A „kikeresztelkedés”, az izraelita felekezet elhagyása csekély arányban jellemezte a magyarországi zsidóságot. Az 1930-as évek elejétől azonban tapasztalható volt a zsidó vallástól való elfordulás jelensége, amelytől (az asszimiláció sajátos formájaként) az érintettek társadalmi kezelésük módosulását várták.[1] Az átkeresztelkedésben formát öltő asszimilációs vágy hátterében a zsidó léttel járó hátrányok elkerülésének a szándéka rejlett. Bár a keresztelés az érintettek társadalmi megítélését legtöbbször nem javította, olykor azonban elháríthatta a szakmai vagy az iskolai karrier előtt álló akadályokat. A folyamat az antiszemita törvényhozás hatására természetesen felgyorsult, bár a kikeresztelkedés érvényességét (és ezáltal hatékonyságát) az egyes zsidótörvények eltérően szabályozták.

A kikeresztelkedések száma időszakonként változott.[2] Az egyik hullámhegy érthetően az 1938-as esztendő, vagyis az első zsidótörvény éve.[3] Ez arra utal, hogy a hazai zsidók kisebb-nagyobb része csak a zsidók kettős identitását komolyan veszélyeztető válságok hatására választotta a felekezet elhagyását. A kikeresztelkedést választók számára cselekedetük elsősorban menekülési, válságkezelő stratégia volt. Fontos megemlíteni azt is, hogy a zsidóság „hite” a többség esetében inkább közösségtudat volt, mint mély vallásos meggyőződés.

A vallásváltoztatást már az első zsidótörvény is csak az 1919. augusztus 1-je előtti áttérések esetében ismerte el és méltányolta. Ezért az 1938-ban kikeresztelkedők aktusát akár irracionális lépésnek, felesleges megfutamodásnak is nevezhetnénk. Erre a lépésre valószínűleg a legasszimiláltabbak voltak először hajlandók. Sokakat azonban nem is az asszimilációba vetett hit indított erre, hanem külső kényszerítő körülmények vittek rá.[4] A „kitért” zsidóság mindenesetre igen kényes helyzetben találta magát.

Az erősödő antiszemitizmus légkörében az átkeresztelkedés az elhagyott, fenyegetett, üldözött közösség szemében az ősök és a sorstársak cserbenhagyását jelentette. Ez a lépés szinte árulással, az ellenség táborához való átállással volt egyenértékű.[5] A „Remény” című zsidó ifjúsági lap érdekes idevágó példával szolgál, részletet közölve S. I. kereskedelmi iskolai tanulónak egy kitérni készülő barátjához írott (képzelt) leveléből: „Kedves Barátom! Most értesültem meggondolatlan elhatározásodról – és nem ismerek Rád. [...] Mikor a spártai ifjú csatába indult, anyja, fia pajzsára mutatva így szólt: »Vagy ezzel, vagy ezen!« Mikor édesanyád világrahozott, Téged is csatába küldött, hogy harcok közepette megálld a helyedet. S miként a görög ifjú nem vesztette el pajzsát megfutamodás közben sem, (inkább megölte magát) úgy Te se dobd el pajzsodat, a vértedet: a hitedet. Mi zsidók, egy kis hadsereg vagyunk.[...] Hát te minket cserben akarsz hagyni?...és azt hiszed, hogy lesz egy nyugodt éjjeled? Úgy érzed majd magad, mint egy amerikai cowboy – frakkban. És ezt nehéz lesz viselni, súlyos teher az! Hidd el nekem: Nem illik Rád!” Másrészt akármilyen őszinte volt is esetenként a megkeresztelkedőknek az új vallásba vetett hite, az áttérők szándékának ilyen hátterét több oldalról is megkérdőjelezték. Rendszerint az új vallásközösség sem tekintette őket teljes jogú tagjainak.

A korabeli zsidó újságok számos esetben írtak az áttérési hullámról, amely már a zsidótörvény benyújtásakor elkezdődött.[6] „Noha mindenki tudja, hogy teljesen hatástalan, egyre tart a menekülés Izrael hajójáról.”[7] – olvashatjuk az „Országos Egyetértés” című zsidó lapban. Az újságok és folyóiratok elutasító hangnemben, „ide-oda röpködő muslinca-lelkeknek”[8] nevezve őket, leplezetlen megvetéssel írtak a menekülés e módjával élni kívánókról. A zsidó társadalom elutasító, bizonyos mértékig megvető reagálásának többféle gyökere volt. A zsidó közösségben bennmaradottak meg voltak győződve arról, hogy a „hittagadók” csakis a könnyebb boldogulás reményében, gazdasági és társadalmi helyzetük javítása vagy enyhítése céljából, tehát anyagi illetve presztízsérdekből döntöttek a kikeresztelkedés mellett. Az összefüggés a zsidótörvény és a keresztség felvétele között vitathatatlan volt, ezért az a felvetés, hogy választásuk hátterében igazi meggyőződés, mély lelki okok húzódnának meg, ebben a körben szinte fel sem merült. Így sokkal inkább azt hangoztatták, hogy a kikeresztelkedést választók régi vallásos közösségüket „felrúgták, cserbenhagyták, megtagadták, kigúnyolták, elárulták”.[9] Ezen túlmenően pedig távozásukkal megbontották és ezáltal meggyengítették a zsidó közösség sorait. Az „Egyenlőség” című lap azt is a kikeresztelkedett zsidók szemére vetette, hogy „nyíltan antiszemitáskodnak, tüntettek a zsidóság ellen, melyet lenéztek és megvetésnek tettek ki”.[10] A lap a kitértektől való merev elhatárolódást javasolta a közösségben maradottaknak. „Semmi közünk a kitért zsidókhoz. Nem akarunk róluk tudni. A kitért zsidók elárulták a zsidóságot.”[11] – olvashatjuk az indoklást. Úgy látták: a „kitérési pszichózis” áldozatai a keresztlevelet olyan „útlevélnek” tekintik, amely „egy jobbnak remélt szférába segítheti át”[12] őket. Próbálták bizonyítani, hogy azokat, akik rosszul értelmezett anyagi szempontok miatt hajlandók lemondani az egyik legfőbb erkölcsi értékükről, a hitükről, a keresztény vallásfelekezetek sem látják szívesen,[13] hiszen ők is érzékelik, hogy az ilyen jellegű áttérések mellőzik az igazi vallási indíttatást. Áttérésükkel annyi változik csupán, hogy „rossz zsidókból” – akiktől maga a zsidóság is szívesen vesz búcsút – „rossz keresztényekké” válnak. Így az egyházaknak áttérésükből lelki értelemben nem származik haszna.

Az „Egyenlőség” érveléséhez keresztény egyházi vezetőknek a zsidóságot a valláscserétől óvó kijelentéseit is felhasználta. Dr. Csernoch János bíboros például még 1920-ban, az egyik nagy kitérési hullám idején arra figyelmeztette a zsidókat, hogy éljenek a mózesi törvények szerint és ne szégyelljék zsidóságukat. A főpap szerint ezzel elkerülhető az, hogy a keresztény hitre térők a zsidóságra szégyent hozzanak. A protestáns egyház egyik kiemelkedő vezetőjének, Dr. Balthazár Dezsőnek 1924-ben elmondott szavait is segítségül hívták azok a zsidó közírók, akik a zsidóság kikeresztelkedését ellenezték. Balthazár szerint „a kitért zsidó olyan, mint egy fehér lap az Ó-testamentum és Új-testamentum kötetei között. Sem ide, sem oda nem tartozik”.[14]

A főpapi nyilatkozatok felidézésével az „Egyenlőség” cikkírói a keresztény egyházakat rá akarták döbbenteni arra, hogy ilyen „hívőkre”, ilyen „tömegre” nem lehet szükségük. „Nekik saját jószántukból el kéne zárniok az utat az elől, hogy riadt és tanácstalan zsidók tömegesen meneküljenek hozzájuk.”[15] – szólt a keresztény egyházaknak szóló tanácsuk. A hittagadóknak szóló rövid üzenet pedig az volt, hogy megérdemlik, ha „bezárul előttük a sorompó mindkét oldalon”.[16]

A zsidójavaslat rendelkezései nyomán ez némileg így is történt. A „zsidó” fogalom önkényes megállapítása révén ugyanis hatalmas tömegek váltak jogilag zsidókká, köztük számosan olyanok, akik vallási-egyházi hovatartozás szempontjából régen megszűntek azok lenni. Ez az érintettek számára azzal a megrendítő tanulsággal is szolgált, hogy „az általános zsidósors alól senki sem vonhatja ki magát”.[17] Most bebizonyosodott – írta a lap –, hogy „a legszíntelenebb zsidót éppen úgy eléri a zsidóság végzete, mint a legönérzetesebbet”.[18]

Az, hogy a zsidójavaslat a megítélés szempontjából a kikeresztelkedetteket egy kalap alá vette a zsidó hitközségben maradt „vallástalanokkal” és a hithű zsidósággal is, ez utóbbiakat – a cikkből úgy tűnik – némi elégtétellel töltötte el. A nehézségek ellenére úgy vélték, hogy ők jobb helyzetben vannak, mert bennük megvan a lelkierő és a vallásos lélek, amely a többiekből hiányzik. Úgy látták, hogy a kikeresztelkedettek és a vallástalanok számára ennek a lelki csapásnak az elviselését „a bűnbánat fogja nyomasztó súlyával megnehezíteni”.[19]

A kikeresztelkedettek előtt – nagyjából az „Egyenlőség” nekik szóló üzenetének szellemében – sokszor valóban „bezárult a sorompó mindkét oldalon”.[20] Rendelkezésünkre állnak olyan dokumentumok, melyeket a keresztény hitre térő, de a törvényjavaslat által most zsidónak minősített emberek írtak keresztény egyházfőknek, segítségüket kérve.[21] Leveleikben elsősorban azt sérelmezik, hogy 1919. augusztus elseje utáni keresztelkedésük miatt nem számíthatnak kereszténynek, és a keresztség értékének megvédelmezésére hívják fel az egyházi vezetők figyelmét. Leveleikből az is kitűnik, valójában milyen okok késztették őket arra, hogy megkeresztelkedjenek. Áttérésük egyik fő motívuma a más vallásúval kötendő házasság terve volt, de a munkaerőpiacon érvényesülő antiszemita nyomás is ösztönözte. Ennek dacára – függetlenül attól, milyen egyéni érdek húzódott meg döntésük mögött – az áttérés őszinteségéről igyekeztek meggyőzni a segítségül hívott egyházi személyiséget.

A kikeresztelkedések mögött húzódó körülményeket jól ragadta meg F. A., aki 1938. április 9-én intézett levelet Raffay Sándor evangélikus püspökhöz. Rámutatott arra: a kikeresztelkedésre sokakat az vitt rá, hogy Magyarországon „a zsidó” szó nemcsak az izraelita felekezet megjelölésére szolgál, hanem arra, hogy „a zsidó és a magyar megkülönböztetendő”.[22] Aki ennek a nyomásnak a hatása alatt érezte, hogy magyar és zsidó volta között választania kell, és „aki magát elsősorban magyarnak érezte, annak kereszténnyé kellett lennie”.[23]

Az embereknek identitásuk megőrzéséhez szükségük van arra, hogy egy adott közösségbe tartozzanak, akár csak formálisan is. A vallás az egyik ilyen csoportképző tényező. Ám a zsidóknak, akik ezt az 1930-as években Magyarországon valamely keresztény vallásban vélték újból újból megtalálni, sokszor csalódniuk kellett. Az áttértek tarthatatlan helyzetére rámutatva F. A. azt írta: immár „teljesen idegenek a zsidó társadalomban, mely őket be sem fogadná”.[24] A lelki katasztrófa másik mozzanatát az jelenti számukra, hogy a keresztény társadalom sem ismeri el őket keresztényeknek. Így arra ítéltetnek, hogy „egész életüket idegenben, hazátlanul töltsék el”.[25] F. A. egy egész zsidó réteg életérzését szólaltatta meg.[26]

Egy másik levélíró elkeseredésének adott hangot amiatt, hogy a rendelkezések értelmében már nem fog kereszténynek számítani. Pedig a keresztség számára valóban mély lelki átalakulást jelentett. Ezért ő nem térhet vissza ősei hitéhez, hanem mint kitaszított kereszténynek „lelki-légüres térben kell bolyongania”.[27]

Egy a magyar katolikus egyház első emberének, Serédi Jusztiniánnak címzett levél írója is hasonló gondolatokat szólaltatott meg levelében. Tűrhetetlennek tartotta, hogy a zsidótörvények a katolikus vallásra áttértek, vagy „a már katholicizmusban nevelkedettek tízezreit [...] lökik vissza a [...] zsidóságba”[28] és ezáltal teljesen idegenné válnak saját hazájukban. Zsidókká nem válhatnak – érvel a levélíró –, hiszen nem azok, keresztények és magyarok sem lehetnek, „keresztény vallású zsidó pedig csak pervertált agyvelőben születhet meg”.[29]

Dr. D. I. budapesti levélíró Ravasz László református püspöknek vetette fel azt, hogy szerinte a református gyülekezetekben nem nézik jó szemmel a zsidó származású keresztényeket.[30] A kikeresztelkedetteket sújtó kitaszítottsági érzés tehát nem függ attól, hogy ki hová „tért be”. A kirekesztettség érzésének nyomasztó súlya alatt olyan is akadt, aki nyíltan kimondta: szerinte soha magyar zsidó nem határozta volna el magát arra, hogy felvegye a kereszténységet, ha előre látta volna, hogy ezáltal „semmiféle társadalomba nem fog tartozni”.[31]

Az áttértek – olykor patetikus érvekkel is – próbálták bizonygatni az áttérésük mögött meghúzódó őszinte szándékot. „1919-ben kikeresztelkedtem, igaz lélekkel, teljes meggyőződéssel. [...] tisztán lelkiismeretem és meggyőződésem vezetett”[32] – olvashatjuk egy 1938-ból származó, Raffay Sándornak küldött beadványban. Majd a levélíró annak a taglalásába kezd, hogy áttérése őszinteségében a püspöknek miért kellene hinnie. Olyan vállalatnál állt alkalmazásban, ahol a részvénytöbbség zsidó kézben volt. Így az áttérés levélírónknak – saját bevallása szerint – nemcsak anyagi előnnyel nem járt, hanem kitette magát annak a veszélynek, hogy elveszíti az állását. Ezzel az érveléssel sokan próbáltak élni. Egy ugyancsak Raffaynak szóló segélykérő levélben L. M. is arról számolt be, hogy náluk „az áttérés soha nem jelenthetett célszerűséget, vagy valamilyen anyagi előnyt”.[33]

Az egyházfőknek küldött levelek másik nagy csoportja azoké, akiknél a megkeresztelkedésre házasságkötés miatt került sor. Érdekes, hogy ezek között elsősorban nőket találunk.

Korábban említettük, hogy az izraelita vallási közösséget elhagyók egyik fő bűnének addigi vallási közösségük a „nyílt antiszemitáskodást”[34] tudta be, valamint a közösségben bennmaradottak irányában megnyilvánuló gyűlölködő hangnemüket. A levéltári dokumentumok között erre is akad példa. Az áttértek közül többen rendkívül találékonynak mutatkoztak annak az eldöntésében, hogy az áttért zsidók közül a befogadó egyházak kinek a „keresztségét” ismerjék el. Egy N. V. monogramot használó levélíró a legfontosabb kritériumnak – nyilván saját helyzetéből kiindulva – a keresztény társsal kötendő egyházi házasságot tartja, amit szerinte azért kellene a törvényhozásnak honorálnia, mert ez „az igaz beolvadni akarás megmásíthatatlan tanújele”.[35]

Dr. T. A. Pécsről, a jó magyarokká lett és megkeresztelt zsidó családok ezreinek kívánságát tolmácsolva, a zsidójavaslat további szigorításának ötletével állt elő.[36] A javaslatban szereplő 80:20 %-os foglalkoztatási kvóta helyett 90:10 %-os arányt javasolt. (A zsidójavaslat ugyanis – mint említettük – az értelmiségi pályákon és a szabadfoglalkozásokban 20 %-ban maximálta a zsidónak minősülők részvételi arányát.) „A kereszténnyé nem lett zsidók arányszáma nem 20 % [...], hanem legfeljebb 10 % legyen (ezek persze mindannyian zsidók, és egyikük sem megkeresztelt).”[37] – olvashatjuk levelében. Dr. T. A. figyelme még arra is kiterjedt, hogy „az u.n. kaftános, valamint pajeszos zsidók és általában a magyar népközösségtől kirívóan elütő [...] népviseletben járó zsidók”[38] ellen felvesse a záros határidőn belüli kitoloncolás javaslatát. A zsidó lapok valószínűleg az ilyen magatartást nevezték a „neofiták hangosságának”.

Az újonnan kikeresztelkedett zsidók a zsidó társadalom egészének azért is fejtörést okoztak, mert a törvény által előírt 20 %-os arányszámba ők is beleestek, amit a zsidó közösségben maradottak sérelmeztek. Igazságtalannak érezték, hogy a zsidó közösségből eltávozottak most „bebocsátást kérnek a zsidóság kvótájába”.[39] Az „Egyenlőség” „A 20 % a zsidóságé és nem a kitérteké!”[40] címmel hosszú cikket közölt a fenti problémáról. A vállalati vezetők figyelmét arra hívták fel: ügyeljenek, hogy a törvény végrehajtása során „a zsidóság húsz százaléka valóban zsidóknak is jusson”.[41] Azt tanácsolták, ha le kell faragni a személyzeti állomány zsidó rétegéből, akkor ezt elsősorban azokkal tegyék, akik „önmagukat igyekeztek lefaragni a zsidóságról”.[42] Mindezek mögött az a megfontolás állt, hogy a kitérteknek a zsidóság kenyerére nincs joguk, hiszen erről ők maguk mondtak le, amikor zsidóságukat föladták.

A kikeresztelkedettek természetesen érzékelték a zsidó hiten maradottak erős ellenérzését, amit levéltári dokumentumok is igazolnak. A korábban már említett, egyházi vezetőknek írott beadványok között többet is találunk, amelyből a kikeresztelkedetteknek az a félelme tükröződik, hogy a törvény végrehajtása során a zsidó kézben lévő vállalatoknál el fogják veszíteni munkájukat. Mert – mint írják – a zsidó munkaadók „már csak bosszúból is”[43] először a zsidónak számító, de 1919. augusztus elseje után áttért alkalmazottakat fogják elbocsátani. Természetesnek vették, hogy a zsidó kézben lévő vállalatoknál először azokhoz fognak ragaszkodni, akik kitartottak vallásuk mellett, zsidók maradtak.

A „kitérési hullám” miatt az izraelita felekezet lelkészei is nehéz helyzetbe kerültek. Az áttéréseket túlnyomórészt elítélően értékelték. A korabeli zsidó felekezeti sajtóorgánumok jó néhány, rabbiktól származó írást közöltek, láthatóan azzal a céllal, hogy a felekezetet elhagyni készülőket szándékuktól eltántorítsák, a már ismertetett érvekkel. Annak az igyekezetnek a hátterében, hogy a kitérni készülőket a kitérés szükségtelen, illetve értelmetlen voltáról meggyőzzék, több megfontolás is fölfedezhető. Az egyik szempont nyilvánvalóan az egyház és lelkészei szellemi befolyását fenyegető veszély volt. A hitközségek gyengülésétől is tartottak. Az izraelita felekezetnek azonban a kikeresztelkedés tömegessé válni látszó jelensége az erkölcsi káron túl érzékeny anyagi veszteséget is okozott. Vezetői többek közt ezért is hirdettek küzdelmet az áttérések megfékezésért. A korabeli sajtón túl befolyásos személyiségekhez, köztük a keresztény egyházak vezetőihez is fordultak az ügy kapcsán.

Rendelkezésünkre áll több olyan, zsidó vallási vezetők tollából származó levél, beadvány, melyeket keresztény egyházfőknek juttattak el. Ezekben tiltakoztak a keresztény egyházak eljárása ellen,nehezményezve, hogy az áttérni kívánókat tömegesen átveszik, ahelyett, hogy a „járványnak” megpróbálnának gátat vetni. Közülük is kiemelkedik elszántságával és szókimondásával az a beadvány, melyet 1939 elején a Budapesti Izraelita Hitközség juttatott el az evangélikus egyház vezetőjének, Raffay Sándornak. A levél első részében tiltakoztak a keresztény egyházaknak az áttéréssel kapcsolatos engedékenysége ellen. Ezt az eljárást a hitközség „a legsérelmesebbnek tartja, ezt elítéli és ellene a legerélyesebben tiltakozik”[44] – olvashatjuk a beadványban. Úgy látták – ami nem volt híján minden alapnak –, hogy a tömeges áttérés a keresztény egyházaknak számottevő hasznot is hoz, és az anyagi szempontok mérlegelése nagymértékben befolyásolja őket a kereszténységet felvenni szándékozók átvételében. (Ezzel egyébként keresztény oldalról is érveltek a keresztelések ellenzői. Arra figyelmeztettek: nem szabadna az egyházaknak a „betérő” zsidóságban elsősorban „adóalanyokat” látnia ...) Kimondják azt is, hogy a fenti gyakorlat elkerülhetetlenül a „katholikus, protestáns és zsidó felekezetek között amúgy is fennálló ellentétek”[45] kiéleződésével járna.

A levél másik része azért érdekes, mert itt a zsidó vezetők palástolatlanul annak a véleményüknek adtak hangot, miszerint hiába lép be a vallásváltoztató a keresztény egyházakba, vagy az izraelita felekezetbe, az új tagként belépők egyik helyen sem fognak „az adott közösségbe fel- és beolvadni”.[46]

A keresztény egyházaknak a tömeges keresztelésekből származó, a beadványban is szóvá tett anyagi haszna a másik oldalon az izraelita felekezetet fenyegető veszteségekkel járt. Gyakorlattá vált, hogy a kitértek közül többen „szemforgató módon [...] titkos pénzjuttatásaikkal enyhítsék a zsidó szenvedések mérhetetlen súlyát”.[47] Ez azonban – mint írták – a távozások miatt a hitközségeket ért veszteségeket nem képes ellensúlyozni.

A hitközségek anyagi helyzetének megrendülésétől való félelem ösztönözte Dr. Silberstein Jakab békéscsabai főrabbit arra, hogy 1938 végén levelet írjon Serédi Jusztinián hercegprímásnak. A főrabbi ecsetelni próbálta a kikeresztelkedések révén a zsidó hitközségekre szakadt problémákat. A hercegprímás segítségével azt kívánta volna elérni – eléggé különös gondolat –, hogy a vallásukat elhagyó zsidókat új hitközségük továbbra is kötelezze a régi hitközség terheihez való hozzájárulásra. Magyarázatot próbált adni arra is, miért vélte fontosnak a megkeresztelkedett zsidók ilyen további anyagi hozzájárulását. Mint írja: a kikeresztelkedési láz azzal a veszéllyel jár, hogy „a zsidó hitközségek megrendülnek és megsemmisülnek”, s ezáltal „sokaknak, rabbiknak, tanítóknak és más hitközségi funkcionáriusoknak az existenciája problematikussá válik”.[48]

A keresztény egyházak ugyan a kérés nyomán ebben az ügyben nem emelték föl a szavukat, szót emeltek viszont az áttérni kívánókat a zsidó egyház részéről ért jogsérelem miatt. A zsidó rabbik ugyanis az áttérés elé megpróbáltak akadályokat gördíteni. Ezen a ponton az áttérni kívánók érdeke egybeesett a keresztény egyházakéval. A zsidó rabbik akadályozó tevékenysége a keresztény egyházaknak a magyar törvényekben biztosított jogát elvi szempontból csorbította, akadályozta szabad érvényesítését. Másrészt veszélybe került az a nagy vallásegyenlőségi vívmány is, amelyet az 1895/43. tc. a zsidóknak biztosított.

Az 1868/53. tc. még csak a törvényesen bevett keresztény vallásfelekezetek viszonosságáról szólt. Ez azt jelentette, hogy mindenki, aki valamely bevett vallásfelekezet tagja, szabadon térhetett át más bevett vallásra. 1895-ben azonban az izraelita vallást törvényesen bevett vallásnak nyilvánították. Így az idézett, a „vallás szabad gyakorlatáról” szóló 1895/43. tc. hatálybalépése után lehetővé vált nemcsak a keresztény vallásokról az izraelita vallásra, hanem az izraelita vallásról valamely keresztény vallásra történő áttérés is. Az 1895/43. tc. gyakorlati alkalmazása útjában a rabbik által támasztott nehézségeket már nemcsak azok sérelmezték, akiket áttérésükben akadályoztak, hanem azok a felekezetek is, amelyek felé az áttérési kérelmek irányultak. Egyesek azonban nyíltan kimondták: „távolról sem célunk az illető zsidók védelmére kelni”.[49] Mint elismerték: „nem érdekünk a zsidók áttérésének mindenképen való megkönnyítése, hisz mi magunk is próbaidőt állapítottunk meg számukra”.[50] Azt is leszögezték, hogy ha a nehézségek támasztása „visszaélés jellegét öltené, tenni lehet és kell ellene”.[51] Ismert volt előttük az az izraelita lelkészi hivatalokban elterjedt gyakorlat, hogy híveik kijelentkezéseit az 1895/43. tc. szellemével össze nem egyeztethető módon igyekeztek elgáncsolni. A kilépésre jelentkezőket sok esetben nem fogadták és a zsidó lelkészi hivatalok túlzsúfoltságára való tekintettel sorszámot adtak híveiknek, akik így adott esetben csak több hónapnyi várakozási idő után tudtak a rabbi színe elé járulni, hogy kilépési szándékukat kinyilvánítsák. Az egykori törvény ráadásul maga írta elő a „kettős kijelentkezést” (értsd: kétszeri. F. C.) és azt, hogy a kilépési szándéknak két tanú előtt kell elhangoznia.

A főpapi levelezések olyan kirívó eseteket is említenek, amikor az áttérni szándékozó „hivatalos időben megjelent az izr. rabbiságon, ott azonban minden próbálkozása dacára nem fogadták, nem engedték az illetékes lelkész elé [...] csak a folyosóra jutnak be, az altiszt tovább nem engedi, sőt rendőrök is állnak ott, hogy zavar ne keletkezzék”.[52] Az is előfordult, hogy az áttérni kívánók folyamodtak cselhez. Szabályszerűen, két tanúval aláírt jegyzőkönyvet hoztak magukkal, miszerint az illetékes rabbi előtt áttérési szándékukat kétszer kijelentették. A jegyzőkönyv azonban gyakran hamis volt, legalábbis a rabbit tekintve. Ebből további bonyodalmak származtak. Az illető keresztény felekezet lelkészei körében hosszas levélváltásra vezetett az a tanakodás, miként bírálják el azoknak a jegyzőkönyveknek a valódiságát, amelyek azt próbálták bizonygatni, hogy a „jelölt” minden igyekezete ellenére sem tudta megszerezni a rabbi jóváhagyását áttéréséhez.

Arra is volt példa, hogy az izraelita hitközség kétségbe vonta a csak két tanú által aláírt bizonyítványok valódiságát és a kijelentkezést (ami valójában esetleg meg sem történt) ezen az alapon semmisnek nyilvánították.

A kérdés úgy szólt, van-e joga az izraelita hitközségeknek ahhoz, hogy az áttérni szándékozóknak ennyire nehéz feltételeket szabjanak és szándékuk kivitelezését indokolatlanul megnehezítsék. A keresztény felekezetek körében volt olyan vélemény, hogy a rabbik az 1868/43. tc. adta jogukkal élve olyan nehézségeket okoznak, melyek már nem tűnnek indokolható, törvényesnek. Az izraelita hitközségek merev, az áttérést szinte minden lehetséges módon gátolni kívánó ügykezelése a keresztény egyházak és a zsidó felekezet között valóban súrlódások forrásává lett. Úgy tűnt, igazolódnak azok a mondatok, melyeket a Budapesti Izraelita Hitközség vezetősége írt Raffay Sándornak az áttérések nyomában várhatóan járó, felekezetek közötti ellentétekről.[53]

A zsidórendelet tehát a keresztény egyházakban is felborzolta a kedélyeket. 1938 tavaszától a keresztény egyházi sajtóban számos cikket találunk – az általuk használt korabeli kifejezéssel élve – a zsidóságból „áttértek” helyzetéről, annak nyomán, hogy – mint már említettük – a javaslat nyomán hirtelen nagyra nőtt az áttérők száma. „Váratlanul ért ez a tapasztalás”[54] – olvashatjuk az „Evangélikus Élet” egyik, a zsidókérdésnek szentelt cikkében. Ezt a keresztény egyházak jellemző megnyilvánulásának tekinthetjük. Egyházi berkekben viharos viták származtak abból a meglepő körülményből, hogy a törvényjavaslat 1919. augusztus elsejei, a keresztény hitre térés honorálására vonatkozó időhatára sem vetett véget az áttéréseknek. Abból, hogy a törvény miatt terhes népvándorlás indult meg, az egyházakon belül is véleménykülönbségek támadtak. Sokan gátat akartak vetni a jelentkezések özönének. Népes volt azonban azoknak a tábora is, akik „mindenek megkeresztelését” sürgették. Az írások terjedelmes csoportja foglalkozik annak az elemzésével, mi lenne a keresztény egyházak helyes magatartása az áttérési mozgalom irányában. Általánosnak mondható az a vélemény, hogy a zsidósággal szemben missziós kötelezettségeik vannak. A zsidóság misszionálásának gondolatát tehát általában az adott helyzetben sem vetették el. Azt is felismerték azonban, hogy az egyházaknak a tömeges átkeresztelkedésekből kára is származhat, amennyiben a keresztség tekintélyén a „felelőtlen” megkeresztelések csorbát ejtenek. Ezzel számot vetve írják a lapok, hogy a térítés csakis „felelős” misszió lehet, semmiképpen nem lehet azonos a „hirtelen felszippantással, a felelőtlen, felszínes és gyors munkával”.[55]

Az egyházak sérelmezték, hogy a „keresztség” az egyik leggyakrabban használt kifejezéssé vált, ám az érdeklődés homlokterébe nem önmagáért, hanem a zsidókérdés felvetésével, a zsidótörvénnyel kapcsolatban került. Ellenezték, hogy a keresztelés asszimilációs érvvé süllyedjen, hogy a nemzethűség fokmérőjének, politikai és gazdasági kalkulációk tárgyának tegyék meg. Szerintük a keresztség „társadalmi vagy nemzeti hasonulásoknak nem jelentheti előfeltételét”.[56] Tiltakoztak az ellen is, hogy a keresztséggel élni kívánók kereseti vagy fennmaradási lehetőséget várjanak tőle. Eltekintettek ugyanakkor attól, hogy azok a zsidók, akik a körülöttük támadt viharban a menekülésnek ezt a módját választották, sürgető kényszernek engedtek: így próbáltak az ellenük irányuló, életlehetőségeiket szűkítő, a „másságot” elvető, a kereszténységet viszont reményeik szerint honoráló társadalmi légkör és a nyomában megjelenő állami intézkedések ellenében levegőhöz jutni. (Az 1938-as és a későbbi kikeresztelkedéssel az érintettek számára valójában csak nagyon bizonytalan előnyök jártak: részben a zsidótörvények ennek fejében nem ígértek enyhítést, részben azzal az említett kockázattal járt, hogy a zsidóságból kiválnak, de a keresztény társadalomba csak úgy-ahogy tagolódhatnak be.)

A keresztény lapok néhány bátrabb hangú írása nemcsak az áttérni szándékozó zsidóságot ítéli el azért, hogy a keresztséget eszköznek tekinti, amely a zsidótörvény alól külsődleges jogi védelmet ad. Azt, hogy a keresztség vonzerejét sokak számára csak ez jelenti, a kormányon is számon kérik. Hiszen – írja a lap – a kormány adott alkalmat „a keresztyén nevezet méltatlan árúba bocsátására és lealacsonyítására, amikor a bizonyos dátum előtt lecsorgott keresztvizet anyagi előnyök jogcímévé deklarálta”.[57] Megfogalmazódott az az elv is, hogy az egyházaknak résen kell lenniük, hogy megőrizzék a „keresztség” tisztaságát.[58] Ennek érdekében fontosnak tartották az érdekeltek meggyőzését arról, hogy mielőtt erre a lépésre elszánnák magukat, mérlegeljék: a keresztségnek csak lelki értelemben van ígérete, ne reméljenek tőle anyagi előnyöket. A „kevesebb több” jelszót hangoztatták és próbálták érvényesíteni. Arra hívták fel a kereszteléseket végző papság figyelmét, hogy csakis azokat kereszteljék meg, akik számot vetnek azzal, hogy számukra a megkeresztelkedésből semmiféle előny nem származik.[59] Az áttérők seregével – mondták – akkor járnak el helyesen, ha a „betérő” zsidóság felvételi módján változtatnak.

A „Református Élet” arról ír, hogy az egyház nagy bűnöket követne el, ha az áttérőket minden lelki előkészítés nélkül venné át, egyszerűen csak „adóalanyoknak” vagy „statisztikai számoknak” tekintve őket. Példaként az őskeresztény egyház gyakorlatát hozza fel, ahol a jelentkezők „két-három évet is eltöltöttek az egyház tornácában”[60], mert keresztény hitüknek komoly bizonyítékát kellett adniuk, szemben a mostani gyakorlattal. Úgy ítélték meg, hogy a zsidók megkeresztelésével kapcsolatos addigi gyakorlat nem tartható fenn: az egyház számára nem a „betérő”, hanem a „megtérő” ember az érték. Ezért a következőket javasolják: „Egyszerűen ki kell mondanunk, hogy nem sietünk a kereszteléssel és az előtte történő felnőtt oktatással. [...] Tessék kurzusokat szervezni.”[61] Ez a gondolatmenet azonban vallási áttérés ügyében furcsa logikát követ: bizonyos, a keresztény hittel és egyházzal kapcsolatos ismeretek elsajátítására helyezi a hangsúlyt. A katolikus egyház nevében nyilatkozó Glattfelder Gyula, csanádi püspök is úgy látta, hogy „a keresztségtől távol kell tartani mindazokat, akik arra nem méltók [...], [a keresztség felvétele] nem önbiztosítási művelet.”[62]

Az újságcikkeket olvasva úgy tűnik: a katolikus, a református és az evangélikus felekezet egyetértett abban, hogy „látszatkeresztényekre” nincs szükségük, ám aki komoly szándékkal jelentkezik, azt be kell iktatni a keresztény közösségbe. Ezt az egyházak kétségbevonhatatlan jogának tartották, melyet nem szabad alárendelni aktuális eszmeáramlatoknak, vagy politikai szeszélyeknek.

Felvetődött: mi lesz akkor, ha egy adott keresztény felekezetbe való bejutás „ára” hosszadalmas felvételi procedúra lenne, „más [...] felekezeteknél pedig simán és gyorsan megy ?”[63] Ebben az esetben is az alapos felkészítést és a felekezetbe való bejutás komoly szándékáról való meggyőződést javasolták, hiszen ellenkező esetben „felekezeti féltékenységből szégyenítik meg magukat a keresztény felekezetek”[64], amit mindenáron el kívántak kerülni.

A keresztény egyházaknak további fejtörést okozó probléma volt az, hogy a megtérés őszinteségéről miként lehet meggyőződni. Nehezen – vagy inkább sehogyan sem – lehetett eldönteni azt, hogy ki az, aki érdekből, és ki az, aki meggyőződésből akar keresztény lenni. Mit láttak, akik megpróbáltak belenézni „ezeknek a menekülteknek a lelkébe?”[65] A kereszteléseket végzőknek szembesülniük kellett az áttérők „gyökértelenségével”, melyet, mint „laza sehova tartozást” a cikkekben gyakran kárhoztattak. Emögött az az igazság rejlett, hogy a zsidóság nagy része – az orthodoxokat leszámítva – nem volt mélyen vallásos. Számukra zsidóságuk inkább sorsközösséget jelentett, semmint a vallási örökség buzgó ápolását. Általános tapasztalatnak számított a kereszteléseket végzők között, hogy az áttérők számára a héber mitológia és hagyomány „az Ó-testámentom világa hihetetlen mértékben ismeretlen”.[66] Ám sokan közülük azzal a meglepetéssel szolgáltak, hogy annál jobban ismerték a keresztény hittételeket és imádságokat. Őket nevezi az „Evangélikus Élet” „Lélektől felindítottaknak”.[67]

Egy zsidók megkeresztelésében tevékenyen részt vevő lelkész beszédes információkat közölt ezzel kapcsolatban a „Pesti Napló” 1938. április 23-i számában. Leírja: azok között az egykori zsidók között, akiket ő keresztelt meg, „egy sem volt, akiben ne lett volna meg az áttérés komoly szándéka”.[68] A kérdés csak az, hogy ez a „komoly szándék” mi volt? Ő is érzékelte, hogy az áttérést sokan kénytelenségből választják, mintegy az asszimilációs folyamatot betetőzve. Ám furcsa ellentmondásra bukkant: szerinte sokan lennének, akik meggyőződésből térnének át, azonban az áttértek sorsa sokakat visszarettent. Szerinte a keresztségben mindenkit részeltetni kell, ők csak „hitet” kérnek és a megkereszteléssel még nem válnak azonnal keresztényekké, ám hogy azzá váljanak, „van idejük bőven”.[69] (Úgy tűnik, álláspontja az egyház felé induló áttérési hullámot kiváltó körülmények mérlegelésén alapult. Érzékelte, hogy a két dolog egyes esetekben keveredik: az egzisztenciális veszélyeztetettség, a megbélyegzés állapotából biztosabb révbe törekvés olykor őszinte igyekezetbe torkollott.)

A kikeresztelkedés útját választóknak tehát keserűen kellett szembenézniük azzal a ténnyel, hogy már nem érzi köreibe tartozóknak őket a zsidó, és csak habozva fogadja be őket a keresztény közösség.[70] Furcsa paradoxon volt – és erre az érintetteknek rá kellett döbbenniük – hogy erre az útra ugyanaz a rendszer kényszerítette rá őket, amely választásukat részben nem honorálta, részben elítélte.

JEGYZETEK