Alig néhány hónapja, hogy bensőséges ünnepségre gyűltünk össze a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban: Gergely Jenőt köszöntötték tanítványai, munkatársai, kollégái és barátai 65. születésnapján. Tudtuk, hogy sokan vagyunk e kategóriák tagjai (sokunk tartotta megtiszteltetésnek, hogy több minőségben is megjelenhetett), magunk is meglepődtünk viszont azon, hogy milyen sokan. Tényleg csak pár hónapja volt, és leírhatatlan a szomorúság, hogy e társaság 2010. január 12-én újra találkozott a Kerepesi úti temetőben, ezúttal a Professzor Úr búcsúztatásán…

Aki egyháztörténeti kutatásokra adja a fejét, különösen a 19-20. századi Magyarország egyháztörténetére kíváncsi, jó ideig még biztos nem tudja, nem tudhatja megkerülni munkásságát. Sokak könyvespolcán ma is az általa írott, átdolgozott A pápaság története jelenti a legfőbb egyháztörténeti kézikönyvet, de e – leginkább a „nagyközönség” igényeit szem előtt tartó – kötete mellett legalább ennyire jelentősek szakmai folyóiratokban, konferencia-kiadványokban közölt, példás alapossággal fogalmazott, jegyzetelt tanulmányai. A politikai katolicizmus lényegének sokoldalú megfogalmazása, a keresztényszocializmus hazai múltjának monografikus feldolgozásai mellett még számba venni is nehéz az általa megírt témaköröket, melyek többsége az állam-egyház viszony egy-egy átfogó vagy épp részterületét érintik. (Gondoljunk csak a katolikus egyház Horthy-kori történetét bemutató monográfiájára vagy épp az 1938-as eucharisztikus világkongresszust ismertető könyvére stb.) Kivételes képességei egy-egy témakör diszciplináris megragadásánál is megmutatkoztak, többek között a történeti életrajz példaadó művelése kapcsán (Giesswein Sándor, Prohászka Ottokár, Gömbös Gyula), vagy épp abban, ahogy a történeti forráskiadáshoz viszonyult (püspökkari tanácskozások jegyzőkönyveinek, a Mindszenty-per iratainak stb. sajtó alá rendezése), átfogó politikatörténeti kézikönyvek, adattárak szerkesztése (utóbbi Balogh Margittal közösen az Egyházak az újkori Magyarországon c. kötetek) és a sor még hosszan, hosszan folytatható. Bibliográfiája lenyűgözően hosszú, bár az őt ismerők most a befejezetlenség érzését próbálják magukba fojtani…

Még azt is nehéz csokorba gyűjteni, mi mindent tanulhattunk tőle: az alaposságot, az elfogulatlan, objektivitásra törekvő szemléletet, a nemcsak elméletben létező, hanem gyakorlattá nemesedő történetírói függetlenséget – akkor is, ha egyháztörténészként ezáltal magunkat óhatatlanul kitesszük (a gyakran nem is egy irányból érkező) támadásoknak. Gergely Jenő úgy lett az egyháztörténetírás megkerülhetetlen, autonóm személyisége, hogy 1990 után sem kellett az 1970-es évektől megjelenő tanulmányait újragondolnia, legfeljebb rezignáltan tudomásul vennie az őt szarkasztikusan „marxista történészként”, vagy épp katolikus érdekek szekértolójaként interpretáló megjegyzéseket. Példát mutatott vitatkozásban is, igazi „tanáruras” stílusban részletezte ellenérveit, ha kellett, azzal tudott tiszteletet parancsolni, ahogy maga is tisztelettel fordult az őt felkeresőkhöz. Vidám, közvetlen természete nagyon is könnyen összeegyeztethető volt professzori státuszával, nem tagadom, ezt a habitust nagyon irigylem, s talán nem vagyok vele egyedül. Nem véletlen, hogy ki így, ki úgy (egyetemi hallgatóként, doktoranduszként, opponensi vagy lektori véleményre várva) kapcsolatba került vele. Lenyűgöző volt fáradhatatlansága, pontossága is: bárhová hívták előadónak, szívesen fogadta, és nem tudok olyanról, hogy ha felkérték, ne készítette volna el határidőre tökéletes alaposságú kéziratát, melyeket többnyire régi írógépén kopogtatott, minduntalan megszégyenítve a mi folyton rohanó, de mégis mindenhonnan elkéső, internetböngésző, laptopos generációnkat. (Az már csak számunkra fontos – de mennyire fontos! – részletkérdés, hogy amikor az 1990-es években a „fiatal egyháztörténészek találkozóit” szerveztük, magától értetődőnek tekintette részvételét, tanácsadó, előadó szerepvállalását, szívesen adta kéziratait konferencia-köteteink, vagy épp az induló Egyháztörténeti Szemle számára.) Félve reménykedem, hogy nem az utolsók között volt-e a tudományhoz való ilyetén viszonyával, most már rajtunk is múlik, hogy példáján okulva továbbadjuk-e hozzáállásának örökségét.

Nekrológjának minduntalan elakadó fogalmazásakor úgy érzem, legjobb az ő szavait felidézni. Egyik laptársunk körkérdésére adott válaszai[1] mai szemmel olvasva már a történetírói ars poetica megnyilvánulásának tűnnek, bár talán ő nem annak szánta. Például amikor arról beszélt, hogy mindenkor könnyen és gyorsan, jó értelemben vett megszállottsággal írt, hozzátéve: „Számomra a munka és a szórakozás egyet jelent, az oktatás – kutatás – publikálás nem terhes és végeláthatatlan robot volt és ma sem az, hanem »létezési forma«.” Tegyük hozzá: az bizony. A „micsoda az egyháztörténetírás?” szakmánkban lépten-nyomon felbukkanó kérdésére is követendő példát adott: „Engem az egyház, mint társadalomtörténeti, művelődéstörténeti intézmény érdekelt és érdekel. Nem teológiai tudományként akartam művelni az egyháztörténetet, hanem a köztörténet egyik fontos területeként.”[2] – Hiszen a történész számára az egyházak, vallásfelekezetek nem önmaguk-ban álló, befelé néző, hanem épp az őket körülvevő társadalommal, közélettel folyamatosan interakcióiban lévő közösségek illetve intézmények. Mint mondta, két dologgal folyton konfrontálódott munkássága során: a hagyományos, „antiklerikális” szemlélettel, illetve az egyháziassággal, melyről így szólt: „A másik a hívő, magukat »hivatalosnak« valló egyháztörténészek által nem egyszer képviselt apológia, amely nem tolerálja az objektív kritikát sem, és úgy véli, autentikus egyháztörténetet csak az egyházban élő hívő írhat, hiszen az egyháztörténet a teológiai tudományok része és nem a köztörténet egyik ága.” Vagy a történeti dokumentumokhoz való viszonya kapcsán: „Szerintem a források »saját kezű« feltárása és ismerete nélkül a történetírás talajtalanná válik, a levegőben »lebeg« és ürügyet adhat múló teóriák megfogalmazásának.” További idézetek citálása helyett hadd kérjem az Olvasót, szánjon pár percet Gergely Jenő munkásságának méltatására, e sajátos „ars poetica” elolvasására és végiggondolására.

 

Az említett 65. születésnapot köszöntő kötet részére írt gondolataimat alig egy évvel ezelőtt így fejeztem be: „Tisztelt Professzor Úr! Kedves Jenő! Példát mutattál tartalomban és formában, »mit?«-ben és »hogyan?«-ban egyaránt, fogadd érte köszönetem. Remélem, nem bántalak meg, ha e kerek évfordulón nemcsak Neked kívánok sok boldog születésnapot, hanem magunknak is még sok Gergely Jenővel töltött évet. Valami azt súgja, tudunk még Tőled tanulni, és én bizony még sokáig szeretnék is…” Tanítványok tudják csak megérteni a szomorúságot, amikor konstatálom, hogy ez utóbbi reményemet a Gondviselés szertefoszlatta. Vagy talán mégsem, csak másként teljesíti be, nem is tudom... Hiszen műveidet megőrzik a könyvtáraink polcai (de sokszor fogjuk még fellapozni őket!), tanácsaidat, útmutatásaidat most már a múlhatatlanság is felértékeli, és nem halványodik emlékezetemben a Rád mindig jellemző hamiskás mosolyod sem… Tisztelt Professzor Úr, kedves Jenő! Köszönöm Neked, hogy tanítványod lehettem és az is maradhatok! Nyugodj békében!

 

Fazekas Csaba

 

Jegyzetek: