E sorok előzményének egy tízegynéhány évvel ezelőtti levélváltás-sorozat tekinthető, melyben két – akkor még csak pályakezdő történész(palánta) – egymás személyét és véleményét maximálisan tiszteletben tartva igyekezett körbejárni Prohászka zsidóellenességének témakörét. E nyilvánosságot kizáró szakmai vita eredményeként kölcsönösen javítottuk tévedéseinket és árnyaltuk nézeteinket. Bár bizonyos kérdésekben markánsan eltérő maradt álláspontunk, a kölcsönös tisztelet végig megmaradt; amit talán illusztrál, hogy egymásnak azóta is kölcsönösen biztosítottunk megszólalási és publikációs lehetőséget. Az eredeti leveleknek a közreadását nem érezzük indokoltnak, de mivel a kérdés az elmúlt hónapokban ismételten a média fókuszába került, fontosnak érezzük, hogy felmutassuk: így is lehet vitázni.

 

1. Saját felelősségünkről

A történésznek joga – és kényszerű kötelessége is –, hogy munkája során tematizáljon: a sokarcú valóságnak csak a rendelkezésére álló keretekben befogható szeletét tegye vizsgálódásának tárgyává. Ugyanakkor nem tévesztheti szem elől a befogadó oldal felkészültségét sem: tisztában kell lennie azzal, hogy a világ hajlamos a leegyszerűsítésre, az egyszavas címkézésre.

Prohászka Ottokár a magyar egyháztörténet kimagasló alakja. Ezt sokszor és sokan leírták már, szakmai körök soha nem vitatták. Életműve rendkívül szerteágazó. Egyszerre volt a papnevelést megreformáló spirituális, lelkivezető, teológus, filozófus, lelki író, misztikus, újságíró, sajtószervező, szociális apostol, politikus, szónok, egyházkormányzó és puritán főpap – mondhatnánk: polihisztor. A leggyakrabban a neve mellett felbukkanó jelző mégis az a médiában, hogy antiszemita. (És ez még a jobbik eset, hiszen – e kifejezés torzult szinonimájaként – megkapta már azt is, hogy „rasszista” egy esztétától, s hogy „rémséges elme” egy protestáns teológustól – akitől viszont elvárható lenne, hogy rálátással rendelkezzen az életmű más területeire.[1]) Mivel az életmű különböző aspektusai eltérő szenzitivitásúak, kiszámítható, hogy a közvéleményben egyszavas epiteton ornans-ként mi fog rögzülni. Bizonyos véleményformáló körök pedig meglehetősen látványosan – és vélhetően tudatosan – igyekeznek erősíteni is a gondolattársítást. Csak példaképp említem a közelmúltból a Páva utcai holokauszt-kiállítás sokszor vitatott képaláírását; vagy a HVG 2006-os Bábel Balázs interjúja fölé szerkesztők által helyezett kiemelést – mely ellen a kalocsai érsek tiltakozott is.[2]

A címke pedig a részleteket nem ismerő tömegek számára maga a személy – függetlenül attól, hogy tartalma valós-e vagy nem; hogy egy életmű egészének mekkora szeletét fedi le.

Prohászka esetében pedig különösképpen így van ez, hiszen a historiográfiai előzmények miatt generációk nőttek fel úgy, hogy nem hallottak, nem hallhattak róla mást. A püspök 1927-ben bekövetkezett halála után ugyanis életművének tudományos feldolgozása gyorsan megkezdődött – Schütz Antal, Sík Sándor, Rezek Román munkája nyomán –, de nagyobb hangsúlyt kapott értékelésében a politika. Annak a „keresztény kurzusnak” vált a püspök ikonjává, melyet életében maga is ostorozott. Az emelte piedesztálra, azzal is bukott el – Károlyi kerti szobrának sorsa szinte szimbolizálja ezt. A diktatúra éveiben a pártállam tette Prohászkát indexre. Könyvei eltűntek a közkönyvtárakból, műveinek újabb kiadásait idehaza 1990-ig megakadályozták. Egyházi szerzők ritka – a cenzúra miatt tartózkodó hangvételű – megemlékezésein[3] és Gergely Jenő írásain túl jószerivel annyi hangzott el róla 40 éven át: „a klerikális reakció képviselője, antikommunista és antiszemita”.[4] A diktatúra kulturális terrorja egyszerűen kiirtotta a Prohászka-ismeretet. Máig szíven üt, ahogy a szakma jelesei a „teljes”, az „igazi” Prohászkáért próbáltak fellépni – de ezt csak a rendszerváltás után tehették.[5]

E historiográfiai kontextusban érthető, ha az egyházi oldal érzékenyen reagál arra, ha valahol ismételten csak „Prohászka antiszemitizmusa” kerül elő – az ugyanis a letűntnek hitt kort idézi vissza.[6] Olyan kollégával azonban, aki a Prohászka-életmű más területeinek feltárásához is tevőlegesen hozzájárult már,[7] a vitát örömmel vállalom.

A kérdésről beszélni is kell. A rendszerváltás óta újraindult egyházi Prohászka-kutatásban sem számít a téma tabunak,[8] egyébként korábban se számított annak.[9] Itt az ideje egy árnyalt, előítélet-mentes Prohászka-kép kialakításának, az eddig elhanyagolt kérdések vizsgálatának is – magam ezen fáradozom.

 

2. A szavakról

Az 1890-es évek közepétől kezdődő bő három évtizedet kell vizsgálnunk. A feladat különleges nehézsége a szavak egykori és mai – tudatunkban óhatatlanul jelenlévő – jelentésárnyalatának különbözősége. Az élet más területein is meg kell ezzel küzdeni, hiszen a politikai korrektség újabb és újabb kifejezéseket tol a közbeszédből a szalonképtelen tartományba át. A holokauszt borzalmai pedig gyakorlatilag minden zsidósággal kapcsolatos kifejezést teljes mértékben átértékeltek. Mai ismereteink, tudásunk, szóhasználatunk visszavetítése nem segít megérteni a tárgyalt kort. Ma rosszízű „zsidókérdésről” beszélni – Jászi Oszkár lapja 1917-ben még külön ankétot szentelt ennek az eltagadhatatlan, létező problémának. (Az ott elhangzó véleményekhez képest egyébként már elhelyezhetőek Prohászka nézetei egy korabeli palettán – ebben az összevetésben nem ő bizonyul szélsőségesnek vagy programadónak.[10])

Még maga az „antiszemitizmus” kifejezés sem egyértelműen negatív a korban. Jellemző Prohászka bizonytalansága is, hogy önmagára nézve elfogadja-e e ezt a minősítést. Egy 1902-ben keletkezett cikkében megjegyzi, neki „az egészen mindegy, hogy mások, kik matricákkal és frázisokkal dolgoznak”, azaz milyen jelzőket aggatnak rá.[11] 1909-ben egy magánlevélben így fogalmaz: „oly nagy a keresztények közt a halandóság; tehát segítsük a gyöngéket. Ez az én antiszemitizmusom. Csak zsidó miliő lehet az; ahol ilyesmit antiszemitizmusnak hívnak.”[12] Parlamenti beszédében 1920-ban viszont kategorikusan elutasítja – figyelemreméltó módon –: „Nem vagyok antiszemita, amint nem vagyok antigermán, nem vagyok antigall, nem vagyok antiangol”.[13]

E szövegek mind a magyarság gazdasági-, kulturális- illetve egészségvédelme körül forognak, melyre Prohászka alkotta meg a „hungarizmus” kifejezést. De ennek is gyökeresen más a jelentéstartalma, mint amivé Szálasi formálta később.

A különösen rosszízű „faj”-fogalom használata kapcsán tisztában kell lennünk a korszak nehézségével: a 19. század végére elharapódzó „felekezeten kívüliség” és az asszimilációs folyamat részeként megkezdődő „kikeresztelkedési hullám” miatt már csak vallási közösségként leírni, statisztikailag számon tartani nem lehetett azt a zsidóságot, amelynek történetében a vallási és a nemzettudat sajátosan és tiszteletreméltón egybeforrott. Ez azonban messze nem a hitleri fajelmélet világa.[14]

Mindezt Prohászka-szövegekkel találkozva nem felejthetjük el, különben önmagunkat csaljuk meg. Tovább fokozza nehézségeinket, hogy a német anyanyelvű, a magyart csak gyermekkorában elsajátító Prohászka nyelvezetének két alapvető sajátossága van: a teljesen le nem vetett germanizmusok és az egyedülálló plasztikusság.[15] Világéletében erős képeket használt, ez alól a zsidókérdésben tett megnyilvánulásai sem kivételek. Néhány számomra is tarthatatlannak látszó, saját korában is valószínűleg az elfogadhatóság határát túllépő megfogalmazása kapcsán ez sem felejthető el – de egyúttal az is vizsgálandó: milyen kontextusban és hol hangzik valami el. A naplójegyzetek ugyanis például csak a személyiség pillanatnyi állapotáról tanúskodnak, nem a nyilvánosságnak születtek iránymutatásul; az újságcikkek pedig nem választhatók el azoktól a provokáló megnyilvánulásoktól (elsősorban visszakereshető cikkektől), amelyekre válaszul születtek.

 

3. A teljesség igényéről és az okokról

Gyakran elhangzó vád, hogy Prohászka életét végigkíséri a zsidóellenesség, nézetei e tekintetben változatlanok.[16] Ez egyszerűen nem igaz. Az életművet záró „Zsidó testvéremhez” címzett írás hangvételében, megfogalmazásaiban egyaránt saját korán túlmutató szöveg. Csak – mivel hangvétele egyáltalán nem illik bele a prejudikált és leegyszerűsítő „antiszemita Prohászka”-képbe –, a püspök kritikusai rendszeresen elfelejtik megemlíteni vagy idézni. Ahogyan azok a publikált, és e képbe nehezen beleilleszthető tények is többnyire árnyékban maradnak, hogy Prohászka Fehérvárott tüntetőleg sétált karon fogva a rabbival a főutcán; hogy konferenciabeszédeinek az Egyetemi templomban a pesti főrabbi is rendszeres hallgatója volt;[17] hogy a legnagyobb tisztelettel szólt a hitét élő zsidóságról; hogy saját bevallása szerint is örömmel barátkozott fehérvári zsidókkal (orvosokkal, ügyvédekkel); hogy lelki gyermekei közt nem egy kikeresztelkedett zsidó volt.

Noha Prohászkától kritikusai gyakran idéznek, zsidóellenes beállítottságának okait többnyire nem vizsgálják. A dolog nem meglepő: a hazai antiszemitizmus-kutatás sajátossága, hogy a történtek dokumentálására tett hatalmas és tiszteletreméltó erőfeszítések mellett az okok vizsgálata elsikkadni látszik – legalább is a nagyközönség számára felmutatott eredményekben.[18] Márpedig Bibó István értelmezése szerint „nem mindenki antiszemita, aki […] bírálja a zsidókat.”[19]

A dolog azért is fontos lenne, mert Prohászka érvelése, a szövegek tónusa eltérő

– az egyházpolitikai küzdelmek idején – amikor az egész magyar közélet hihetetlen mértékben durvult el;

– a gazdasági nemzetvédelem terén – aminek legfőbb oka, a zsidóság felülreprezentáltsága kulcspozíciókban statisztikai tény;

– erkölcsvédelmi ügyekben – amely mögött a hasonló kulturális felülreprezentáltság húzódik meg, és ahol a gyakorló lelkipásztor tapasztalataival nehéz vitába szállni;

– és a Tanácsköztársaság után – melynek felső- és középvezetői közt nagy számban voltak zsidók, és aminek bukása után egyébként a bosszútól óvott Fehérvár püspöke.

Mindez önmagában nem menti az általánosítás hibáját – de magyarázza egy egész társadalom és kor zsidóellenességét. És mindjárt más kontextusba helyezi a mai jogfelfogásunk szerint igazságtalan, Prohászka által támogatott numerus clausust, amely az egyetemek háború utáni túlzsúfoltsága által felvetett problémák megoldásán túl a zsidósággal szemben felgyülemlett feszültséget is levezette egy időre. (S nem fegyverrel, mint ugyanekkor Bécsben.[20])

Az okok vizsgálata felveti azt a komoly kérdést is, hogy vajon valóban mai értelemben vett antiszemitizmus-e Prohászka eltagadhatatlan, de korántsem abszolutizálható zsidóellenessége. (Még fontosabb kérdés, hogy használói mit is értenek pontosan az antiszemitizmus alatt – hiszen a fogalom leegyszerűsít, összemossa az egymástól messze eső tónusokat, a közgondolkodás pedig – érthetően – elsődlegesen a szélsőséges fajelméletekre asszociál a szóról.) A zsidóság – különösen a vallását és gyökereit vesztő része – hihetetlen módszerekkel és tempóban volt képes bontogatni a keresztény értékeket valló társadalom tabuit. Ezeknek az értékeknek a védelme, az úgynevezett antijudaizmus pedig – erkölcsteológiai szempontból is – védhető álláspont. De nem csak kulturális és erkölcsvédelmi kérdések kapcsán érdemes ezen elgondolkodni, hanem a „gazdasági önvédelem” kérdésében is: Orvos Levente a numerus clausus és a modern monopólium-ellenes törvények rokonságára hívta fel a figyelmet kifejtve, hogy mindkét esetben a tágabban értelmezett közjó érdekében történt jogkorlátozás. Jelenkori párhuzamként bevándorlási, illetve külországi állampolgárok munkavállalására vonatkozó korlátozó, ember és ember közt különbséget tevő jogszabályokat is hozhatunk a nemzetközi gyakorlatból. Nem felejthetjük el, hogy a zsidóság is különbséget tesz ember és ember közt: hagyományosan eltérően viszonyult a saját köreiből származókhoz és a „goj”-okhoz. Végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kornak azt a szempontját sem, amit ma leginkább „nemzetbiztonsági kockázat” néven összegezhetnénk: a cionizmus eszméjét, melynek következményeként a zsidóság egy része nem csak egy haza építésében számított elkötelezettnek.

A fenti a tényezőket – mint a zsidóellenesség okait – külön-külön kéne mérlegre tenni. Bizonyára van, amiben túlzott volt Prohászka aggodalma, vagy hibás volt ítélete. De nem mérlegre tenni, és csak Prohászkát ítélni el nézeteiért, ráadásul kiragadva személyét egy – mai fogalmaink szerint, utólag – alapvetően antiszemitának bélyegezhető társadalomból: súlyosan egyoldalú magatartás.

 

4. Prohászka felelősségéről

Mai korunk a holokauszt utáni kor. Természetes, hogy mai ítéletalkotásunk Prohászka zsidóellenességéről elsősorban annak a függvénye, mennyire tekintjük személyét a vészkorszak előfutárának.

Meggyőződésem: e tekintetben a végső vélemény mindig is szubjektív marad. Az elhamarkodott indulatból, esetleg címkék hatására történt személyes ítéletalkotást megelőzendő – vagy korrigálandó – bizonyos szempontokat viszont érdemes rögzítenünk.

Tény: Prohászka Ottokár 1927. április 2-án hunyt el. Nem érhette meg mindazt a borzalmat, mely a második világháború alatt történt. Ha további másfél évtized földi élet megadatott volna neki, maga tehette volna egyértelművé megítélését. Arról csak akadémikus vita folytatható, hogy mit tett volna, ha megéri a vészkorszakot. Érvként egyik oldalról felhozható az elesettek és a társadalom perifériájára szorultak iránti mindenkori, gyakorlati tettekben megnyilvánuló elkötelezettsége, másik oldalról a jogkorlátozó – de nem jogfosztó! – numerus clausus korábbi támogatása – ám ez az egész problémafelvetés történelmietlen. Nem eszköztárunkba illő.

Pro és kontra hozhatók érvek közvetlen környezetének vagy neveltjeinek háború alatti magatartásáról (Shvoy Lajost például, egykori diákját és püspökutódját elhurcolták a nyilasok[21]) – de ez Prohászka személyére nézve csak közvetett információkat hordoz.

A püspök kárhoztatói leginkább az általánosítást vetik szemére. Le kell azonban szögeznünk: a korban a „zsidókérdés” kapcsán gyakorlatilag minden szerző általánosítva fogalmaz Jászi Oszkártól Tábor Bélán át Szabó Dezsőig. És sok kortársával ellentétben Prohászka képes volt distinkciókat is tenni.

Kulcskérdés, hogy Prohászka életében előrelátható, megjósolható volt-e mindaz a rettenet, ami később történt. A válasz egyértelmű nem: egyetlen olyan látnoka sem volt az országnak, aki megsejtette volna a jövőt.

Fontos mérlegelni, hogy a húszas évek – vagy akár a korábbi idők – magyarországi zsidóellenességének logikus következménye-e hazánkban a népirtás. A válasz messze nem egyértelmű: az csak német fegyverek nyomása mellett, – de kétségtelenül a magyar karhatalom asszisztálásával – a társadalom nagy részének apátiája mellett zajlott.

Már a numerus clausus és a későbbi zsidótörvények összefüggése is olyan téma, melyben feltűnően nincs szakmai konszenzus. (Ezért részben elhibázottnak tartom, részben a korábban említett címkézési-beskatulyázási törekvésnek a 2006. évi emelt szintű történelem érettségin Prohászka egy, egyébiránt visszafogott idézetének forráselemzésre való kiadását.) A kérdésben Gergely Jenő nézetét osztom, aki több ízben síkra szállt a mellett, hogy az 1920-as jogszabályt nem lehet a későbbi törvények közvetlen előzményének tekinteni, nem faji alapú, hanem társadalmi kérdésre keresi a megoldást. Ráadásul a magyar numerus clausus mintájának tekinthető 1882-es – állami szintre 1887-ben emelkedő – orosz jogszabály 29 évig volt érvényben, és nem vezetett náci típusú megoldásokhoz – mint arra Orvos Levente felhívja a figyelmet. A hagyományos történetírás is csak 1938-tól kezdődően számozza a zsidótörvényeket.[22]

Megkerülhetetlen lenne annak a vizsgálata, hogy Prohászka mennyiben generálja a zsidóellenességet, illetve mennyiben foglalja csak össze, szintetizálja azt a forrongást, mely a társadalomban elvitathatatlanul jelen volt.[23] A Jászi-ankétra utalva tévesnek érzem azt a nézetet, hogy Magyarországon Prohászka tette volna szalonképessé az antiszemitizmust, még inkább azt a politikai argumentációt, hogy egy Prohászkáról való megemlékezés azzá tenné.[24]

Ténykérdés, hogy a harmincas-negyvenes évek antiszemita körei előszeretettel idézték azt a Prohászkát, aki maga már nem tiltakozhatott. (Más viszont fellépett az ellen, hogy Prohászka köpönyege mögé bújjanak a gyilkosok. Hajós [Grünthal] József székesfehérvári kanonok 1944. június 23-án a nyilas sajtóval vitázva jelenti ki például: „több embert szállítottak ki ártatlanul, mint amennyi káros keresztény itt maradt. Prohászka Ottokár szólalna fel először a mai rendszer ellen.”[25]) Manapság pedig – mivel a püspök művei szerzői jogvédelem alá már nem esnek – szintén kontrollálhatatlan, hogyan jelenteti meg valaki írásait.[26] De ez már nyilvánvalóan nem Prohászka felelőssége. Itt ahhoz az eldönthetetlen vitához érkezünk, hogy mennyiben felelős valaki szavai és tettei utólagos értelmezéséért és utóéletéért.

Felelősségre vonható-e Samuel Colt a pisztollyal elkövetett gyilkosságokért? A kérdés nem történelmi, hanem egyetemes, emberi. Válasz rá történészi eszközökkel nem adható. (Művészi úton talán igen – számomra Dürrenmatt Fizikusok című drámájának negatív képe a mérvadó.)

 

Összegzés

Prohászka zsidóellenességéről lehet és kell beszélni – de nem abszolutizálva azt; nem kiragadva személyét tér és idő kontextusából; nem megfosztva nézeteit okok és okozatok láncolatának, az életmű egészében betöltött szerepének és időbeli alakulásának vizsgálatától; valamint nem mellőzve egyes megnyilatkozásainak pontos korabeli jelentéstartalmára vonatkozó szigorú forráskritikai elemzést. Különben semmivel sem jutunk közelebb az igazsághoz. A stílustalan megnyilatkozások és viták viszont csak a sztereotípiává váló toposzt, a címkét erősítik. Közben szemlátomást káros indulatokat kavarnak. Cui prodest?

 

Jegyzetek