Vissza a tartalomjegyzékhez

6. évfolyam 1. szám
A. D.
MMV

Peter Godman: Der Vatikan und Hitler. Die geheimen Archive.
München, Droemer Verlag, 2004. 368 old.
Peter Godman: Der Vatikan und Hitler

 

 

Albert Einstein 1940-ben így vélekedett a katolikus egyháznak a nácizmushoz fűződő viszonyáról: „Csupán az egyház próbálta Hitler útját keresztezni az igazság eltussolására indított kampányban. Csak az egyháznak volt bátorsága és kitartása kiállni az intellektuális igazságért és az erkölcsi szabadságért”. Érdemes összevetni a New York Times 2001-es szemleírójának véleményével: „Most II. János Pál pápára és utódaira vár az a feladat, hogy megtegyék a következő lépést és elismerjék a Vatikán mulasztását, hogy nem állt ki egyértelműen az ellen a gonosz ellen, amely végigsöpört Európán.” A Vatikáni Levéltár XI. Pius pápaságával kapcsolatos dokumentumainak egy része 2003 óta hozzáférhető. A titkosítást feloldó jegyzék hangsúlyozza, hogy a pápai döntés rendkívüli jelleggel bír, mivel a kutatható iratok terminusa eddig XV. Benedek pápaságának vége, azaz 1922 volt. A pápai rendelet célja, hogy a kutatók „végre pontot tegyenek a Szentszéket állítólagos hallgatásáért ért igazságtalan és hálátlan bírálatokra”.

Peter Godman új-zélandi történész könyve arra tesz kísérletet, hogy a frissen nyilvánosságra hozott források ismeretében megvilágítsa a Vatikán nemzetiszocialista Németországgal kapcsolatos politikájának eddig ismeretlen területeit. A szerző két, újra és újra felmerülő kérdésre keresi a választ: milyen volt a Vatikán és a nácik viszonya, illetve miért hallgatott a vatikáni diplomácia az egyre durvább visszaélések ismeretében.

Ezeknek a kérdéseknek a korrekt megválaszolása a levéltári kutatás mellett egyéb kvalitásokat is igényel. Mindenekelőtt intellektuális ügyességet a dokumentumok értelmezésében, és pártatlan ítéletet azoknak a sajátos történelmi körülményeknek a megítélésében, amelyek az európai politikát jellemezték Adolf Hitler korszakában. Godman nagy óvatossággal, korrekt módon, és hatalmas forrásanyagra támaszkodva közelíti meg a témát úgy, hogy közben számos új értékelési szempontot vet fel.

Az egyház második világháború alatti szerepvállalásával foglalkozó munkák a források csekély volta miatt általában spekulatív módon, vagy elmarasztaló, esetleg apologetikus szándékú prekoncepció által meghatározva dolgozták föl az eseményeket, és szinte kizárólag XII. Pius megítélésével foglalkoztak. E leegyszerűsített séma alapvetése a következő: a vádlottak padján egyfelől Hitler, bűnösnek tartva és elítélve, másfelől a Vatikán, mint feltételezhető cinkos, „csendestárs” Hitler bűntetteinek elkövetésében. E konstrukció valóságtartalma azonban igen csekély, mert olyan megközelítésen alapszik, amely az események mélyebb megértése helyett, egy erősen leegyszerűsítő polémia céljait szolgálja. E mitizálás előnyei kézenfekvőek. A megbélyegzés és a spekulációk nagyobb nyilvánosságot ígérnek, és kevesebb munkát igényelnek, mint az aprólékos történeti értékelés. Ha pedig – mint Peter Godman könyve bevezetőjében megjegyzi – a Vatikán vádlójának azt mondják, hogy a már nyilvánosságra hozott anyagokról is hiányos az ismerete, azt feleli: inkább tartja magát moralistának, mint történésznek.

Godman könyve az eddigi, lassan sztereotípiává merevedő megközelítésekkel szemben egy új perspektívából kutatja az eseményeket. Vegyük csak a Vatikán fogalmát. Mit jelent ez a kifejezés az adott korszakban? Némely interpretációból úgy tűnik, kizárólag XII. Piust. Vagy egy monolitikus intézményt, mely totális ellenőrzés alatt áll, melyben mindenki mindig ugyanazt gondolja, és minden esetben egy irányba húz? Bár a történettudomány már a totalitásra törekvő államok esetében sem veszi készpénznek a monolit struktúrát, az egyház működésével kapcsolatos álláspontok mégis sokszor ezt a viszonyulást tükrözik.

Godman célja a Vatikán összetett belső viszonyainak bemutatása. Számára ez jelenti az események megértésének kulcsát. Azoknak az embereknek a gondolataira és indítékaira akar rávilágítani, akik a kúria különböző területeinek meghatározó személyiségeiként annak politikáját formálták. Csak ha áttekintjük, mi történt a Vatikánon belül, (ezt kifejtették, le is írták, de különböző okok miatt nem hozták nyilvánosságra) érthetjük meg a Vatikán vezetőinek döntéseit és cselekvési lehetőségeit. Róma ebben a könyvben úgy jelenik meg, mint egy színpad, melyen nem csak Eugenio Pacelli áll, hanem néhány kevésbé ismert figura is.

A kulisszák mögött zajló dráma a ’30-as évek elején kezdődik, és 1939-ben éri el csúcspontját. E krízisként értékelt folyamat bemutatásakor a szerző elfordul mindenféle kollektív általánosítástól, és részletesen bemutatja a kúrián belül azokat az egymástól lényegesen különböző álláspontokat, melyek e kritikus időszakban meghatározták az egyház cselekvési-magatartási irányát.

A történet a kúrián belüli hatalmi centrumok tevékenységének bemutatásán keresztül bontakozik ki. Kiderül, hogy mivel a funkciók különbözőségéből adódóan, ezek cselekvését más és más szempontok határozták meg, így a követendő magatartás tekintetében sokszor egymásétól eltérő következtetésekre jutottak. Eljárási módjaik sem egyeztek meg, mégis mindegyiknél megmutatkoznak azok a feszültségek, amelyek abban az időben a Vatikánban uralkodtak. Nem volt hiány emellett önjelölt és önjáró „problémamegoldókban” sem. XI. Pius pápa 1934 és 1936 között három stratégia közül „választhatott”:

– az egyházon belüli szubszidiaritás működőképességében bízó hallgatás, illetve a diplomáciai keretein belüli protestálás lehetősége Pacelli államtitkártól;

– a pápai enciklika formájában történő nyilvános elítélés a jezsuiták javaslatára, a Szent Offícium hatáskörében;

– az Alois Hudal által képviselt „appeasement” stratégia.

Az első stratégiát a bíboros államtitkár sajátította ki, aki számára az általa, még berlini nunciusként megkötött konkordátum paragrafusai álltak az első helyen. Pacelli a diplomácia művészetének mestere volt. Ennek keretein belül, ha kellett tiltakozott, ha megkövetelték, elmondta a véleményét, és a konkordátum álláspontjának megfelelően meggyőződéseit. De a háttérben maradt olyan eseményeknél, amelyek megítélése az egyezmény keretein kívül esett. A szerződési hűség, a jogilag és diplomáciailag korrekt viselkedés alapvető volt a későbbi XII. Pius számára nemcsak intézményes szerepében, hanem ez jelentette saját karakterének kulcsát is. Álláspontját nem egy esetben a nácik előtt is felvállalta, de mint a Szentszék legmagasabb rangú diplomatájának mindenkor be kellett mérnie egy adott állásfoglalás horderejét és esetleges hatásait. Az államtitkárság nemzeti szocialistákkal való kapcsolatát e magatartás mellett, elkerülhetetlenül reálpolitikai szempontok határozták meg. Ez a gondolkodásmód nem találhatott közös nevezőt a törvényi normákat szisztematikusan felszámolni igyekvő náci akarattal, így kudarcra volt ítélve.

A második stratégia megkövetelte a nemzetiszocializmus megbélyegzését az emberiség érdekében, amelynek védelmezője az isteni és természetes jog szerint a pápa volt. 1934 októberében a Szent Officium, a korábbi Szent Inkvizíció és legfőbb Egyházi Hatóság azt a feladatot kapta, hogy vizsgálja meg a náci ideológiát a katolikus hittel való összeegyeztethetőség szempontjából. Az előkészítő munkálatokkal megbízott jezsuiták – Franz Hürth és Johannes Rabeneck, majd később Luis Chagnon – vizsgálatának eredménye világos volt: a nemzetiszocializmus alapelvei összeegyeztethetetlenek a katolikus hittel. A tapasztalatokat egy 47 pontos listában foglalták össze, mely három részre, a nacionalizmus, a rasszizmus és a totalitarizmus „tévelygéseinek” meghatározására tagolódott. Az „inkvizítorok” Hitler „Mein Kampf”-ját (először latin fordításban), követőinek beszédeit és írásait elemezve a nürnbergi perek előtt tíz évvel eljutottak a náci ideológia központi elveinek határozott elítéléséhez. Az elítélés olyan határozott, kiterjedt és lényegretörő volt, hogy a vatikáni Sub Secretum-ból 1940-ben, amikor Hitler győzelme lehetségesnek tűnt, az Egyesült Államokba vitték a dokumentumokat, tartva az esetleges elkobzástól.

A jezsuiták által benyújtott javaslatok, a felmerülő nézetkülönbségek és félelmek miatt, egy új stratégia részeként, lényegesen meggyengülve kerültek újra a Szent Officium elé. A Godman által „a nagy dobásnak” nevezett terv lényege, hogy a nemzetiszocializmus által felvetett problémákat egy nagyobb összefüggésrendszerben, morális síkon értelmezi, az egyháznak az emberiségért való univerzális küldetése keretében. Ezért a 24 pontos tervezet, mely 1936 októberében már nyomtatásra volt előkészítve (!) az elítélendő tanok – rasszizmus, nacionalizmus, totalitarizmus – mellé felsorakoztatja a kommunizmust is. Sőt, a minőségükben egyenrangú tévedések közül, mint „egyenlők közt a legegyenlőbbet” a dokumentum a kommunizmust látja a legnagyobb veszélynek, fenntartások nélkül elítélve azt.

A hallgatás és a titkos háttérmunkák alatt egy másik szereplő szólalt meg a színpadon, aki a legkevésbé sem szenvedett gátlásoktól és aggályoktól. Alois Hudal a Szent Officium tagja, a római Instituto Santa Maria dell’ Anima, egy, a 16. században német klerikusok képzésére létrehozott alapítvány rektora volt. A szerző által igen erősen elmarasztalt Hudal megpróbált közvetítő lenni az egyház és a nemzetiszocialisták közt. Taktikájának két oldala volt. Egyrészt kifejtette, hogy hiba lenne úgy értelmezni a nemzeti szocializmust, mintha a fasizmushoz hasonlóan csak egy politikai párt lenne, mert nem lehet eltekinteni annak vallási jellegzetességeitől. Az egyháznak ezért el kell ítélnie a nácik hibáit, ha el akar kerülni egy esetleges herezist. Így hozzájárult ahhoz, hogy XII. Pius felkérte a jezsuitákat a nácikkal szembeni állásfoglalás előkészítésére. Másrészt a „jó” nácikat a katolicizmus irányába akarta terelni, és egyidejűleg bevetni őket a kommunizmus elleni harcba. Hudal megkülönböztette a kiátkozni való extremista „bal” nácikat, és a kompromisszumkész konzervatívokat, akikhez Hitlert is sorolta. Hudal a nemzetiszocializmust akarta katolizálni, félreismerve annak valós természetét, illetve annak vélt pozitív oldalait az egyház számára hasznosíthatóvá akarta tenni.

1936-ban írott, az egyház által elutasított, de indexre a szerző beosztása és a nagyobb botrány elkerülése végett nem tétetett könyve, a „Nemzetiszocializmus alapjai” közeledés volt a náci ideológiához, melyért a „nácik udvari teológusa” kétes értékű címet érdemelte ki. (Könyve megjelenését követően Hudal egyházi karrierjének – elsősorban épp Pacelli közbenjárására – vége szakadt.) Hudal, gyakorlatilag „hátba szúrva” saját kollégáit, akkor adta ki a nemzetiszocializmus némely tanával szimpatizáló könyvét, amikor az Officium tervezete a nyomdába került. Sok volt neki, hogy a nemzeti szocializmus egy megítélés alá esett a kommunizmussal, ezért mindenáron meg akarta akadályozni az enciklika kiadását.

A jezsuita javaslatokhoz képest kilúgozott, de a nácikról alkotott véleményt tekintve még mindig „nagyon erős” megnyilatkozás a körülmények alakulása folytán nem került a nyilvánosság elé. Ennek okait behatóan elemzi a szerző. Az Officium egyes tagjai számára a kommunizmus fenyegetőbb veszéllyé vált, mint a nemzetiszocializmus. Ezt az álláspontot a németországi püspökök egy része is osztotta. A Németországból érkező hangok közül nem volt elhanyagolható az sem, mely szerint az egyház egyértelmű állásfoglalása a nemzetiszocializmussal szemben német katolikusok tömegeinek ellenállásába ütközhet. Az államtitkárság egyértelműen az óvatos politikát támogatta, Hudal akciója pedig következetlen színben tüntethette volna fel a Vatikánt egy ellentétes tartalmú enciklika kiadása esetén. Egyetérthetünk Paul Johnson angol történész véleményével: „A pápaság azt nem ismerte fel, hogy a nácik sokkal veszedelmesebb ellenségei a kereszténységnek, mint a kommunisták. Leleplezték és láthatóvá tették ugyanis a keresztények bizonytalanságát, gyengeségét és gyávaságát, a kommunisták viszont épp arra kényszerítették őket, hogy mutassák ki erejüket – s mindezeken túl: a nácik sokkal komolyabban és eltökéltebben törekedtek arra, hogy a kereszténységet véglegesen eltöröljék.”

XI. Pius végül határozatlan időre elnapolta a tervezet kibocsátását és utasítást adott egy, a kommunizmus „tévelygéseit” elítélő állásfoglalás kidolgozására.

1936 őszén XI. Pius tehát úgy döntött, hogy továbbra is a Németországgal kötött konkordátumra és a reményre alapozza a politikáját. Godman szerint a jezsuita javaslatok fényében ebbe a vonalba illeszthető a híres, 1937 márciusában kiadott („Mit brennender Sorge”) c. enciklika is, mely egy kompromisszumként jött létre a német püspöki kar és Róma félelmei között, gyakorlatilag a konkordátum felrúgása nélkül. A Faulhaber bíboros által koordinált dokumentum az Officiumhoz benyújtott javaslatokkal összehasonlítva, bátortalan és erőtlen kísérletnek tekinthető. Igaz ez annak ellenére is, hogy megjelenésére a nácik rendkívül agresszívan reagáltak.

Godman konklúziója a következőképpen összegezhető: a Vatikánban fellelhető, eddig ismeretlen iratok egyértelműen bizonyítják, hogy XI. Piust és Pacelli bíboros államtitkárt, a későbbi XII. Piust nácik iránti szimpátiával vagy kollaborációval vádolni független a történelmi tényektől. Mind a pápa, mind államtitkára ismerték a nemzetiszocializmus tanait dogmatikai alapról elítélő állásfoglalásokat, láthatóan tudatában voltak a veszély mértékének, és személyes illúziókba sem ringatták magukat ezzel kapcsolatban. A szerző megközelítésében a tiltakozás politikájának bukását egyfajta ideológiai elfogultság, politikai gyengeség és morális bátortalanság keveréke okozta. Ez a katolikus egyház morális csődjét jelentette a nemzetiszocializmus elleni harcban.

E megközelítés kétségtelen igazságtartalma mellé egy másik – egyébként Godman könyvében is megemlített – szempontot helyeznénk. Battista Mondin a „Pápák enciklopédiája” c. könyvében a lényegre tapint, amikor így fogalmaz: „Bár a katolikus egyház XII. Pius kormányzása alatt kívülről a világi események kavargásában egyetlen kőtömbnek látszott, az egyház jogi megfeleléseinek módjától erősen megkötött pápa csak lassan tudta levonni azokat a következtetéseket, amelyek a megváltozott világtörténelmi helyzetben szükségessé váltak.”

 Nem világos ugyanakkor Godmannak az a kijelentése, hogy az említett két dokumentum ismeretében már nem kell azon spekulálni, „mit mondhatott volna” az egyház vezetése. A jelen időből visszatekintve, az egyháznak bizonyára komoly haszna származhatott volna egy ilyen aktusból. Az adott korszakban azonban mind a Vöröskereszt, mind a zsidókat segítő ügynökségek ugyanarra a következtetésre jutottak, mint a Vatikán: a zsidók megmentésére irányuló erőfeszítéseik sokkal eredményesebbek lesznek, ha az ügynökségek viszonylag csendben működnek. A háborús éveket a vatikáni archívum alapján feldolgozó 11 kötetes mű dokumentálja: keresztény és zsidó csoportok egyaránt arra kérték a pápát, hogy ne tiltakozzon nyilvánosan, mivel ezzel csak fokozódna a náci üldözés. Robert Kempner, az Egyesült Államok ügyvédje a nürnbergi perben ezt állította: „A katolikus egyház részéről minden Hitler-ellenes megmozdulás nemcsak öngyilkosságot idézett volna elő, hanem siettette volna még több zsidó és pap kivégzését.” 1942-ben Amszterdam katolikus hierarchiája nyíltan elítélte a nácik zsidóüldözését. A nemzetiszocialisták a zsidók felhajtásának és a deportálások számának megduplázásával válaszoltak.

Az, hogy a szubszidiaritás elve valójában működött, azt eredményezte, hogy a háború alatt az egyháziak zsidók százezreinek életét mentették meg. A pápa felfüggesztette a „kolostori regulát”, engedélyt adva ezzel a szerzeteseknek és apácáknak arra, hogy megnyissák ajtajaikat a háborús menekültek előtt. Képviselői felléptek a deportálások ellen a megszállt országokban, így Magyarországon is. Elég Giovanni Palatucci vagy Angelo Rotta érsek, budapesti nunciusra utalnunk: csak ők ketten több mint 10 ezer ember életét mentették meg. Ez ma már jelentéktelennek tűnik.

Az is meglehetősen sommás megállapítás, hogy az egyház „hallgatott”. 1935 márciusában nyílt levelet intézett a kölni püspökhöz, amelyben a nácikat „Lucifer gőgjével rendelkező hamis prófétáknak” nevezte. Még ugyanabban az évben erőteljesen támadta a lourdes-i zarándokok hatalmas tömege előtt azokat az ideológiákat, amelyek a „faj és vér babonájának megszállottai”. Pápasága kezdetén kiadta a Summi pontificus kezdetű körlevelet, amelyben éppen azokat a „bálványimádó elveket” ítélte el, amelyekre a nemzetiszocializmus épült. Több esetben állást foglalt a rasszizmussal szemben, az egész emberi nem egységét hangsúlyozva. „A lélek ámuló szemével észrevehetjük és szemlélhetjük a közös Teremtőtől való eredet miatt egységes emberi nemet […]; ugyanígy egységes a természetét tekintve, mely testi valóságból, halhatatlan és szellemi lélekből áll; egységes a mindenki által elérendő konkrét cél és a jelen élet közös megoldandó feladata miatt; egységes a lakóhelye, azaz a földkerekség tekintetében, melynek természetes gazdagságával mindenki joggal élhet, hogy táplálkozni és gyarapodni tudjon; egységes továbbá a végső cél, maga Isten miatt, aki felé mindenkinek törekednie kell, s a dolgok és segítségek miatt, melyekkel ez a végső cél elérhető […]; éppen így egységes az egy és ugyanazon megváltás miatt, amelyet Krisztus […] mindenkiért végbevitt.” Ezt az enciklikáját betiltották Németországban. A franciák 88 ezer példányt osztottak ki belőle német területen. A Hitlerjugendet bízták meg azzal, hogy kobozzák el a példányokat és zúzzák szét azokat. Mindenki, aki hallani akarta, megértette, hogy mit ért a pápa az alatt, amit mond.

Godman előítéletek nélkül, a szakmai szempontok maradéktalan tiszteletben tartásával hoz elmarasztaló ítéletet a katolikus egyháznak a nemzetiszocialistákkal szemben tanúsított magatartásáról. Teszi ezt oly módon, hogy pontosan megkülönbözteti és elemzi a lehetséges alternatívákat. Könyve fontos hozzájárulás a 20. századi történelem ezen indulatokkal terhelt fejezetének megismeréséhez. Ugyanakkor azzal, hogy mindent összevetve morális csődként értékeli azt, hogy a Vatikán nem szólt elég hangosan, maga is az utókor ítéletének paradigmáit vetíti az adott korszakra, nem mérlegelve azokat az általa jól ismert szempontokat, melyek – az esetlegesen valóban meglévő morális deficit mellett – meghatározták a konkrét cselekvéseket.

A szerző tisztázó szándékának komolyságát bizonyítja, hogy a könyv függelékében latin és német nyelven, egymással és a megjelent állásfoglalásokkal összevetve közzéteszi a fentebb említett, eddig ismeretlen dokumentumokat. Mivel e dokumentumok hazai ismertetése érdemben segítheti a korról és a kor egyháztörténetéről alkotott differenciáltabb kép kialakulását, szándékaink szerint azokat a közeljövőben magyar nyelven is közétesszük.

(Bánkuti Gábor)

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,