Vissza a tartalomjegyzékhez

8. évfolyam 2. szám
A. D.
MMVII

Tamási Zsolt:
Jaross Béla a békemozgalom éveiben
Jaross Béla Marosvásárhely apátplébánosa, a kerület főesperese, Marosvásárhely 20

Jaross Béla Marosvásárhely apátplébánosa, a kerület főesperese, Marosvásárhely 20. századi történetének megkerülhetetlen személyisége. Azon túl, hogy teljes papi tevékenysége a városhoz kötődik – 1900-1959[1] – papi és közéleti tevékenysége egyaránt a város egyik fontos személyévé tették. Jaross Béla életpályája ennek ellenére a szakirodalomban egyáltalán nem ismert. Mi sem vállalkozhatunk arra, hogy egy tanulmány keretében teljes képet adjunk róla. Az Osztrák-Magyar Monarchia politikai határai közt papi pályáját kezdő, majd a Romániához csatolt erdélyi magyarság érdekeit nem csupán szószékről, hanem a politikai életben is védő esperes közéleti tevékenysége, vagy akár a visszacsatolt Észak-Erdélyben tevékenykedő főpap méltán megérdemelné a történészek figyelmét. Ennek ellenére jelen tanulmányban mégis egy másik korszak elemzése mellett döntöttünk. A második világháború után Románia politikai határai között is, a szovjet érdekszférában, a római katolikus egyház közismerten a kommunista politika céltáblájává vált. Rómához való ragaszkodása és a szovjet modell természetszerűen magával hozta az egyházellenes fellépéseket. Márton Áron püspök letartóztatása után (1949) a békemozgalommal igyekeztek létrehozni egy Rómától független egyházszervezetet. A gyulafehérvári egyházmegye Márton Áron szabadulásáig (1955) egy nagyon nehéz, bizonytalan, egyházjogilag is nehezen értelmezhető helyzetbe került. Ez a korszak volt a titkos ordináriusok korszaka, amikor az egyházmegyés papság maga sem tudta, hogy tulajdonképpen kinél is van a törvényes joghatóság, kinek a rendeleteit kell elfogadni. Az egész békepapi mozgalom és a titkos ordináriusság kérdése jelenleg is a szakirodalomban csupán utalásszerűen fordul elő, a szemtanúk visszaemlékezései is a kérdés kényessége miatt nem közismertek. Ezért is választottuk ezeket az éveket a kutatás tárgyául. A meglévő adatok alapján ugyan rekonstruálható a törvényes joghatósággal rendelkező személyek lánca,[2] viszont ez az 1950-es évek elején nem volt ennyire könnyen elérhető a lelkipásztorkodó papság számára. Jaross Béla személyesen ekkor áldozattá vált, lecserélik, megalázzák, s csupán Márton Áron szabadulása után kerülhet vissza az esperesség élére, halálig. Jaross Béla egyháztörténészként nem csak a város egyháztörténelmét írta meg 1937-ben,[3] hanem folyamatosan gyűjtötte a plébániára, egyházmegyére, vagy akár az ő személyére vonatkozó adatokat, amelyek segítségével Jaross Béla személyes sorsának bemutatásán keresztül jelen tanulmányban megpróbáljuk vázolni ezt a viharos és kevésbé ismert korszakot.

Jaross Béla a Bors megyei Kis-Tapolcsányban született 1877. április 30-án. A gimnázium I-VIII. osztályát Esztergomban végezte a római katolikus főgimnáziumban.[4] Annak ellenére, hogy testvérbátya, Jaross Károly az esztergomi egyházmegyében maradva lépett papi pályára,[5] ő maga a teológia elvégzése után Erdélyt választja. Első szentmiséjét Hegybányán mutatta be, 1900. július 15-én, erdélyi egyházmegyés papként. Mint fiatal káplán Marosvásárhelyen kezdte hivatását, „rögtön társadalmi kapcsolatokat talált és a családok életén keresztül fogott a szendergő hitbuzgóság újraélesztéséhez”. Később gimnáziumi tanár, majd a hanyatló öreg plébánosnak a támasza, végül utóda.[6] A plébániai Domus Historiae tanúsága szerint eltávozó előde, Karácson Márton 1920. „január 25-én iktatta be plébánosi és esperesi hivatalába, 26-dikán a vagyon átadása történt köszvényesi esperes-plébánosnak, mint püspöki biztosnak (Pap Tamásnak) vezetése és elnöklése alatt”.[7]

Jaross Béla apátplébános negyedszázados papi jubileumának (1900-1925) Marosvásárhely magyar társadalma valláskülönbség nélkül adta díszkíséretét – fogalmaznak az újságírók. Érthető is, hiszen miután a kerület esperese lesz, a megváltozott politikai helyzetben kész volt kiállani nemzete, a kisebbségi helyzetbe szorult magyarság érdekei mellett. Nem csupán a szószéken elmondott beszédei, de a közéletben is vállalt szereplése miatt vallhatta magáénak Marosvásárhely magyarsága.[8] Akár a többségi politikusok előtt is kimondta, hogy „életrevaló faj barátkozhatik, de nem asszimilálódhatik”.[9] A 1920-as évek végén ezért is a város arculatát átalakító, modernizáló polgármesterrel, dr. Bernády Györggyel szemben őt választja a Magyar Párt elnöknek. 1928. december 25-én a Magyar Párt küldöttsége előtt kifejti, miért és meddig vállalkozik politikai szereplésre.[10] Amint mondta, a napi politika ármánykodása és a papi tevékenység össze nem férhet, viszont mindaddig, amíg a romániai magyar nemzet kiküzdi magának a teljes nemzeti szabadságot, addig nem vonulhat ő sem vissza a „Canon nyugalmat biztosító sáncai mögé”, addig a papi keresztje mellé feltűzi a „a magyar sors keresztjét is”.

A második bécsi döntés után, amikor Marosvásárhely Észak Erdély részeként visszakerülhetett Magyarországhoz, továbbra is vallja a 1920-as évek elején is megfogalmazott nemzetiségi politikai nézetét: az egészséges faj igenis barátkozhat, nem a sérelmek „visszaadása” a cél. 1940-ben a magyar sereg bevonulásakor Jaross Bélát kérték fel, hogy megnyissa az üdvözlő beszédek sorát, amelyet szó szerint közölt is a sajtó. Beszédéből ez a tolerancia cseng ki: „a soknyelvű ország is boldog lehet, csak legyen benne krisztusi lelkiséggel fölkent jog, törvény és mindenkivel egyformán bánó igazság. Mert ha Máramarosban[11] nem jól megy, megérzi azt Hargita is és a Somogy is megszenvedi”.[12]

A második világháború viharai után a szovjet hadsereg „felszabadította” Észak-Erdélyt, ami megpecsételte a szovjet érdekszférához való kerülését e térségnek is. A kommunista hatalomátvétel megtörténtével nyilvánvalóvá vált annak veszélye, hogy az államhatalom nyíltan fog fellépni a „kapitalista” nyugattal, Rómával szoros kapcsolatot fenntartó görög[13] és római katolikus egyházakkal szembe.  Márton Áron gyulafehérvári püspök 1947-ben kelt titkos körlevelében előre igyekszik felkészíteni papjait a bekövetkezhető üldözésekre. Ennek megfelelően a pap nem hagyhatja el állomáshelyét, semmilyen körülmények között. A paptanárokra is érvényes ez, akik a kerületi főesperesnek tartoznak engedelemséggel, ha a püspökkel történne „valami”. Ha a szomszéd plébánia lelkipásztor nélkül marad, a szomszédos plébános – aki legközelebb van közlekedés szempontjából – joghatósága alá kerül, azonnal. Ha nagyobb körzetben hiányzik a lelkipásztor, a közösség vezetése a világiakra hárul, a következő sorrendben: kántortanító a gondnokkal, vagy ha kettőjük közül valamelyik hiányzik, a másik egyedül; az egyháztanács együttesen – még ha nincs is határozóképes számmal jelen, vagy ha csak egy tanácsos van, akkor ő egyedül is. Közreműködésre köteles az egyházközség összes tanítója és tanítónője. Körlevelében külön részletezi a liturgikus szabályokat a vasárnapi igeliturgiákkal, szükségkeresztségekkel kapcsolatosan. Házasságkötés esetében, ha a püspök nem értesíthető, és pap nem küldhető, a papok oktassák ki a híveket, hogy két tanú jelenlétében érvényesen megköthetik a házasságot (utal a megfelelő kánonokra, s konkrét formáját is megírja). Körlevelét a következő tanáccsal zárja: „ne gondoljunk rosszat senkiről, s kerüljük azokat, akik felebarátainkról rosszat szólnak”.[14]

Az 1948-as Konkordátum felrúgása után a romániai püspökök megpróbáltak egy Szabályzatot (Statútum) összeállítani, amelynek benyújtása előtt a püspökök nagy része elvesztette a törvényes működési jogát. Így aztán a 3 meghagyott püspök nyújtotta be a Statútum tervezetét, amely 46 szakaszából a Kultuszminisztérium csak hármat hagyott jóvá. A legnagyobb gondot a pápa jurisdictiója[15] és ennek mindenféle következménye jelentette. Ezért külön kifejtették a pápai primátus alapvető jellegét a katolikus egyházban. A válaszban a Minisztérium megengedi a tisztán vallási és dogmatikai kérdésben a kapcsolatot, de kizárja a szabad érintkezés lehetőségét és a pápa püspök-kinevezési jogát, akárcsak az egyházmegyék felállításának és megszüntetésének jogát is. Azt már hiába is kérték, hogy e kérdésekben az állam forduljon közvetlenül a Szentszékhez, hiszen ezek a kérdések megtárgyalása meghaladja a püspökök hatáskörét. „Ehhez járult még, hogy a sajtó Szentatyánkat tiszteletlen módón rágalmazta, és mint háborús bűnöst és kapitalista zsarnokot állította be, hogy a híveket tőle elidegenítse.”[16] Nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista állam a Rómától független egyházszervezetet a „békemozgalommal” igyekszik létrehozni. 1948. október 6-án kelt körlevelében ezért Márton Áron püspök tudatja, hogy azonnali kiközösítés alá esik minden pap vagy hívő, aki olyan gyűlésen vesz részt, amely a katolikus egyháztól, Rómától való elszakadás előmozdítása érdekében történik.[17]

Márton Áron letartóztatása után (1949. június 21.) tovább erősödik a békemozgalom szervezése. A sorozatos, az állam részéről történő békefelhívásokkal kapcsolatban az Egyházi Főhatóság 1950. április 19-én a Kultuszminisztériumhoz intézett ünnepélyes levélben kifejezte a határozott és változhatatlan akaratát, a békéért imádkozni és dolgozni, és pedig a szeretetre és igazságosságra alapozott békéért: 1. A szeretetre, mely kizárja a gyűlöletet és ellenségeskedést, mely ahelyett, hogy a népeket kettészakítaná, egyesíti őket kölcsönös megsegítésben és összedolgozásban. 2. Az igazságosságra, mely elismeri minden népnek az egyenjogúságát, mely tartózkodik más népek szabadságának és biztonságának megsértésétől, és mely minden vallási üldözést gonoszságnak minősít.

Ez a nyilatkozat után, „a béke álarca mögött, arra akarták a katolikus papságot és híveket csábítani, hogy törvényes főpásztoraiktól elszakadjanak, sőt hogy azokat elítéljék, miután őket, valamint a Szentatyát súlyos rágalmazás révén háborús uszítónak nyilvánították.”[18] 1950. április 23-án a Romániai Magyar Szó aznapi számában a „becsületes és békeszerető” emberekhez szóló felhívás jelent meg, amelynek tatalma – Jaross Béla jelentése szerint – annyira elfogadható, hogy ha nem kötné a kánoni diszciplína, akkor aggály nélkül aláírná. „Az Egyh[áz]m[egyei] Hatóságnak a R[omán] N[ép]K[öztársaság] állandó Békevédelmi Bizottságában nem szerepeltetését arra magyarázzuk, hogy nem nyervén még autorizációt hivatalos képviselet hijjával maradtunk.” Az Egyházmegyei Hatósághoz írt levelében a továbbiakban jelzi, hogy a Békebizottság kérésének eleget téve a húsvéti prédikációkban a témát kihangsúlyozták, az aláírást viszont mindaddig halasztják, még az Egyházmegyei Hatóság rendelkezését meg nem kapják. Jaross Béla az egyöntetűség biztosítása miatt kéri – amennyiben lehetséges – a feloldó rendelkezést. Addig marad a halogatás.[19] Április 23-án már a legszigorúbb titoktartás mellett küldi tovább az esperesi kerület papjainak a következő rendeletet: „Ma reggel 6 órakor kaptam a hatósági intézkedést, hogy az ú[gy]n[evezett] Boga[20]-béke körlevél intézkedései[21] mai nappal az értesítés vétele órájától hatálytalaníttatnak. Benne értetik az ima is – és bármi jött vagy jövendő békeakció – Minden s már a mai istentiszteleteken is!”[22]

A Kultuszminisztériumhoz küldött áprilisi levélnek a szószékről való ismertetését hivatalosan betiltották az állami szervek, s még április folyamán, 27-én összehívták a marosvásárhelyi Békekongresszust „azon céllal, hogy a törvényes egyházi elöljáróságot ellentétbe helyezzék egy laikusokból és papokból álló csoporttal. Azonban akik részt vettek a kongresszuson időközben siettek kifejezni az egyházi hatóság iránti alávetettségüket és hibájuk jóvátételére való készségüket” – fogalmaz Pacha Ágoston, működési jogát vesztett temesvári püspök. Levelében arra is rámutat, hogy sok pap, akiket nem lehetett idejében figyelmeztetni, vagy akiket állandóan zaklattak, aláírták a békefelhívást, s csak néhány hét múlva értesültek meglepődve az újságokból, hogy az Egyház által szakadárnak minősített mozgalom tagjai. Mindezek alapján jelzi, hogy a kormány nem a hivatalos egyházi vezetőséget, hanem az attól elszakadókat akarja támogatni. Ezért kéri a híveket, hogy kitartsanak, s ne szakadjanak el a törvényes vezetéstől, hagyják ott a templomot, ha békepap misézik.[23] A jobb tájékozódás miatt azt is felsorolja, hogy kik azok, akik feloldozásra szorulnak: akik bármiféle békenyilatkozatot tettek, akik aláírták a felhívást (még ha pótszöveggel is), azok, akik a marosvásárhelyi gyűlésen részt vettek és ehhez a mozgalomhoz csatlakoztak, vagy azt propagálják (ők a 2314. kánon szerint szkizmatikusok, és ezért kiközösítés jár). Jelzi, hogy a marosvásárhelyi békemozgalom megalapítóját és vezetőjét Ágotha Endrét a 2258 és következő kánonok alapján felfüggesztették, semmi papi tevékenységet sem folytathat. Még a polgári érintkezés is tilos vele. A 2314 kánon alapján kiközösítés alatt vannak, de még nem felfüggesztve (nem vitandusok) azok, akik a gyűlésen részt vettek, határozatait megszavazták és aláírták, vagy akik ezt követően aláírják, vagy propagálják. A gyűlésen részt vett papok külön figyelmeztetést is kaptak, hogy ha nem akarnak vitandusok lenni, vonuljanak vissza a mozgalomtól. Név szerinti figyelmeztetést kapott P[áter] Kulcsár Mihály, P[áter] Feri Vilmos minoriták, Török László nagyváradi egyházmegyés pap és Köpeczy János. A marosvásárhelyi békekongresszusról írva a kortárs Léstyán Ferenc – Jaross Béla utóda, ma már nyugalmazott marosvásárhelyi főesperes,[24] – kiemeli, hogy azon a marosvásárhelyi papság, tehát Jaross Béla se nem vett részt. A jövőt illetően Pacha Ágoston püspök jelzi, hogy számolni kell azzal, hogy újabb gyűlésekre fognak toborozni, különböző címszavak alatt (státusgyűlés, státus időközi bizottság, katolikus kongresszus…)[25] Semmi gyűlésre, amit nem az Egyházmegyei Hatóság hív össze, elmenni nem szabad – vallotta –, a kiközösítés terhe alatt (hivatkozik a 2314 kánonra). Arra is figyelmeztetett, hogy számítani kell az agitátorok tevékenységére, akik nemzeti, népi katolikus egyházat fognak hirdetni, a pápától függetlent. Ezért figyelmeztet: aki elszakad a pápától, az a római katolikus egyháztól szakad el.[26] A marosvásárhelyi értekezletet szervező kultuszinspektorok és titkosrendőrségi személyek a távol maradt papságot megpróbálták rávenni, hogy a konferencia határozatait írják alá, s a sajtóban is nyilatkozzanak erről.[27] Magát Jaross Bélát is felszólítják, hogy tegyen ilyen nyilatkozatot. Jaross eleget tesz a felkérésnek, de nyilatkozata nem felelt meg az állami elvárásoknak: „A Marosvásárhelyi Értekezlet mellett megnyilatkozó paptársaim cselekedetét nem bírálom; a lelkiismeretek fóruma a mindentudó Úristen. Ezért is azt az értekezletet nem kezelhetem úgy, mint szokás mondani: kari szolidaritás témáját. Az Alkotmánytörvényre tett eskümmel jogot szereztem lelkiismereti szabads[ág]ra, amellyel élve 74 évemmel és 50 éves szolgálatommal – 1[…] nap múlva esedékes aranymisém ünneplése, vagy a misézéstől eltiltó kiközösítés közötti választás nem engedte, s nem engedi az aláírás megadását. Az ellen pedig a leghatározottabban tiltakoznám, ha ezt egyházi és politikai síkon egyaránt igazolt félszázados közéleti, építő békemunkám kissebítésére akarná felróni bárki is.”[28] A főesperesi és plébániai levéltárban őrzött gépelt másolat alatt viszont kézzel két feljegyzés olvasható még. Baloldalt olvasható: „Tekintettel arra, hogy az Állambiztonsági Hivatal ezt az ügyet úgy kezeli, hogy az aláírás megtagadása kimeríti a Népellenség és Háborúra-uszítás bűntényét, aláírásomat paptársaim közösségében megadom. Marosvásárhely, 1950. június 21. Jaross Béla főesperes.” Jobboldalt pedig: „1950. június 21. a Szigurancára[29] vitetvén – ott a 3. megkísérlésre túloldali szöveget rávezettem a fenti nyilatkozat pótlásául.” Tehát nyomásra kénytelen volt a fenti nyilatkozatot megtenni, de az államhatalom is érezte, hogy ez nem volt túlságosan egyértelmű. A „ráhatások” ellenére is címlapra Jaross Béla ünnepélyes aláírását csak 1955 februárjában tudják tenni, Márton Áron szabadulása előtt.[30]

A békeakcióval párhuzamosan az állam egyre konkrétabban szólt bele az egyházmegye belső életében. Ennek egyik, a kortársak által akkor nem annyira súlyosnak megítélt formája volt az adminisztratív átszervezés. Valóban, az egyház belső hitéletét nem érintette, viszont az állam beavatkozásának konkrét sikerét jelezte. Jakab Antal ordinárius idejében, 1951. februárjában a Kultuszminisztérium kéri az esperes-kerületek átszervezését a kialakított rajon-beosztásoknak[31] megfelelően. Látszólag úgy tűnt, hogy az új területi beosztásnál figyelembe veszik az egyház javaslatait. Jakab Antal a főespereseket fel is kéri, hogy a konkrét javaslataikat megtegyék. Jaross Béla saját tervezetében rámutat, hogy az egyházmegye 280 plébániájának 11 tervezett új kerületbe való beosztása kerületenként általában 23 plébániát jelentene. Ennek megfelelően, a rajonvonalakat figyelembe véve a marosvásárhelyi rajon 13 plébániájához kellene kapcsolni a szászrégeni rajon 7 plébániáját, a marosludasi 4 plébániáját, akkor meglenne az „új” kerület 24 plébániája.[32] Mire viszont Jaross Béla a saját javaslatával elkészült volna, már március 2-án a Kultuszminisztérium 4463. számú iratával jóváhagyta az esperességek beosztását az új tartományi és rajonbeosztásnak megfelelően. Jakab Antal kénytelen volt ezt elfogadva körlevélben közölni az új adminisztratív határokat, amelyek 1951. júliusától léptek érvénybe. A marosvásárhelyi esperességhez került ennek megfelelően a dicsőszentmártoni, erdöszentgyörgyi, marosludasi és marosvásárhelyi rajonok összes plébániája.[33] Az esperesség vezetője egyelőre még Jaross Béla maradhatott, viszont címeiből – p[á]p[ai] prelátus, apát, főesperes, marosvásárhelyi plébános – eltűnik a főesperes megnevezés. Ennek a jelentősége az, hogy Márton Áronnak a fentiekben ismertetett 1947-es titkos rendelete szerint a püspök akadályoztatása esetén a főesperes irányításának tartóznak engedelmességhez a kerület lelkipásztorkodó és tanító klerikusai. Hogy még egyértelműbb legyen Márton Áron rendeletének az ellensúlyozása, a kerület szó használatát is beszüntetik. Az esperesi hivatalok címe: „Nagyontisztelendő Esperesi Hivatal /Protopopiatul Rom[ano] Cat[olic]/ Kerület szó helyett ezentúl Esperesség használandó.”

Az adminisztratív átszervezést követően sor került Jakab Antal letartóztatására is, 1951. augusztus 24-án. Jakab Antal letartóztatása után kezdődtek a joghatósági problémák az egyházmegyében. A titkos ordináriusok kijelölésének formája közismert volt, a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a jurisdikciót átvevő ordináriusnak titokban kell-e maradnia, vagy pedig fel kell fednie magát, vagyis jelentkeznie kell-e a székeskáptalan előtt. A kutatások[34] és a kortárs visszaemlékezések[35] azt emelik ki, hogy az ordinárius titokban kell maradnia, éppen azért, hogy az államhatalom szervei ne tudják letartóztatni.[36] A letartóztatott ordinárius ugyanis azonnal elveszíti a joghatóságát. Tény az, hogy 1952-1955 között Gyulafehérvárról az egyházmegyét vezető, magát általános helynöknek tituláló Adorján Károly nem rendelkezett joghatósággal, viszont szolgailag eleget tett a Kultuszminisztérium utasításainak. A kérdés fontossága miatt ezt a problematikát részletesebben szükséges megvizsgálni. Előbb a tényleges joghatósággal rendelkező titkos ordináriusok sorát fogjuk ismertetni, majd bemutatjuk, hogy hogyan próbálták elismertetni Adorján Károly joghatóságát.

A titkos ordinárius kinevezése a Szentszéknek 1948-as intézkedése alapján úgy történik, hogy a püspök két papot jelöl ordináriusnak, s a hatalmat átvevő ordinárius[37] a maga során újabb két papot jelöl utódjául. Ez lehetővé tette, hogy az ordinárius letartóztatásakor az általa elsőnek jelölt személy azonnal a jurisdictiót átvehesse, illetve, ha nem tudott még senkit sem jelölni, abban az esetben a társjelöltjéhez kerülhetett a joghatóság.

Márton Áron püspök jelölése Boga Alajos kanonokra[38] és Sándor Imre vikáriusra[39] esett. Boga Alajos a maga során jelölte Gajdátsy Bélát,[40] aki korábban teológiai rektor és a püspökség irodaigazgatója volt. Gajdátsy csak titkos ordinárius jelölt volt, a joghatóságot nem gyakorolta, ugyanis Boga letartóztatása után az Sándor Imréhez került (1950. május 10 – 1951. március 10). Gajdátsyt Sándor Imrével egyszerre tartóztatták le. Így a joghatósági lánc Sándor Imre jelöltjeivel ment tovább. Sándor Imre első jelöltje és utóda Jakab Antal kanonok, a teológiai főiskola vicerektora volt.[41] Ő nem tudott a titkosságban megmaradni, a békevonal felé tolódó gyulafehérvári káptalan tevékenysége miatt nyilvánosságra került a személye. Jakab Antal a maga során két személyt jelölt ordináriusnak. Az első Márton Mózes csíkszentdomokosi plébános,[42] a második pedig Kovács Béla kovásznai plébános volt. A joghatóságot ennek megfelelően Márton Mózes vehette át, aki a maga során azt tovább adta első jelöltjének, Szilveszter Sándor[43] sepsiszentgyörgyi esperes-plébánosnak. Kovács Béla tehát nem jutott joghatósághoz, így az ő jelöltje, Jakab László székelyudvarhelyi plébános sem. Az egyházmegyében Márton Mózes már nem tudta egyértelműen elfogadtatni magát az esperesekkel. A kolozsvári főesperes, Baráth Béla volt az, aki vele szemben Kovács Béla mellett agitált. 1952. február 4-én egyszerre tartóztatják le Márton Mózest, Kovács Bélát, Szilveszter Sándort és Jakab Lászlót is. Abban reménykedett az államhatalom, hogy közülük a joghatóságot birtokló személy átadja a hatalmat, a joghatóságot a kormányzást már 1951-ben[44] jogtalanul átvevő Adorján Károly kanonoknak.[45] Eleve nem volt ez lehetséges, hiszen a letartóztatott ordinárius minden intézkedése érvénytelen. Ennek ellenére az egyházmegye papságát olyan szellemben tájékoztatja a gyulafehérvári káptalan, hogy Adorján joghatósága rendben van. Tárgyunk szempontjából a továbbiakban elegendő utalásszerűen jelezni, hogy hogyan alakult a 1955-ig a tényleges joghatósággal rendelkező titkos ordináriusok sora, fontosabb azt részletezni, hogy Adorján hogyan fogadtatja el magát az egyházmegyével.

A hivatalos joghatóságot Léstyán Ferenc[46] vihette tovább, 1952. február 4-től. Amikor viszont kiszabadul a börtönből Márton Mózes, Kovács Béla, Szilveszter Sándor és Jakab László, Léstyán Ferenc egyetértésben Márton Mózessel visszaadja a joghatóságot Szilveszter Sándornak, aki viszont alig két hónapig lehetett ennek birtokába. Utóda Lajos Balázs[47] egészen 1954-ig. Utána Fuchs Gábor[48] veszi át a vezetést,[49] 1954. decemberéig. Márton Áron szabadulása előtt valószínűleg Ábrahám Miklós[50] folytatta a sort.

Visszatérve Adorján Károly szerepéhez, Léstyán Ferenc rámutat, hogy a hatóságok nem tudták elérni, hogy Márton Mózes átadja a joghatóságot Adorján Károlynak, így ezt Kovács Béla tette meg. Teljesen hiába, hiszen ő maga sem rendelkezett ezzel, tehát tovább sem adhatta. Mégis a központból való kormányzás Adorján Károly kezébe kerül. Ennek története viszonylag könnyen rekonstruálható a hivatalos levelezésekből. Az 1951. október 11-én Gyulafehérváron tartott kanonoki és esperesi tanácskozás jegyzőkönyve,[51] amelyet Baráth Béla kolozsvári esperes jegyzett le már rögzíti, hogy a jelenlevők[52] a saját „felelősségteljes kötelességüknek” tartják „a Román Népköztársaság területén élő róm[ai] kat[olikus] hívek lelki gondozását és vezetését”, a szövegben meg sem jelenve a titkos ordinárius szerepe. A köztársasági államformát, mint a katolikus Egyház szervezetével és tanításával nem ellenkezőt elfogadják, s ennek megfelelően a következőket határozzák:

 

„1./ A R[omán] N[ép] K[öztársaság] területén élő róm[ai] kat[olikus] hívek lelki üdvének biztosításán és anyagi jólétének előmozdításán  a róm[ai] kat[olikus] Egyház és a R[omán] N[ép] K[öztársaság] törvényei szerint minden erőnkkel munkálkodni fogunk.

2. Híveinket úgy az isteni, mint az egyházi és állami törvények megtartására szavainkkal, tanításunkkal és példánkkal buzdítani fogjuk.

3. Semmi olyan mozgalomban melyet az egyház és állam törvényei tiltanak, részt nem veszünk, és amennyiben tudomásunkra jutna, hogy híveink ilyen mozgalomban akarnak részt venni, őket attól visszatartani törekszünk.

4. Teljes erőnkkel törekszünk a béke ápolására, a béke áldásainak biztosítására, – örömmel és megnyugvással vesszük tudomásul, hogy a R[omán] N[ép] K[öztársaság] minden polgára őszintén akarja a békét és épen ezért testvéri szeretetben és egyetértésben kívánunk az ország minden lakójával élni, – a R[omán] N[ép] Köztársaságot hazáknak tekintjük, törvényeit megtartjuk, felvirágoztatásáért állandóan imádkozni és dolgozni fogunk, annak népére és vezetőire Isten áldását kérjük.

5. Amint a R[omán] N[ép] K[öztársaság]ban élő róm[ai] katolikusok helyzetét rendező Statútum mint állami törvény megjelenik, azt a püspökkel együtt tett állampolgári eskünk alapján megtartjuk.”

 

Másnap Baráth Béla a gyűlés hivatalos jegyzőkönyvéből kimaradt tárgyalásokra reflektálva levelet intéz Boros József prelátushoz, a gyűlés elnökéhez, amelyet másolatban a többi esperesnek, így Jaross Bélának is megküld.[53] Ez a levél azt igyekszik egyházjogi szabályozásokra hivatkozva elfogadtatni, hogy a titkos ordinárius nem maradhat titokban. A hitelesség kedvéért levelét szó szerint idézzük:

 

„Már hetek óta foglalkoztatott a kérdés, vajon a sedes impedita[54] esetében megbízottak, a substitutusok, ill. a káptalani helynök köteles-e a székeskáptalan előtt igazolni megbízását. A 334 és a 353 can[on] 2 §. ezt a kötelezettséget kifejezetten az episcopis residentiales és az utódlási joggal megbízott s[egéd] püspök számára írja elő. A 429. can[on] a sedes impedita esetében megbízottaktól csak azt követeli meg kifejezetten, hogy hivatalba lépésükkor jelentsék a Szentszéknek, hogy a püspöki szék akadályozva lett, s ők vették át annak gondjait, ami azt jelenti más szavakkal, hogy külön megerősítésre nem szorulnak. A káptalan előtti igazolásról nincs kifejezetten szó nevezett kánonban, bár ez jól megfér avval az általános jog szellemében. Érdekes, hogy a C[odex] J[uris] C[anonici] intézkedése ebben a pontban fogyatékos. Ezért örvendtem a tegnap, hogy ezt a bizonyos 1946, ill[etve] 1948-as részletes utasítást olvashattam, mely szerint a sedes impedita megbízottai „iisdem iuribus fruuntur ut iisdem obligatiunibus tenentur se episcopi residentiales”.[55] Világos ebből, hogy ők is igazolni kötelesek megbízásukat a káptalan előtt a 334. can[on] előírása szerint s annak megtörténtéig az egyházmegye kormányzását át nem vehetik „neque per se, neque per alios, nec nullo sub titule sese ingerere posseunt in illud.”[56] Mondanom sem kell, hogy ebből két dolog következik. Az egyik, hogy titokban nem maradhatnak. A másik, hogy igazolásuk megtörténtéig ordináriusi minőségben mindennemű intézkedésük […] és érvénytelen. Ezek után minden nehézségem megoldást nyert az ügyben s gondolom, az értekezlet résztvevői is hasonló lelki állapotba jutottak.”

 

A fentiek értelmében a székeskáptalan megpróbálta megteremteni magának a jogi alapot ahhoz, hogy az ordináriusok előttük felfedjék magukat. 1952. október 21-én ebben a szellemben vázolja a törvényes jogutódlás kérdését dr. Faragó Ferenc kanonok, Adorján Károly helyettese, a marosvásárhelyi esperesség alakuló gyűlésén.[57] Beszédében az ordináriusok kinevezésének történetét azzal kezdi, hogy Márton Áron püspök Boga Alajost és Sándor Imrét a székeskáptalan előtt jelölte ki, tehát nem titokban. A későbbiekben viszont mégis ellentmondásba keveredik, amikor arról beszél, hogy Kovács Bélát Jakab Antal titokban bízta meg, egy tanú – Ferenc András plébános – előtt. Márton Mózes és Kovács Béla Jakab Antal által történt jelöléséig ugyanazokat a személyeket sorolja fel, amelyeket a fentiekben a tényleges ordináriusok esetében már bemutattunk. Viszont egyházjogi csúsztatásokat lop be előadásába. Miközben arról beszél, hogy mi az ordinárius jogköre, egyszer sem említi a titkos jelzőt. Minden átmenet nélkül kiemeli, hogy a megyéspüspök meg kell jelenjen a székeskáptalan előtt, s igazolnia kell magát. Az egyházmegyés püspök „posessio”-ba való helyezésének valóban ez a formája, s idézi is ehhez az 1950. június 8-i dekrétumot. Azt viszont már nem pontosítja, hogy ez miért vonatkozik az ordináriusra is. Talán számít arra, hogy Baráth Béla már ismertetett leveléből ez már átment a köztudatba. Céljának megfelelően kiemeli, hogy 1950. április 3-án maga Jakab Antal is megjelent a székeskáptalan előtt, kilépve a titkosságból. Csak ennek vázolása után vonja le a következtetést: „possesiohoz helyezés nélkül nincsen jurisdikciója az ordináriusnak”. „Az ordinárius ha akar, maradhat titokban, de akkor is köteles possesióba lépni.” Tehát elméletileg a jelentkezés után az ordinárius elrendelheti a káptalannak, hogy tartsa titokban a jelentkezését. Arra hivatkozik, hogy egy egyházmegye sem tud olyan rendelkezésről, hogy az ordináriusnak titokban kell maradnia. Jakab Antal két jelöltjével (Márton Mózes és Kovács Béla) kapcsolatosan rámutat, hogy „a káptalan tudta, hogy az ordináriusnak jelentkezni kell és várta is a jelentkezést. A kormánytól jöttek a rendeletek, kellett valaki aki az iratokat rendezze, elválaszolja, paptestvérekkel közölje”. Újra csak ellentmondásba került itt, hiszen burkoltan bevallja, hogy az ordinárius titokban volt – ennek okára nem kérdez rá –, illetve, hogy az államhatalom hatására igyekeztek megszüntetni ezt a titkosságot. Mivel a jelentkezés természetesen elmaradt, Faragó a kőrősbányai[58] kényszerlakhelybe kényszerített Scheffler János működési engedély nélküli szatmári püspökhöz fordult jogi eligazításért. Faragó szerint Scheffler azt tanácsolta, hogy „minden áron meg kell tudni, hogy ki az ordinárius. Ha nem lehetséges írásban, akkor személyesen el kell menni mindegyik paphoz, és ki kell kutatni okvetlen ki az ordinárius”. A tanácsot elfogadva a káptalan meg is tette a felhívást, viszont időközben – szintén Faragó szerint – Márton Mózes és Kovács Béla megállapodtak abban, hogy „mivel Márton Mózes beteges és nem jogász, […] lemond, és Kovács Béla vegye át a jurisdikciót. Írásban csinálták meg a megállapodást, de az írás a pénzbeváltáskor történt Márton Mózes letartóztatása miatt nem érkezett Fehérvárra. Azután Kovács Béla jelentkezett a káptalannál, hogy 1951. június 13-án Jakab Antal őt bízta meg Ferenc András plébános előtt”. A csúsztatás ma már nyilvánvaló. Márton Mózes ilyen megállapodást nem köthetett, a titkos ordináriusok kinevezésének módja nem tette lehetővé. Joghatóságát csak az általa jelölt személynek adhatta át, nem pedig társjelöltjének. Csak ha nem volt saját jelöltje, akkor kerül a joghatóság a társjelölthöz. Faragó viszont átugorja ezt az apróságot, rámutatva, hogy „Kovács Béla ordinárius jurisdikciója, annyira bizonyos, hogy ahhoz semmiféle kétség sem fér Isten előtt vállalom a felelősséget”. Egy kicsit bonyolultabb volt azt bizonyítani, hogy mégis miért Adorján Károly az, aki akkor a joghatóságot gyakorolja. Ezzel is megpróbálkozik, úgy vezetve fel a kérdést, hogy miközben az állami hatalom hozzájárulását kihangsúlyozza, egyúttal a békepapi mozgalmat is elítéli, tudva, hogy ez teheti csak hitelessé előadását: „Kovács Béla [a kormány részéről nem bírt szimpátiával ezért] Adorján Károlyt bízta meg a vikáriusi teendőkkel, aki a kormány szimpátiáját élvezte. A kormány részéről Kovács Béla részére azért volt neheztelés, mert huzavonazkódott és titkoskodott. Ma már Kovács Béla a kormány szimpátiáját bírja és nincsen a kormánynak kifogása az ellen, hogy Gyulafehérváron lakjék. Kovács Béla november hónapban fel is fog költözni Fehérvárra. Kovács Béla engedélyt kapott a kormánytól, hogy a jurisdikció átvételét jelentse a Szentszéknek, biztosította a kormány Őt arról, hogy a levél diplomáciai úton eljut a Szentszékhez. Kovács Béla törvényes ordinárius, kinek engedelmeskedni tartozunk, minden körülmények között. Ha mindannyian elszakadnánk tőle, még akkor is, ő egyedül marad a Szentszék képviselője és aki neki nem engedelmeskedik a Szentszéknek fenntartott kiközösítést vonja maga után. Amint a vásárhelyi mozgalom is az volt, engedetlenség és kiközösítéssel járt és mindegyik résztvevő a kiszabott penitencia végzése után nyert csak feloldozást.” Magát a vásárhelyi ügyet a nagyobb nyomaték kedvéért reakciós ügynek titulálja, amelyről állítja, hogy „teljesen fel van számolva, az állam nem kíván többet ezekkel a kérdésekkel foglalkozni”. Beszédének hatását lemérhetjük abból, hogy maga Jaross Béla is – aki pedig a napi politikában gyakorlattal rendelkezett – Faragó előadását üdvözölte, kiemelve, hogy lelkipásztori munkáját a befejezés előtt megzavarta az a nyugtalanság, ami a bizonytalanságból származott egyházközségében. „Most remélem híveim helyreállítják az egységet, nyugodva, lélekbe megpihenve mondhatom: áldja meg a Mindenható Isten dr. Faragót”, amiért jogi fejtegetésével bebizonyította az ordinárius jogosságát.[59] Az öregedő apátplébánosnak sem tűnt fel, hogy az esperesség alakuló gyűlésének az időpontját, programját, meghívóit összeállító Adorján Károly kész, bemutatandó dolgozatokat küldött a társadalmi átalakulásról, a békeharcról, az új Alkotmányról. Mint ahogy az sem jelentett különösebb megütközést, hogy a Pacha Ágoston levelében felsorolt, figyelmeztetést kapott személyek közül jelen volt dr. Köpeczi János tisztelendő, illetve, hogy a tanácskozás vezetője a kultuszinspektor [Visán] László volt. Az Adorján Károly által elküldött kész dolgozat a békeharcról szintén gyanús lehette volna. Kivonatolt, a jegyzőkönyvbe is feljegyzett tartalma a következő volt: „azok a bütykös lábak, amelyeket nagycsütörtök a Mester megmosott és csókjával illetett, azok parancsot kaptak, hogy amely házba belépnek, köszöntsék reá a békét: békesség a háznak. Minekünk Kr[isztus] papjainak a békeharc akcióban fel kell ismernünk a Krisztusi vonásokat és a háborús őrülettel szembeni irtózattal eltelve Isten áldását esdeni arra .” S hogy a sor teljes legyen, az is furcsa, hogy a hozzászólók közt ott találjuk Kajtsa Ferencet alsócsernátoni plébánost,[60] akivel az alábbiakban foglalkozunk részletesebben.

A törvényesség látszatát elnyerő, az államhatalomnak behódoló központi egyházkormányzatnak a következő lépése az volt, hogy a fontosabb plébániákon a régi embereket a behódoló személyekkel kicseréljék. Marosvásárhely esetében ez Jaross Béla félreállítását jelentette.

Még az esperesség alakuló gyűlését megelőzően Jaross Béla megkapta az 1734/1952 számú[61] leiratát Adorján Károly általános helynöknek, amire 1952. augusztus 8-án válaszolt.[62] A válaszlevél[63] tartalma alapján Adorján Károly a marosvásárhelyi hitéletben és közvéleményben tapasztalt zavarok miatt már három alkalommal is komolyan foglalkozott a visszavonulás lehetőségével. Visszavonulásának színlelt latolgatásával igyekszik rávezetetni Jaross Bélát, hogy hasonló lépésre szánja el magát. A terv működőképesnek bizonyult. Miután Jaross rámutat, hogy a hitéleti zavarok nem oly jelentősek, mint amilyennek az Adorjánhoz érkezett névtelen jelentésekből tűntek, továbbra is problémát jelent a törvényes joghatóság kérdése. „Most már tagadhatatlanul megállapítható a két vonalvezetés s miután mindkét fél jóhiszemű és tisztalelkű s mindkettőnek vannak adatai, üljenek össze, – nem lesz nehéz, mert tények és dátumok állnak rendelkezésre […] A HIVEK igénylik vasárnapi szentmiséjük, havonkinti lelki tisztulásuk biztosságát, megnyugtató, ünnepi élvezését. A PAPSÁG látva, hogy ez már több, mint »tünet«, hogy ez már dogmatika, a kódexxel él és fekszik, – ez lopja meg álmát s az efölötti tépelődés, töprengés aggasztja; Domine salva nos, perimus […] s várja hivatott ajkakról Jézus válaszát.”[64] A leirat második pontjára térve Jaross a következőket írja: „az irat következő szakasza konkrét javaslatot vár tőlem a helyzet elrendezésére. Ennek sorai közéből lehetetlen ki nem olvasni – amiért szívből hálás is vagyok – féltő óvását személyemnek. Idő kellett a megfontoláshoz és az elhatározáshoz s az idő megérlelte bennem, hogy a kavarodásnak ebből az örvényléséből kiragadjam magam azzal, hogy 1 évi fizetéses szabadságot és nyugdíjazásomat kérjem. Mert egy hosszú élet és egy félszázados szolgálat penitenciájához Isten jóvoltából egy-két esztendő kegyelmi idő nagyon rám fér. Más szempont is ezt ajánlja, t[udni] i[illik] az Egyházközség anyagi válsága, mellyel megbirkózni nem tudnék. Kegyeskedjék egyelőre ezt és ennyit a maga csupaszságában elfogadni és hozzájárulni. Elhelyezkedésem, megélhetésem részletkérdések, azokat külön levélben fogom feltárni. A marosvásárhelyi Egyházközség 250 éves. Annak egyötöde az én oltárszolgálatom. Deus providebit. Mezítelenül jöttem föld-anyám méhéből és térek oda vissza … Semmim sincs és amit 4 év előtt újévi beszédem jeligéjéül vettem Bolyait idézve, azt most magamnak lefoglalom: „Mindent elvehet az Isten, de önmagát mindig meghagyja!” Adorján Károly terve tehát bevált, maga Jaross fogja kérni nyugdíjazását. Kérése eredményeként egy teljes évig szabadságot hagy jóvá Gyulafehérvár Jaross Bélának 1952. december 1-től.[65] Egy héttel később, december 19-én Kajtsa Ferenc jelzi hogy az Egyházmegyei hatóság 348/1952 számú rendelettel vicarius adiutur minőségben kinevezte a marosvásárhelyi plébániára, majd a 3492/1952 számú leiratával a marosi főesperesi kerület főesperesévé nevezte ki.[66] Ezzel a fordulattal sikerült elérni, hogy a marosvásárhelyi plébánia és esperesség vezetése az államhatalomnak behódoló pap kezébe kerülhessen. Jarossal párhuzamosan káplánjait is elhelyezik, Kajtsa Ferenc saját káplánnal érkezik[67] 1953. vízkeresztje után. Január 20-án Jaross Béla és az egyháztanács jelenlétében letette a hitvallást és az antimodernista esküt, majd átvette a templom és plébánia épületét és berendezését.[68]

Miután a vezetés Kajtsa Ferenc kezébe került, az egyháztanács lecserélésén túl igyekeztek megalázni, lejáratni az ekkor már 76 éves Jaross Bélát. Kerestek néhány apróságot, amelyek hangsúlyozásával ez lehetővé vált. Az egyik ilyen kérdése egy marosszentkirályi ingatlannak az eladása volt.[69] A gyakorlatban  100.000 lej összegről van szó, ami az 1952-es pénzstabilizációkor 125 lejnek felelt meg. Ez a takarékpénztárba[70] került. Jaross jelentésében, 1953. június 3-ról jelzi, hogy az ingatlan törzsvagyon. Ezt követően Adorján Károly mégis rákérdez, hogy az ingatlan a papi jövedelemhez, vagy mihez tartozott.[71] Egyébként is az összeg nem túl jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy Jaross saját nyugdíjkérésében jelzi, hogy az utolsó 12 hónapra az átlagfizetése 1091 lej és 78 bani volt. Tekintve, hogy a későbbi levelezések szerint Jarosst azzal vádolták, hogy a pénzt saját adójának rendezésére használta fel, s ennek tagadásával Jaross válaszleveleiben nem találkozunk, elképzelhető, hogy valóban ez történt. Párhuzamosan futtatják ugyanakkor a leltári hiányok vádját, az 1951-es és 1952-es számadásokat, az eltűnt fürdőkád problémáját, a pincében leszerelt ászokfák hiányát, az elvitt konyhaszekrény pótolását, illetve a küküllői esperesség pénzének veszni hagyását.[72] A lejáratáson túl a kérdés súlyát inkább az adta, hogy Jaross csak egy év szabadságot kért, ennek végéhez közeledve újabb ürügy kellett ahhoz, hogy biztosítani lehessen Kajtsa folytonosságát Marosvásárhelyen. 1953. november 9-én[73] Adorján Károly jelzi, hogy december 1-vel Jaross szabadsága lejár, addig el kell rendezni a függő dolgokat, elsősorban a hiánypénzeket. A levél végén viszont önmagát árulja el, amikor a következőket írja: „A Kultuszminisztérium felé az eddigi megnyilatkozások szerint Kajtsa Ferenc felmentését s Méltóságod főesperes-plébánosságát nem tudom elismertetni. Legjobb megoldásnak a statusquo további fenntartását tartom.” Jarossnak ekkor már világos, hogy mi történik a háttérben. Válaszol is Adorján Károlynak, már november 16-án, előre bocsátva, hogy önmagának és emlékének tartozik azzal, hogy magát tisztázza. Az egyes vádak alóli tisztázás részleteibe most tárgyunk szempontjából nem jelentős belemenni. Az 1953. november 16-i válaszlevelében Jaross nem hagyja szó nélkül Adorján önmagát leleplező mondatatát: „Arra a passzusra vonatkozólag, mely a kultuszminisztériumot s valami status quot említ, engedje meg; sejtelmem sincs, miről van szó” – írja Jaross. Pedig jól tudta, hogy mit jelent ez a status quo. Két nappal később, november 18-án kelt levelében már úgy tesz, mint aki elfogadja azt, vagyis, hogy Kajtsa Ferenc marad Marosvásárhelyen, ő maga pedig elköltözik Görgényszentimrére. November 30-án kelt levelében Adorjánnak már megírja, hogy ez esztendőig még megaláztatásokban nem volt része,[74] de most kijutott neki, majd a görgényszentimrei terepszemle után december 3-án újabb levelében visszakozik is a költözés ötletétől. Nem akarja feladni – s nem is adta fel – a Marosvásárhelyen való tartózkodását. Arra hivatkozik, hogy amikor Görgényszentimrén építkezett, akkor a megélhetést biztosítható föld, erdő és legelőhasználati jog még megvolt, most már nincs. Költözködése is sokba kerülne, nyugdíjügye rendezetlen, Görgényben nincs gáz sem. Ezek az ürügyek mellett rámutat elköltözését a leginkább akadályozó tényre: lezáratlan függő ügyei vannak Marosvásárhelyen. „Tiszta múltam tudatában érzékenyen kell vennem  azt, hogy tiszta helyzet maradjon utánam.” Levelét bibliai igével zárja: „A leányzó nem halt meg, csak alszik.” Kajtsa Ferenc viszont nem visszakozhatott. Még aznap kelt[75] válaszlevelében[76] jelzi, hogy maga Jaross Béla december 2-án már kérte a közbejárását a Minisztériumnál, hogy a görgényszentimrei házat visszakaphassa – igaz ugyan, hogy ezt a kérést maga Jaross Béla soha alá nem írta. Mégis a kérést Kajtsa még 2-án fel is terjesztette az Ordináriátushoz. A nagyobb nyomaték kedvéért másnap, december 4-én az egyháztanácsi határozatra hivatkozva újra felszólítja Jarosst a költözésre.[77] Jarossnak a költözéssel kapcsolatos változó elhatározásait Kajtsa és Adorján igyekeztek kihasználni. Adorján Károlynak Kajtsához december 16-án intézett levelét még csak kommentálni sem szükséges: „Értesítem, hogy a 288/953 s t[öbbi] jelentéseit az [kézzel beírva a gépelt szövegbe: A(pát) úr] ingatag ezért megbízhatatlan elhatározása jeleiként felfogom használni.”[78] Kajtsa a felső támogatás tudatában egyre magabiztosabban támadja már Jarosst. A Jaross Béla által határidőre elkészített 1951-1952-es pénzügyi számadásokat el sem fogadja, kéri, hogy azokat az 1950-es évvel kezdje.[79] Adorjánhoz intézett levelében az elszámolást a következőképpen minősíti: „Az 1951 és 1952 évekre nézve is olyan mocsok munkát végzett ami szégyen.” Kajtsa jelzi azt is, hogy amikor megkérdezte Jarosst, hogy mit tett az 1950-es kerületi perselypénzekkel, Jaross azt válaszolta, hogy „megettem.” Végül is érthető Jaross ily kirohanása, hiszen maga Kajtsa is beszámol arról, hogy először a válasz az volt Jaross részéről, hogy az egyházközségek egyenesen a püspökségre küldték be a pénzt.[80]

1954-ben a Jaross elleni intézkedések tovább folytatódtak. 1317-1954 szám alatt megkapja Jaross Adorján május 8-án kelt felszólítását, mely szerint május 27-én bizottság alakul Ferencz András kerelőszentpáli és László Dénes maroshévizi plébánosokból, hogy felülvizsgálják a leltári és anyagi ügyeket. Adorján Károly kéri, hogy a helyszínen adjon felvilágosításokat, s hogy mindennemű levelezést az üggyel kapcsolatosan a kivizsgálásig szüntessen be. A levél alatt olvashatóak Jaross kézzel írt feljegyzései: „soha senkinek nem írtam; szomorú dolog, hogy feltételezni sem tudják az emberről az egyenes úton járást […] A kiküldetés megvolt május 27-én. Sok kicsi piszkos ügy ment le ott; de feltűnő, hogy folytatás és végzés nélkül. A »monitio« még fennáll és a további fenyegetések is – azokban papi becsületemről esik szó.” Azonos iktató alatt Adorjántól Jaross Béla egy újabb levelet is kap április 12-i keltezéssel – szigorúan bizalmas jeligével ellátva. Ebben Adorján jóindulatúan jelzi, hogy a Jaross elleni panaszok okozta hullámokat megpróbálta a hivatalos megintéssel[81] és a kártérítésre való kötelezéssel lenyugtatni, de nem sikerült, sokan a 2147 kánonra hivatkozva eltávolítását és a 2346 kánon alapján felfüggesztését emlegetik. Ha ez így megy, jelentést kell tennie a Minisztériumnál, ami állami fizetésének megvonását jelentené. Ezért kéri, hogy Jaross „igyekezzék az ügyeket sürgősen rendezni és minél előbb félrevonulni”.[82] Kajtsa Ferenc 1954. május 4-én keltezett levelében már egyenesen egy kultuszminisztériumi határozat (17302/1948) átelmélkedését javasolja Jarossnak. Ezt követően Jaross is jobban felkészül a védekezésre. Vezetni kezd egy jegyzettömböt, ahová feljegyzi azokat a botrányokat, amelyek Kajtsa Ferenc marosvásárhelyi ténykedéseit kísérték.[83] Az érzékeltetés kedvéért kiemelünk ebből néhány feljegyzést. Kajtsa tevékenységével kapcsolatosan botrányosnak tartja, hogy bemutatkozó beszédét azzal kezdte, hogy teljhatalommal jött ide, s ugyanabban a beszédben megfenyegette a híveket is. 1954. június 20-án sorba állt fagylaltért és monopolért is. Hatszor állították fel a moziban, mint állójegyest, aki másnak helyére leült. A hivatalban ingre vetkőzött. Az egyik karácsonyi beszédéből két mondatot jegyez fel: ha nincs a zsebben, nincs karácsony, ha van a zsebben, van karácsony. A prédikációit jellemezve rámutat, hogy abban gyakrabban szerepel Dosztojevszki és a napi események, mint a Szentírás. A nyárádtői vizitációkor még a templomba se ment be. Azt hiszi, hogy a marosvásárhelyi plébánosság csak abból áll, hogy „jól enni, inni, hangversenyekre járni, tribünökön parádézni”. Nem tájékozódott a közösségről, a reprezentáns személyekről, hivatalos fogadó órákat vezetett be, ócsárolta elődjét. Amikor egyik alkalommal beteghez hívták, nem tudta letenni az épp olvasott regényt („ponyvát”), s csak másnap ment el, amikorra a beteg meghalt. „Annyi nyílvános gixer után szabad a kérdés: miféle kormányzat az, amely azt ítélte róla, hogy M[aros]V[ásár]helyre való? Vagy amelynek vigilanciája mellett – már 18 hónapja – még mindig itt lehet. – Oroszlán és szamár meséje megismétlődik rajta, aki »teljhatalommal« küldetett ide és teljes lelkipásztori tudatlansággal mutatkozott be már az első beszédében. Mi áll fenn a 2 eshetőség közül: Őt félreismerték-e 19 éves papi pályáján? Vagy ő neki sikerült félrevezetni 19 évi következetességgel az Ordinariá[tus]t? Miért ismerte fel M[aros]v[ásár]h[e]ly már az első hetekben s azután folytonos bemutatkozásán, hogy hazug, üres, rágalmazó üzletember? […] Az [Acták] bizonyítják, hogy következetesen félrevezette az Ordináriátust. Ebben nem lehet menteni, mert tájékozódhatott volna! Belevitte ezt botrányosan felületes intézkedésekbe. »Ökör a kertben« Nagy az Isten állatkertje! – Szégyen.”

Összegzés helyett egy levél részleteit idézném, amelyet Budapestről az egyik marosvásárhelyi tanácsosnak, Kovács Eleknek küldött Csiszár Lajos építészmérnök, presbiter 1954. június 14-én:

 

„Tegnap vasárnap lévén, egy igazi régi, vásárhelyi családnál voltunk hivatalosak […] Természetesen a legfrissebb hazai hírek kerültek elő, s az én szomorodott lelkemből mindjárt a mi aranyszájú, kedves apát-plébánosunk meggyalázott személye került nagy részvéttel és még nagyobb szeretet és tisztelettel, de fájdalommal és megütközéssel a beszéd tárgyává. A sóhajok csak úgy röpködtek, hogy mit akarnak azzal a drága Jaross Béla apátplébánossal? […] Azt mondá az egyik góbé testvér: »Soha sem felejtem, amikor az Apát úr magyar vonatkozású beszédében a többségi uralom embereit olyannak minősítette, akik velünk szemben az évezredes római módot alkalmazzák, homlokunkra sütve a tüzes vas bélyegét.« […] Ily magyar kisebbségi életben volt Jaross Béla róm[ai] kat[olikus] apátplébános, aki nem csak saját híveit fogta össze és pasztorálta, hanem az összes vásárhelyi magyarokat, keresztényeket és még izraelitákat is, akik magukat magyarnak vallották. Építette a lelkeket, szeretetet, jóságot hirdetett. Összetartást. Nem is hittük, hogy mily nagy volt akkor – hajdan, az ottani magyarság! Na és mi lesz akkor, ha ez a marakodás célt ér? Ha elkedvetlenítik […] s ott hagyja a székely fővárost? Keresztényi szent örömmel fogja a t[isztelt] plébános úr az Oltári Szentséget a kezébe venni? Láttam még a nyilasfordulat idején ezt a habzó szájat! Bőgött, ordított. A kurta intelligenciájával azt hitte, hogy a Paradicsomba került […] Fáj, elkeserít ez a viszály. Mivé fog elfajulni? Lesz-e olyan székely vér, mint amit rajzol Tamási Áron r[ómai] kat[olikus] író a »Hazai tükör« című regényében? Vagy aljas, leköpnivaló ez a mai generáció? Ím, ez a vélemény alakult ki a tegnap a góbétársaságban. Megvetés, gyalázat azok iránt, akik keverik a viszályt. Mintegy 15-en voltunk jelen odavalók, akik fájdalommal gondolva a jóságos főpapra s megvetéssel a ronda utód személyeskedésére, mely által ő nagyobb nem lehet. Ez a fő készteti csaholásra az ily alacsony lelketleneket? Isten legyen irgalmas velük szemben s bocsásson meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek. […] Jaross Béla lelke itt van velünk. Vele együtt érzünk, szeretünk és nagyrabecsülésünk vele van. Ezt szűrtem le tegnap e nagy és intelligens társaság révén. Ezt közölhetem Isten és ember előtt bizonyítva Neked Elek Apókám, hogy ezt megmondhassad mindenkinek. Jaross Béla apátplébánost Őfőtisztelendőségét szeretettel és tisztelettel üdvözölve, kérjük, ne veszítse el a türelmét. Legyen hideg és okos.”[84]

 

Jaross Béla valóban hideg és okos maradt. Maradt Marosvásárhelyen, ahol Márton Áron szabadulása után visszahelyezte jogaiba. 1959. október 14-én bekövetkezett haláláig így Marosvásárhely apátplébánosa és a kerület főesperese lehetet újra. Az öregedő apátplébános helyett a teendőket viszont már Léstyán Ferenc végzi helyettes plébánosként. Kajtsa Ferenc annak ellenére, hogy Márton Áron 1956. január 1-től Marosújvárra helyezte át, még öt évig nem volt hajlandó elköltözni, végül a szentháromsági plébániát fogadta el.[85]

 

Jegyzetek:



[1] „Jaross Béla prelátus, c. apát, főesperes-plébános életének 83-ik, papságának 60-ik évében, 1959. október 14-én elhunyt.” – Marosvásárhely főesperesi és plébániai levéltár (továbbiakban: MFP). Jaross Béla hagyaték (továbbiakban: JBh.) Jaross Béla halotti értesítője.

[2] Marton József egyháztörténész meg is tette ezt: Marton József – Jakabffy Tamás: Az erdélyi katolicizmus századai. Kolozsvár, 1999. (továbbiakban: Marton-Jakabffy, 1999.) 117-120. p.

[3] Jaross Béla: Emlékek a marosvásárhelyi róm[ai] kath[olikus] egyházközség múltjából. A hitújítás előtti korszak. Marosvásárhely, 1937.

[4] MFP, JBh, 346/921/1894 – Jaross Béla érettségi bizonyítványa, Esztergom, 1894. június 30.

[5] Jáci apát is lett.

[6] MFP, JBh, Összegyűjtött cikkek, képek Jaross Béla 25 éves papi jubileuma alkalmából.

[7] Domus Historiae, Marosvásárhely, Naplójegyzések Maros-Vásárhely r[ómai] k[atolikus] Plébánia történetéből, file 127.

[8] Papi tevékenységét viszont el tudta a közélettől választani. Ezüstmiséjekor hiába akarta az erdélyi magyar párt és Maros-Torda vármegye „egész társadalma” külön ünnepségben részesíteni, ezt visszautasította.

[9] Elhangzott Bernády lakásán, amikor az vendégül látta Octavian Goga román politikust. MFP, JBh, Jaross Béla hagyatékának újságcikkei (továbbiakban: JBhú). Ellenzék, 1925. március 21. Vezércikk.

[10] Beszédét a Székely Napló közölte. MFP, JBh, JBhú. – Székely Napló, 1929. január 4.

[11] Közismerten román többségű a lakosság Máramarosban.

[12] MFP, JBh, JBhú. – Magyar Szó, 1940. szeptember 12.

[13] A görög katolikus egyházat törvényileg tiltották be 1948-ban.

[14] MFP, Plébániai és főesperesi iratok (továbbiakban: Pfi). 1947 – 801/1947. Márton Áron püspök körlevele. Gyulafehérvár, 1947. március 12.

[15] Joghatósága.

[16] MFP, Pfi. 1950. – Pacha Ágoston püspök körlevele, Temesvár, 1950. június 4.

[17] MFP, Pfi. 1948. – 2. 2231/1948. Márton Áron püspök körlevele. Gyulafehérvár, október 6.

[18] MFP, Pfi. 1950. – Pacha Ágoston püspök körlevele, Temesvár, 1950. június 4.

[19] MFP, Pfi. 1950. – 49. 70/1950. Jaross Béla levele az Egyházmegyei hatósághoz, Marosvásárhely, 1950. április 13.

[20] Boga Alajos és a többi titkos ordinárius joghatóságáról a későbbiekben részletesebben.

[21] Boga Alajos (1886-1954), az egyházmegye általános helynöke volt. Bogától a Kultuszminisztérium 1950. március 28-án kelt levelében propagandaszerű, a békéről szóló körlevél kibocsátását kérte. Boga XII. Pius pápa karácsonyi békeszózata alapján írta meg körlevelét április 10-én, s elítélte azokat a békegyűléseket, amelyeken a pápa ellen nyilatkoztak. Nemsokára, május 10-én letartóztatták. – Marton-Jakabffy, 1999. 117. p.

[22] MFP, Pfi. 1950-51. Ikt. nélk. Jaross Béla értesítője az esperesi kerület plébánosaihoz, Marosvásárhely, 1950. április 23.

[23] MFP, Pfi. 1950. – Pacha Ágoston püspök körlevele, Temesvár, 1950. június 4.

[24] Ő maga is titkos ordinárius volt Márton Áron letartóztatása alatt.

[25] Valóban sor is került ilyen gyűlésekre. Ezek közül a legjelentősebb a kolozsvári gyűlés volt, 1951. március 15-én, ahol az erdélyi nagy hagyománnyal bíró Státust – amelyet elővigyázatosságból Márton Áron már 1948. augusztusában ideiglenesen felfüggesztett – próbálták újjá szervezni, s arra felhasználni, hogy a püspök akadályoztatásának fennálló helyzetében a régi hagyományokhoz híven átvegye az egyházmegye irányítását. Marton-Jakabffy, 1999. 113. p.

[26] MFP, Pfi. 1950 – Pacha Ágoston püspök körlevele, Temesvár, 1950. június 4.

[27] Léstyán Ferenc: Marosvásárhely katolikus egyháza a kommunista elnyomás idején, 1948-1990. Kolozsvár, 2007. (továbbiakban: Léstyán, 2007.) 6-7. p.

[28] MFP, Pfi. 1950 – 20, 21. Jaross Béla nyilatkozatai, Marosvásárhely, 1950. június 20.

[29] A későbbiekben Securitate néven elhíresült szervezet.

[30] Az Előre, 1955. február 11-i (pénteki) számában fénykép is megjelent az „eseményről” a következő kísérő szöveggel: „a marosvásárhelyi római katolikus egyházközség és esperes-kerület vezetői, Jaross Béla pápai prelátus, apátplébános, Kajtsa Ferenc esperes és mások ünnepélyes keretek között írták alá a Béke Világtanács felhívását.” – MFP, JBh, JBhú.

[31] A hagyományos megyerendszert helyettesítő adminisztrációs rendszer.

[32] MFP, Pfi. 1950 – 303/1951. Jaross Béla javaslatai az új esperességek beosztására. Marosvásárhely, 1951. március 5.

[33] MFP, Pfi. 1951 – 2. 363/1951. Jakab Antal körlevelei és rendeletei. Gyulafehérvár, 1951. június 12.

[34] Marton József személyes kutatásai alapján vázoljuk a tényleges titkos ordináriusok sorát és életrajzi adataikat az alábbiakban: Marton-Jakabffy, 1999. 117-120. p.

[35] Léstyán, 2007. 6-8. p.

[36] Már csak a titkos ordinárius megnevezés egyértelműen jelzi, hogy a titokban kellett tevékenykedjen.

[37] Ez a hatalom a püspöki hatalom egyházmegye vezetésére vonatkozott, nem a lelki, szentségi hatalomra. Az adminisztrációt teljes jogkörrel irányíthatta.

[38] 1886-ban született, meghalt 1954-ben. Bécsben végzi teológiai tanulmányait, Kolozsváron filozófia doktorátust szerez. Márton Áron püspök letartóztatásakor az egyházmegye általános helynökeként vette át a kormányzást. 1950. május 10-én tartóztatták le.

[39] 1893-ban született, 1956-ban halt meg a Râmnicu Sărat-i börtönben. 1916-ban szentelték pappá. Észak-Erdély püspöki kormányzója volt 1940-től, Erdély újraegyesítése után nagyprépost. Boga Alajos után ő az ordinárius egy évig.

[40] 1887-ben született, s a nagyenyedi börtönben halt meg valamikor 1952 után. A halál időpontja nem ismert.

[41] A későbbiekben Márton Áron segédpüspöke, majd az egyházmegye megyéspüspöke lett.

[42] 1896-ban született, meghalt 1968-ban. 1919-ben szentelték pappá. Kétszer is volt letartóztatva, de joghatóságát nem volt hajlandó átadni az államilag szorgalmazott Gyulafehérváron tartózkodó jogtalan kormányzatnak.

[43] 1902-ben született, meghalt 1988-ban. 1927-ben szentelték pappá. Többször volt letartóztatva.

[44] Az első, Adorján Károly által aláírt rendelet 1951-ből származik, a következő tartalommal: „Adorján Károly kanonok (Ordinárius távollétében a székeskáptalan felkérésére) levele a marosvásárhelyi Esperesi Hivatalhoz.” A levélben értesíti az esperest, hogy a Kultuszminisztérium kiküldötte közölte, hogy kiknek vonták meg működési engedélyét, s azok hol működhetnek tovább. Mindezek a jurisdikciót az új állomáshelyük esperesétől kell kérjék. – MFP, Pfi. 1951 – 1955/1951. Adorján Károly kanonok levele a marosvásárhelyi esperesi hivatalhoz. 1951. Léstyán Ferenc adatközlése szerint 1952. február 4-étől, tehát a „négyek” letartóztatásától kezdve hajtja végre Adorján Károly szolgalelkűen, amit az államhatalom kért. Léstyán, 2007. 8. p.

[45] A káptalan híresztelése szerint őt Kovács Béla választotta volna ki maga mellé általános helynöknek (vicarius generalis).

[46] 1913-ban született. 1937-ben szentelték pappá. Rövid ideig ő maga is volt börtönben. 1955-től Marosvásárhely plébános-esperese 1990-ig, jelenleg nyugdíjban van.

[47] 1894-ben született, meghalt 1970. Tanulmányait Budapesten végezte.

[48] 1910-ben született, 1973-ban halt meg. Tanulmányait Berlinben végezte. Petrozsényből Harasztosra kerülve lesz titkos ordinárius, de amikor ez kiderül, letartóztatják.

[49] Ennek története önmagában bonyolult. Amikor O’Hara nuncius távozott Romániából, – állítólag szóban – megbízást adott Hieronymus Menges bukaresti egyházmegyés papnak az egyházmegyei kormányzók állítására. Ezzel megindult a zavart is okozó apostoli delegátusok sora: Dukát József (1950-tôl 1953-ig) és Simonfy Andor (1953-tól 1955-ig). Simonfy Andor volt az, aki Lajos Balázst felmentve a joghatóságot Fuchs Gáborra bízta.

[50] 1907-ben született, 1996-ban halt meg. Pappá szentelték 1929-ben. Fuchs választottja, joghatóságot 1-2 hónapig gyakorolta, Márton Áron szabadulásáig. A ’90-es években megvakult idős pap már nem tudott kellő szellemi tisztasággal visszaemlékezni az eseményekre. Tény, hogy ő háromszor volt letartóztatva, valószínűleg nem ok nélkül.

[51] MFP, Pfi. 1951 – Gyulafehérvári kanonoki és esperesi tanácskozás jegyzőkönyve, 1951. október 11.

[52] Boros József, Dr. Péter Antal, Adorján Károly kanonokok, Dr. Baráth Béla és Dr. Faragó Ferenc kanonok esperesek, Jaross Béla, Léstyán József, Sass Antal, Nagy Jenő, Szabó János esperesek.

[53] MFP, Pfi. 1951 – Baráth Béla kanonok, kolozsvári esperes levele Boros József prelátushoz, átküldve Jaross Bélának is. Kolozsvár, 1951. október 12.

[54] A püspök akadályoztatása esetén.

[55] Azonos jogokkal és kötelességekkel rendelkeznek, mint a megyéspüspök.

[56] Sem önmaguk, sem más által, sem semmiféle cím alatt possesióhoz nem juthatnak.

[57] Ez már a második alakuló gyűlés. Az elsőre a rajonok mintájára átszabott esperesség alakuló gyűlése volt, ez újabbat az tette szükségessé, hogy Marosvásárhely központtal létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, amelynek létesítésével a marosi esperességtől lecsatolták a dicsőszentmártoni és marosludasi rajonokat, visszacsatolva a szászrégenit. Ez az adminisztrációs átrendezés esetében az esperesek terveit már be se kérték, az utasítást egyszerűen végrehajtották. A későbbi címzések bizonysága szerint újra használatba kerül a főesperesség és a főesperes megnevezés.

[58] Az erdélyi érchegység egyik kis plébániája. Sokáig ferencesek látták el.

[59] MFP, Pfi. 1952 – 58. Marosvásárhelyi koronagyűlés jegyzőkönyve, 1952. október 21.

[60] Állomáshelye nem tartózik a marosvásárhelyi esperességhez.

[61] Maga a leirat az eddigi kutatások során még nem került elő, viszont Jaross Béla válaszlevele alapján főbb vonalaiban rekonstruálható a tartalma.

[62] MFP, Pfi. 1952 – 82. 220/1952. Jaross Béla levele az Ordináriátushoz, Marosvásárhely, 1952. augusztus 8.

[63] Jellemző, hogy sem ekkor, sem a többi levelében a címzésnél nem használja a személyes megnevezést, hanem az intézményhez – Ordináriátus – intézi válaszát.

[64] Ennek „a hívatott ajkakról” történő válasznak a megadására érkezett tehát októberben Faragó Marosvásárhelyre.

[65] MFP, Pfi. 1952 – 30. 3491/1952. Gyulafehérvár, 1952. december 12.

[66] MFP, Pfi. 1953 – 2. 7/1953. Kajtsa Ferenc jelentése az Egyházmegyei Hatósághoz, Marosvásárhely, 1953. január 22.

[67] Léstyán, 2007. 7. p.

[68] MFP, Pfi. 1953 – 2. 7/1953. Kajtsa Ferenc jelentése az Egyházmegyei Hatósághoz, Marosvásárhely, 1953. január 22.

[69] MFP, Pfi. 1953 – 16-19, 21-22. A marosszentkirályi ingatlaneladással kapcsolatos jelentések.

[70] A román hivatalos szóhasználat szerint CEC – Casa de Economii şi Consemnaţii (Jegy és takarékpénztár).

[71] MFP, Pfi. 1953 – 1663/1953. Adorján Károly leirata Jaross Bélához, Gyulafehérvár, 1953. június 3.

[72] Ez utóbbiról fontos megjegyezni, hogy az 1951-es esperességi átrendeződéskor vette ezt át Jaross Jakab Antal felszólítására. Az összeg összesen 150,20 lej csupán.

[73] MFP, Pfi. 1953 – 30. 2193/1953. Adorján Károly levele Jaross Bélához, Gyulafehérvár, 1953. november 9.

[74] Aranyszájú Szent János, Szent Ambrus, Szent Ágoston és Szent Kürillosz viharos, egymást kiközösítő korszakát idézve a jelen helyzetre a következő következtetést vonja le: az időre és türelemre alapozott modus vivendi tanácsát adja neki a Szentlélek. – MFP, Pfi. 1953 – 40. Jaross Béla levele az Ordináriátusnak, Marosvásárhely, 1953. november 30.

[75] Könnyű volt megoldani az ilyen gyors postafordulót ugyanis, hiszen ugyanabban a plébániaépületben laktak, csupán a kapcsolattartásnak választották ezt a hivatalos formáját.

[76] MFP, Pfi. 1953 – 288/1953. Kajtsa Ferenc levele Jaross Bélához, Marosvásárhely, 1953. december 3.

[77] MFP, Pfi. 1953 – 42. Jaross Béla levele Adorján Károlyhoz. Marosvásárhely, 1953. november 18.

[78] MFP, Pfi. 1953 – 45. 3158/1953. Adorján Károly levele Kajtsa Ferenchez 1953. december 16.

[79] MFP, Pfi. 1953 – 49. 3020/1953. Kajtsa Ferenc levele Jaross Bélához, 1953. december 22.

[80] MFP, Pfi. 1954 – 2. 262/1953. Kajtsa Ferenc levele Adorján Károlynak, 1953. december 23.

[81] MFP, Pfi. 1953 – 41. 1640/1953. Adorján Károly hivatalosan meginti Jaross Bélát, amiért nem küldte be az elszámolást 1951-1952-re. Gyulafehérvár, 1953. december 16.

[82] Kiemelés tőlem.

[83] MFP, JBh – Botrányok címet viselő jegyzettömb.

[84] MFP, JBh – Csiszár Lajos építész mérnök presbiter levele Kovács Elek városi tanácsosnak Marosvásárhelyre. Budapest, 1954. június 14.

[85] Léstyán, 2007. 8. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,