Vissza a tartalomjegyzékhez

6. évfolyam 2. szám
A. D.
MMV

Molnár Antal:
A szarajevói kádi ítélete 1613-ban.
(A zimma-elv egykorú értelmezéséhez)
1613-ban a Száván, Pozsega és Bosznia között egy hajón több keresztény utazott, és volt köztük két muszlim is, akiket azonban

1613-ban a Száván, Pozsega és Bosznia között egy hajón több keresztény utazott, és volt köztük két muszlim is, akiket azonban a hasonló ruházatuk miatt nem ismertek fel. Dél tájban éppen egy kisebb vár mellett haladt el a bárka, amikor a vár mecsetje melletti minaretből felhangzott a müezzin éneke. Az énekes hangja bizony kissé fülhasogató volt, ezért a hajón utazó keresztények közül az egyik megjegyezte: „Ó milyen szépen ordít ez a szamár.” Véleményét még néhányszor elismételte, a többiek nem kis derültségére. Este értek partot, de a helyi kádi utasítására rögtön letartóztatták és kihallgatták az egész társaságot. A két inkognitóban levő muszlim ugyanis feljelentette őket a müezzin énekére tett becsmérlő szavak miatt. Nemsokára mindenkit elengedtek, kivéve a gúnyolódót, akit megláncolva, szoros őrizet alatt, a feljelentések és a vallomások kíséretében Szarajevóba, a boszniai fő kádihoz, a mollához küldtek. Néhány nap alatt a vádlott és a híre is elért a tartomány székhelyére, a szentségtörés szigorú büntetésének reményében sok kíváncsi muszlim gyűlt össze a tárgyalásra.

A molla a nyilvános kihallgatáson, a dívánon megtekintette a feljelentést és a korábbi bíróságok pecsétjeivel hitelesített vallomásokat, majd megkérdezte tőle: milyen hiten van? A vádlott némi hezitálás után, nagy félelemmel megvallotta, hogy keresztény. Ezután szembesítette a vádiratban szereplő kijelentésével, amelyet szintén beismert. Jónak tartja-e a török hitet és szertartásokat? – hangzott a következő kérdés. Megrettenve ugyan, de azt mondta: csak saját keresztény hitét tartja jónak, és szerinte Istennek is csak a keresztény ceremóniák és rítusok kedvesek. A kádi erre parancsot adott, hogy vegyék le a láncait, majd a pénzes-zacskójából leszámolt neki tizenöt akcsét, és így szólt: menj haza békében, de a jövőben törekedj nagyobb megfontoltságra a beszédben.

Ettől a váratlan lépéstől nagy morgás támadt a török előkelők között, és becsmérelték a teljesen igazságtalannak tartott ítéletet. A molla csendre intette őket és azt mondta: Ha ez az ember, akit felmentettem, török lett volna, karóba húzattam volna vagy elevenen nyúzattam volna meg, hiszen szentségtörést követett el a saját és a mi vallásunkkal szemben; de mivel ő ragaszkodott a keresztény hitéhez, és ugyanazzal a rossz véleménnyel van a mi hitünkről, mint amelyet mi gondolunk az övékéről, az igazság értelmében kénytelen voltam felmenteni és kártalanítani az elszenvedett veszteségekért. Ugyanis ha a mi szokásaink szerint büntethető lenne, akkor ezen az elven minden törököt ugyanezzel a büntetéssel kellene sújtani azokért a gyalázkodásokért, amelyeket folyamatosan elkövetnek a keresztény törvények ellen. Ily módon, mondta a kádi, a gondjaimra bízott alattvalók rövidesen elenyésznének, a törvény és a fejedelem kárára, aki a népek megőrzésére, nem pedig elpusztítására helyezett ebbe a tisztségbe. Ettől a választól megnyugodtak a jelenlévők, és valamennyien a bírót dicsérve távoztak.

Ezt a rövid és felettébb tanulságos történetet a várakozásainkkal ellentétben nem valamelyik török krónikás örökítette meg az utókor számára, hanem egy katolikus főpap, a magyar históriából is jól ismert Marnavics Tomkó János boszniai püspök.[1] Bár történetírásunk – jelesül Karácsonyi János – a nem túl hízelgő „világbolondító” jelzővel tisztelte meg, megalomán tódításai és a neki tulajdonított hamis Szilveszter-bulla ellenére a saját korának viszonyairól írott tudósításai, a török uralom alatt élő keresztényekkel kapcsolatos beszámolói és véleményei az egyháztörténeti kutatás igen hasznos dokumentumainak számítanak.[2] A fenti elbeszélés a római Casanate Könyvtár (Biblioteca Casanatense) egyik vékony kéziratos kötetében maradt ránk, amely a püspök különböző, nyomtatásban csak századokkal később megjelent írásait tartalmazza: Klissa várának históriáját, egy leírást Bosznia földrajzáról és történetéről, illetve egy tervezetet Konstantinápoly és Bosznia visszafoglalására. Ez utóbbit követi a szarajevói kádi ítéletéről szóló beszámoló.[3] A négy írást a 20. század elején Karlo Horvat publikálta a szarajevói múzeum évkönyvében.[4]

A Tomkó által bemutatott eset valójában sokkal több, mint egy tanulságos mese a bölcs kádiról – a történet, és különösen a záró gondolatok az oszmán igazgatás zimma-felfogásának lényegét világítják meg. A zimma-rendszernek, vagyis az iszlám vallásjog által a zsidók és keresztények számára biztosított védelemnek a történeti irodalomban a szerzők szimpátiáitól és vallási–politikai nézeteitől függően többféle értelmezése létezik, amelyek egyik végpontján a modern értelemben vett tolerancia, a másikon a tudatos megsemmisítés politikája áll.[5] Az újabb vélemények inkább arra hajlanak, hogy a rendszerben nem ideológiai–érzelmi, hanem pragmatikus eszközt lássanak, amelynek legfőbb célja a nagyméretű hódítások gyors és rugalmas konszolidációja volt.[6] A oszmán központi igazgatást legalábbis igazolhatóan ilyen megfontolások irányították, a helyi hatóságokat – különösen az isztambuli központtól való mind erőteljesebb függetlenedésük miatt – viszont gyakran a könnyű haszonszerzés, a lakosság megfélemlítése is motiválhatta. Éppen a rendszer rugalmassága tette lehetővé, hogy általában a jogalkalmazótól függött a törvény szigorának vagy méltányosságának előtérbe helyezése.

Ez a kettősség a török uralom másfél százada során végig tetten érhető. A nyers erőszak és a pénzsóvárság mellett ugyanis számos esetben a helyi hatóságok is védték és támogatták az alattvalókat: nyilván szintén a haszon reményében, de távolabb tekintve. Erre a magatartásformára ugyan kevesebb példával tudunk szolgálni, hiszen a források természete miatt inkább az elnyomásról és a konfliktusokról maradtak fenn híradások. „Pozitívabb” török képet néhány utazó mellett inkább az egyházi források őriztek meg: olykor egyházpolitikai számításból, mint a korai reformátorok vagy az első katolikus misszionáriusok, vagy a sajátos érdeklődésüknek köszönhetően, miként a jezsuiták.[7] A 17. századból is számos adatot ismerünk a parasztokat a magyar katonáktól védelmező vagy a templomépítést támogató szpáhikról, a misszionáriusokat a budai hatóságok előtt oltalmazó szandzsákbégről, a keresztény vallás iránt érdeklődő és annak papjait segítő hodzsákról és imámokról, a katolikus vallásgyakorlat bizonyos elemeit tiszteletben tartó hivatalnokokról, vagy éppen a katolikus szentelményeket felhasználó muszlimokról.[8]

Ezek a beszámolók viszont a rendszer lényegét ritkán ragadják meg. Míg a zaklatásoknak és a bírósági hercehurcáknak a hátterében a keresztény kortársak is egyértelműen látták az állam tehetetlenségét, hogy megakadályozza a közbiztonság romlását és keretek közé szorítsa a hivatalnokok pénzsóvárságát, addig az ellenpélda mozgatórugóira ritkán történik világos utalás. Az oszmán tisztviselők és katonák támogatását a tudósítók általában személyes jóindulatnak fogták fel. A fenti példázatnak éppen ez adja meg a történeti értékét – egy konkrét eset kapcsán elméleti síkon is megfogalmazza: a keresztény alattvalók védelme az oszmán állam működésének egyik legfontosabb záloga.[9]

 

Jegyzetek:



[1] Az eredetileg olasz nyelven írt történetet szabad fordításban közöltem.

[2] Tomkó ilyen irányú működéséről legújabban, a korábbi vélemények ismertetésével: Bene Sándor: A Szilveszter-bulla nyomában. (Pázmány Péter és a Szent István hagyomány 17. századi fordulópontja). In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve, X. Bp., 2002. 39-80. p. Tomkó szerepéről a missziószervezésben: Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572-1647). Bp., 2002. (Humanizmus és reformáció, 26.) (továbbiakban: Molnár, 2002.) passim (ad indices)

[3] Biblioteca Casanatense (Roma) Ms. 4112 (Az általam közölt elbeszélés: fol. 23rv.)

[4] Horvat, Karlo: Novi historijski spomenici za povjest Bosne i susjednih zemalja. In: Glasnik Zemaljskog muzeja Bosne i Hercegovine, 1909. 350-371. p. Az itt elmesélt történet: 370-371. p.

[5] Molnár, 2002. 30-36. p.

[6] Fodor Pál: „A kincstár számára a hitetlen a leghasznosabb”. Az oszmánok magyarországi valláspolitikájáról. In: Magyar évszázadok. Tanulmányok Kosáry Domokos 90. születésnapjára. Szerk.: Ormos Mária. Bp., 2003. 88-99. p. (továbbiakban: Fodor, 2003.)

[7] Molnár Antal: Rómából Belgrádba. (Három jezsuita útibeszámoló a 17. századból). In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk.: Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György. Bp., 2002. (Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanulmányok, 2.) 267-268. p.

[8] Molnár Antal: A katolikus egyház a hódolt Dunántúlon. Bp., 2003. (METEM Könyvek 44.) 97-98. 105-106. 160. p.; Molnár Antal: Mezőváros és katolicizmus. Katolikus egyház az egri püspökség hódoltsági területein a 17. században. Bp., 2005. (METEM Könyvek 49.) 192-195. p.

[9] Szinte szó szerint hasonló kijelentést tett III. Murád szultán 1594-ben: „a kincstár számára a hitetlen a leghasznosabb”. Fodor, 2003. 99. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,