A 2009-es év magyarországi egyháztörténeti irodalmának egyik legjelentősebb kiadványa[1] megítélésem szerint – a könyvismertetések, könyvbemutatók, pódiumbeszélgetések ellenére – nem kapott akkora figyelmet, mint amekkorát megérdemelt volna. Több recenzió is ismertette illetve elemezte,[2] többek közt folyóiratunk legutóbbi számában is.[3] Alábbiakban ez utóbbihoz szeretnénk néhány rövid megjegyzést fűzni, értelemszerűen újra méltatva ezt az egyedülállóan fontos monográfiát.

Egyedülálló, mert a magyar nyelvű holokauszt-szakirodalomban egyrészt először tesz – a korábbiakat meghaladó igényességgel – kísérletet arra, hogy a vészkorszakot a lehető legszélesebb perspektívából láttassa, másrészt pedig azért, mert nem csupán egyházakkal, felekezetekkel, országokkal vagy nemzeti közösségekkel, hanem a kötet egészének célját tekintve a „keresztény világgal” foglalkozik. E „világba” pedig egyaránt beletartoznak az egyháziak (püspökök, papok, lelkészek stb.), a hívő emberek, sőt a nem hívő névleges egyháztagok, valamint azok a politikusok és politikai erők is, melyek a kereszténységre alapozva illetve hivatkozva pozicionálják önmagukat a közéletben. Vagyis a „keresztény világhoz” kell sorolni – értelemszerűen más-más súllyal, felelősséggel és megközelítéssel – valamely Krisztus-követő egyház főpapját és falusi káplánját, a „keresztény” pártot vezető politikust és a deportáló vagonra ajtót csapó csendőrt, a zsidóság „térfoglalásáról” cikkező sajtómunkást, de a menleveleket hamisító diplomatát vagy a zsidókat rejtegető hétköznapi embereket is. Bonyolult, sokszínű „világ” ez, amelyet sokféleképp lehet nézni, értelmezni, csak azzal a ténnyel nem lehet vitatkozni: a holokauszt e világban zajlott le.

A magyar kiadás számos ponton kiegészíti az eredetit. Nemcsak a könyvet facilitátorként jegyző Heindl Péter köszönetnyilvánításáról, Schweitzer József volt főrabbi és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát – egymást érdekesen kiegészítő – előszaváról illetve ajánlásáról van szó. Ide tartoznak a több fejezetben szereplő magyar történeti kiegészítések (pl. a kronológiában Karsai László és Molnár Judit munkája, 49-77. old.), a kifejezetten magyar történeti tájékozódást segítő filmajánlat (392-395. old.), az internetes forrásjegyzéket hazai web-ajánlattal kiegészítő Toronyi Zsuzsanna gyűjtése (396-401. old.), az eredeti pontatlan adatait helyreigazító szerkesztői lábjegyzetek (pl. 256. old.) stb. Összességében azonban a magyar kiadás is őrzi az eredeti szövegének túlnyomó részét, és ami a legfontosabb: újszerű szemléletét. A nyolc (valójában inkább tíz) fejezetbe szerkesztett, több tucat tanulmány, az elő- és utószóval, valamint a segédanyagok terjedelmes jegyzékével együtt nem egyszerű történelemkönyv, jóllehet a magyar olvasót – különösen ebben a szerkezetben – olyan alapos információkhoz juttatja, amelyekhez eddig aligha juthatott hozzá. Képet alkothat szinte valamennyi európai ország egyházainak zsidókkal kapcsolatos magatartásáról, az ukrajnai, szlovákiai, hollandiai, franciaországi, dániai, vagy épp bolgár stb. eseményekről és a történések legfontosabb személyiségeiről, antiszemitákról és zsidómentőkről egyaránt. De körültekintő módon elemzésre kerülnek a kánonjog és a náci jogszabályok közötti párhuzamok, a zsidók iránti közöny egykori mozgatórugói, a náci ellenségkép elemei, nagyon tanulságosak (helyenként sokkolóak) a különböző oldalon állók motivációinak feltérképezése, a Vatikán sokat vitatott magatartásával kapcsolatos eszmefuttatások stb. Amitől a kötet több, mint történelemkönyv, az sokkal inkább a tanulságok számbavételében, a holokauszt következményeinek, feldolgozási kísérleteinek áttekintésében és elemzésében ragadható meg. A magyar olvasó szükségképpen meghökken a francia püspöki kar bűnbánatának határozottságától, érdeklődve olvassa a külföldi protestáns „válaszokat”, ismeretlenül csodálkozik rá arra, hogy a teológusképzésben milyen kiemelt szerepet szánnak egyes helyeken az antiszemitizmussal kapcsolatos ismereteknek, milyen teológiai és közéleti viták kísérték (kísérik napjainkban) a holokausztot stb. Részletezi a megbocsátás teológiai aspektusait ugyanúgy, mint a felelősségvállalás kérdéskörét, vagy épp a mindenféle népirtások során tanúsított keresztényi magatartásmintákat. Még a kötet végén szereplő dokumentumszemelvények is a közvetlen megszólítottság érzését keltik az olvasókban. (360-391. old.) De mástól is több történelemkönyvnél: az egyes tanulmányokhoz jobb és baloldali lapszéleken forrásszövegekből vett, figyelemfelkeltő idézeteket szerkesztettek, további ajánlott irodalmat soroltak fel az egyes témakörökhöz (más kérdés, hogy ezek többsége angol nyelvű és/vagy nehezen hozzáférhető a magyar olvasónak), sőt „kérdések további megfontolásra” cím alatt közvetlenül megszólítják az olvasót. Reméljük, a könyv lapozgatása közben a magyar olvasók is igyekeznek – a szerkesztők szándékának megfelelően – válaszokat megfogalmazni az olvasottak alapján.

A könyvnek kétségtelenül erősek az „áthallásai”. A kelet-európai (nemcsak magyar) olvasót ugyanis lépten-nyomon azzal szembesíti, hogy mennyire mást értenek Európa nyugati felében (Németországban is) manapság „számvetésen”, „a múlt bevallásán”, mint mifelénk. A múltfeltárás Magyarországon még nem jutott el a termékenyítő vitákhoz, a nagyszámú publikáció ellenére a beismerés kínosságán való túllépés igényéhez, sőt a lelkiismeret-furdalás olykor régi, önigazoló mítoszok újratermelődéséhez vagy épp hasonló alaposságú újak kialakulásához vezet. A szlovák vagy román történelemszemlélet e szempontból bizonyosan hasonló a miénkhez: már (jobb esetben) elismerjük a holokauszt szörnyűségeit, el is határolódunk tőle és őszintén sajnáljuk a jogelőd államalakulataink területén történteket, de mindig kínosan hozzátesszük, hogy „nem mi voltunk”, „másoknál sokkal rosszabb dolgok is történtek”, „mi mentettük a zsidókat” stb.

Hasonló hangvételűnek érzem az előző lapszámunkban megjelent ismertetést is. Nagy Antal Mihály elsősorban a református teológus[4] szemszögéből mérlegeli a kötet egyes állításait, üzeneteit, tanulságait. Főleg recenziójának 4. részével kívánok foglalkozni, mert álláspontja – megítélésem szerint – részét képezi annak a saját felelősségünkkel csak nehézkesen szembenézni tudó, a vészkorszak történetét inkább „önfelmentő” attitűdből vizsgáló szemléletnek, mely korábban is jellemezte történetírásunk egy részét, napjainkban pedig egyre erőteljesebbnek tűnik. (Előrebocsájtom, hogy az „önsanyargató” hozzáállást legalább ennyire elítélendőnek tekintem, és megállapításaimat e szélsőségtől ugyanúgy igyekszem elhatárolni.)

A recenzens első állításával máris vitatkoznék, hiszen szerintem nincs semmi „probléma” azzal, ha – Ger van Roon nyomán – az eseményeket „nem elszigetelten, hanem a megfelelő történelmi kontextusba helyezve vizsgáljuk”. Abban persze igaza van, hogy az egyes országok számos sajátossággal bírnak (ezeket egyébként a könyv szerzői pontosan ismertetik is), vagyis pontosan tudnunk kell, milyen közállapotok jellemezték Magyarországot, Bulgáriát, Dániát stb., azonban az összegző megállapítások megfogalmazását ez nem tetszi értelmetlenné, épp ellenkezőleg. Ugyanis elég sok volt a hasonlóság is, amely összehasonlíthatóvá tesz politikai illetve egyházi magatartásokat politikai illetve egyházi magatartásokkal. Annyi különbség egyetlen esetben sem volt két ország között, hogy a zsidóság jogfosztása bármilyen módon is „érthetőbbé” vagy relativizálhatóvá váljon.

Nagy Antal Mihály azt írja (meglehetősen kiragadva a kötet egészének szemléletéből, kontextusából), hogy egyes szerzők (itt konkrétan a 97. old.-on Franklin H. Littell) megértőek a német keresztények érzéseivel kapcsolatosan (vagyis hogy revánsot akartak az első világháború elveszítéséért és ez közelítette őket a nácikhoz), míg a magyaroktól ugyanezt elvitatják. Én nem éreztem efféle különbséget. A recenzens azt kérdezi: „Az viszont elítélendő, hogy a magyarok örültek a Felvidék egy része visszacsatolásának? Elvették Németország területének kétharmadát?” Miközben a kötet sehol nem említi, hogy a magyarok elítélendőbbek lettek volna, mindkét esetben a szélsőjobboldal (ezáltal az antiszemitizmus) térnyerésének egyik összetevőjeként tüntetik fel az első világháború vesztes országaiban megfigyelhető közhangulatot. A recenzált kötettől különösen idegennek érzem az 1919-1920. évi, egyes országokat ért területi veszteségeket összehasonlító, ezáltal a magyar politikai és egyházi elitet felmentő érvelést. (Arról nem is beszélve, hogy mit jelent a „tőlünk elvették” illetve hogy mások is ugyanilyen vesztesnek érezték magukat.) Trianon tragédiája a könyvben csak áttételesen fogalmazódik meg. Nagy Antal Mihály lesújtó kritikát fogalmaz meg a kötet magyar történeti fejezetéről: „A magyar nép, a magyarországi egyházak megrögzött antiszemitaként és antijudaistaként való beállítása (194-201. old.) – enyhén szólva – nem felel meg a valóságnak.” E sorok írója éppen ellentétes következtetésre jutott. Nem azért, mert a szerző, Randolph L. Braham számos tanulmányban és monografikus igényű összegzésben dolgozta fel a magyarországi holokauszt szinte minden vonatkozását, hanem azért, mert e kötetben szereplő áttekintése is megfelel a forrásközpontúság és az elfogulatlan történetírói tárgyalásmód követelményeinek. (Arról a meglehetősen ízléstelen megjegyzésről nem is szólva, hogy a recenzens Braham álláspontját születési helyével – Bukaresttel – hozza összefüggésbe…) Nagy Antal Mihály olyasmit hiányol Braham szövegében, amit nem is lehetett volna beleírni. Nincs ugyanis arról szó, hogy a magyar népet és/vagy a magyar egyházakat „megrögzött antiszemitának” állította volna be, viszont felvázolta azt az elgondolkoztató folyamatot, hogy hogyan válhatott a két világháború közötti Magyarországon (is) közvéleménnyé az antiszemitizmus. Méghozzá olyan mértékben, hogy az 1930-as évek végén – egyházi vezetők közreműködésével – zsidótörvényeket alkotott a magyar országgyűlés, a társadalom pedig legalábbis elnéző közönnyel nézte végig a jogfosztást, 1944-ben pedig a deportálásokat. Gondoljunk csak arra, hogy a vészkorszak idején úgy-ahogy megfogalmazott egyházi tiltakozásoknak miért nem lett számottevő foganatja.

Nem vitatható, hogy egyes egyházi lapok, egyházi személyiségek (protestáns és katolikus oldalon egyaránt) elhatárolódtak az antiszemitizmus bizonyos formáitól, azonban – sajnos – az sem, hogy legalább ennyien voltak, akik ezt nem tették meg, legalábbis olyan mértékben nem, hogy a „keresztény” társadalmat valamelyest áthassa a zsidóellenesség elutasításának gondolata. (A nyíltan antiszemitákról nem is beszélve.) A Horthy-korszak hivatalos „keresztény-nemzeti” ideológiájának a mérsékelt, valláserkölcsi alapú antiszemitizmus integráns részét képezte, akkor is, ha ez utóbbi nem tévesztendő össze a náci fajelmélettel. Utóbbi elutasítása (amely kétségtelenül egyértelműen jellemezte a keresztény egyházak megnyilatkozásait) nem jelentette egyúttal az antiszemitizmus elutasítását is, nem is beszélve a zsidóság asszimilációjának elfogadásáról. (Úgy tűnik, a kettőt Nagy Antal Mihály is összekeverte.) A recenzens elfogultságát jelzi, hogy azt írja: „Nem igaz, hogy »egy, csak egy legény« volt »talpon a vidéken« […]: Éliás József.” Miközben Brahamnél eredetileg ezt olvassuk: „Éliás József […] azon kevesek közé tartozott, akik a nyílt kiállást merték választani.” (Kiemelések tőlem – F.Cs. Vagyis a számszerűség mellett a hangsúly a tiltakozás nyilvánosságán volt.) A stilisztikai vonatkozásoknál fontosabb, hogy voltak egyháziak, nem is kevesen, akik akár életük kockáztatásával is részt vettek az üldözöttek bújtatásában, mentésében, próbálták felrázni a közvéleményt stb. A könyv nemhogy eltitkolná vagy kisebbítené a „keresztény világ” áldozatvállalását az üldözöttek mentésében, ellenkezőleg, méltó emléket igyekszik állítani nekik. Azoknak, akik politikai vagy épp egyházi környezetükkel is szembeszálltak, ha kellett. Márpedig mindig kellett. Az már más kérdés, hogy e zsidósággal szemben közönyös vagy ellenséges „környezet” kialakulásáért is voltak felelősök, s a könyv ezekről sem hallgat, mi sem tehetjük.

Ne feledjük továbbá a kötet alcímét: „Szembenézés a múlttal és a jövő kihívásaival.” A kötet fogadtatása kapcsán megállapíthatjuk, hogy mindkettő fontos. Sőt, meg kell hogy előzze mindezt a jelen kihívásával való szembenézés: a kötet (és a hasonló vállalkozások) elfogulatlan, értő és érdeklődő tanulmányozása. Köszönet az Egyházfórum és a Balassi Kiadóknak a magyar nyelvű változat megjelentetéséért!

 

Jegyzetek: