Vissza a tartalomjegyzékhez

2. évfolyam 1. szám
A. D.
MMI

Egyházügyi hangulat-jelentések, 1951, 1953. Szerk.: Szabó Csaba.
Bp., Osiris - Budapest Főváros Levéltára, 2000.
Az utóbbi tíz évben egyre több feldolgozás jelenik meg a sokáig tabu témaként kezelt Rákosi-korszakról

Az utóbbi tíz évben egyre több feldolgozás jelenik meg a sokáig tabu témaként kezelt Rákosi-korszakról. Igaz ugyan, hogy a hatvanas évektől kezdve már olvashattunk elemzéseket illetve kortörténetet erről az időszakról, de ezek szellemisége, ideológiai elkötelezettsége nem tette lehetővé az objektív tényfeltárást. Jellemző, hogy az elkövetett törvénysértéseket a „szektás elhajlás” bűnlajstromára írták és nem vették vizsgálat alá magát a rendszert.

A rendszerváltás teremtette meg annak lehetőségét, hogy a történelemtudomány módszereivel  valódi és most már objektívnek mondható vizsgálat kezdődjön (bár egyes kutatók még mindig pártpolitikai síkon közelítik meg a témát akár pro, akár kontra). A történészek jelentős része az 56-os eseményeket kutatta, amely jelenkori történelmünknek valóban egyik kiemelkedő időszaka. Ne feledjük azonban, hogy az 1945 és 1956  közötti korszak is bővelkedik olyan meghatározó eseményekkel, történésekkel amelyek végül is elvezetnek az 1956. évi forradalomhoz.

Az átfogó, egy-egy korszakot bemutató kötetek mellett ma már egyre nagyobb az igény a dokumentum-feldolgozások, illetve forrásközlések iránt. A történelem főszereplője maga az ember és a híres vagy hírhedt személyek mellett idetartozik az „egyszerű állampolgár” is napi gondjaival, cselekedeteivel, álmaival. A középiskolai történelem tanárok egy része még manapság is gondokkal küzd, ha a tananyagban eléri ezt a korszakot. Ma már kiváló tankönyvek segítik munkájukat, de sokkal színesebbé válik maga a történet egy jó forráskiadás feldolgozása után. Ezért is tarthat érdeklődésre számot a Szabó Csaba által szerkesztett dokumentumkötet, amely egy ügynök egyházügyi jelentéseit és „felettese” havi hangulatjelentéseit dolgozza fel.

A mű négy részre tagolódik. Az első fejezet: A katolikus egyház Magyarországon. 1945-1953. címet viselő bevezető tanulmány. A szerző az egyháztörténet mellett nyomon követi az adott időszak jelentősebb politikatörténeti eseményeit, illetve ezeken keresztül mutatja be az egyház küzdelmét a fennmaradásért. Már az 1945. évi földosztás is érzékenyen érintette a katolikus egyházat, hiszen birtokainak majdnem 90 %-át kisajátították. A kommunista irányítású belügyi tárca több adminisztratív intézkedést is hozott az egyház ellen (katolikus szervezetek, egyesületek feloszlatása), de 1948-ig nem az egyház volt fő a támadási célpont.  Szaléz  atya és a többiek elleni koncepciós perek is elsősorban a hatalmi harc színjátékai voltak, a polgári pártok lejáratásának eszközei. Az egyházat egyszerűen besorolták az ellenség kategóriájába. Ki az ellenség? Az osztályharc elmélete alapján a kizsákmányoló osztályok maradványai, nevezetesen a régi rendszer kiszolgálói (katonatisztek, csendőrök, vezető tisztviselők) illetve élvezői, az egykori birtokosok (kulákok) és az egyházi személyek. Majd kibővül az ellenségkép, a polgári társadalom hívei is felkerülnek a „nemkívánatos elemek” listájára. Az MKP (illetve később az MDP) vezetősége gyökeresen akarta megváltoztatni a társadalmat eljutva egészen az egyes emberig. Az új embereszmény (a szovjet modell hű másolása) szakít a „(kis)polgári csökevényekkel”, tetteit, gondolatait csak a szocializmus építésének szenteli és természetesen híven követi a Párt és „szeretett vezére”, Rákosi Mátyás útmutatásait. Aki ez ellen szólni mert, vagy nem értett egyet vele, sőt ha nem lelkesedett elég látványosan hamarosan az ellenség között találhatta magát.

Az 1947-es választások után a már jelentős hatalommal bíró kommunisták megkezdték a frontális támadást a katolikus egyház ellen. A felekezeti iskolák államosítása, a fakultatív hitoktatás bevezetése után letartóztatták a katolikus egyház vezetőjét Mindszenty József prímást. A megrendült hívők jelentős része már a baloldal mellett adta le voksát az 1949-es választásokon. Az 1950-ben kikényszerített megegyezés után is folytatódott a klérus elleni támadások sorozata. A békepapok mozgalma, a szerzetesek internálása, végül Grősz József kalocsai érsek letartóztatása mind-mind a katolikus egyház felmorzsolását óhajtotta elősegíteni. Az MDP vezetősége úgy vélte, hogy a papság megosztásával, illetve az egyház elleni folyamatos rágalomhadjárattal egy-két év alatt ki tudja törölni a magyar népből a kereszténységet. Tévedtek! A dokumentumokat olvasva mindenki előtt világossá válik, hogy a Rákosi-diktatúra legvadabb éveiben is a templomok tele voltak és a hitoktatásra járó fiatalok száma is jelentős.

Szabó Csaba lenyűgöző mennyiségű forrás és szakirodalom felhasználásával mutatja be az eseményeket. Részletesen foglalkozik az Állami Egyházügyi Hivatal felállításával, bemutatja működési kereteit, ezzel is elősegíti a dokumentumok könnyebb megértését. Tanulmánya befejező részében azt vizsgálja, hogy Nagy Imre reformjai hoztak-e enyhülést az egyház számára. Idézve őt: a kormányost ugyan kicserélték, de a rendszer alkotórészei a régiek maradtak. Ez az állapot hol enyhébb, hol szigorúbb formában, de a rendszerváltásig fennmaradt. Szintén az első fejezetben foglalkozik a szerkesztő a dokumentumok illetve a két főszereplő bemutatásával.

A hatvanas éveiben járó nyugdíjas tanár, szinte megszállottan járta Budapest templomait és gyűjtötte az információkat. Heti jelentéseiben összegezve adta tovább tapasztalatait. Ezek a jelentések azonban kevés „használható” információt tartalmaztak. A prédikációk szövegmagyarázatai legtöbbször saját kommentárjai. A teológiai magyarázatokban is mindig a kétértelmű kifejezéseket kereste és saját szája íze szerint magyarázta. Jól megtanulta a leckét: az osztályharc állandó élesedése és a kötelező éberség jegyében mindent a klerikális reakció megnyilvánulásának tartott, mindenütt rendszerellenes összeesküvést akart leleplezni. Jelentéseiben nemcsak a templomokban tapasztaltakat írja le, hanem gyakran megemlékezik az egyes oktatási intézményekben tanító kollégáiról is. Valószínűleg ki akart törni a szürke kisemberek tömegéből és magát James Bondnak képzelve, úgy vélhette, hogy megfigyelései és jelentései nélkülözhetetlenek az állami szervek számára. Jellemző egy alkalommal a falragasz esete: mindent elkövetett annak érdekében, hogy valamely hivatalos szerv intézkedjen az általa felderített ellenzéki röpcédula megsemmisítésére. A templomokban gyakran provokálta a hívőket vagy az egyházi személyeket, így akart kicsikarni tőlük rendszerellenes nyilatkozatot. A szerkesztő kutatásai alapján a besúgó legalább öt évig dolgozott. Az előbbieket figyelembe véve kizártnak tartom, hogy ne jöttek volna rá a kilétére, ezért jelenlétében bizonyára eleve óvatosabban fogalmaztak.

A másik főszereplő a Fővárosi Tanács VB egyházügyi előadója. Feladatai közé tartozott az illetőségi területén működő egyházak ellenőrzése, igazgatása mellett az ügynöki jelentések begyűjtése, összegzése és továbbítása. Ő hivatalnokként végezte munkáját és jelentéseiben nyoma sincs a fentebb említett lelkesedésnek, megszállottságnak. Egyszerűen rendezte és továbbította a beérkezett információkat.

A második-harmadik fejezet a jelentések gyűjteménye. Kezdődik az „ügynök” négy 1951. évi (november-december) jelentésével, majd folytatódik az 1953. évi heti jelentésekkel. Bár az előző fejezetben a szerkesztő részletesen bemutatta a forrásokat és szereplőit, mégsem kapunk arra választ, mi a források kiválasztásának szempontja. Nevezetesen az 1952. évről nincs anyag, vagy a kiadvány koncepciójába nem fért bele. Logikus, hogy az 1951-ben létrehozott ÁEH teljes kiépülése után kezdődnek a jelentések (ezért november és december), illetve az 1953-as év jelentéseinek teljes közlésével részletesebb képet kaphat az olvasó az eseménydús év történéseiről. Ugyanígy kérdéses a harmadik fejezetben az egyházügyi előadó havi jelentéseinél az 1951-es év. Még egy megjegyzés: az előadó Sztálin halálának visszhangjánál hivatkozik ügynöke jelentésére, de annak írásbeli beszámolóiban ennek nyomát sem találjuk. Célszerű lett volna ezeket az ellentmondásokat feloldani. A negyedik fejezet egy gondosan összeállított adattár a dokumentumokban előforduló templomok és iskolák jegyzékével, valamint a kötetben szereplő személyek életrajzi adataival.

Szabó Csaba szakmailag megalapozott munkája nagy segítséget nyújt az 1945-53 közötti korszak kommunista egyházpolitikájának megítélésében. A kötet a maga nemében újszerű, hiszen nem jelent még meg eddig hasonló jellegű feldolgozás. A dokumentumok a katolikus egyházra vonatkozó információk mellett értékes korképet nyújtanak Budapest mindennapi életéről, a kor emberének gondolkodásáról. Az új forráscsoport bemutatásával a szerző egyben új lehetőséget is felvetett a korszak iratainak feltárásában, hiszen még közel sem merítették ki a kutatók a feldolgozás összes módszertani lehetőségét. A kötet jó szívvel ajánlható – elsősorban a fiatalabb generációk számára.

(ism.: Holopcev Péter)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,