A vallásügy általános helyzete Erdélyben az 1760-70-es években

A 16-17. században alakult ki Erdély sajátos vallási berendezkedése, a bevett és tűrt vallások rendszere. A rendszer kialakulásának kettős oka volt: 1. A reformáció irányzatainak elterjedésével olyan erőegyensúlyi helyzet alakult ki, amelyikben egyik fél sem tudott leszámolni a másikkal. 2. A kialakuló fejedelemség állandó fenyegetettségben létezett, amelyben szükség volt a rendelkezésre álló erőforrások maximális kihasználására. A bevett vallások közismerten a római katolikus, evangélikus, református, unitárius, a tűrtek a szombatosok, az alvinci anabaptista közösség és az erdélyi románság görög szertartású keleti egyháza. A két kategória között az alapvető különbség a közjogi helyzetben volt. Míg egy bevett vallás (religo recepta) létére alkotmányos, törvényi garanciákkal bírt, egy tűrt vallás (religio tolerata) ilyen súlyú garanciákkal nem rendelkezett, léte az állam szempontjából vett hasznosságon alapult, gyakorlatát megtűrték, de ezt igazából időleges, átmeneti helyzetnek tekintették. Szükséges ugyanakkor azt is leszögeznünk, hogy a bevett vallások rendszere sem jelentett e vallások közötti valódi vallásegyenlőséget. A fejedelmi időkben különösen a római katolikusokat és az unitáriusokra érte számos hátrányos megkülönböztetés.[1]

Az erdélyi püspöki megyében a 16-17. századra tehető egy sajátos erdélyi római katolikus egyházi önkormányzat megalakulása. A rendeknek nem lehetett katolikus pap tagja, ezért kialakult a gyakorlat, hogy a római katolikus vallás képviseletét a fejedelem és az országgyűlés előtt világi főúri családjai látták el. A katolikus főurak előterjesztéseket tettek, a sérelmek esetén felemelték szavukat. Alapítványokat, iskolákat létesítettek, ingatlanokat szereztek meg vagy vissza, vikáriust választottak és felügyelték az egyes egyházközségek működését. Kúriáikban papot is tartottak, s ezáltal egy-egy vidék katolikus híveinek lelkigondozását is megoldották. Az 1653-ban kiadott Approbatae Constitutiones törvénykönyv a fejedelemség idején hozott törvényeket rendezte és új formában szentesítette. Ez az Erdély jogi helyzetét meghatározó törvénykönyv is megerősítette a katolikusokat érintő hátrányos megkülönböztetést. Ennek értelmében kifejezetten felszínre hozta a katolikusokat érzékenyen érintő kettős sérelmet: a püspöki funkció és a jezsuita rend ügyét, mégis jogilag ez a törvénykönyv ismerte el az intézményesült Katolikus Státust az egyházmegye képviseleti szervének például az egyház anyagi ügyeivel kapcsolatos kérdésekben.[2]

Az uralomváltás 1686 és 1699 közötti időszakában, a törökellenes háború során Erdély helyzete gyökeresen megváltozott. 1690-91-ben a Habsburg császár, I. Lipót híres okiratával, a Diploma Leopoldinummal szabályozta Erdély közjogi viszonyait. A Diploma Leopoldinumot 1691-ben a rendek is elfogadták, s ez másfél évszázadra az osztrák császári dinasztiához kötötte Erdélyt. Ettől kezdve a politikai életben a katolikum és a Habsburg-pártiság mindinkább egyet jelentett. Lipót diplomája nem ismerte el az erdélyi fejedelemség szuverenitását, hanem a királyi korona jogán birtokolt tartománnyá tette, s élére a gubernátort – főkormányzót –, illetve a Guberniumot, a főkormányszéket állította.[3] Bár a diploma szerint a felekezetek egymáshoz való viszonyában nem történt változtatás, a katolikusok megbékítésére a Diploma Leopoldinum elrendelte, hogy a katolikusok építhetnek Kolozsvárott új templomot imaházuk helyén, és Fehérvárott megújíthatják Báthori Kristóf leromlott templomát, valamint ugyanazon szabadsággal gyakorolhatják vallásukat és építhetik templomaikat, mint a többi bevett vallások hívei, tehát ha kevesen vannak és jövevények, akkor magánúton, ha számosabbak, akkor nyilvánosan. Ez utóbbi rendelkezés elméletileg (protestáns felfogás szerint) elhárított minden akadályt a katolikusok vallásegyenlősége elől. Ezek az engedmények mégsem elégítették ki a katolikusokat, akiknek sérelmeik ügyében a Diploma rendelkezése (3. pont) alapján tárgyalásokat folytattak a protestánsokkal. Ezek kudarca után uralkodói döntőbíráskodás igyekezett a vitát rendezni. A Habsburg-érdekek erdélyi meghonosítása magával hozta a katolikusok sérelmeinek fokozatos érvényvesztését, sőt olyan további térnyerést is, amely a katolikus felfogás szerint a valós vallási egyensúly megteremtését szolgálták. Természetesen a katolikusok ezt nem a bevett vallások közötti egyensúlyként, hanem a katolikus és a nem katolikus vallások közötti egyensúlyként értelmezték. A katolikus térnyerés a legfontosabb dokumentumai azok az általában uralkodói oklevelek, diplomák formájában kiadott iratok voltak, amelyeket a kortársak külön-külön is Diploma Leopoldinumként emlegettek. Közkeletű elnevezéseiken ezek a következők voltak: az 1693. április 9-i vallásügyi pótdiploma; az 1693. május 14-i Alvincziana Resolutio (Alvinczi-féle döntés); az 1699. február 16-i első uniós diploma; az 1699. szeptember 5-i katolikus pótdiploma és az 1701. március 19-i második uniós diploma. Ezeknek legfontosabb római katolikusokat érintő rendelkezései a következők voltak.[4]

A vallásügyi pótdiplomában úgy rendezték az egykori katolikus javak kérdését, hogy a rendek ígéretet tettek arra, hogy 15 ezer Ft-on visszaváltják a kolozsmonostori uradalmat, és odaadják azt katolikus egyházi célokra. Az Alvincziana Resolutio elrendelte Kolozsvárott a piactéri unitárius templom átadását a katolikusoknak (ami azonban csak 1716-ban valósult meg), a jezsuita rend kérdésében pedig kimondta, hogy a katolikus ifjúságot megfelelő személyek tanítsák. Katolikus püspök kinevezésére csak 1696-ban került sor, sőt katolikus püspök hivatalát csak 1716-ban tudta Erdélyben elfoglalni. 1699. november 12-én a jezsuiták ünnepélyesen bevonultak Kolozsvárra és Szebenbe.[5] Az 1699-es katolikus pótdiploma eltörölte a római katolikusok vallásegyenlősége ellen hozott törvényeket, statútumokat, szokásokat. Ennek a rendelkezésnek csak az volt a problémája, hogy nem határozta meg, melyek ezek. A rendelkezés becikkelyezése is csak jóval később, az 1744-es országgyűlésen történt meg. A fenti dokumentum ezen túl kimondta, hogy a római katolikusok a többi vallásfelekezettel (különösen a reformátusokkal) azonos kiváltságokkal rendelkeznek. Ezt azonban nehéz volt a gyakorlatban megvalósítani, hiszen például a kiváltságok közé tartoztak a tizedadományok is. Végül egy szükséges és méltányos rendelkezése: a római katolikusok tizednegyedét nem az akatolikus papoknak, hanem saját egyházuk papjainak fizetik.[6]

A Habsburgok erdélyi vallási berendezkedésének következő fontos összetevőjét az állások betöltésének vagy más néven kandidációnak a szabályozása adta. Az 1691-es Diploma Leopoldinum elrendelte, hogy az összes tisztséget erdélyi honfiak fognak betölteni vallásra való tekintet nélkül (5. pont), ahol ugyanakkor az uralkodónak volt fönntartva a rendek beleegyezésével történő honfiúsítás joga. Erdély főtisztségeinek erdélyi honos, bevett valláshoz tartozó nemesek és előkelők közül kellett kikerülnie (7. pont). Az újonnan fölállított Gubernium 12 tanácsosa és a Királyi (korábban Fejedelmi) Tábla 12 ülnöke közül legalább 3-3 katolikusnak kellett lennie. (9. pont) A fentiekkel szemben az Alvincziana Resolutio már a református-katolikus paritást szorgalmazta a Guberniumon és a Királyi Táblán belül a többiek rovására, amikor úgy rendelkezett, hogy ha nincs alkalmas evangélikus vagy unitárius jelölt, akkor az üresedő helyeket az uralkodó reformátusokkal vagy katolikusokkal fogja betölteni, úgy hogy a reformátusok és katolikusok száma egyenlő legyen.

Az 1699-es katolikus pótdiploma a Diploma Leopoldinum főtisztségeire hármas jelölést írt elő, amelyből egy személynek mindig katolikusnak kellett lennie, valamint előírta, hogy városi, mezővárosi tisztségekre a katolikusok - nem katolikusok egyenlő számban („aequali numero”) alkalmazandók. Ezt a meglehetősen homályos rendelkezést a Birodalom kormányzata már III. Károly időszakában hajlamos volt a katolikusok és protestánsok 1:1 arányaként értelmezni. A pótdiploma végrehajtása természetesen késett: a vezető elit többsége változatlanul protestáns volt.[7]

A pótdiplomák rendelkezéseinek ellenhatásaként a protestáns rendek természetesen országgyűlési határozatokkal igyekeztek védeni jogaikat és birtokviszonyaikat. A török háború győzelmes előrehaladása és befejezése során az udvari politika önkénye egyre erősödött. Még a Lipót-féle diplomák is egyre veszítettek súlyukból, és helyettük bécsi rendeletek kezdték (volna) szabályozni Erdély közjogi viszonyait. 1701-ben már rendeleti úton gondoskodott (volna) a római katolikus püspök számára lakásról és ellátásról, a rá következő évben pedig elrendelte az alvinci püspöki birtok visszaadását is. A püspök a további években mégsem telepedhetett le Erdélyben, nem utolsó sorban a kibontakozó Rákóczi-féle szabadságharc körülményei miatt.

A Státus jogi helyzete a körülmények hatására tovább szilárdult. A visszaállított, de igazából működni nem tudó püspökség rá bízta a feloszlatott szerzetesrendek vagyonának a kezelését, az iskolákról való gondoskodást, plébániák segélyezését és építését, stb. 1711-ben hozták létre az állandó igazgatótanácsát, amelynek kétharmada világiakból, egyharmada pedig egyháziakból állt. A Státus megkapta a püspökjelölés jogát is, három jelöltjéből az uralkodó választotta ki az erdélyi római katolikus püspököt. Jobbára a Státus soraiból kerültek ki azok a tanácsosok is, akik a Guberniumban a katolikus érdekeket képviselték. 1696-tól ők alkották a Guberniumon belül a Consilium Catholicumot (a Katolikus Tanácsot).[8]

Az 1711-es szatmári békekötéssel végleg megszilárdult a politikai fordulat Erdélyben. Egy évvel később meghalt Illyés András, a bécsi udvar által támogatott, de Erdélyben működni soha nem tudó püspök. III. Károly Habsburg császár 1713-ban Mártonfi Györgyöt nevezte ki erdélyi megyéspüspökké, aki 1716-ban az országgyűlési részvétel mellé uralkodói kegyből báróságot és guberniumi tanácsosságot is kapott. A püspök visszakapta a gyulafehérvári székesegyházat, ahol püspöki székhelyét be is rendezte, a rendek megváltották és visszaszolgáltatták a püspöki javadalmak egy részét, újjáalakult és működni kezdett a káptalan. A püspökre kezdettől ránehezedő politikai szerep nem egyszer háttérbe szorította a pasztorációs és egyházszervezési szempontot. Mégis Mártonfi és utódai legsürgetőbb tennivalójukként tekintették a lelkipásztori munka újraszervezését és a papképzés javítását.[9]

A 18. század első felében a szerzetesrendek virágkorukat élték Erdélyben. A korábbi elnyomatás után számban és szellemi erőben hatalmas növekedésen mentek át. A ferencesek intézményalkotó munkája nyomán mintegy húsz új rendház épült, s ezzel a már 1640-ben megalapított kusztódia (őrség) átfogó hálózattá fejlődött. A kusztódia 1729-től rendtartománnyá alakult, Szent Istvánról nevezték el. Szellemi megerősödésük egyik jele a csíksomlyói kolostorban Kájoni János már 1686-ban felállított nyomda építő munkássága volt. Sokat köszönhet a 17-18. századi erdélyi katolikus egyház a minoritáknak is, akik Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Besztercén, Kantában és Enyeden telepedtek le. A pálosok Tövisen, Tordán és Ilyefalván működtettek rendházat. A szerzetesrendek megerősödése egyértelműen felvirágoztatta a katolikus oktatásügyet, különösen pedig a jezsuiták újbóli meghonosodása. Iskolahálózatuk már a guberniumi időszak kezdetétől fokozatosan épült ki. Számottevőek voltak a kolozsvári, gyulafehérvári, székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi, szebeni jézustársasági iskolák. Kolozsvári intézetük főiskolával egészült ki. Új templomot is építettek itt. A mintegy 40 kolozsvári jezsuita nem kisebb kulturális csomópontokat szervezett és tartott fenn, mint a Szent József fiúnevelő intézet, a Báthori-Apor szeminárium és az ebből kivált, a nemes fiatalok neveltetését szolgáló Mária Terézia konviktus. Feloszlatásuk után 1776-ban pozícióikat Erdélyben is a piaristák vettek át, akik korábban Besztercén és Medgyesen voltak jelen.[10]

A 18. századi katolikus kultúraépítésében jelentős szerepet játszott néhány főúri család, amely valóságos mecénásként lép fel az egyházi kezdeményezések támogatására. Így Apor István vagy a Hallerek bőkezűsége számos templom helyreállítását tette lehetővé, például a gyulafehérvári Báthori-templomét vagy a borbándiét, az esztelnekiét, a tövisiét.[11]

A katolikusok számos esetben kérték az Approbata és Compillata katolikusellenes cikkelyeinek eltörlését (1712; 1724; 1730). A protestáns rendek sokáig ellenálltak, mert a katolikusellenes törvények eltörlésében a négy bevett vallás rendszere, végső soron pedig Erdély rendi alkotmánya megbontásának veszélyét látták. A jogegyenlőség követelését azonban a katolikusok mindig kiegészítették más, ellenreformációs célkitűzésekkel is. 1724-ben követelték az aposztázia büntetését, a nem katolikusok külföldi (vagy akár magyarországi) kapcsolatainak elzárását, az unitárius egyház működésének szinte teljes meggátlását, tagjainak hivatalképtelenné nyilvánítását, a szombatosság kiirtását. Az eredmény akkor csak néhány per szombatosok ellen (1724–1729). 1730-ban a protestáns ellenakció hatására az országgyűlés és a kormányszervek nem döntöttek, erre III. Károly 1731-ben úgy tárgyaltatta meg az ügyet, hogy az akkor már nyomasztó katolikus többségű Gubernium különböző ügyrendi és egyéb indokokkal való kirekesztette a tanácskozásból a legtekintélyesebb protestáns tanácsosokat. Az így megtisztított Gubernium az alábbi előterjesztést tette. A négy bevett vallásfelekezet egyenlősége töröltessék el. A nem katolikusok vallásgyakorlatának engedélyezése a király tetszésétől függjön. Adják vissza a katolikusoknak az általuk alapított templomokat, iskolákat és javadalmaikat. A kolozsvári jezsuita akadémia egyetemmé fejlesztendő, a protestánsoknak viszont el kell tiltani a külföldi egyetemek látogatását. nyomda felállítását királyi engedélyhez kell kötni, csak cenzúrázott művet lehessen kinyomtatni. A vegyes házasságok ügyei a katolikus szentszék elé tartozzanak.[12] III. Károly már korábban eltiltotta Erdélyben is a templomoknak és iskoláknak királyi beleegyezés nélküli alapítását.[13] A protestánsokat 1731-34 között büntetőperrel, büntetőperes feljelentésekkel és karhatalmi erővel szorították rá ennek betartására.[14] Bár az 1731-i javaslatok nem kerültek végrehajtásra, mégis – mint később látni fogjuk – erősen befolyásolták a későbbiekben folytatott központi valláspolitikai irányvonalat.

1740-ben új uralkodó vette át mindazokat az országokat és tartományokat, amelyek a Pragmatica Sanctio értelmében őt illették: a negyven évig uralkodó Mária Terézia. Neve és alakja számos vonatkozásban bevésődött a magyarok emlékezetébe. Az előzmények ellenére is az ő neve fémjelzi leginkább a katolikus restaurációnak azt a folyamatát, amelyet protestáns szemszögből ellenreformációnak is nevezhetünk.

A vallásegyenlőségért folytatott katolikus küzdelem az 1744. évi erdélyi országgyűlésen hozta meg gyümölcsét, amikor is Czernin főhadiparancsnok-helyettes határozott fellépése a rendeket a katolikusellenes törvények eltörlésére kényszerítette.[15] Az 1744. évi erdélyi országgyűlés határozatai a katolikusok vallásszabadságát a legteljesebb mértékben szavatolták. A 7. törvénycikk szerint sem a püspökség, sem a káptalan, sem a kanonoki intézmény visszaállítása nem vitatható a továbbiakban. A jezsuitákat kitiltó rendeletek érvényüket vesztették. A felekezetek közötti jogi egyensúly és a viszonosság helyreállt.[16]

A protestáns rendek értelmezésében a teljes paritás helyreállítása utáni bármilyen engedmény a négy bevett vallás rendszerét, s ezáltal Erdély alkotmányos rendjét bontotta volna meg, így a katolikusok preferálása a továbbiakban – néhány kivételtől eltekintve – csak rendeleti úton volt elképzelhető. 1751. augusztus 13-án kelt az Erdélyben korábban ismeretlen aposztáziarendelet, amely a perjuria (kizárás a tanúskodásból, felperességből, hivatalképességből) büntetését szabta a katolikus vallást elhagyókra.[17]

Az 1751-es év terméke volt a katolikusoknak a nem katolikusokkal kötött házasságainak szabályozása is. A rendelkezés szerint ilyen házasságot csak a katolikus püspök engedélyével lehetett kötni. A vegyes házasságba lépőknek reverzális kellett adniuk arról, hogy katolikus pap előtt katolikus módra esküsznek, mindkét nemű gyermekeiket a katolikus vallásban nevelik, és a nem katolikus félnek ígéretet kellett arra tennie, hogy házastársát nem akadályozza vallása gyakorlásában.[18] 1751-ben rendelet írta elő a székek és megyék választott tisztségviselőinek uralkodói megerősítését. Újabb rendeletek nyomán a megyéknek a tisztségviselők személyére kellett megelégedniük a jelölés jogával.[19]

1752-ben a diákok külföldre utazására vonatkozó fejedelemség korabeli törvények érvényét szorította meg a Habsburg-kormányzat. A protestánsok évszázados gyakorlata volt a diákok külföldre küldése, arisztokrata-fiaké éppen úgy, mint szegényebb, de nagy tehetségű diákoké. Az 1752. évi korlátozások elsősorban ez utóbbiakat sújtották. A kiutazás alapfeltételévé lett az 1752:I. tc. szerint, hogy külföldi útra engedélyt csak az kérhet, akinek sajátjából vagy patrónusainak magánvagyonából rendelkezésre állnak az út költségei, és tilos e célból az adózó néptől gyűjteni. A jelöltek alkalmasságának megítélésében már nem volt elegendő iskolai bizonyítványuk, hanem a Gubernium is küldött ki biztosokat ennek megvizsgálására. Azt is a Guberniumnak kellett eldöntenie, származik-e haszon a közjóra a diákok kiutazásából. Ha a Gubernium vagy a gubernátor ezek után mégis kiadta az útlevelet, ezt még az udvarban is be kellett mutatni, s ott kötelezvény kellett adni arról, hogy csak a Habsburg-birodalommal baráti viszonyban lévő államokat keresik föl, ami – különösen a század közepének külpolitikai viszonyai között – nem csekély korlátozás volt. Bár az 1761-64 közötti erdélyi egyetemalapítási tervek (és vele együtt a kiutazás teljes eltiltása) különböző tényezőkön sorra megbuktak, a kiutazások mégis csak meglehetősen nagy korlátozások mellett folytatódhattak.

1753-tól megjelent a cenzúra is Erdélyben: minden sajtó alá kerülő művet előbb be kellett mutatni a Guberniumnál, amelynek engedélye nélkül semmi sem volt árusítható. A Guberniumnak pedig el kellett tiltania a nyomdákat minden olyan mű kiadásától, amelyek az Isten tisztelete, a fejedelem személye és jogai, az ország közállapota és belbékéje, a bevett vallásfelekezetek elleni nézeteket vagy új eretnekséget tartalmaztak.[20] Mindezeknek a rendelkezéseknek a végrehajtása becikkelyezés, a rendek és táradalom többségének támogatása híjával csak annyiban lehetett hatékony, amennyire a központi államhatalom vagy a katolikus irányítás alatt álló alsóbb szervek befolyása arra a(z) (igazgatás)területre kiterjedt.[21]

A bécsi udvar az 1760-70-es években a rendeletalkotáson túl más eszközöket is igénybe vett, hogy a katolicizmus terjedését az erdélyi protestánsok között támogassa. Ezek közül az eszközök közül én itt most csak a legfontosabbakkal szeretnék foglalkozni: a telepítési (benépesítési) politikával, a katolikus missziókkal, a hivatalbetöltések kérdéskörével és a katolicizmus tekintélyének hatalmi támogatással történő biztosításával.

A telepítési (benépesítési) politika (Impopulationspolitik)

A Habsburg államhatalom (éppen úgy mint a szűkebb értelemben vett Magyarországon) Erdélyben is katolikus magot kívánt a zárt protestáns szigetekre vetni.[22] 1767 egyik vallásügyi jegyzőkönyvében szintén fölmerült a népesedési kérdés.[23] Az ügyben született legfelsőbb döntés azonban az eset vallási vonatkozásait egyáltalán nem említi, hanem mindössze gazdasági érveket sorakoztat föl:[24]

„Az Erdélyi Kancellária terjessze elő Nekem javaslatát, hogyan változtassanak meg az erdélyi polgárjogi taxák, különösen pedig az idegenekre kiróttak, hogy ezáltal meg lehessen növelni a városi népességet. … A csatolmányban még több más ilyen a népesedésre és az iparra [dem Gewerbstand = az iparosokra, az iparosságra, az ipar helyzetére] rendkívül hátrányos visszaélés is előkerül, melyeket hatékony módon be kell tiltani, ha Nagyszebenen kívül a többi ottani városban is előfordulnak. Emellett pedig az Erdélyi Kancellária mérlegelje még azt a különleges körülményt, hogy a cseh- és morvaországi születésű, valamint a külföldi szülők gyermekeit alkalmatlanoknak tartják a polgárjog elnyerésére, és terjessze elő Nekem előterjesztését arról is, hogyan kellene ezt a népesedési helyzetre hátrányos akadályt megszüntetni.”

Erdély legzártabb közösségeit a szászok alkották. A bécsi udvar első eszköze a katolicizmus terjesztésének támogatására az erdélyi szász városokban, a benépesítés (telepítés) [Impopulationistik] eredetileg a kameralisták egyik legfontosabb törekvése volt, amelynek legfontosabb célja az állami adóbevételek növelése volt. Ezt a célkitűzést kötötte össze a központi államhatalom a konfesszionális valláspolitikával, s fordította többek között az erdélyi katolicizmus hasznára is.

1767 őszén Mária Terézia, szavakban szintén a kincstár érdekeit szem előtt tartva befogadta volna Erdély városaiba azokat az örmény kereskedőket, akiknek vagyona eléri a 6 ezer forintot. Brukenthal Sámuel a német vér tisztasága, a németül gondolkodás és cselekvés megőrzésének szükségességét vetette a mérleg másik serpenyőjébe. Az Erdélyi Udvari Kancellária tényleges vezetője arról mélyen hallgatott, hogy Szebenben voltak görög kereskedők is, hogy Brassó kereskedelme csaknem teljesen görög és román kereskedők kezében összpontosult, s még inkább arról, hogy a Királyföld népességének többsége ekkor már román volt. Mária Terézia pedig az örmény kereskedők ügyében meghátrált.[25]

A telepítésügy 1767 tavaszán felvetett kérdése csak 1770-ben oldódott meg véglegesen, amikor kimondatott, hogy „nemcsak a csehek, hanem német és magyar tartományaink valamennyi örökös alattvalója [„Erbunterthanen”] is fölveendő a szász nemzet közé, amennyiben ezek az emberek tudnak németül [... sobald sie der deutschen Sprache kündig sind”]. Ezzel szemben az összes idegen nemzet különleges legfelső engedély [„Dispensation”] nélkül ki van közüle zárva.”[26] A német vér tisztasága, a németül gondolkodás és cselekvés megőrzése, német nyelvtudás. A kialakuló modern nemzettudat jellemzői a népesség homogenitásának gondolatán kívül jelentős szerepet játszottak az erdélyi szászok önazonosság- és közösségtudatában, melyeket báró Brukenthal hatására a bécsi udvar is elismert.

1774-ben egy további legfelsőbb rendelet 12 dukátra mérséklete a polgárjog megváltását. Amint indoklásában olvashatjuk: „A magas díjszabás szemben állt a szent céllal.”[27] Ez utóbbi rezolúciók a szász polgárjog [Konzivilitätsrecht] fejlődésében is jelentős szerepet játszanak. Valószínűnek tartom, hogy a szász hatóságok már ekkor kialakították azokat a kerülőutakat (végrehajtás halogatása, elsősorban az ingatlaneladást korlátozó helyi rendeletek és magyarázatok), melyekkel opponálták ezeket a kifejezett uralkodói szándékokat tükröző rendelkezéseket.[28] A katolikus közösségek az erdélyi szász városokban a kevés áttérő mellett elsősorban az itt letelepedő kiszolgált katonákból, valamint cseh- és morvaországi betelepülőkből szerveződtek.[29]

Nagyon fontos azt is megjegyezni, hogy a bécsi udvar már Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben egységesíteni kívánta a polgári jogokat Erdély egész területén. Az volt nevezetesen a célja, hogy a három erdélyi nemzet tagjainak a másik nemzetek területein biztosítsa a polgárjogot és a földbirtoklás jogát. A bécsi udvar ennek keretében akarta megkönnyíteni a szászok bevándorlását a megyei területekre. Ebben a kérdésben az is megállapíttatott, hogy ennek a folyamatnak a lutheránus hit nem jelenti akadályát, mivel az evangélikusoknak joguk van házaknál istentiszteletet tartani.[30]

Az erdélyi telepítési politikában a gazdaságpolitikai alapvetés miatt a katolizálási tendenciákkal ellentétes folyamatok is hatottak. Az úgynevezett „áttelepítés” [„Transmigration”] és bevándorlás [„Emigration”] miatt a protestáns közösségek is erősödtek az erdélyi szász városokban. Ezek a törekvések arra szolgáltak, hogy Birodalom (és Erdély) népesedési helyzete a Habsburg Monarchia protestánsainak megtartásával ne romoljon, sőt külországi (elsősorban német birodalmi) protestánsok megnyerésével tovább javuljon.

A transzmigráció a kényszeráttelepítés vagy kényszerdeportálás eufemisztikus megnevezése volt. A transzmigránsok olyan (Bécsből nézve) Lajtán inneni protestánsok voltak, akik lutheránus hitüket semmiképpen nem akarták elhagyni. Ha például különböző katolikus egyháziak ismétlődő és erőszakos látogatásai arra kényszerítették őket, készek voltak lutheránus hitüket akár nyilvánosan is megvallani. Az államhatalom ekkor már szükségtelennek ítélte ezt a fajta túlbuzgó térítő tevékenységet, és praktikus okokból hajlott az örökös tartományi kriptoprotestantizmus csendes megtűrésére. Ha azonban a nyilvános hitvallás megtörtént, akkor a Habsburg államhatalom természetesen hatalmi és presztízsokokból kénytelen volt a római katolikus egyház érdekében beavatkozni. Államjogi érvelés szerint protestánsok azért sem voltak megtűrhetőek az osztrák és a cseh örökös tartományok területén, mert ezen tartományok alkotmánya („Verfassung”) nem engedélyezte ezeket a vallásokat.[31] A transzmigráció a ciszlajtán örökös tartományoknak ezektől a nyakas protestánsoktól való megtisztítására szolgált. Ez viszont úgy történt, önálló hitbeli ítélet alkotására még nem képes gyermekeiket elvették tőlük, hogy valamelyik árvaházban katolikusnak neveljék őket, a többieket pedig Magyarországra (pl. a morvaországiakat a felvidéki bányavárosokba) vagy Erdélybe (elsősorban az ausztriaiakat) telepítették át, nehogy a Habsburg Birodalomból kivándoroljanak, és ezáltal az állam adózókat veszítsen, vagy ami még rosszabb lett volna, nehogy a kivándorlók a fő ellenséget, Poroszországot erősítsék. A transzmigránsok megtarthatták javaikat, és az államhatalom az 1760-as években már arról is megpróbált gondoskodni, hogy az eladott javaikból származó pénzt lehetőség szerint zökkenőmentesen megkapják. Jó példa volt erre az Erdélybe áttelepített felső-ausztriai, tiroli és karintiai nem katolikus családok hátrahagyott javainak még hátralékban lévő értékének végleges kifizetése. A felső-ausztriaiak és a tiroliak ingatlanjaiért járó még hátralékban lévő vételárakat a bécsi Vallásalap tizenötezer forinttal magára vette, amíg ezek a pénzeket magukban a tartományokban folyamatosan („nach und nach”) be nem lehet hajtani. Ezzel szemben a Karintiában még hátralékban lévő húszezer forintnyi összeget a Staatsbanco fizette ki úgy, hogy ezt a Vallásalapnak évi 5% kamattal kellett visszafizetnie úgy, hogy a tőkéből évente legalább ezer forintot törleszteni kellett.[32] Emellett a kiegyenlítési ügylet mellett a bécsi államhatalom a transzmigránsok erdélyi újrakezdését is lehetőség szerint meg kívánta könnyíteni. 1771 augusztusában az Erdélyi Bizottság egyik előterjesztésében a bizonyos transzmigránsok által még be nem fizetett hadiadó („Contribution”) behajtásának kérdésével foglalkozott. A császárné döntése csak azt engedte meg, hogy a kinntlévőséget részletekben („nach und nach”) hajtsák be, ezen kívül a legnyomatékosabban megtiltotta az adószedők („Perceptorum”) bármiféle haszonlesését és részrehajlását („Eigennützigkeit und Parteilichkeit”).[33] Az is fontos kérdés, vajon mennyiben játszottak szerepet ezeknek a transzmigránsoknak a fizetésképtelenségében azok a feltételezett visszaélések, melyek miatt két könyvelő hivatalnokot, Loibelt és Steindlt kellett Erdélybe kiküldeni a transzmigránsok számvételének felülvizsgálatára („zur Berichtigung des Rechnungswerkes der Transmigranten”).[34]

A transzmigráció változó intenzitással az 1770-es évekig jellemző maradt. Az erdélyi szászok hitsorsosaikat az 1730-as években a felekezeti közösség szeretetének tüntető jeleivel fogadták be. Az 1750-es években részben Seeberg királyi biztos szerencsétlen beavatkozása megnehezítette integrációjukat. Az összesen kb. 4000 főre tehető betelepülő harmada tömörebben települt le Kistoronyban, Keresztényszigeten és Nagyapoldon. Ezek a transzmigránsok nem olvadtak be, hanem a szász társadalom egyik némiképpen elkülönülő részét alkották, az úgynevezett „Ländler”-eket (vagy „Landler”-eket).[35]

Ami ellenben az „emigráció”-t, tehát a Birodalom Habsburg tartományokon kívüli részéről érkező bevándorlást illeti, ebben a kérdésben 1770 végén megállapíttatott, hogy „a protestáns családokat csak akkor vegyék föl, ha nem található elég katolikus, és ezen előbbieket le lehet telepíteni a nem katolikus vidékeken.”[36] Ha azonban ezek a feltételek teljesültek, akkor a nem katolikusoknak, ha Magyarországon vagy Erdélyben telepedtek le, biztosították a szabad vallásgyakorlatot.[37] A legfelsőbb akaratnak megfelelően ezek a bevándorlók Erdélyben legtöbbször a Királyföldre („fundus regius”) kerültek.[38] 1772-ben fordulat állt be a bécsi udvar erdélyi bevándorláspolitikájában. Ez időtől fogva nem fizettek ki több előleget vagy útiköltséget. Az ügy előzménye az volt, hogy nem sokkal korábban a számtalan visszaélés és rendetlenség miatt leállították a Temesi Bánságba való bevándorlást, és a továbbiakban csak azokat engedték be, akik saját pénzügyi erőből akartak odajutni és ott letelepedni.[39] Ami Erdélyt illeti a birodalmi bevándorlók számára nem lehetett külön helységeket kijelölni. Elosztva kellett a szász nemzet területére menniük, ahol lehetőségük nyílt arra, hogy saját költségen kezdeményezzék a letelepedést. Az így ide kerülő családoknak az államhatalom természetesen biztosította, hogy ugyanazokat a jogokat és kedvezményeket fogják élvezni, mint a többi helyi lakos.[40] Amikor 1771 elején a Birodalomból újonnan érkező útlevelet kérelmeztek, az erdélyi főkormányszék megbízatott, hogy legyen segítségére ezeknek a családoknak a letelepedésében.[41]

További kutatásoknak kell még a továbbiakban tisztázniuk azt a kérdést, milyen hatást gyakoroltak ezek a rendeletek a szám szerint amúgy sem túl jelentős erdélyi bevándorlásra. Az azonban egyértelmű, hogy az áttelepítés (transzmigráció) és a bevándorlás (emigráció) a Szászföldön megerősítette a protestáns elem súlyát, így hosszú távon ellene hatott a bécsi udvar korábban jellemzett vallási-politikai célkitűzéseinek.

A katolikus missziók

Ezek az egyházi intézmények tágabb értelemben a lelki gondozás és a térítő tevékenység hatékonyságának javítására szolgáltak.[42] A lelki gondozás a misék rendszeres megtartását és a szentségek rendszeres kiszolgáltatását jelentette.[43] A megtérés („Bekehrung”) ebben a szövegösszefüggésben egy megfelelő hitvallás formális letételét jelentette. Ez a térítő tevékenység Erdélyben nemcsak a nem katolikus vallásúakat, hanem a római katolikus hittől elesetteket (az úgynevezett aposztatákat is célozta.[44]

Erdélyben a kolostorok és különösen a ferences kolostorok rendkívül fontos lelki gondozói és missziós tevékenységet fejtettek ki. Az erdélyi ferencesek életében a 18. század az újrafelvirágzás időszaka volt. A korábbi négy kolostor (a csíksomlyói, a mikházai, a szárhegyi és az esztelneki) mellett a legtöbb alapítás, újraalapítás, visszaszerzés a 18. században történt. Ezek a kolostorok a következők voltak:[45] a székelyudvarhelyi (1706), a vajdahunyadi (1710 – visszaszerzés), a dési (1712), a nagyszebeni (németül Hermannstadt, latinul Cibinium; 1716 – visszaszerzés) medgyesi (németül Mediasch; 1721 – visszaszerzés), a segesvári (németül Schäßburg; 1723), a brassói (németül Kronstadt; 1724 – visszaszerzés), kolozsvári (latinul Claudiopolis; 1725 – visszaszerzés), gyulafehérvári (németül Karlburg, 18. századi, németből származó latin megnevezésével Alba Carolina; 1725), szászvárosi (1728 – visszaszerzés), szászsebesi (németül Mühlbach; latinul Sabesium vagy Sabasium; 1731), marosvásárhelyi (1735 – újraalapítás), a tordai (1735), a fogarasi (1736), a szamosújvári (1744), a torockószentgyörgyi (1750), széki (1752), kőhalmi (németül Reps, latinul Rupensium; 1762), a hátszegi (1769). Noha az alvinci, a dévai és a körösbányai kolostorok az Erdélyi Fejedelemség/Nagyfejedelemség területén feküdtek, de nem az erdélyi stefanita (Szent Istvánról elnevezett) rendtartományhoz taroztak.[46] Ezen kolostorok némelyikét 1773-ban „rezidenciá”-nak (latinul „Residentia”, németül „Residenz”) vagy az 1760-as évek közepétől „misszió”-nak is nevezték.[47] A ferenceseknek Erdélyben négy ilyen helynökségük volt: Szászsebesben, Marosvásárhelyen és Kőhalmon. A jezsuiták ilyen módon szintén négy településen tevékenykedtek: Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Kolozsvárott és Székelyudvarhelyen. A marosvásárhelyi ferences helynökség valószínűleg a városban és környékén két eltérő területet (plébániát) is gondozhatott ebben az időben, és személyzete ellátását két forrásból is kaphatta, mivel az ebben a kolostorban élő barátokat két különböző misszióhoz sorolták. A személyzet létszáma azonban itt sem lehetett (sokkal) nagyobb, mint a többi rezidencián. A minoriták és a piaristák egyaránt egy-egy helynökséggel rendelkeztek, mindketten Besztercén (németül Bistriz). Mint már korábban láttuk az erdélyi római katolikus vallásügy ezen intézményeit nagyobb részben már a 18. század első felében fölállították. Az is megállapítható, hogy ezeket a rezidenciákat egyértelműen megkülönböztették a „normál” kolostoroktól. A már említett 1773-as jegyzék ezeknek a szerzetesmisszióknak a térítői tevékenységét a többi kolostortól külön tünteti föl.[48] Ennek a megkülönböztetésnek véleményem szerint a következő okai lehettek. A rezidenciák jövedelmei valószínűleg nem voltak elegendőek az itt tevékenykedő szerzetesek eltartására, így ezeket más (szerzetesrendbéli vagy állami) forrásokból ki kellett egészíteni. Ezek lehettek azok, akikről az 1773. áprilisi vallásügyi tárgyalás azt mondja, hogy a 4000 forintos tőkefélretét feloldásával a kamara („das Camerale”) is némiképpen megszabadulna azoktól a hozzájárulásoktól, amelyeket az elmúlt évben néhány szerzetes („Ordensgeistliche”) kért, hogy helyreállítsák régi, romladozó templomaikat, mivel ebből a növekményből lehetne azoknak némi hozzájárulást folyósítani, akik semmilyen más alapítvánnyal („Fundum”) nem rendelkeznek.[49]

A helynökségek személyzete is messze a kolostorok átlaga alatt maradhatott. Nézetem szerint a szerzetesek száma egy rezidencián nagyjából egy kolostori átlaglétszám felét tehette ki. A ferencesek példájánál maradva az 1770-es évek legvégén egy helynökségen hat-hét szerzetes élhetett átlagban, ezzel szemben egy kolostorban a novíciusokon kívül 13-14.[50] A rezidenciákon kívül ismerünk még olyan kisebb szerzetesmissziókat, amelyekben átlagosan három fölszentelt, miséző pap-szerzetes tevékenykedett.[51] A marosvásárhelyi kolostor „missziók” elnevezése tökéletesen alátámasztja a helynökségek létszámára feltételezett hat főt. A kisebb személyzetnek megfelelően a rezidenciáknak kisebb hatóköre is lehetett. A 18. század első felében a magyar korona országainak ferences rendtartományaiban egyszerűbb volt egy 50 km-es sugarú kör számára egy kolostort építeni, mint az egyes helységekben egy világi pappal betöltött plébániát létrehozni. Mivel azonban egy szerzetesi intézmény hatókörét az utak és a kolostortól való távolság inkább meghatározta, mint a szerzetesközösség nagysága, a rendi rezidenciák hatósugarát 25 km-re teszem. A tíz erdélyi szerzetes helynökség közül hat szász városokban volt (Szászsebesen és Kőhalmon egy-egy, Nagyszebenben és Besztercén kettő-kettő). Ennek ellenére még a szász városokban lévők személyzete sem németekből állott általában.[52]

Ezeknek az „idegen” szerzeteseknek minden bizonnyal meglehetősen nehéz körülmények között kellett dolgozniuk. Ennek ellenére a missziós munkából igen alaposan kivették részüket. Ismételten a ferenceseket például véve: ennek a rendnek a missziói arányosan ugyanannyi nem katolikust tudtak megtéríteni, mint a kolostorok, és ez a megállapítás valószínűleg érvényes a szász területekre is.[53] A hasonló eredmények arra utalnak, hogy a térítői magatartás és a módszerek egységesek voltak az egész renden belül.

1767-től az államhatalom célul tűzte ki az erdélyi missziók számának megnövelését.[54] Ezek a vallási intézmények többféle típusúak lehettek. Voltak úgynevezett mozgó missziók, melyeket az erdélyi római katolikus püspöknek, báró Bajtaynak 1768-tól kezdve Mária Terézia rendelete alapján a német és a cseh örökös tartományok mintájára Erdélyben is be kellett vezetnie. A püspöknek ezenkívül egyetemes joghatóságot kellett a térítők részére biztosítania „ad casus necessitatis”.[55] Ez azt jelentette, hogy a misszionáriusoknak szükséges esetben a térítő munka mellett joguk volt a szentségek kiszolgáltatására és istentiszteletek rendes megtartására. Ez az intézkedés főleg olyan területeken volt fontos, ahol a plébánosok jövedelmeikből nem tudtak káplánt (segédpapot) tartani. A szegénység következménye az volt, hogy egy ilyen plébános megbetegedése esetén a misékkel együtt a teljes lelki gondozás is megszűnt, mivel egy másik lelki gondozó nem tudott anélkül segítségül jönni, hogy saját híveit el ne hanyagolta volna.[56] Karintiában térítőpapoknak a legjobb („auferbäulichsten”) szerzeteseket alkalmazták, és négyük számára úgynevezett missziósházakat építettek.[57] Erdélyben a mozgó missziókat misszionáriusaikról nevezték el. 1771-72 folyamán két mozgó misszió tevékenykedett itt: Kossler[58] és Bernád Mihály atyák missziói. Mindketten jezsuiták voltak.[59] Nézetem szerint 1771-72-ben Bernád atya számára a kolozsvári jezsuita rendház szolgálhatott számukra bázisul,[60] 1773 októberére pedig éppen megépült Kossler atya saját lakása („Wohnung”).[61] A mozgó missziók mozgékonyságát egy a misszionáriusok számára rendelkezésre álló fogat („Gespann”) adta, melynek költségeit az állam szintén magára vállalta.[62] A két mozgó misszió között két lényeges különbség egyértelműen megállapítható. Kossler atya és társa, Schmidt atya német anyanyelvű papok voltak, akik mindenekelőtt az evangélikusok között térítettek. Ez a két tény arra enged következtetni, hogy elsősorban az erdélyi szászok között tevékenykedtek. Bár az is igaz, hogy a kapnikbányai vallási zavarokat is éppen Kossler atya jelentette a püspöknek. [63] Bernád atya neve magyar. Bár jól beszélt németül,[64] de megtérítettjei elsősorban a reformátusok, a görögkeleti ortodoxok („Schismaticis”), az unitáriusok (a jegyzékben nevezik őket ariánusoknak is) és a hitehagyottak közül kerültek ki. Ez a magyar jezsuita ennek megfelelően kizárólag a magyar megyék területén tevékenykedett.[65] Mint egy a jezsuiták föloszlatása kapcsán keletkezett irat kimondja, Mihály (a szövegben „Mihalez”) atya buzgósága és épületes életvitele („durch seinen Eifer, und auferbaulichen Lebenswandel”) által sokat tett az igaz vallás terjesztéséért, különösen az ariánusok között.[66] Az is megállapítható, hogy ez a római katolikus misszionárius a főképp román (akkori kifejezéssel élve „oláh”) nemzetiségű görögkeletieket az 1765-ös pápai parancsnak megfelelően[67] a Szent Unióra vette rá.[68] Ezzel a hozzáállással nagyobb tömeget (2943 embert), valószínűleg egész falvakat is meg tudott nyerni a vallási unió számára. Ezzel szemben az ortodoxok áttérítése a római katolikus vallásra sokkal kevésbé volt eredményes (mindössze 69 személy). Kossler és Schmidt atyák missziója még kevesebb eredményt ért el: unióra térítés itt egyáltalán nem történt, a római katolikus vallás számára is csak három személyt tudtak megnyerni. Véleményem szerint a szász területeken alapvetően három összetevő hátráltatta az ortodoxok térítését. Először, mivel a román határőrezredek megszervezésével az unió itteni elterjesztése már részben megtörtént.[69] Másodszor, mivel a misszionáriusok itt kevésbé számíthattak a világi hatóságok támogatására, mint a megyei területeken.[70] Harmadrészt, mivel itt a görög kereskedőtársaságok nagy befolyást fejtettek ki, amire az udvarnak is tekintettel kellett lennie. Ezek a „görög”[71] kereskedők Nagyszebenben és Brassóban olyan török alattvalók voltak, akik részben még a török területektől függtek.[72] Ezek az emberek Erdélyben adót (kontribúciót, azaz hadiadót) fizettek, és meglehetősen tehetősek voltak („nicht unbemittelt”) A bécsi központi államhatalom vallási tekintetben is kímélte őket, mert ezeket az adófizetőket egyre inkább el kívánta vonni az Oszmán Birodalomtól és egyre inkább Erdélyhez akarta őket kötni. Bécs ezen kereskedők megnyerése érdekében esetleg még arra is hajlott volna, hogy társaságaikat egyházilag ne rendelje az erdélyi nem unitus püspök joghatósága alá.[73] Ez a különleges helyzet és befolyás természetesen Nagyszeben és Brassó városokban jelentős támaszt biztosított az ortodoxia számára.[74]

Némely katolikus misszió adott településhez volt rendelve. Ezeket olyan helységekben állították föl, ahol a plébánosoknak papi teendőik miatt feltétlenül segítségre volt szükségük a térítői munkához. Az is elképzelhető volt, hogy a nagy távolságok és a rossz utak miatt kellett ezekre a helyekre misszionáriusokat helyezni. Ezeket a papokat az osztrák és a cseh örökös tartományokban állomásgondnoknak vagy helyi káplánnak („Stationskuraten”, „Lokalkapläne”, „Lokalkapellane”) is nevezték.[75] Az állomásokra gyakran szerzeteseket helyeztek, akiket az állam is fizethetett. Ezek a misszionáriusok egy káplán jövedelmét bírták,[76] melyet egy alapítványból („Fundum”) kaptak meg,[77] bár némely esetben egyedül kolostoruk látta el őket.[78] Ezeket a kihelyezett szerzeteseket a cseh és az osztrák örökös tartományok missziós ügyében gyakran „Expositi”-nek (egyes számban „Expositus”-nak) nevezték. Erdélyben ilyen missziók Nagysinken (Großschenk) és Gyulafehérváron (Karlsburg, Alba Carolina) működtek. Előbbi lelkigondozója Anton Sonleitner atya volt, utóbbit a Jegyzék először latinul („E Missione Alba Carolinensi”), később németül („Durch die Mission zu Carlsburg”) jegyzi föl, de lelkigondozóját nem nevezi meg, amiből én latinul levelező nem német nemzetiségű egyházira következtetek.[79]

1771 decemberében nem világi pappal töltötték be Kapnikbánya plébániáját, melyhez két leányegyház, Magyarlápos és Oláhlápos is hozzá tartozott, hanem egy jezsuita misszióval, amelyet plébánosi jogokkal ruháztak föl („cum jure parochiali”). Így akarta az államhatalom az ezen a helyen a lelkigondozásban beállott zavarokat kiküszöbölni. A rend provinciálisának három olyan jezsuita papot kellett ide küldenie, akik egyaránt jól beszéltek németül, románul és magyarul. A plébánia jövedelmei valószínűleg nem lett volna elég három szerzetesnek, mivel az udvarnak a püspökkel egyetértésben kellett a misszió ellátásáról gondoskodnia.[80]

Amint már korábban is láttuk, a különböző katolikus missziósszervezetek nemcsak a más vallásúak térítésére, hanem a katolikusok lelki gondozására is szolgáltak. A felvilágosult tereziánus egyházpolitikában ennek a második feladatnak az ellátása mind fontosabbá vált. 1765-ben fölmerült az a gondolat az Államtanácsban, hogy a szerzeteseket lelkigondozói feladatok ellátására kellene kötelezni. Különösen Kaunitz pártfogolta ezt a gondolatot.[81] 1772-től a lelkigondozás megjavítására tett intézkedések a cseh és az osztrák örökös tartományokban is szerzetesellenes fordulatot vettek. Az 1772. június 20-i rendelet előírta, hogy a püspökök („Ordinarios”) a világi papok számát növeljék, és jelentsék, hogyan lehetne a szerzetesek számát úgy csökkenteni, hogy az a lelkigondozásban ne okozzon zavart.[82] Ez alapján az új egyházpolitikai irányelv alapján 1773-ban Erdélyben is bekérték a kolostoroktól a tájékoztatást, hogy alkalmazzák-e, és ha igen, hány szerzetesüket alkalmazzák lelkigondozásra, és hány szomszédos falu részesedik a kolostor egyházi funkcióiban. Ugyanakkor az Erdélyi Udvari Kancellária formai és tartalmi módosításokkal javasolta bevezetni Erdélyben, mivel itt amúgy is kevés ember szenteltette magát szerzetessé vagy apácává, illetve egy nyílt állami rendelet a sok nem katolikus előtt a katolikusok tekintélyét rombolta („Aufsehen”) volna.[83]

Az is rendkívül fontos kérdés volt, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy az erdélyi szászok között alkalmazott katolikus papnak. Korábbi példák alapján már láttuk, hogy buzgónak, erkölcsös életűnek kellett lennie, ismernie kellett missziós területének beszélt nyelveit. Hasonló magyarországi példák alapján ezekhez még hozzátehetjük, hogy a protestáns többségű helyekre minden tekintetben kifogástalan, tanult, gyakorlott, szerény és okos személyt igyekeztek választani. Ennek fizetése meghaladta egy „normál” katolikus papét.[84] A legfontosabb az volt, hogy jó szónok legyen, aki okosan és szerényen kezdjen hozzá a térítéshez. Kezdetben kerülnie kellett a konfliktusokat és csak olyan témákat szabadott választania, amelyek alapján általános igazságokat és kötelességeket fogalmazhatott meg. Csak így remélhette ugyanis, hogy megnyeri a protestánsok jóakaratát, ami a megtérés legfontosabb előfeltétele volt.[85]

Az 1760-as évek közepétől tehát a központi államhatalom egyre inkább a lelkigondozás javítására és a társadalmi békesség megőrzésére ösztönözte a római katolikus egyházat az erőltetett térítés ellenére. Ennek ellenére a missziósügy 1781-1782. évi felszámolásáig megmaradtak a magatartásbeli, hozzáállásbeli és lelkületbeli különbségek a misszionáriusok és a normál papok között, melyet az államhatalom is világosan érzékelt. Nem véletlen, hogy ennek kapcsán még a helyükön hagyott korábbi misszionáriusok számára is külön el kellett rendelni, hogy teljes egészében úgy viselkedjenek, mint más lelkigondozók, és nem úgy mint korábban misszionáriusokként.[86] Fontos ugyanakkor azt is hangsúlyozni, hogy a misszionáriusok nem mint emberek, nem mint katolikusok, még talán nem is mint papok, hanem – mint egy 1782-es rendelet mondja – „viselt hivataluk következtében” („vermög ihres aufgehabten Amtes”) voltak mások, mint egyéb társaik.[87]

Milyen számban és milyen arányban tértek át a különböző felekezetek tagjai a római katolikus vallásra? Nehéz a különböző adatokból általánosítani. Auersperg gubernátor az 17712-72-es évekre terjesztett be 1460 áttérítettet, amikor Bajtay püspök 1772 elején egyedül az előző (1771.) évre 2371 katolizált személyt jelentett.[88] Erdély 18. századi történeti demográfiájában kevés biztos pont van. A Jegyzékben is a katolizált emberek egy jelentős részének (14,5%; az 1460 emberből 212) korábbi vallása nem állapítható meg. Szeretném most az 1766-os vallási összeírást alapul venni. Ebben a különböző egyházi hatóságok 140 043 reformátust, 130 884 lutheránust és 28 647 unitáriust írtak össze. Az adatok pontosítása végett meg kell jegyeznünk, hogy az összeírásból a (legnagyobbrészt református) erdélyi nemesség teljesen kimaradt.[89] Mindezt figyelembe véve mindenképpen kijelenthető, hogy a 177 valamikor azonosíthatóan unitárius vallást követő személy aránya a konvertiták között relevánsan meghaladja azt az arányt, amit az unitáriusok Erdély protestáns vallásokat követő népességében képviseltek. Ezzel szemben az evangélikusok (408 személy) és a kálvinisták (480 személy) áttérési hajlandóságában nem állapítható meg nagy különbség.

Munkám e részének összefoglalásaként fel szeretném hívni arra az Erdély-térképre a figyelmet, amelyet a Függelékben közlök a Jegyzékhez kapcsolódva. Ezen a térképen a följegyzett missziókat tüntetem föl hozzávetőleges ható- és tevékenységi körükkel. E térképről tisztán leolvasható, hogy ezeknek a térítő intézményeknek (kolostoroknak, helynökségeknek, misszióknak vagy állomásoknak) a telepítése rendkívül tudatos volt. Természetesen az ezen a térképen adott képet számos részletkutatással még sokban pontosítani is kell.

Az Erdélyben alkalmazott római katolikus misszionáriusok eddigi kutatásaim alapján fizetésüket rendszerint az úgynevezett Portugál vagy Erdélyi Vallásalapból kapták. Az úgynevezett Portugál Tőke az a 400 000 forint volt, melyet a feloszlatott portugál jezsuiták vagyonából Mária Terézia szerzett meg és amelynek kamatait az erdélyi katolikus vallás ügyére fordítottak. Ezt nevezték Erdélyi Vallásalapnak is és 1773 után együtt kezelték a valamikori jezsuita vagyonnal. A Portugál Tőke jövedelmei a katolikus papok fizetésének javítását, katolikus lelkigondozók vagy iskolamesterek állítását, illetve katolikus templomok, plébánia- vagy iskolaépületek építését vagy felújítását szolgálták.

A lelkigondozás feltételeinek megjavítása mellett Erdélyben elsődleges fontosságú missziós eszköz volt a katolikus ifjúság jobb nevelése. Ezért fektetett az államhatalom rendkívül nagy súlyt katolikus iskolamesterek állítására és iskolák építésére, melynek költségeit szintén a fent látott alapra terhelte. Az Államtanácsban született döntés 1771 végén a szászrégeni római katolikus iskola építésére 3000 forintot utalt ki a Portugál Tőke kamataiból, hogy az minél hamarabb elkészüljön. Az uralkodói határozat elrendelte egy katolikus iskolamester állítását is.[90]

Mivel azonban az igények messze meghaladták lehetőségeit, az alap pénzeit kímélni kellett, azokat csak nagy körültekintéssel szabadott fölhasználni. Noha szabad volt a Portugál Alapból a szász területeken lévő katolikus templomok felújítására fordítani, ezzel összefüggésben arra nagy figyelmet kellett fordítani, „nehogy valaki[t] adóssága kényszerítsen [legalább] egynémely hitelezője felé, hogy az összegeket ebben az esetben is kiutalják”.[91] Bizonyos építkezésekbe csak a kincstár segítségével lehetett belefogni. Amikor 1771 augusztusának végén báró Bajtay beterjesztette a besztercei minorita és a brassói jezsuita templomok építési terveit, az Államtanács azzal a rendelkezéssel továbbította az ügyet az Udvari Kamara akkori elnökének, Hatzfeld grófnak, hogy a Kincstartóság (Thesaurariatus) segítségével vizsgáltassa ki, tényleg okvetlenül szükségesek-e ezek az építkezések, „és hogy tényleg fennállnak-e ezek az adósságok.”[92] A templomépítésnél némely esetben az államhatalom már a szász helyeken élő katolikusok segítségével is számolhatott. Szerdahelyen például Martin Reder királybíró[93] 1769. március 5-én ingyen egy telket ajánlott föl templomépítés céljára.[94] Nem valószínű ugyanakkor, hogy végül sort kellett ejteni erre az adományozásra, mivel Szerdahelyen egy romos állapotban lévő, visszaszerzett középkori templomot építettek újjá, részben megőrizve a gótikus formákat, részben barokk elemekkel egészítve ki ezeket.[95] Amikor 1771 legelején a püspök fölküldte a templom, a plébánia- és az iskolaépületek terveit és költségvetéseit, az Államtanács ezeket az iratokat a levéltárba tétette.[96]

A Vallásalapnak ez a fajta felhasználása a szász helyeken, amellyel Szerdahely esetében is találkoztunk – vagyis hogy olyan templom felújítására vagy átépítésére használták, melyet protestánsoktól vettek el –, több más uralkodói döntésben is megjelent.[97] Mivel az erdélyi törvények védték a többségi felekezetnek a középkori templomhoz való jogát, az elvett templomok és iskolák számát az 1690 és 1780 közötti egész időszakra nézve mindössze néhány tucatra tehetjük. Néhány erőszakos foglalástól eltekintve igényt formálni a templomokra a többség kimutatásával lehetett.[98] Emellett az 1770 körül egyértelműen kimutatható az a gyakorlat, hogy a katolikusok azon az alapon jelentettek be igényt egy templomra, hogy azt valamikor a katolikusok építették, de időközben megroggyantak, romosakká váltak, ezért vagy üresen álltak, vagy nem egyházi célokat szolgáltak (például istállóként használták).[99]

Báró Borié államtanácsos már 1762-ben (tehát a Portugál Tőke megszerzése és az erdélyi katolikus vallásügyre való odaszánása előtt) igen sokat várt a szász városokban katolikus iskolák felállításától.[100] Nézetem szerint ezek azokat a besztercei és brassói katolikus iskolákat jelentették, melyeket a kamarai szervek tartottak fönn és felügyeltek. E két iskola tanulóinak névsorait rendszeresen legfelsőbb helyre terjesztették föl.[101] Valószínűleg ezekről a kamarai iskolákról írta vótumában báró Borié, hogy Erdély és a Temesköz természeti kincsei Isten ajándékai, amelyet az igaz hit terjesztésével lehet meghálálni, ami az állam érdekét is szolgálja, mivel az állam számára egyúttal minden azon múlik, sikerül-e jó keresztényeket formálnia és az ifjúságot jó nevelésben részesítenie. Mert a jó keresztények értelmes emberek és egyúttal élelmes alattvalók.[102] Ezeknek az iskoláknak tehát fontos feladata volt a római katolikus hit terjesztése és megfelelő neveléssel az ifjúság vallásos öntudatának erősítése, amelyet az államélet vezető elitjének gondolkodásában már kiegészített a felvilágosult abszolutizmus haszonelvű gondolkodásmódja. Ez a fönt látott gondolatmenet köszön vissza a missziós alap fönt látott fölhasználásában is: ahogy Szászrégen és Szerdahely példáján is láttuk, a templomhoz és a plébániához szinte magától értetődő módon tartozott hozzá az iskola is.

Az is missziós célokat szolgált, hogy a bécsi udvar az 1760-as évek végén, 70-es évek elején nagy anyagi ráfordítással megépíttette a szebeni árvaházat, valamint az orsolyás nővérek kolostorának további kiépítésére is jelentős összegeket költött ugyanitt. A misszionárius Petaux atya már 1765-ben jelentette, hogy a katolikus vallásra áttért szülők gyermekeit rokonságuk továbbra is a lutheránus hitben neveli. Ezt a jelentést Bajtay püspök továbbította az udvar felé.[103] 1767-ben már érvényben volt egy olyan rendelet,[104] hogy a vegyes vallású szülők gyermekeit is a katolikus vallásban kell nevelni, aminek pontos betartásán magának a római katolikus püspöknek és a neki alárendelt papságnak kellett őrködnie.[105] Amellett, hogy a növendékeket szigorú vallásos szellemben nevelő árvaházak létesítése legkésőbb 1767-ben a hivatalos állami politika szintjére emelkedett,[106] nézetem szerint a szebeni árvaház felépítését néhány évvel később elsősorban épp az indokolta, hogy így biztosítani lehetett azoknak a gyermekeknek a katolikus nevelését, akikre a katolikus egyház ilyen vagy olyan módon igényt támasztott. Hannemann (másképpen Honamon) szebeni polgármester utalt is egyfajta morgásra, zúgolódásra („Beschwerden”), ami a szászok között éppen az árvaház miatt kezdődött. A szászok ugyanis egy közlebbről nem ismert záradék („Clausel”) beiktatását sérelmezték az árvaház privilégiumlevelébe. Ezek a sérelmek, illetve a záradék maga is egyértelműen vallási jellegűek voltak. Az ügyben született uralkodói döntés ugyanis kimondta, hogy a polgármesternek egy magánirata alapján nem változtathat meg semmit. Azt ugyanakkor megígérte, hogy ha a szász nemzet a megfelelő hatóságok útján sérelmeit rendesen fölterjeszti, akkor arról további előterjesztést készíttet a Vallási Ügyosztály („Consessus in religiosis”) által.[107]

Mindkét intézmény, mind az árvaház, mind az orsolyások kolostora jelentős szerepet játszott Mária Terézia erdélyi oktatási reformjaiban. 1773-ban Erdélyben először az árvaházban és az orsolyitáknál (iskolanővéreknél) vezették be a Felbiger-féle normáliskolai módszert.[108]

Mária Terézia uralkodásának utolsó tizenkét éve sok szempontból érintette az erdélyi missziókat. A Vallásalap segítségével számos templomot, kápolnát és plébániaépületet sikerült felépíteni. Másrészt viszont láttuk, hogy a fenti missziókban nagyrészt szerzeteseket, a mozgó missziókban pedig kizárólagosan jezsuitákat alkalmaztak. A már említett, jezsuiták föloszlatásával kapcsolatban keletkezett iratból az tűnik ki, hogy az államhatalom Erdélyben igyekezett megőrizni jezsuita misszionáriusait. A helyhez kötött misszionáriusok világi káplánokként valószínűleg gond nélkül megmaradhattak,[109] két értékes mozgó misszionáriusa Kossler és Bernád Mihály atyák számára pedig Mária Terézia hajlandó volt biztosítani a mozgó missziók folytatását a korábbi feltételek mellett (Kossler atyánál ez fogatot, a korábbi alapon és fizetéssel való alkalmazást, illetve a számára éppen elkészült lakást [„Wohnung”] jelentette). Az előterjesztés szövegkörnyezete alapján úgy tűnik, az erdélyi jezsuiták további alkalmazását elsősorban az újonnan hivatalába lépő, olasz nevű, de egyébként osztrák-német származású barnabita szerzetes erdélyi püspök, Pio Manzador pártfogolta.[110]

A cseh és az osztrák örökös tartományokban a misszionáriusok gyakran tették magukat gyűlöletesekké azáltal, hogy az embereket gyakran szükségtelen vizitációkkal terhelték, a gyerekeket és a szolgákat kikérdezték szüleik és uraik vallásáról.[111] Noha ilyen Erdélyben a teljesen más típusú vallási viszonyok miatt természetesen kevésbé fordulhatott elő, az udvar minden elővigyázatossága és intése ellenére a misszionáriusok jelenlétét a protestáns többség eleve sértőnek és félelmetesnek tartotta. Ezt az elutasítást a misszionáriusok tevékenysége csak fokozta. Két elv került itt is egymással szembe: a misszionáriusoknak egyszerre kellett törekedniük a protestáns többség jóakaratának megnyerésére és a katolikus érdekek következetes védelmére. A kettőt összeegyeztetni a gyakorlatban gyakran lehetetlen volt, megtalálva a helyes arányok által vezérelt keskeny utat. Tágabb értelemben véve minden katolikus pap misszionárius volt, akinek a római katolikus egyház hierarchikus felépítésének megfelelően informálnia kellett egyházi felsőbbségét. Természetesen a misszionáriusok voltak a legmozgékonyabbak, leginkább ők találkoztak a protestánsok között olyan új helyzetekkel, új viszonyokkal, korábban látott más lelkületük miatt is olyan dolgokat is megláttak, amelyek egy katolikus közösség papja előtt rejtve maradtak. Ennek megfelelően a misszionáriusok készítettek térítői tevékenységükről és állomáshelyük vallási viszonyairól a legfontosabb és legérdekesebb jelentéseket, melyeket állami szempontból legtöbbször a püspök dolgozott föl és továbbított. Ha ugyanis a misszionáriusok a világi hatóságok segítségét kérték, vagy ez a beavatkozás szükségesnek tűnt, akkor ezeket a jelentéseket a Gubernium akkor még nem hivatalos egyházügyi bizottságában tárgyalták, amelyet már akkor is neveztek Commissio in catholicisnek, vagyis Katolikus Ügyek Bizottságának. Itt dolgozták azután ki a szükséges intézkedések tervezetét. A misszionáriusi jelentések rendkívül sokféle tárgyat tartalmazhattak:

1) Hogy néz ki egy nem katolikus vidék (katolikus) vallásügye.[112]

2) Hol vannak (el-) visszaveendő templomok vagy egyházi javak,[113] vagy hol kellene templomot építeni vagy plébániát létesíteni.

Ezen a helyen szeretném megemlíteni azt is, hogy az egyházi tizedek visszaszerzésében az államhatalom nemcsak a misszionáriusok információira és tevékeny közreműködésére számíthatott. Bod Péter önéletírásában az 1764-ik évnél megemlékezik egy bizonyos biborcfalvi Simon János procuratorról (ügyvédről). Nevezett személy az enyedi református kollégiumban tanult. A nagy református prédikátor író nagy tehetségű, éles eszű, megnyerő modorú emberként emlékezik meg róla. Karrierje építése érdekében a Habsburg-abszolutizmus szolgálatába állt. Először Buccow tábornok mellé adta magát, aki a bevonta a Mária Terézia-féle örökös tartományi büntetőjogi kódex erdélyi bevezetésének munkálataiba. A korabeli rendi gondolkodás ezeket a munkálatokat egy burkolt törvénykezésnek tekintette, amellyel az udvar a rendek és az erdélyi országgyűlés törvényalkotó jogait akarta csorbítani.[114] Hamarosan Bajtay püspök ügyvédje lett. Ő találta ki azokat az utakat és módokat, amelyekkel a(z erdélyi) hegyaljai nemesek és református egyházközségek jogait háborították meg. Ezeket a jogvizsgálatokat még 1762-ben kezdték el a Buccow-féle konfirmációval (nemességvizsgálattal) összhangban. Nem sokkal halála előtt találta ki, hogy a püspök kérje meg magának a Ius Reluitionis-t (visszaváltási jogot) a Hegyaljára: holott az nem egészen fiscalitas (uralkodói javadalom), s így az jog szerint nem is adattathatott volna a püspöknek. Látszólag semmilyen problémát nem okozott számára, hogy ártott saját (rendi értelemben vett) nemzetének és egyházának. Vallási lelkiismeretét tompíthatta, hogy Bod Péter szerint legfeljebb csak külső vallásgyakorlatára nézve volt református. Akik ugyanis közelebbről ismerték, úgy tartották, hogy semmi vallása nem volt, vagy amint az ilyeneket az 1760-as évek végére már Erdélyben is terjedni kezdő felvilágosodás hatására az ilyeneket hívni kezdték: emberséges emberek vallásán volt, vagy naturalista volt. Ezt az embert csak váratlan és korai halála akadályozta meg, hogy fényes előléptetés részese legyen. Véleményem szerint – ha emberi mérték szerint – végigfuthatja pályáját, Mária Terézia az uralkodói keggyel való bőséges elhalmozás mellett előbb-utóbb megkínálta volna a konvertálás lehetőségével is.[115]

Másrészt 1773-ban a reformátusok egyik sérelme az volt, hogy egyes katolikus földesurak különböző vallású jobbágyaik tizedeit és tizednegyedeit erőszakkal magukhoz ragadták. Mely jövedelmek pedig nyilvános szerződésekkel és ünnepélyes ajándékozásokkal kerültek a református lelkipásztorok birtokába, melyeknek megsértése általában a tulajdon biztonságát – így a katolikusét is –veszélyeztethette volna.[116]

3) Hol vannak nem katolikusnak nevelt gyermekek vagy árvák;[117]

4) Hol szidalmazták nyilvánosan a szent katolikus tanításokat;[118]

5) Hol csábítottak katolikusokat törvényellenesen hitehagyásra;[119]

Az úgynevezett „elszakadók” üldözése szintén komoly sérelme volt a protestánsoknak.[120] A reformátusok 1773-ban elsősorban azt sérelmezték, hogy ezeket az embereket gyakran mindössze a katolikus plébános feljelentése alapján vasalják és kötözik meg, hogy aztán – ahogyan gúnyosan írják – „fáradsággal és a fogda világosságával kényszerítik ezeket az embereket a katolikus vallás felvételére.”[121]

6) Hol van olyan áttérésre hajlandó protestáns, aki viszont vallásváltásáért előrelépést az állásbetöltéseknél vagy más egyéb kedvezményeket várt.[122]

Sajnos az Államtanács jegyzőkönyvei alapján közelebbről nem kideríthető, mi volt egy bizonyos Johann Birp nevű ember katolikus szempontból rendkívül botrányos („höchst ärgerliche”) cselekedete. Az Államtanácsban született uralkodói döntés azonban kevesellte az ezért rá kiszabott büntetést, és azt tízéves vasban letöltendő sánc- vagy más nyilvános munkára súlyosbította.[123] Eretnek eszmék terjesztése miatt 1770 végén három asszonyt bezártak a szebeni fogházba. Nem volt egyértelmű, hogy ezek az emberek az alvinci anabaptisták (Morva Testvérek) maradékaihoz tartoztak-e, vagy esetleg herrenhutiak voltak.[124] Katolikus missziós szempontból vizsgálva az esetet két dolgot szeretnék kiemelni. Egyrészt a nevezett vallásügyi jegyzőkönyvben előkerült, hogy némelyik a fogva tartott személyek közül éppen megpróbált volna másokat is saját eretnekségére eltévelyíteni. Ezekre emiatt nemcsak a lehető legalaposabb figyelmet [vagy felügyeletet] kellett fordítani, hanem számukra a lehető legnyomatékosabban tudomásukra kellett hozni, hogy ha a jövőben is ilyet tesznek, annak a lehető legszigorúbb büntetés lesz a következménye.[125] Másrészt hogy az ottani római katolikus papságot az uralkodói rendelet határozottan felszólította, hogy a lehető legalaposabb fáradozással vegyék rá ezeket az igaz vallásra.[126] A végső határozat 1771 márciusában kimondta, hogy ezeknek az embereknek a gyermekeit, amennyiben még nem érték el a tizenkét éves kort, el kell venni, és a szebeni árvaházban katolikusokká kell őket nevelni. A felnőtteknek maguknak kellett bevallaniuk, tulajdonképpen melyik vallási közösséghez is tartoznak, ezután három hónap haladékot kaptak, hogy ezalatt valamelyik bevett valláshoz csatlakozhassanak. Ha ezt megteszik, szabadon engedik őket, és továbbra is maradhatnak („geduldet”), amíg ezen a valláson megmaradnak. Ellenkező esetben a három hónap elmúltával ki kell őket űzni az országból.[127]

Ha forrásszinten nyomon akarjuk követni azt a felháborodást vagy haragot, amit a katolikus térítő tevékenység, ennek sikerei vagy a misszionáriusok jelentései keltettek, akkor talán abban a gyűlöletben érhetjük tetten, amely a protestánsok részéről Bajtay püspök felé áradt, akit – legalábbis a naplóíró protestáns elit – szinte egy személyben tartott felelősnek az összes őket ért negatív fejleményért. A püspök talán haláláig a leggyűlöltebb katolikus személy volt a protestánsok között, ő maga pedig saját bevallása szerint kizárólag az udvar által kijelölt irányvonalat hajtotta végre. Ez azonban bár titokban tényleg egyértelműen kifejezte szándékait a katolicizmus terjesztésére, a felháborodás egy-egy hullámának kitörésekor rögtön a püspök háta mögé bújt, rá hárítva az összes felelősséget, amit a püspök szomorúan vett tudomásul.[128]

A nyomás nagy volt a szász evangélikusok közösségén Erdélyben, és ezt mindenek előtt vezető rétegük érzékelte. Így keletkezett 1770-ben az evangélikus unió gondolata. Az ötlet (talán Brukenthal inspirálására?) Hannemann nagyszebeni polgármestertől származott, kinek iratát a kancellária vezetője terjesztette az uralkodónő elé. Az erre született rezolúció nyomatékosan kifejezte Mária Terézia azon óhaját, hogy a vallás egyesítése létrejöhessen, „melyet Én mindenkinek, aki részt vett ebben az ügyletben, egészen különleges módon fogok elismerni”.[129] Tizenkét nappal később, 1770. november 21-én a következő kézirat (Handbillet, manualis resolutio) ment Bajtay püspöknek:

„Hannemann jelentést tett Nekem arról, hogy ő azon dicséretes szándékból, hogy végre lehessen hajtani az evangélikus vallás egyesítését a katolikussal, azon a szándékon van, hogy az ágostai hitvallásúak szuperintendensével egy külön találkozót („eine eigene Zusammentretung”) szeretne tartani, és itt szeretné megpróbálni a nevezett egyesülést. Én, noha elfogadom ezt a javaslatát, ennek ellenére ezennel őt [mármint a püspököt – K.K.Á.] azzal az utasítással látom el, hogy abban az esetben, ha az evangélikus szuperintendens kész lenne a találkozóra, Szeredai székesegyházi prépostot, illetve egy kolozsvári teológust és kanonokot vonjon be a tanácskozásba, amin azonban csak azokat a pontokat terjesszék elő, amelyekben a másik fél („Gegner”) a Katolikus Egyháztól különbözik, hogy velük szemben a görögökkel együtt („nebst den Griechen”) az igazhitűek mivel védelmezik tanításaikat, úgy mint azokat a mozgatórugókat („Beweg-Ursachen”), amelyek miatt ők ettől eltávolodtak, valamint mindenképpen azokat a módozatokat („Modalitäten”), amelyek mellett egyesülni akarnának. Ezzel szemben a lehető legapróbb jelét se adják annak, hogy bárki a Katolikus Egyházban egyszer már elfogadott tételeken bármit is módosíthatna, vagy ilyet akarna tenni, hanem sokkal inkább következetesen vitassák indítékaikat és javaslataikat. Terjessze elő ennek magyarázatát, valamint a római katolikus papság által tett ellenvetéseket azzal a véleményező irattal együtt, hogy mindebből mit lehetne a Pápai Szék elé terjeszteni.”

Egyértelmű, hogy a bécsi udvar a különleges uralkodói kegy ígérete ellenére némiképp bizalmatlanul állt hozzá az evangélikus unió ügyéhez. A szövegből egyértelműen kiderül, hogy a központi államhatalom tisztában volt a római katolicizmust és az evangélikus vallást elválasztó dogmatikai különbségek nagyságával, sőt úgy érzékelték, dogmatikailag a görögkeletiek jóval több kérdésben állnak velük közös állásponton, mint a protestánsokkal. Emellett azonban az udvari vezető elit úgy vélhette, az egész ügy valójában szó szerint véve egy-két ember magánkezdeményezése, amely az evangélikusok semelyik rétegében sem számíthat semmiféle támogatásra. Az Államtanács jegyzőkönyveiben az evangélikus unió kérdése (legalábbis 1774-ig) többet nem fordult elő. Valószínűleg maga az evangélikus püspök sem volt hajlandó ezen a felvetett találkozón részt venni.

Az egész missziósügy felépítése olyan volt, hogy II. József trónra lépésével véget kellett érnie. A cseh és az osztrák örökös tartományokban az állam által finanszírozott szerzetes misszionáriusokat 1781 márciusában visszahívták kolostoraikba, az állomáshelyeiken meghagyottaknak pedig elrendelték, hogy teljes egészében úgy viselkedjenek, mint más lelkigondozók, és nem úgy mint korábban misszionáriusokként.[130] A rá következő év júniusában azokat a világi papokat is, akik korábban misszionáriusként voltak alkalmazva, kivétel nélkül („durchgehends”) át kellett helyezni, hogy az uralkodói akaratnak megfelelően a lehető legalkalmasabb módon megszüntessék a nép által már megszokott „misszionárius” elnevezés használatát, egyúttal pedig ezeket az egyháziakat megfelelő módon el lehetett távolítani azokról a vidékekről, ahol korábban mint misszionáriusok így bírt hivataluk miatt sok ember előtt gyűlöletesekké tették magukat.[131]

A bevett vallások jogai és a protestáns autonómiák

A korábban már érintett konfesszionális, katolizáló politika érvényét és fontosságát megtartva feltétlenül meg kell említenünk, hogy a bécsi udvar a 18. század utolsó harmadában szellemi vonatkozásban már egyáltalán nem számított egységesnek. Itt is éppen úgy megjelentek különféle áramlatok, mint a korszak katolicizmusában általában.[132] Ez természetesen azt is jelentette, hogy némely esetben a Habsburg államhatalom hajlott arra, hogy – erdélyi katolikus tanácsadóinak véleményével szemben is – méltányos(abb)an (és nem türelmesen) járjon el a nem katolikus vallási közösségekkel szemben. Másrészről Erdély rendi alkotmánya biztosította is a négy úgynevezett bevett (recepta) vallás (köztük az evangélikus) jogait és privilégiumait, mely tényre a Habsburgoknak is az 1691. évi Lipót-féle diplomától kezdve tekintettel kellett lenniük. A bevett vallások jogai sokkal többet jelentettek mint a nyilvános és a magán vallásgyakorlat szabadságát,[133] hanem tanaik szabad megvallását[134] és hirdetését,[135] a bevett vallások közötti egyenlőséget és viszonosságot. Ez utóbbi a bevett vallásokra való szabad áttérést jelentette,[136] a korábban nyilvános szerződésekkel nekik juttatott tized vagy (tized)negyedadományok szabad felhasználását,[137] a bevett vallások egyenlőségét a közhivatalok adományozásánál[138], valamint autonómiát külső[139] és belső[140] egyházi ügyeik intézésében.

Ezekre az alapelvekre hivatkoztak az evangélikusok is, amikor 1771 szeptemberében a Gubernium váratlanul leállította a nagyszebeni evangélikus városi lelkész választását. A Főkormányzóság két protestáns tanácsosa, a református Bánffy Farkas báró és az evangélikus szász gróf, Michael von Huttern különvéleményt készítettek a kérdéshez, amely tartalmilag rendkívül egyszerű volt: minden további érvelések és indoklások nélkül ezt a választást kizárólag a szabad vallásgyakorlat részeként tárgyalta. Az idegen gubernátor, Auersperg gróf a katolikus véleményt egy külön előterjesztéssel kívánta alátámasztani, amelyben hosszasan bizonygatta, hogy a megfelelő joganyagban (pl. a Compillatae constitutiones-ben vagy a szász statútumokban) a szászok közösségét mint egységet tekintik.[141] Auersperg gubernátor előterjesztése ellenére a bécsi udvar úgy szabályozta ezt a választást, hogy a jövőben kizárólag az ágostai hitvallású evangélikusok által történjen. Mindazáltal a székek két főtisztviselőjének (egyik közülük mindenképpen katolikus, a másik evangélikus) mint választási biztosoknak jelen kellett lenniük, mikor az evangélikusok ennek a választásnak a lebonyolítására a nagyszebeni városházára összejöttek. Nekik kellett, anélkül, hogy a választásba beavatkoztak volna, a megfelelő rendre felügyelniük, és arra, hogy „ezen kívül netalán más ügyeket is tárgyaljanak, amelyek nem ide tartoznak.”[142] Ezt a szabályt valószínűleg alkalmazták a többi evangélikus lelkipásztor („ministrorum”) esetében is. Bár Bécs gyanakodva figyelte a lutheránusokat, ennek ellenére biztosította számukra a vallási és egyházi autonómiát.[143] Ebből a méltányosságból azonban a más vallásúak keveset érzékeltek, mert paradox módon elsősorban az őket érintő negatívumokat érzékelték, pl. a velük szemben éreztetett bizalmatlanságot, folytatódó korlátozásukat és azokat a sérelmeket, amelyek összehasonlítva a Habsburg Birodalom többi országával és tartományával messze a legkisebbek voltak.

A római katolikus vallás védelme hatalmi szóval

Ebbe a csoportba meglehetősen változatos ügyek sorolhatóak, de közös mindannyiukban az, hogy a katolikus vallás tekintélyét állami hatalmi szóval kívánják alátámasztani, s magában a nem katolikus népességben is meg akarják honosítani a katolikus szentségekhez való megfelelő viszonyulást. A keresztség területén kötelezően előírják a szükség- vagy bábakeresztséget, holott például a reformátusok hitvallásuk szintjén utasítják el azt.[144]

A házassági szertartásban záradékuk eltörlésével hitelveikhez képest újítást kényszerítenek rájuk.[145] Mindez szerintem arra szolgált, hogy a katolikus bécsi udvar Erdélyben is némiképp megnehezítse a számára botrányosan könnyű erdélyi protestáns válási procedúrát. A házassági eskü záradékának eltörlésekor éppen Bajtay püspök jelentette ki, hogy ennek kivitelezése nem lehetséges, mert a klauzula eltörlése lehetővé teszi, hogy a protestáns házasságot is felbonthatatlannak tekintsék a két fél életében.[146] A kancellária megtámadta a püspök véleményét, mert a bevett protestáns felekezetek az elválasztás jogát a jövőben is gyakorolhatják.[147]

A protestáns házasságjogban a világi hatóságoktól engedélyt csak a másodfokú (közeli) rokonság esetén kellett kérni. A katolikus szokások meghonosításának szándékát jelentette az, hogy a harmad és negyeddfokú protestáns házasulandóknak dispenzációt 300 forint taksa mellett a Gubernium, másodfokúaknál az udvar adhatta, igazolt szegénység esetén a taksa elengedhető volt.[148]

A protestánsok részéről induló térítést, katolikusellenes beszédet vagy akár olyan botrányos káromlást is, hogy Szűz Mária egy közönséges asszony lett volna, azonnal és határozottan megtorolják.[149] Kolozsvárott és Marosvásárhelyen a reformátusokat a katolikus ünnepek megülésére kényszerítették. A szabad vallásgyakorlatot megsértve még magánházaknál is fogsággal és pénzbüntetéssel sújtották azt, aki ilyenkor dolgozni mert.[150] Ezzel szemben az udvar a legkomolyabban leállíttatta a szász városokban azt a visszaélést, hogy a katolikus céhtagokat pénzbüntetésekkel az evangélikus temetések kísérésére kényszerítsék.[151] Hittételeiket már a szószéken sem védhetik, mert a katolikus tanítások elleni beszédeiket Őfelsége és a dicsőséges dinasztia megsértésének veszik. Holott – a reformátusok védekezése szerint – mi sem áll távolabb tőlük, mint a felséget megsérteni, sőt ez hitelveikkel állna szemben, hogy bárki az ő tudomásukkal művelne ilyet. A felségsértőt pedig maguk adnák a méltó legfelsőbb büntetésre.[152]

1775-ben elrendeltetett, hogy a protestánsok a Gubernium híre nélkül zsinatot nem tarthatnak, és azokra guberniumi biztos küldetik. A szuperintendensek királyi megerősítés nélkül hivatalát nem folytathatják, ha az esperesi kerületek vizitációjára kar menni, erre engedélyt kell kérniük.[153]

A hivatalok betöltése

A hivatalok betöltésének kérdése jelentős vonzóerőt biztosított a katolicizmus számára nemcsak Erdélyben, Magyarországon, hanem birodalmi szinten is.[154] Az Államtanács jegyzőkönyvei alapján a Mária Terézia alatti állami vezetőréteg úgy értékelte a helyzetet, hogy az erdélyi katolicizmus fejedelmi időkből örökölt korlátozott helyzete, „az erdélyi katolikusok szorongattatásai” („die Drangsalen deren Catholiquen in Siebenbürgen”) éppen a hivatali állások betöltése területén erőteljesen tovább él, még az 1770-es évek elején is.[155] Ezt a helyzetet megváltoztatandó valószínűleg először Bajtay püspök vetette föl, hogy „a kevésbé alkalmas katolikusok előnyben kell részesíteni a hivatalok odaítélésénél az alkalmasabb akatolikusokkal szemben, …, hogy a hivatalbetöltések ügyeinél gondoskodni lehessen a katolikusok egyensúlyáról.”[156] Ennek az alapelvnek a gyakorlati kivitelezési módját báró van der Mark dolgozta ki.[157] Előterjesztése valószínűleg megkerülte báró Brukenthalt is, akihez mint a Kancellária vezetőjéhez egy uralkodói kézirat ment. Eszerint az uralkodónő jövőre vonatkozó határozata („künftige Willensmeinung”) alapján

„három év elteltével Erdélyben senkinek nem adható polgári szolgálat, aki tanulmányait nem örökös országi egyetemen végezte. A Kancelláriának ezt a rendeletet azzal a további melléklettel kell közölnie, hogy noha az említett rendelet az akatolikusokat a jelenlegi törvények által engedélyezett feltételek mellett nem tiltja el a külföldi egyetemek látogatásától, de ezek az emberek nem alkalmazhatók polgári hivatalokra, hanem csak egyházi állásokra. A Guberniumnak emellett meg kell hagynia, hogy az minden évben egy listát („Verzeichnis”) küldjön be a Kancelláriának az összes Erdélyben alkalmazott mind katolikus, mind nem katolikus személyzetről, mely listát azután a Kancellária minden állásbetöltés ügyében teendő előterjesztéséhez betekintésre mellékeljen Nekem.”[158]

Ez a rendelet természetesen igen érzékenyen érintette a protestánsokat. Az evangélikus szászokat a Kancelláriának békeévek ellenére amúgy is nyomatékosan távol kellett tartania a porosz egyetemektől.[159] Mindezek ellenére a katolikus személyeket csak abban az esetben lehetett előnyben részesíteni, ha a hivatalhoz szükséges megfelelő tulajdonságokkal (akkori szóval Charakter-rel rendelkeztek.[160] Ez utóbbi követelmény bizonyára az állam megfelelő szintű működőképességét volt hivatva biztosítani, és – mint később látni fogjuk – a római katolikus szászokat gyakran komoly, sőt megoldhatatlan akadályok elé állította.

A „katolikusok egyensúlya” kifejezés már a Lipót-féle 1699-es kiegészítő diplomában előfordul, ahol némiképp bizonytalan értelemben kimondatott, hogy a városi és a mezővárosi tisztségekbe katolikusok és nem katolikusok „in aequali numero” alkalmazandók.[161] Ezt az alapelvet a bécsi udvar 1764-65-ben határozottan kiterjesztette az erdélyi szászokra, és hozzákezdett „a hivatalokra való meghívásnál az erdélyi katolikus és lutheránus szászok között betartandó egyensúlyt teljes mértékben hatályba léptetni.”[162]

Hogy ez a kiegyenlítés hogyan nézett ki a gyakorlatban, Újegyház és Szerdahely szék példájával szeretném némileg megvilágítani. Az ügyek magyarázataképpen hadd említsem meg, hogy 1751-től kezdve már a megyék és székek választott felsőbb vezetőit is az uralkodó erősítette meg tisztségükben, így az ezekre a hivatalokra való jelöléseknél is tekintettel kellett lenni a korábban látott egyensúlyelvre. Vagyis például a szász székek esetében általában a királybírói és az alkirálybírói helyekre egyszerre jelöltek, egyiket a katolikus, másikat az evangélikus lakosok közül. Ezt a kettős választást a Kancellária véleményezte, az uralkodó pedig belátása szerint akár változtathatott is a személyek sorrendjén. Minden katolikusok részére tett kedvezmény ellenére az újegyházi királyi székbíróság mindkét helyére javasolt Kissling és Hierling evangélikus volt. A lemondó hangvételű uralkodói határozat különleges módon, következmény nélkül elfogadta a javaslatot.[163]

Amikor azonban a szerdahelyi szász szék választását terjesztették az uralkodónő elé, ezeknek a hivatalnokoknak a megerősítése a korábbinál jóval bonyolultabb eljárás során ment végbe. Az ügyben született uralkodói döntés a következőképpen hangzott: „A királybírói helyet az akatolikusok közül való Daniel Conradnak, ezzel szemben a székbírói helyet [sic!] Martin Redernek [neve máshol Röder formában van említve] akarom adományozni.”[164] Később azonban mindkét jelöltnél különböző problémák merültek föl: „Amennyiben a Röder, amint előkerült, nem léphet illendőséggel a hivatalba, ezért hozzanak erre egy másik alkalmas személyt a katolikusok közül.”[165] Röder ellenben maradjon királybíró-helyettes (Pro-Judex-Regius) és a következő választásnál ismét lehet jelölni a királybírói hivatalra.[166]

Július közepe vagy vége felé Szerdahely szék királybírói helyeiről mégis az a végleges döntés született, hogy a katolikusok részéről Martin Röder, a nem katolikusok részéről pedig Conrad maradjon.[167] Miért történt ismételten ez a változás? Ennek az esetnek a belső mozgatóira szerencsés módon az Államtanács jegyzőkönyvei alapján is vethetünk egy pillantást, és némiképpen betekinthetünk abba, ki képviselte a különböző nézeteket. 1771. július 22-én Auersperg gróf gubernátorhoz a következő iratot intézték: „Őfelsége ezennel alapvetően abból a megfontolásból tért el báró Bajtay püspök úr excellenciája javaslatától, mivel amennyiben Conradot léptetnék elő a királybírói székbe, ez azt a látszatot keltené, hogy pusztán katolikus vallásra való tervezett áttérése miatt szánják neki ezt az előléptetést.”[168]

Tehát az (abban az időpontban éppen) kevésbé alkalmas Martin Rödert nevezték ki királybíróvá, mivel a bécsi udvar el akart kerülni egy megbotránkozásra való látszatot, Conrad pedig alkirálybíró maradt. Más is említésre méltó ebben az esetben. A bécsi udvarnak az erdélyi szász székek állásbetöltési ügyeire gyakorolt befolyása és az egyensúlyelv keresztülvitele meglehetősen nagy vonzerőt jelentett a római katolicizmusnak. Ennek ellenére is nehéz, némely esetben egyenesen lehetetlen volt alkalmas katolikus jelöltet találni.

Összefoglalás

Ebben a tanulmányban röviden áttekintettem a katolicizmus terjesztésének négy legfontosabb eszközét az erdélyi protestánsok között. Miben áll ezen eszközök leglényegesebb hasonlósága? Véleményem szerint abban, hogy mindegyiknek meglehetősen ellentétes hatásai lehettek. A missziókat hiába próbálta az új típusú egyházpolitika a lelkigondozás és a társadalmi békesség irányába fordítani, a térítői jelleg a korszak végéig meghatározó maradt bennük, és ez több gyűlöletet keltett a katolicizmus és az udvar iránt, mint jó hírnevet. Ugyanezt érték el a katolikus vallás tekintélyét hatalmi szóval erősíteni akaró rendeletek is. Az állásbetöltések ügyeinél a kevésbé alkalmas katolikus és a konvertiták előmenetele nagy felháborodást keltett a protestánsok között, a telepítéspolitikában pedig a pénzügyi érdekek gyakran megelőzték a vallásiakat. Ha történeti mérleget vonunk, meg kell állapítanunk, hogy a katolicizmust a protestánsok között is erőteljesen támogató tereziánus egyházpolitikának csak kevés és meglehetősen felületes eredménye volt. Ezt a jelenséget valószínűleg elsősorban a rövid idő és ezen vallások erős gyökerei magyarázzák. Ez utóbbiban az is fontos szerepet játszott, hogy az protestáns vallások olyan lényeges pozíciói, mint például a középkori építésű templomok legnagyobb része, a lelkipásztorok jövedelmei és életmódja alapjában véve érintetlenek maradtak. Minden erőfeszítés ellenére a magyar nemesség legnagyobb része megmaradt a református vallás mellett, és a szászok is megőrizték evangélikus közösségtudatukat, valamint, ez pedig tovább nehezítette a katolicizmus gyors és mélyre ható terjedését.

Munkám befejezéseképpen szeretném mellékletben közölni a sokszor hivatkozott 1773-as missziós kimutatást. Remélem, hogy a tanulmány és a jegyzék utánra iktatott – általam készített – térkép segít a térítői munka hátterét és nehézségeit pontosabban megérteni és adatait helyesen értelmezni.

DOKUMENTUM

Verzeichniß

der Zahl derjenigen, die von dem in Siebenbürgen befindlichen Irrlehren zur Röm.-Catholischen Religion, oder aber zur Heil. Union in denen zweyen letzt abgewichenen 1771, und 1772 Jahren herüber getretten sind, mit Anmerkung deren Missionen, oder Pfarretheyen, in welchen der Glaubensbekanntniß abgeleget worden.[169]

Az erdélyi missziók tevékenységi és hatóköre, 1773. (térkép)

Jegyzetek