![]() |
2. évfolyam 1.
szám |
K.Farkas
Claudia: A "kikeresztelkedés" problémája a zsidótörvények idején (1938) |
A
„kikeresztelkedés”, az izraelita felekezet elhagyása csekély arányban
jellemezte a magyarországi zsidóságot. Az 1930-as évek elejétől azonban
tapasztalható volt a zsidó vallástól való elfordulás jelensége, amelytől (az
asszimiláció sajátos formájaként) az érintettek társadalmi kezelésük
módosulását várták.[1]
Az átkeresztelkedésben formát öltő asszimilációs vágy hátterében a zsidó léttel
járó hátrányok elkerülésének a szándéka rejlett. Bár a keresztelés az érintettek
társadalmi megítélését legtöbbször nem javította, olykor azonban elháríthatta a
szakmai vagy az iskolai karrier előtt álló akadályokat. A folyamat az
antiszemita törvényhozás hatására természetesen felgyorsult, bár a
kikeresztelkedés érvényességét (és ezáltal hatékonyságát) az egyes
zsidótörvények eltérően szabályozták. A kikeresztelkedések száma időszakonként változott.[2]
Az egyik hullámhegy érthetően az 1938-as esztendő, vagyis az első zsidótörvény
éve.[3]
Ez arra utal, hogy a hazai zsidók kisebb-nagyobb része csak a zsidók kettős
identitását komolyan veszélyeztető válságok hatására választotta a felekezet
elhagyását. A kikeresztelkedést választók számára cselekedetük elsősorban menekülési, válságkezelő stratégia volt.
Fontos megemlíteni azt is, hogy a zsidóság „hite” a többség esetében inkább
közösségtudat volt, mint mély vallásos meggyőződés. A vallásváltoztatást már az első zsidótörvény is csak
az 1919. augusztus 1-je előtti áttérések esetében ismerte el és méltányolta.
Ezért az 1938-ban kikeresztelkedők aktusát akár irracionális lépésnek,
felesleges megfutamodásnak is nevezhetnénk. Erre a lépésre valószínűleg a legasszimiláltabbak
voltak először hajlandók. Sokakat azonban nem is az asszimilációba vetett hit
indított erre, hanem külső kényszerítő körülmények vittek rá.[4]
A „kitért” zsidóság mindenesetre igen kényes helyzetben találta magát. Az erősödő antiszemitizmus légkörében az
átkeresztelkedés az elhagyott, fenyegetett, üldözött közösség szemében az ősök
és a sorstársak cserbenhagyását jelentette. Ez a lépés szinte árulással, az
ellenség táborához való átállással volt egyenértékű.[5]
A „Remény” című zsidó ifjúsági lap érdekes idevágó példával szolgál, részletet
közölve S. I. kereskedelmi iskolai tanulónak egy kitérni készülő barátjához
írott (képzelt) leveléből: „Kedves Barátom! Most értesültem meggondolatlan
elhatározásodról – és nem ismerek Rád. [...] Mikor a spártai ifjú csatába indult, anyja, fia pajzsára mutatva így
szólt: »Vagy ezzel, vagy ezen!« Mikor édesanyád világrahozott, Téged is csatába
küldött, hogy harcok közepette megálld a helyedet. S miként a görög ifjú nem
vesztette el pajzsát megfutamodás közben sem, (inkább megölte magát) úgy Te se
dobd el pajzsodat, a vértedet: a hitedet. Mi zsidók, egy kis hadsereg vagyunk.[...] Hát te minket cserben akarsz hagyni?...és azt hiszed,
hogy lesz egy nyugodt éjjeled? Úgy érzed majd magad, mint egy amerikai cowboy –
frakkban. És ezt nehéz lesz viselni, súlyos teher az! Hidd el nekem: Nem illik
Rád!” Másrészt akármilyen őszinte volt is esetenként a megkeresztelkedőknek az
új vallásba vetett hite, az áttérők szándékának ilyen hátterét több oldalról is
megkérdőjelezték. Rendszerint az új vallásközösség sem tekintette őket teljes
jogú tagjainak. A korabeli zsidó újságok számos esetben írtak az
áttérési hullámról, amely már a zsidótörvény benyújtásakor elkezdődött.[6]
„Noha mindenki tudja, hogy teljesen hatástalan, egyre tart a menekülés Izrael
hajójáról.”[7]
– olvashatjuk az „Országos Egyetértés” című zsidó lapban. Az újságok és
folyóiratok elutasító hangnemben, „ide-oda röpködő muslinca-lelkeknek”[8]
nevezve őket, leplezetlen megvetéssel írtak a menekülés e módjával élni
kívánókról. A zsidó társadalom elutasító, bizonyos mértékig megvető
reagálásának többféle gyökere volt. A zsidó közösségben bennmaradottak meg
voltak győződve arról, hogy a „hittagadók” csakis a könnyebb boldogulás
reményében, gazdasági és társadalmi helyzetük javítása vagy enyhítése céljából,
tehát anyagi illetve presztízsérdekből döntöttek a kikeresztelkedés mellett. Az
összefüggés a zsidótörvény és a keresztség felvétele között vitathatatlan volt,
ezért az a felvetés, hogy választásuk hátterében igazi meggyőződés, mély lelki
okok húzódnának meg, ebben a körben szinte fel sem merült. Így sokkal inkább
azt hangoztatták, hogy a kikeresztelkedést választók régi vallásos közösségüket
„felrúgták, cserbenhagyták, megtagadták, kigúnyolták, elárulták”.[9]
Ezen túlmenően pedig távozásukkal megbontották és ezáltal meggyengítették a
zsidó közösség sorait. Az „Egyenlőség” című lap azt is a kikeresztelkedett
zsidók szemére vetette, hogy „nyíltan antiszemitáskodnak, tüntettek a zsidóság
ellen, melyet lenéztek és megvetésnek tettek ki”.[10]
A lap a kitértektől való merev elhatárolódást javasolta a közösségben maradottaknak.
„Semmi közünk a kitért zsidókhoz. Nem akarunk róluk tudni. A kitért zsidók
elárulták a zsidóságot.”[11]
– olvashatjuk az indoklást. Úgy látták: a „kitérési pszichózis” áldozatai a
keresztlevelet olyan „útlevélnek” tekintik, amely „egy jobbnak remélt szférába
segítheti át”[12]
őket. Próbálták bizonyítani, hogy azokat, akik rosszul értelmezett anyagi
szempontok miatt hajlandók lemondani az egyik legfőbb erkölcsi értékükről, a
hitükről, a keresztény vallásfelekezetek sem látják szívesen,[13]
hiszen ők is érzékelik, hogy az ilyen jellegű áttérések mellőzik az igazi
vallási indíttatást. Áttérésükkel annyi változik csupán, hogy „rossz zsidókból”
– akiktől maga a zsidóság is szívesen vesz búcsút – „rossz keresztényekké” válnak.
Így az egyházaknak áttérésükből lelki értelemben nem származik haszna. Az „Egyenlőség” érveléséhez keresztény egyházi
vezetőknek a zsidóságot a valláscserétől óvó kijelentéseit is felhasználta. Dr.
Csernoch János bíboros például még 1920-ban, az egyik nagy kitérési hullám idején
arra figyelmeztette a zsidókat, hogy éljenek a mózesi törvények szerint és ne
szégyelljék zsidóságukat. A főpap szerint ezzel elkerülhető az, hogy a
keresztény hitre térők a zsidóságra szégyent hozzanak. A protestáns egyház
egyik kiemelkedő vezetőjének, Dr. Balthazár Dezsőnek 1924-ben elmondott szavait
is segítségül hívták azok a zsidó közírók, akik a zsidóság kikeresztelkedését
ellenezték. Balthazár szerint „a kitért zsidó olyan, mint egy fehér lap az
Ó-testamentum és Új-testamentum kötetei között. Sem ide, sem oda nem tartozik”.[14] A főpapi nyilatkozatok felidézésével az „Egyenlőség”
cikkírói a keresztény egyházakat rá akarták döbbenteni arra, hogy ilyen
„hívőkre”, ilyen „tömegre” nem lehet szükségük. „Nekik saját jószántukból el
kéne zárniok az utat az elől, hogy riadt és tanácstalan zsidók tömegesen meneküljenek
hozzájuk.”[15]
– szólt a keresztény egyházaknak szóló tanácsuk. A hittagadóknak szóló rövid
üzenet pedig az volt, hogy megérdemlik, ha „bezárul előttük a sorompó mindkét
oldalon”.[16] A zsidójavaslat rendelkezései nyomán ez némileg így is
történt. A „zsidó” fogalom önkényes megállapítása révén ugyanis hatalmas tömegek
váltak jogilag zsidókká, köztük számosan olyanok, akik vallási-egyházi hovatartozás
szempontjából régen megszűntek azok lenni. Ez az érintettek számára azzal a
megrendítő tanulsággal is szolgált, hogy „az általános zsidósors alól senki sem
vonhatja ki magát”.[17]
Most bebizonyosodott – írta a lap –, hogy „a legszíntelenebb zsidót éppen úgy
eléri a zsidóság végzete, mint a legönérzetesebbet”.[18] Az, hogy a zsidójavaslat a megítélés szempontjából a
kikeresztelkedetteket egy kalap alá vette a zsidó hitközségben maradt
„vallástalanokkal” és a hithű zsidósággal is, ez utóbbiakat – a cikkből úgy
tűnik – némi elégtétellel töltötte el. A nehézségek ellenére úgy vélték, hogy
ők jobb helyzetben vannak, mert bennük megvan a lelkierő és a vallásos lélek,
amely a többiekből hiányzik. Úgy látták, hogy a kikeresztelkedettek és a vallástalanok
számára ennek a lelki csapásnak az elviselését „a bűnbánat fogja nyomasztó
súlyával megnehezíteni”.[19] A kikeresztelkedettek előtt – nagyjából az
„Egyenlőség” nekik szóló üzenetének szellemében – sokszor valóban „bezárult a
sorompó mindkét oldalon”.[20]
Rendelkezésünkre állnak olyan dokumentumok, melyeket a keresztény hitre térő,
de a törvényjavaslat által most zsidónak minősített emberek írtak keresztény
egyházfőknek, segítségüket kérve.[21]
Leveleikben elsősorban azt sérelmezik, hogy 1919. augusztus elseje utáni keresztelkedésük
miatt nem számíthatnak kereszténynek, és a keresztség értékének
megvédelmezésére hívják fel az egyházi vezetők figyelmét. Leveleikből az is
kitűnik, valójában milyen okok késztették őket arra, hogy megkeresztelkedjenek.
Áttérésük egyik fő motívuma a más vallásúval kötendő házasság terve volt, de a
munkaerőpiacon érvényesülő antiszemita nyomás is ösztönözte. Ennek dacára –
függetlenül attól, milyen egyéni érdek húzódott meg döntésük mögött – az
áttérés őszinteségéről igyekeztek meggyőzni a segítségül hívott egyházi
személyiséget. A kikeresztelkedések mögött húzódó körülményeket jól
ragadta meg F. A., aki 1938. április 9-én intézett levelet Raffay Sándor
evangélikus püspökhöz. Rámutatott arra: a kikeresztelkedésre sokakat az vitt
rá, hogy Magyarországon „a zsidó” szó nemcsak az izraelita felekezet
megjelölésére szolgál, hanem arra, hogy „a zsidó és a magyar
megkülönböztetendő”.[22]
Aki ennek a nyomásnak a hatása alatt érezte, hogy magyar és zsidó volta között
választania kell, és „aki magát elsősorban magyarnak érezte, annak kereszténnyé
kellett lennie”.[23] Az embereknek identitásuk megőrzéséhez szükségük van
arra, hogy egy adott közösségbe tartozzanak, akár csak formálisan is. A vallás
az egyik ilyen csoportképző tényező. Ám a zsidóknak, akik ezt az 1930-as
években Magyarországon valamely keresztény vallásban vélték újból újból
megtalálni, sokszor csalódniuk kellett. Az áttértek tarthatatlan helyzetére
rámutatva F. A. azt írta: immár „teljesen idegenek a zsidó társadalomban, mely
őket be sem fogadná”.[24]
A lelki katasztrófa másik mozzanatát az jelenti számukra, hogy a keresztény
társadalom sem ismeri el őket keresztényeknek. Így arra ítéltetnek, hogy „egész
életüket idegenben, hazátlanul töltsék el”.[25]
F. A. egy egész zsidó réteg életérzését szólaltatta meg.[26] Egy másik levélíró elkeseredésének adott hangot
amiatt, hogy a rendelkezések értelmében már nem fog kereszténynek számítani.
Pedig a keresztség számára valóban mély lelki átalakulást jelentett. Ezért ő
nem térhet vissza ősei hitéhez, hanem mint kitaszított kereszténynek
„lelki-légüres térben kell bolyongania”.[27] Egy a magyar katolikus egyház első emberének, Serédi
Jusztiniánnak címzett levél írója is hasonló gondolatokat szólaltatott meg
levelében. Tűrhetetlennek tartotta, hogy a zsidótörvények a katolikus vallásra
áttértek, vagy „a már katholicizmusban nevelkedettek tízezreit [...] lökik vissza a [...] zsidóságba”[28]
és ezáltal teljesen idegenné válnak saját hazájukban. Zsidókká nem válhatnak –
érvel a levélíró –, hiszen nem azok, keresztények és magyarok sem lehetnek,
„keresztény vallású zsidó pedig csak pervertált agyvelőben születhet meg”.[29] Dr. D. I. budapesti levélíró Ravasz László református
püspöknek vetette fel azt, hogy szerinte a református gyülekezetekben nem nézik
jó szemmel a zsidó származású keresztényeket.[30]
A kikeresztelkedetteket sújtó kitaszítottsági érzés tehát nem függ attól, hogy
ki hová „tért be”. A kirekesztettség érzésének nyomasztó súlya alatt olyan is
akadt, aki nyíltan kimondta: szerinte soha magyar zsidó nem határozta volna el
magát arra, hogy felvegye a kereszténységet, ha előre látta volna, hogy ezáltal
„semmiféle társadalomba nem fog tartozni”.[31] Az áttértek – olykor patetikus érvekkel is – próbálták
bizonygatni az áttérésük mögött meghúzódó őszinte szándékot. „1919-ben
kikeresztelkedtem, igaz lélekkel, teljes meggyőződéssel. [...] tisztán lelkiismeretem és meggyőződésem vezetett”[32]
– olvashatjuk egy 1938-ból származó, Raffay Sándornak küldött beadványban. Majd
a levélíró annak a taglalásába kezd, hogy áttérése őszinteségében a püspöknek
miért kellene hinnie. Olyan vállalatnál állt alkalmazásban, ahol a
részvénytöbbség zsidó kézben volt. Így az áttérés levélírónknak – saját bevallása
szerint – nemcsak anyagi előnnyel nem járt, hanem kitette magát annak a veszélynek,
hogy elveszíti az állását. Ezzel az érveléssel sokan próbáltak élni. Egy
ugyancsak Raffaynak szóló segélykérő levélben L. M. is arról számolt be, hogy
náluk „az áttérés soha nem jelenthetett célszerűséget, vagy valamilyen anyagi
előnyt”.[33] Az egyházfőknek küldött levelek másik nagy csoportja
azoké, akiknél a megkeresztelkedésre házasságkötés miatt került sor. Érdekes,
hogy ezek között elsősorban nőket találunk. Korábban említettük, hogy az izraelita vallási
közösséget elhagyók egyik fő bűnének addigi vallási közösségük a „nyílt
antiszemitáskodást”[34]
tudta be, valamint a közösségben bennmaradottak irányában megnyilvánuló
gyűlölködő hangnemüket. A levéltári dokumentumok között erre is akad példa. Az
áttértek közül többen rendkívül találékonynak mutatkoztak annak az
eldöntésében, hogy az áttért zsidók közül a befogadó egyházak kinek a „keresztségét”
ismerjék el. Egy N. V. monogramot használó levélíró a legfontosabb kritériumnak
– nyilván saját helyzetéből kiindulva – a keresztény társsal kötendő egyházi
házasságot tartja, amit szerinte azért kellene a törvényhozásnak honorálnia,
mert ez „az igaz beolvadni akarás megmásíthatatlan tanújele”.[35] Dr. T. A. Pécsről, a jó magyarokká lett és
megkeresztelt zsidó családok ezreinek kívánságát tolmácsolva, a zsidójavaslat
további szigorításának ötletével állt elő.[36]
A javaslatban szereplő 80:20 %-os foglalkoztatási kvóta helyett 90:10 %-os
arányt javasolt. (A zsidójavaslat ugyanis – mint említettük – az értelmiségi
pályákon és a szabadfoglalkozásokban 20 %-ban maximálta a zsidónak minősülők
részvételi arányát.) „A kereszténnyé nem lett zsidók arányszáma nem 20 % [...], hanem legfeljebb 10 % legyen (ezek persze
mindannyian zsidók, és egyikük sem megkeresztelt).”[37]
– olvashatjuk levelében. Dr. T. A. figyelme még arra is kiterjedt, hogy „az
u.n. kaftános, valamint pajeszos zsidók és általában a magyar népközösségtől
kirívóan elütő [...] népviseletben járó
zsidók”[38]
ellen felvesse a záros határidőn belüli kitoloncolás javaslatát. A zsidó lapok
valószínűleg az ilyen magatartást nevezték a „neofiták hangosságának”. Az újonnan kikeresztelkedett zsidók a zsidó társadalom
egészének azért is fejtörést okoztak, mert a törvény által előírt 20 %-os
arányszámba ők is beleestek, amit a zsidó közösségben maradottak sérelmeztek.
Igazságtalannak érezték, hogy a zsidó közösségből eltávozottak most
„bebocsátást kérnek a zsidóság kvótájába”.[39]
Az „Egyenlőség” „A 20 % a zsidóságé és nem a kitérteké!”[40]
címmel hosszú cikket közölt a fenti problémáról. A vállalati vezetők figyelmét
arra hívták fel: ügyeljenek, hogy a törvény végrehajtása során „a zsidóság húsz
százaléka valóban zsidóknak is jusson”.[41]
Azt tanácsolták, ha le kell faragni a személyzeti állomány zsidó rétegéből,
akkor ezt elsősorban azokkal tegyék, akik „önmagukat igyekeztek lefaragni a zsidóságról”.[42]
Mindezek mögött az a megfontolás állt, hogy a kitérteknek a zsidóság kenyerére
nincs joguk, hiszen erről ők maguk mondtak le, amikor zsidóságukat föladták. A kikeresztelkedettek természetesen érzékelték a zsidó
hiten maradottak erős ellenérzését, amit levéltári dokumentumok is igazolnak. A
korábban már említett, egyházi vezetőknek írott beadványok között többet is
találunk, amelyből a kikeresztelkedetteknek az a félelme tükröződik, hogy a
törvény végrehajtása során a zsidó kézben lévő vállalatoknál el fogják
veszíteni munkájukat. Mert – mint írják – a zsidó munkaadók „már csak bosszúból
is”[43]
először a zsidónak számító, de 1919. augusztus elseje után áttért
alkalmazottakat fogják elbocsátani. Természetesnek vették, hogy a zsidó kézben
lévő vállalatoknál először azokhoz fognak ragaszkodni, akik kitartottak
vallásuk mellett, zsidók maradtak. A „kitérési hullám” miatt az izraelita felekezet
lelkészei is nehéz helyzetbe kerültek. Az áttéréseket túlnyomórészt elítélően
értékelték. A korabeli zsidó felekezeti sajtóorgánumok jó néhány, rabbiktól
származó írást közöltek, láthatóan azzal a céllal, hogy a felekezetet elhagyni
készülőket szándékuktól eltántorítsák, a már ismertetett érvekkel. Annak az
igyekezetnek a hátterében, hogy a kitérni készülőket a kitérés szükségtelen,
illetve értelmetlen voltáról meggyőzzék, több megfontolás is fölfedezhető. Az
egyik szempont nyilvánvalóan az egyház és lelkészei szellemi befolyását
fenyegető veszély volt. A hitközségek gyengülésétől is tartottak. Az izraelita
felekezetnek azonban a kikeresztelkedés tömegessé válni látszó jelensége az erkölcsi
káron túl érzékeny anyagi veszteséget is okozott. Vezetői többek közt ezért is
hirdettek küzdelmet az áttérések megfékezésért. A korabeli sajtón túl
befolyásos személyiségekhez, köztük a keresztény egyházak vezetőihez is
fordultak az ügy kapcsán. Rendelkezésünkre áll több olyan, zsidó vallási vezetők
tollából származó levél, beadvány, melyeket keresztény egyházfőknek juttattak
el. Ezekben tiltakoztak a keresztény egyházak eljárása ellen,nehezményezve,
hogy az áttérni kívánókat tömegesen átveszik, ahelyett, hogy a „járványnak”
megpróbálnának gátat vetni. Közülük is kiemelkedik elszántságával és szókimondásával
az a beadvány, melyet 1939 elején a Budapesti Izraelita Hitközség juttatott el
az evangélikus egyház vezetőjének, Raffay Sándornak. A levél első részében tiltakoztak
a keresztény egyházaknak az áttéréssel kapcsolatos engedékenysége ellen. Ezt az
eljárást a hitközség „a legsérelmesebbnek tartja, ezt elítéli és ellene a
legerélyesebben tiltakozik”[44]
– olvashatjuk a beadványban. Úgy látták – ami nem volt híján minden alapnak –,
hogy a tömeges áttérés a keresztény egyházaknak számottevő hasznot is hoz, és
az anyagi szempontok mérlegelése nagymértékben befolyásolja őket a kereszténységet
felvenni szándékozók átvételében. (Ezzel egyébként keresztény oldalról is
érveltek a keresztelések ellenzői. Arra figyelmeztettek: nem szabadna az
egyházaknak a „betérő” zsidóságban elsősorban „adóalanyokat” látnia ...)
Kimondják azt is, hogy a fenti gyakorlat elkerülhetetlenül a „katholikus,
protestáns és zsidó felekezetek között amúgy is fennálló ellentétek”[45]
kiéleződésével járna. A levél másik része azért érdekes, mert itt a zsidó
vezetők palástolatlanul annak a véleményüknek adtak hangot, miszerint hiába lép
be a vallásváltoztató a keresztény egyházakba, vagy az izraelita felekezetbe,
az új tagként belépők egyik helyen sem fognak „az adott közösségbe fel- és
beolvadni”.[46] A keresztény egyházaknak a tömeges keresztelésekből
származó, a beadványban is szóvá tett anyagi haszna a másik oldalon az
izraelita felekezetet fenyegető veszteségekkel járt. Gyakorlattá vált, hogy a
kitértek közül többen „szemforgató módon [...] titkos pénzjuttatásaikkal enyhítsék a zsidó szenvedések mérhetetlen súlyát”.[47]
Ez azonban – mint írták – a távozások miatt a hitközségeket ért veszteségeket
nem képes ellensúlyozni. A hitközségek anyagi helyzetének megrendülésétől való
félelem ösztönözte Dr. Silberstein Jakab békéscsabai főrabbit arra, hogy 1938
végén levelet írjon Serédi Jusztinián hercegprímásnak. A főrabbi ecsetelni
próbálta a kikeresztelkedések révén a zsidó hitközségekre szakadt problémákat.
A hercegprímás segítségével azt kívánta volna elérni – eléggé különös gondolat
–, hogy a vallásukat elhagyó zsidókat új hitközségük továbbra is kötelezze a
régi hitközség terheihez való hozzájárulásra. Magyarázatot próbált adni arra
is, miért vélte fontosnak a megkeresztelkedett zsidók ilyen további anyagi
hozzájárulását. Mint írja: a kikeresztelkedési láz azzal a veszéllyel jár, hogy
„a zsidó hitközségek megrendülnek és megsemmisülnek”, s ezáltal „sokaknak,
rabbiknak, tanítóknak és más hitközségi funkcionáriusoknak az existenciája problematikussá
válik”.[48] A keresztény egyházak ugyan a kérés nyomán ebben az
ügyben nem emelték föl a szavukat, szót emeltek viszont az áttérni kívánókat a
zsidó egyház részéről ért jogsérelem miatt. A zsidó rabbik ugyanis az áttérés
elé megpróbáltak akadályokat gördíteni. Ezen a ponton az áttérni kívánók érdeke
egybeesett a keresztény egyházakéval. A zsidó rabbik akadályozó tevékenysége a
keresztény egyházaknak a magyar törvényekben biztosított jogát elvi szempontból
csorbította, akadályozta szabad érvényesítését. Másrészt veszélybe került az a
nagy vallásegyenlőségi vívmány is, amelyet az 1895/43. tc. a zsidóknak
biztosított. Az 1868/53. tc. még csak a törvényesen bevett
keresztény vallásfelekezetek viszonosságáról
szólt. Ez azt jelentette, hogy mindenki, aki valamely bevett
vallásfelekezet tagja, szabadon térhetett át más bevett vallásra. 1895-ben
azonban az izraelita vallást törvényesen bevett vallásnak nyilvánították. Így
az idézett, a „vallás szabad gyakorlatáról” szóló 1895/43. tc. hatálybalépése
után lehetővé vált nemcsak a keresztény vallásokról az izraelita vallásra,
hanem az izraelita vallásról valamely keresztény vallásra történő áttérés is.
Az 1895/43. tc. gyakorlati alkalmazása útjában a rabbik által támasztott
nehézségeket már nemcsak azok sérelmezték, akiket áttérésükben akadályoztak,
hanem azok a felekezetek is, amelyek felé az áttérési kérelmek irányultak.
Egyesek azonban nyíltan kimondták: „távolról sem célunk az illető zsidók
védelmére kelni”.[49]
Mint elismerték: „nem érdekünk a zsidók áttérésének mindenképen való megkönnyítése, hisz mi magunk is
próbaidőt állapítottunk meg számukra”.[50]
Azt is leszögezték, hogy ha a nehézségek támasztása „visszaélés jellegét
öltené, tenni lehet és kell ellene”.[51]
Ismert volt előttük az az izraelita lelkészi hivatalokban elterjedt gyakorlat,
hogy híveik kijelentkezéseit az 1895/43.
tc. szellemével össze nem egyeztethető módon igyekeztek elgáncsolni. A
kilépésre jelentkezőket sok esetben nem fogadták és a zsidó lelkészi hivatalok
túlzsúfoltságára való tekintettel sorszámot adtak híveiknek, akik így adott
esetben csak több hónapnyi várakozási idő után tudtak a rabbi színe elé járulni,
hogy kilépési szándékukat kinyilvánítsák. Az egykori törvény ráadásul maga írta
elő a „kettős kijelentkezést” (értsd: kétszeri. F. C.) és azt, hogy a kilépési
szándéknak két tanú előtt kell elhangoznia. A főpapi levelezések olyan kirívó eseteket is
említenek, amikor az áttérni szándékozó „hivatalos időben megjelent az izr.
rabbiságon, ott azonban minden próbálkozása dacára nem fogadták, nem engedték
az illetékes lelkész elé [...] csak a folyosóra jutnak be, az altiszt tovább nem
engedi, sőt rendőrök is állnak ott, hogy zavar ne keletkezzék”.[52]
Az is előfordult, hogy az áttérni kívánók folyamodtak cselhez. Szabályszerűen,
két tanúval aláírt jegyzőkönyvet hoztak magukkal, miszerint az illetékes rabbi
előtt áttérési szándékukat kétszer kijelentették. A jegyzőkönyv azonban gyakran
hamis volt, legalábbis a rabbit tekintve. Ebből további bonyodalmak származtak.
Az illető keresztény felekezet lelkészei körében hosszas levélváltásra vezetett
az a tanakodás, miként bírálják el azoknak a jegyzőkönyveknek a valódiságát, amelyek
azt próbálták bizonygatni, hogy a „jelölt” minden igyekezete ellenére sem tudta
megszerezni a rabbi jóváhagyását áttéréséhez. Arra is volt példa, hogy az izraelita hitközség
kétségbe vonta a csak két tanú által aláírt bizonyítványok valódiságát és a
kijelentkezést (ami valójában esetleg meg sem történt) ezen az alapon semmisnek
nyilvánították. A kérdés úgy szólt, van-e joga az izraelita
hitközségeknek ahhoz, hogy az áttérni szándékozóknak ennyire nehéz feltételeket
szabjanak és szándékuk kivitelezését indokolatlanul megnehezítsék. A keresztény
felekezetek körében volt olyan vélemény, hogy a rabbik az 1868/43. tc. adta
jogukkal élve olyan nehézségeket okoznak, melyek már nem tűnnek indokolható,
törvényesnek. Az izraelita hitközségek merev, az áttérést szinte minden
lehetséges módon gátolni kívánó ügykezelése a keresztény egyházak és a zsidó
felekezet között valóban súrlódások forrásává lett. Úgy tűnt, igazolódnak azok
a mondatok, melyeket a Budapesti Izraelita Hitközség vezetősége írt Raffay
Sándornak az áttérések nyomában várhatóan járó, felekezetek közötti
ellentétekről.[53]
A zsidórendelet tehát a keresztény egyházakban is
felborzolta a kedélyeket. 1938 tavaszától a keresztény egyházi sajtóban számos
cikket találunk – az általuk használt korabeli kifejezéssel élve – a
zsidóságból „áttértek” helyzetéről, annak nyomán, hogy – mint már említettük –
a javaslat nyomán hirtelen nagyra nőtt az áttérők száma. „Váratlanul ért ez a
tapasztalás”[54]
– olvashatjuk az „Evangélikus Élet” egyik, a zsidókérdésnek szentelt cikkében.
Ezt a keresztény egyházak jellemző megnyilvánulásának tekinthetjük. Egyházi
berkekben viharos viták származtak abból a meglepő körülményből, hogy a
törvényjavaslat 1919. augusztus elsejei, a keresztény hitre térés honorálására
vonatkozó időhatára sem vetett véget az áttéréseknek. Abból, hogy a törvény
miatt terhes népvándorlás indult meg, az egyházakon belül is véleménykülönbségek
támadtak. Sokan gátat akartak vetni a jelentkezések özönének. Népes volt azonban
azoknak a tábora is, akik „mindenek megkeresztelését” sürgették. Az írások
terjedelmes csoportja foglalkozik annak az elemzésével, mi lenne a keresztény
egyházak helyes magatartása az áttérési mozgalom irányában. Általánosnak
mondható az a vélemény, hogy a zsidósággal szemben missziós kötelezettségeik
vannak. A zsidóság misszionálásának gondolatát tehát általában az adott
helyzetben sem vetették el. Azt is felismerték azonban, hogy az egyházaknak a
tömeges átkeresztelkedésekből kára is származhat, amennyiben a keresztség tekintélyén
a „felelőtlen” megkeresztelések csorbát ejtenek. Ezzel számot vetve írják a
lapok, hogy a térítés csakis „felelős” misszió lehet, semmiképpen nem lehet
azonos a „hirtelen felszippantással, a felelőtlen, felszínes és gyors
munkával”.[55] Az egyházak sérelmezték, hogy a „keresztség” az egyik
leggyakrabban használt kifejezéssé vált, ám az érdeklődés homlokterébe nem
önmagáért, hanem a zsidókérdés felvetésével, a zsidótörvénnyel kapcsolatban került.
Ellenezték, hogy a keresztelés asszimilációs érvvé süllyedjen, hogy a
nemzethűség fokmérőjének, politikai és gazdasági kalkulációk tárgyának tegyék
meg. Szerintük a keresztség „társadalmi vagy nemzeti hasonulásoknak nem
jelentheti előfeltételét”.[56]
Tiltakoztak az ellen is, hogy a keresztséggel élni kívánók kereseti vagy
fennmaradási lehetőséget várjanak tőle. Eltekintettek ugyanakkor attól, hogy
azok a zsidók, akik a körülöttük támadt viharban a menekülésnek ezt a módját
választották, sürgető kényszernek engedtek: így próbáltak az ellenük irányuló,
életlehetőségeiket szűkítő, a „másságot” elvető, a kereszténységet viszont
reményeik szerint honoráló társadalmi légkör és a nyomában megjelenő állami
intézkedések ellenében levegőhöz jutni. (Az 1938-as és a későbbi
kikeresztelkedéssel az érintettek számára valójában csak nagyon bizonytalan
előnyök jártak: részben a zsidótörvények ennek fejében nem ígértek enyhítést,
részben azzal az említett kockázattal járt, hogy a zsidóságból kiválnak, de a
keresztény társadalomba csak úgy-ahogy tagolódhatnak be.) A keresztény lapok néhány bátrabb hangú írása nemcsak
az áttérni szándékozó zsidóságot ítéli el azért, hogy a keresztséget eszköznek
tekinti, amely a zsidótörvény alól külsődleges jogi védelmet ad. Azt, hogy a keresztség
vonzerejét sokak számára csak ez jelenti, a kormányon is számon kérik. Hiszen –
írja a lap – a kormány adott alkalmat „a keresztyén nevezet méltatlan árúba
bocsátására és lealacsonyítására, amikor a bizonyos dátum előtt lecsorgott
keresztvizet anyagi előnyök jogcímévé deklarálta”.[57]
Megfogalmazódott az az elv is, hogy az egyházaknak résen kell lenniük, hogy
megőrizzék a „keresztség” tisztaságát.[58]
Ennek érdekében fontosnak tartották az érdekeltek meggyőzését arról, hogy
mielőtt erre a lépésre elszánnák magukat, mérlegeljék: a keresztségnek csak
lelki értelemben van ígérete, ne reméljenek tőle anyagi előnyöket. A „kevesebb
több” jelszót hangoztatták és próbálták érvényesíteni. Arra hívták fel a
kereszteléseket végző papság figyelmét, hogy csakis azokat kereszteljék meg,
akik számot vetnek azzal, hogy számukra a megkeresztelkedésből semmiféle előny
nem származik.[59]
Az áttérők seregével – mondták – akkor járnak el helyesen, ha a „betérő”
zsidóság felvételi módján változtatnak. A „Református Élet” arról ír, hogy az egyház nagy
bűnöket követne el, ha az áttérőket minden lelki előkészítés nélkül venné át,
egyszerűen csak „adóalanyoknak” vagy „statisztikai számoknak” tekintve őket. Példaként
az őskeresztény egyház gyakorlatát hozza fel, ahol a jelentkezők „két-három
évet is eltöltöttek az egyház tornácában”[60],
mert keresztény hitüknek komoly bizonyítékát kellett adniuk, szemben a mostani
gyakorlattal. Úgy ítélték meg, hogy a zsidók megkeresztelésével kapcsolatos
addigi gyakorlat nem tartható fenn: az egyház számára nem a „betérő”, hanem a
„megtérő” ember az érték. Ezért a következőket javasolják: „Egyszerűen ki kell
mondanunk, hogy nem sietünk a kereszteléssel és az előtte történő felnőtt oktatással.
[...] Tessék kurzusokat szervezni.”[61]
Ez a gondolatmenet azonban vallási áttérés ügyében furcsa logikát követ:
bizonyos, a keresztény hittel és egyházzal kapcsolatos ismeretek elsajátítására helyezi a hangsúlyt. A katolikus egyház
nevében nyilatkozó Glattfelder Gyula, csanádi püspök is úgy látta, hogy „a
keresztségtől távol kell tartani mindazokat, akik arra nem méltók [...], [a keresztség felvétele] nem önbiztosítási művelet.”[62] Az újságcikkeket olvasva úgy tűnik: a katolikus, a
református és az evangélikus felekezet egyetértett abban, hogy
„látszatkeresztényekre” nincs szükségük, ám aki komoly szándékkal jelentkezik,
azt be kell iktatni a keresztény közösségbe. Ezt az egyházak
kétségbevonhatatlan jogának tartották, melyet nem szabad alárendelni aktuális
eszmeáramlatoknak, vagy politikai szeszélyeknek. Felvetődött: mi lesz akkor, ha egy adott keresztény
felekezetbe való bejutás „ára” hosszadalmas felvételi procedúra lenne, „más [...] felekezeteknél pedig simán és gyorsan megy ?”[63]
Ebben az esetben is az alapos felkészítést és a felekezetbe való bejutás komoly
szándékáról való meggyőződést javasolták, hiszen ellenkező esetben „felekezeti
féltékenységből szégyenítik meg magukat a keresztény felekezetek”[64],
amit mindenáron el kívántak kerülni. A keresztény egyházaknak további fejtörést okozó
probléma volt az, hogy a megtérés őszinteségéről miként lehet meggyőződni.
Nehezen – vagy inkább sehogyan sem – lehetett eldönteni azt, hogy ki az, aki érdekből,
és ki az, aki meggyőződésből akar keresztény lenni. Mit láttak, akik megpróbáltak
belenézni „ezeknek a menekülteknek a lelkébe?”[65]
A kereszteléseket végzőknek szembesülniük kellett az áttérők „gyökértelenségével”,
melyet, mint „laza sehova tartozást” a cikkekben gyakran kárhoztattak. Emögött
az az igazság rejlett, hogy a zsidóság nagy része – az orthodoxokat leszámítva
– nem volt mélyen vallásos. Számukra zsidóságuk inkább sorsközösséget
jelentett, semmint a vallási örökség buzgó ápolását. Általános tapasztalatnak
számított a kereszteléseket végzők között, hogy az áttérők számára a héber mitológia
és hagyomány „az Ó-testámentom világa hihetetlen mértékben ismeretlen”.[66]
Ám sokan közülük azzal a meglepetéssel szolgáltak, hogy annál jobban ismerték a
keresztény hittételeket és imádságokat. Őket nevezi az „Evangélikus Élet”
„Lélektől felindítottaknak”.[67] Egy zsidók megkeresztelésében tevékenyen részt vevő
lelkész beszédes információkat közölt ezzel kapcsolatban a „Pesti Napló” 1938.
április 23-i számában. Leírja: azok között az egykori zsidók között, akiket ő keresztelt
meg, „egy sem volt, akiben ne lett volna meg az áttérés komoly szándéka”.[68]
A kérdés csak az, hogy ez a „komoly szándék” mi volt? Ő is érzékelte, hogy az
áttérést sokan kénytelenségből választják, mintegy az asszimilációs folyamatot
betetőzve. Ám furcsa ellentmondásra bukkant: szerinte sokan lennének, akik meggyőződésből
térnének át, azonban az áttértek sorsa sokakat visszarettent. Szerinte a
keresztségben mindenkit részeltetni kell, ők csak „hitet” kérnek és a
megkereszteléssel még nem válnak azonnal keresztényekké, ám hogy azzá váljanak,
„van idejük bőven”.[69]
(Úgy tűnik, álláspontja az egyház felé induló áttérési hullámot kiváltó
körülmények mérlegelésén alapult. Érzékelte, hogy a két dolog egyes esetekben
keveredik: az egzisztenciális veszélyeztetettség, a megbélyegzés állapotából
biztosabb révbe törekvés olykor őszinte igyekezetbe torkollott.) A kikeresztelkedés útját választóknak tehát keserűen
kellett szembenézniük azzal a ténnyel, hogy már nem érzi köreibe tartozóknak
őket a zsidó, és csak habozva fogadja be őket a keresztény közösség.[70]
Furcsa paradoxon volt – és erre az érintetteknek rá kellett döbbenniük – hogy
erre az útra ugyanaz a rendszer kényszerítette rá őket, amely választásukat
részben nem honorálta, részben elítélte. JEGYZETEK [1] Karády Viktor a „kitérést” a „voluntarista asszimiláció egyik formájának” nevezi, mert a zsidó felekezeti státus formális feladása mintegy a „zsidósággal” való végleges egyéni szakítást fejezte ki. Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Bp., 1997. 132. p. (továbbiakban: Karády, 1997.) Fontos megemlíteni azt is, hogy zsidók esetében a hitehagyás anyakönyvi ténye sosem felelt meg teljesen a keresztény közösségbe való befogadás társadalmi aktusának. Bár sokszor elhangzott az az állítás, hogy az asszimilációs szándék igazi bizonyítéka a megkeresztelkedés lehet. Ld. pl.: Roykó Viktor: Kereszténység, Magyarság, Zsidóság. Adalék a csonkamagyarországi zsidókérdés megoldásához. Kiskunfélegyháza, 1938. [2] 1919-ben 7146, 1920-ban 1925, 1933-ban 909, 1937-ben 1598, 1938-ban 8584, 1939-ben 6070, 1940-ben 3245, 1941-ben pedig 3072 zsidó tért át keresztény hitre. Karády, 1997. 303. p. [3] Az első zsidótörvény (1938/15. tc.), amely szemérmesen „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte, 1938. május 29-én emelkedett törvényerőre. A törvény kimondta, hogy a zsidóság részarányát 20%-ra kell korlátozni a szabadfoglalkozású pályákon, valamint a tíz személynél többet foglalkoztató pénzügyi, ipari és kereskedelmi vállalkozásoknál. E cél érdekében előirányozta sajtó-, színház- és filmkamara felállítását az ügyvédi, az orvosi és a mérnöki kamarák mintájára. Ezeken a pályákon csak kamarai tagok voltak foglalkoztathatók, tehát a kamarák tagjai között nem lehetett 20%-nál magasabb a zsidók aránya. A törvény nem határozta meg egyértelműen, kit tekint zsidónak, pontosan meghatározta azonban, ki nem tartozik a zsidónak minősítettek csoportjába. Alapvetően a felekezeti hovatartozás alapján határozta meg azoknak a körét, akik hatálya alá estek. Közvetve már ez a törvény is a faji megkülönböztetés felé mutatott, mert a felekezeti ismérv mellett megjelent annak a hangoztatása, hogy amennyiben az érintett az izraelita hitfelekezetet nem a törvényben előírt megfelelő időpontban hagyta el, továbbra is a zsidó közösséghez tartozónak kellett tekinteni. A törvény szerint nem tekinthető zsidónak az, „aki legkésőbb 1919. augusztus 1-én, illetve azt megelőzően keresztény hitre tért, és azóta is megszakítás nélkül keresztény valláson van”. Braham, Randolph L.: A magyar Holocaust. I. köt. Bp., 1988. 106. p. (továbbiakban: Braham, 1988.) Ld. még: Cohen, Asher: Soá. Bp., 1994. 27. p.; Szita Szabolcs – Karsai László: Holocaust Magyarországon. Bp., 1994. 24-27. p.; Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a XIX-XX. században. Debrecen, 1997. 156. p.; Erényi Tibor: A zsidók története Magyarországon. Bp., 1996. 80-81. p. [4] Az 1938-as esztendőben 8548 zsidó (nagyjából az egész zsidó népesség 1%-a) választotta a kikeresztelkedést. Karády, 1997. 134. p. Egy másik, csak a fővárosra vonatkozó forrás szerint 1938-ban Budapesten 6127-en választották a kikeresztelkedést, 3063 férfi és 3064 nő. Római katolikus vallásra 3560-an, görög katolikusra 51-en, görög keletire 40-en, evangélikusra 1454-en, reformátusra 816-an, unitáriusra pedig 206-an tértek át. Ld.: Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve, 1939. Bp., 1939. 513. p. [5] Remény, 1938. 11. sz. [6] A magyar parlament alsóházának 297. ülésén, 1938. április 8-án nyújtották be a törvénytervezetet. Braham, 1988. 115. p. [7] Országos Egyetértés, 1938. május 22. 8. p. [8] Egyenlőség, 1938. április 28. 2. p. [9] Egyenlőség, 1938. április 28. 3. p. [10] Uo. [11] Uo. [12] Uo. [13] Berényi Tihamér a „Zsidó Hitélet” hasábjain próbált a kikeresztelkedés – szerinte rendkívül kétséges „értelmére” – rávilágítani. Levelét „egy renegátnak induló” barátjához címezte: „Azzal, hogy kitaszítod Magadat a zsidóságból, még nem jelenti részedre azt a biztos páholyt, ahonnan végig nézheted, mint verik véresre azokat, ahonnan tehetségedet nyerted, sőt mindenkitől megvetve a kísérőzenét is Te szolgáltatod hozzá…” Zsidó Hitélet, 1938. február-március. 12. p. [14] Uo. Balthazár Dezső ugyanakkor 1938-ban egy vele készített interjúban azt mondta: „A kitért, vagy áttért embert nem szeretem. Becsülöm ellenben a megtért embert, legyen az bárki.” In: Zsidó Hitélet, 1938. július (s. p.) (Kiemelés tőlem. – F.C.) Az általunk idézett nyilatkozatok között csak látszólag van ellentmondás. Ő nyilván arra akart utalni, hogy a zsidó áttérő önmagában nem haszon az egyháznak, csak akkor, ha cselekedetéhez igazi vallásos meggyőződés társul. Nem mindenki gondolkodott azonban így. Schulek Tibor evangélikus lelkész „A zsidókeresztyénekről” címet viselő tanulmányában az egyházak „alig jóvátehető mulasztásának” nevezte azt, hogy befogadták a zsidó áttérőket az egyházba. Schulek Tibor: A zsidókeresztyénekről. Különlenyomat a „Keresztyén Igazság”-ból. Győr, 1938. 2. p. [15] Egyenlőség, 1938. április 28.3. p. [16] Uo. [17] Uo. [18] Uo. [19] Uo. [20] Uo. [21] A történelmi keresztény egyházak vezetői ugyanis az országgyűlésnek hivatalból tagjai voltak, s a levélírók az általuk képviselt egyházak erkölcsi súlyára tekintettel kérték segítségüket. A keresztény egyházfők az első két zsidótörvényt (1938-ban és 1939-ben) megszavazták. In: Gergely Jenő – Kardos József – Rottler Ferenc: Az egyházak Magyarországon. Bp., 1997. 176. p. Ld. még: Gergely Jenő: A magyarországi egyházak és a Holocaust. In: Braham, Randolph L. – Pók, Attila (ed.): The Holocaust in Hungary Fifty Years Later. Columbia University Press, 1997. 441-443. p. [22] Evangélikus Országos Levéltár. (továbbiakban: EOL) Raffay-hagyaték. „Zsidó levelek 1919-44.” (továbbiakban: Raffay-hagyaték.) Sz.n. [23] Uo. [24] Uo. [25] Uo. [26] Az új keresztények – mondja Bálint László – a legtárstalanabb elemei a társadalomnak. Tűrhetetlen helyzetüket a zsidóból reformátussá lett szerző a következő szavakkal ecsetelte: „Akik elhagyták az ősi hitet, vergődnek az őket őrlő malomkövek között, lézengenek úgy, hogy sehova sem tartoznak. A zsidóság, a régi tábor, tobzódó gyűlölettel tagadta ki valamennyiüket, az erős, hatalmas, új gyülekezet, ahova menni akartak, viszont éppen csak megtűri őket és formaian ad nekik hazát. Reménytelennek látszó, örökös ideodajárkálás ez két szomszédvár között.” Bálint László: Az áttért megszólal. Szeged, é.n. 7. p. [27] EOL. Raffay-hagyaték. Sz.n. [28] Esztergomi Prímási Levéltár (továbbiakban: EPL.). 2211/DC. 1938. [29] Uo. [30] A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára. Elnöki iratok. 678/1939. sz. [31] EOL. Raffay-hagyaték. Sz.n. [32] EOL. Raffay-hagyaték. Sz.n. [33] EOL. Raffay-hagyaték. Sz.n. [34] Egyenlőség, 1938. április 28. 3. p. [35] EOL. Raffay-hagyaték. Sz.n. [36] EOL. Raffay-hagyaték. Sz.n. [37] Uo. [38] Uo. [39] Egyenlőség, 1938. április 28. 3. p. [40] Uo. [41] Uo. [42] Uo. [43] EOL. Raffay-hagyaték. Sz.n. [44] EOL. 101/1939. [45] Uo. [46] Uo. [47] Országos Egyetértés, 1938. május 23. 8. p. [48] EPL. 654/1938. [49] Evangélikus Élet, 1938. december 31. 4. p. [50] EPL. 946/1939. [51] Uo. [52] EPL. 891/1939. [53] Egyenlőség, 1938. április 28. 3. p. [54] Evangélikus Élet, 1938. július 23. 7. p. [55] Uo. [56] Evangélikus Élet, 1939. május 20. 8-9. p. [57] Protestáns Szemle, 1939/39.sz. 40. p. [58] Evangélikus Élet, 1939. február 25. 4. p. [59] Forgács Gyula református lelkész szerint a református egyháznak nyíltan az áttérő tudtára kell adnia, hogy „áttérésükkel kapcsolatban semmiféle anyagi előnyöket, állást vagy különös kedvezményt nem biztosít számukra; hogy nem kap olyan születési vagy áttérési bizonyítványt, amelyből ne tűnne ki, hogy előzőleg milyen vallású volt.” Forgács Gyula: A zsidó áttérők figyelmébe. Bp., 1938. 4. p. Fontosnak tartotta, hogy az áttérni szándékozó szerezzen be Bibliát, református énekeskönyvet, Kátét, ezenkívül oktatásban kell részt vennie, valamint a vasárnapi istentiszteleteken. Fél év próbaidőt javasolt, amikor a „jelölt” még eldöntheti, kíván-e áttérni. Az áttérés – írja – a próba után sem kötelező. Az áttérni szándékozó a próba alatt feltárhatja kétségeit, eldöntheti, be tudna-e olvadni az egyházba, tudna-e annak közösségében élni. Az egyház ugyanis – olvashatjuk – elszántan küzd az ellen a felfogás ellen, hogy zsidóból nem válhat igaz keresztény. [60] Református Élet, 1938. november 26.1. p. [61] Evangélikus Élet, 1938. július 23.7. p. [62] Nemzeti Újság, 1939. január 5. 2. p. [63] Evangélikus Élet, 1938. július 23. 7. p. [64] Uo. [65] Uo. [66] Uo. [67] Evangélikus Élet, 1938. december 24. 13. p. [68] Pesti Napló, 1938. április 23. (oldal nélk.) [69] Uo. [70] Gergely Jenő is említést tesz arról, hogy a legtöbb keresztény felekezetben számon tartották a konvertitákat. Ezért ezek az emberek joggal érezhették úgy: volt felekezetük mellett a keresztény egyházak is megtagadják őket. Gergely Jenő: A történelmi egyházak és a Holocaust. In: Králl Csaba (szerk.): Holocaust Emlékkönyv. A vidéki zsidóság deportálásának 50. évfordulója alkalmából. Bp., 1994. 317. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |