Vissza a tartalomjegyzékhez

4. évfolyam 1. szám
A. D.
MMIII

Ankarloo, Bengt - Clark, Stuart (eds.): Witchcraft and Magic in Europe. The Eighteenth and Nineteenth Centuries.
Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1999. XII + 324 old.
Ankarloo és Clark egy igen izgalmas témát boncolgató, de ugyanakkor kérdéses könyvvel rukkolt a nemzetközi és összehasonlító valláskutatók elé: az európai boszorkányhit és boszorkányüldözés 18

Ankarloo és Clark egy igen izgalmas témát boncolgató, de ugyanakkor kérdéses könyvvel rukkolt a nemzetközi és összehasonlító valláskutatók elé: az európai boszorkányhit és boszorkányüldözés 18. és 19. század forrásait és adatait hasonlítják össze. A könyv három részre és tíz fejezetre tagozódik, mindegyik rész egy kutató műve. A két szerkesztő nem fejezettel, hanem „csak” egy bevezetővel indítja a kötetet, amely sok hasznos, ugyanakkor újszerűnek is tűnő elemzéssel lepi meg az olvasót. A „Boszorkányság és Mágia Európában” című kötet alapvető célja, hogy felfedje az európai boszorkányság – ténylegesen a boszorkányhit és az ezzel kapcsolatos boszorkányüldözés – népszerűségének csökkenését és egyben eltűnésének okait. A téma már önmagában hatalmas és a kötet olvasása után úgy érződik, kissé kezelhetetlen is egyben. A könyvben azonban a legtöbb nemzeti kultúrában dolgozó történész találhat elegendő csemegét annak ellenére, hogy a hangsúly kimondottan nyugat-európai: Németalföld, Anglia, Németország, Franciaország és Svájc szerepel. Ez egy kicsit etnocentrikussá teszi a kötet egészét. Kérdéses továbbá, hogy a szerzők, és a szerkesztők mit is értenek mágián, hiszen ezt a témát már több valláskutató és antropológus is elemezte és irodalma jelentős, melyre csak itt-ott találunk elszórt és odavetett utalásokat. A könyv egészében sok adatot ismétel a megadott területekről és így csak a legfontosabb elméleti tényeket érdemes kiemelni ebben az ismertetésben.

Hasonlóan a történészekhez, valláskutatók és vallástörténészek is jelentős felfedezéseket tettek ezen a téren és legtöbbjük számára ugyanúgy izgalmas kérdés: mikor és miért tűnik el Európa különböző részein eltérő intenzitással a boszorkányhit és az ezzel kapcsolatosan kialakult ellentétes kulturális értékrendszer. Az általánosan elfogadott tézist Brian Levack prezentálja bevezető tanulmányában. Szerinte az európai történeti anyag ékes bizonyítéka annak, hogy a 18. század végére a boszorkányhit általánosan elfogadottá, ámde ez által legitimmé is vált egyben a szélesebb néprétegek szemében. A népi vallásosság ezen oldala tehát lassan elvesztette kuriózumát és ugyanakkor valamikori hatalmát és uralmát az egyén és a kisközösségek félelmei felett is. Levack példaként hozza fel az utolsó halállal végződő svájci 1782-es és a lengyel 1793-as boszorkányvádat. Érveléséből világosan kitűnik, hogy különbséget kell tennünk a boszorkányvád és a boszorkányság elítélése közötti esetek számában. A 18. század végére mindkét esetben, igaz kisebb eltérésekkel, de csökkenő tendenciát talál a kutató. Elemzésében a szerző angol, skót, német és magyar adatokat sorol fel annak bizonyítására, hogy a vizsgált periódusban egyfajta bírósági, vagy inkább igazságügyi szkepticizmus kezdett elterjedni. Ez meghatározta a boszorkányperek, fekete mágia és az ördöngösség vádjával bíróságok elé került esetek nagytöbbségét. Levack szerint a modern államban ugyanakkor számtalan olyan törvény is életbe lépett, amellyel „szankcionálta a kínzást, megengedte a bíróságoknak, hogy ítéleteiket felülvizsgálják, amennyiben újabb adatok merültek fel, és megtiltotta, hogy a bíróságok és ítélőszékek bárkit csak úgy vád alá helyezzenek boszorkányságvádjával” (88 p.).

Fontos összetevője ennek természetesen még az a meglátás, melyeket Levack már korábbi tanulmányaiban is közölt, hogy a protestáns és katolikus progresszív gondolkodás sokban delegitimálta a boszorkányhitet és az ezzel összefüggő boszorkányvádi eljárást. A kétkedés alapjait, ahogyan Levack bemutatja, már Balthasar Bekker holland protestáns lelkész és kortársa, a szász bíró Christian Thomasius (később a Halle-i egyetem rektora-kancellárja) már a 17. század végén lefektette. Kétségtelen, hogy a két tudós érvei nemzetközi jelentőségűek, és ugyanakkor meggyőzőek majd elfogadottak voltak. Mindketten tudatosan és elszántan vallották, hogy a boszorkányság vádjait lehetetlenség bizonyítani mivel a boszorkányhit és a fekete mágiával kapcsolatos cselekedetek egyszerűen képtelenségek és ezért egyben megvalósíthatatlanok. Bekker radikálisabb nézeteket vallott és ezért fontosabbak és korában számottevőbb volt. Az 1691-ben eredetileg holland nyelven írt De Betoverde Weereld kötete nyomban angol, francia és német fordításokkal népszerűsítették nézeteit. Felix Brahm, a jeles német jogtudós és bíró, már 1701 publikálja Bekker nézeteivel egyező gondolatait, amelyben teljesen ésszerűtlennek tartja a boszorkányhitet és a mágiát. Thomasius könyve Dissertatio de crimine magiae (német címe Kurze-Lehr Sätze, 1703) egyenesen azzal a javaslattal állt elő, hogy a bírók minden egyes boszorkányvád esetében ne csak a tényekről, hanem a tanúk erényeiről és beállítottságáról, melyek legtöbbször hamisságukról vallott, is meg kell, hogy győződjenek. Ezek összességében mind befolyásolták a bírói szkepticizmus gyakorlatba való átültetését és a fekete mágia és a boszorkányság bűneivel kapcsolatos populáris mentalitás lassú, de biztos változását.

A kötet másik alapos elemzésében Marijke Gijswijt-Hofstra további elképzelésekkel hozakodik elő a boszorkányság eltűnésével, de ugyanakkor valamelyest továbbélésével kapcsolatban. Felteszi a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy a nagy perek, kínzások, és égetések után a boszorkányság bizonyos szinten tovább tud élni. Németalföldi példákat idéz, melyek a tizenkilencedik század közepén is élő boszorkányhitről tanúskodnak bár igaz, hogy csökkenő mértékben. Belgiumban és Franciaországban ugyanakkor a boszorkányság vádja további üldözéseket eredményezett még a 19. században is. Ám spanyol és olasz történeti adatok – amelyek korábban igen brutális példákkal szolgáltak – azt mutatják, hogy a 19. századra a boszorkánykultusz és perek szinte teljesen megszűntek. Ebben a korszakban még igen heves viták, és perek sora bizonyítja, hogy Nagy-Britanniában a boszorkányság nem tűnt el. Gijswijt-Hofstra arra is figyelmeztet, hogy a skandináv királyságokban a nemek közötti eltérés fontos indikátora a boszorkányvád megítélésében, bár a történeti adatok még igen kevés számban bukkantak fel a nemi különbségek elemzésére.

Gijswijt-Hofstra Közép Európát is érinti, és óvatosságra int a boszorkányvád és a boszorkányperek nagyságát tekintve, mivel az esetek többsége – számára – egyenesen folklorisztikai színezetű. Az adatok többsége azt mutatja, hogy a boszorkányvádak nagytöbbsége szóhagyományból fakad és pusztán a néphitből táplálkozik, amelyek alapján nehéz biztosat mondani, hiszen a bíróságok igen kevés esetben vizsgálták ki a fekete mágiával vádolt személyek cselekedeteit. A szerző a magyar eseteket nagy részben Pócs, Kristóf és Klaniczay – főleg angol nyelvű – publikációi alapján mutatja be hasonlóan az orosz és ukrán adatokhoz (Vorobec, Frank, Kivelson és Zguta tanulmányai). Mivel angol nyelvű elemzések szinte elenyésző számúak a lengyel, balti és balkáni adatokról ezért ezeket szinte nem is vesz figyelembe.

A harmadik fontos tanulmány Roy Porter elemzése a felvilágosodás periódusáról, amely a szerző szerint az egyik legfontosabb érv a boszorkányhit eltűnésével kapcsolatosan. Saját szavaival: „Kétségtelen, hogy a boszorkányperek megszűntét abban is látnunk kell, hogy ezek a perek egyre jobban felemésztették a bíróságok energiáit, sok esetben szinte nevetségessé téve azokat. De sokkal mélyebb gyökerei is voltak, melyek a feltörekvő elitek gondolkodásmódját tükrözték. Ők már nem hittek a múlt dogmáiban és a jövőt nézték nem a múltat.” (193. p.) Porter szerint a vallástudomány, a filozófia és a tudományok általában (főleg az orvostan) a perifériára szorították és az alsóbb néprétegeknek adták át a boszorkányhitet. Igaz, néha-néha még onnan is előtört, de sokkal kevesebb vehemenciával mint a korábbi évszázadokban.

Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy a kötet hatalmas történeti anyaggal rukkol elő, amely azonban csak a késő középkorban jártas nemzeti kutatók specialitása és ezért igen nagy alaptudást igényel. Ám a kötet gyengeségeinek más okai vannak. Az első talán szerkesztői, amit el lehetett volna kerülni tárgy-és névmutatóval, térképekkel és táblázatokkal, amelyek átláthatóbbá tették volna a sok-sok történeti adathalmazt. A szerzőkről igen keveset tud meg az olvasó, mint ahogy a két évszázad ikonográfiájának gazdagságát is elhanyagolták. Csak példaként említem, hogy 2002-ben Berlinben, előtte pedig Amszterdamban volt érdekfeszítő – ha nem is a teljes Európára kitekintő – múzeumi kiállítás a boszorkányhit és boszorkányüldözés európai évszázados hagyományáról. A huszadik század elején kialakult, majd a század végére újból fellángoló alternatív, New Age vallási jelenségek és misztikus vallási irányzatok – köztük a boszorkányság, a wicca, UFO-misztikusság, a neosámánizmus, és a pogányhit – megkérdőjelezik, hogy mennyiben is szorította vissza a felvilágosodás és modernitás a boszorkányhittel kapcsolatos populáris kultúrát. Ezt a témát a kötet szerzői nem elemzik, és csak utalások vannak rá, főleg az utóbbi két fejezetben.

Végezetül nem árt kihangsúlyozni, hogy az európai boszorkányhit és boszorkányperek kutatása igencsak a történészek egy speciális területe volt és a törzsi vallások és mágiák az antropológusok sajátja. Az összehasonlító vallástörténet is gyengén szerepel a kötetben. Amíg a kutatók csak Európát veszik figyelembe, nem árt kihangsúlyozni, hogy a boszorkányság és vele együtt a fekete mágia kínai, japán és koreai történeti anyagból igen jól ismert. Az afrikai törzsi boszorkányság szintén alaposan fel van gyűjtve, elég csak Evans-Pritchard klasszikus nuer trilógiájára utalnom. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy a két diszciplína miért nem tud/tudott egymásra hatni és nagyobb rálátással segítséget nyújtani a másik tábor kutatói számára. Kétségtelen, a történészek adatai a történelmi időkbe vezetnek vissza s nem a távoli, sokszor megfoghatatlan, Lévy-Brühl által elnevezett „primitív mentalitásba”. Ám a történészek, és erre ez a kötet igen jó példa, sokszor a vallásos világképbe helyezik el a boszorkánysággal kapcsolatos adatokat, de ez a világkép nem ad, nem adhat alapos magyarázatot, hiszen ezt a világképet is még magyarázni, értelmezni kell. Ezt az értelmezést azonban hiába keressük a jelen kötetben. Így első rendű történeti munkaként még mindig Eva Labouvie: Zauberei und Hexenwerk. Landlicher Hexenglaube in der frühen Neuzeit c., 1991-ben megjelent könyvét lehet felmutatni, antropológiából pedig Jeanne Favret-Saada úttörő monográfiáját: Deadly words. Witchcraft in the Bocage. (Cambridge, 1980.) A jelen kötet azonban mindenképpen elgondolkodtató és ötletekkel telített.

(ism.: Kürti László)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,