2. évfolyam 1.
szám |
Egyházügyi
hangulat-jelentések, 1951, 1953. Szerk.: Szabó Csaba. Bp., Osiris - Budapest Főváros Levéltára, 2000. |
Az utóbbi tíz évben egyre több feldolgozás jelenik meg a
sokáig tabu témaként kezelt Rákosi-korszakról. Igaz ugyan, hogy a hatvanas
évektől kezdve már olvashattunk elemzéseket illetve kortörténetet erről az
időszakról, de ezek szellemisége, ideológiai elkötelezettsége nem tette
lehetővé az objektív tényfeltárást. Jellemző, hogy az elkövetett
törvénysértéseket a „szektás elhajlás” bűnlajstromára írták és nem vették
vizsgálat alá magát a rendszert. A rendszerváltás teremtette meg
annak lehetőségét, hogy a történelemtudomány módszereivel valódi és most már objektívnek
mondható vizsgálat kezdődjön (bár egyes kutatók még mindig pártpolitikai síkon
közelítik meg a témát akár pro, akár kontra). A történészek jelentős része az
56-os eseményeket kutatta, amely jelenkori történelmünknek valóban egyik
kiemelkedő időszaka. Ne feledjük azonban, hogy az 1945 és 1956 közötti korszak is bővelkedik olyan
meghatározó eseményekkel, történésekkel amelyek végül
is elvezetnek az 1956. évi forradalomhoz. Az átfogó, egy-egy korszakot
bemutató kötetek mellett ma már egyre nagyobb az igény a
dokumentum-feldolgozások, illetve forrásközlések iránt. A történelem
főszereplője maga az ember és a híres vagy hírhedt személyek mellett
idetartozik az „egyszerű állampolgár” is napi gondjaival, cselekedeteivel,
álmaival. A középiskolai történelem tanárok egy része még manapság is gondokkal
küzd, ha a tananyagban eléri ezt a korszakot. Ma már kiváló tankönyvek segítik
munkájukat, de sokkal színesebbé válik maga a történet egy jó forráskiadás
feldolgozása után. Ezért is tarthat érdeklődésre számot a Szabó Csaba által
szerkesztett dokumentumkötet, amely egy ügynök egyházügyi jelentéseit és
„felettese” havi hangulatjelentéseit dolgozza fel. A mű négy részre tagolódik. Az
első fejezet: A katolikus egyház
Magyarországon. 1945-1953. címet viselő bevezető tanulmány. A szerző az
egyháztörténet mellett nyomon követi az adott időszak jelentősebb
politikatörténeti eseményeit, illetve ezeken keresztül mutatja be az egyház
küzdelmét a fennmaradásért. Már az 1945. évi földosztás is érzékenyen érintette
a katolikus egyházat, hiszen birtokainak majdnem 90 %-át
kisajátították. A kommunista irányítású belügyi tárca több adminisztratív
intézkedést is hozott az egyház ellen (katolikus szervezetek, egyesületek
feloszlatása), de 1948-ig nem az egyház volt fő a támadási célpont. Szaléz atya és a többiek elleni koncepciós
perek is elsősorban a hatalmi harc színjátékai voltak, a polgári pártok
lejáratásának eszközei. Az egyházat egyszerűen besorolták az ellenség
kategóriájába. Ki az ellenség? Az osztályharc elmélete alapján a kizsákmányoló
osztályok maradványai, nevezetesen a régi rendszer kiszolgálói (katonatisztek,
csendőrök, vezető tisztviselők) illetve élvezői, az egykori birtokosok
(kulákok) és az egyházi személyek. Majd kibővül az ellenségkép, a polgári
társadalom hívei is felkerülnek a „nemkívánatos elemek” listájára. Az MKP
(illetve később az MDP) vezetősége gyökeresen akarta megváltoztatni a
társadalmat eljutva egészen az egyes emberig. Az új embereszmény (a szovjet
modell hű másolása) szakít a „(kis)polgári
csökevényekkel”, tetteit, gondolatait csak a szocializmus építésének szenteli
és természetesen híven követi a Párt és „szeretett vezére”, Rákosi Mátyás
útmutatásait. Aki ez ellen szólni mert, vagy nem értett
egyet vele, sőt ha nem lelkesedett elég látványosan hamarosan az ellenség
között találhatta magát. Az 1947-es választások után a már
jelentős hatalommal bíró kommunisták megkezdték a frontális támadást a
katolikus egyház ellen. A felekezeti iskolák államosítása, a fakultatív
hitoktatás bevezetése után letartóztatták a katolikus egyház vezetőjét
Mindszenty József prímást. A megrendült hívők jelentős része már a baloldal
mellett adta le voksát az 1949-es választásokon. Az 1950-ben kikényszerített
megegyezés után is folytatódott a klérus elleni támadások sorozata. A békepapok
mozgalma, a szerzetesek internálása, végül Grősz
József kalocsai érsek letartóztatása mind-mind a katolikus egyház
felmorzsolását óhajtotta elősegíteni. Az MDP vezetősége úgy vélte, hogy a
papság megosztásával, illetve az egyház elleni folyamatos rágalomhadjárattal
egy-két év alatt ki tudja törölni a magyar népből a kereszténységet. Tévedtek!
A dokumentumokat olvasva mindenki előtt világossá válik, hogy a
Rákosi-diktatúra legvadabb éveiben is a templomok tele voltak és a hitoktatásra
járó fiatalok száma is jelentős. Szabó Csaba lenyűgöző mennyiségű
forrás és szakirodalom felhasználásával mutatja be az eseményeket. Részletesen
foglalkozik az Állami Egyházügyi Hivatal felállításával, bemutatja működési
kereteit, ezzel is elősegíti a dokumentumok könnyebb megértését. Tanulmánya
befejező részében azt vizsgálja, hogy Nagy Imre reformjai hoztak-e enyhülést az
egyház számára. Idézve őt: a kormányost ugyan kicserélték, de a rendszer
alkotórészei a régiek maradtak. Ez az állapot hol enyhébb, hol szigorúbb
formában, de a rendszerváltásig fennmaradt. Szintén az első fejezetben
foglalkozik a szerkesztő a dokumentumok illetve a két főszereplő bemutatásával.
A hatvanas éveiben járó nyugdíjas
tanár, szinte megszállottan járta Budapest templomait és gyűjtötte az
információkat. Heti jelentéseiben összegezve adta tovább tapasztalatait. Ezek a
jelentések azonban kevés „használható” információt tartalmaztak. A prédikációk
szövegmagyarázatai legtöbbször saját kommentárjai. A teológiai magyarázatokban
is mindig a kétértelmű kifejezéseket kereste és saját szája íze szerint
magyarázta. Jól megtanulta a leckét: az osztályharc állandó élesedése és a
kötelező éberség jegyében mindent a klerikális reakció megnyilvánulásának
tartott, mindenütt rendszerellenes összeesküvést akart leleplezni. Jelentéseiben
nemcsak a templomokban tapasztaltakat írja le, hanem gyakran megemlékezik az
egyes oktatási intézményekben tanító kollégáiról is. Valószínűleg ki akart
törni a szürke kisemberek tömegéből és magát James Bondnak
képzelve, úgy vélhette, hogy megfigyelései és jelentései nélkülözhetetlenek az
állami szervek számára. Jellemző egy alkalommal a falragasz esete: mindent
elkövetett annak érdekében, hogy valamely hivatalos szerv intézkedjen az általa
felderített ellenzéki röpcédula megsemmisítésére. A templomokban gyakran
provokálta a hívőket vagy az egyházi személyeket, így akart kicsikarni tőlük
rendszerellenes nyilatkozatot. A szerkesztő kutatásai alapján a besúgó legalább
öt évig dolgozott. Az előbbieket figyelembe véve kizártnak tartom, hogy ne
jöttek volna rá a kilétére, ezért jelenlétében bizonyára eleve óvatosabban
fogalmaztak. A másik főszereplő a Fővárosi
Tanács VB egyházügyi előadója. Feladatai közé tartozott az illetőségi területén
működő egyházak ellenőrzése, igazgatása mellett az ügynöki jelentések
begyűjtése, összegzése és továbbítása. Ő hivatalnokként végezte munkáját és
jelentéseiben nyoma sincs a fentebb említett lelkesedésnek, megszállottságnak.
Egyszerűen rendezte és továbbította a beérkezett információkat. A második-harmadik fejezet a
jelentések gyűjteménye. Kezdődik az „ügynök” négy 1951. évi (november-december)
jelentésével, majd folytatódik az 1953. évi heti jelentésekkel. Bár az előző
fejezetben a szerkesztő részletesen bemutatta a forrásokat és szereplőit,
mégsem kapunk arra választ, mi a források kiválasztásának szempontja.
Nevezetesen az 1952. évről nincs anyag, vagy a kiadvány koncepciójába nem fért
bele. Logikus, hogy az 1951-ben létrehozott ÁEH teljes kiépülése után kezdődnek
a jelentések (ezért november és december), illetve az 1953-as év jelentéseinek
teljes közlésével részletesebb képet kaphat az olvasó az eseménydús év
történéseiről. Ugyanígy kérdéses a harmadik fejezetben az egyházügyi előadó
havi jelentéseinél az 1951-es év. Még egy megjegyzés: az előadó Sztálin
halálának visszhangjánál hivatkozik ügynöke jelentésére, de annak írásbeli
beszámolóiban ennek nyomát sem találjuk. Célszerű lett volna ezeket az
ellentmondásokat feloldani. A negyedik fejezet egy gondosan összeállított
adattár a dokumentumokban előforduló templomok és iskolák jegyzékével, valamint
a kötetben szereplő személyek életrajzi adataival. Szabó Csaba szakmailag
megalapozott munkája nagy segítséget nyújt az 1945-53 közötti korszak
kommunista egyházpolitikájának megítélésében. A kötet a maga nemében újszerű,
hiszen nem jelent még meg eddig hasonló jellegű feldolgozás. A dokumentumok a
katolikus egyházra vonatkozó információk mellett értékes korképet nyújtanak
Budapest mindennapi életéről, a kor emberének gondolkodásáról. Az új
forráscsoport bemutatásával a szerző egyben új lehetőséget is felvetett a
korszak iratainak feltárásában, hiszen még közel sem merítették ki a kutatók a
feldolgozás összes módszertani lehetőségét. A kötet jó szívvel ajánlható –
elsősorban a fiatalabb generációk számára. (ism.: Holopcev Péter) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |