Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 2. szám
A. D.
MMIX

Horváth Emőke:
A Ferrarai Biblia és olvasói
„… a tűrés törzsünknek osztályrésze

„… a tűrés törzsünknek osztályrésze.

Hitetlennek és vérebnek neveztél

És leköpted zsidó kaftánomat…”

(Shakespeare: A velencei kalmár)

 

Benke László írása alapján indultam egy érdekesnek tűnő híres könyv, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában is megtalálható, 1553-ban napvilágot látott, úgynevezett Ferrarai Biblia nyomába.[1] A könyv a kiadás helyéről nyerte elnevezését, de nem az itáliai népnyelvi bibliák, hanem a Ferrarában megtelepedett szefárd zsidók könyvei közé sorolható műről beszélhetünk. Alábbiakban arra a kérdésre keresem a választ, hogy hihetünk-e a Biblia címlapjára írtaknak: vagyis a keresztény Bibliát tartja-e kezében az olvasó?[2]

 

A spanyol és portugál zsidóság

A spanyol zsidóság helyzete a Katolikus Királyok idején vált egyre ijesztőbbé, amikor 1478-ban felállították az inkvizíció törvényszékét, melynek egyik fő feladata az újkeresztények hitbeli hűségének vizsgálata volt. A keresztény hitre tért zsidókat tekintették újkeresztényeknek, akiknek létszáma fokozatosan nőtt az Ibériai-félsziget királyságaiban, mert csak eredeti hitük elhagyása árán változtathattak társadalmi pozíciójukon és tölthettek be korábban számukra elérhetetlen hivatalokat. Az áttértek új helyzete, például udvari hivatalok elnyerése, azonban komoly ellenszenvet váltott ki keresztény oldalon, ezért történhetett meg, hogy 1449-ben Toledóban megtorlást alkalmaztak velük szemben, melynek következményeként például Don Alvaro Lunát, a király pénzügyi tanácsadóját végül kivégezték.[3] A zaklatások dacára a 15. század közepére az áttértek száma jelentősen megnövekedetett.[4] A converso közösséggel szemben a gyanú mindig munkálkodott a tősgyökeres keresztények részéről, nem hittek megtérésük valódiságában, álkeresztényeknek, titkos judaizálóknak tartották legtöbbjüket. Annak ellenére, hogy a megtért zsidók kereszténységét állandó kritika és vizsgálat tárgyává tették, és az eretnekség gyanúja lebegett a fejük felett, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd a politikai egyesítés lázában, a vallási egység létrehozásának szándékával, néhány évtizeddel később, 1492-ben mégis a megtérést várta tőlük, pontosabban igen súlyos választás elé állította őket: vagy elhagyják eredeti hitüket vagy el kell hagyniuk az országot. Így fordulhatott elő az az eset, hogy a nyolcvan esztendős, közösségében nagy tiszteletnek örvendő Don Abraham Senior rabbi a kereszténység mellett döntött.[5] Valószínűleg a többségi magatartást példázza ez a történet, de nem kis létszámú az a csoport sem, amely az ország elhagyását választotta a kereszténység helyett.

Egy ismeretlen szerző által 1495-ben írt forrásunk nagyon jelentős kútfő az első hullámban menekülő zsidóság útvonalának megismeréséhez. Tőle tudjuk, hogy legnagyobb létszámban Portugáliában telepedtek le a spanyol zsidók, 120.000 főről beszél adatközlőnk.[6] Ugyancsak sokan menekültek mohamedán területre, elsősorban Észak-Afrikába és Törökországba.[7] Legrészletesebb információja azonban Itáliára vonatkozóan van szerzőnknek, ezért Alexander Marx úgy véli egy onnan származó zsidó kortárs készíthette a beszámolót a Spanyolországból menekülő zsidóság szétszórattatásáról.[8] Itálián belül név szerint az alábbi városokat sorolja fel: Genova, Nápoly, Ferrara, Ancona, Róma, de a leírás tanúsága szerint nem egyformán viszonyultak a megnevezett városok a megjelenő zsidókhoz, legkevésbé Genovában fogadták őket szívesen.[9] Azt látjuk tehát, hogy 1495 táján, az első szakaszban, a spanyol zsidók egy része az Esték hercegségét választotta új hazájának, amit annál könnyebben megtehettek, mivel ekkor már komoly zsidó közösségnek kellett léteznie Ferrarában, hiszen 1477-ben héber nyelvű nyomda működéséről van adatunk a hercegség területén.[10] Ez pedig azt sugallja, hogy hosszan megtelepedhettek itt, vagyis nagy toleranciát tanúsíthattak a hercegek a zsidókkal szemben és egyfajta szellemi központot is létrehozhattak uralmuk idején.

A spanyol zsidók következő útrakelésének helyszíne Portugáliához kötődik, tekintettel arra, hogy ide költözött át a Spanyolországot még a kiűzetés előtt, illetve után elhagyni kénytelen zsidóság egy jelentős része. Ez a helyzet azt idézte elő, hogy a később portugál származásúként nyilvántartott marranók egy részének is spanyol gyökerei voltak, mint a híres és gazdag menekült özvegynek, Gracia Mendesnek.[11] Némi időeltolódással a portugál uralkodó is az ország „zsidótlanítását” kívánta elérni, azonban hivatalosan sohasem űzték ki a zsidókat, hanem 1497-ben Manuel király a tömeges megtérésre kényszerítette őket. A nagyobb létszámú kivándorlás akkor kezdődött meg, amikor 1536-ban Portugáliában is felállították az inkvizíció intézményét.[12] A portugál zsidók hányattatásainak színtere is elsősorban a Mediterráneum térségéhez kötődött, az inkvizíciós perek aktáinak tanúsága szerint egy jól bejáratott és a többség által követett menekülési útvonal alakult ki az idők folyamán. Az út első állomása Flandriába vezetett, itt leggyakrabban Antwerpenben, esetleg Kölnben eltöltött időszakra kell gondolnunk, de gyakorta mindkét városban megfordultak „utazóink”. Ezután délfelé vették az irányt és Velencében vagy Ferrarában (esetleg szintén mindkét városban elidőzve) találjuk őket. Itáliai tartózkodásukat követően sokak esetében a végállomás az Oszmán Birodalom két városa, Szaloniki, illetve Konstantinápoly lett.[13]

Ferrarában a zsidókat szívesen látták a hercegek, mert a gazdasági életben betöltött vezető szerepük révén, pénzkölcsönök biztosításával a hercegi család anyagi helyzetének stabilizálásához, és manufaktúrák, üzletek létesítésével Ferrara fellendítéséhez is jelentős mértékben hozzájárultak. A portugál conversók továbbra is fenntartották kapcsolataikat az anyaország kelet-indiai gyarmataival, elsősorban a fűszerkereskedelem területén, ami igen jelentős jövedelmet biztosított számukra és ezzel még kívánatosabbá tették jelenlétüket.[14] Különösen igaz ez II. Ercole hercegségének idejére, aki költekezései miatt időről-időre a zsidók hiteleire szorult.[15] A 16. századra már több volt a portugál, mint a spanyol betelepült, továbbá egy askenázi közösség zsinagógájáról is tudomásunk van a városban. A 16-17. században a velencei inkvizíció a ferrarai hasonló intézménnyel tartotta fenn a legszorosabb együttműködést, ami ugyancsak megerősíti a tényt, hogy mindkét város virágzó zsidó közösséget mondhatott magáénak, ezen belül jelentős létszámú újkeresztény csoporttal, mert az inkvizíciót leginkább a marranók irritálták.[16] A velencei inkvizíció ugyanis elsősorban azok után nyomoztatott, akiket kettős viselkedéssel gyanúsítottak meg, vagyis azzal, hogy látszatra keresztény, lelkületében azonban zsidó.[17] A hivatal ezen állítása elvezet bennünket egy igen bonyolult, és nehezen megválaszolható kérdéshez, a converso identitás értelmezéséhez. A válasz megadása azért is problematikus, mert a kérdés tisztázásához felhasználható legfontosabb forráscsoportot, az inkvizíciós aktákat, a zsidókkal ellenséges katolikus egyház képviselői fogalmazták meg, sok esetben eltorzítva a vádlottak mondanivalóját, vagy egy prekoncepció jegyében lefolytatva a tárgyalásokat. Mindezek ellenére nem nélkülözhetjük ezeket az iratokat, mert még így is az inkvizíciótól származik a legtöbb információnk, és az egyéni sorsokat követve lehet talán a legtöbbet megtudni és megérezni életükről és önazonossági dilemmáikról. A velencei és a ferrarai converso közösségek szembetűnő jellemzője, hogy gyakori esetükben a kettős névbirtoklás, azaz mind keresztény, mind zsidó névvel rendelkeznek, hogy csak néhány példát említsek: Tristão de Costa, más néven Abraham Habibi; Felipe de Nis, másként Solomon Marcos, Duarte Pinel, azaz Abraham Usque.[18] A nevek kettőssége felveti a judaizálás problémáját, mert egyébként miért lett volna szükségük rájuk? A források tanúsága szerint a marranók egy része vándorlásai során fokozatosan feladta kereszténységét, és Itáliában, elsősorban Velencében és Ferrarában, az ott tapasztalható viszonylagos szabadság következtében, keresztény külsejétől és szokásaitól megszabadulva, nyiltan zsidó módra élt. Például egy családi botrány következményeként, egy megcsalt feleség a lányával Velencéből Ferrarába költözött, ahol azt jelentették róluk, hogy judaizálnak.[19] David Pas esete pedig úgy tűnik teljesen tipikusnak mondható: egy spanyol zsidó fia volt, Lisszabonban keresztelték meg, és Velencében megtelepedve a levantei zsidók turbánját viselte.[20] Anyagi létük megőrzése érdekében azonban még Itáliában sem hagyhatták el keresztény neveiket a marranók, mert csak ezeken a neveken folytathattak kereskedelmi tevékenységet a Habsburg területekkel. A conversók részéről gyakran megfigyelhető az elbizonytalanodás saját önazonosságukat illetően, a többszöri identitásváltás pedig egyáltalán nem számít egyedi esetnek. Estevão de Arês de Fonseca példája jellemző volt a marranók világára: Coimbrában született, majd később a spanyol inkvizíció elé került, mint judaizálással vádolt újkeresztény. Az ellene folytatott per során egyértelművé vált számára, hogy teljesen tudatlan a zsidó hitet illetően, ezért a per befejeztével elhatározta, hogy bejárja az európai zsidó közösségeket. Amszterdamban körülmetélték, majd megfordult Velencében, Livornóban, Trapaniban és az Oszmán Birodalomban. Végül Rouenben telepedett le és ott is halt meg, immár újra katolikusként.[21] Az ugyancsak inkvizíció elé került Filipe de Nis esete részben hasonló. Oportoban született, Lisszabonban keresztelték meg, majd mind kereskedő a Portugáliához tartozó São Tomé szigetén[22] élt, a Guineai-öbölben. Később visszatért Lisszabonba, ahol negyven éves kora környékén megházasodott. Feleségével katolikus templomba jártak, gyóntak és áldoztak. Ezt követően azt olvashatjuk, hogy Antwerpenbe és Kölnbe távozott, néhány évre rá pedig már Velencében tartózkodott. A kereszténység teljes elhagyása Velencében következett be egyik családtagja hatására, és ebben a városban került sor körülmetélésére is.[23] Sok esetben az egyes családtagok között meghasonlást és viszályt idézett elő a marranók sajátos helyzete, például Fernão Galindo Moses Ferrarában élt, négy fia közül az egyik a kereszténységet választotta Velencében, a többi három – Sámuel, Júda és Jákob – azonban kitartott apjuk zsidósága mellett.[24]

A fent említett esetek jól megvilágítják, hogy az újkeresztények két vallás és kultúra mezsgyéjén botorkáltak, hol az egyik, hol a másik vonzásának engedve. Zsidóságuktól neveltetésük kezdetén elszakadtak, hitük lényegével már nem voltak tisztában, hazájukban a zsidó közösség pedig kilökte magából őket, mint eretnekeket. Új vallásuk képviselői pedig nem fogadták őket nyitott szívvel, állandó bizonyítási kényszert erőltettek rájuk, örökös figyelem és ellenőrzés középpontjába kerültek és ugyanúgy kitaszítás várt rájuk. Mindezek ellenére volt néhány pillanat a történetükben, amikor úgy tűnt, hogy megtalálták önmagukat és zsidóságukat: ehhez a kedvező korszakhoz sorolnám a ferrarai hercegség által nyújtott védelmet.

 

A conversók és a héber nyelv

Az itáliai marranók hazájuk nyelvét, vagyis a spanyolt, illetve annak sajátos válfaját, a héber kifejezéssekkel kevert nyelvet, a ladinót, és a portugált beszélték otthon. Héberül általában nem tudtak, az a tudósok számára fenntartott nyelvnek számított. A 15. század második felében nem véletlen, hogy Észak-Itália lesz a hebraisztika hazája, hiszen ide koncentrálódtak az újkeresztény menekültek csoportjai, akik között a nyelvben jártas tudósok is voltak. A reformáció hatására meginduló bibliafordítási hullám felszínre hozta a héber nyelv iránti érdeklődést, az itáliai keresztény humanisták vonzalma fokozatosan átalakult és a Kabbala ezoterikus tanulmányozásához vezetett. A héber tanulmányok sajátos problémát vetettek fel, mivel a nyelv elsajátításához a zsidó közösséggel kellett érintkeznie annak is, aki keresztény származású volt. Az egyház egyes képviselői azonban rossz szemmel nézték, ha zsidók keresztényeket oktattak héber nyelvre, mert úgy vélték ezzel lerombolják tanítványaik hitét és a keresztények is zsidókká lesznek.[25] Odáig fajult a helyzet, hogy IV. Pál pápa 1553-ban nyilvánosan elégette a Talmudot, ami a zsidó közösség és a héber nyelv számára újabb kihívást jelentett. Hogy a marranók megérthessék a héber nyelvű Bibliát, azt le kellett fordítani az általuk beszélt nyelvre. A középkori spanyol nyelvű részleges bibliafordítások következményeként a 16. század közepére kicsiszolódott egy népnyelvi bibliai terminológia és frazeológia, melyet a portugál zsidók is átvettek.[26]

 

A Ferrarai Biblia

A ferrarai szefárd közösség egyik kimagasló szellemi teljesítménye az 1553-ban megjelentetett spanyol nyelvű Biblia volt. A Biblia előlapja a converso lét sajátosságának megfelelően két változatban látott napvilágot. Az egyik az inkvizíció számára készült, keresztény datálás szerint (1553. márc.1.), feltüntetve, hogy a hivatal engedélyével és Ercole d’ Este pártfogásával nyomtatták ki (vista y examinada por el oficio de la Inquisición). Saját használatra a zsidó időszámítást (A 15 de Sebath 5390) és a zsidó Biblia hagyományait követő beosztást alkalmazták, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában ez utóbbi verzió található meg. A Biblia megnevezés félreértésre adhat okot, ugyanis a mű a Törvény huszonnégy könyvének fordítását tartalmazza, az Újtestamentum tehát teljes mértékben hiányzik belőle.

Az olvasónak szánt előszóban (al letor) a szerkesztő kifejti, hogy a közjó szolgálatában fordította le a Bibliát spanyol nyelvre, mely jótéteményt más országok – Itália, Franciaország, Flandria, Németország, Anglia és Spanyolországban Katalónia – már nem nélkülözik.[27] Ez a megjegyzés egyértelműen tudtunkra adja, hogy a korabeli nagy fordítási hullám hatására találták nélkülözhetetlennek a spanyol nyelvű Ótestamentum megjelentetését. A szöveg fordítója teljesen azonosul Spanyolországgal és a spanyol nyelvvel, a bevezetőben a mi Spanyolországunkról (nuestra España) és a mi spanyol nyelvünkről (nuestro Español) beszél. Ezt a megnevezést szintén a marranó identitás jegyei közé sorolnám; ha valóban őszinte volt a szerző, akkor még mindig zsidóságuk elé helyezték elvesztett hazájukat, ugyanakkor az egész előszó az inkvizítorok szája íze szerint készült szöveget tartalmaz, így lehetséges, hogy a fenti megjegyzés is nekik szólt. A következő részben kifejtésre kerül, hogy a fordítók milyen szöveggel dolgoztak annak érdekében, hogy a spanyol nyelvű Biblia kövesse az eredeti hébert, ezért felhasználták Pagnini fordítását, valamint héber szószedetét is.[28] A domonkos Pagnini munkájának említése szintén az inkvizíció megnyerését célozta, mert az ő 1528-ban megjelent ótestamentumi latin nyelvű fordítását fogadta el a Curia hivatalosnak, VI. Hadrianus és VII. Kelemen pápák ajánlásával és privilégiumával.[29] Margherita Morreale kutatásai kimutatták, hogy a Ferrarai Biblia szövege meglepő hasonlóságot mutat egy 1547-ben Konstantinápolyban Eliezer Sancino nyomdájában napvilágot látott polygott Pentateuchus spanyol nyelvű verziójával. A hasonlóságot a népnyelvi Bibliák számára használható közös szöveghagyománnyal magyarázza.[30] Vagyis valójában nem Pagnini, hanem a középkori töredékek szolgáltak a fordítás alapjául, tehát az inkvizíció engedélyét nem kapta volna meg a portugál Abraham Usque (Duarte Pinel) és a spanyol Yom Tob Atias (Jerónimo de Vargas), akik a Bibliát, mint tipográfus és kiadó jegyezték. A Biblia-fordítások terjedésével párhuzamosan az egyház igyekezett meggátolni ezek használatát. Az V. lateráni zsinat 1515-ben külön foglalkozott a könyvnyomtatás kontrolljának kérdésével, a görögből, arabból, héberből, arámiból latinra fordított könyvek álltak érdeklődésének előterében. A zsinat értelmezése szerint a hibás fordítások, mint például Lefévre d’Etaples munkája, megrontották olvasóik hitét, ezért tiltották kinyomtatásukat, csak akkor adhatták ki őket, ha külön engedélyt nyertek az inkvizíciótól.[31] Ennek értelmében a ferrarai nyomda hivatalosan biztosan nem publikálhatta Biblia-kiadását, a megjelentetés engedélyeztetésére pedig semmi esély sem volt az úgynevezett keresztény változat számára sem, vagyis az előlapon szereplő felirat, mely azt hirdette, hogy az inkvizíció engedélyével jelent meg a mű, merő fikció. A zsidó változat nyíltan judaizál, a zsidó felosztást követi, héber kifejezéseket használ, a zsidó datálást alkalmazza, A. rövidítéssel jelzi Isten nevét, csak ritkán használja szinonimaként a Dio (és nem Dios) megnevezést. A fentiek alapján tehát az előadás elején feltett kérdésre, hogy a keresztény Bibliát tartja-e kezében az olvasó, egyértelmű nemmel válaszolhatunk .

Mint ahogy Ferrarában sem, úgy II. Ercole (1534-1559) udvarában sem volt szokatlan az eretnek nézeteket tanúsítók jelenléte, mivel a francia származású hercegné az új vallási reformnézetekkel szimpatizált és szívesen nyújtott menedéket az üldözöttek számára.[32] I. Ferenc francia király az udvarában nevelkedett árva leányt, XII. Lajos és Bretagne-i Anna gyermekét, Renátát választotta itáliai politikájának eszközéül és Ercole d’Este herceghez adta feleségül, mert azt remélte, Ferrara stratégiai bázist jelenthet V. Károllyal folytatott háborújában. Továbbá ezzel a lépéssel megerősíthette a Valois igényt a milánói hercegségre. Franciaországi Renáta levelezésben állt Kálvinnal, udvara a titkos protestáns prédikáció központja lett,[33] ezért a zsidó közösség védelmezése mellett egy másik, súlyos teher nehezedett Ercole herceg vállára, felesége hivatalosan eretneknek tartott udvara fölül is el kellet hárítani a veszélyt. Házasságuk megromlásában is szerepe volt Franciaországi Renáta reformista nézeteinek. A herceg nem vallási okokból elégelte meg felesége tevékenységét, bár ő mindvégig katolikus maradt, hanem politikailag került egyre lehetetlenebb helyzetbe például a pápasággal szemben, és az inkvizíció figyelmét Ferrarára összpontosította, ami sem a protestantizmusnak, sem a converso közösségnek, sem a hercegi udvarnak nem kedvezett. A házasfelek személyes kapcsolatának megromlását követően II. Ercole nem állt ellen az inkvizíció vizsgálódásának, ami azt eredményezte, hogy Franciaországi Renáta könyvtárát megsemmisítették és nyilvánosan elégették. A zsidók és protestánsok jelenléte külön-külön is elegendő indok lett volna az inkvizíció számára együttesen azonban kívánatos célponttá tették a várost. A zsidók egészen 1559-ig rendkívül kedvező lehetőségek között éltek itt, azonban ekkor kiűzték őket Ferrarából és a többség Velencébe költözött át.

Végül néhány szót szeretnék szólni a könyv lelőhelyéről. Eredetileg a Teleki könyvtár részét képezte, tehát egy református főúri család birtokában volt. A könyvtárosi bejegyzés szerint a kötet tulajdonosa összesen három spanyol nyelvű Bibliát birtokolt, ami meglepődésre adhat okot annak tudatában, hogy a spanyol nyelv iránti érdeklődés sohasem volt intenzív Magyarországon, a korábbi évszázadokban pedig kifejezetten kuriózumnak mondható. A spanyol nyelvű könyvek gyűjtése ugyanakkor semmiképpen sem nevezhető egyedülálló jelenségnek. A kevés bibliofil főurak egyike volt Ráday Gedeon (1713-1792), akinek magánkönyvtára önálló gyűjteményt alkot Ráday Gyűjtemény néven. Könyvtárának vizsgálatakor egyértelművé vált, annak ellenére, hogy nem folytatott ibero-luzitán témákra, szerzőkre vonatkozó célzatos gyűjtést, mégis könyvtárában milyen nagy tételben találhatunk spanyol-portugál vonatkozású anyagot. A teológiai témájú egységben, amely az egyik legterjedelmesebb része a könyvtárnak és Ráday Gedeon érdeklődésének homlokterében állt, őriznek egy 17. századi spanyol nyelvű Bibliát (La Biblia en los sacros libros del Viejo y Nuevo Testamento, 1622), éppen azt, amelyre az MTA Ferrarai Biblia példányában is utalás történik[34] Ez azonban már egy másik történet, amely a kutatás számára új lehetőséget kínál.

 

 

ÁBRÁK

 

1. A Ferrarai Biblia eredeti előlapja, amely azt közli, hogy az inkvizíció engedélyével adták ki

 

 

2. A szefárd zsidók vándorlási útvonala a 16-18. században

 

3. II. Ercole , Ferrara hercege (1534-1559)

 

4. A Ferrarai Biblia olvasóhoz intézett oldala

 

 

JEGYZETEK

 



[1] Benke László: „Cum gratia et privilegio”: a converso diaszpóra irodalma a ferrarai Biblia tükrében. In: Kiűzetés előtt és után – a szefárd zsidóság Ibériában és a diaszpórában. Palimpszeszt, 25. 2007. [Online: http://irodalom.elte.hu/palimpszeszt/25_szam/02.html – 2009. március]; MTA Könyvtár Kézirattára, leltári szám: 542.770.

[2] Az MTA Kézirattárában lévő példánynak elveszett az eredeti előlapja, valószínűleg a könyvtáros kézírásával szerepel a pótlólagos előlapon található felirat: „Biblia en lengua española tradußida palabra por palabra dela verdad hebrayca…”

[3] Birnbaum, Marianna D.: Gracia Mendes hosszú útja. Bp., 2008. (továbbiakban: Birnbaum, 2008.) 14. p.

[4] Birnbaum, 2008. 17. p.

[5] A forrást közzéteszi: Marx, Alexander: The Expulsion of the Jews from Spain. In: The Jewish Quarterly Review, 1908. No. 2. 240-271. p. (továbbiakban: Marx, 1908.) 254. p.

[6] Marx, 1908. 255. p.

[7] Marx, 1908. 255. p. Forrásunk szerint Észak-Afrikában Fezben, Tlemçenben és a berber tartományokban telepedtek meg.

[8] Marx, 1908. 244. p.

[9] Marx, 1908. 256. p.

[10] Roth, Cecil: The Marrano Press at Ferrara, 1552-1555. In: The Modern Language Review, 1943. Marx, 1908. 307-317. p., 307. p.

[11] Birnbaum, 2008. 9. p.

[12] Bonfil, Robert: Jewish Life in Renaissance Italy. Los Angeles – London, 1999. 61. p.

[13] Pullan, Brian: The Jews of Europe and the Inquisition of Venice, 1550-1670. London – New York, 1997. (továbbiakban: Pullan, 1997.) 212-213. p.

[14] Gundesheimer, Werner: Ferrara: The Style of a Renaissance Despotism. Princeton, 1973. 202. p.

[15] Birnbaum, 2008. 70. p.

[16] Pullan, 1997. 55. p.

[17] Pullan, 1997. 176. p.

[18] Pullan, 1997. 214. p.

[19] Pullan, 1997. 104. p.

[20] Pullan, 1997. 172. p.

[21] Pullan, 1997. 204. p.

[22] Az 1495-ös, ismeretlen szerző által írt forrásunk alapján tudjuk, hogy ez az a sziget, ahova szüleiktől elszakított zsidó gyerekeket vittek; szerzőnk szerint az odahurcolt hétszáz gyermek mind elpusztult. Marx, 1908. 255. p.

[23] Pullan, 1997. 216-217. p.

[24] Pullan, 1997. 230. p.

[25] Hall, Basil: Biblical Scholarship. Editions and Commentaries. In: The Cambridge History of the Bible. Vol. 3. Cambridge, 1963. 38-93. p. (továbbiakban: Hall, 1963.) 43. p.

[26] Morreale, Margherita: Vernacular Scriptures in Spain. In: The Cambridge History of Bible. Cambridge, 1969. Vol. 2. 465-491. p. (továbbiakban: Morreale, 1969. 472. p.

[27] „queriendo complazer á mi desseo que siempre fue amigo del universal provecho…hize trasladar la Biblia en nuestro Español pues las otras naciones no se pueden eneste beneficio quexar de sus naturales. Por que Ytalia Francia Flandes Alemaña y Inglaterra no carescen della: y aun en Cataluña en nuestra España se trasladó y ymprimio en la misma lengua Catalana.”

[28] „assi procuré que esta nuestra Bibla por ser en lengua Castellana fuesse la mas llegada á la verdad Hebrayca que ser pudiesse (como fuente y verdadera origen dó todos sacaron) haziendo seguir pero en todo lo posible la trasladacion del Pagnino y su Thesauro de la lengua Sancta…”

[29] Hall, 1963. 69. p.

[30] Morreale, 1969. 475. p.; Uő: La »Bibbia di Ferrara« 450 anni dopo la sua pubblicazione. Memoria di Margherita Morreale. In: Atti della Accademia Nazionale dei Lincei. Serie IX. Vol. IV. Fascicolo 3. Roma, 1994. 173-233. p.

[31] Grayzel, Solomon: Jews and the Ecumenical Councils. In: The Jewish Quarterly Review, 1967. 281-311. p., 309. p.

[32] Prosperi, Adriano: L’ eresia in cittá e la corte. In: La corte di Ferrara e il suo mecenatismo 1441-1598. The Court of Ferrara & it’s Patronage. Atti del convegno internazionale Copenaghen maggio 1987. Ed.: Pade, M. –Petersen, L.W. – Quarta, D. Koppenhága-Ferrara, 1990. 267-281. p., 274. p.

[33] Jenkins Blaisdell, Charmarie: Calvin’s Letters to Women: The Courting of Ladies in High Places. In: The Sixteenth Century Journal, 1982. No. 3. 67-84 .p., 78. p.

[34] Berecz Ágnes: A Ráday-műemlékkönyvtár ibériai vonatkozású kötetei. In: Studia Caroliensia. 2005. 4. sz. 91-104. p., 91., 97. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,