2. évfolyam 1.
szám |
Kiss Gergely: A somogyvári bencés apátság és francia kapcsolatai |
I. László király 1091. évi somogyvári alapításának
hátterében meghúzódó elgondolások, ismeretek, célok, vagyis összességükben a
motiváló tényezők felkutatása régóta foglalkoztatja a hazai történettudomány
kutatóit. Annak ellenére helytállónak érzem ezt a megállapítást, hogy e témában
viszonylag kevésnek mondható tudományos feldolgozás született. Elsőként László ismereteinek forrására keresett választ Horváth István 1828-ban,[1]
majd jó idő elteltével Füssy Tamás
vállalkozott arra, hogy megfeleljen az „alapítólevél” felvetette nehézségekre,
illetve arra a kérdésre, hogyan került László kapcsolatba Saint-Gilles
monostorával.[2]
Az általa exponált diplomatikai kétségeket röviddel azután Baumgarten Ferenc a Századok hasábjain 1906-ban
közölt cikkében igyekezett megválaszolni. E helyt foglalkozott behatóbban a
somogyvári alapítással, elsősorban diplomatikai szempontból vizsgálva az
„alapító okirat”-ot, ezen túlmenően. közölte a somogyvári alapításra utaló
dokumentumokat.[3]
Az egykori somogyvári bencés monostor történetéről a máig legjobb
összefoglalást Sörös Pongrác tette közzé a század elején a Pannonhalmi
Rendtörténet XII/B kötetében.[4]
Györffy György az alapítást szélesebb
keretben, I. László egyházpolitikájának összefüggéseiben tárgyalta.
Sajnálatos módon Somogyvár esetében szűkszavúan csak annyit jegyzett meg, hogy
„László legjelentősebb és az irányváltoztatást mutató alapítása a somogyvári
francia apátság volt”,[5]
s így teljességgel nyitva hagyta a miért kérdését. Bár Somogyvárról a
közelmúltban tanulmánykötet jelent meg Magyar Kálmán szerkesztésében, azonban az alapítás indítékainak közelebbi
meghatározásában kevés felvilágosítással szolgál, inkább településtörténeti
régészeti, művészet- és művelődéstörténeti kapcsolatokat igyekezett feltárni,
párhuzamosan László liturgikus tiszteletének vizsgálatával.[6]
Végül, a közelmúltban Neumann Tibor foglalkozott a bencés apátságok alapítása
mögött meghúzódó szándékokkal, s ebben a keretben foglalkozott a somogyvári
alapítással is.[7] Az érdeklődést az váltotta ki, hogy egyrészt a franciaországi
Saint-Gilles du Gard monostora igen távol esik Magyarországtól, másrészt az
alapítás körülményei, amelyek szorosan összefonódni látszanak László
külpolitikai vonalvezetésével. És végül még egy ok társulhatott az érdeklődés
ismételt felerősödéséhez, nevezetesen az alapítás tényét megörökítő okirat
sajátosságai. Ha végigtekintünk a vonatkozó szakirodalom eddigi termésén, három
kérdés vetődik fel: 1. Milyen
jellegzetességekkel bír az alapítás tényét rögzítő okirat, 2. hogyan
függ(het) ez össze I. László király külpolitikai (és nyílvánvalóan
egyházpolitikai) törekvéseivel, 3. végül
miért éppen a Rhône-völgyi
Saint-Gilles-t választotta ki I. László király. E három kérdés tekintetében rendre a következő nehézségek
merültek fel: a) A somogyvári alapítást rögzítő oklevél, az ún. somogyvári
alapítólevél eredetiben nem maradt meg, csupán 12. századi másolata létezik. b) Arra a kérdésre, hogy mi lehetett az oka és célja a
somogyvári alapításnak, nehéz felelni, hiszen erre vonatkozólag közvetlen
forrásunk gyakorlatilag alig akad. Itt tehát merőben kombinatív elképzelésekre
vagyunk utalva, de ezzel csak hozzávetőleges pontossággal közelíthetjük meg a
valóságot. c) Ugyanez mondható el a harmadik legfontosabb kérdés kapcsán
is, hiszen László király Saint-Gilles-re vonatkozó ismereteinek közvetítő
csatornái tekintetében szintén alapvető forráshiány tapasztalható. Baumgarten megállapításai nyomán az első nehézség eloszlani
látszik. Észrevételei a következők: 1. Az
„alapítólevél” másolatát rögzítő Bibliothèque Nationale Ms Lat. 11018. sz. 68?-70.
kézirat két oklevél, melyet a XII. századi másoló egybemásolt, de bekezdéssel választott el. Az első maga az
alapítólevél, a második a szerzetesi eskü (az „Ego frater ille” kezdetű rész), amelynek hitelessége vitán felül
áll.[8] 2. Valószínűtlen,
hogy az állítólag elveszett eredeti alapítólevél helyett egy jogérvénnyel nem
rendelkező feljegyzést másoltak a chartulariumba.[9]
II. Paszkál megerősítő bullája szabatosabban, de ezen oklevél alapján
fogalmazza meg sajátját, az immunitásról szóló részt szó szerint átveszi. Az
eredeti valószínűleg Odilo, saint-gilles-i apátnál maradt[10] 3. Az
oklevél notitia, nem a király adta
ki: ún sola traditio adománytétel, azaz érdekelt fél ratta az oklevelet.
Stílusa, jogi nyelvezete alapján dél-franciaországi okleveles gyakorlatra
mutat. Az érdekelt, Odilo saint-gilles-i apát irathatta az oklevelet, a
hitelesítés kűlső jegyeivel esetleg utólag láthatta el, mert csak így
fogadhatta el utóbb a pápai kancellária. Az is elképzelhető – írja Baumgarten
–, hogy „Odilo kérésére nyilvánvalóan a kész oklevélre utólag tették rá a
pecsétet.”[11] Mindebből az derül ki, hogy az oklevél – eltekintve
kiállításának sajátosságaitól – hitelesen számol be az alapításról. A második kérdés – az alapítás mögött meghúzódó kül- és
egyházpolitikai megfontolások – megválaszolásához, röviden érdemes felidézni az
1091. évi alapítás tényeit. I. László ebben az évben a horvátországi
hadjáratot követően Somogyban bencés monostort alapított, melyet Szent Péter és
Pál, illetve Szent Egyed tiszteletére szenteltetett és a dél-franciaországi
Saint-Gilles du Gard monostorának adományozott. Megállapításra kerültek a
monostor birtokai, megalakult az első szerzetesi közösség, Péter apát
vezetésével, vélhetően francia származásúakból. Az alapításnál megjelentek:
László király családtagjai, közvetlen emberei, a veszprémi püspök, maga
Saint-Gilles apátja, Odilo, illetve egy pápai legátus is, Teuzo. A somogyvári alapítás eddigi feldolgozásaiban igen nagy
szerepet kapott a külpolitikai háttér ismertetése, hiszen e munkák egy része
eleve László külpolitikájának bemutatását tűzte ki céljául, másik részük pedig
a király egyházpolitikájának értékelése kapcsán óhatatlanul kénytelen volt
foglalkozni e kérdéssel. Az azonban mindkét esetben kimutatható, hogy a
vizsgálatok célja lényegében a kül- és egyházpolitikai vonalvezetésben
megnyilvánuló szakaszok elhatárolása volt, következésképp a horvátországi
hadjárat és a somogyvári alapítás közvetlen
összekapcsolásának lehetősége kiaknázatlan maradt. Ezzel kapcsolatban szeretnék
a háttér rövid bemutatása után néhány gondolatot megfontolás végett felvetni: 1.
Horvátország és a pápaság kapcsolata a 11. század
második felében egyre szorosabbá vált, hiszen Peter Kresimir (1060–1074.)
uralkodásának biztosítására szerezte meg a pápától, II. Sándortól
(1061–1073.) a királyi címet. E folyamat betetőzése Zvoinimir (1074–1089)
trónralépése volt, aki éppen a
VII. Gergely legátusától elnyert felségjelvények által[12]
vált ténylegesen királlyá, viszonzásul pedig elfogadta, hogy Horvátország a
Szentszék hűbérese lesz, melyet évi 200 arany fizetésével és a vranai kolostor
kincseinek az átadásával pecsételtek meg.[13] 2.
A másik fontos tényező a magyar-horvát kapcsolatok
megerősödése volt a 11. század második felében, melynek ékes tanúbizonysága
Zvoinimir és Ilona, Géza húgának házassága volt.[14] Mindez I. László (1077–1095) idejében nagy mértékben
felértékelődött a Salamon elleni küzdelmek során, hiszen a német császárság
ellenében Horvátországon keresztül volt lehetséges a Rómával való
kapcsolattartás. I. László király a Salamon elleni küzdelmek éveiben a
császársággal szemben a pápaságot támogatta politikailag. Uralkodása kezdetétől
szoros viszony fűzte Rómához: éppen VII. Gergely ismerte el hatalmát
Salamonéval szemben Nehemias, esztergomi érsekhez intézett levelében (1077.
június 9.), majd egy későbbi, „Lászlónak, a magyarok királyának” címzett
levelében. (1079. március 21.)[15]
Ez roppant fontos volt, hiszen Salamon volt a törvényesen megkoronázott király,
László pedig lényegében ellenkirálynak számított. Ugyanakkor röviddel Salamon
halála (1087) után Horvátországban új helyzet állt elő I. László sógora,
Zvoinimir halálával (1089). László, az ott kialakult belharcokat kihasználva,
Tirpimir István elhunytával, Ilona és a körülötte álló politikai csoport
kérésének engedve nyomult be csapataival Horvátországba. Úgy tűnik azonban, hogy László számára alapvetően nem a pápai
hűbérként kezelt és belső anarchiába süllyedt horvát állam restaurálása volt a
cél, hanem a terület megszerzése, Magyarországhoz kapcsolása. Vagyis László
elsősorban saját érdekeit érvényesítette, amikor nem vállalta a korábban
fennálló hűbéri viszonyt, s Álmost állította Horvátország élére.[16]
László eljárására lehetőséget adott, hogy a pápa, II. Orbán (1088–1099)
képtelen volt aktívan fellépni a horvát kérdésben, mivel III. Kelemen
ellenpápa (1080–1100) kiszorította őt Rómából.[17]
A kialakult helyzetet tehát I. László legjobb belátása szerint rendezte. Ugyanakkor László érezhette, hogy e lépése II. Orbán
rosszallását fogja kiváltani. Ez be is következett, hiszen a somogyvári apátság
alapításán – amelyre nem sokkal a horvátországi hadjáratot követően,
feltehetően 1091. szeptember 1-én kerülhetett sor[18]
– már megjelent Teuzo pápai legátus. [19]
Ebben a helyzetben a somogyvári alapítás lehetett az az alkalom, ahol a király és a pápa közt felmerülő ellentétek
elrendezésére lehetőség nyílt. Erre utal a hadjárat közben Montecassinoba, Odesirius apáthoz
írt levél. Ebben László több rendkívül fontos kijelentést tesz. Már a levél
bevezető sorai egyértelműen rávilágítanak Lászlónak a horvátországi foglalás
várható pápai megítélésével kapcsolatos aggályaira.[20]
Ennél azonban a levél sokkal több és kézzelfoghatóbb információt, adatot is
szolgáltat, hiszen szerzője, a király megemlíti egyrészt azt, hogy felvette a
kapcsolatot Saint-Gilles monostorával,[21]
másrészt beszámol arról, hogy a saint-gilles-i apátot több javadalom átadásáról
biztosította[22]
(mintegy megelőlegezve a hasonló kedvezményeket Montecassino irányában is[23]).
E két kijelentésből nyilvánvaló, hogy László már hadjárata közben megpróbálta
előkészíteni az alapítást. Nem kevésbé fontos, s jól illeszthető iménti
magyarázatunkhoz a levélnek az a része, mely arról tudósít, hogy László
követeket küld a pápához, II. Orbánhoz,[24]
egyben kifejezésre juttatja, hogy a pápától ügyében legátust vár vissza, s
rajta keresztül az apát (ti. Odesirius) is üzenhet ha akar.[25]
Úgy véljük az itt név nélkül szereplő legátus azonos lehetett Teuzo
presbiter-kardinálissal. Nem tudjuk biztosan, így csak feltételezhetjük, hogy a
montecassinoi apát közvetítőként szerepet játszhatott ebben az ügyben.[26]
Azt is meg kell jegyeznünk azonban, hogy a dél-franciaországi apátság, az
anyakolostor kiválasztása nem I. László külpolitikai törekvéseivel, hanem
más okokkal magyarázható, amelyre később térünk majd ki. A kérdés most már az, hogy ha a fenti feltevés helytálló,
milyen eredménnyel járt e nézetkülönbség elegyengetésére tett kísérlet. A
válasz egyértelműen negatív. László király ugyanis nem volt hajlandó lemondani
önálló horvátországi hódításáról, s ezzel végérvényesen felmondta a pápai
hűbért. Tehette mindezt azért, mert nem álltak vele szemben kényszerítő
körülményként Salamon állandó ellenségeskedései, a királyi hatalom visszaszerzésére
tett kísérletei. Lényegében ugyanis ez határozta meg László külpolitikai
orientációját, ezért kellett,
szükségből, a császári támogatást maga mögött tudó Salamonnal szemben a pápát
és annak németországi szövetségeseit támogatnia. Amint e kötöttség alól –
Salamon halálával – felszabadult, úgy
„dolgozta ki” László saját külpolitikai elképzeléseit, amelybe immár előnyösebb
helyre került a császársággal folytatott viszony, azaz megteremtődött a
kibékülés, sőt a szövetségkötés lehetősége is.[27] A harmadik kérdés abban áll, hogy milyen forrásból, milyen
csatornákon keresztül szerezett tudomást László Saint-Gilles monostoráról.
Érdekes lehet e tekintetben az anyakolostor, Saint-Gilles du Gard korabeli
szerepének, jelentőségének ismertetése. Saint-Gilles monostora jelentős szerepet játszott a pápai
diplomáciában, az első keresztes hadjárat előkészítésében, illetve igen fontos
állomást képezett a 11. században a compostelai zarándoklatokban. Hozzá kell
tennünk, hogy az első elem a jelen vizsgálat szempontjából nem perdöntő
jelentőségű, hiszen a keresztes hadjárat megindítását előkészítő lépések időben
a somogyvári alapítás utánra esnek. Előzőleg azonban a saint-gilles-i apátok
jelentős erőfeszítéseket tettek kegyuruk, IV. Raimund toulouse-i gróf
megnyerésére, akire a pápa, II. Orbán, a dél-itáliai normannok mellett,
nagy mértékben számított a keresztes hadjárat során már csak jelentős
territoriális hatalma miatt is.[28] Ugyanakkor Saint-Gilles igen fontos állomás volt a compostelai
zarándokok számára. Vonzó jellege, népszerűsége kimutatható a 11. századi
zarándokok között. Számukat illetően konkrét, megbízható adat számukra
vonatkozólag nem áll rendelkezésre, így más típusú forrásokra hagyatkozunk.
Ilyen a Liber Sancti Jacobi vagy Codex
Callixtinus ötödik könyve, amely Guide
du pélerin de Saint-Jacques de Compostelle címen modern kiadásban is
ismert. E 12. századi forrás keletkezésének körülményeiről és belső
szerkezetéről alapos tájékoztatást ad kiadója, Jeanne Vielliard.[29] A Liber Sancti Jacobi többször említi Saint-Gilles-t.
Elsőként az első fejezet elején a Compostelába vezető négy főbb út leírásakor.
Ezek között első helyen szerepel „Saint-Gilles útja”, s ez mindenképpen
figyelmet érdemel, noha ismertetése után inkább ezen utak találkozását és a
spanyol „állomásokat” taglalja.[30]
Ennél sokkalta hosszabb, szinte bőbeszédű kommentárt ad a nyolcadik fejezet,
amelyben az út során meglátogatandó, egy-egy jelesebb szent sírját őrző
helyeket, állomásokat veszi sorra, melyek felkeresése szinte kötelező.[31]
A nyolcadik fejezet leírása Arles-lal kezdődik, az itt nyugvó szentek
kultuszának 3 caputot szentel a szerző. Másként jár el Saint-Gilles esetében.
Nem egyszerűen csak a szent megnevezése, esetleg kultuszának napja jelenik meg
(mint Arles-nál), hanem a szerző személyes állásfoglalásával felmagasztalja
Szent Egyedet. Ennek során felhasználja a szent legendáját és kiegészíti
sírjának gondos leírásával.[32]
Teszi mindezt nem három caputba elosztva, mint előbb, hanem egyetlen, de igen
hosszú, két és fél fólióra terjedő szövegbe sűrítve. A leírás igen impulzív, túlfűtött, olvasója nehezen vonhatta ki
magát hatása alól. Figyelemre méltó az a törekvés, ahogy a szerző igyekszik
összedolgozni az egyes legendaváltozatok eltérő, gyakorta ellentmondó,
anakronisztikus részleteit. A szerkesztő személy nem egyszerűen felsorolja a
Szent Egyedhez kapcsolódó csodákat, hanem ezeket mintaként tálalja az olvasó
zarándok elé. Hasonló részletességgel csak Szent Leonard és Szent Eutropius
történetével foglalkozik, akiknek nagy terjedelemben rögzíti legendáját.[33]
Mindebből levonható az a következtetés, hogy Saint-Gilles monostora kiemelt
szerepet töltött be a zarándoklatok során. Ezt tanúsítja hogy a Liber a compostelai négy út közül az
elsőként feltüntetettnek a „Saint-Gilles útja” nevet adja, valamint a szent
„életének” és a kultuszhelyet jelentő sírnak igen részletes bemutatása. Ugyancsak fontos kiemelni azt, hogy jelentős lehetett azoknak a
zarándokoknak a száma, akik Compostelába Saint-Gilles filiális monostorain
keresztül jutottak el. Elmondható, hogy a vizsgált időszakban az anyamonostor
igen kiterjedt saját fiókapátsági hálózattal rendelkezett, nemcsak a E szálak feltérképezésében sok segítséget nyújtanak, azok a
pápai bullák, melyek rendre megerősítik a saint-gilles-i apátság
privilégiumait, illetve összeírják az alárendelt birtokokat, kolostorokat. Az
első felsorolás jellegű bulla II. Callixtustól származik, 1119-ből.
Megújítva Saint-Gilles apátságának privilégiumait, leírja a hozzá tartozó
birtokokat. Említést tesz, mégpedig első helyen Somogyvárról, azután sorolja a
többit: Sanctus Eusebius de Provincia, Sanctus Egidius de Aceio, de Duno, de
Supervia, Sanctus Eusebius de Longobardia, Sanctus Baudilius de Hispania,
Sancta Eulalia de Barbasca, s hozzáteszi, hogy ezek birtokait is ily módon
Saint-Gilles alá rendeli.[34]
Azonosításukban Goiffon, a monostor bulláinak kiadója, illetve Magyar Kálmán ad
eligazítást. Eszerint a második javadalom az apt-i egyházmegyében található
Szent Eusebius monostora, mely 1032 óta tartozik Saint-Gilles-hez. Aceio-t
Assas-szal lehet azonosítani, ugyanabban az egyházmegyében, az előbbi monostor
filiája. A „de Duno” név alatt szereplő monostor
Saint-Gilles-du-Chateau-de-Dun-nel egyezik meg, Meuse vidékén. „De Lignacio”
Limansra vonatkozik, az Alsó-Alpokban. A „de Supervia” Saint-Gilles-sur-Vie, a Az anyakolostort kegyurai, Almodis toulouse-i grófnő és fia
IV. Raimund Toulouse grófja 1066-ban átadták (traditio) Clunynek. Fenntartották azonban annak kiváltságos
jogállását, miszerint a Szentszék tulajdona, annak oltalmában áll. Ennek
kifejezése volt a Rómának, Saint-Gilles monostora által fizetett évi cenzus,
amely továbbra is megmaradt.[38]
Az átadást követően a Cluny és Saint-Gilles közötti viszony több alkalommal is
igen feszültté vált, 1076-tól 1162-ig hat alkalommal kerülnek szembe egymással.
Első ízben 1076-ban VII. Gergely fosztotta meg tisztétől a saint-gilles-i
apátot az engedelmesség megtagadásáért, egyúttal megvonta a monostortól az
apátválasztás jogát is. 1098-ban II. Orbán intézett levelet Saint-Gilles monostorához részlegesen
helyreállítva annak jogait. Ezt követően II. Paszkál pápa (1099–1118)
fenyegette meg az apátságot, majd II. Honorius pápa (1124–1130) váltotta
be ezeket Cluny birtokának rendelve a monostort 1124-ben. 1132-ben újabb
beavatkozás történt, ekkor Cluny jogot kapott arra, hogy szükség esetén
megreformálhassa a monostort, tiszteletteljes fogadásban részesüljön a
vizitáció alkalmával, itt elnökölje kolostorbeli gyűlést, ítélkezzen a
felkészültség hiányosságaiban. A monostor szabadon választhatta apátját
Cluny-beliek közül, ha arra érdemeset nem találtak saját falaik között. Ezen
felül teljes rendelkezéssel átengedte Cluny-nek egyik birtokát. Végül 1162-ben
III. Sándor pápa (1159–1181) vette ki Saint-Gilles-t Cluny fennhatósága
alól.[39]
E konfliktusok hátterében az állt, hogy Cluny apátsága igyekezett minél jobban
alárendelni a kongregációjába tartozó monostorokat, megnyirbálni azok
privilégiumait. Visszatérve I. László információinak forrásához, több
elképzelés is napvilágot látott a szakirodalomban. Elsőként Horváth István tért
ki e kérésre a Tudományos Gyűjtemény 1828. évi számában. Röviden arra az
álláspontra jutott, hogy a portugáliai irodalmi hagyományokban magyar
hercegként szereplő Portugáliai Henrik anyjának (közelebbről a toulouse-i gróf,
Saint-Gilles kegyura, IV. Raimund nővérének) egy magyar királlyal
(vélhetően I. Gézával) kötött házasság nyomán kialakult rokoni kapcsolat
révén szerezhetett tudomást László a jeles monostorról.[40] Újabb véleményt fogalmazott meg e kérdésben Füssy Tamás
1902-ben. Horváth ellenében, László ismereteinek forrására más, több ponton
alátámasztott magyarázatot dolgozott ki. I. László ismerte I. Kázmér
lengyel uralkodót, a királysága előtt cluny-i szerzetest, valamint annak fiát
II. Boleslawot.
Ez utóbbi éppen Lászlóhoz menekült, öccse, Wladislaw
pedig jelentősen támogatta Saint-Gilles monostorát. Ezen felül a kapcsolódást
családi kötelékek is erősítették Kázmér nővére, Richeza lengyel hercegnő,
I. Béla felesége, László anyja révén.[41]
Fontos körülménynek tartja továbbá, hogy Cluny virágzásának csúcspontja éppen a
László idején kormányzó semuri Hugó alatt teljesedett ki, akinek fontos szerepe
volt az I. András és III. Henrik közti ellentét elsimításában.
1066-tól pedig Saint-Gilles is Cluny kongregációjának tagja volt. Saint-Gilles
hírét zarándokoktól vehette László: Boleslaw öccse, Wladislaw,
és neje Judit révén, akik maguk is alapítványokat tettek Saint-Gilles-nek.[42]
Végül arra a következtetésre jut, hogy a lengyel uralkodó család révén Cluny
kiváló apátja, Hugó segítségével és támogatásával, de pápai kijelölés útján
jutott László közvetlen kapcsolatba Saint-Gilles monostorával, hogy onnan
szerzeteseket kérhessen.[43] Füssy szellemes feltevését kis kiegészítésekkel elfogadhatónak
tartjuk. Valószínűsíthető, hogy László az éppen hozzá menekülő, s támogatásában
bízó II. Boleslaw
révén is tudomást szerezhetett Saint-Gilles monostoráról. A lengyel dinasztia
ugyanis igen szoros kapcsolatban állt a dél-franciaországi szerzetesekkel.
Gallus Anonymus egy adata alapján úgy tűnik, hogy 1085-ben Wladislaw
Hermann és első felesége, Judit a gyermekáldás elősegítése végett tettek
alapítványt szent Egyednek.[44]
Ezt erősíti a Cseh Krónika megjegyzése is.[45]
Utóbb ezen és más adományok emlékeként a lengyel dinasztia számos tagjáért
végeztek haláluk napján halotti szertartást a délfrancia szerzetesek Így pl.
Juditért is 1086 után.[46]
Továbbra is kérdés azonban az, hogy – már amennyiben ez lehetséges – hogyan
határozzuk meg az ismeretek konkrét forrását. Erre vonatkozólag pusztán annyit
jegyezhetünk meg, hogy az előbb (1071–1081 között) talán veszprémi püspökként
szereplő,[47]
utóbb Lengyelországban feltűnő Franco személye mindenképpen gyanút keltő.
Komoly kapcsolata kellett legyen Saint-Gilles-lel, hiszen úgy tűnik, hogy Wladislav
Hermann és Judit éppen az ő biztatására fordultak szent Egyedhez és
monostorához.[48]
További problémát jelent, hogy itt a Poloniensis
episcopus kitétel szerepel a Franco név mellett, azaz az sem
elképzelhetetlen – bár nem valószínű –, hogy két Franco nevű személyről van
szó. Füssy másik, Clunyvel kapcsolatos felvetését már nehézkesebbnek
ítéljük. Annyi biztosra vehető, hogy Cluny ismeretének volt hagyománya
Magyarországon. Ez azonban véleményem szerint önmagában még kevés ok arra, hogy
a somogyvári alapításban meghatározó szerepet tulajdonítsunk neki. Annál is
kevésbé valószínű ez, mivel egy ilyen szoros kötelék megléte esetén inkább
Cluny megadományozása volna várható. Mindennek ellentmondani látszik az is,
hogy a Füssy által felvázolt kijelölési folyamat feltételezi Cluny és
Saint-Gilles harmonikus kapcsolatát. Ez azonban az adott időszakban nem állt
fenn, hiszen – mint láttuk – Saint-Gilles 1066. évi átadása után egészen 1162-ig
hat alkalommal tört ki nézeteltérés közöttük Saint-Gilles saját korábbi
privilégiumai, illetve Cluny kongregáció-szervezési törekvései miatt.
Következésképp nem valószínű, hogy Cluny úgymond tovább erősítené a Cluny
szemszögéből „renitens” monostor, Saint-Gilles pozícióit. Végül maga az a tény
is gyengítőleg hat Cluny szerepvállalására, hogy a somogyvári alapításra
közvetlenül vagy közvetve utaló forrásokban Cluny nem szerepel. Legújabban Neumann Tibor abból indult ki, hogy Szent Egyed
kiválasztása nem politikai kérdés, az alapítás mögött mélyebb vallási indítékok
húzódtak meg. Füssy nyomán szintén a lengyel közvetítés eshetőségét tartotta
valószínűnek.[49]
A legfontosabb motívum a vétkek miatti isteni büntetés eredményeképpen
bekövetkező gyermektelenség lehetett, amelyet I. László éppen a lengyel
példa alapján kívánt, Szent Egyed megadományozása (a somogyvári alapítás) útján
elhárítani. Neumann azt is feltette, hogy a kapcsolatfelvétel már 1091 előtt
megtörtént, miként arra a montecassinói apáthoz írt levél szövege is utal,
mivel a fiúgyermek hiánya László Adelheiddel 1078-ban köttetett házasságát
sújtotta.[50]
Érvelését pusztán csak annyiban egészíteném ki, hogy László szándékát valóban
indokolhatta Szent Egyed közismert bűnbocsánati szerepe,[51]
de Lászlónál is, miként a lengyel példa esetében is, a fiúgyermek hiányából
következő nehézségek elhárítása volt a cél, hiszen Lászlónak mindkét
házasságából csak leánygyermekei születtek. Ha mindez igaz, akkor a következőképpen rekonstruálhatjuk
I. László Szent Egyedre (és Saint-Gilles du Gard monostorára) vonatkozó
informálódását. A szent bűnbocsánati szerepéről, közbenjárásáról a liège-i származású
Franco szerezhetett tudomást először.[52]
Lehet, hogy már magyarországi tartózkodása során propagálta annak kultuszát, ám
valószínűbb, hogy arra elsőként a lengyel udvarban Wladislav
Hermann és Judit figyeltek fel. Szent Egyed híre a lengyel uralkodópárt ért
gyermekáldást követően verhetett gyökeret I. László környezetében, aki
ekkor, tehát 1085–1086 körül, határozhatta el, hogy felveszi a kapcsolatot a
dél-franciaországi apátsággal, s ennek eredményeképpen került sor később,
1091-ben, a somogyvári kolostor felszentelésére. Szent Egyed megadományozásán túl még egy másik nagyon fontos
elemet kell megemlítenünk az alapító, I. László céljai tekintetében.
Közismert, hogy a korai magyarországi alapítások esetében mindenütt
megtalálható a lélekváltság motívuma.[53]
Somogyvár esetében – Tihanyhoz hasonlóan – az alapítvány egyúttal a (első)
temetkezőhely szerepét is elnyerte. I. László földi maradványait ugyanis
csak később, a 12. század közepe táján szállították át Váradra, addig
Somogyváron pihent,[54]
nyilván nem véletlenül. Az általa alapított apátság volt hivatott arra, hogy
emlékét ápolja, üdvözülését a szerzetesek imái révén előmozdítsa. Az 1091. évi alapítás eredményeképpen Somogyvár Saint-Gilles du
Gard anyakolostorának fiókapátságává vált. Ebből a tényből fakad, hogy az első
szerzetesi közösséget túlnyomórészt, esetleg kizárólagosan, franciák tehették
ki. Az első apát Péter korábbi saint-gilles-i prépost lett, de több társáról is
feltételezhető – nevük alapján –, hogy az anyakolostorból érkeztek.[55] A kiindulási pont tehát egyértelmű. Arra a kérdésre már
nehezebb válaszolni, hogy ez a francia kapcsolat meddig állt fenn. Az biztos,
hogy az alapítás révén igen erős szálak köttettek Somogyvár és az anyakolostor
között. Ez utóbbiban necrologiumot
vezettek, amelybe felvették azokat a személyeket, akikért halotti imát, officiumot mondtak. E tekintetben két
érdekesség is mutatkozik. Az első, hogy e forrásban szerepel az első apát,
Péter neve, május 9-én emlékeztek meg róla.[56]
A második abban áll, hogy az alapító, I. László is bekerült a
necrologiumba. Az anyakolostor jól informált lehetett, hiszen pontosan ismerték
a király halálának napját (július 29.).[57]
Erre csak akkor volt lehetőség, ha intenzív kapcsolatot tartottak fenn a
somogyvári fiókapátsággal. S ez valóban így lehetett, különben aligha
magyarázhatnánk meg, miként értesült Odilo, saint-gilles-i apát oly gyorsan
László halálhíréről, s tudatta azt II. Orbán pápával, aki erről említést
tett Kálmán királyhoz intézett 1096. július 27-én kelt levelében.[58] A továbbiakról már hézagosabb információkkal rendelkezünk.
Krónikás hagyomány tartotta fenn azt a vélekedést, amely szerint Somogyváron
kizárólag francia szerzetesek voltak. Eme hírt mintegy tényként közölte
Albericus trois-fontaines-i szerzetes világkrónikája, amely a 13. században
keletkezett.[59]
Közléseinek forrásairól alig tudunk valamit, bár magyar ügyekben való
jártassága magyar forrás felhasználására enged következtetni. Annyi bizonyos,
hogy a 12., sőt a 13. században is számon tartották a somogyvári fiókapátságot
Saint-Gilles monosotrában. Több pápai bulla is megerősítette Saint-Gilles
birtokait és jogait, s ezekben rendre az első helyen szerepel Somogyvár, utalva
kitüntetett szerepére.[60] További információkat sajnos csak közvetett úton nyerhetünk.
Elsődleges jelentőségűek a Somogyvárra vonatkozó okleveles adatokban megjelenő
nevek. Ezek alakja, a franciás jelleg feltűnése, támpontot adhat a
franciaországi anyakolostorral való szorosabb összeköttetések
feltérképezéséhez. 1204-ben Imre király szembe került a somogyvári
szerzetesekkel, ugyanis Bernát spalatói érseket kívánta az apáti székbe
juttatni a szerzetesek jelöltjével szemben. A szerzetesek a pápánál
tiltakoztak, III. Ince pedig 1204. szeptember 14-én kelt, Imre királynak
írott levelében Bernát spalatói érseknek a somogyvári apátságban tett
hatalmaskodása ügyében bírákat rendelt el.[61]
Ebben utalt arra, hogy a szerzetesek jelöltje latin volt, azaz neolatin nyelvet beszélő ember lehetett, s minden
valószínűség szerint az anyakolostorból származó szerzetestársuk lehetett.[62]
1210-ben Gilbertus apát neve bukkan elő azon egyezség tárgyában, amely János
esztergomi érsek és Tiborc ispán közvetítésével jött létre a somogyvári és a
pannonhalmi apátok között a somogyi tizedek ügyében.[63]
1215-ben Herveus apát és a konvent esküt tett a győri püspök, a pécsváradi és a
bakonybéli apátok előtt, arra, hogy a Somogyvár és Pannonhalma között korábban
létrejött egyezséget megtartják.[64]
Talán 1224-ből származik a konvent első hiteleshelyi oklevele, amelyben
Sebestyén apát mellett Antal custos és Bálint cantor neve bukkan elő.[65]
Ez az év egyúttal korszakhatárt is jelölhet, hiszen, miként arra Sörös Pongrác
rámutatott, a hiteleshelyi tevékenység valószínüleg megkövetelte a köznyelv
ismeretét. Ezt a feladatot pedig egy tisztán franciákból álló konvent nehezen
tejesíthette volna.[66]
Egyébként az oklevélben felbukkanó nevek is ezt támogatják: egyik sem
kizárólagosan franciás jellegű. Ennek ellenére Fügedi Erik egészen az 1250-es
évekig kitolta a franciás jelleg időhatárát, azzal érvelve, hogy a hiteleshelyi
tevékenység szabályozása csak 1230-tól valósult meg, s az oklevél dátuma (1224)
sem lehet helyes, illetve Albericus későbbi megjegyzése, 1250 körül még mint
élő szabályt állapítja meg a somogyvári konvent franciákból történő
összeállítását.[67] Sörösnek igaza lehet abban, hogy a hiteleshelyi tevékenység
megkövetelte a környező társadalom köznyelvének ismeretét. Ez ugyanakkor
önmagában nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a konvent tagjai között –
amelynek számáról sajnos nincsenek adataink – továbbra is legyenek franciák. A
megvizsgált oklevelek alapján, már ahol egyáltalán nevek is előfordulnak, az
1230-as évektől már csak szórványosan fordulnak elő franciák. Biztosat
természetesen nem lehet tudni, hiszen egy-két elszórt névadat aligha utal a
konvent pontos összetételére. 1251-ben a somogyvári konvent bizonyságlevelében
még feltűnik Balduin cantor,[68]
aki vélhetően azonos az 1254-ben felbukkanó Balduin éneklő szerzetessel.[69]
A további névadatok tanúsága szerint, zömmel az 1270-es évek végéről van szó, a
franciák eltűntek a konvent tisztviselői közül. Egyetlen adat támogathatja,
igaz csak szerény mértékben, a francia kapcsolat, illetve a francia szerzetesek
további jelenlétét gyámolító elméletet. IV. Kelemen 1266. évi bullájáról van
szó, amely, mint a korábbiak, újra megerősítették az anyakolostor birtokait,
jogait. Ebben az oklevélben továbbra is megmaradt első helyen a somogyvári
fiókapátság.[70]
Az persze igaz, hogy ettől még az eleinte többségében franciák alkotta konvent
összetétele ekkorra bőven „felhígulhatott”, ugyanakkor – s ez lényegében az
oklevél tanulsága – Somogyvár továbbra is megmaradt Saint-Gilles du Gard fősége
alatt. Hogy ez milyen mértékben befolyásolta a szerzetesi közösség megoszlását,
nem tudhatjuk, de vélhető, hogy egy-egy (néhány?) francia szerzetes azért
maradt az apátságban. Fügedi Erik véleménye e szerint annyiban módosítandó,
hogy az 1250-es években, talán az 1260-as években is ha nem is túlnyomórészt,
de még akadtak franciák a szerzetesi közösségben. JEGYZETEK [1] Horváth
István: — In: Tudományos Gyűjtemény, III. 1828. 65–68. p. (továbbiakban:
Horváth, 1828.) [2] Füssy
Tamás: A Szent Egyedről nevezett somogyvári benczés apátság
történetéhez. In: Katholikus Szemle, 1902. 50–59., 116–133. p. (továbbiakban: Füssy, 1902.) [3] Baumgarten
Ferenc: A Saint-Gillesi apátság összeköttetései Magyarországgal.
Diplomatikai tanulmány. In: Századok, 1906. 389–411. p. (továbbiakban: Baumgarten, 1906.) [4] Sörös
Pongrác: Elenyészett bencés apátságok. Somogyvár. In: Erdélyi László – Sörös Pongrác: A
Pannonhalmi Szent Benedek Rend Története. (továbbiakban: PRT) XII/B. köt. Bp.,
1906–1912. 149–167. p. [5] Györffy
György: A lovagszent uralkodása. In: Székely
György (főszerk.): Magyarország története. Előzmények és magyar történet
1242-ig. Bp., 1984. (Magyarország története tíz kötetben. I/2.) 893-939. p.
(továbbiakban: Györffy, 1984.) 926.
p. [6] Magyar Kálmán (szerk.):
Szent László és Somogyvár. Tanulmányok a 900 éves somogyvári bencés apátság
emlékezetére. Kaposvár, 1992. (továbbiakban: Magyar,
1992.) Ld. még: Györffy György: A
Szent László-kori Somogyvár történeti szerepe. In: Magyar, 1992. 7–11. p.; Magyar
Kálmán: Somogyvár Magyarország virágzó Árpád-kori központja (Források a
XI–XIV. századból). In: Magyar, 1992.
11-55. p.; Fügedi Erik: Somogyvár
francia monostora. In: Magyar, 1992.
55-63. p. (továbbiakban: Fügedi,
1992.) [7] Neumann
Tibor: 11. századi királyi monostoraink alapításának indítékai. H.n.
1999. (Kézirat. Készült a XXIV. Országos Tudományos Diákköri Konferenciára,
1999.) (továbbiakban: Neumann, 1999.) [8] Baumgarten, 1906.
391–392. p. [9] Baumgarten, 1906.
393. p. [10] Baumgarten, 1906.
395. p., 1. sz. jegyz. [11] Baumgarten, 1906.
398. p. [12] „… per ensem, vexillum, sceptrum et
coronam …” Idézi: Székely György: Koronaküldések
és királykreálások a 10-11. századi Európában. In: Századok, 1984.
(továbbiakban: Székely, 1984.)
941. p. [13] Székely,
1984. 940-941. p. [14] Györffy,
1984. 933. p. [15] Makk Ferenc: Magyar
külpolitika (896-1196). Szeged, 1996. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 2.)
111-112. p. (továbbiakban: Makk,
1996.); VII. Gergely levele Nehemiáshoz (1077): „… ut regem, qui inter vos
electus est”; VII. Gergely levele Lászlóhoz (1079): „Gregorius episcopus
servus servorum Dei Ladizlao Ungarorum regi salutem et apostolicam
benedictionem.” Györffy, Georgius (ed.):
Diplomata Hungariae Antiquissima accedunt epistolae et acta ad historiam
Hungariae pertinentia Volumen I ab anno 1000 usque ad annum 1131. H.n. é.n.
220-221., 223-224. p. (nr. 75., 77.) (továbbiakban: DHA.) [16] Makk,
1996. 131. p. [17] Makk,
1996. 134. p. [18] Az alapítás napi keltezésére biztos
adattal nem rendelkezünk, ám elég valószínű, hogy azt az anyakolostor
(Saint-Gilles du Gard) védőszentjének ünnepéhez, szeptember 1-hez igazították. [19] Személye nem problémáktól mentes, mivel
egyes német kutatók szerint Teuzo éppen nem II. Orbán, hanem
III. Kelemen ellenpápa híve volt. Erre vonatkozólag ld. Makk Ferenc: Magyar külpolitika,
896-1196. Szeged, 1990. (Akadémiai doktori értekezés. Kézirat.) 207. p., 137.
sz. jegyz. (továbbiakban: Makk, 1990.)
Véleményem szerint azonban ez nem áll, mivel több adat is azt támasztja alá,
hogy az itt szereplő Teuzo a SS Giovanni e Paolo presbiter-kardinálisa, azaz
mindenképp a reformpápaság feltétlen híve volt, nem pedig III. Kelemen
ellenpápa embere. Vö.: Kiss Gergely: „Teuzo
sancte Romane Ecclesie legatus, ... Teuzo cardinalis”. (Adalékok az
I. László-kori pápai-magyar kapcsolatok történetéhez). In: „Magyaroknak
eleiről” Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére.
Szeged, 2000. 265-276. p. [20] „Quamvis peccator existam, quoniam cura
terrene dignitatis absque gravissimis non potest promoveri criminibus...”
Idézi: Fraknói Vilmos: Szent
László levele a montecassinoi apáthoz. In: Értekezések a történeti tudományok
köréből, XIX. Bp., 1901. 3-4. p. (továbbiakban: Fraknói, 1901.); DHA. 272. p. (nr. 91.) [21] „Sancti Egidii concregacioni me litteris
meis commisi” Kostrencic, M.: Codex
diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae, t. 1. Zagreb, 1967,
197-198. p. (nr. 158.), ill. újabban: DHA 265., 271-272. (nr. 87, 91.) [22] „Scias etiam me sancti Egidii abbati
plurima in terre Ungarie prestitisse beneficia” Uo. [23] „quod si tibi imago futuri beneficii, scilicet
quandoque me per legatos tuos exquisieris [...] confirmatum tibi per hunc
scriptum, quicquid in Ungaria et Messia et Sclavonia vestro loco nostri homines
offere voluerint” Uo. [24] „per capellano nostro [!] et Sorinum
nostrum militem quos V[rbano] apostolico mitto” Uo. [25] „Porro si neutra ad presens agere
possis, saltim per legatum, quem papa mihi mittet, quod ac quomodo velis,
rescribe” Uo. [26] Fraknói Vilmos véleménye szerint László
kapcsolatot akart kiépíteni I. Roger sziciliai normann királlyal, s
ezügyben közvetített volna a montecassinoi apát, Odesirius, legatus útján
tudatva az esetleges eredményt Lászlóval. Fraknói itt megelőlegezi a Kálmán
korában házassággal is megerősített normann-magyar kapcsolatot. Fraknói, 1901. 11. p. [27] Erre utal, hogy I. László 1091
végén, legkésőbb 1092 elején találkozott és megegyezett a német-római
császárral. Makk, 1990. 207-208.
p. További fontos adalék az is, hogy II. Orbán pápa később, 1096-ban, Kálmánhoz
intézett levelében úgy jellemezte I. László uralkodásának végét, hogy
„Inter has diabolice persecutionis procellas iam diu regnum tuum ab Apostolice
Sedis obedientia desivit et erroris huius principibus ac ministris deditum per
latioris vie devia seductum est. ” DHA 318. p. (nr. 109) Ez egyet jelent azzal,
hogy László szakított a (reform)pápasággal. [28] II. Orbán számára felbecsülhetetlen
érték volt ugyanis a toulouse-i gróf, IV. Raimund megnyerése a maga
számára. Saint-Gilles kegyura többszöri kiátkozás után (házasságai, ill. a
monostor sérelmére elkövetett tettek miatt) éppen az apátok, különösen az
1091-ben Magyarországon is megjelenő Odiló révén válik a keresztes hadjárat
egyik vezető alakjává – mint „christiane milicie excellentissimus princeps”.
Adhemar legatus kíséretében az egyik hadsereg vezetésével indul útnak az Adria
partvidékén. Emellett II. Orbán 1095-1096-os dél-franciaországi utazása
során, melynek alapmotívuma a keresztes háborúra való felhívás Clermontban, két
alkalommal is felkeresi Saint-Gilles-t konkrét tárgyalások céljából Raimunddal
ill. legátusával a keresztes háborúra vonatkozólag. E látogatások alkalmával
több időt tölt el Saint-Gilles-ben mint általában a monostorok többségében. IV.
Raimundra vonatkozólag: Hill, J.H. –
Hill, L.L.: Justification du titre de Raymond de Saint-Gilles:
„Christiane milicie excellentissimus princeps”. In: Annales du Midi, 66. Paris,
1954. 101-112. p.; Hill, J.H. – Hill,
L.L.: Raymond de Saint-Gilles, 1041 (ou 1042) – 1105. In: Bibliothčque méridionale, 2e série, tome XXXV.
Toulouse, 1959. II. Orbán utazásához: Crozet,
René: Le voyage d'Urbain II en France (1095–1096) et son importence de
point de vue archéologique. In: Annales du Midi t. 49. Paris–Toulouse, 1937.
42-70. p., ill. Uő: Le voyage
d'Urbain II et ses négocations avec le clergé de France 1095–1096. In: Revue
Historique Mémoires et études 62. t. CLXXIX, avril-juin 1937. 271-311. p. [29] Vielliard,
Jeanne: Le Guide du pélèrin de
Saint-Jacques de Compostelle, Texte latin du XIIe siècle, édité et traduit en français d'après les manuscrits de Compostelle et de Ripolli, 4e
édition, 1969. V–XXI. (továbbiakban: Vielliard,
1969.) A keletkezés 1139 körülre tehető, az ötödik könyv szerzősége
esetében a francia származás kimutatható. Belső szerkezetét tekintve 11
fejezetre osztható: I. De viis Sancti Jacobi, II. De dietis apostolici
itineris, III. De nominibus villarum itineris ejus, IIII. De tribus bonis
edibus mundi, V. De nominibus viatorum Sancti Jacobi., VI. De amaris et
dulcibus aquis itineris ejus, VII. De qualitatibus terrarum et gentium itineris
ejus, VIII. De sanctorum corporibus requiendis in itinere ejus et de passione
sancti Eutropii, IX. De qualitate civitatis et ecclesie Sancti Jacobi, X. De
discrecione oblationum altaris Sancti Jacobi, XI. De peregrinis Sancti Jacobi
digne recipiendis. [30] „Quator vie sunt que ad Sanctum Jacobum tendentes, in
unum ad Pontem Regine [Puente al Reina], in horis Yspanie [Hispania] coadantur;
alia per Sanctum Egidium [Saint-Gilles] et Montem Pessulanum [Montpellier] et
Tholosam [Toulouse] et Portus Asperi [Somport] tendit;” (capitulum I.), Vielliard, 1969. 2. p. [31] Más címmel szerepel, de lényegében ugyanarra utal,
mint a 31. jegyzetben a VIII. capitulum mellett szereplő cím. „De corporis que
in ytinere Sancti Jacobi requiescunt, que peregrinus ejus sunt visitanda”. Vielliard, 1969. 34. p. [32] Vielliard,
1969. 35-47. p. [33] Vielliard,
1969. 53-57. p. (Szt Léonard), és 65-79. p. (Szt. Eutropius) [34] Goiffon:
Bullaire de l’abbaye de Saint-Gilles. Nîmes, 1882.
(továbbiakban: Goiffon, 1882.)
55-57. p., No. XXXVII. [35] A pontos meghatározásokat Goiffon adja meg az
említett bullához fűzött kiegészítő jegyzetekben (1-9) Goiffon, 1882. 56. p., ill. Magyar,
1992. 200. p., 9. ábra 2., mely azonban igen zavarólag, talán
tájékoztatásul mai országhatárokat is megad. [36] Vonatkozik ez II. Ince 1132. évi, III. Ince
1208-as igen részletes (65 felsorolt monostorral!), IV. Kelemen 1266-os
konfirmációs bullájára. Goiffon, 1882. 71-73.
p., (nr. LII), 104-112. p., (nr. LXXX)., 178-180. p., (nr. CXXXVIII) [37] Baumgarten, 1906.
403. p. [38] „Hoc autem omnibus notum sit, locum [predictum] et
abbatiam predictam alodium esse sancti Petri, que dono domni pape Romani
tenemus, queque domno predicto abbati Hugoni, et ejus successoribus, salva
fidelitate Romane ecclesie, et domni pape, tradimus perhenniter habendam et
regulariter ordinandam; ita tamen census X solidorum debitus omnibus annis
Romane ecclesie persolvatur.” Bernard,
A. – Bruel, A. (éd.): Receuil des chartes de l'abbaye de Cluny, I-IV, t.
IV. (Collection des documents inédits sur l'histoire de France) Paris,
1886-1888. 517–519. p. Idézett hely: 518. p. (nr. 3410). [39] Guy de Valous:
Le monaschisme clunisien. Paris, 1957. II. 58-59. p. [40] Horváth, 1828. 65-68. p. [41] Füssy,
1902. 119. p. [42] Füssy,
1902. 119-122. p. [43] Füssy,
1902. 122. p. [44] Chronica Polonorum Liber I. 30-31.: Pertz, G.H. v. (Hrsg.): MGH SS IX.
Chronica et annales aevi Salici. 1851. 442-443. p. A gyermektelenség elleni
adománytételre ld. David, Pierre: [45] Cosmae Pragensis Chronica Boemorum Liber
II. 36.: MGH SS. Nova Series 2. München, 1980. 133–134. p. [46] David,
1939. 219. p. [47] Engel
Pál – Koszta László: A veszprémi püspökség püspökei. In: Korai Magyar
Történeti Lexikon. 9-14. század. Bp., 1994. (továbbiakban: KMTL.) 728. p. [48] Winzer,
Ulrich: S. Gilles. Studien zum Rechtsstatus und Beziehungsnetz einer
Abtei im Spiegel ihrer Memorialüberlieferung. Münstersche
Mittelalter-Schriften. München, 1988. (továbbiakban: Winzer, 1988.) 369. p.; David,
1939. 218-219. p. [49] Neumann,
1999. 8-12. p. [50] Neumann,
1999.11-12. p. [51] Neumann,
1999. 6-8. p. [52] Neumann,
1999. 7. p., 44. jegyz. [53] Az alapítólevél szövege úgy fogalmaz,
hogy „Quam cum territorio suo predictus rex audiens opinionem meritorum beati
Egidii confessoris ad honorem sancte et individue Trinitatis et beatorum
apostolorum Petri et Pauli et Sancti Egidii confessoris, pro redemptione anime
sue et antecessorum suorum et omnium fidelium christianorum, in presentia
dompni Odilonis abbatis prelibatis apostolis Petro et Paulo et Beato Egidio
dedit …”. DHA 267. p. (nr. 88) [54] II. Paszkál pápa 1106-ban még úgy
tudta, hogy László teste Somogyváron volt: „Latisclauus […] Ungarorum rex ad
honorem Dei et sanctorum apostolorum Petri et Pauli in memoriam sancti
confessoris Aegydii Semichensem fundavit ecclesiam […] obtulit, ubi et eius
corpus venerabile requiescit.” DHA 352. p. (nr. 129.) [55] Péterre: „Petrus prepositus, qui postea
primus inde abbas effectus est”. Ilyen jellegzetes nevek voltak még: Rostagnus
Rainonis, Rostagnus, Ugo (Hugó). DHA 268. p. (nr. 88.) [56] Winzer,
1988. 357. p. [57] Winzer,
1988.376. p. [58] DHA 317-318. p. (nr. 109.) [59] Albericus monachus Trium Fontium:
Chronicon ab urbe condito usque ad anno 1241, a[nno] 1078: „Hic [sc. sanctus
rex Logescelaus] in Ungaria fundavit nobilissimam abbatiam de Semigis, in qua
non solent recipi nisi Franci.” Gombos,
Franciscus Albinus: Catalogus fontium historiae hungaricae …
Budapestini, 1937. I. 27. p. Albericusra (†1252 után) Almási Tibor: Albericus Trium Fontium.
KMTL. 35. p. [60] II. Callixtus pápa megerősítő bullája Hugó
saint-gilles-i apátnak, 1119. június 28.: „[...] Porro universa, que in
presenti XII [XIX] indictione monasterium vestrum concessione pontificum,
liberalitate principium, oblatione fidelium vel aliis iustis modis possidet,
sive in futurum largiente Deo poterit adipisci, quieta semper tibi tuisque
successoribus et illibata permaneant. In quibus hec propriis visa sunt
adnotanda: abbatie videlicet Egydii de Ungaria [...] cum capellis et aliis
possessionibus ad eas pertinentibus […]” DHA. 410. p. (nr. 150.); II. Ince
pápa megerősítő bullája Péter saint-gilles-i apátnak, 1132. december 10.:
„[...] Porro universa, que in presenti decima indictione monasterium vestrum,
concessione pontificum, liberalitate principium, oblatione fidelium seu aliis
justis modis possidet seu in futurum, largiente Domino, poterit adipisci,
quieta semper tibi tuisque successoribus et illibata permaneant; in quibus hec
propriis nominibus duximus exprimenda : Abbatie videlicet Egydii de Ungaria,
[…]” Goiffon, 1882. 74. p.; III.
Ince pápa megerősítő bullája Pontius saint-gilles-i apáthoz, 1208. november
12.: „[...] Preterea statuimus ut quascumque possessiones, quecumque bona idem
monasterium in presenti harum juste et canonice possidet, aut in futurum
concessione pontificum, largitione regum vel principium, oblatione fidelium seu
aliis iustis modis, prestante Domino poterit adipisci, firma tibi tuisque
successoribus et illibata permaneant;.in quibus hec propriis duximus exprimenda
vocabulis: Abbatias videlicet Sancti Egidii de Ungaria, […]” Goiffon, 1882. 105. p.;
IV. Kelemen pápa megerősítő bullája a saint-gilles-i apáthoz és a
szerzetesekhez, 1266. július 23.: „[...] Preterea statuimus ut quascumque
possessiones, quecumque bona idem monasterium juste et canonice possidet, aut
in futurum concessione pontificum, largitione regum vel principium, oblatione
fidelium seu aliis iustis modis, prestante Domino poterit adipisci, firma vobis
vestrisque successoribus et illibata permaneant;.in quibus hec propriis duximus
exprimenda voculis: Locum ipsum in quo prefatum monasteruim situm est cum
omnibus pertinentiis suis; Sancti Egidii de Ungaria, […]” Goiffon, 1882. 179. p. [61] Monumenta Romana episcopatus
Vesprimiensis Edita Collegio Historicorum Hungarorum Romano. – A veszprémi püspökség római oklevéltára. I.
1103–1276. Budapestini, 1896. I. 12. p.; Bónis
György: Szentszéki regeszták. Iratok az egyházi bíráskodás történetéhez
a középkori Magyarországon. Szerk. Balogh Elemér. Bp., 1997. 26. p. (nr. 62.) [62] PRT XII/B. 152. p.; vö. Fügedi, 1992. 57-58. p. [63] Ezt az esztergomi káptalan
bizonyságlevele tartalmazza. PRT I. 617–618. p. [64] PRT I.
632., 632–633. p. [65] Ipolyi
Arnold – Nagy Imre – Véghely Dezső (szerk.): Codex diplomaticus patrius.
Hazai okmánytár. VII. köt. Bp.,
1876. 11. p. Dátuma bizonytalan, hiszen csak 1390-es átirata ismert. [66] PRT XII/B. 152-153. p. [67] Fügedi,
1992. 58-59. p. [68] Wenzel
Gusztáv (szerk.): Codex
diplomaticus Arpadianus continuatus. Árpádkori új okmánytár. VII. köt. Bp.,
1870. 376-377. p. [69] PRT XII/B. 153. p. [70] Goiffon, 1882.
178-180. p. (nr. CXXXVIII.) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |