A Rákosi-, majd a Kádár-rendszer egyik legjellegzetesebb és legjellemzőbb intézménye volt az Állami Egyházügyi Hivatal, melynek mindenkori tevékenysége hűen tükrözte a magyarországi államszocialista rendszer aktuális viszonyát az egyházakhoz, vallásfelekezetekhez. Igaz ez a megállapítás a hivatal működésének legutolsó szakaszára is, mellyel kapcsolatosan közlünk néhány dokumentumot.

Az 1980-as években a történelmi egyházak már leplezetlenül és vitathatatlanul részét képezték a Kádár-rendszer szövetségi politikájának.[1] A „puha diktatúrával” való egyházi együttélés és együttműködés kereteit jellemezték a „kis lépések egyházpolitikájával” is. Utóbbi az 1960-as évek közepétől – összefüggésben a kelet-európai kommunista rezsimek iránt nyitni szándékozó Vatikán hivatalos álláspontjával – az állam és az egyházak közötti bizalmatlanság fokozatos oldását, az együttműködés formáinak és kereteinek kölcsönös keresését jelentette, s anélkül, hogy a rendszer az egyházaknak politikai engedményeket tett volna, elismerte létezésüket, sőt méltányolta társadalmi szerepvállalásukat. A „kis lépések” az 1980-as évekre oda vezettek, hogy a történelmi egyházak vezetői elfogadták a Kádár-rendszer által kínált szövetséget, sőt magának a rendszernek a legitimitását is, betagolódtak abba. A folyamat összeforrott Miklós Imre (1927-2003) nevével és tevékenységével. A Kádár-rendszer első számú egyházpolitikusa 1959 júniusától elnökhelyettese, 1971. május 13-tól pedig – 1989. évi kényszerű nyugdíjba vonulásáig – elnöke volt az Állami Egyházügyi Hivatalnak. Az 1970-es évektől az egyházakkal kötött szövetségre, a velük való együttműködésre alapozott politikai irányról egyre többször beszámolhatott a nyilvánosság előtt is (például gyakran publikált cikkekben, interjúkban[2]), amely összecsengett az egyházak vezetőinek a rendszer kül- és belpolitikáját egyaránt legitimáló tevékenységével. E folyamat az 1980-as évek második felére elérte azt a szintet, hogy az állam és az egyházak kölcsönösen már-már idillikusnak tekintették a társadalom érdekében végzett közös, egymást segítő, elismerő munkájukat, ami kidomborodott például az egyetlen olyan alkalommal, amikor 1987 decemberében az ÁEH elnöke átfogó ismertetést adott a parlamentben az egyházpolitikáról, beszámolója megvitatásra és elfogadásra is került.[3] (Bár maga az országgyűlés előtti beszámoló intézménye az alkotmányosság irányába való elmozdulást demonstrálta, a vitanap létrejöttében még a párt csúcsszervének volt döntő szerepe.[4])

Nem véletlen, hogy amikor 1988 második felében a Kádár-rendszer már minden eresztékében recsegett-ropogott, megalakultak és egyre erőteljesebben megjelentek a közéletben a demokratikus társadalmi és politikai mozgalmak, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke a rendszer szövetségeseinek sorában egyes egyházi személyiségekért is aggódott a párt első emberéhez, Grósz Károlyhoz írt feljegyzésében. (Ld. 1.1. sz. dokumentum.) Számos meghatározó állami vezető előtt nyilvánvalónak kellett lennie, hogy alapvető reformok életbe lépése várható. Miklós Imre levelének kelte előtt, január 28-án hangzott el például Pozsgay Imre elhíresült nyilatkozata arról, hogy 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott Magyarországon. Miklós Imre számára ennél is fontosabb lehetett, hogy ugyanezen a napon az egyházak képviselői és marxista értelmiségiek – a televízió által is közvetített – vitafórumot tartottak az MSZMP Politikai Főiskoláján, amelyen az ekkor évek óta megszokott „marxista-keresztény” dialógusokon túllépve demokratikus egyházpolitikát, mindenekelőtt törvényalkotást is sürgettek. Ezekben a napokban a demokratikus ellenzéki mozgalmak mellett a kormány egyes miniszterei (Pozsgay Imre majd Kulcsár Kálmán) sem csináltak titkot abból, hogy az – állam egyházak feletti gyámkodását létével kifejező – Állami Egyházügyi Hivatalra a jövőben semmi szükség, azt meg kell szüntetni. Amikor Miklós Imre ezt februárban szóvá tette Németh Miklós miniszterelnöknek (1.2. illetve 1.2.1. dokumentum), soraiból még mindig az értetlenség és a bizonytalanság érződik. (Miklós leveléhez mellékelte a Szabad Európa Rádió adásáról készült MTI-jelentést.) Pedig ekkor, vagyis 1989 elején a Németh-kormány már világossá tette, hogy az új, vallásszabadságról és az egyházakról szóló törvény megalkotását már az Állami Egyházügyi Hivatal nélkül képzeli el. Miklós Imre nehezményezte, hogy minderről őt senki nem kérdezte meg, Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszternek pedig igazoló jelentést kellett készítenie a történtekről a miniszterelnök számára.[5]

Az egyházpolitikai átmenet irányítása (vagyis a vonatkozó törvény tartalmi kidolgozása) már ekkor, és ezt követően egyre inkább a kormány kezébe került, nyilvánvaló lett, hogy a rossz emlékű Állami Egyházügyi Hivatalnak – annak ellenére, hogy Miklós igyekezett fontosságát továbbra is bizonygatni – abban nem sok szerepe lesz, és a kabinet szakminiszterei mellett még az ellenzéki pártok illetve az MSZMP testületei is kisebb szerepet kapnak abban. (Érdemes megjegyezni, hogy a párt Politikai Bizottsága a valláshoz és egyházakhoz való viszony kialakítását célzó, március elején előkészített javaslat megtárgyalását március 21-i és április 5-i ülésén is elhalasztotta, csak Miklós Imre távozása után, május 16-án tűzte napirendjére.[6]) Az ÁEH szimbólummá is vált, nem véletlen, hogy az ellenzéki szervezetek közös március 15-i felhívásához készült jelszavakban nyíltan és konkrétan követelték feloszlatását.[7] Az a paradox helyzet állt elő, hogy a politikai szféra meghatározó tényezői (a kormány illetve az ellenzéki szervezetek egyaránt) eltökéltek voltak az ÁEH megszüntetésében, a történelmi egyházak még a hivatal hosszabb távú fenntartását, illetve az átmenetben való aktív részvételét sürgették.[8]

A nyomásnak végül Miklós Imre nem tudott, vagy már nem is akart ellenállni, április 17-én írta meg lemondó (pontosabban nyugdíjazását kérő) levelét Németh Miklósnak, illetve egyidejűleg Grósz Károlynak. (1.3.-1.4. sz. dokumentumok.) Az MSZMP Politikai Bizottsága már április 19-én, illetve május 26-án tárgyalt a személyével összefüggő kérdésekről,[9] a kormány pedig eleget tett Miklós kérésének, és április 30-i határidővel felmentette tisztségei alól.

Miklós Imre hónapok óta várható távozása nyilvánvalóvá tette az Állami Egyházügyi Hivatal sorsával kapcsolatos elképzeléseket, az egyházpolitikai fordulat kezdeményezését pedig végképp a kormányzat kezébe adta, amit további személyi és intézményi változások is fémjeleztek. (Május 2-án például Glatz Ferenc került a művelődési miniszteri székbe.) Miklós utóda az ÁEH élén Sarkadi Nagy Barna lett, továbbra is elnökhelyettesi minőségben. Miklós Imre távozásának nyilvánosságra hozatalakor a Népszabadság igyekezett pozitív méltatást közölni személyéről, mint aki óriási nehézségek árán képes volt megteremteni a bizalom légkörét a szocialista állam és az egyházak között, továbbá életét az állam-egyház viszony javításának, a vatikáni kapcsolatok normalizálásának stb. szentelte.[10] A volt ÁEH-elnöknek tartalmas nyugdíjas éveket kívánó kommentár szorgalmazta, hogy Miklós Imréről is reális képet kell alkotni, nem csupán negatívumokat hangoztatni, mondván, képtelenek az objektív ítéletalkotásra azok, akik az elmúlt évek bizonyított sikereit nem veszik figyelembe. Sarkadi Nagy Barna ugyanakkor adott nyilatkozatából kiderül, hogy hivatalának immár végképp a változásokat előmozdító szerepet kívánt szánni, bár az ÁEH megszüntetéséről nem, csupán alapos „átszervezéséről” beszélt, például új vallásfelekezetek törvényes elismerése kapcsán stb.[11] Németh Miklós kormányfő néhány nappal később már bejelentette, hogy a kormány napirendre tűzte az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetésének tervét,[12] sőt kinyilvánította kormánya eltökéltségét, hogy az egyházak életébe való beavatkozást megtestesítő szerv felszámolásán túl teljesen új egyházpolitika kereteinek kialakítását tűzte ki célul, amelynek előkészítésére a kormányzat és az egyházak képviselőiből álló Országos Vallásügyi Tanácsot akarnak felállítani stb.[13]

Április végétől egészen 1990 elejéig Miklós Imre folyamatosan kapott leveleket hazai és külföldi egyházi méltóságoktól (az alább közölteknél nyilván többet, mi csak a rendelkezésünkre állókat tehettük közzé). Az új, demokratikus egyházpolitika születésének, tágabb értelemben a magyarországi rendszerváltozásnak egy fontos és jellegzetes adaléka, hogy e levelek szerzői kivétel nélkül pozitívan nyilatkoztak Miklós Imre személyéről és törekvéseiről, tevékenységét a kötelező udvariasságot jóval meghaladó stílusban méltatták. (Ld. 2.2.-2.4. sz., 3.1.-3.8. sz. dokumentumok.) Legtöbben sajnálkoztak azon, hogy a rendkívül fontos időszakban az ÁEH-elnök már nem aktív résztvevője, csak passzív szemlélője lesz a demokratikus átmenetnek, és többen kifejezésre juttatták, hogy a Miklós Imrével való hivatali kapcsolatuk személyes jó viszonnyá alakult. Miklós Imre tevékenységének ilyetén megítélése hasonló a Népszabadság publicistájának idézett véleményéhez, illetve az Elnöki Tanács által Miklós Imrének nyugdíjba vonulása alkalmából adott magas állami kitüntetését indokló szöveghez, mely szerint az „állam és az egyház közötti jó viszony kialakítása” tulajdonítható személyének. (Vö. 3.5. sz. dokumentumban foglaltakkal.) Mindez már olyan periódusban történt, amikor a letűnő pártállam intézményeivel és meghatározó személyeivel kapcsolatos kritikákat nemcsak a hivatali vagy bizalmas érintkezés során, hanem a nyilvánosság előtt sem kellett véka alá rejteni.[14] (Az alább idézett levelek szerzőihez hasonló véleményeknek egyébként egyházi személyek nyilvánosan is hangot adtak.[15]) Külön érdekesség, hogy a történelmi egyházak vezetői még Miklós Imre lemondásának elfogadása előtt fejtették ki nézeteiket az ÁEH-elnöknek. (Ld. 2.2.-2.3. sz. dokumentumok.)

Egy levél írója, Cserháti József pécsi püspök pedig még talán nem is tudott Miklós Imre lemondásának szándékáról, soraiból ez nem derül ki. (Ld. 2.1. sz. dokumentum.) Pedig amikor az ÁEH elnöke Paskai László esztergomi érsek társaságában 75. születésnapján nagy ünnepség keretében felköszöntötte Cserhátit,[16] már április 17., vagyis lemondási szándékának bejelentése után történt. Cserháti József (1914-1994) Miklós Imrét méltató szavai különösen érdekesek. A pécsi egyházmegyét 1969-től kormányzó, egyébként 1989. november 3-án posztjáról lemondott püspök egyik legaktívabb képviselője volt a kádári pártállam szövetségi politikájának. Az 1980-as években számos megnyilatkozással hívta fel a figyelmet a rendszer kül- és belpolitikáját elvi alapon támogató felfogására,[17] amelyet következetesen képviselt a rendszer bomlásának időszakában is.[18] Gyakran foglalt állást tanulságos módon az 1989-es változások idején is, melyek közül csak egy cikkét idézzük, melyet az ÁEH megszűnése után publikált.[19] A cikkben utalt Miklós Imre április 30-i nyugdíjba vonulására, és pozitívan nyilatkozott a megújuló MSZMP-ről. A korszakban jellemző módon foglalt állást a demokratikus kibontakozásról: „A többpártrendszer eltökélt hívei vagyunk, mégis úgy érezzük, bántó furcsaság lett hazánkban a túl sok alternatív mozgalom, ahogy az is elgondolkodtató, hogy rengeteg az újonnan indult sajtótermék. Ez eleve nem megnyugtató, hanem az ismert magyar széthúzás vagy szétforgácsolódás egyik jele.” Kifejtette, hogy bár tartani lehet az alternatívoknak nevezett demokratikus pártok „mohóságától”, de az MSZMP esetleges merevségétől is, mégis a kibontakozás érdekében a tisztességes, jó szándékú erőkkel lehetséges az összefogás. Úgy vélte, az egyháziakat nyomasztó korábbi „kényszeres helyzetek” következtében tekintélyvesztést is szenvedtek, mégis írásának hangvételét az efféle megállapítások jellemzik: „Ma jobban tesszük, ha a múlt felett nem törünk pálcát, hanem sajnálkozunk a történteken, és megbocsátunk egymásnak.” Utóbbi megállapítása azért is érdekes, mert a rendszerváltás után, nem sokkal halála előtt Cserháti József egész másként nyilatkozott a történtekről, egy tévéinterjúban kemény szavakkal ostorozta a Miklós Imre által képviselt egyházpolitika kegyetlen és durva beavatkozását az egyház életébe.[20] Paskai László esztergomi érsek levele hasonló hangulatot tükröz, mintegy folytatását annak az álláspontnak, melyet az érsek 1988 nyarán is képviselt.[21]

A történet utóéletéhez tartozik, hogy a két hónap alatt, amíg Sarkadi Nagy Barna állt a hivatal élén, az ÁEH mindent elkövetett korábbi, az egyházak életébe beavatkozó tevékenységének megszüntetésére, az ilyen jellegű jogszabályok felszámolására, a törvényes, de politikai okokból korábban el nem ismert vallásfelekezetek törvényesítésére. Bár a kormány terve az ÁEH jogutód nélküli felszámolására május elején ismertté vált, a kabinet június 26-i ülésén hozta meg ezt a döntését. Az ÁEH megszüntetését elsősorban az Elnöki Tanács 1989/14. sz. törvényerejű rendelete mondta ki. Ez, valamint a kapcsolódó jogszabályok az ÁEH számos feladatát megszüntették, az állammal való kapcsolattartásban rendelkeztek a – jogszabályokat véleményező, a vallás- és lelkiismereti szabadság érvényesítését garantáló stb. – Országos Vallásügyi Tanács felállításáról, kibővítették a művelődési miniszter jogkörét stb. Az ÁEH munkatársainak július 7-én mindezt szintén Glatz Ferenc művelődési miniszter jelentette be. Az év második felének eseményeit az új államigazgatási struktúra létrejötte (a fentieken túl például a Művelődési Minisztérium egyházi kapcsolatokért felelős főosztályának létrehozása augusztus 1-jén stb.), valamint az egyházakra nézve sérelmes korábbi diszkriminatív jogszabályok megszüntetése, a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolatok helyreállítása, az elítéltek jogi rehabilitálása mellett az új egyházpolitikai törvény előkészítése jellemezték. Megszaporodtak a magas rangú egyházi személyek és a különböző szintű állami tisztségviselők, sőt előbbiek és pártvezetők közötti tanácskozások.[22] (Feltűnő volt például Nyers Rezső, az MSZMP elnöke és az egyházak vezető személyiségeinek szeptember 7-i tanácskozása.[23]) Nemzetközi vonatkozásai miatt különös jelentőséget kaptak a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolat helyreállításának előkészítő értekezletei.

Visszatérve 1989 júniusára, az ÁEH megszűnésekor Sarkadi Nagy Barna azt fejtegette, hogy egyik kezdeményezője volt a hivatal megszüntetésének.[24] Hangsúlyozta, hogy az ÁEH felszámolása a kormány határozott döntése volt, s legfontosabbnak nem is a szervezeti keretek kialakítását, hanem az állami beavatkozással szembeni garanciák kialakítását nevezte. Ezért szükségesnek vélte új törvény kialakítását, amelyben két prioritást, az egyén vallásszabadságának biztosítását, valamint az állam és az egyház elválasztását jelölte meg feladatul. Sarkadi világossá tette azt is, hogy a volt ÁEH számos jog- és hatásköre egyszerűen megszűnik, ami pedig a törvény- és jogszabályalkotási folyamatot, valamint az egyházakkal való kapcsolattartást illeti, azok átkerülnek az említett vallásügyi tanácshoz, valamint a Minisztertanács Egyházpolitikai Titkárságához. Utóbbi szerv élére került Sarkadi, titkári feladataiból 1990. május 17-én történt felmentéséig. Hatékony előkészítésével tartotta az Országos Vallásügyi Tanács október 20-án alakuló ülését, és a miniszterelnök joggal állapította meg: „A kormány késedelem nélkül és hatékonyan felszámolta az állami beavatkozások eszközrendszerét.” Sarkadi fellépésének komoly szerepe volt az MSZMP új egyházpolitikai elveinek véglegesítésében,[25] majd a törvényalkotás folyamatában is.[26]

Az állam egyházpolitikáját új, demokratikus alapokra helyező 1990/4. tc.-et 1990. január 24-én fogadta el az országgyűlés, s az Országos Vallásügyi Tanács március 20-i ülésén a résztvevők joggal állapíthatták meg, hogy az elmúlt hónapok jogszabályalkotásával nemcsak az ÁEH utáni helyzetet sikerült felszámolni, hanem a szabad választások utáni helyzetet is megalapozni.

 

 

---

DOKUMENTUMOK[27]

 

 

1. Levelek Miklós Imre lemondásával kapcsolatban

 

1.1. Miklós Imre levele Grósz Károlynak, 1989. január 30.[28]

Szigorúan titkos!

001/2/1989.

Grósz Károly elvtársnak,

a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára

Budapest

 

Kedves Grósz Elvtárs!

 

Az Országgyűlés 1987. december 17-i ülésén még arról adhattam számot, hogy megnyugtatóan rendezett az állam és az egyházak, vallásfelekezetek közötti kapcsolat. Jogos megelégedéssel vehettük tudomásul, hogy az egyházpolitika – a párt szövetségi politikájának szerves részeként – hozzájárul az ország belpolitikai életéhez, közérzetjavító tényezővé vált.

Az elmúlt egy év során bekövetkezett mélyreható és sodró erejű társadalompolitikai változások nemcsak a politikai intézményrendszert, hanem egyházi szövetségeseinket is komoly teherpróba elé állították. Azok a hazai és külföldi ellenzéki erők, amelyek korábban is bírálták az egyházak vezetőit, „kommunista állam” iránti túlzott engedékenységük miatt, felismerve jelenlegi bonyolult helyzetünket, elérkezettnek érzik az időt, hogy még erőteljesebb, még durvább támadásaikkal lejárassák egyházi szövetségeseinket, pozíciójukat gyengítsék. Sajnálatos tény, hogy támadásaik nem hatástalanok.

Nagy Gyula evangélikus püspök-elnök ellen azért indult széleskörű támadás, mert a Bős-Nagymarosi vízlépcső ügyében a kormány javaslata mellett voksolt az országgyűlésen.[29] Kormánypártisága miatt kap egyre gyakrabban fenyegető telefonokat, leveleket Bíró Imre kanonok, az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága főtitkára.[30] Elgondolkoztató, hogy Tóth Károly református püspök, aki közismerten következetes és bátor szövetségesünk, a közelmúltban lezajlott zsinaton nem tudta megőrizni a zsinat lelkészi elnöki funkcióját.[31]

A kialakuló helyzeten úrrá lenni azért is nagyon nehéz, mert megítélésem szerint a rádióban, a televízióban és a nyomtatott sajtóban, a nyilvánosság és a demokrácia jelszava mögé bújva, olyan megnyilatkozások is kaptak és kapnak fórumot, amelyek zavart és megosztottságot okoznak a hívő emberek körében nem kis mértékben hozzájárulnak egyházi szövetségeseink egy részének elbizonytalanodásához.

Minden erőfeszítésünk ellenére – amelynek hatását az Állami Egyházügyi Hivatal státusza körüli híresztelések, gyakran jelentős vezetőkre is hivatkozva, jelentősen gyengítik – úgy látom, hogy az állam és az egyházak, vallásfelekezetek közötti politikai szövetség fokozatosan bizonytalanná válik.

Szükséges lenne egyértelművé tenni, késedelem nélkül határozottan megvédeni eddigi szövetségeseinket, mert elveszítjük őket.

Ha erőtlennek, tétovázónak mutatkozunk ügyükben, akkor azoknak az erőknek a pozícióját erősítjük, akik eddig is azt vallották, hogy „nem érdemes a kommunistákkal szövetséget kötni, mert az csak a szükség által diktált taktika”. Ezeknek a vélekedéseknek a felerősödése és térhódítása szövetségi politikánkat perspektivikusan is veszélyeztetik.

 

Kedves Grósz Elvtárs!

E levelemet nem előterjesztésnek szánom többek között, azért mert vezető munkatársaim közül egyesek nem tartják célravezetőnek jelentkezésemet. Mégis kötelességemnek érzem, hogy jelezzem [az] általam érzékelt folyamatot és személyes meghallgatáson tanácsot kérjek.

Jelezni szeretném, hogy a Politikai Bizottság 1983. február 15-i határozatának végrehajtásáról és az egyházpolitikai munka megújításának feladatairól, valamint a lelkiismereti szabadságról, a vallás szabad gyakorlásának jogáról és az egyházügyekről szóló törvény irányelveiről jelentés készül az MSZMP KB Társadalompolitikai Bizottságának, amely előreláthatóan március 1-jén kerül megtárgyalásra.[32]

Budapest, 1989. január 30.

Elvtársi üdvözlettel

Miklós Imre

 

 

1.2. Miklós Imre levele Németh Miklósnak, 1989. február 14.

 

Németh Miklós elvtársnak,

a Minisztertanács elnöke

Budapest

 

Kedves Németh Elvtárs!

 

Kérésemre a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója megküldötte a Szabad Európa Rádió 1989. február 8-i híradását, mely szerint Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter Londonban, ahol a kelet-európai egyházak helyzetét kutató intézetben tartott előadást, bejelentette az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetését, és úgy minősítette a hivatalunkat, mint korábban azt a szocialista Magyarországgal ellenséges erők tették.

Nem tételezem fel, hogy kormányunk úgy hozott – akár előzetes – döntést, hogy meg sem kérdezte az érintett hivatalt, de legalább hivatalosan ne tájékoztatott volna bennünket. Így igen nehéz helyzetben vagyunk, hiszen egyházi vezetőkkel, nemzetközi egyházi központok képviselőivel tárgyalunk, s míg működünk, a magyar kormányt kell képviselnünk a hitelességtől megfosztva. Munkatársaimnak nem tudok felelősséggel választ és tanácsot adni, hiszen néhányan már új munkahelyet keresnek. Egyre inkább dezorganizálódik és demoralizálódik a hivatal. Nem kell hangsúlyoznom, hogy ez a tényleges megújulást elősegítő munkánkat megnehezíti.

Ezek után felelősséggel és tisztelettel megkérdezem, hogy Kulcsár Kálmán megnyilatkozását a hivatal minősítését és jövőjét illetően, a kormány álláspontjának kell-e tekintenem. Amennyiben igen, akkor kérek hivatalos eligazítást a hivatal magatartását és tevékenységét illetően.

Amennyiben Kulcsár igazságügyminiszter előadásában foglaltak és más felelős vezetők hasonló megnyilatkozásai csupán saját véleményüket jelentik, kérem Miniszterelnök Elvtársat, szíveskedjék a jónak tartott intézkedéseket megtenni arra vonatkozóan, hogy a méltatlan helyzet tisztázódjon és a ránk bízott munkát az Országgyűlés 1987. decemberi ülésén jóváhagyott módon becsülettel végezhessük mindaddig, amíg más intézkedés nem történik.[33]

Mellékelem a Magyar Távirati Iroda idevonatkozó jelentését.

Budapest, 1989. február 14.

Elvtársi üdvözlettel

Miklós Imre

 

 

1.2.1. Bizalmas MTI-jelentés a Szabad Európa Rádió adásáról

 

1989. 02. 08.

Rádiófigyelő

Szolgálati használatra

Megszűnik az ÁEH

SZER, München, 1989. február 8.

Késő esti mai nap

 

A magyar Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetésének, az állam és az egyház szétválasztásának lehetőségéről nyilatkozott Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter Londonban, ahol a kelet-európai egyházak helyzetét kutató intézetben tartott előadást. Az elhangzottakról az osztrák katolikus hírügynökség és a nyugatnémet evangélikus tájékoztató szolgálat számolt be.

Kulcsár Kálmán bejelentette, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetését tervezik, mert a jogi és politikai rendszer reformja szükségtelenné teszi az egyházak ellenőrzésére, tevékenységük korlátozására létrehozott intézményt.

Előadásán síkraszállt az állam és az egyházak viszonyában az alkotmány és az összes törvény előírásainak szigorú betartásáért. A jelentés szerint Kulcsár közölte, hogy az ezektől eltérő eddigi gyakorlatot a budapesti kormány meg akarja szüntetni, és teljesíti mindennemű kötelezettségét.

Kulcsár arról is beszélt, hogy most már nyitva áll az út az egyház és az állam teljes szétválása előtt, de hozzáfűzte, hogy ennek következményeit, különösen az anyagi támogatás megszűnését az egyházaknak kell viselniük.

Az igazságügy-miniszter azt is megjegyezte, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal helyett a Művelődésügyi Minisztériumhoz tartoznának a vallási kérdések.

A Kulcsár Kálmán által Londonban mondottak megerősítik mindazt, amit decemberben a nyugatnémet evangélikus akadémián Pozsgay Imre elsőként követelt az egyház és az állam viszonyának helyreállításában. Az államminiszter többek között kijelentette, hogy az egyházakat szuverén, önmagukat kormányzó szervezeteknek kell tekinteni, és meg kell szüntetni az állam felügyeleti, irányító funkcióját. Pozsgay Imre arról is beszélt, hogy a jelenlegi felügyeleti szervet ügykezelési osztállyal helyettesítik.

 

 

1.3. Miklós Imre lemondó levele Németh Miklósnak, 1989. április 17.

 

Németh Miklós elvtársnak,

a Minisztertanács elnöke

Budapest

 

Tisztelt Németh Elvtárs!

 

Ez év márciusában betöltöttem 62. életévemet. Közel negyvenéves egyházpolitikai szolgálatom, 18 éves hivatalvezetői tevékenységem után előterjesztem, hogy a Népköztársaság Elnöki Tanács államtitkári, a Minisztertanács pedig az Állami Egyházügyi Hivatal elnöki tisztségéből, nyugdíjba vonulásom miatt, saját kérésemre felmenteni szíveskedjék.

Köszönöm a bizalmat, amelynek képességeim szerint tisztességgel igyekeztem eleget tenni, hazánk és népünk iránti elkötelezettséggel hazai és a nemzetközi élet minden területén.

Budapest, 1989. április 17.

Elvtársi üdvözlettel

Miklós Imre

 

 

1.4. Miklós Imre lemondó levele Grósz Károlynak, 1989. április 17.

 

Grósz Károly elvtársnak,

a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára

Budapest

 

Tisztelt Grósz Elvtárs!

 

Tisztelettel bejelentem, hogy a mellékelt előterjesztésben kértem a Minisztertanács Elnökét, hogy jelen beosztásomból felmenteni szíveskedjék.

Ezúton szeretném megköszönni, hogy a párt az Állami Egyházügyi Hivatali elnöki tevékenységemet segítette.

Kérem Grósz Elvtárs és a Politikai Bizottság egyetértő támogatását.

Budapest, 1989. április 17.

Elvtársi üdvözlettel

Miklós Imre

 

 

1.5. Németh Miklós levele Miklós Imréhez, 1989. május 3.

0102-XXIII/1989.

Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa

Elnök

 

Miklós Imre elvtársnak, az Állami Egyházügyi Hivatal nyugalmazott elnöke

Budapest

 

Kedves Miklós Elvtárs!

 

Értesítem, hogy Önt – saját kérésére, érdemei elismerése mellett, nyugállományba vonulása miatt – az Elnöki Tanács az 57/1989. (V.2.) számú határozatával az államtitkári, a Minisztertanács az 1056/1989. (V.2.) számú határozatával az Állami Egyházügyi Hivatal elnöki tisztsége alól 1989. április 30-ai hatállyal felmentette.

A hatályos jogszabályi rendelkezés alapján Önt 1989. május 1-jétől október 31-éig hat hónap felmentési idő illeti meg, amelynek tartama alatt mentesül a munkavégzési kötelezettség alól.

Ezúton is megköszönöm több évtizeden át végzett eredményes munkáját.

Őszintén kívánom, hogy nyugdíját jó erőben és egészségben sokáig élvezze.

Budapest, 1989. május 3.

Elvtársi üdvözlettel

Németh Miklós

 

 

2. Magyar egyházi személyek levelei Miklós Imréhez

 

2.1. Cserháti József pécsi püspök Miklós Imréhez, 1989. április 22.

 

A pécsi püspöktől

187/1989.

7601 Pécs, Pf. 113., Szent István tér 23.

 

Miklós Imre államtitkár, az ÁEH elnöke

Budapest VI. Lendvai u. 28.

 

Tisztelt Elnök Úr!

 

Még mindig körülvesz és bennem zsong a 75. születésnapom alkalmával átélt találkozó és családi ünneplés melege. Engedje meg, hogy írásban is kifejezhessem köszönetemet és hálámat azért, hogy a két Elnökhelyettes és a Főosztályvezető Urakkal[34] olyan családias feloldottsággal, kincset érő ajándékokkal tették emlékezetessé e napot.

Az új paksi templom befejezéséhez kilátásba helyezett új másfélmillió forintért nemcsak a magam, hanem elsősorban az ország minden részéről ott összesereglett hívők és az egyházmegye egész papsága nevében meghatottan mondok ismét köszönetet, amit egyházam és hazám szolgálatának eredményes vállalásához kaptam.

Elnök Úr olyan őszintén és mélységesen érintette az elmúlt harminc évben történteket: emberi és baráti mellémállását ma különösképpen is nagyra becsülöm. Vallom, hogy Államtitkár Úr magas posztján felelősségteljesen tudta kezében tartani a közös ügyeket és e tekintetben egyik döntő meghatározója lett az utolsó két évtized történelmi szakaszának, a magyar egyházpolitikának.

Köszönöm, hogy jelenlétével és felszólalásával emlékezetessé tette számomra és sokak számára e jeles napot.

Kívánok jó egészséget és sok erőt, különösképpen a legközelebbi jövő bölcs alakításának nagy feladataihoz.

Pécs, 1989. április 22.

Fogadja őszinte nagyrabecsülésem kifejezését:

Cserháti József

pécsi püspök

 

 

2.2. Paskai László esztergomi érsek levele Miklós Imréhez, 1989. április 30.

1989. ápr. 30.

1045/1989.

Dr.Paskai László bíboros prímás, esztergomi érsek

2501 Esztergom, Pf. 25. – Telefon: 1.

 

Miklós Imre úrnak

államtitkár, elnök

1394 – Budapest, Pf. 374.

 

Igen tisztelt Államtitkár, Elnök Úr!

 

Váratlanul ért a hír, hogy saját kérésére megválik eddigi munkakörétől. A magam részéről abban bíztam, hogy együttműködésünk még éveken keresztül tartós marad.

A mostani, sok új problémával megterhelt, de a megújulás és a kibontakozás felé haladó időszakban megfontolt, sok tapasztalattal rendelkező, nyugodt és a következményekkel reálisan számoló vezető egyéniségekre van szükség. Államtitkár Úrban ilyen személyt ismertem meg. Ezért őszintén sajnálom, hogy az eddigi harmonikus, eredményes munkakapcsolatunk megszakad.

Kötelességemnek tartom, hogy kifejezzem köszönetemet mindazért, amit működése idején a katolikus egyházért tett. Sokszor megtapasztaltam jóindulatát, segítőkészségét, amellyel előmozdította egyházunk életének a kibontakozását. De azt is tudom, hogy sokszor kiállt a katolikus egyház érdekében, nem egyszer kockázatokat is vállalva. A vezető munkát végző sokszor tapasztal indokolatlan kritikát, félreértést. Én mindig a reális szemléletre törekedtem. Ehhez a reális szemlélethez tartozik annak az észrevétele is, amely nem a nagy nyilvánosság előtt, hanem a csendes, sokszor nagyon is fáradságos és másoktól nem érzékelt munka keretében történt.

Amikor most a hivatalos munkakapcsolat megszűnik, nem mulaszthatom el ennek a csendes munkának a kiemelését, értékelését és megköszönését. Egyben kifejezem köszönetemet személyem iránt tanúsított jóindulatáért, munkám eredményességének a segítéséért.

A magam részéről megbecsüléssel gondolok végzett munkájára, személyére. Kérem, őrizzen meg jó emlékei közt. Ugyanakkor biztosítom, hogy én is jó emlékezettel gondolok Államtitkár Úrra. Örülnék, ha személyes kapcsolatunk továbbra is megmaradna.

Ígérem, hogy a magam módján és meggyőződésem szerint, továbbra is megemlékezem Államtitkár Úrról: Isten áldását kérem életére, kívánok jó egészséget és sok örömet kedves Családja körében.

Kedves Feleségével együtt sok szeretettel köszöntöm.

Fogadja Államtitkár, Elnök Úr őszinte nagyrabecsülésem és megkülönböztetett tiszteletem kifejezését.

Paskai László

bíboros, prímás,

esztergomi érsek

 

 

2.3. A magyarországi evangélikus egyház vezetői Miklós Imréhez, 1989. május 2.

 

Magyarországi Evangélikus Egyház

1085 Budapest VIII., Üllői út 24.

telefon: 130-886

104/0/1989

Miklós Imre államtitkár úrnak,

az Állami Egyházügyi Hivatal ny. elnökének

Budapest

 

Igen tisztelt Elnök Úr!

 

Engedje meg, hogy evangélikus gyülekezeteink, lelkészeink és világi tisztségviselőink nevében is kifejezhessük őszinte köszönetünket mindazért a sok jóakaratért és felsorolhatatlanul sok, konkrét segítségért, amelyben évtizedeken keresztül végzett szolgálata során egyházunkat, gyülekezeteinket részesítette.

Elnök Úr egész élete során azért munkálkodott, hogy a magyar egyházak és a vallásos emberek megtalálhassák megbecsült helyüket társadalmunkban, hogy az állam és egyházak közötti igaz, jó viszony megerősödjék és példa lehessen más országoknak is.

Mindig hálásan emlékezünk arra, amit igaz emberséggel, mély lelkiismereti meggyőződéssel az állam és az egyházak közötti béke, megértés érdekében végzett.

Szívből kívánjuk Elnök Úrnak és Kedves Családjának, hogy nyugalma éveit jó egészségben, boldogságban tölthesse Szeretteivel együtt, és kérjük, tartson meg minket jó emlékezetében!

Elnök Urat és Családját igaz tisztelettel köszöntjük:

Budapest, 1989. május 2-án

 

Dr.Harmati Béla püspök	Dr.Nagy Gyula püspök-elnök
Dr.Frenkl Róbert egyházkerületi felügyelő	Farkasházi Ferenc egyházkerületi felügyelő, országos felügyelő helyettes

 

 

2.4. Virányi Ottó levele Miklós Imréhez, 1989. október 30.

 

Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat

1088 Budapest, Mikszáth Kálmán tér 1.

 

Dr. Miklós Imre úrnak,

az ÁEH elnöke, ny. államtitkár

Budapest

 

Igen tisztelt Elnök, Államtitkár Úr!

 

A R[ómai] k[atolikus] Egyházi Szeretetszolgálat soha nem felejtheti, hogy megalakulásának első idejétől kezdve, majd évtizedeket megérő fejlődésének alkalmával mindig sorstársa, kortársa – de elsősorban segítője és megértő támogatója volt intézményeink alakulásának, fenntartásának, üzemeltetésének és fejlesztésének.

E sorokat nem elismerésnek vagy igazságtételnek szánom. Hanem a mindenkor embersegítő előtti tisztelgésnek, a nyugállományba joggal kitüntetettnek járó főhajtásnak és a névnapját ünnepelni készülő számára írt időtlen jókívánságnak.

Mindenkor elismeréssel és köszönettel adózunk működése ideje alatt kifejtett fáradozásának, jóakaratának. Nehéz időkben kellett sokféle igényt és szempontot egyeztetnie: ezt mi értékeljük és életművét – nem kevesek – hálával szemléljük. Amikor Isten áldását kívánom a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat igazgatójaként további életére s megköszönöm értünk is vállalt sok fáradozását, kérem: tartson meg bennünket továbbra is jó emlékezetében.

Maradtam Államtitkár, Elnök úrnak tisztelő köszöntéssel

Budapest, 1989. október 30.

Virányi Ottó

kanonok, igazgató

 

 

3. Külföldi egyházi személyek levelei Miklós Imréhez

 

3.1. Gunnar Staalsett[35] Miklós Imréhez, 1989. május 24.

Genf, 1989. május 24.

Lut[h]eránus Világszövetség

A főtitkár irodája

 

Miklós Imre úrnak

Állami Egyházügyi Hivatal elnök

Budapest

 

Kedves Miklós Úr!

Köszönöm április 30-i levelét, amelyben tájékoztat bennünket nyugalomba vonulásáról. Rendkívüli örömünkre szolgált, hogy alkalmunk volt január végén nálunk tett látogatása során kifejezni a Lutheránus Világszövetség háláját a hivatala és a szövetség közötti sokéves együttműködésért.

Meggyőződésem, hogy Ön személy szerint jelentősen hozzájárult a pozitív fejlődéshez, amelynek tanúi voltunk ebben az időszakban. Magyarországi tagegyházunkkal együtt várakozással tekintünk a jövő fejlődés felé, amely kölcsönösen jótékony lesz az állam és az egyház számára és amely erősíti majd az egyház szerepét a magyar nép és globális küldetése iránti szolgálatában.

Kérem fogadja legjobb kívánságaimat a jövőre és reményteljesen „Au revoir” (viszontlátásra).

Kiváló tisztelettel

Gunnar Staalsett s.k.

főtitkár

 

 

3.2. Paul Poppard[36] levele Miklós Imréhez, 1989. május 30.

 

Vatikán, 1989. május 30.

Nemhívők Titkársága

 

Miklós Imre úrnak

Állami Egyházügyi Hivatal elnök

Budapest – Magyarország

 

Elnök Úr!

 

Köszönöm Önnek 1989. április 30-i levelét, a Magyar Népköztársaság Állami Egyházügyi Hivatalából való távozása alkalmából.

Mindig megőrzöm találkozásaink emlékét az elmúlt évek során és főleg azokat, amelyekben részem lehetett Önnel a „Társadalom és az erkölcsi értékek” szimpózium során Budapesten 1986 októberében. Ha ez a találkozás párbeszédre marxisták és keresztények között létrejöhetett, ez ugyancsak Önnek volt köszönhető és ezért hálás vagyok Önnek.

Legjobb kívánságaimmal az Ön és az Önhöz közelállók boldogságára, biztosíthatom Elnök Úr, kiváló tiszteletemről

Paul Poupard biboros s.k.

 

 

3.3. Hans Kolvenbach[37] levele Miklós Imréhez, 1989. június 2.

 

Róma, 1989. június 2.

A Jézus Társaság Generális Főnöke

Róma, Borgo S.Spirito 5.

 

Őexcellenciája Miklós Imre úrnak

Magyar Népköztársaság

 

Excellenciád!

 

Örömmel vettem április 30-ról Budapestről kelt kedves levelét, amelyben szíves volt tájékoztatni engem abban az időpontban, amikor, elérve a korhatárt, elhagyja magas hivatalát a Magyar Népköztársaság Kormánya szolgálatában.

Mélységes köszönetemet fejezem ki, értékelése kedves kifejezéséért. Fogadja a magam részéről a legnagyobb nagyrabecsülés és elismerés érzéseit mindazért, amelyet a Jézus Társaság érdekében Magyarországon tett. Megértő szolgálatát nem felejtjük el. Hálával gondolok valamennyi találkozásunkra, Önnel és mindenek felett olyan jól előkészített magyarországi utazásomra.

Abban a reményben, hogy az annyira gyümölcsöző együttműködés folytatódhat az új körülmények között is, maradok kiváló tiszteletem nyilvánításával

kész híve

Hans Kolvenbach S.J. atya s.k.

 

 

3.4. Francesco Colasuonno[38] levele Miklós Imréhez, 1989. június 2.

 

A Vatikánból. 1989. június 6.

Államtitkárság

Az államokkal való kapcsolatok szekciója

 

Igen tisztelt Dr. Miklós!

 

Reméltem, hogy múlt héten találkozom Önnel Budapesten, azonban azt közölték velem, hogy egészségileg nincs jól és én tiszteletben akartam tartani az Ön kívánságát, hogy néhány napi pihenést kívánt.

Megkaptam szíves levelét, amellyel Ön közölte velem visszavonulását az Állami Egyházügyi Hivatal elnöki tisztéből. Sajnálattal töltött el ez a közlés. Három év óta barátságos munkakörülményeket hoztunk létre, amely megengedte nekünk, hogy közös érdeklődésre számot tartó kérdéseket vitassunk meg és konkrét eredményekre jussunk. Nem kételkedtem abban, hogy ezen a vonalon tovább haladva, mind gyümölcsözőbb megértésekre vonatkozólag munkálkodtunk volna, a megújulás légkörében, amely a jelen pillanatban jellemzi Magyarországot.

Örömmel gondolok Önre és kívánom Önnek, hogy kedves Nejével és egész családjával, derűs boldogságban élvezheti a – remélem sok évét – harmadik korának.

Engedje meg, kedves Dr. Miklós, hogy kifejezzem kiváló tiszteletemet, és fogadja szívélyes köszöntésemet

kész híve

Francesco Colasuonno s.k.

apostoli nuncius

 

 

3.4. Roger Etchegaray[39] levele Miklós Imréhez, 1989. június 10.

 

Róma, 1989. június 10.

Roger Etchegaray bíboros

 

Miklós Imre úrnak

Állami Egyházügyi Hivatal, elnök

Budapest

 

Tisztelt Uram!

 

Igazán nagyon megindított levele, amely tanúsítja finomságát és hűségét. Igaz, mi régóta ismerjük egymást, és nem esett nehezünkre kölcsönösen tisztelni egymást. Tudom azt, hogy mit képviselt az Ön számára ez a nehéz és kitartó bevetés egy különösen kényes területen, és gondolom milyen szakadást jelent az Ön számára, hogy küldetésének véget vetett.

Találkozásaink eleven emlékét őrizve, biztosíthatom Önt legszívélyesebb érzéseimről. Isten őrizze meg Önt az ő békéjében!

Roger Etchegaray biboros s.k.

 

 

3.5. Glen Garfield Williams[40] levele Miklós Imréhez, 1989. szeptember 4.

 

Genf, 1989. szeptember 4.

Dr.Glen Garfield Williams lelkész

Miklós Imre elnök úr

Budapest

 

Kedves Miklós Elnök, kedves Barátom!

 

Most kis ideje már, hogy megkezdte nyugdíjas életét. Akartam írni Önnek életének annyira fontos pillanatában, azonban eddig akadályozva voltam, először azért, mert nem tudtam a címét és aztán a Genftől való távollétem egy időszak által különböző utazásokon.[41] Azonban gondoltam Önre, és beszéltem Önről az elmúlt hónapokban, és akartam írni Önnek három dologról.

Először, egy meleg szava a köszönetnek és nagyrabecsülésnek az Önnel való gyümölcsöző együttműködés sok évének tapasztalatáért. Különböző felelősségeink és különböző meggyőződéseink voltak, azonban megtanultuk, hogyan működjünk együtt a magyarországi egyházak javára az akkor hazájában uralkodó társadalmi-politikai feltételek mellett. Nem volt ez könnyű feladat egyikünk számára sem, azonban én, személy szerint ösztönzőnek és nyereséget hozónak találtam. A folyamatban sokat tanultam, és nagy mértékben nyertem növekvő kölcsönös megértésünk és bizalmunk révén. Mindenkor úgy fogok tekinteni az Önnel való kapcsolatomra, mint ökumenikus tevékenységem harminc évének legjelentősebb tapasztalataira. Mindezért rendkívül hálás vagyok Önnek.

Másodszor, egy szívélyes szó a szerencsekívánatra a nagyon magas elismerésért, amelyet a magyar állam adott Önnek visszavonulása pillanatában. Bőségesen igazolt elismerése volt egy gyakran kényes feladatnak, amelyet jól végzett el. Vannak talán egyesek, akik nem lévén sem felelősségük, sem tapasztalatuk a magas tisztség gondjait illetően az elmúlt évtizedek körülményei között, megengedhetik maguknak, hogy kritizálják tevékenységét. Nekem hasonló tapasztalatom volt. De azok közülünk, akiknek kiváltsága volt, hogy dolgozhattak Önnel, jól tudják, hogy a legmagasabb célok motiválták és Ön teljesen feladatának szentelte magát. Szívélyesen gratulálok Önnek, hogy ezt elismerték az érdemrenddel, amelyet Önnek átadtak. Sok barátja Önnel örül.

Harmadszor a jókívánságok őszinte szava a jövőre. A visszavonulás, úgy találtam, nem a vége, hanem inkább a kezdete a tevékenység új formájának, amelyben felszabadulva a hivatalos felelősség kényszerétől, az ember tetszése szerint alkalmazhatja tapasztalatát s tudását, van, aki azt mondaná: a bölcsességet, amelyet az ilyen felelősség gyakorlásának évei során szerzett. Lehet ez egy kihívó és nagyon kielégítő időszaka az ember életének, amikor a múlt tapasztalatának elvetett magvai kalászba szökkennek. Nagyon őszinte reményem és imádságom, hogy Isten adjon Önnek és kedves feleségének sok-sok évet egészségben és boldogságban, hogy együtt élvezzék csendben és nyugalomban a nyugállomány gazdag időszakát.

Végül biztosíthatom, hogy feleségem teljes szívvel csatlakozik hozzám az előbbi érzések kifejezésében, és mindketten reméljük és bízunk abban, hogy a jövő alkalmakat tartogathat számunkra, hogy ismét találkozzunk, kedves jó feleségével együtt akár Genfben, akár Budapesten. Mindenkor öröm lesz ez számunkra.

Megismételt köszönetekkel, szerencsekívánatokkal és jó kívánságokkal vagyok őszinte tisztelője

Glen Garfield Williams s.k.

 

 

3.6. Agostino Casaroli[42] levele Miklós Imréhez, 1989. szeptember 11.

 

A Vatikánból, 1989. szeptember 11.

A Bíboros Államtitkár

 

Igen tisztelt Miklós Imre úrnak

Budapest

 

Igen tisztelt és emlékezetes Miklós Úr!

 

Közeledik annak a szeptember 15-nek 25. évfordulója, amely lényeges változást jelentett a Szentszék és a Kormány, az állam és az egyház között Magyarországon. Egy dátum, amelyet bizonyosan történelminek tekinthetünk, és amely kezdetét jelentette sok más lépésnek, lerakva új fejlődések alapjait, amelyek jelentkeznek.

Gondolatom nem teheti, ebből az alkalomból, hogy ne forduljon Ön felé, aki akkor, mint elnökhelyettese a felekezetekkel való kapcsolatok állami szervezetének, majd elnöki minőségében aktívan kísérte ezt az egész folyamatot, az előkészítés szakaszában, a megegyezések megkötésében és aztán az ezeket követő lépésekben, egészen a legutóbbi időkig.

Én is, mint részese a beható munkának, amelyet a két fél végzett, közvetlenül tanúsíthatom az odaadást, [amelyet] Ön a meggyőződések és az akarat őszinteségével tanúsított, hogy a közös erőfeszítésnek pozitív eredményeket biztosítson, leküzdve a nehézségeket és a jövőbe tekintve egy olyan optimizmussal, amelyet a tények a helyzet realitásában gyökerezőnek mutattak meg.

Úgy hiszem, Ön most a múltba tekinthet – kezdve 1963. május elején, amikor XXIII. János pápa rendelkezése arra indított engem, hogy első ízben lépjem át a magyar határt, Önt találtam, amint várt reám – annak elégtételével, aki nem munkálkodott hiába. Egy elégtétel, amelyet én is, a magam részéről érzek.

Visszagondolok ebben a pillanatban, túl számos hivatalos találkozásunk hivatalos részén, az előzékenységre, amely szinte azonnal szívélyesség és, ha így fejezhetem ki magam, szinte barátsággá vált, amelyet Ön állandóan irántam tanúsított személyi szinten, és amelyet Ön jól tudja, én is osztottam.

Most a jövőbe tekintve, amely mind jobbnak ígérkezik, örömmel fejezem ki annak, aki hozzájárult annak előkészítéséhez.

Kifejezem őszinte jókívánságaimat Önnek és kedves feleségének és minden családtagjának, kérve számukra a magasságból jövő áldást

A.Casaroli bíboros s.k.

 

 

3.7. Agostino Casaroli levele Miklós Imréhez, 1990. február 11.

Esztergom, 1990. február 11.

Tisztelt Miklós Úr!

 

E napokban Budapesten lévén a Magyarország és a Szentszék közötti diplomáciai kapcsolatok rendezése céljának alkalmából, nem tehetem, hogy ne gondoljak Önre és a munka éveire, amelyek megelőzték ezt az igazán történelmi pillanatot.

Az idők megérése hosszú és nem könnyű volt, de minden ehhez való hozzájárulás megőrzi értékét.

Meg kell még köszönnöm a jó kívánságokat és szíves szavakat 75. születésnapomra. Én is visszatekintek az elvégzett munkára és előkészülök arra, hogy másokra hagyjam a folytatást.

Mindig emlékszem Önre és Önnel kedves Nejére, akinek, kérem szíveskedjék átadni üdvözletem és jókívánságaimat, amit örülök küldeni Neki e körülmények között.

Nem jön-e más alkalommal Rómába?

Kiváló tiszteletemmel

Agostino Casaroli bíboros

 

 

3.8. Giovanni Cheli[43] levele Miklós Imréhez, év nélkül

 

Monsignore Giovanni Cheli, Santa Giusta c. érseke

A Vándorlók és Úton lévők Pápai Tanácsának elnöke

Palazzo S. Calisto

 

Kedves Excellenciás Uram!

 

Legszívélyesebb jókívánságaimat küldöm az újévre, amely remélem gazdag lesz jóban Ön és családja számára.

1989 mélyreható változásokat hozott egész Európában, az egyház számára is. Májusban Pécsre látogatok egy kongresszusra a cigányok pasztorális gondozásáról és ebből az alkalomból számítok arra, hogy viszontláthatom. Emlékezem még a munkára, amelyet együtt végeztünk, és amely arra szolgált, hogy a maga idején megoldjuk az igen súlyos problémákat: az egyházmegyék betöltését, a Mindszenty-kérdést, a papok parlamenti tagságát stb. Ön mindig megmutatta, hogy megérti az egyház igényeit, akkor is, amikor nem volt könnyű ezt megtenni.

Ha van alkalma Olaszországba jönni és Rómába, nagyon fogok örülni, ha vendégül láthatom házamban.

Ismételt jókívánságokkal fogadja üdvözletemet, kész híve

Giovanni Cheli s.k.

 

 

Jegyzetek