Vissza a tartalomjegyzékhez

2. évfolyam 1. szám
A. D.
MMI

Kiss Gergely:
A somogyvári bencés apátság és francia kapcsolatai
I

I. László király 1091. évi somogyvári alapításának hátterében meghúzódó elgondolások, ismeretek, célok, vagyis összességükben a motiváló tényezők felkutatása régóta foglalkoztatja a hazai történettudomány kutatóit. Annak ellenére helytállónak érzem ezt a megállapítást, hogy e témában viszonylag kevésnek mondható tudományos feldolgozás született.

Elsőként László ismereteinek forrására keresett választ Horváth István 1828-ban,[1] majd jó idő elteltével Füssy Tamás vállalkozott arra, hogy megfeleljen az „alapítólevél” felvetette nehézségekre, illetve arra a kérdésre, hogyan került László kapcsolatba Saint-Gilles monostorával.[2] Az általa exponált diplomatikai kétségeket röviddel azután Baumgarten Ferenc a Századok hasábjain 1906-ban közölt cikkében igyekezett megválaszolni. E helyt foglalkozott behatóbban a somogyvári alapítással, elsősorban diplomatikai szempontból vizsgálva az „alapító okirat”-ot, ezen túlmenően. közölte a somogyvári alapításra utaló dokumentumokat.[3] Az egykori somogyvári bencés monostor történetéről a máig legjobb összefoglalást Sörös Pongrác tette közzé a század elején a Pannonhalmi Rendtörténet XII/B kötetében.[4] Györffy György az alapítást szélesebb keretben, I. László egyházpolitikájának összefüggéseiben tárgyalta. Sajnálatos módon Somogyvár esetében szűkszavúan csak annyit jegyzett meg, hogy „László legjelentősebb és az irányváltoztatást mutató alapítása a somogyvári francia apátság volt”,[5] s így teljességgel nyitva hagyta a miért kérdését. Bár Somogyvárról a közelmúltban tanulmánykötet jelent meg Magyar Kálmán szerkesztésében, azonban az alapítás indítékainak közelebbi meghatározásában kevés felvilágosítással szolgál, inkább településtörténeti régészeti, művészet- és művelődéstörténeti kapcsolatokat igyekezett feltárni, párhuzamosan László liturgikus tiszteletének vizsgálatával.[6] Végül, a közelmúltban Neumann Tibor foglalkozott a bencés apátságok alapítása mögött meghúzódó szándékokkal, s ebben a keretben foglalkozott a somogyvári alapítással is.[7]

Az érdeklődést az váltotta ki, hogy egyrészt a franciaországi Saint-Gilles du Gard monostora igen távol esik Magyarországtól, másrészt az alapítás körülményei, amelyek szorosan összefonódni látszanak László külpolitikai vonalvezetésével. És végül még egy ok társulhatott az érdeklődés ismételt felerősödéséhez, nevezetesen az alapítás tényét megörökítő okirat sajátosságai. Ha végigtekintünk a vonatkozó szakirodalom eddigi termésén, három kérdés vetődik fel:

1.   Milyen jellegzetességekkel bír az alapítás tényét rögzítő okirat,

2.   hogyan függ(het) ez össze I. László király külpolitikai (és nyílvánvalóan egyházpolitikai) törekvéseivel,

3.   végül miért éppen a Rhône-völgyi Saint-Gilles-t választotta ki I. László király.

 

E három kérdés tekintetében rendre a következő nehézségek merültek fel:

a) A somogyvári alapítást rögzítő oklevél, az ún. somogyvári alapítólevél eredetiben nem maradt meg, csupán 12. századi másolata létezik.

b) Arra a kérdésre, hogy mi lehetett az oka és célja a somogyvári alapításnak, nehéz felelni, hiszen erre vonatkozólag közvetlen forrásunk gyakorlatilag alig akad. Itt tehát merőben kombinatív elképzelésekre vagyunk utalva, de ezzel csak hozzávetőleges pontossággal közelíthetjük meg a valóságot.

c) Ugyanez mondható el a harmadik legfontosabb kérdés kapcsán is, hiszen László király Saint-Gilles-re vonatkozó ismereteinek közvetítő csatornái tekintetében szintén alapvető forráshiány tapasztalható.

 

Baumgarten megállapításai nyomán az első nehézség eloszlani látszik. Észrevételei a következők:

1.   Az „alapítólevél” másolatát rögzítő Bibliothèque Nationale Ms Lat. 11018. sz. 68?-70. kézirat két oklevél, melyet a XII. századi másoló egybemásolt, de  bekezdéssel választott el. Az első maga az alapítólevél, a második a szerzetesi eskü (az „Ego frater ille” kezdetű rész), amelynek hitelessége vitán felül áll.[8]

2.   Valószínűtlen, hogy az állítólag elveszett eredeti alapítólevél helyett egy jogérvénnyel nem rendelkező feljegyzést másoltak a chartulariumba.[9] II. Paszkál megerősítő bullája szabatosabban, de ezen oklevél alapján fogalmazza meg sajátját, az immunitásról szóló részt szó szerint átveszi. Az eredeti valószínűleg Odilo, saint-gilles-i apátnál maradt[10]

3.   Az oklevél notitia, nem a király adta ki: ún sola traditio adománytétel, azaz érdekelt fél ratta az oklevelet. Stílusa, jogi nyelvezete alapján dél-franciaországi okleveles gyakorlatra mutat. Az érdekelt, Odilo saint-gilles-i apát irathatta az oklevelet, a hitelesítés kűlső jegyeivel esetleg utólag láthatta el, mert csak így fogadhatta el utóbb a pápai kancellária. Az is elképzelhető – írja Baumgarten –, hogy „Odilo kérésére nyilvánvalóan a kész oklevélre utólag tették rá a pecsétet.”[11]

Mindebből az derül ki, hogy az oklevél – eltekintve kiállításának sajátosságaitól – hitelesen számol be az alapításról.

 

A második kérdés – az alapítás mögött meghúzódó kül- és egyházpolitikai megfontolások – megválaszolásához, röviden érdemes felidézni az 1091. évi alapítás tényeit. I. László ebben az évben a horvátországi hadjáratot követően Somogyban bencés monostort alapított, melyet Szent Péter és Pál, illetve Szent Egyed tiszteletére szenteltetett és a dél-franciaországi Saint-Gilles du Gard monostorának adományozott. Megállapításra kerültek a monostor birtokai, megalakult az első szerzetesi közösség, Péter apát vezetésével, vélhetően francia származásúakból. Az alapításnál megjelentek: László király családtagjai, közvetlen emberei, a veszprémi püspök, maga Saint-Gilles apátja, Odilo, illetve egy pápai legátus is, Teuzo.

A somogyvári alapítás eddigi feldolgozásaiban igen nagy szerepet kapott a külpolitikai háttér ismertetése, hiszen e munkák egy része eleve László külpolitikájának bemutatását tűzte ki céljául, másik részük pedig a király egyházpolitikájának értékelése kapcsán óhatatlanul kénytelen volt foglalkozni e kérdéssel. Az azonban mindkét esetben kimutatható, hogy a vizsgálatok célja lényegében a kül- és egyházpolitikai vonalvezetésben megnyilvánuló szakaszok elhatárolása volt, következésképp a horvátországi hadjárat és a somogyvári alapítás közvetlen összekapcsolásának lehetősége kiaknázatlan maradt. Ezzel kapcsolatban szeretnék a háttér rövid bemutatása után néhány gondolatot megfontolás végett felvetni:

1.    Horvátország és a pápaság kapcsolata a 11. század második felében egyre szorosabbá vált, hiszen Peter Kresimir (1060–1074.) uralkodásának biztosítására szerezte meg a pápától, II. Sándortól (1061–1073.) a királyi címet. E folyamat betetőzése Zvoinimir (1074–1089) trónralépése volt, aki  éppen a VII. Gergely legátusától elnyert felségjelvények által[12] vált ténylegesen királlyá, viszonzásul pedig elfogadta, hogy Horvátország a Szentszék hűbérese lesz, melyet évi 200 arany fizetésével és a vranai kolostor kincseinek az átadásával pecsételtek meg.[13]

2.    A másik fontos tényező a magyar-horvát kapcsolatok megerősödése volt a 11. század második felében, melynek ékes tanúbizonysága Zvoinimir és Ilona, Géza húgának házassága volt.[14]

Mindez I. László (1077–1095) idejében nagy mértékben felértékelődött a Salamon elleni küzdelmek során, hiszen a német császárság ellenében Horvátországon keresztül volt lehetséges a Rómával való kapcsolattartás. I. László király a Salamon elleni küzdelmek éveiben a császársággal szemben a pápaságot támogatta politikailag. Uralkodása kezdetétől szoros viszony fűzte Rómához: éppen VII. Gergely ismerte el hatalmát Salamonéval szemben Nehemias, esztergomi érsekhez intézett levelében (1077. június 9.), majd egy későbbi, „Lászlónak, a magyarok királyának” címzett levelében. (1079. március 21.)[15] Ez roppant fontos volt, hiszen Salamon volt a törvényesen megkoronázott király, László pedig lényegében ellenkirálynak számított. Ugyanakkor röviddel Salamon halála (1087) után Horvátországban új helyzet állt elő I. László sógora, Zvoinimir halálával (1089). László, az ott kialakult belharcokat kihasználva, Tirpimir István elhunytával, Ilona és a körülötte álló politikai csoport kérésének engedve nyomult be csapataival Horvátországba.

Úgy tűnik azonban, hogy László számára alapvetően nem a pápai hűbérként kezelt és belső anarchiába süllyedt horvát állam restaurálása volt a cél, hanem a terület megszerzése, Magyarországhoz kapcsolása. Vagyis László elsősorban saját érdekeit érvényesítette, amikor nem vállalta a korábban fennálló hűbéri viszonyt, s Álmost állította Horvátország élére.[16] László eljárására lehetőséget adott, hogy a pápa, II. Orbán (1088–1099) képtelen volt aktívan fellépni a horvát kérdésben, mivel III. Kelemen ellenpápa (1080–1100) kiszorította őt Rómából.[17] A kialakult helyzetet tehát I. László legjobb belátása szerint rendezte.

Ugyanakkor László érezhette, hogy e lépése II. Orbán rosszallását fogja kiváltani. Ez be is következett, hiszen a somogyvári apátság alapításán – amelyre nem sokkal a horvátországi hadjáratot követően, feltehetően 1091. szeptember 1-én kerülhetett sor[18] – már megjelent Teuzo pápai legátus. [19] Ebben a helyzetben a somogyvári alapítás lehetett az az alkalom, ahol a király és a pápa közt felmerülő ellentétek elrendezésére lehetőség nyílt.

Erre utal a hadjárat közben Montecassinoba, Odesirius apáthoz írt levél. Ebben László több rendkívül fontos kijelentést tesz. Már a levél bevezető sorai egyértelműen rávilágítanak Lászlónak a horvátországi foglalás várható pápai megítélésével kapcsolatos aggályaira.[20] Ennél azonban a levél sokkal több és kézzelfoghatóbb információt, adatot is szolgáltat, hiszen szerzője, a király megemlíti egyrészt azt, hogy felvette a kapcsolatot Saint-Gilles monostorával,[21] másrészt beszámol arról, hogy a saint-gilles-i apátot több javadalom átadásáról biztosította[22] (mintegy megelőlegezve a hasonló kedvezményeket Montecassino irányában is[23]). E két kijelentésből nyilvánvaló, hogy László már hadjárata közben megpróbálta előkészíteni az alapítást. Nem kevésbé fontos, s jól illeszthető iménti magyarázatunkhoz a levélnek az a része, mely arról tudósít, hogy László követeket küld a pápához, II. Orbánhoz,[24] egyben kifejezésre juttatja, hogy a pápától ügyében legátust vár vissza, s rajta keresztül az apát (ti. Odesirius) is üzenhet ha akar.[25] Úgy véljük az itt név nélkül szereplő legátus azonos lehetett Teuzo presbiter-kardinálissal. Nem tudjuk biztosan, így csak feltételezhetjük, hogy a montecassinoi apát közvetítőként szerepet játszhatott ebben az ügyben.[26] Azt is meg kell jegyeznünk azonban, hogy a dél-franciaországi apátság, az anyakolostor kiválasztása nem I. László külpolitikai törekvéseivel, hanem más okokkal magyarázható, amelyre később térünk majd ki.

A kérdés most már az, hogy ha a fenti feltevés helytálló, milyen eredménnyel járt e nézetkülönbség elegyengetésére tett kísérlet. A válasz egyértelműen negatív. László király ugyanis nem volt hajlandó lemondani önálló horvátországi hódításáról, s ezzel végérvényesen felmondta a pápai hűbért. Tehette mindezt azért, mert nem álltak vele szemben kényszerítő körülményként Salamon állandó ellenségeskedései, a királyi hatalom visszaszerzésére tett kísérletei. Lényegében ugyanis ez határozta meg László külpolitikai orientációját, ezért kellett, szükségből, a császári támogatást maga mögött tudó Salamonnal szemben a pápát és annak németországi szövetségeseit támogatnia. Amint e kötöttség alól – Salamon halálával –  felszabadult, úgy „dolgozta ki” László saját külpolitikai elképzeléseit, amelybe immár előnyösebb helyre került a császársággal folytatott viszony, azaz megteremtődött a kibékülés, sőt a szövetségkötés lehetősége is.[27]

A harmadik kérdés abban áll, hogy milyen forrásból, milyen csatornákon keresztül szerezett tudomást László Saint-Gilles monostoráról. Érdekes lehet e tekintetben az anyakolostor, Saint-Gilles du Gard korabeli szerepének, jelentőségének ismertetése.

Saint-Gilles monostora jelentős szerepet játszott a pápai diplomáciában, az első keresztes hadjárat előkészítésében, illetve igen fontos állomást képezett a 11. században a compostelai zarándoklatokban. Hozzá kell tennünk, hogy az első elem a jelen vizsgálat szempontjából nem perdöntő jelentőségű, hiszen a keresztes hadjárat megindítását előkészítő lépések időben a somogyvári alapítás utánra esnek. Előzőleg azonban a saint-gilles-i apátok jelentős erőfeszítéseket tettek kegyuruk, IV. Raimund toulouse-i gróf megnyerésére, akire a pápa, II. Orbán, a dél-itáliai normannok mellett, nagy mértékben számított a keresztes hadjárat során már csak jelentős territoriális hatalma miatt is.[28]

Ugyanakkor Saint-Gilles igen fontos állomás volt a compostelai zarándokok számára. Vonzó jellege, népszerűsége kimutatható a 11. századi zarándokok között. Számukat illetően konkrét, megbízható adat számukra vonatkozólag nem áll rendelkezésre, így más típusú forrásokra hagyatkozunk. Ilyen a Liber Sancti Jacobi  vagy Codex Callixtinus ötödik könyve, amely Guide du pélerin de Saint-Jacques de Compostelle címen modern kiadásban is ismert. E 12. századi forrás keletkezésének körülményeiről és belső szerkezetéről alapos tájékoztatást ad kiadója, Jeanne Vielliard.[29]

A Liber Sancti Jacobi többször említi Saint-Gilles-t. Elsőként az első fejezet elején a Compostelába vezető négy főbb út leírásakor. Ezek között első helyen szerepel „Saint-Gilles útja”, s ez mindenképpen figyelmet érdemel, noha ismertetése után inkább ezen utak találkozását és a spanyol „állomásokat” taglalja.[30] Ennél sokkalta hosszabb, szinte bőbeszédű kommentárt ad a nyolcadik fejezet, amelyben az út során meglátogatandó, egy-egy jelesebb szent sírját őrző helyeket, állomásokat veszi sorra, melyek felkeresése szinte kötelező.[31] A nyolcadik fejezet leírása Arles-lal kezdődik, az itt nyugvó szentek kultuszának 3 caputot szentel a szerző. Másként jár el Saint-Gilles esetében. Nem egyszerűen csak a szent megnevezése, esetleg kultuszának napja jelenik meg (mint Arles-nál), hanem a szerző személyes állásfoglalásával felmagasztalja Szent Egyedet. Ennek során felhasználja a szent legendáját és kiegészíti sírjának gondos leírásával.[32] Teszi mindezt nem három caputba elosztva, mint előbb, hanem egyetlen, de igen hosszú, két és fél fólióra terjedő szövegbe sűrítve.

A leírás igen impulzív, túlfűtött, olvasója nehezen vonhatta ki magát hatása alól. Figyelemre méltó az a törekvés, ahogy a szerző igyekszik összedolgozni az egyes legendaváltozatok eltérő, gyakorta ellentmondó, anakronisztikus részleteit. A szerkesztő személy nem egyszerűen felsorolja a Szent Egyedhez kapcsolódó csodákat, hanem ezeket mintaként tálalja az olvasó zarándok elé. Hasonló részletességgel csak Szent Leonard és Szent Eutropius történetével foglalkozik, akiknek nagy terjedelemben rögzíti legendáját.[33] Mindebből levonható az a következtetés, hogy Saint-Gilles monostora kiemelt szerepet töltött be a zarándoklatok során. Ezt tanúsítja hogy a Liber a compostelai négy út közül az elsőként feltüntetettnek a „Saint-Gilles útja” nevet adja, valamint a szent „életének” és a kultuszhelyet jelentő sírnak igen részletes bemutatása.

Ugyancsak fontos kiemelni azt, hogy jelentős lehetett azoknak a zarándokoknak a száma, akik Compostelába Saint-Gilles filiális monostorain keresztül jutottak el. Elmondható, hogy a vizsgált időszakban az anyamonostor igen kiterjedt saját fiókapátsági hálózattal rendelkezett, nemcsak a mai Franciaország, hanem Olaszország, Spanyolország területén is.

E szálak feltérképezésében sok segítséget nyújtanak, azok a pápai bullák, melyek rendre megerősítik a saint-gilles-i apátság privilégiumait, illetve összeírják az alárendelt birtokokat, kolostorokat. Az első felsorolás jellegű bulla II. Callixtustól származik, 1119-ből. Megújítva Saint-Gilles apátságának privilégiumait, leírja a hozzá tartozó birtokokat. Említést tesz, mégpedig első helyen Somogyvárról, azután sorolja a többit: Sanctus Eusebius de Provincia, Sanctus Egidius de Aceio, de Duno, de Supervia, Sanctus Eusebius de Longobardia, Sanctus Baudilius de Hispania, Sancta Eulalia de Barbasca, s hozzáteszi, hogy ezek birtokait is ily módon Saint-Gilles alá rendeli.[34] Azonosításukban Goiffon, a monostor bulláinak kiadója, illetve Magyar Kálmán ad eligazítást. Eszerint a második javadalom az apt-i egyházmegyében található Szent Eusebius monostora, mely 1032 óta tartozik Saint-Gilles-hez. Aceio-t Assas-szal lehet azonosítani, ugyanabban az egyházmegyében, az előbbi monostor filiája. A „de Duno” név alatt szereplő monostor Saint-Gilles-du-Chateau-de-Dun-nel egyezik meg, Meuse vidékén. „De Lignacio” Limansra vonatkozik, az Alsó-Alpokban. A „de Supervia” Saint-Gilles-sur-Vie, a mai Saint-Gilles Croix-de-Vie, Vendée területén. A „de Longobardia” meghatározás Saint-Gilles milánói filiajára utal, Szent Özséb dedikációval. Végül következik két spanyolországi monostor Szent Baudile Katalóniában, és egy másik, Barbasto püspöki székhelyén, Aragóniában. A Sancta-Eulalia név előfordult Saint-Gilles-től nem messze, később Sainte-Eulalia-de-Razil néven, akkor már a nîmes-i Saint-Baudile-nak alárendelten.[35]  Kiemelkedik a sorból Somogyvár, melyet első helyen említenek, illetve a milánói, a két katalóniai és az aragóniai birtok. A későbbi összeírások megtartják az említett sorrendet, sok esetben konkrétan megadva a közvetlen fennhatóság alá tartozó monostorok egyes birtokait.[36] Úgy gondoljuk, nem a véletlen, hanem a filialis monostorok közti rangsor szabta meg az egyes monostorok említésének sorrendjét. Ilyen értelemben Somogyvár mindenképpen megkülönböztetett figyelmet kapott a többi monostorral szemben, mivel a felsorolásban Somogyvár megelőzött időben korábban alapított monostorokat, így a felsorolásban a kronológia rendje nem játszhatott szerepet.[37]

Az anyakolostort kegyurai, Almodis toulouse-i grófnő és fia IV. Raimund Toulouse grófja 1066-ban átadták (traditio) Clunynek. Fenntartották azonban annak kiváltságos jogállását, miszerint a Szentszék tulajdona, annak oltalmában áll. Ennek kifejezése volt a Rómának, Saint-Gilles monostora által fizetett évi cenzus, amely továbbra is megmaradt.[38] Az átadást követően a Cluny és Saint-Gilles közötti viszony több alkalommal is igen feszültté vált, 1076-tól 1162-ig hat alkalommal kerülnek szembe egymással. Első ízben 1076-ban VII. Gergely fosztotta meg tisztétől a saint-gilles-i apátot az engedelmesség megtagadásáért, egyúttal megvonta a monostortól az apátválasztás jogát is. 1098-ban II. Orbán intézett levelet  Saint-Gilles monostorához részlegesen helyreállítva annak jogait. Ezt követően II. Paszkál pápa (1099–1118) fenyegette meg az apátságot, majd II. Honorius pápa (1124–1130) váltotta be ezeket Cluny birtokának rendelve a monostort 1124-ben. 1132-ben újabb beavatkozás történt, ekkor Cluny jogot kapott arra, hogy szükség esetén megreformálhassa a monostort, tiszteletteljes fogadásban részesüljön a vizitáció alkalmával, itt elnökölje kolostorbeli gyűlést, ítélkezzen a felkészültség hiányosságaiban. A monostor szabadon választhatta apátját Cluny-beliek közül, ha arra érdemeset nem találtak saját falaik között. Ezen felül teljes rendelkezéssel átengedte Cluny-nek egyik birtokát. Végül 1162-ben III. Sándor pápa (1159–1181) vette ki Saint-Gilles-t Cluny fennhatósága alól.[39] E konfliktusok hátterében az állt, hogy Cluny apátsága igyekezett minél jobban alárendelni a kongregációjába tartozó monostorokat, megnyirbálni azok privilégiumait.

Visszatérve I. László információinak forrásához, több elképzelés is napvilágot látott a szakirodalomban. Elsőként Horváth István tért ki e kérésre a Tudományos Gyűjtemény 1828. évi számában. Röviden arra az álláspontra jutott, hogy a portugáliai irodalmi hagyományokban magyar hercegként szereplő Portugáliai Henrik anyjának (közelebbről a toulouse-i gróf, Saint-Gilles kegyura, IV. Raimund nővérének) egy magyar királlyal (vélhetően I. Gézával) kötött házasság nyomán kialakult rokoni kapcsolat révén szerezhetett tudomást László a jeles monostorról.[40]

Újabb véleményt fogalmazott meg e kérdésben Füssy Tamás 1902-ben. Horváth ellenében, László ismereteinek forrására más, több ponton alátámasztott magyarázatot dolgozott ki. I. László ismerte I. Kázmér lengyel uralkodót, a királysága előtt cluny-i szerzetest, valamint annak fiát II. Boleslawot. Ez utóbbi éppen Lászlóhoz menekült, öccse, Wladislaw pedig jelentősen támogatta Saint-Gilles monostorát. Ezen felül a kapcsolódást családi kötelékek is erősítették Kázmér nővére, Richeza lengyel hercegnő, I. Béla felesége, László anyja révén.[41] Fontos körülménynek tartja továbbá, hogy Cluny virágzásának csúcspontja éppen a László idején kormányzó semuri Hugó alatt teljesedett ki, akinek fontos szerepe volt az I. András és III. Henrik közti ellentét elsimításában. 1066-tól pedig Saint-Gilles is Cluny kongregációjának tagja volt. Saint-Gilles hírét zarándokoktól vehette László: Boleslaw öccse, Wladislaw, és neje Judit révén, akik maguk is alapítványokat tettek Saint-Gilles-nek.[42] Végül arra a következtetésre jut, hogy a lengyel uralkodó család révén Cluny kiváló apátja, Hugó segítségével és támogatásával, de pápai kijelölés útján jutott László közvetlen kapcsolatba Saint-Gilles monostorával, hogy onnan szerzeteseket kérhessen.[43]

Füssy szellemes feltevését kis kiegészítésekkel elfogadhatónak tartjuk. Valószínűsíthető, hogy László az éppen hozzá menekülő, s támogatásában bízó II. Boleslaw révén is tudomást szerezhetett Saint-Gilles monostoráról. A lengyel dinasztia ugyanis igen szoros kapcsolatban állt a dél-franciaországi szerzetesekkel. Gallus Anonymus egy adata alapján úgy tűnik, hogy 1085-ben Wladislaw Hermann és első felesége, Judit a gyermekáldás elősegítése végett tettek alapítványt szent Egyednek.[44] Ezt erősíti a Cseh Krónika megjegyzése is.[45] Utóbb ezen és más adományok emlékeként a lengyel dinasztia számos tagjáért végeztek haláluk napján halotti szertartást a délfrancia szerzetesek Így pl. Juditért is 1086 után.[46] Továbbra is kérdés azonban az, hogy – már amennyiben ez lehetséges – hogyan határozzuk meg az ismeretek konkrét forrását. Erre vonatkozólag pusztán annyit jegyezhetünk meg, hogy az előbb (1071–1081 között) talán veszprémi püspökként szereplő,[47] utóbb Lengyelországban feltűnő Franco személye mindenképpen gyanút keltő. Komoly kapcsolata kellett legyen Saint-Gilles-lel, hiszen úgy tűnik, hogy Wladislav Hermann és Judit éppen az ő biztatására fordultak szent Egyedhez és monostorához.[48] További problémát jelent, hogy itt a Poloniensis episcopus kitétel szerepel a Franco név mellett, azaz az sem elképzelhetetlen – bár nem valószínű –, hogy két Franco nevű személyről van szó.

Füssy másik, Clunyvel kapcsolatos felvetését már nehézkesebbnek ítéljük. Annyi biztosra vehető, hogy Cluny ismeretének volt hagyománya Magyarországon. Ez azonban véleményem szerint önmagában még kevés ok arra, hogy a somogyvári alapításban meghatározó szerepet tulajdonítsunk neki. Annál is kevésbé valószínű ez, mivel egy ilyen szoros kötelék megléte esetén inkább Cluny megadományozása volna várható. Mindennek ellentmondani látszik az is, hogy a Füssy által felvázolt kijelölési folyamat feltételezi Cluny és Saint-Gilles harmonikus kapcsolatát. Ez azonban az adott időszakban nem állt fenn, hiszen – mint láttuk – Saint-Gilles 1066. évi átadása után egészen 1162-ig hat alkalommal tört ki nézeteltérés közöttük Saint-Gilles saját korábbi privilégiumai, illetve Cluny kongregáció-szervezési törekvései miatt. Következésképp nem valószínű, hogy Cluny úgymond tovább erősítené a Cluny szemszögéből „renitens” monostor, Saint-Gilles pozícióit. Végül maga az a tény is gyengítőleg hat Cluny szerepvállalására, hogy a somogyvári alapításra közvetlenül vagy közvetve utaló forrásokban Cluny nem szerepel.

Legújabban Neumann Tibor abból indult ki, hogy Szent Egyed kiválasztása nem politikai kérdés, az alapítás mögött mélyebb vallási indítékok húzódtak meg. Füssy nyomán szintén a lengyel közvetítés eshetőségét tartotta valószínűnek.[49] A legfontosabb motívum a vétkek miatti isteni büntetés eredményeképpen bekövetkező gyermektelenség lehetett, amelyet I. László éppen a lengyel példa alapján kívánt, Szent Egyed megadományozása (a somogyvári alapítás) útján elhárítani. Neumann azt is feltette, hogy a kapcsolatfelvétel már 1091 előtt megtörtént, miként arra a montecassinói apáthoz írt levél szövege is utal, mivel a fiúgyermek hiánya László Adelheiddel 1078-ban köttetett házasságát sújtotta.[50] Érvelését pusztán csak annyiban egészíteném ki, hogy László szándékát valóban indokolhatta Szent Egyed közismert bűnbocsánati szerepe,[51] de Lászlónál is, miként a lengyel példa esetében is, a fiúgyermek hiányából következő nehézségek elhárítása volt a cél, hiszen Lászlónak mindkét házasságából csak leánygyermekei születtek.

Ha mindez igaz, akkor a következőképpen rekonstruálhatjuk I. László Szent Egyedre (és Saint-Gilles du Gard monostorára) vonatkozó informálódását. A szent bűnbocsánati szerepéről, közbenjárásáról a liège-i származású Franco szerezhetett tudomást először.[52] Lehet, hogy már magyarországi tartózkodása során propagálta annak kultuszát, ám valószínűbb, hogy arra elsőként a lengyel udvarban Wladislav Hermann és Judit figyeltek fel. Szent Egyed híre a lengyel uralkodópárt ért gyermekáldást követően verhetett gyökeret I. László környezetében, aki ekkor, tehát 1085–1086 körül, határozhatta el, hogy felveszi a kapcsolatot a dél-franciaországi apátsággal, s ennek eredményeképpen került sor később, 1091-ben, a somogyvári kolostor felszentelésére.

Szent Egyed megadományozásán túl még egy másik nagyon fontos elemet kell megemlítenünk az alapító, I. László céljai tekintetében. Közismert, hogy a korai magyarországi alapítások esetében mindenütt megtalálható a lélekváltság motívuma.[53] Somogyvár esetében – Tihanyhoz hasonlóan – az alapítvány egyúttal a (első) temetkezőhely szerepét is elnyerte. I. László földi maradványait ugyanis csak később, a 12. század közepe táján szállították át Váradra, addig Somogyváron pihent,[54] nyilván nem véletlenül. Az általa alapított apátság volt hivatott arra, hogy emlékét ápolja, üdvözülését a szerzetesek imái révén előmozdítsa.

Az 1091. évi alapítás eredményeképpen Somogyvár Saint-Gilles du Gard anyakolostorának fiókapátságává vált. Ebből a tényből fakad, hogy az első szerzetesi közösséget túlnyomórészt, esetleg kizárólagosan, franciák tehették ki. Az első apát Péter korábbi saint-gilles-i prépost lett, de több társáról is feltételezhető – nevük alapján –, hogy az anyakolostorból érkeztek.[55]

 

A kiindulási pont tehát egyértelmű. Arra a kérdésre már nehezebb válaszolni, hogy ez a francia kapcsolat meddig állt fenn. Az biztos, hogy az alapítás révén igen erős szálak köttettek Somogyvár és az anyakolostor között. Ez utóbbiban necrologiumot vezettek, amelybe felvették azokat a személyeket, akikért halotti imát, officiumot mondtak. E tekintetben két érdekesség is mutatkozik. Az első, hogy e forrásban szerepel az első apát, Péter neve, május 9-én emlékeztek meg róla.[56] A második abban áll, hogy az alapító, I. László is bekerült a necrologiumba. Az anyakolostor jól informált lehetett, hiszen pontosan ismerték a király halálának napját (július 29.).[57] Erre csak akkor volt lehetőség, ha intenzív kapcsolatot tartottak fenn a somogyvári fiókapátsággal. S ez valóban így lehetett, különben aligha magyarázhatnánk meg, miként értesült Odilo, saint-gilles-i apát oly gyorsan László halálhíréről, s tudatta azt II. Orbán pápával, aki erről említést tett Kálmán királyhoz intézett 1096. július 27-én kelt levelében.[58]

A továbbiakról már hézagosabb információkkal rendelkezünk. Krónikás hagyomány tartotta fenn azt a vélekedést, amely szerint Somogyváron kizárólag francia szerzetesek voltak. Eme hírt mintegy tényként közölte Albericus trois-fontaines-i szerzetes világkrónikája, amely a 13. században keletkezett.[59] Közléseinek forrásairól alig tudunk valamit, bár magyar ügyekben való jártassága magyar forrás felhasználására enged következtetni. Annyi bizonyos, hogy a 12., sőt a 13. században is számon tartották a somogyvári fiókapátságot Saint-Gilles monosotrában. Több pápai bulla is megerősítette Saint-Gilles birtokait és jogait, s ezekben rendre az első helyen szerepel Somogyvár, utalva kitüntetett szerepére.[60]

További információkat sajnos csak közvetett úton nyerhetünk. Elsődleges jelentőségűek a Somogyvárra vonatkozó okleveles adatokban megjelenő nevek. Ezek alakja, a franciás jelleg feltűnése, támpontot adhat a franciaországi anyakolostorral való szorosabb összeköttetések feltérképezéséhez. 1204-ben Imre király szembe került a somogyvári szerzetesekkel, ugyanis Bernát spalatói érseket kívánta az apáti székbe juttatni a szerzetesek jelöltjével szemben. A szerzetesek a pápánál tiltakoztak, III. Ince pedig 1204. szeptember 14-én kelt, Imre királynak írott levelében Bernát spalatói érseknek a somogyvári apátságban tett hatalmaskodása ügyében bírákat rendelt el.[61] Ebben utalt arra, hogy a szerzetesek jelöltje latin volt, azaz neolatin nyelvet beszélő ember lehetett, s minden valószínűség szerint az anyakolostorból származó szerzetestársuk lehetett.[62] 1210-ben Gilbertus apát neve bukkan elő azon egyezség tárgyában, amely János esztergomi érsek és Tiborc ispán közvetítésével jött létre a somogyvári és a pannonhalmi apátok között a somogyi tizedek ügyében.[63] 1215-ben Herveus apát és a konvent esküt tett a győri püspök, a pécsváradi és a bakonybéli apátok előtt, arra, hogy a Somogyvár és Pannonhalma között korábban létrejött egyezséget megtartják.[64] Talán 1224-ből származik a konvent első hiteleshelyi oklevele, amelyben Sebestyén apát mellett Antal custos és Bálint cantor neve bukkan elő.[65] Ez az év egyúttal korszakhatárt is jelölhet, hiszen, miként arra Sörös Pongrác rámutatott, a hiteleshelyi tevékenység valószínüleg megkövetelte a köznyelv ismeretét. Ezt a feladatot pedig egy tisztán franciákból álló konvent nehezen tejesíthette volna.[66] Egyébként az oklevélben felbukkanó nevek is ezt támogatják: egyik sem kizárólagosan franciás jellegű. Ennek ellenére Fügedi Erik egészen az 1250-es évekig kitolta a franciás jelleg időhatárát, azzal érvelve, hogy a hiteleshelyi tevékenység szabályozása csak 1230-tól valósult meg, s az oklevél dátuma (1224) sem lehet helyes, illetve Albericus későbbi megjegyzése, 1250 körül még mint élő szabályt állapítja meg a somogyvári konvent franciákból történő összeállítását.[67]

Sörösnek igaza lehet abban, hogy a hiteleshelyi tevékenység megkövetelte a környező társadalom köznyelvének ismeretét. Ez ugyanakkor önmagában nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a konvent tagjai között – amelynek számáról sajnos nincsenek adataink – továbbra is legyenek franciák. A megvizsgált oklevelek alapján, már ahol egyáltalán nevek is előfordulnak, az 1230-as évektől már csak szórványosan fordulnak elő franciák. Biztosat természetesen nem lehet tudni, hiszen egy-két elszórt névadat aligha utal a konvent pontos összetételére. 1251-ben a somogyvári konvent bizonyságlevelében még feltűnik Balduin cantor,[68] aki vélhetően azonos az 1254-ben felbukkanó Balduin éneklő szerzetessel.[69] A további névadatok tanúsága szerint, zömmel az 1270-es évek végéről van szó, a franciák eltűntek a konvent tisztviselői közül. Egyetlen adat támogathatja, igaz csak szerény mértékben, a francia kapcsolat, illetve a francia szerzetesek további jelenlétét gyámolító elméletet. IV. Kelemen 1266. évi bullájáról van szó, amely, mint a korábbiak, újra megerősítették az anyakolostor birtokait, jogait. Ebben az oklevélben továbbra is megmaradt első helyen a somogyvári fiókapátság.[70] Az persze igaz, hogy ettől még az eleinte többségében franciák alkotta konvent összetétele ekkorra bőven „felhígulhatott”, ugyanakkor – s ez lényegében az oklevél tanulsága – Somogyvár továbbra is megmaradt Saint-Gilles du Gard fősége alatt. Hogy ez milyen mértékben befolyásolta a szerzetesi közösség megoszlását, nem tudhatjuk, de vélhető, hogy egy-egy (néhány?) francia szerzetes azért maradt az apátságban. Fügedi Erik véleménye e szerint annyiban módosítandó, hogy az 1250-es években, talán az 1260-as években is ha nem is túlnyomórészt, de még akadtak franciák a szerzetesi közösségben.

 

 

JEGYZETEK

 



[1] Horváth István: — In: Tudományos Gyűjtemény, III. 1828. 65–68. p. (továbbiakban: Horváth, 1828.)

[2] Füssy Tamás: A Szent Egyedről nevezett somogyvári benczés apátság történetéhez. In: Katholikus Szemle, 1902. 50–59., 116–133. p. (továbbiakban: Füssy, 1902.)

[3] Baumgarten Ferenc: A Saint-Gillesi apátság összeköttetései Magyarországgal. Diplomatikai tanulmány. In: Századok, 1906. 389–411. p. (továbbiakban: Baumgarten, 1906.)

[4] Sörös Pongrác: Elenyészett bencés apátságok. Somogyvár. In: Erdélyi László – Sörös Pongrác: A Pannonhalmi Szent Benedek Rend Története. (továbbiakban: PRT) XII/B. köt. Bp., 1906–1912. 149–167. p.

[5] Györffy György: A lovagszent uralkodása. In: Székely György (főszerk.): Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Bp., 1984. (Magyarország története tíz kötetben. I/2.) 893-939. p. (továbbiakban: Györffy, 1984.) 926. p.

[6] Magyar Kálmán (szerk.): Szent László és Somogyvár. Tanulmányok a 900 éves somogyvári bencés apátság emlékezetére. Kaposvár, 1992. (továbbiakban: Magyar, 1992.) Ld. még: Györffy György: A Szent László-kori Somogyvár történeti szerepe. In: Magyar, 1992. 7–11. p.; Magyar Kálmán: Somogyvár Magyarország virágzó Árpád-kori központja (Források a XI–XIV. századból). In: Magyar, 1992. 11-55. p.; Fügedi Erik: Somogyvár francia monostora. In: Magyar, 1992. 55-63. p. (továbbiakban: Fügedi, 1992.)

[7] Neumann Tibor: 11. századi királyi monostoraink alapításának indítékai. H.n. 1999. (Kézirat. Készült a XXIV. Országos Tudományos Diákköri Konferenciára, 1999.) (továbbiakban: Neumann, 1999.)

[8] Baumgarten, 1906. 391–392. p.

[9] Baumgarten, 1906. 393. p.

[10] Baumgarten, 1906. 395. p., 1. sz. jegyz.

[11] Baumgarten, 1906. 398. p.

[12] „… per ensem, vexillum, sceptrum et coronam …” Idézi: Székely György: Koronaküldések és királykreálások a 10-11. századi Európában. In: Századok, 1984. (továbbiakban: Székely, 1984.) 941. p.

[13] Székely, 1984. 940-941. p.

[14] Györffy, 1984. 933. p.

[15] Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896-1196). Szeged, 1996. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 2.) 111-112. p. (továbbiakban: Makk, 1996.); VII. Gergely levele Nehemiáshoz (1077): „… ut regem, qui inter vos electus est”; VII. Gergely levele Lászlóhoz (1079): „Gregorius episcopus servus servorum Dei Ladizlao Ungarorum regi salutem et apostolicam benedictionem.” Györffy, Georgius (ed.): Diplomata Hungariae Antiquissima accedunt epistolae et acta ad historiam Hungariae pertinentia Volumen I ab anno 1000 usque ad annum 1131. H.n. é.n. 220-221., 223-224. p. (nr. 75., 77.) (továbbiakban: DHA.)

[16] Makk, 1996. 131. p.

[17] Makk, 1996. 134. p.

[18] Az alapítás napi keltezésére biztos adattal nem rendelkezünk, ám elég valószínű, hogy azt az anyakolostor (Saint-Gilles du Gard) védőszentjének ünnepéhez, szeptember 1-hez igazították.

[19] Személye nem problémáktól mentes, mivel egyes német kutatók szerint Teuzo éppen nem II. Orbán, hanem III. Kelemen ellenpápa híve volt. Erre vonatkozólag ld. Makk Ferenc: Magyar külpolitika, 896-1196. Szeged, 1990. (Akadémiai doktori értekezés. Kézirat.) 207. p., 137. sz. jegyz. (továbbiakban: Makk, 1990.) Véleményem szerint azonban ez nem áll, mivel több adat is azt támasztja alá, hogy az itt szereplő Teuzo a SS Giovanni e Paolo presbiter-kardinálisa, azaz mindenképp a reformpápaság feltétlen híve volt, nem pedig III. Kelemen ellenpápa embere. Vö.: Kiss Gergely: „Teuzo sancte Romane Ecclesie legatus, ... Teuzo cardinalis”. (Adalékok az I. László-kori pápai-magyar kapcsolatok történetéhez). In: „Magyaroknak eleiről” Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szeged, 2000. 265-276. p.

[20] „Quamvis peccator existam, quoniam cura terrene dignitatis absque gravissimis non potest promoveri criminibus...” Idézi: Fraknói Vilmos: Szent László levele a montecassinoi apáthoz. In: Értekezések a történeti tudományok köréből, XIX. Bp., 1901. 3-4. p. (továbbiakban: Fraknói, 1901.); DHA. 272. p. (nr. 91.)

[21] „Sancti Egidii concregacioni me litteris meis commisi” Kostrencic, M.: Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae, t. 1. Zagreb, 1967, 197-198. p. (nr. 158.), ill. újabban: DHA 265., 271-272. (nr. 87, 91.)

[22] „Scias etiam me sancti Egidii abbati plurima in terre Ungarie prestitisse beneficia” Uo.

[23] „quod si tibi imago futuri beneficii, scilicet quandoque me per legatos tuos exquisieris [...] confirmatum tibi per hunc scriptum, quicquid in Ungaria et Messia et Sclavonia vestro loco nostri homines offere voluerint” Uo.

[24] „per capellano nostro [!] et Sorinum nostrum militem quos V[rbano] apostolico mitto” Uo.

[25] „Porro si neutra ad presens agere possis, saltim per legatum, quem papa mihi mittet, quod ac quomodo velis, rescribe” Uo.

[26] Fraknói Vilmos véleménye szerint László kapcsolatot akart kiépíteni I. Roger sziciliai normann királlyal, s ezügyben közvetített volna a montecassinoi apát, Odesirius, legatus útján tudatva az esetleges eredményt Lászlóval. Fraknói itt megelőlegezi a Kálmán korában házassággal is megerősített normann-magyar kapcsolatot. Fraknói, 1901. 11. p.

[27] Erre utal, hogy I. László 1091 végén, legkésőbb 1092 elején találkozott és megegyezett a német-római császárral. Makk, 1990. 207-208. p. További fontos adalék az is, hogy II. Orbán pápa később, 1096-ban, Kálmánhoz intézett levelében úgy jellemezte I. László uralkodásának végét, hogy „Inter has diabolice persecutionis procellas iam diu regnum tuum ab Apostolice Sedis obedientia desivit et erroris huius principibus ac ministris deditum per latioris vie devia seductum est. ” DHA 318. p. (nr. 109) Ez egyet jelent azzal, hogy László szakított a (reform)pápasággal.

[28] II. Orbán számára felbecsülhetetlen érték volt ugyanis a toulouse-i gróf, IV. Raimund megnyerése a maga számára. Saint-Gilles kegyura többszöri kiátkozás után (házasságai, ill. a monostor sérelmére elkövetett tettek miatt) éppen az apátok, különösen az 1091-ben Magyarországon is megjelenő Odiló révén válik a keresztes hadjárat egyik vezető alakjává – mint „christiane milicie excellentissimus princeps”. Adhemar legatus kíséretében az egyik hadsereg vezetésével indul útnak az Adria partvidékén. Emellett II. Orbán 1095-1096-os dél-franciaországi utazása során, melynek alapmotívuma a keresztes háborúra való felhívás Clermontban, két alkalommal is felkeresi Saint-Gilles-t konkrét tárgyalások céljából Raimunddal ill. legátusával a keresztes háborúra vonatkozólag. E látogatások alkalmával több időt tölt el Saint-Gilles-ben mint általában a monostorok többségében. IV. Raimundra vonatkozólag: Hill, J.H. – Hill, L.L.: Justification du titre de Raymond de Saint-Gilles: „Christiane milicie excellentissimus princeps”. In: Annales du Midi, 66. Paris, 1954. 101-112. p.; Hill, J.H. – Hill, L.L.: Raymond de Saint-Gilles, 1041 (ou 1042) – 1105. In: Bibliothčque méridionale, 2e série, tome XXXV. Toulouse, 1959. II. Orbán utazásához: Crozet, René: Le voyage d'Urbain II en France (1095–1096) et son importence de point de vue archéologique. In: Annales du Midi t. 49. Paris–Toulouse, 1937. 42-70. p., ill. Uő: Le voyage d'Urbain II et ses négocations avec le clergé de France 1095–1096. In: Revue Historique Mémoires et études 62. t. CLXXIX, avril-juin 1937. 271-311. p.

[29] Vielliard, Jeanne: Le Guide du pélèrin de Saint-Jacques de Compostelle, Texte latin du XIIe siècle, édité et traduit en français d'après les manuscrits de Compostelle et de Ripolli, 4e édition, 1969. V–XXI. (továbbiakban: Vielliard, 1969.) A keletkezés 1139 körülre tehető, az ötödik könyv szerzősége esetében a francia származás kimutatható. Belső szerkezetét tekintve 11 fejezetre osztható: I. De viis Sancti Jacobi, II. De dietis apostolici itineris, III. De nominibus villarum itineris ejus, IIII. De tribus bonis edibus mundi, V. De nominibus viatorum Sancti Jacobi., VI. De amaris et dulcibus aquis itineris ejus, VII. De qualitatibus terrarum et gentium itineris ejus, VIII. De sanctorum corporibus requiendis in itinere ejus et de passione sancti Eutropii, IX. De qualitate civitatis et ecclesie Sancti Jacobi, X. De discrecione oblationum altaris Sancti Jacobi, XI. De peregrinis Sancti Jacobi digne recipiendis.

[30] „Quator vie sunt que ad Sanctum Jacobum tendentes, in unum ad Pontem Regine [Puente al Reina], in horis Yspanie [Hispania] coadantur; alia per Sanctum Egidium [Saint-Gilles] et Montem Pessulanum [Montpellier] et Tholosam [Toulouse] et Portus Asperi [Somport] tendit;” (capitulum I.), Vielliard, 1969. 2. p.

[31] Más címmel szerepel, de lényegében ugyanarra utal, mint a 31. jegyzetben a VIII. capitulum mellett szereplő cím. „De corporis que in ytinere Sancti Jacobi requiescunt, que peregrinus ejus sunt visitanda”. Vielliard, 1969. 34. p.

[32] Vielliard, 1969. 35-47. p.

[33] Vielliard, 1969. 53-57. p. (Szt Léonard), és 65-79. p. (Szt. Eutropius)

[34] Goiffon: Bullaire de l’abbaye de Saint-Gilles. Nîmes, 1882. (továbbiakban: Goiffon, 1882.) 55-57. p., No. XXXVII.

[35] A pontos meghatározásokat Goiffon adja meg az említett bullához fűzött kiegészítő jegyzetekben (1-9) Goiffon, 1882. 56. p., ill. Magyar, 1992. 200. p., 9. ábra 2., mely azonban igen zavarólag, talán tájékoztatásul mai országhatárokat is megad.

[36] Vonatkozik ez II. Ince 1132. évi, III. Ince 1208-as igen részletes (65 felsorolt monostorral!), IV. Kelemen 1266-os konfirmációs bullájára. Goiffon, 1882. 71-73. p., (nr. LII), 104-112. p., (nr. LXXX)., 178-180. p., (nr. CXXXVIII)

[37] Baumgarten, 1906. 403. p.

[38] „Hoc autem omnibus notum sit, locum [predictum] et abbatiam predictam alodium esse sancti Petri, que dono domni pape Romani tenemus, queque domno predicto abbati Hugoni, et ejus successoribus, salva fidelitate Romane ecclesie, et domni pape, tradimus perhenniter habendam et regulariter ordinandam; ita tamen census X solidorum debitus omnibus annis Romane ecclesie persolvatur.” Bernard, A. – Bruel, A. (éd.): Receuil des chartes de l'abbaye de Cluny, I-IV, t. IV. (Collection des documents inédits sur l'histoire de France) Paris, 1886-1888. 517–519. p. Idézett hely: 518. p. (nr. 3410).

[39] Guy de Valous: Le monaschisme clunisien. Paris, 1957. II. 58-59. p.

[40] Horváth, 1828. 65-68. p.

[41] Füssy, 1902. 119. p.

[42] Füssy, 1902. 119-122. p.

[43] Füssy, 1902. 122. p.

[44] Chronica Polonorum Liber I. 30-31.: Pertz, G.H. v. (Hrsg.): MGH SS IX. Chronica et annales aevi Salici. 1851. 442-443. p. A gyermektelenség elleni adománytételre ld. David, Pierre: La Pologne dans l'obituaire de Saint-Gilles en Languedoc au XIIč sičcle. In: Revue des Etudes Slaves, 1939. 218-219. p. (továbbiakban: David, 1939.)

[45] Cosmae Pragensis Chronica Boemorum Liber II. 36.: MGH SS. Nova Series 2. München, 1980. 133–134. p.

[46] David, 1939. 219. p.

[47] Engel Pál – Koszta László: A veszprémi püspökség püspökei. In: Korai Magyar Történeti Lexikon. 9-14. század. Bp., 1994. (továbbiakban: KMTL.) 728. p.

[48] Winzer, Ulrich: S. Gilles. Studien zum Rechtsstatus und Beziehungsnetz einer Abtei im Spiegel ihrer Memorialüberlieferung. Münstersche Mittelalter-Schriften. München, 1988. (továbbiakban: Winzer, 1988.) 369. p.; David, 1939. 218-219. p.

[49] Neumann, 1999. 8-12. p.

[50] Neumann, 1999.11-12. p.

[51] Neumann, 1999. 6-8. p.

[52] Neumann, 1999. 7. p., 44. jegyz.

[53] Az alapítólevél szövege úgy fogalmaz, hogy „Quam cum territorio suo predictus rex audiens opinionem meritorum beati Egidii confessoris ad honorem sancte et individue Trinitatis et beatorum apostolorum Petri et Pauli et Sancti Egidii confessoris, pro redemptione anime sue et antecessorum suorum et omnium fidelium christianorum, in presentia dompni Odilonis abbatis prelibatis apostolis Petro et Paulo et Beato Egidio dedit …”. DHA 267. p. (nr. 88)

[54] II. Paszkál pápa 1106-ban még úgy tudta, hogy László teste Somogyváron volt: „Latisclauus […] Ungarorum rex ad honorem Dei et sanctorum apostolorum Petri et Pauli in memoriam sancti confessoris Aegydii Semichensem fundavit ecclesiam […] obtulit, ubi et eius corpus venerabile requiescit.” DHA 352. p. (nr. 129.)

[55] Péterre: „Petrus prepositus, qui postea primus inde abbas effectus est”. Ilyen jellegzetes nevek voltak még: Rostagnus Rainonis, Rostagnus, Ugo (Hugó). DHA 268. p. (nr. 88.)

[56] Winzer, 1988. 357. p.

[57] Winzer, 1988.376. p.

[58] DHA 317-318. p. (nr. 109.)

[59] Albericus monachus Trium Fontium: Chronicon ab urbe condito usque ad anno 1241, a[nno] 1078: „Hic [sc. sanctus rex Logescelaus] in Ungaria fundavit nobilissimam abbatiam de Semigis, in qua non solent recipi nisi Franci.” Gombos, Franciscus Albinus: Catalogus fontium historiae hungaricae … Budapestini, 1937. I. 27. p. Albericusra (1252 után) Almási Tibor: Albericus Trium Fontium. KMTL. 35. p.

[60] II. Callixtus pápa megerősítő bullája Hugó saint-gilles-i apátnak, 1119. június 28.: „[...] Porro universa, que in presenti XII [XIX] indictione monasterium vestrum concessione pontificum, liberalitate principium, oblatione fidelium vel aliis iustis modis possidet, sive in futurum largiente Deo poterit adipisci, quieta semper tibi tuisque successoribus et illibata permaneant. In quibus hec propriis visa sunt adnotanda: abbatie videlicet Egydii de Ungaria [...] cum capellis et aliis possessionibus ad eas pertinentibus […]” DHA. 410. p. (nr. 150.); II. Ince pápa megerősítő bullája Péter saint-gilles-i apátnak, 1132. december 10.: „[...] Porro universa, que in presenti decima indictione monasterium vestrum, concessione pontificum, liberalitate principium, oblatione fidelium seu aliis justis modis possidet seu in futurum, largiente Domino, poterit adipisci, quieta semper tibi tuisque successoribus et illibata permaneant; in quibus hec propriis nominibus duximus exprimenda : Abbatie videlicet Egydii de Ungaria, […]” Goiffon, 1882. 74. p.; III. Ince pápa megerősítő bullája Pontius saint-gilles-i apáthoz, 1208. november 12.: „[...] Preterea statuimus ut quascumque possessiones, quecumque bona idem monasterium in presenti harum juste et canonice possidet, aut in futurum concessione pontificum, largitione regum vel principium, oblatione fidelium seu aliis iustis modis, prestante Domino poterit adipisci, firma tibi tuisque successoribus et illibata permaneant;.in quibus hec propriis duximus exprimenda vocabulis: Abbatias videlicet Sancti Egidii de Ungaria, […]” Goiffon, 1882. 105. p.; IV. Kelemen pápa megerősítő bullája a saint-gilles-i apáthoz és a szerzetesekhez, 1266. július 23.: „[...] Preterea statuimus ut quascumque possessiones, quecumque bona idem monasterium juste et canonice possidet, aut in futurum concessione pontificum, largitione regum vel principium, oblatione fidelium seu aliis iustis modis, prestante Domino poterit adipisci, firma vobis vestrisque successoribus et illibata permaneant;.in quibus hec propriis duximus exprimenda voculis: Locum ipsum in quo prefatum monasteruim situm est cum omnibus pertinentiis suis; Sancti Egidii de Ungaria, […]” Goiffon, 1882. 179. p.

[61] Monumenta Romana episcopatus Vesprimiensis Edita Collegio Historicorum Hungarorum Romano. –  A veszprémi püspökség római oklevéltára. I. 1103–1276. Budapestini, 1896. I. 12. p.; Bónis György: Szentszéki regeszták. Iratok az egyházi bíráskodás történetéhez a középkori Magyarországon. Szerk. Balogh Elemér. Bp., 1997. 26. p. (nr. 62.)

[62] PRT XII/B. 152. p.; vö. Fügedi, 1992. 57-58. p.

[63] Ezt az esztergomi káptalan bizonyságlevele tartalmazza. PRT I. 617–618. p.

[64] PRT I.  632., 632–633. p.

[65] Ipolyi Arnold – Nagy Imre – Véghely Dezső (szerk.): Codex diplomaticus patrius. Hazai okmánytár. VII. köt. Bp., 1876. 11. p. Dátuma bizonytalan, hiszen csak 1390-es átirata ismert.

[66] PRT XII/B. 152-153. p.

[67] Fügedi, 1992. 58-59. p.

[68] Wenzel Gusztáv (szerk.): Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. Árpádkori új okmánytár. VII. köt. Bp., 1870. 376-377. p.

[69] PRT XII/B. 153. p.

[70] Goiffon, 1882. 178-180. p. (nr. CXXXVIII.)

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,