű dolga, hanem az úré.”[9] Így rendelkezett Zrínyi Katalin a prédikátorok erkölcsi és anyagi jólétéről és így biztosította azt, hogy mindenki templomba járjon, igét hallgasson és a hitet megtartsa Az új hit el is terjedt Trencsén vármegyében.

A reformáció követői közt kiemelkedő helyet foglal el Lorántffy Zsuzsanna (1600-1660) erdélyi fejedelemasszony, I. Rákóczi György felesége. Bibliaolvasó, teológiai munkákat író puritán beállítottságú asszony volt. 1630-ban, amikor I. Rákóczi György fejedelem lett, Gyulafehérvárra költöztek, ahol bőkezűen támogatták az ottani kollégiumot, mely rövid időn belül külföldön is hírnevet szerzett magának. A tehetséges ifjakat külföldön is taníttatták, a prédikátorokat és az eklézsiákat támogatták. Ezek a peregrinus diákok hozták magukkal a puritanizmus szellemiségét Erdélybe.  Debrecennek harangot öntettek, mely ma is megtekinthető a Nagytemplomban. Hasznos könyveket nyomtattattak és evangéliumi iratokat terjesztetek. A fejedelemasszony maga járt elől jó példával. Gyakran olvasta a Bibliát. A református vallás terjesztése céljából igéket írt ki a Bibliából és kinyomtattatta.

A puritanizmus eszméjét a Hollandiában és Angliában tanuló magyar diákok hozták az országba. A puritanizmus az egyháztagoktól aktív, személyes vallásosságot, erkölcsös, munkás életvitelt, sőt a háznál a családfő vagy felesége által vezetett mindennapi otthoni istentiszteletet kívánt. Ez feltételezte az anyanyelvi írni-olvasni tudást a nőknél is. Így Tolnai Dali János, aki Hollandiában és Angliában is volt peregrinus diák, sárospataki teológus tanárként nem csak iskolai reformot hajt végre, hanem a családokat járva a nőket is megtanítja az olvasás tudományára. Lorántffy Zsuzsanna puritán prédikátort vett udvarába Gyulafehérvárott, Medgyesi Pál személyében, aki már Comenius Sárospatakra érkezése előtt elkezdi fordítani a Praxis pietatist, valamint megreformálja a prédikáció nyelvét is. Puritán lelkészeket és tanárokat juttatott álláshoz, részesített védelemben. 1643-ban meghívta Comenius, cseh menekült püspököt, a pedagógia történet egyik legkiemelkedőbb alakját, a sárospataki kollégiumba professzornak, aki ott fordította csehre híres Praxis pietatis c. művét. Gazdag alapítványokat tett a sárospataki kollégium számára. 1621-ben törvényt hozott arról, hogy minden nemes ifjú és paraszt egyaránt tanulhasson ott, ami forradalmi újításnak számított abban az időben.[10] 1657-ben főiskolát alapított a románok számára. Férje így írt róla halálos ágyán: „Bizonyságot teszek Isten s az ő szent angyalai előtt, mitől fogva az Úristen összehozott bennünket, se szebbet, se okosabbat, se gazdagabbat, se akármi dicséretreméltóbb személyt nálad kívül nem láttam.”[11]

I. Rákóczi György halála után a tudományokban s megtörhetetlen hitében talált menedéket. Nyitott volt az újítások iránt, ha azok az evangéliumon alapultak, márpedig a puritanizmus „a Bibliára épít, viszont a dogmák helyett a gyakorlati életre helyezett hangsúlyai révén a gondolkodás szabadságát hozza magával”.[12] A vele hasonlóképpen gondolkodó  papokkal a presbiteri egyházalkotmány behozatalán fáradozott. Ezzel azonban sem az egyház, sem I. Rákóczi György nem értett egyet. Ő azonban a Tiszáninneni egyházkerületben a puritanizmust hivatalos egyházi irányzattá tette. Ebben segítségére voltak prédikátorai, Medgyesi Pál és Tolnai János, valamint a felső-magyarországi megyei főtisztviselők.  Saját birtokán megalakította a presbitériumot, ami miatt egy időre kizárták az egyházból és az úrvacsora sákramentumát sem szolgáltatták ki neki. Azonban hite igazságában bízva a következőket írta: „Isten dicsőségét és vallásunknak igaz tudományát akarjuk megtartani, s ennyi keserűségeink között való életünket csak arra rendeltük, miképpen naponként vallásunknak szolgálhassunk”.[13] Váradon az iskolákban bevezették és a nyomdákban ki is nyomtatták Ramus és Amesius műveit. Amikor azonban a váradi puritánok be akarták vezetni a presbitériumot, Lórántffy Zsuzsanna fia, II. Rákóczi György fejedelem, ezt megakadályozta, az 1646-os szatmárnémeti zsinaton megbélyegezte a puritanizmus eszméit. Lengyelországi hadjárata után azonban belpolitikai okoktól indíttatva megengedte, hogy megszervezzék a presbitériumot Váradon. A váradi kollégiumban Martonfalvi Tóth György ismertette meg a diákokkal a kálvini tanokat.[14] Apáczai is Kolozsvárott tovább hirdethette a puritanizmus társadalmi és természettudományos programját.

Lorántffy Zsuzsanna nem ismerte a pihenést, folyton dolgozott az egyház és az iskola javára. Újabb hittani munkát írt a „Szentléleknek származásáról” címmel. Magánéletében egyik csapás érte a másik után. 1660. április 18-án, házassági évfordulóján halt meg bánattól összetörten. Csak hitében maradt rendíthetetlen. A legnagyobb magyar kálvinista nő volt. Bár Lorántffy Zsuzsanna halála után menye, Báthory Zsófia, rekatolizált, a sárospataki diákokat, tanárokat elűzte, a protestáns papokat megbilincselve Munkácsra vitette, szellemét azonban nem tudta elpusztítani, a reformáció tovább élt.[15]

A 17. század Magyarországon az ellenreformáció kora volt. Az örökös háborúk, belvillongások nemcsak az országot pusztították el, de az erkölcsöket is elvadították. A megmaradt kastélyokban a magyar asszonyok legtöbbje még nem változott meg. Őrízték a hagyományokat és ápolták hitüket. Közülük is kiemelkedik az evangélikus vallású Lobkovitz Poppel Éva, Batthyány Ferenc hitvese. Barátnői, a katolikus Wesselényi Anna és Nyáry Krisztina, szintén hatalmas birtokokkal rendelkeztek. Ők hárman a pártoskodás, a gyűlölködés közepette megkapó példáját adták az igazi keresztényi szeretetnek a vallási türelmetlenség századában. Az új hit nyomában kialakuló korszellem hatására az emberek kezdték becsülni a tudomány és az iskola képviselőit, a könyveket vásárolni, a tehetségesebb ifjakat taníttatni. Megnőtt az iskolák valamint a nyomdák száma. Az új hit követői között szorosabbá válnak a szálak, de a felekezeti gyűlölet még ismeretlen számukra.[16]

Poppel Éva  hívő lélek volt, ám nem volt vakbuzgó. Az ellenreformáció a dunántúli nagy családokat, így az ő rokonait is visszatérítette a katolikus hitre. Ő azonban hű maradt haláláig. Még II. Ferenc híres gyóntatója Giulielmus Lamormain is próbálta megtéríteni, sikertelenül. Poppel Éva jó viszonyt tartott fenn a katolikus püspökökkel, a jezsuitákat, franciskánusokat anyagilag is támogatta, de hitében megmaradt. Az udvarában nevelkedő nemesi gyermekek is ezt a szellemet szívhatták magukba. Nagy bánatot okozott neki fia, aki áttért a katolikus hitre és anyjával méltatlanul bánt, sőt anyagilag is próbálta megrövidítette. Ő azonban megmaradt protestánsnak, de mindvégig éreznie kellett, hogy aki a hitét híven szereti, annak szenvednie kell érte. Segítségét a protestáns papoktól sem vonta meg. Munkáikat szívesen olvasgatta. Amikor Stájerországból kiűzték az evangélikusokat, sokukat befogadott. De érkeztek hozzá menekülő keresztyének Morvaországból és máshonnan is. A magyarországi protestánsüldözés idején nem csak védelmébe vette az elűzött evangélikus papokat, hanem ajánlólevéllel is ellátta őket, ha külföldre távoztak.[17]

Íme egy okos nő, aki nagy szolgálatot tett a vallásüldözés korában. Nem gyűlölködött, inkább a békességet kereste és minden felekezet hívői iránt jóindulattal viseltetett. Igen nagy köztiszteletnek örvendett, bár személyesen ismerte II. és III. Ferdinánd királyt, mégis Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet támogatta, sőt a férjét is rávette erre. De levelezett vele I. Rákóczi György erdélyi fejedelem, a lengyel királyné, és a szomszédos török földbirtokosok is. A kölcsönös megértés és a vallási türelem híve volt akkor, amikor a reformátorokat gályarabságra vitték.

A reformáció terjesztésében a polgárság szerepe is kiemelkedő Magyarországon, amit néhány debreceni példán szeretném szemléltetni. A városi polgárasszonyok fontos szerepet játszottak a református hit terjesztésében és megtartásában. Műveltségük középpontja a hit volt. Rendszeresen olvasták a Bibliát, jártak istentiszteletre. Elsők az irgalmasságban, az adakozásban és a jótékonyságban. Míg Méliusz Juhász Péter egykori debreceni püspök a nagyasszonyokat nevezte az „egyház dajkáinak”, addig a 17. században ezt a szerepet a jómódú polgárasszonyok veszik át.

A szegényeket, de közöttük is elsősorban a kollégiumi diákokat ebéddel látták el. Ez volt a coquia, azaz a diákoknak a polgárházaknál való ingyen kosztja. A coquia eltörlése után létrehozták a konviktust. A polgárasszonyok azonban nem szűntek meg adakozni adományok, hagyaték és alapítványok formájában. Így gondoskodtak a diákok fenntartásáról. Ezeknek a nevét őrzi a kollégium aranykönyve. Például 1628-ban özvegy Mészárosné Szabó Margit háromszáz forintot tett le a főbíró kezébe „tanulók, szegény sorsúak részére, kik a német akadémiákba szándékoznak”. Példáját sokan követték. Kolosi Török István írja „Az asszonyi nemnek nemességéről, méltóságáról és dicséreteiről való rythmusok”-ban (1655): Ahol sövény nincs, eltékozoltatik az örökség, és ahol asszony nincs, fohászkodik a szűkölködő”.[18] Például özvegy Varga Ferencné Agatha asszony mészárszéket vásárolt Debrecenben a Péterfia utcán. Minden második héten 1-1 font szép marhaderekat vagy sertésgerincet küldött a papoknak. Így tett valamennyi hentes és köztük nemes vetélkedés folyt.

A polgárasszonyok példaképei a főbírók feleségei voltak. Komáromi Csipkés György prédikátor ezekkel a szavakkal búcsúztatta Dobozy István főbíró feleségét annak temetésén: „Ő vala Isten után neked földi gyámolod, szemed gyönyörűsége, házad szépsége, búdnak, bánatidnak csendesítője, reád háramló gondod terhének válladról nem kevéssé elvevője. - Lelke idvességének keresésére való idejét mulandó élete kedvéért nem vesztegette el, szorgalmas lévén az igének hallgatásában, az könyörgéseknek gyakorlásában, az úrnak vacsorájával való élésben és a szegényekhez való irgalmasságtételben.” [19]Egyébként a Dobozy család puritán prédikátorokkal temettette tagjait, s a prédikációkat ki is nyomtattatták a család nőtagjai. Komáromi Csipkés Györgyét Dobozy János és Biczóné Dobozy Anna (1668), Köleséri Sámuelét pedig Kovácsné Dobozy Kata (1657), melyek a család puritán kegyességét például állítják az egész város elé. Jótékonykodó vallásos asszonyok temetésén tartott prédikációkat egyébként is gyakran nyomtattak ki Debrecenben, ami a nőknek az egyházi életben vitt növekvő szerepére vall. De meg lehet említeni Vígkedvű Mihály főbíró feleségét, Biczó Máriát és II. Dobozi István feleségét Komáromi Csipkés Katát. De sokáig lehetne még sorolni a példamutató életű asszonyokat, akik jó példával jártak elől a polgárság körében.

A város templomainak felszerelése tekintélyes részben a polgárasszonyok adománya.  Gyönyörű terítőket hímeztek az Úr asztalára, úrvacsorai edényeket készíttettek a híres debreceni ötvösmesterekkel templomuk számára. Az egyik aranyozott ezüst kannán ezt olvassuk: Juhos Borbála 1628. Egy másikon: Engemet csináltatott a debreceni eklézsiában az Úrnak asztalára, Isten nevének tisztességére a néhai boldog emlékezetű Nemzetes Fekete István uram, debreceni egynéhány ízbeli főbíró megmaradt özvegye, Székely Orsolya asszony anno D. 1647.”[20]

Voltak irodalompártoló polgárasszonyok, akik vagyonukból áldoztak vallásos énekeskönyvek és prédikációk kinyomtatására. Várady Gáspárné Nagy Dorkó énekeskönyvet nyomtattatott ki 1590-ben. Keresszegi István prédikációit Petneházy István özvegye Király Anna adatta ki 1635-ben. Kerekes Mihály özvegye Bagoly Kata Nógrádi Mátyás könyvét jelenttette meg „Lelki próbakő, melyen az ember mind magát, mind vallását megcirkálhatja, sőt házanépének is szent utat mutathat az egyenes úton való járásra” (1651)[21]

Meg kell emlékezni a papnékról is. A kálvinista papnékról külön rendelkezik az egyházi törvény, mivel őket is az egyház képviselőinek tekintettek Méliusz püspök a következőket írja nekik okulásul: „Tiltjuk a papok feleségeinek a fényűzést, a ruházatban való mértéktelenséget! Ne bujálkodjanak gyöngyökkel, hajoknak fodorgatásával, hanem hordjanak középszerűen díszített, az udvari és királyi nemes nők fényűzésétől, kevély pompájától és gőgjétől ment öltözetet! Legyenek szemérmetességgel, tisztasággal ékesek, férjeik iránt engedelmesek, józanok, a házi dolgokban jártasak és szorgalmasak!”[22] Ezt az intést követték is, nemcsak segítőtársai voltak férjüknek, hanem lelki segítséget nyújtottak a rászorulóknak és segítettek a testi bajok gyógyításában is. Orvosi könyvek kéziratban is voltak papi családoknál. A püspökök feleségei hasonlóan a nagyasszonyokhoz, támogatták a külföldön tanuló ifjakat. Például Bocskai Erzsébet, Károlyi Péter tiszántúli püspök felesége könyveket adott ki és a Wittembergben tanuló ifjakat fejedelmileg segítette. Bocskai Klára eklézsiák, iskolák jótevője. A paplányokat szívesen vették feleségül a debreceni előkelő polgárok. Így a paplányok bekerültek a legelőkelőbb debreceni családokba és a következő generációt hitben nevelték.

Az özvegy papnékra és árváikra gondot viselt a város, ők pedig példamutató életükkel szolgálatot tettek az egyháznak és a városnak. A kereszténység kezdetén az özvegyasszonyok gondozták a szegényeket, betegeket és árvákat. A Debrecenben élő özvegy papnékat is felvállalták ezt a szerepet.

A reformáció nem csak az egyházat alakította át, hanem az emberi gondolkodást is. Megjelenik a politikában, a közgondolkodásban és a mindennapi életben is. A reformáció terjesztésében kiemelkedő szerepet kaptak és töltöttek be az asszonyok, akár főúriakról, akár polgárasszonyokról legyen szó. Hitük nem csak magának való hit volt, hanem olyan hit, amely tettekre ösztönözte őket, mely iskolákat, templomokat épített, mely gondoskodott a papjairól, a tanárairól, mely nem tűrte meg a szenvedést maga körül. Többségük szerepe sohasem kerülhetett napvilágra. Néhányuknak kívánt a szerző emléket állítani és hírüket elvinni a nagyvilágba.

 

Jegyzetek:

 

[*] Ez az előadás elhangzott német nyelven Wittenbergben a Luther Akadémián (Evangelische Akademie Sachsen) a „Wurzeln der Demokratie” című konferenciáján 1995. október 31-én.



[1] S.Szabó József: A reformáczió patronái főleg Debreczenben és környékén.  In: Debreczeni Képes Kalendárium, 1911. (továbbiakban: S.Szabó, 1911.) 41. p.

[2] Révész Imre: „Akikre nem volt méltó a világ”. Képek a keresztyénség történetéből. Debrecen, 1993. 80. p.

[3] S.Szabó József: A Perényiek. A magyar reformáció szolgálatában. Bp., 1923. 44-45. p.

[4] S.Szabó, 1911. 47. p.

[5] S.Szabó, 1911. 44. p.

[6] S.Szabó József: Debreczen régi nagyasszonya. In: Debreczeni Képes Kalendárium, 1907. 23. p.

[7] Takáts Sándor: Régi magyar nagyasszonyok. Bp., 1982. (továbbiakban: Takáts, 1982.) 120. p.

[8] S.Szabó, 1911. 44. p.

[8] Takáts, 1982. 129. p.

[9] Takáts, 1982. 129-130. p.

[10] Balogh Judit: Ama kegyelemnek mennyei harmatja. A 17. századi magyar puritanizmus irodalmából. Bp., 1995. (továbbiakban: Balogh, 1995.) 192–193. p.

[11] S.Szabó József: A Lórántffyak. Történeti rajz. Bp., 1896. (továbbiakban: S.Szabó, 1896.) 23. p.

[12] Balogh, 1995.194. p.

[13] S.Szabó, 1896. 26. p.

[14] Balogh, 1995. 116. p.

[15] S.Szabó, 1896.28.

[16] Takáts, 1982. 187. p.

[17] Takáts, 1982. 191. p.

[18] S.Szabó József: Régi, főként debreceni asszonyok. Debrecen, é.n. 18. p.

[19] Uo. 19. p.

[20] Uo. 20. p.

[21] Uo. 21. p.

[22] Uo. 12. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,