6. évfolyam 2.
szám |
Molnár Antal: A szarajevói kádi ítélete 1613-ban. (A zimma-elv egykorú értelmezéséhez) |
1613-ban
a Száván, Pozsega és Bosznia között egy hajón több
keresztény utazott, és volt köztük két muszlim is,
akiket azonban a hasonló ruházatuk miatt nem ismertek fel. Dél tájban éppen egy
kisebb vár mellett haladt el a bárka, amikor a vár mecsetje melletti minaretből
felhangzott a müezzin éneke. Az énekes hangja bizony kissé fülhasogató volt,
ezért a hajón utazó keresztények közül az egyik megjegyezte: „Ó milyen szépen
ordít ez a szamár.” Véleményét még néhányszor elismételte, a többiek nem kis
derültségére. Este értek partot, de a helyi kádi utasítására rögtön letartóztatták
és kihallgatták az egész társaságot. A két inkognitóban levő muszlim ugyanis feljelentette őket a müezzin énekére tett
becsmérlő szavak miatt. Nemsokára mindenkit elengedtek, kivéve a gúnyolódót,
akit megláncolva, szoros őrizet alatt, a feljelentések és a vallomások
kíséretében Szarajevóba, a boszniai fő kádihoz, a mollához
küldtek. Néhány nap alatt a vádlott és a híre is elért a tartomány székhelyére,
a szentségtörés szigorú büntetésének reményében sok kíváncsi muszlim gyűlt össze a tárgyalásra. A molla
a nyilvános kihallgatáson, a dívánon megtekintette a
feljelentést és a korábbi bíróságok pecsétjeivel hitelesített vallomásokat,
majd megkérdezte tőle: milyen hiten van? A vádlott némi hezitálás után, nagy
félelemmel megvallotta, hogy keresztény. Ezután szembesítette a vádiratban
szereplő kijelentésével, amelyet szintén beismert. Jónak tartja-e a török hitet
és szertartásokat? – hangzott a következő kérdés. Megrettenve ugyan, de azt
mondta: csak saját keresztény hitét tartja jónak, és szerinte Istennek is csak
a keresztény ceremóniák és rítusok kedvesek. A kádi erre parancsot adott, hogy
vegyék le a láncait, majd a pénzes-zacskójából leszámolt neki tizenöt akcsét, és így szólt: menj haza békében, de a jövőben
törekedj nagyobb megfontoltságra a beszédben. Ettől
a váratlan lépéstől nagy morgás támadt a török előkelők között, és becsmérelték
a teljesen igazságtalannak tartott ítéletet. A molla csendre intette őket és azt mondta: Ha ez az ember,
akit felmentettem, török lett volna, karóba húzattam volna vagy elevenen
nyúzattam volna meg, hiszen szentségtörést követett el a saját és a mi
vallásunkkal szemben; de mivel ő ragaszkodott a keresztény hitéhez, és
ugyanazzal a rossz véleménnyel van a mi hitünkről, mint amelyet mi gondolunk az
övékéről, az igazság értelmében kénytelen voltam felmenteni és kártalanítani az
elszenvedett veszteségekért. Ugyanis ha a mi szokásaink szerint
büntethető lenne, akkor ezen az elven minden törököt ugyanezzel a büntetéssel
kellene sújtani azokért a gyalázkodásokért, amelyeket folyamatosan elkövetnek a
keresztény törvények ellen. Ily módon, mondta a kádi, a gondjaimra bízott
alattvalók rövidesen elenyésznének, a törvény és a fejedelem kárára, aki a
népek megőrzésére, nem pedig elpusztítására helyezett
ebbe a tisztségbe. Ettől a választól
megnyugodtak a jelenlévők, és valamennyien a bírót dicsérve távoztak. Ezt a rövid és felettébb
tanulságos történetet a várakozásainkkal ellentétben nem valamelyik török
krónikás örökítette meg az utókor számára, hanem egy katolikus főpap, a magyar
históriából is jól ismert Marnavics Tomkó János boszniai püspök.[1] Bár történetírásunk – jelesül Karácsonyi
János – a nem túl hízelgő „világbolondító” jelzővel tisztelte meg, megalomán tódításai és a neki tulajdonított hamis
Szilveszter-bulla ellenére a saját korának viszonyairól írott tudósításai, a
török uralom alatt élő keresztényekkel kapcsolatos beszámolói és véleményei az
egyháztörténeti kutatás igen hasznos dokumentumainak számítanak.[2] A fenti elbeszélés a római Casanate Könyvtár (Biblioteca Casanatense) egyik vékony kéziratos kötetében maradt
ránk, amely a püspök különböző, nyomtatásban csak
századokkal később megjelent írásait tartalmazza: Klissa
várának históriáját, egy leírást Bosznia földrajzáról és történetéről, illetve
egy tervezetet Konstantinápoly és Bosznia visszafoglalására. Ez utóbbit követi
a szarajevói kádi ítéletéről szóló beszámoló.[3] A négy írást a 20. század elején Karlo Horvat publikálta a szarajevói múzeum évkönyvében.[4] A Tomkó
által bemutatott eset valójában sokkal több, mint egy tanulságos mese a bölcs
kádiról – a történet, és különösen a záró gondolatok az oszmán igazgatás zimma-felfogásának lényegét világítják meg. A zimma-rendszernek, vagyis az iszlám vallásjog által a
zsidók és keresztények számára biztosított védelemnek a történeti irodalomban a
szerzők szimpátiáitól és vallási–politikai nézeteitől függően többféle
értelmezése létezik, amelyek egyik végpontján a modern értelemben vett
tolerancia, a másikon a tudatos megsemmisítés politikája áll.[5] Az újabb vélemények inkább arra
hajlanak, hogy a rendszerben nem ideológiai–érzelmi, hanem pragmatikus eszközt
lássanak, amelynek legfőbb célja a nagyméretű hódítások gyors és rugalmas
konszolidációja volt.[6] A oszmán
központi igazgatást legalábbis igazolhatóan ilyen megfontolások irányították, a
helyi hatóságokat – különösen az isztambuli központtól való mind erőteljesebb
függetlenedésük miatt – viszont gyakran a könnyű haszonszerzés, a lakosság
megfélemlítése is motiválhatta. Éppen a rendszer rugalmassága tette lehetővé,
hogy általában a jogalkalmazótól függött a törvény szigorának vagy
méltányosságának előtérbe helyezése. Ez a kettősség a török
uralom másfél százada során végig tetten érhető. A nyers erőszak és a
pénzsóvárság mellett ugyanis számos esetben a helyi hatóságok is védték és
támogatták az alattvalókat: nyilván szintén a haszon reményében, de távolabb
tekintve. Erre a magatartásformára ugyan kevesebb példával tudunk szolgálni,
hiszen a források természete miatt inkább az elnyomásról és a konfliktusokról
maradtak fenn híradások. „Pozitívabb” török képet néhány utazó mellett inkább
az egyházi források őriztek meg: olykor egyházpolitikai számításból, mint a
korai reformátorok vagy az első katolikus misszionáriusok, vagy a sajátos érdeklődésüknek
köszönhetően, miként a jezsuiták.[7] A 17. századból is számos adatot
ismerünk a parasztokat a magyar katonáktól védelmező vagy a templomépítést
támogató szpáhikról, a misszionáriusokat a budai hatóságok előtt oltalmazó
szandzsákbégről, a keresztény vallás iránt érdeklődő és annak papjait segítő
hodzsákról és imámokról, a katolikus vallásgyakorlat bizonyos elemeit
tiszteletben tartó hivatalnokokról, vagy éppen a katolikus szentelményeket
felhasználó muszlimokról.[8] Ezek
a beszámolók viszont a rendszer lényegét ritkán ragadják meg. Míg a
zaklatásoknak és a bírósági hercehurcáknak a hátterében a keresztény kortársak
is egyértelműen látták az állam tehetetlenségét, hogy megakadályozza a
közbiztonság romlását és keretek közé szorítsa a
hivatalnokok pénzsóvárságát, addig az ellenpélda mozgatórugóira ritkán történik
világos utalás. Az oszmán tisztviselők és katonák támogatását a tudósítók általában
személyes jóindulatnak fogták fel. A fenti példázatnak éppen ez adja meg a
történeti értékét – egy konkrét eset kapcsán elméleti
síkon is megfogalmazza: a keresztény alattvalók védelme az oszmán állam működésének
egyik legfontosabb záloga.[9] Jegyzetek: [1] Az eredetileg olasz nyelven írt történetet
szabad fordításban közöltem. [2] Tomkó ilyen irányú
működéséről legújabban, a korábbi vélemények ismertetésével: Bene Sándor: A Szilveszter-bulla nyomában.
(Pázmány Péter és a Szent István hagyomány 17. századi fordulópontja). In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve, X. Bp.,
2002. 39-80. p. Tomkó szerepéről a
missziószervezésben: Molnár Antal:
Katolikus missziók a hódolt
Magyarországon I. (1572-1647). Bp., 2002. (Humanizmus és reformáció,
26.) (továbbiakban: Molnár,
2002.) passim (ad indices) [3] Biblioteca Casanatense (Roma) Ms. 4112 (Az
általam közölt elbeszélés: fol. 23rv.) [4] Horvat, Karlo: Novi historijski spomenici za povjest Bosne
i susjednih zemalja. In: Glasnik Zemaljskog muzeja Bosne i Hercegovine,
1909. 350-371. p. Az itt elmesélt történet: 370-371. p. [5] Molnár,
2002. 30-36. p. [6] Fodor
Pál: „A kincstár számára a hitetlen a
leghasznosabb”. Az oszmánok magyarországi valláspolitikájáról. In: Magyar évszázadok. Tanulmányok Kosáry Domokos 90. születésnapjára. Szerk.: Ormos Mária. Bp., 2003. 88-99. p.
(továbbiakban: Fodor, 2003.) [7] Molnár
Antal: Rómából Belgrádba. (Három jezsuita útibeszámoló
a 17. századból). In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk.: Fodor Pál – Pálffy
Géza – Tóth István György. Bp., 2002. (Gazdaság- és Társadalomtörténeti
Tanulmányok, 2.) 267-268. p. [8] Molnár
Antal: A katolikus egyház a
hódolt Dunántúlon. Bp., 2003. (METEM Könyvek 44.) 97-98. 105-106. 160.
p.; Molnár Antal: Mezőváros és katolicizmus. Katolikus egyház
az egri püspökség hódoltsági területein a 17. században. Bp., 2005.
(METEM Könyvek 49.) 192-195. p. [9] Szinte szó szerint hasonló kijelentést tett
III. Murád szultán 1594-ben: „a kincstár számára a hitetlen a leghasznosabb”. Fodor, 2003. 99. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |