10. évfolyam 2.
szám |
Horváth Emőke: A Ferrarai Biblia és olvasói |
„… a tűrés törzsünknek
osztályrésze. Hitetlennek és vérebnek
neveztél És leköpted zsidó
kaftánomat…” (Shakespeare: A velencei
kalmár) Benke László írása alapján indultam egy érdekesnek tűnő
híres könyv, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában is
megtalálható, 1553-ban napvilágot látott, úgynevezett Ferrarai Biblia nyomába.[1]
A könyv a kiadás helyéről nyerte elnevezését, de nem az itáliai népnyelvi
bibliák, hanem a Ferrarában megtelepedett szefárd zsidók könyvei közé sorolható
műről beszélhetünk. Alábbiakban arra a kérdésre keresem a választ, hogy
hihetünk-e a Biblia címlapjára írtaknak: vagyis a keresztény Bibliát tartja-e kezében az olvasó?[2] A spanyol és portugál zsidóság A spanyol zsidóság helyzete a Katolikus Királyok idején vált
egyre ijesztőbbé, amikor 1478-ban felállították az inkvizíció törvényszékét,
melynek egyik fő feladata az újkeresztények hitbeli hűségének vizsgálata volt.
A keresztény hitre tért zsidókat tekintették
újkeresztényeknek,
akiknek létszáma fokozatosan nőtt az Ibériai-félsziget királyságaiban, mert
csak eredeti hitük elhagyása árán változtathattak társadalmi pozíciójukon és
tölthettek be korábban számukra elérhetetlen hivatalokat. Az áttértek új
helyzete, például udvari hivatalok elnyerése, azonban komoly ellenszenvet
váltott ki keresztény oldalon, ezért történhetett meg, hogy 1449-ben Toledóban
megtorlást alkalmaztak velük szemben, melynek következményeként például Don
Alvaro Lunát, a király pénzügyi tanácsadóját végül kivégezték.[3]
A zaklatások dacára a 15. század közepére az áttértek száma jelentősen
megnövekedetett.[4]
A converso közösséggel szemben a gyanú mindig munkálkodott a
tősgyökeres keresztények részéről, nem hittek megtérésük valódiságában,
álkeresztényeknek, titkos judaizálóknak tartották legtöbbjüket. Annak ellenére,
hogy a megtért zsidók kereszténységét állandó kritika és vizsgálat tárgyává
tették, és az eretnekség gyanúja lebegett a fejük felett, Kasztíliai Izabella
és Aragóniai Ferdinánd a politikai egyesítés lázában, a vallási egység létrehozásának
szándékával, néhány évtizeddel később, 1492-ben mégis a megtérést várta tőlük,
pontosabban igen súlyos választás elé állította őket: vagy elhagyják eredeti
hitüket vagy el kell hagyniuk az országot. Így fordulhatott elő az az eset,
hogy a nyolcvan esztendős, közösségében nagy tiszteletnek örvendő Don Abraham
Senior rabbi a kereszténység mellett döntött.[5]
Valószínűleg a többségi magatartást példázza ez a történet, de nem kis létszámú
az a csoport sem, amely az ország elhagyását választotta a kereszténység
helyett. Egy ismeretlen szerző által 1495-ben
írt forrásunk nagyon jelentős kútfő az első hullámban menekülő zsidóság
útvonalának megismeréséhez. Tőle tudjuk, hogy legnagyobb létszámban
Portugáliában telepedtek le a spanyol zsidók, 120.000 főről beszél adatközlőnk.[6]
Ugyancsak sokan menekültek mohamedán területre, elsősorban Észak-Afrikába és
Törökországba.[7]
Legrészletesebb információja azonban Itáliára vonatkozóan van szerzőnknek,
ezért Alexander Marx úgy véli egy onnan származó zsidó kortárs készíthette a
beszámolót a Spanyolországból menekülő zsidóság szétszórattatásáról.[8]
Itálián belül név szerint az alábbi városokat sorolja fel: Genova, Nápoly,
Ferrara, Ancona, Róma, de a leírás tanúsága szerint nem egyformán viszonyultak
a megnevezett városok a megjelenő zsidókhoz, legkevésbé Genovában fogadták őket
szívesen.[9]
Azt látjuk tehát, hogy 1495 táján, az első szakaszban, a spanyol zsidók egy
része az Esték hercegségét választotta új hazájának, amit annál könnyebben
megtehettek, mivel ekkor már komoly zsidó közösségnek kellett léteznie
Ferrarában, hiszen 1477-ben héber nyelvű nyomda működéséről van adatunk a
hercegség területén.[10]
Ez pedig azt sugallja, hogy hosszan megtelepedhettek itt, vagyis nagy
toleranciát tanúsíthattak a hercegek a zsidókkal szemben és egyfajta szellemi
központot is létrehozhattak uralmuk idején. A spanyol zsidók következő
útrakelésének helyszíne Portugáliához kötődik, tekintettel arra, hogy ide
költözött át a Spanyolországot még a kiűzetés előtt, illetve után elhagyni
kénytelen zsidóság egy jelentős része. Ez a helyzet azt idézte elő, hogy a
később portugál származásúként nyilvántartott marranók egy
részének is spanyol gyökerei voltak, mint a híres és gazdag menekült özvegynek,
Gracia Mendesnek.[11]
Némi időeltolódással a portugál uralkodó is az ország „zsidótlanítását” kívánta
elérni, azonban hivatalosan sohasem űzték ki a zsidókat, hanem 1497-ben Manuel
király a tömeges megtérésre kényszerítette őket. A nagyobb létszámú kivándorlás
akkor kezdődött meg, amikor 1536-ban Portugáliában is felállították az
inkvizíció intézményét.[12]
A portugál zsidók hányattatásainak színtere is elsősorban a Mediterráneum
térségéhez kötődött, az inkvizíciós perek aktáinak tanúsága szerint egy jól
bejáratott és a többség által követett menekülési útvonal alakult ki az idők
folyamán. Az út első állomása Flandriába vezetett, itt leggyakrabban
Antwerpenben, esetleg Kölnben eltöltött időszakra kell gondolnunk, de gyakorta
mindkét városban megfordultak „utazóink”. Ezután délfelé vették az irányt és
Velencében vagy Ferrarában (esetleg szintén mindkét városban elidőzve) találjuk
őket. Itáliai tartózkodásukat követően sokak esetében a végállomás az Oszmán
Birodalom két városa, Szaloniki, illetve Konstantinápoly lett.[13] Ferrarában a zsidókat szívesen
látták a hercegek, mert a gazdasági életben betöltött vezető szerepük révén,
pénzkölcsönök biztosításával a hercegi család anyagi helyzetének
stabilizálásához, és manufaktúrák, üzletek létesítésével Ferrara
fellendítéséhez is jelentős mértékben hozzájárultak. A portugál conversók továbbra
is fenntartották kapcsolataikat az anyaország kelet-indiai gyarmataival,
elsősorban a fűszerkereskedelem területén, ami igen jelentős jövedelmet
biztosított számukra és ezzel még kívánatosabbá tették jelenlétüket.[14]
Különösen igaz ez II. Ercole hercegségének idejére, aki költekezései miatt
időről-időre a zsidók hiteleire szorult.[15]
A 16. századra már több volt a portugál, mint a spanyol betelepült, továbbá egy
askenázi közösség zsinagógájáról is tudomásunk van a városban. A 16-17.
században a velencei inkvizíció a ferrarai hasonló intézménnyel tartotta fenn a
legszorosabb együttműködést, ami ugyancsak megerősíti a tényt, hogy mindkét
város virágzó zsidó közösséget mondhatott magáénak, ezen belül jelentős
létszámú újkeresztény csoporttal, mert az inkvizíciót leginkább a marranók
irritálták.[16]
A velencei inkvizíció ugyanis elsősorban azok után nyomoztatott, akiket kettős
viselkedéssel gyanúsítottak meg, vagyis azzal, hogy látszatra keresztény,
lelkületében azonban zsidó.[17]
A hivatal ezen állítása elvezet bennünket egy igen bonyolult, és nehezen
megválaszolható kérdéshez, a converso identitás értelmezéséhez. A válasz
megadása azért is problematikus, mert a kérdés tisztázásához felhasználható
legfontosabb forráscsoportot, az inkvizíciós aktákat, a zsidókkal ellenséges
katolikus egyház képviselői fogalmazták meg, sok esetben eltorzítva a vádlottak
mondanivalóját, vagy egy prekoncepció jegyében lefolytatva a tárgyalásokat.
Mindezek ellenére nem nélkülözhetjük ezeket az iratokat, mert még így is az
inkvizíciótól származik a legtöbb információnk, és az egyéni sorsokat követve
lehet talán a legtöbbet megtudni és megérezni életükről és önazonossági
dilemmáikról. A velencei és a ferrarai converso közösségek szembetűnő
jellemzője, hogy gyakori esetükben a kettős névbirtoklás, azaz mind keresztény,
mind zsidó névvel rendelkeznek, hogy csak néhány példát említsek:
Tristão de Costa, más néven Abraham Habibi; Felipe de Nis, másként
Solomon Marcos, Duarte Pinel, azaz Abraham Usque.[18]
A nevek kettőssége felveti a judaizálás problémáját, mert egyébként miért lett
volna szükségük rájuk? A források tanúsága szerint a marranók egy része
vándorlásai során fokozatosan feladta kereszténységét, és Itáliában, elsősorban
Velencében és Ferrarában, az ott tapasztalható viszonylagos szabadság
következtében, keresztény külsejétől és szokásaitól megszabadulva, nyiltan
zsidó módra élt. Például egy családi botrány következményeként, egy megcsalt
feleség a lányával Velencéből Ferrarába költözött, ahol azt jelentették róluk,
hogy judaizálnak.[19]
David Pas esete pedig úgy tűnik teljesen tipikusnak mondható: egy spanyol zsidó
fia volt, Lisszabonban keresztelték meg, és Velencében megtelepedve a levantei
zsidók turbánját viselte.[20]
Anyagi létük megőrzése érdekében azonban még Itáliában sem hagyhatták el keresztény
neveiket a marranók, mert csak ezeken a neveken folytathattak kereskedelmi
tevékenységet a Habsburg területekkel. A conversók részéről gyakran
megfigyelhető az elbizonytalanodás saját önazonosságukat illetően, a többszöri
identitásváltás pedig egyáltalán nem számít egyedi esetnek. Estevão de
Arês de Fonseca példája jellemző volt a marranók világára: Coimbrában
született, majd később a spanyol inkvizíció elé került, mint judaizálással
vádolt újkeresztény. Az ellene folytatott per során egyértelművé vált számára,
hogy teljesen tudatlan a zsidó hitet illetően, ezért a per befejeztével
elhatározta, hogy bejárja az európai zsidó közösségeket. Amszterdamban
körülmetélték, majd megfordult Velencében, Livornóban, Trapaniban és az Oszmán
Birodalomban. Végül Rouenben telepedett le és ott is halt meg, immár újra
katolikusként.[21]
Az ugyancsak inkvizíció elé került Filipe de Nis esete részben hasonló.
Oportoban született, Lisszabonban keresztelték meg, majd mind kereskedő a
Portugáliához tartozó São Tomé szigetén[22]
élt, a Guineai-öbölben. Később visszatért Lisszabonba, ahol negyven éves kora
környékén megházasodott. Feleségével katolikus templomba jártak, gyóntak és
áldoztak. Ezt követően azt olvashatjuk, hogy Antwerpenbe és Kölnbe távozott,
néhány évre rá pedig már Velencében tartózkodott. A kereszténység teljes
elhagyása Velencében következett be egyik családtagja hatására, és ebben a
városban került sor körülmetélésére is.[23]
Sok esetben az egyes családtagok között meghasonlást és viszályt idézett elő a
marranók sajátos helyzete, például Fernão Galindo Moses Ferrarában élt,
négy fia közül az egyik a kereszténységet választotta Velencében, a többi három
– Sámuel, Júda és Jákob – azonban kitartott apjuk zsidósága mellett.[24] A fent említett esetek jól
megvilágítják, hogy az újkeresztények két vallás és kultúra mezsgyéjén
botorkáltak, hol az egyik, hol a másik vonzásának engedve. Zsidóságuktól
neveltetésük kezdetén elszakadtak, hitük lényegével már nem voltak tisztában,
hazájukban a zsidó közösség pedig kilökte magából őket, mint eretnekeket. Új
vallásuk képviselői pedig nem fogadták őket nyitott szívvel, állandó
bizonyítási kényszert erőltettek rájuk, örökös figyelem és ellenőrzés
középpontjába kerültek és ugyanúgy kitaszítás várt rájuk. Mindezek ellenére
volt néhány pillanat a történetükben, amikor úgy tűnt, hogy megtalálták
önmagukat és zsidóságukat: ehhez a kedvező korszakhoz sorolnám a ferrarai
hercegség által nyújtott védelmet. A conversók és a héber nyelv Az itáliai marranók hazájuk nyelvét, vagyis a spanyolt,
illetve annak sajátos válfaját, a héber kifejezéssekkel kevert nyelvet, a
ladinót, és a portugált beszélték otthon. Héberül általában nem tudtak, az a
tudósok számára fenntartott nyelvnek számított. A 15. század második felében
nem véletlen, hogy Észak-Itália lesz a hebraisztika hazája, hiszen ide
koncentrálódtak az újkeresztény menekültek csoportjai, akik között a nyelvben
jártas tudósok is voltak. A reformáció hatására meginduló bibliafordítási
hullám felszínre hozta a héber nyelv iránti érdeklődést, az itáliai keresztény
humanisták vonzalma fokozatosan átalakult és a Kabbala ezoterikus
tanulmányozásához vezetett. A héber tanulmányok sajátos problémát vetettek fel,
mivel a nyelv elsajátításához a zsidó közösséggel kellett érintkeznie annak is,
aki keresztény származású volt. Az egyház egyes képviselői azonban rossz
szemmel nézték, ha zsidók keresztényeket oktattak héber nyelvre, mert úgy
vélték ezzel lerombolják tanítványaik hitét és a keresztények is zsidókká
lesznek.[25]
Odáig fajult a helyzet, hogy IV. Pál pápa 1553-ban nyilvánosan elégette a
Talmudot, ami a zsidó közösség és a héber nyelv számára újabb kihívást
jelentett. Hogy a marranók megérthessék a héber nyelvű Bibliát, azt le kellett
fordítani az általuk beszélt nyelvre. A középkori spanyol nyelvű részleges
bibliafordítások következményeként a 16. század közepére kicsiszolódott egy
népnyelvi bibliai terminológia és frazeológia, melyet a portugál zsidók is
átvettek.[26] A Ferrarai Biblia A ferrarai szefárd közösség egyik kimagasló szellemi
teljesítménye az 1553-ban megjelentetett spanyol nyelvű Biblia volt. A Biblia
előlapja a converso lét sajátosságának megfelelően két változatban látott
napvilágot. Az egyik az inkvizíció számára készült, keresztény datálás szerint
(1553. márc.1.), feltüntetve, hogy a hivatal engedélyével és Ercole d’ Este
pártfogásával nyomtatták ki (vista y
examinada por el oficio de Az olvasónak szánt előszóban (al letor) a szerkesztő kifejti, hogy a közjó szolgálatában
fordította le a Bibliát spanyol nyelvre, mely jótéteményt más országok –
Itália, Franciaország, Flandria, Németország, Anglia és Spanyolországban
Katalónia – már nem nélkülözik.[27]
Ez a megjegyzés egyértelműen tudtunkra adja, hogy a korabeli nagy fordítási
hullám hatására találták nélkülözhetetlennek a spanyol nyelvű Ótestamentum
megjelentetését. A szöveg fordítója teljesen azonosul Spanyolországgal és a
spanyol nyelvvel, a bevezetőben a mi Spanyolországunkról (nuestra España) és a mi spanyol nyelvünkről (nuestro Español) beszél. Ezt a megnevezést szintén a marranó identitás
jegyei közé sorolnám; ha valóban őszinte volt a szerző, akkor még mindig
zsidóságuk elé helyezték elvesztett hazájukat, ugyanakkor az egész előszó az
inkvizítorok szája íze szerint készült szöveget tartalmaz, így lehetséges, hogy
a fenti megjegyzés is nekik szólt. A következő részben kifejtésre kerül, hogy a
fordítók milyen szöveggel dolgoztak annak érdekében, hogy a spanyol nyelvű
Biblia kövesse az eredeti hébert, ezért felhasználták Pagnini fordítását,
valamint héber szószedetét is.[28]
A domonkos Pagnini munkájának említése szintén az inkvizíció megnyerését
célozta, mert az ő 1528-ban megjelent ótestamentumi latin nyelvű fordítását
fogadta el a Curia hivatalosnak, VI. Hadrianus és VII. Kelemen pápák
ajánlásával és privilégiumával.[29]
Margherita Morreale kutatásai kimutatták, hogy a Ferrarai Biblia szövege
meglepő hasonlóságot mutat egy 1547-ben Konstantinápolyban Eliezer Sancino
nyomdájában napvilágot látott polygott Pentateuchus spanyol nyelvű verziójával.
A hasonlóságot a népnyelvi Bibliák számára használható közös szöveghagyománnyal
magyarázza.[30]
Vagyis valójában nem Pagnini, hanem a középkori töredékek szolgáltak a fordítás
alapjául, tehát az inkvizíció engedélyét nem kapta volna meg a portugál Abraham
Usque (Duarte Pinel) és a spanyol Yom Tob Atias (Jerónimo de Vargas), akik a
Bibliát, mint tipográfus és kiadó jegyezték. A Biblia-fordítások terjedésével
párhuzamosan az egyház igyekezett meggátolni ezek használatát. Az V. lateráni
zsinat 1515-ben külön foglalkozott a könyvnyomtatás kontrolljának kérdésével, a
görögből, arabból, héberből, arámiból latinra fordított könyvek álltak
érdeklődésének előterében. A zsinat értelmezése szerint a hibás fordítások,
mint például Lefévre d’Etaples munkája, megrontották olvasóik hitét, ezért
tiltották kinyomtatásukat, csak akkor adhatták ki őket, ha külön engedélyt
nyertek az inkvizíciótól.[31]
Ennek értelmében a ferrarai nyomda hivatalosan biztosan nem publikálhatta
Biblia-kiadását, a megjelentetés engedélyeztetésére pedig semmi esély sem volt
az úgynevezett keresztény változat számára sem, vagyis az előlapon szereplő
felirat, mely azt hirdette, hogy az inkvizíció engedélyével jelent meg a mű,
merő fikció. A zsidó változat nyíltan judaizál, a zsidó felosztást követi,
héber kifejezéseket használ, a zsidó datálást alkalmazza, A. rövidítéssel jelzi
Isten nevét, csak ritkán használja szinonimaként a Dio (és nem Dios)
megnevezést. A fentiek alapján tehát az előadás elején feltett kérdésre, hogy a
keresztény Bibliát tartja-e kezében az olvasó, egyértelmű nemmel válaszolhatunk
. Mint ahogy Ferrarában sem, úgy II.
Ercole (1534-1559) udvarában sem volt szokatlan az eretnek nézeteket tanúsítók
jelenléte, mivel a francia származású hercegné az új vallási reformnézetekkel
szimpatizált és szívesen nyújtott menedéket az üldözöttek számára.[32]
I. Ferenc francia király az udvarában nevelkedett árva leányt, XII. Lajos és
Bretagne-i Anna gyermekét, Renátát választotta itáliai politikájának eszközéül
és Ercole d’Este herceghez adta feleségül, mert azt remélte, Ferrara stratégiai
bázist jelenthet V. Károllyal folytatott háborújában. Továbbá ezzel a lépéssel
megerősíthette a Valois igényt a milánói hercegségre. Franciaországi Renáta
levelezésben állt Kálvinnal, udvara a titkos protestáns prédikáció központja
lett,[33]
ezért a zsidó közösség védelmezése mellett egy másik, súlyos teher nehezedett
Ercole herceg vállára, felesége hivatalosan eretneknek tartott udvara fölül is
el kellet hárítani a veszélyt. Házasságuk megromlásában is szerepe volt Franciaországi
Renáta reformista nézeteinek. A herceg nem vallási okokból elégelte meg
felesége tevékenységét, bár ő mindvégig katolikus maradt, hanem politikailag
került egyre lehetetlenebb helyzetbe például a pápasággal szemben, és az
inkvizíció figyelmét Ferrarára összpontosította, ami sem a protestantizmusnak, sem
a converso közösségnek, sem a hercegi udvarnak nem kedvezett. A házasfelek
személyes kapcsolatának megromlását követően II. Ercole nem állt ellen az
inkvizíció vizsgálódásának, ami azt eredményezte, hogy Franciaországi Renáta
könyvtárát megsemmisítették és nyilvánosan elégették. A zsidók és protestánsok
jelenléte külön-külön is elegendő indok lett volna az inkvizíció számára
együttesen azonban kívánatos célponttá tették a várost. A zsidók egészen
1559-ig rendkívül kedvező lehetőségek között éltek itt, azonban ekkor kiűzték
őket Ferrarából és a többség Velencébe költözött át. Végül néhány szót szeretnék szólni a
könyv lelőhelyéről. Eredetileg a Teleki könyvtár részét képezte, tehát egy
református főúri család birtokában volt. A könyvtárosi bejegyzés szerint a
kötet tulajdonosa összesen három spanyol nyelvű Bibliát birtokolt, ami
meglepődésre adhat okot annak tudatában, hogy a spanyol nyelv iránti érdeklődés
sohasem volt intenzív Magyarországon, a korábbi évszázadokban pedig
kifejezetten kuriózumnak mondható. A spanyol nyelvű könyvek gyűjtése ugyanakkor
semmiképpen sem nevezhető egyedülálló jelenségnek. A kevés bibliofil főurak
egyike volt Ráday Gedeon (1713-1792), akinek magánkönyvtára önálló gyűjteményt
alkot Ráday Gyűjtemény néven. Könyvtárának vizsgálatakor egyértelművé vált,
annak ellenére, hogy nem folytatott ibero-luzitán témákra, szerzőkre vonatkozó
célzatos gyűjtést, mégis könyvtárában milyen nagy tételben találhatunk
spanyol-portugál vonatkozású anyagot. A teológiai témájú egységben, amely az
egyik legterjedelmesebb része a könyvtárnak és Ráday Gedeon érdeklődésének
homlokterében állt, őriznek egy 17. századi spanyol nyelvű Bibliát ( ÁBRÁK 1.
A
Ferrarai Biblia eredeti
előlapja, amely azt közli, hogy az inkvizíció engedélyével adták ki 2.
A szefárd zsidók vándorlási
útvonala a 16-18. században 3.
II. Ercole , Ferrara
hercege (1534-1559) 4.
A
Ferrarai Biblia olvasóhoz intézett oldala JEGYZETEK [1] Benke László: „Cum gratia et privilegio”: a converso diaszpóra irodalma a ferrarai Biblia tükrében. In: Kiűzetés előtt és után – a szefárd zsidóság Ibériában és a diaszpórában. Palimpszeszt, 25. 2007. [Online: http://irodalom.elte.hu/palimpszeszt/25_szam/02.html – 2009. március]; MTA Könyvtár Kézirattára, leltári szám: 542.770. [2]
Az MTA Kézirattárában lévő példánynak elveszett az eredeti előlapja,
valószínűleg a könyvtáros kézírásával szerepel a pótlólagos előlapon található
felirat: „Biblia en lengua
española tradußida palabra por palabra dela verdad hebrayca…” [3] Birnbaum, Marianna D.: Gracia Mendes hosszú útja. Bp., 2008. (továbbiakban: Birnbaum, 2008.) 14. p. [4] Birnbaum, 2008. 17. p. [5] A forrást közzéteszi: Marx, Alexander: The Expulsion of the Jews from Spain. In: The Jewish Quarterly Review, 1908. No. 2. 240-271. p. (továbbiakban: Marx, 1908.) 254. p. [6] Marx, 1908. 255. p. [7] Marx, 1908. 255. p. Forrásunk szerint Észak-Afrikában Fezben, Tlemçenben és a berber tartományokban telepedtek meg. [8] Marx, 1908. 244. p. [9] Marx, 1908. 256. p. [10] Roth, Cecil: The Marrano Press at Ferrara, 1552-1555. In: The Modern Language Review, 1943. Marx, 1908. 307-317. p., 307. p. [11] Birnbaum, 2008. 9. p. [12] Bonfil, Robert: Jewish Life in Renaissance Italy. Los Angeles – London, 1999. 61. p. [13] Pullan, Brian: The Jews of Europe and the Inquisition of Venice, 1550-1670. London – New York, 1997. (továbbiakban: Pullan, 1997.) 212-213. p. [14] Gundesheimer, Werner: Ferrara: The Style of a Renaissance Despotism. Princeton, 1973. 202. p. [15] Birnbaum, 2008. 70. p. [16] Pullan, 1997. 55. p. [17] Pullan, 1997. 176. p. [18] Pullan, 1997. 214. p. [19] Pullan, 1997. 104. p. [20] Pullan, 1997. 172. p. [21] Pullan, 1997. 204. p. [22] Az 1495-ös, ismeretlen szerző által írt forrásunk alapján tudjuk, hogy ez az a sziget, ahova szüleiktől elszakított zsidó gyerekeket vittek; szerzőnk szerint az odahurcolt hétszáz gyermek mind elpusztult. Marx, 1908. 255. p. [23] Pullan, 1997. 216-217. p. [24] Pullan, 1997. 230. p. [25] Hall, Basil: Biblical Scholarship. Editions and Commentaries. In: The Cambridge History of the Bible. Vol. 3. Cambridge, 1963. 38-93. p. (továbbiakban: Hall, 1963.) 43. p. [26]
Morreale, Margherita: Vernacular
Scriptures in Spain. In: The Cambridge
History of Bible. Cambridge, 1969. Vol. 2. 465-491. p. (továbbiakban: Morreale, 1969. 472. p. [27] „queriendo complazer á mi desseo que
siempre fue amigo del universal provecho…hize trasladar [28] „assi procuré que esta nuestra Bibla por ser en lengua Castellana fuesse la mas llegada á la verdad Hebrayca que ser pudiesse (como fuente y verdadera origen dó todos sacaron) haziendo seguir pero en todo lo posible la trasladacion del Pagnino y su Thesauro de la lengua Sancta…” [29] Hall, 1963. 69. p. [30] Morreale, 1969. 475. p.; Uő: La »Bibbia di Ferrara« 450 anni dopo la sua pubblicazione. Memoria di Margherita Morreale. In: Atti della Accademia Nazionale dei Lincei. Serie IX. Vol. IV. Fascicolo 3. Roma, 1994. 173-233. p. [31] Grayzel, Solomon: Jews and the Ecumenical Councils. In: The Jewish Quarterly Review, 1967. 281-311. p., 309. p. [32] Prosperi, Adriano: L’ eresia in cittá e la corte. In: La corte di Ferrara e il suo mecenatismo 1441-1598. The Court of Ferrara & it’s Patronage. Atti del convegno internazionale Copenaghen maggio 1987. Ed.: Pade, M. –Petersen, L.W. – Quarta, D. Koppenhága-Ferrara, 1990. 267-281. p., 274. p. [33] Jenkins Blaisdell, Charmarie: Calvin’s Letters to Women: The Courting of Ladies in High Places. In: The Sixteenth Century Journal, 1982. No. 3. 67-84 .p., 78. p. [34] Berecz Ágnes: A Ráday-műemlékkönyvtár ibériai vonatkozású kötetei. In: Studia Caroliensia. 2005. 4. sz. 91-104. p., 91., 97. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |