Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 2. szám
A. D.
MMIX

Horváth Zita:
A paraszti társadalom Magyarországon a 18. században és a Biblia
„Kerestem a költők által oly elragadó színekkel festett falusi élet egyszerűségét, és találtam együgyűséget, ostobaságot, bizalmatlanságot, még a leghasznosabb javaslatok iránt is

„Kerestem a költők által oly elragadó színekkel festett falusi élet egyszerűségét, és találtam együgyűséget, ostobaságot, bizalmatlanságot, még a leghasznosabb javaslatok iránt is.”

(Tessedik Sámuel[1])

 

Paraszti társadalom a 18. században

A 17. század végi felszabadító háborúk, majd a Rákóczi szabadságharcot lezáró szatmári béke után hosszú időre békés időszak következett, helyreállt az ország politikai, közigazgatási egysége, noha a Habsburg Birodalom keretein belül, de annak legerősebb tagjaként az ország fejlődési pályára lépett. A Habsburg-dinasztia háborúi (török háborúk, örökösödési háború, 7 éves háború) az országhatáron kívül zajlottak, nem veszélyeztették a békét.

A társadalmi struktúra alapvetően nem változott. A Habsburgokkal a szatmári békében megkötött kompromisszum hosszú időre megerősítette a nemesség privilégiumát, mindenekelőtt az adómentességét és a jobbágyok feletti joghatóságát. A betelepítések és a spontán betelepülések növelték a lakosságszámot, ugyanakkor 50% alá csökkentették a magyar ajkú lakosság arányát az össznépességen belül. A betelepülők szinte mind a paraszti társadalmat gyarapították, ezáltal hatást gyakoroltak a parasztság helyzetére, ugyanis a betelepülők kezdetben adómentességet kaptak cserében azért, hogy beköltöztek és újra művelni kezdték a pusztaföldeket, majd az adómentes esztendők letelte után szerződést (contractus) kötöttek földesurukkal, ami általában kedvezőbb adózási feltételeket jelentett. Szerződésük értelmében megőrizhették szabad költözési jogukat, ezért hívják őket „szabadmenetelű jobbágyoknak”, szemben a földesúri joghatóságot öröklő örökös jobbágyokkal. A Mária Terézia-féle úrbéri rendelet, majd a II. József-féle jobbágyrendelet könnyített ugyan a jobbágysorson, de a földesúri joghatóságot (iuris dictio) továbbra is fenntartotta, a jobbágyi állapot majd csak az 1848-as jobbágyfelszabadítással szűnik meg.

Az állami, egyházi és földesúri adókkal tartozó jobbágy számára a hétköznapok sokszor tűnhettek elviselhetetlennek, a paraszti élet rendjét a mezőgazdasági munkák által megszabott rendszer terelte mederbe, de az igazi nehézséget nem elsősorban a 18. század közepére megnövekedett adók jelentették, hiszen a 18. századi fejlődés a parasztságot sem hagyta érintetlenül, hanem az a lenézés az urak részéről, amely Werbőczy Tripartituma óta mit sem változott: „Rusticus est quasi Rind, nisi quod sibi cornua desint.” (Olyan a paraszt, mint a marha, csakhogy néki nincsen szarva.), amint azt e 18. században keletkezett gúnyvers német szóval kevert latin sorai is bizonyítanak. „A falu népe tehát a XVIII. század folyamán is tovább éli korábbi primitív életét. A felvilágosodás ideái emberi méltóságról, emberi egyenlőségről hiába terjednek világszerte, hiába olvassák őket nálunk is előkelő és művelt rétegek, annak következményeit a jobbágyságra alkalmazni eszükbe sem jut. A két világ egymástól függetlenül éli életét. Fényűzés, pompa, francia műveltség, zene és irodalom egyrészről, szegényes falvak görbe utcái, sártenger-útjai, egészségtelen életmódja és primitív gazdálkodása, kultúra hiánya másfelől… Faludi Ferenc megjegyzése: »Maga az Isten választást tett köztünk a jobbágyra osztván a munkát és fogyatkozást, a főemberekre a bőséget és a vigasságos életet.«”[2]

 

A parasztság írni-olvasni tudása, iskolába-járás[3]

Noha a parasztság a társadalom 9/10-ét alkotta, jogfosztottsága miatt saját jelentőségét elfogadtatni sem tudta, amiben szerepet játszottak műveltségi korlátai. A fennmaradt parasztságtörténeti források nagy részét nem a parasztok jegyezték le, hanem földesurak, a vármegyei és országos hatóság. Kivétel ez alól a Mária Terézia-féle úrbérrendezés során fennmaradt paraszti vallomások. Ezen kívül jószerivel csak peres iratok lapjain szólalnak meg. Ebben nemcsak az alávetett helyzet játszott szerepet, de az ezzel összefüggő írni-olvasni tudás hiánya.

Nyugat-Európában a kora újkorban az írni-olvasni tudás terén valóságos forradalom zajlott le, amelynek eredményeként a 18. század végére a férfiak kb. fele már újságot tudott olvasni és elsajátította az írás tudományát, gyorsan terjedt az írás használata, egyre inkább háttérbe szorítva a szóbeliséget. Svédország, Svájc és Németország egyes részein az evangélikus lelkészek évente összeírták, hogy melyik paraszt tud olvasni. A magyar parasztságra vonatkozó ilyen forrást nem találhatunk.[4] „Hogyan rekonstruálható és értelmezhető az a kultúra, amelyik néma marad?”[5] – kérdezi Burke. Az 1869. évi népszámlálás volt az első, amely feltüntette a lakosság írni és olvasni tudását, korábban kevés az olyan forrás, ami alapján biztosan megtudhatjuk, milyen mértékben terjedt az írni-olvasni tudás, a műveltség.

Nyugat-Európához képest Magyarországon csak lassan kezdett terjedni az írásbeliség, a falusi társadalom nagy többsége még a 18. század közepén sem tudott írni és olvasni, csekély hányaduk ugyan le tudta írni a nevét, de ennél többre nem volt képes.[6] Az olvasás az íráshoz képest szélesebb körben terjedt, voltak, akik tudtak olvasni, de az írást már nem sajátították el. Ebben szerepet játszott az alacsony színvonalú iskolahálózat, zömében műveletlen, a tanulóknál alig többet tudó iskolamesterekkel.[7] Ugyanis az iskolamesterek feladata nem elsősorban a tanítás volt, hanem a kántorkodás, amint azt Johann Ignaz Felbiger apát, az osztrák iskolareform atyja megjegyezte: „Aki iskolamesternek jelentkezik, azt alkalmasnak tartják, ha eléggé jártas a zenében ahhoz, hogy énekeljen, kórust vezessen, egy kicsit orgonáljon, és talán még írni is tud egy keveset.”[8] A plébánosok helyett sokszor licenciátusokat küldtek a katolikusok, de például az evangélikusok is a legtöbbször a falvakba csak maximum gimnáziumot végzett evangélikus mestert küldtek a 17. században. Tóth István György kutatásaiból tudjuk, hogy az írni-olvasni tudás nyugat-európaihoz mérten fejletlen volta a misszionáriusoknak is problémát okozott a hódoltság időszakában, kevésbé tudtak élni az írásbeli propaganda eszközével. Panaszkodtak is több ízben a misszionáriusok Rómába írt leveleikben, hogy írni-olvasni nem tudó licenciátusok miséznek. „Az általános írástudatlanság miatt az írás, a könyv gyakran csak, mint el nem olvasott, mágikus erővel felruházott tárgy jelent meg a hívek számára. Pázmány Péter 1635-ben Nagyszombaton egyetemet alapított. Telegdy János kalocsai érsek pártfogása alatt Nyitrán rendi főiskolát szerveztek, ami bizonyítja, hogy volt igény Magyarországon is a magas kultúra, a tudományok iránt, ez azonban éles ellentétben állt a széles tömegek műveletlenségével.”[9]

1769 novemberében a Helytartótanács falvanként összeíratta a papok és a tanítók számát, eszerint 8726 mezővárosban és faluban 4503 lelkészt és 4421 tanítót írtak össze, tehát a községek felében sem pap, sem tanító nem volt. A tanítás főként hittanból, írás-olvasásból, kis számtanból állt.[10] A canonica visitatiokban gyakran olvasni azt a panaszt, hogy a 18. század közepén kevés az iskola, szegényes a felszerelése és az épülete, a tanítók sekrestyések, kántorok, jegyzők egy személyben, szerény a jövedelmük, kevés gyerek jár iskolába és csak időnként. Tanszerek, tankönyvek nem állnak rendelkezésre, alig van olyan falusi tanító, aki a grammatikai iskola néhány osztályát elvégezte volna.[11] 1770 körül kb. minden 4. paraszt tanult meg olvasni.[12]

A 18. századra a canonica visitatiok adatai szerint[13] azonban többé-kevésbé kiépült a falusi és mezővárosi iskolahálózat, ahová a jobbágygyerekek járhattak, jóllehet az iskolamesterek műveltsége hagyott kívánnivalót maga után. Az 1770. évi állami iskola-összeírás a nemeskeresztúri tanítót idiótának nevezte, aki írni és olvasni tanította a helyi gyerekeket „már amennyire az efféle gyengécske emberek képességeiből kitelik”. Ugyanezen összeírás szerint voltak olyan tanítók, akik csak olvasni tanítottak, mert írni maguk is csak alig vagy egyáltalán nem tudtak.[14] Természetesen akadtak olyan iskolamesterek is, akik olvastak, írtak és a latin nyelvet is egész jól tudták. Az 1777. évi I. Ratio Educationis a 6-12 éves korig tette kötelezővé az iskolába járást, a számtan, az olvasás, írás mellett a latin nyelv tanítását is, azonban erre alkalmas tanító még a 18. században is kevés volt.

Az alacsony fizetés, a tanítói állás már akkor is alacsony presztízse nem vonzotta a műveltebb városi tanítókat a falusi iskolába. Kevés parasztgyerek jutott el városi gimnáziumba a helyi iskola elvégzését követően. Tóth István György rámutatott arra is, ha egy parasztcsaládban volt igény a gyerekek taníttatására, ha nehezen is, de eljuthattak a gyerekek a városi gimnáziumokba is.[15] Voltak olyanok – nem is csekély számban – akik iskolába ugyan nem jártak, de az írni-olvasni tudást iskolán kívül, másoktól tanulták meg. Például sok protestáns nem íratta be gyerekét katolikus iskolába. Az 1770. évi országos iskola-összeírás szerint 4000 kisiskola volt Magyarországon Erdély és Horvátország nélkül, ezek azonban nagyon rossz minőségűek voltak. A parasztok inkább télen jártak iskolába, mert nyáron dolgoztak, összesen 2-3 évig, illetve télen látogatták az iskolát.[16]

 

Népi hiedelemvilág – népi kultúra a 18. században, a vallásosság 18. századi jellemzőiről

Robert Redfield az 1930-as években a következőképpen határozta meg a népi kultúra lényegét: „A legtöbb helyen megfigyelhető egyfajta kulturális és társadalmi rétegződés. Létezett egy kisebbség, amely tudott írni és olvasni, míg a többség nem, és ugyanakkor az írástudó kisebbségen belül akadtak olyanok, akik elsajátították a műveltek nyelvét, a latint is.” Eszerint két kulturális hagyomány él egymás mellett, a művelt kisebbség ún. „nagyhagyománya” és a többség „kishagyománya”.

„A nagyhagyományt az iskolákban vagy a templomban ápolják, a kishagyomány az írástudatlanok falusi közösségeinek világában jön létre és marad fenn. […] A két hagyomány kölcsönhatásban áll egymással.” Tehát Redfield szerint a népi kultúra a műveletlenek, az írástudatlanok, az elithez nem tartozók kultúrája volt. A klasszikus hagyománnyal, műveltséggel állnak szemben a népdalok, a népmesék, a szentképek, a misztériumjátékok, a népkönyvek, a farsang, a szentek ünnepei (például Szent István nap). Burke kritizálja ezt a meghatározást, mert szerinte Redfield nem veszi figyelembe, hogy a népi kultúrában az elit is részt vett, például a farsang mindenkié volt.

Burke szerint valójában a kora újkori Európában két kulturális hagyomány élt együtt, az elit részt vett a „kishagyományban”, de a köznép nem vett részt a „nagyhagyományban”. A „nagyhagyományt” az iskolák közvetítették, a „kishagyomány” informális utakon terjedt, mindenki számára elérhető volt. A templom, a kocsma, a piactér voltak a közvetítő helyei főleg. Sokan azonosítják a népi kultúrát a parasztsággal, de a paraszti kultúra sem volt egységes. „Az egyszerű keresztény »az egyház tanításaiból csak azt fogadja el, ami egy szegényember élettapasztalataiba beleillik«” – írja Edward Thomson.[17]

A vallásosságnak a rendi társadalomban óriási jelentősége volt, áthatotta a gondolkodást, szerepe volt a mindennapi élet szervezésében, a kultúra, az erkölcsi normák és értékrendek közvetítésében. „Maga a »népi vallásosság« kifejezés a felvilágosodás korában született, eszmei gyökerei a reformáció és az ellenreformáció felekezeti vitáiig nyúlnak vissza. A két nagy felekezet vezető csoportjai ebben az időszakban új vallási ideálokat hoztak létre, amelyek összeütközésbe kerültek a hagyományos és már csak bizonyos rétegekre jellemző formákkal. Önálló elképzelések zárt rendszerét alkotó »népi vallásosság«, amely pontosan elhatárolható az egyházi és a világi vezető rétegek hitbeli megnyilvánulásaitól, nem létezik.”[18]

A 16-17. században a katolikus magyarság a hódoltsági területen papok nélkül maradt. Lelki gondozásukat részben a ferencesek látták el, illetve a licenciátusok, akik pap helyett kereszteltek, eskettek, temettek, oktattak, körmeneteket vezettek. A 18. század viszont a barokk katolicizmus felvirágzását hozta, ami együtt járt a rekatolizációval:

– fellendült a katolikus oktatás, a papnevelés, a könyvkultúra,

– újjáéledt a Regnum Marianum eszméje,

– a jezsuiták vezeklő körmeneteket és missziókat szerveztek, óriási érdeklődés közepette,

– a ferencesek a búcsújárásokat terjesztették, új búcsújáróhelyek keletkeztek a csodákat egyházi bizottságok vizsgálták és hitelesítették,

– a legnépszerűbbek a Mária-ünnepek voltak, templomok, kápolnák, kálváriák épültek. Mária-szobrokat, Szentháromság-oszlopokat emeltek a járványok emlékére. A Mária-tisztelet vált minden réteget átfogó, nemzeti kultuszformává.[19]

A népi vallásosság kedvelte a vallásos társulatokat.

A hagyományos közösségekben élő parasztemberek vallásos elképzeléseinek kialakulásában mindenekelőtt a  szülői háznak, a családban élő öregek meséinek, az iskolai hitoktatásnak, a templomi szertartásoknak és a különböző olvasmányoknak volt szerepe, a Bibliát és a bibliai történeteket miséken vagy istentiszteleteken vagy otthoni összejöveteleken ismerték meg. A hétköznapi élet minden területét áthatotta a vallásosság. Már gyermekkorban megtanultak imádkozni, először a Miatyánkot, az Üdvözlégyet (nyilván a katolikusok) és a reggeli, esti, valamint az étkezések előtti imádságokat, azaz az asztali áldást. Ezután megtanulták a Hiszekegyet és az Úrangyalát. A vallási kérdésekben való elmélyülést a kötelező hittanórák is segítették, a hittanóra a 18. században a legfontosabb tárgynak számított az alapfokú iskolákban, ahol a katekizmus kérdéseiről hallhattak, megismerhették a bibliai történeteket. Az iskolán kívül a 18. században társulatokat szerveztek a vallási ismeretek közvetítésére. Természetesen az első áldozásra és bérmálkozásra készülő gyerekeket külön is oktatták, és a házasulandó pároknak is el kellett járniuk oktatásra a paphoz. És mivel a gyermekek egészen kiskorúktól kezdve jártak misére és istentiszteletre, felnőtt korúkra egészen jól tudtak tájékozódni a vallás kérdéseiben, ismerték egyházuk szertartásrendjét, a gyakori énekeket, a Bibliából felolvasott részleteket. A 19. század második felétől már a vallásos ismeretterjesztésben ponyvanyomtatványokkal,[20] imakönyvekkel, jámbor olvasmányokkal is számolni kell. A népi hitvilágban egymás mellett éltek a hivatalos, tételes vallás tanításai a pogány eredetű képzetekkel, Isten, Szűz Mária, Szent Vendel mellett, hittek az ördögben, a boszorkányokban, a lidércekben. Gyóntak, de éltek a ráolvasás, a rontás, a szemmel verés erejében. A katolikus parasztság szemében a legfontosabb személy maga az Isten volt, akit nagy szakállú, jóságos öregembernek képzeltek el, míg szemükben Jézus Krisztus volt az emberarcú Istenség. Úgy képzelték el, hogy Isten a jót megjutalmazza, a vétkest megbünteti, és a betegség is Isten büntetése. A Szentlélek túl elvont volt a parasztság számára, ezért nem kapott különös szerepet a paraszti vallásos gondolkodásban.

A legfontosabb szent Szűz Mária volt, amit bizonyítanak a Mária-ábrázolások, kegyhelyek, a Regnum Marianum eszméje, és hogy az Üdvözlégy Máriát imádkozták legtöbbet a katolikus parasztok. Fontosak voltak még: Szent István (király), Nepomuki Szent János (vízen járók védőszentje), Páduai Szent Antal (alamizsnagyűjtő segítőszent), Szent Vendel (a jóság védőszentje), Szent Orbán (szőlők patrónusa), Szent Flórián (tüzektől oltalmazó szent).

A régi parasztemberek szerint a munka semmit sem ér, ha nincs rajta Isten áldása: például búzaszentelő körmenet vagy közös imádkozás a Szent-Orbán szobornál. A zalai (göcseji) parasztok között elterjedt volt az a szokás, hogy a szántás első fordulójánál az olvasót az eke szarvára akasztották és imádkoztak. Kézzel keresztet rajzoltak a kenyérre, mielőtt megszegték, ugyanis mint Krisztus testét tisztelték.[21] (Ez utóbbi ma is jellemző a megyében a vallásos családokban.) Tehát „a tradicionális római katolikus és ortodox vallásos tudatban a néphit és a tételes hit nem vált el egymástól, sőt szervesen összefonódva élt. Abból, hogy a reformáció kiiktatta a mágikus-szakrális elemet, egyértelműen következett, hogy a hívek ilyen irányú szükségleteik kielégítését nem várhatták egyházuktól, hanem a tételes vallásgyakorlaton kívül kellett keresniük. […] hiába harcoltak a prédikátorok a kezdetektől a 20. századig a babona ellen.”[22]

A vallás a paraszt mindennapjainak akaratlanul is szerves része volt, a köszönéstől kezdve a munkavégzésen át az imádkozásig.[23] A tradicionális társadalmakban az emberek hittek a természetbeni erők létezésében, ez pedig az egyházi ünnepek megtartását erősítette, egyre szélesebb körben terjedtek az egyházi ünnepekhez kapcsolódó népszokások (húsvét, karácsony). Ezzel összefüggésben terjedtek a körmenetek, a búcsújáró helyek, a szent kultuszok. A máriapócsi, a máriabesenyői, a kiscelli stb. zarándokhelyek ez idő tájt alakultak ki. A 18. században terjedt el a keresztállítás az utak mentén, a kereszteket nem az egyház állította, hanem magánszemélyek fogadalomból vagy hálából. A protestánsok hiedelemvilága egyszerűbb volt, mint a katolikusoké. A hivatalos egyházi tanítások mellett a babonákat sem sikerült kiirtani, ezt maguk a boszorkányperek is bizonyítják. Mária Terézia 1756-ban előírta, hogy a helyi hatóságok nem hozhatnak ítéletet boszorkányperekben, az ilyen ügyeket a helytartótanácshoz kell továbbküldeni. 1768-ban pedig végleg megtiltották, hogy boszorkánypereket lefolytassanak.[24]

A jezsuita rend működésének köszönhetően terjedt el a Monarchiában, így nálunk is a Szentháromság tisztelet, ezt egyebek mellett a Szentháromság főtéri ábrázolása is bizonyítja, majdnem minden nagyobb városunkban fellelhető volt Szentháromság-szobor (Buda, Pozsony, Győr, Kecskemét, Kassa). A Szentháromság-szobrokat jórészt fogadalomból, illetve engesztelésből állították. Szintén a jezsuitáknak köszönhető számos vallásos társulat megalakulása vezeklés, imádság céljából. „A protestáns – református, evangélikus, unitárius – vallásos élet szemléletéből eredően híjával volt mindazoknak a barokkos külsőségeknek, amelyek a katolikusok vallásosságát jellemezték. Némely vidéken új kegyességi formák jelentek meg. Az egyszerű emberek körében például a házi gyülekezetek biztosították a Biblia alapos ismeretét. Különösen virágzó hitélet volt a felső-magyarországi, erdélyi evangélikus németek, az alföldi és dunántúli református mezővárosi polgárok, s nem utolsó sorban az erdélyi unitárius magyarok körében.”[25] (Nem sokat tudunk arról, hogy a 18. században megjelent felvilágosodás eljutott-e, s ha igen, hogyan és mikor a paraszti tömegekhez. Az elemi iskolák mind egyházi iskolák voltak, valamelyik felekezethez tartoztak, vegyes vallású lakosság esetén felekezetenként külön iskolába jártak. Az 1731-es Carolina Resolutio értelmében az iskolaügy is katolikus egyház felügyelete alá került.)

 

Mit olvastak? Honnan szerezték be?

A 18. századi Magyarországon kiadott könyvek nagy része vallásos tárgyú volt. Egy kassai könyvkötő fennmaradt raktárjegyzéke szerint 1714-ben a vallásos és tudományos műveket keresték.[26] A kora újkori Magyarországon kb. 20 ezer könyvnek közel 50%-a 1765 és 1790 között jelent meg. 1000-nél több példányt csak kalendáriumokból, álmoskönyvekből, ima- és énekeskönyvekből jelentettek meg, illetve a Bibliából.[27] Ha pedig a 18. században a parasztok olvasási és írási kultúrája olyan alacsony szinten állt, mint ahogy azt fent leírtuk, kérdés, hogyan jutott el hozzájuk mégis a kultúra, pontosabban a kultúra milyen területével találkoztak. Találkoztak-e könyvekkel, és ha igen, milyenekkel. A legelterjedtebb könyv, amihez a parasztok hozzájuthattak az imakönyv volt, még az írni-olvasni nem tudók körében is terjedt. A félanalfabéták még az imakönyveket tudták viszonylag könnyen olvasni, hiszen a szövegek nagy részét miséken hallhatták rendszeresen, így rögzült.

A Hét Mennyei Szent Zárak Imádsága című 19. század elején keletkezett imakönyvben a következőket olvashatjuk: „Aki pedig olvasni nem tud, az imádkozzon a szenvedő Krisztus öt sebeihez.”[28] Nem lehet biztosan tudni, hogy hány írni nem tudó jobbágy imádkozott imakönyvből, de az biztos, hogy a 18. századi Magyarországon a parasztok között az imakönyv volt a legelterjedtebb könyv.[29] Ha maguk nem tudtak olvasni, felolvasták nekik, illetve hallhatták a templomban. Vannak adatok arra is, hogy ismerték a Bibliát is, de a parasztok zöme elolvasni biztosan nem tudta.

Kristóf Ildikó szerint az alacsonyabb társadalmi rétegekből származók – s köztük a nők is – olvashattak, az általa vizsgált boszorkányperek anyaga azt mutatja, hogy olvastak is.[30] Nem kizárt, hogy a boszorkányság gyanújának kialakulásában szerepe volt a közösségi normáktól eltérő magatartásnak, képességnek, ilyen lehetett a korban az írni tudás is. „Úgy tűnik tehát, hogy a kora újkori parasztok és mezővárosi polgárok a boszorkányok szerződését a korabeli írásos, jelnyomtatott kultúra termékei, valamint saját írni tudásuk, írásbeli kultúrájuk jellemzői alapján képzelték el. Levelekről, lajstromokról, és »czédulákról« beszéltek, hiszen azokat jól ismerhették, ha »létrehozni« (megírni) általában nem is tudták. […] A vallomások alapján írni s írott szöveget olvasni nemigen tudhattak. A könyvek említései pedig azt mutatják, hogy ismerősként bántak a nyomtatott kultúra egyes termékeivel is, s ezeket – […] – valószínűleg olvasni is jobban tudták.”[31] Ugyanakkor gyakrabban találkozni olvasó, mint író parasztokkal. Ha valaki nem tudott olvasni, attól még hozzájuthatott az írott kultúrához, ha a környezetében volt olvasni tudó. Az iskolai oktatásban használatos könyvek mellett a kalendáriumok használatára is utalnak boszorkánypereink iratai.[32]

A Biblia házi otthoni olvasásáról is vannak adatok a boszorkányperekben. Gömör megyében, Rimaszombaton, 1728-ban egy tanúvallomásban bizonyos Kenyeres Jánosné ezt üzente 10 éves lányának: „Édes leányom, az Istenért kérlek, az Istent féljed, a Bibliát olvassad, és az Istennek imádkozzál, hogy így ne járj, mint én.”[33] A legtöbb információ az imakönyvek olvasásáról van. „A mestergerendába vésett mágikus erejű jeltől a kézzel írott varázsszövegeken át a Biblia vagy egyes imádságos könyvek sajátos használatáig a tanúvallomást tevők számos esetben bizonyítják, mennyire áthatotta mindennapi életük e szféráját is az írásos, illetve nyomtatott kultúra.” Van arra is adat a boszorkányperekben, hogy a Bibliát varázslásra használták.[34]

A nép számára 1712 és 1800 között nyomtatott könyvek közül 19 ezer könyv címét ismerjük, ezeknek 1/4-e magyar, a többi latin, német, szlovák, délszláv vagy román nyelvű volt. Az összes magyar nyelvű kiadvány 98%-a vallásos könyv volt, de a vallásos irodalom mellett, a jog és a politika, a történelem, a földrajz, a természettudomány és műszaki ismeretek és a szépirodalom területéről is akadtak könyvek. Ebből valószínűleg a vallásos könyvek és kalendáriumok jutottak el a parasztsághoz. A vallásos könyvek nem az önálló olvasás, sokkal inkább a felolvasás által jutottak el a parasztsághoz a tollfosztóban, tengeri morzsoláskor, baráti összejöveteleken. Legtöbbször ugyanazt olvasták, ezáltal rögzült. A debreceni nyomda (a református egyház tulajdona volt) a nép számára jelentetett meg imádságos könyveket, bibliai történeteket, kegyes tanításokat több ezres példányban.[35]

A hivatalos Biblia mellett létezett egy ún. „parasztbiblia” is: „A magyar népi kultúra világról alkotott elképzeléseinek keretét – mintegy ezer év óta – a keresztény tanok adják. Ebbe épültek bele pogány hiedelmeik, és csakis ebbe épülhetett be minden, ami a biblikus világmagyarázatot kiegészíti: tehát a kereszténységtől idegen gondolatok is. Mindez egységesült, s az egyházi tanítások különös tükreként létrejött egy másik Biblia is: koronként, tájanként más-más alakot öltve, de olyan szövegek együtteseként, amelyek azonos tudatszinten kapcsolódnak egymáshoz.”[36] Olyan „bibliai történetek kerültek be a műköltői és a népi hagyományba, melyek aktualizálhatók, vagy olyan értékrendet példáznak, melyek az erkölcsök megjobbítását közérthető módon fogalmazzák meg […]”[37] „A reformációs törekvések hatására a jobbágyság bibliai ismeretei reálisabb keretek közé kerültek, de ez sem jelentette még azt, hogy csupán a »tiszta bibliai történeteket« tekintették a Szent Könyvhöz tartozónak, hisz még maguk a falusi lelkészek is időről időre apokrif történeteket szőttek prédikációikba.”[38] A canonica visitatiok tanúsága szerint az oktatásban a katekizmusnak, a vallási tanoknak és az olvasásnak szántak központi szerepet.[39] A katolikus prédikációs irodalom és az írástudó népnek szánt irodalom adhat képet arról, „hogy milyen szellemi hatásokra formálódott, gazdagodott népi legenda költészetünk.” „A Szűz Máriáról, Jézusról szóló kegyes elbeszélések az írástudó alsó néposztályok számára megfogalmazva a XVII. század végétől, a nyomtatás iparrá válásától a XIX-XX. század fordulójáig egyre nagyobb mennyiségben kerültek forgalomba, olykor egyházi jóváhagyással, olykor anélkül, prózai és verses feldolgozásban egyaránt. Viszonyuk a kanonizált szövegekhez igen változó. A Biblia tanítása a hivatalos egyházak feladata, de szívesen alkalmaztak prédikációban, hitoktatásban olyan mesés elbeszéléseket, amelyek a hallgatóság képzeletét megmozgatták. Például egy 1706-ban kidolgozott népiskolai utasítás is jelzi, hogy az iskolákban oktatott biblikus ismeretek nem azonosak az igazi Szent Biblia történeteivel. »I. A Oskolában hozott gyermekek előtt kezdjen mindjárt a mester beszélni röviden a Szent Írásból Historiátskákat, közbe-közbe erkölcsi meséket, minéműek az Esopus fabulái… X. A Szent Bibliából kiszedett históriákat, mint azok a Hübnerben vannak beszélleni a gyermekek előtt, olvastatni az olyanokkal, akik folyvást olvasni tudunk.”[40] A parasztbiblia pozitív értékei a parasztság társadalmi státusából, a faluközösség által elfogadott normákból következnek: a szegénység, a becsületesség, a jólelkűség, az igazmondás, a szolgálatkészség, az engedelmesség Istennek és áttételesen a földesúrnak.[41]

A Biblia ismeretére adat egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei eretneknek tartott gyülekezet – valószínűleg egy puritán jellegű megújulási mozgalom – perének története, amit Fazekas Csaba dolgozott fel. A történetből kiderül, hogy a gyülekezet rendszeresen használt szépirodalmat és vallásos könyveket, ami bizonyítja, hogy megoszlott közöttük az írni-olvasni tudás. A közösség tagjai „világos keresztény felfogással rendelkeztek”, a „Bibliát feltűnően jól ismerték és a megfelelő helyeket pontosan idézték”. Az összejöveteleket, istentiszteleteket magánházakban tartották, ahol együtt olvasták és magyarázták a Bibliát. A tanúkihallgatási jegyzőkönyvben is vallanak a Biblia olvasásáról.[42]

Összefoglalva a fentieket elmondhatjuk, hogy noha a parasztság műveltségi korlátai a Biblia elmélyült, önálló olvasását csak kevesek számára tették lehetővé, de ismerete különböző formában eljutott hozzájuk, azonban az egyházak tanításai mellett, illetve azzal párhuzamosan létrejött egy népi hitvilág, jellemzőbben a katolikus parasztság körében, de nem hagyta érintetlenül a többi felekezethez tartozókat sem.

 

Jegyzetek



[1] Idézi: ifj. Barta János: A tizennyolcadik század története. Bp., 2000. (továbbiakban: Barta, 2000.) 131. p.

[2] Csapodi Csaba: A falu élete. In: Magyar művelődéstörténet. Barokk és felvilágosodás. Szekszárd, 1991. (Reprint) 349-368. p., 367-368. p.

[3] A parasztok írástudását először Benda Kálmán vizsgálta az úrbérrendezéskor felvett kilenc kérdőpontokra adott válaszok alapján, majd Tóth István György foglalkozott behatóan a kérdéssel. Benda Kálmán: Az iskolázás és az írástudás a dunántúli parasztság körében az 1770-es években. In: Somogy megye múltjából, 8. Kaposvár, 1977. (továbbiakban: Benda, 1977.) 123-133. p.; Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz… Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon. Bp., 1996. (továbbiakban: Tóth, 1996.)

[4] Tóth István György: Az írás a paraszti kultúrában a 17-18. században. In: Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás. Szerk.: Kisbán Eszter. Bp., 1994. 9-15. p., 9. p.

[5] Burke, Peter: Népi kultúra a kora újkori Európában. (Részlet.) In: Magyarország társadalomtörténete a 18-19. században. 2. köt. Szerk.: Faragó Tamás. Bp., 2004. 8-35. p. (Burke, 2004.) 8. p.

[6] 1768: a községi elöljárók legfeljebb 14%-a volt írástudó. Benda, 1977. 56. p.

[7] Tóth, 1996. 11-56. p.

[8] Idézi: Tóth, 1996. 12. p.

[9] Tóth István György: Misszionáriusok a kora újkori Magyarországon. Bp., 2007. (Főként a „Könyv és misszionárius” c. fejezet: 208-235. p.)

[10] Benda Kálmán: A felvilágosodás és a paraszti műveltség a 18. századi Magyarországon. In: Magyarország társadalomtörténete a 18-19. században. 2. köt. Szerk.: Faragó Tamás. Bp., 2004. 49-56. p. (továbbiakban: Benda, 2004.)

[11] Kosáry Domokos: Az oktatásügy a haladó törekvések hullámvölgye idején (1790-1830). In: Magyarország társadalomtörténete a 18-19. században. 2. köt. Szerk.: Faragó Tamás. Bp., 2004. 57-65. p., 57-59. p.

[12] Tóth István György: Az írott kultúra térhódítása. In: Magyar művelődéstörténet. Szerk.: Kósa László. Bp., 1998. 136-203. p. (továbbiakban: Tóth, 1998.) 198. p.

[13] Ördögh Ferenc: Zala megye népességösszeírásai és egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1745-1771). I-IV. Bp.–Zalaegerszeg, 1991-1998.; Tóth, 1996.

[14] Tóth, 1996. 22. p.

[15] Tóth, 1996. 47. p.

[16] Tóth, 1996. 183. p.

[17] Burke, 2004. 8-34. p.

[18] Tüskés Gábor – Knapp Éva: Népi vallásosság Magyarországon a 17-18. században. Bp., 2001. (továbbiakban: Tüskés-Knapp, 2001.) 15. p.

[19] Tüskés-Knapp, 2001. 23. p.

[20] A ponyvairodalomról lásd: Szigeti Jenő: 19. századi magyarországi bibliaárusok. In: Egyháztörténeti Szemle, 2005. 2. sz. 98-113. p. [Online: www.egyhtortszemle.hu – 2008. szeptember.]

[21] Bárth János: A katolikus magyarság vallásos életének néprajza. In: Magyarország társadalomtörténete a 18-19. században. 2. köt. Szerk.: Faragó Tamás. Bp., 2004. 231-246. p.

[22] Kósa László: Protestáns egyházias népszokások és magatartásformák. In: Magyarország társadalomtörténete a 18-19. században. 2. köt. Szerk.: Faragó Tamás. Bp., 2004. 247-259. p., 247. p.

[23] Jávor Kata: Az egyház és a vallásosság helye és szerepe a paraszti társadalomban. In: Magyar Néprajz. VIII. Társadalom. Bp., 2000. 791-830. p.

[24] Barta, 2000. 130-131. p.

[25] Tomisa Ilona: Népi hitvilág. In: Magyar kódex, 3. Szultán és Császár birodalmában. Magyarország művelődéstörténete, 1526-1790. Bp., 2000. 330-334. p.

[26] Alszeghy Zsolt: A könyv és olvasója. In: Magyar művelődéstörténet. Barokk és felvilágosodás. Szekszárd, 1991. (Reprint) 485-516. p., 487. p.

[27] Tóth, 1998. 193. p.

[28] Tóth, 1996. 81. p.

[29] Tóth, 1996. 81. p.

[30] Kristóf Ildikó: „Istenes könyvek – ördöngős könyvek”. (Az olvasási kultúra nyomai kora újkori falvainkban és mezővárosainkban a boszorkányperek alapján.) In: Népi kultúra – népi társadalom. A MTA Néprajzi Kutatóintézetének Évkönyve, XVIII. Bp., 1995. 67-104. p. (továbbiakban: Kristóf, 1995.) 69. p.

[31] Kristóf, 1995. 79. p.

[32] Kristóf, 1995. 82. p.

[33] Kristóf, 1995.84. p.

[34] Kristóf, 1995. 85. p.

[35] Benda, 2004. 54-55. p.

[36] Lammel Annamária – Nagy Ilona: Parasztbiblia. Magyar népi biblikus történetek. Bp., 1995. (továbbiakban: Lammel-Nagy, 1995.) 295. p.

[37] Lammel-Nagy, 1995. 303. p.

[38] Lammel-Nagy, 1995. 304. p.

[39] Lammel-Nagy, 1995. 305. p.

[40] A Református Főkonzisztórium levéltára az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvár-napocai Gyűjtőlevéltárában, 187/1786. sz. Idézi: Lammel-Nagy, 1995. 307. p.

[41] Lammel-Nagy, 1995. 305. p.

[42] Fazekas Csaba: Protestáns megújulási mozgalom és szektaügy a XVIII. századi Szabolcs vármegyében. In: Történelmi tanulmányok. Miskolc, 1999. (Studia Miskolcinensia, 3.) 120-144. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,