A Régi Magyar Költők Tára 17. századi sorozatának 13. kötetében Szentpáli Nagy Ferenc versei közt szerepel egy költemény, amely az Új esztendőre köszöntő versek címet viseli.[1] A kiadás alapjául szolgáló kézirat, Városfalvi Szolga Mihály diáriuma (1745–1763) ma már nem található, de többen is – Baros Gyula, Rugonfalvi Kiss István, Dézsi Lajos – látták, és a beleírt verseket, énekeket közölték.[2] Az eredeti kézirat hiányában Varga Imre a Dézsi-féle másolatot vette alapul. Szolga Mihály diáriumában a költemény a kissé kaotikus Új – (köszöntő versek) – Esztendőre címet viselte, de Dézsi Lajos a szórendet értelemszerűen megváltoztatta. Ezt a címet (Új esztendőre köszöntő versek) fogadta el és vette át a költeményt publikáló Varga Imre.

Mivel közvetlenül a szöveg után egy bejegyzés olvasható: „H.szentpáli Ferenc által Sárosi János Uramnak bémutat[na]k”, Varga Imre a verset Szentpáli Nagy Ferenc művei közé sorolta, és pusztán ebből a feljegyzésből lehet a költemény címzettjét, Sárosi János ítélőmestert is beazonosítani.[3] Szentpáli Ferenc szerzősége már csak azért is tűnt kézenfekvőnek, mert a Verböczi István törvénykönyvének compendiuma című művét, amely Werbőczy törvénykönyvének verses summázata, az említett Sárosi Jánosnak ajánlotta. A dedikációban pedig hasonló gondolat vonul végig, mint az újévi köszöntő versben: Sárosit a tudásával és szorgalmával szerzett érdemeit és a közjóért végzett szolgálatait emelte ki:

 

A dedikáció idevágó strófái:

Az újévi köszöntő vonatkozó része:

„Ki-is jó hírt ’s nevet nem pénzel szerzettél, Tisztet s Bötsülletet aranyon sem vöttél; Hanem Arsal ’s Marsal nagy érdemeket nyertél Solonhoz ’s Catohoz hasonlatos löttél.   Többet hazájoknak ök sem szolgáltanak, (:Solon Graeciának, és Cato Rómának:) Mint te vénségedig Erdély Országának; Isten, ’s az Igazság, bizonysága annak.”[4]

„Néked is Dél színben vala híred és neved, Ragyogva villogzott úri tekinteted,   Főknél s alsóbbaknál egész becsületed Megvolt, mert virtusban bő részed volt Néked,   Melyet nem míveltek az indusi kincsért, Izmos Herculesi és Hectori erőért,   Hanem nagy dolgok friss folytatásáért, S nagy rendekhez való igaz követségért. Mindezent mutatják érdemes tisztségid, Bokrosával való ország hivatalid, Noha nem szabattak ahhoz titulusid, Mert maganagyzásra nem vittek virtusid.”

 

Szolga Mihály diáriumában nem szerepelt keltezés, és a vers sem adott támpontot a biztos datáláshoz. Csupán az utolsó kilenc versszak szólítja meg a vers címzettjét, s abból is csak annyi derül ki, hogy Sárosi Jánost a közelmúltban irigyei miatt valamilyen igazságtalan bántalom érte, a vers szavaival: „Mikor napod fénye kis felhőben esett.” Varga Imre ezek alapján igyekezett a költeményt datálni. Alapvetően Szentpáli Ferenc Werbőczy compendiumának ajánlásából indult ki, amely megemlítette Sárosi életének egy nehéz mozzanatát: „És Pogányok között Hazánkért fogságban / Rab-vasat viseltél Constantinápolyban.”[5] Sárosi János 1677−78-ban kapitihaként, azaz a fejedelemség állandó követeként dolgozott Isztambulban. Ezután is többször – 1682 és 1687 között például minden évben – vezetett adót vivő ünnepélyes vagy rendkívüli követséget a Portára, vagy a nagyvezír haditáborába. Varga Imre egy 1679 végén bekövetkezett incidensben vélte megtalálni a költeményben felemlített kellemetlenséget. Ekkor a nagyvezír fogságba vetette az erdélyi követeket, arra válaszul, hogy a fejedelem katonái az erdélyi területekre behatoló és ott rabló váradi törököket, köztük a váradi pasa fiát, megtámadták és lekaszabolták.[6] Ennek alapján Varga Imre a vers keletkezési idejét 1680 elejére tette. Mivel alapos kutatásokat végzett, természetesen tudta, hogy Sárosi János 1702-ben is elszenvedett egy rövid fogságot, de Varga Imre elvetette az 1702-es vagy későbbi keletkezési dátumot, azzal érvelve, hogy „ha ezt követőleg írta volna Szentpáli a hozzá intézett újesztendei köszöntést, bizonyára nem beszélt volna szerencséjének csupán egyszeri lehanyatlásáról, napja fényét eltakaró kis felhőről.”[7] Varga Imre konklúziója tehát: a Sárosi Jánoshoz írt újévi köszöntő vers szerzője Szentpáli Nagy Ferenc volt, és a költemény 1680 elején keletkezett.

A kolozsvári unitárius levéltárból azonban előkerült a versnek egy újabb példánya, és ez halomba dönti mind a szerzőre, mind a keletkezés időpontjára kialakított, egyébként nagyon logikus feltételezéseket.[8] Az eredeti versről 1877. szeptember 12-én, illetve 18-án készült a másolat, tehát jóval későbbi, mint a diáriumban található verzió, mégis több és pontosabb információt ad, mert a másoló, Kiskadácsi Simén János, alsó-siménfalvi unitárius pap – ellentétben a diárium írójával – a teljes szöveget lemásolta. Eszerint Sárosi köszöntése valójában két részből állt, egy 29 strófás latin költeményből és a fő mondandójában hasonló tartalmú, már ismert 44 versszakos magyar versből. (A verset a függelékben közöljük.) Kiskadácsi Simén János mindkét rész címlapját is gondosan lemásolta, ennek köszönhetően ismerhetjük meg a költemények keletkezésének körülményeit. A verseket 1703. január 2-án írta két, a „jó erkölccsel zöldellő Unitárius Parnassusban szorgalmatoskodó diák”: Jövedécsi Pál és Désfalvi Simon Kristóf.[9] Annak ellenére, hogy a magyar vers utolsó strófája valóban tartalmaz egy sajátos újévi köszöntést, a versek megírását nem ez indokolta, hanem hogy Sárosi János szerencsésen, jó egészségben hazaérkezett Bécsből, a császári udvarból. Verseiket a diákok nemcsak megírták és előadták, hanem, ahogy erről a két címlap tájékoztat, ki is nyomtatták özvegy Lengyel Andrásné kolozsvári nyomdájában. Szentpáli Ferenc, mint Sárosi nagy tisztelője valószínűleg nemcsak a versek ünnepélyes átadásában játszott főszerepet, hanem már a megírás ötlete is tőle származhatott.

Különösebb bíztatás nem kellett a kolozsvári unitárius kollégium diákjainak, hiszen Sárosi az egyház s egyben az iskolák egyik legjelentősebb és legaktívabb pártfogójának számított.[10] Emellett sokan példaképet láttak benne, egy olyan sikeres ember példáját, aki önerőből különösebb családi alapok és anyagi háttér nélkül egyszerű kisnemes hivatalnokból küzdötte fel magát Erdély tanácsurai közé. Szédületes karrierje ellenére teljes életútja még nincs feltárva, és a kutatást nagyban megnehezíti, hogy személyét összekeverik a vele egy időben élő másik Sárosi Jánossal (1633-1710 ?), aki a pókai majd később a szentlászlói előnevet hordta, míg a költemény címzettje a Kis-sárosi, illetve lakóhelyéről a Szőkefalvi előnévvel különböztette meg magát. A kettőjükre vonatkozó adatok szétválasztását még az is külön megnehezíti, hogy közel egykorúak voltak, mindketten jogi pályára léptek, és mindketten az unitárius felekezethez tartoztak, sőt birtokaik többsége is egymáshoz közel, Küküllő vármegyében, illetve a szomszédos Maros-széken helyezkedtek el.[11]

Kis-sárosi Sárosi János tanulmányaira csak Petrityvity-Horváth Kozma önéletírásának utalásaiból következtethetünk. Valószínűleg ő is a kolozsvári unitárius kollégium diákja volt, és szintén a kor elismert jogásza, Lázár István mellett szerezte meg szakmai ismereteit. A tanulóévek után fejedelmi hivatalnokként, az adóigazgatás területén kezdett dolgozni, és mint Küküllő vármegye követe vett részt az országgyűléseken. Kezdetben a kisebb rangú fejedelmi tisztségviselők elszámoltatását, ellenőrzését végezte, de munkája során mindennapos kapcsolatba került Apafi Mihállyal, Bornemissza Annával és az ország főbb tisztségviselőivel, elsősorban a Bethlen család tagjaival. 1668 és 1672 között perceptorként az adóigazgatásban dolgozott, 1673-ban a három nemzet képviselőiből összeállított számvevő bizottságban adóügyi szakértőként kapott helyet.[12] Így látta őt Bethlen Miklós, aki a bizottságban udvarhelyszéki főtisztként a székelységet képviselte:  „Sárosi János ifjú rend és csak Küküllő vármegye követje volt, de activus és bátor, szókimondó ember volt, publici boni studiosusnak [a közjó érdekében igen buzgónak] látszott lenni az ő akkori alacsony rendihez képest.”[13]

Bethlen Farkas ajánlására 1677-ben Apafi őt nevezte ki állandó portai követének, s ezzel a megbízatással vette kezdetét diplomáciai pályafutása. Tizennégyszer viselt követséget, többnyire portai ügyekben, de Lipót császár udvarában is képviselte a fejedelemséget.[14] 1686-tól Alvinczi Péter társaként ítélőmesterként működött.[15] 1690 után, a Habsburg berendezkedés első korszakában teljesedett ki pályafutása. Jogi, pénzügyi és diplomáciai szakértemének valamint a kezdetben még gondosan őrzőtt felekezeti egyenlőségnek, azaz az unitárius kvótáknak köszönhetően számos fontos tisztséget nyert el. Ezek közül a legfontosabb a guberniumi tanácsossága, amelyre 1693 őszén választotta meg az országgyűlés. Tekintélyét és elismertségét mutatja, hogy míg a másik unitárius tanácsos, Tholdalaghy Andrásra csak az országgyűlés unitárius vallású tagjai szavaztak, Sárosit közel száz százalékos aránnyal választották meg.[16] Tanácsossága mellett továbbra is végezte az ítélőmesteri feladatait is. 1697-ben az országgyűlés által az adók számvételére küldött bizottságot vezette, s ettől kezdve, mint adóügyi főbiztos 1702-ig állandósult ebben a tisztségben.[17] Ebben a feladatkörben – már csak a megbízatás jellegéből kifolyólag is –  sokat vesztett népszerűségéből, különösen a Rabutin melletti tevékenységét rótták fel neki, mint azt Cserei Mihály is megfogalmazta: „Kiváltképpen hogy főcommisariussá tevé az ország, sem az országtól adatott instrukciójával, sem a Gubernium parancsolatjával nem gondola, hanem a generál Rabutin mellé adván magát (nem is szeret s nem becsül vala senkit az urak közül úgy a generál, mint Sárosit), a compútust egyedül igazgatja vala, és valamint akarta, az ország nagy kárával a regimenteknek az excessusokat elengedte.”[18]

Sárosi János pályája 1702 elején váratlanul megtört. Az ügy, amelybe végül belebukott, még 1701 őszén kezdődött, s egyszerű ítélőmesteri rutinfeladatnak tűnt. Az erdélyi ortodox románok nagy része ellenezte a katolikusokkal való vallásuniót. Egyik vezetőjük, Nagyszegi Gábor román nemesember hivatalos tiltakozást készült benyújtani az unió ellen, s azt a kor törvényeinek megfelelően az egyik ítélőmesterrel kellett kiállítania. Sárosi ezt meg is tette, nemcsak hivatalból, hanem mert egyet is értett vele; az erdélyi protestánsok szintén ellenezték az uniót. A kiállított protestatiót Nagyszegiek Erdély szerte terjeszteni kezdték, s amikor ennek Rabutin hírét vette, s egy példányát tanulmányozta, nem lévén tisztában a törvényi háttérrel az esetet lázadásként és Sárosi magánakciójaként fogta fel. Elrendelte Gyulafehérvár katonai megszállását és Sárosi letartoztatását. Az ügy folytatásában azonban világossá vált Sárosi hivatali szerepe, viszont mivel Rabutin és a bécsi udvar is a vallásunió elleni törekvéseket mindenképpen le akarta törni, Sárosi példáján akartak példát statuálni és a Guberniumot, valamint az erdélyi politikai közélet szereplőit megfélemlíteni. Sárosit már nem a protestatio kiállításával vádolták, ami hivatali hatáskörébe tartozott, hanem annak tartalmi meghamisításával, s így megfosztották tisztségeitől, a hamisítás és lázítás vádjával tartóztatták le. A Gubernium nem állt ki határozottan mellette, Cserei Mihály véleménye szerint ez az ügy nekik is „csak praetextus vala, hogy azáltal ejthessék le a lábáról, hanem mind a gubernátor, mint a többi magyar nagyurak azt sajnálották, hogy soha őket nem udvarlotta, sem mikor hozzája mentenek, elejekbe ki nem jött házából, ki nem kísírte, mikor elmentek, noha azt ő nem annyira kevélységből, mint régi szokásából cselekedte. Különben nyájas, víg, nagy és könnyű elméjű úriember volt.”[19]

Sárosi János nem tört meg, hanem minden jogi és diplomáciai tudását latba vetve elérte, hogy I. Lipót elé vihesse az ügyét, és Bécsben próbálja meg tisztázni magát. 1702 májusában indult a császári udvarba, s az ott töltött hosszú hónapok alatt sikerült elérnie a teljes felmentését és tisztségeibe való visszahelyezését.[20] Ez az ügy volt tehát az a „napja fényét eltakaró kis felhő”, amelyről a Sárosit köszöntő vers szerzői szóltak. Meghurcoltatása során Sárosi Erdélyben jelképpé vált. A Habsburg berendezkedéssel, illetve a kormányzat intézkedéseivel elégedetlenek benne látták az új hősüket. Ez magyarázza meg a versek latin s magyar változatát, illetve kinyomtatását és ünnepélyes átadását. Sárosi János azonban hiába került ki győztesen az igazáért vívott harcból, a hatvanas éveiben járó politikust megviselték az eltelt másfél esztendő megpróbáltatásai. Négy hónappal hazatérte után, 1703. májusának elején, szőkefalvi birtokán hunyt el, május 8-án temették el nagy ünnepélyességgel.[21]

 

 

DOKUMENTUM

 

I.

Az

Érdemes és Közönséges jóknak

hasznát maga kárával forgató

Tanácsos Elmének

Állhatatossága

Melyet

Mivel az ritka Tanácsú és Méltóságos

Tekintetű Kis Sárosi

Sárosi János

Úrban etc.

Számos ízben, az sírban nem szállható

Igazság meg-tapasztalt, és mostan is érdemes

Virtusinak szárnyain Isten engedelméből Hazájában

virágzó állapotban érkezett, Ennek örök emlékezetire,

az jó erkölccsel zöldellő Unitárius Parnassusban

Szorgalmatoskodó méltatlan Ifjak közül:

Jövedetsi Pál és

Désfalvi Simon Christoph

Úri Méltóságához illendő Címerül, az Csekély

Verseket Anno 1703. Die 2. Januarii

alázatosan írták.

Kolozsvaratt.

Nyomtatott Lengyel Andrásnénál, 1703. Esztendőben.

 

 

Nincs egyéb állandó semmi, csak a Virtus

Gyászos sötétben is e világos Pharus

Sötét homályban is fénylik, mint Phosphorus

Szerencse szárnyán nem jár, mint Protheus.

 

Ugyanis azt tartják megmaradandónak

Ami mindenkoron azon valóságnak

Megfelel annyira az egy állapotnak

Hogy szinte megtetszék kisebb s nagyobbságnak.

 

E roppantott világ a’ miólta hogy lett

Nap, Hold és a fényes Csillag teremtetett

Ez elterült földre ember helyeztetett

Mennyi, mely mértékben, s hányszor ebből részt vett.

 

Mégis az mélységét ha ki ennek méri

Mint ennek előtte fenekét nem éri

Nincsen senkinek is oly fizetett béri

Hogy azzal beérje, hol fakadt az eri.

 

E világon levő nagy elméjű Bölcsek

Kik emberek között voltak majd Istenek

Tudományra nézve azon bölcsességek

Mégis erre nézve semmire nem mentek.

 

Álljon elé Róma s minden Tanácsosa

Nemes Athenasnak egész Assessora

A nyelves Cicero, azok szószólója

Kifogy itt mindenik, nincs fundamentuma.

 

Julius bár nyerjen itt köves Koronát

Hívei kezében zöldellő Pálmafát

Kiáltson serege bátor Diadémát

Ha vett ellenségén kívánt victoriát.

 

Cato szóljon elé fontos tanácsával,

A híres Julius ékes szólásával,

Nestor mézzel folyó nyelv folytatásával,

Megcsökkenik bár, elhitesse magával.

 

De nem csuda mert ez csak Istenhez illek,

És ilyen mértékben őbenne is fénylik,

Ha kik megvizsgálják fő jónak ott telik,

Noha tágosítva másokra is esik.

 

Akik tudni illik bő részt ebben vöttek,

S a kilenc bölcs Múzsák tején nevekedtek,

Azoktól vett jeles tudományt követtek,

Minden dolgokban jól csak ezek épültek.

 

A szépnek s jónak darabos az útja,

Azért van őneki becsüs állapotja,

Igen kevésnek is kezében a kolcsa,

Az mellyel zárjait könnyen megnyíthatja.

 

Ami kellemetes nehéz ahhoz jutni,

Édest keserűvel szoktak egyvelítni,

Aki azért gyenge rózsát akar szedni,

Kemény tövis fogja ujjait sérteni.

 

Csak az drágakőnek szerzése miben áll,

Boréási szélen ember meddig strázsál,

Amíg az erire e köveknek talál.

Azután ereje felett mennyit áskál.

 

A becsületnek is szövevényes útja,

Nagy munka és fáradság ösvényeit tartja,

Sok ezer gondoknak súlyos terhe állja,

A nagy szívt és rémes vért ugyan megmustrálja.

 

Jeles virtusoknak szép emlékezete,

Sírban nem szállható élő neve s híre.

Lassú hallgatásnak bágyott nyelveire,

Nem juthat a néma feledékenységre.

 

Sokakat a halál sellyéjében bézár,

Akkor is a virtus semmi homályt nem vár,

Porból is megújul mint a Phoenix madár,

Amely bölcsességnek sebes szárnyain jár.

 

Józan ész, ért tanács valamely személyben,

Okos s bölcs értelem férkezett egy testben,

Méltó, hogy míg a nap tündöklik az égen,

Érdemlett virtusa nevekedjék és éljen.

 

Ez az egy címere a szép dicsőségnek,

Melyre a nagy szívek gerjedezve égnek,

Az érdemes elmék mind ide sietnek,

Mert itt van pálmája a jó hírnek és névnek.

 

Itt zöldellik a szép és méltó érdemesség,

Itt lakik és itt vagyon az igaz nemesség,

Nagy elmetöréssel keresett dicsősség,

Ritka érdemekből és jókból álló bőség.

 

Mindezek szép hírét embernek nevelik,

Míg a nap az égen jár addig viselik,

Keletről nyugatra neveket terjesztik,

Halál sellyéjéből életre emelik.

 

Hol a nemes elme hánykódik s vetődik,

Mély gondolataiban nyughatatlankodik,

Fáradoz, semmitől nem is iszonyodik,

Célját hogy elérje, abban forgolódik.

 

A nagyra vágyó szív meg nem ijetkezik,

Súlyos dolgokban semmit nem félemlik,

Nagyobb terhek alatt inkább emelkedik,

Kemény ínségekben megáll, s el nem bomlik.

 

Mert nincs természetben semmi is oly résen,

Serény igyekezet hová ne érhessen,

Sebes szárnyaival el ne repülhessen,

Sűrű gondjaiból ki ne evezhessen.

 

A régi bölcseknek sorsa példa ebben,

Kik az respublikát fundálták elsőbben,

Ezek, ha mi jó út volt a természetben,

Éles elméjekkel fellelték serényen.

 

Nem kevés gondokkal fűződött elméjek,

Hol jobbra, hol balra fordult szerencséjek,

Kedves hazájukért fogságot viseltek,

Exiliumba is gyakorta küldettek.

 

Híres Aristides jeles virtusiért,

Athenas városból viselt dolgaiért,

Számkivetésre a közönséges jóért

Küldeték, s szenvede hű szolgálatjáért.

 

Hasonló dologban forgott Demosthenes,

Kedves barátitól elment Abderithes,

Szomorán követte útját Xenophanes,

Mindezek közt bátrabb volt Thacidides.

 

A római tanács közül Pompilius,

Szerencsének súlyát viselte Tullius,

De hogy tőle el nem távozott a virtus,

Ily sötét gyászban is fénylett, mint egy Syclus (sydus?)

 

Mert mi vagyon tisztább ragyogó napfénynél,

És kívánatosabb ő feljövésénél,

Kivált, ha tündöklik déli szép színnél,

Mégis tovább nem jut a sötét estvénél.

 

Kévánt ékességét homály béborítja,

Minden deliségét éjszaka bévonja,

Ékes sugárait csak égi felhő tartja,

Kevés sötétség is mindjárt változtatja.

 

Nyílván vagyon: gyászos homályban mégyen el,

De viszont világos kristály színben kél fel,

Gyászban borultakat megújít fényével,

Megszomorodtakat bétölt víg örömmel.

 

Szerencse forgatja természet dolgait,

S ha ki benne veti egész teljes hütit,

Mikor inkább bíznék, megrántja zsinórit,

Hogy ne tölthesse bé minden kívánságit.

 

Túl akara ezen Alexander menni,

Mert az egész földnép mind kezde engedni,

De mikor nem vélné, hálójában ejti,

S egy asszonyban álla az egész eseti.

 

Dárius, ki vala a perzsák királya,

Minden gazdagsággal torkig vala rakva,

De a végét nézd meg kérlek, miként jára,

Ellenség kezébe adja hű szolgája.

 

Minden állapotját így játszodoztatja,

A felsőbb grádicsról alsóbbra szállítja,

De a virtusokon nincs semmi hatalma,

Néha ugyan kisség akadályoztatja.

 

Néked is Dél színben vala híred és neved,

Ragyogva villogzott úri tekinteted,

Főknél s alsóbbaknál egész becsületed

Megvolt, mert virtusban bő részed volt Néked,

 

Melyet nem míveltek az indusi kincsért,

Izmos Herculesi és Hectori erőért,

Hanem nagy dolgok friss folytatásáért,

S nagy rendekhez való igaz követségért.

 

Mindezent mutatják érdemes tisztségid,

Bokrosával való ország hivatalid,

Noha nem szabattak ahhoz titulusid,

Mert maganagyzásra nem vittek virtusid.

 

Tudván, hogy nem marad az jutalom nélkül,

Kiben ez lakozik foly’ dolga kényéül,

Nem sok idők múlva királyi székben ül,

Hogy ha irigyei nem támadnak körül.

 

De az ritka példa, kinek jól foly’ dolga,

És virágozva áll kinyílt zöld Laurusa,

S tündöklik homlokán fényes Phosphorusa,

Hogy ne lenne végül sötét Hesperusa.

 

Amint legközelebb, most bételjesedett,

Mikor napod fénye kis felhőben esett,

De északi széltől ez el szélyesztetett,

Mely vala ez helyben összeszerkesztetett.

 

Mely soha örökké többé ily változást

Ne szenvedjen Eccliphisi fogyatkozást,

Hanem míg az égen nap tészen maradást,

Addig híred, neved tegyen virágozást.

 

A közönséges jó elémozdítása,

Rövid életedet Isten víg napokra

Juttassa, sokaknak s nékünk is hasznunkra,

E csekély verseknek kik vagyunk authora.

 

Az aranyat ugyan rozsda meg nem fogja,

Az óesztendőből mégis szennyed mocska,

Törödgyék el az is, ámbár kevés volna,

És ez esztendővel légy megújítva.

Amen

 

Leírta Kiskadácsi Simén János, Alsó-Siménfalvi unitárius pap, Sept. 18-án 1877. évben.

 

II.

 

A költemény latin fordításának címlapja.

 

A költemény latin fordításának 2. oldala (recto).

 

A költemény latin fordításának 2. oldala (verso).

 

A költemény latin fordításának 3. oldala (recto).

 

A költemény latin fordításának 3. oldala (verso).

 

A költemény latin fordításának 4., befejező oldala (recto).

 

Jegyzetek