![]() |
10. évfolyam 1.
szám |
Mózessy
Gergely: A Prohászka-disputához |
Elöljáróban Az Egyháztörténeti Szemle 2008/4. számában
megjelent írásom velejét 2006
májusában vitapartnerem, Fazekas Csaba
felkérésére, az általa meghatározott terjedelemben készítettem. A tervezett
íráspár másik fele akkor nem született meg, cikkem így a szerkesztőség
virtuális fiókjába került. A kérdéskör 2008 őszén a közéletben ismét fellángoló
– sok helyütt nehezen minősíthető hangnemű és tartalmú – tárgyalása indított
arra, hogy kezdeményezzem 2006-os szándékaink felújítását. Csak minimális
mértékben aktualizáltam két éves írásomat. Fazekas Csaba válasza már cikkem
ismeretében készült; és jelentős mértékben meghaladta a 2006-ban meghúzott
terjedelmi határt. Mivel így korántsem voltak egyenlőek a feltételeink,
lehetőséget és meghívást kaptam tőle a viszontválaszra e hasábokon. Hezitáltam,
éljek-e ezzel. Más körülmények között talán nem is kezdeményeztem volna a vita
folytatását; mert – mint írásomban kifejtettem – úgy vélem: egyrészt más, még
tárgyalatlan területekre kéne koncentrálni a Prohászka-kutatásban, másrészt
konszenzusra jutni a tárgyalt kérdéskörben gyakorlatilag lehetetlen. Aminek legjobban örültem... ...
Fazekas Csaba írásában, az annak az egyértelmű kimondása, hogy Prohászka –
véleményem szerint eltagadhatatlan, de korántsem abszolutizálható –
zsidóellenessége nem a náci fajelmélet
alapján áll. Ez sokunk számára természetes, ám a Prohászka-kritikusok jó
része mást vél vagy sejtet e témában,[1]
és az „antiszemitizmus” fogalomhoz tapadt köznapi értelmezés miatt is fontosnak
tartom erre felhívni a figyelmet. Amit a legjobban hiányoltam Vitapartnerem
kijelentette: csak ott reflektált az általam írottakra, ahol ezt
elkerülhetetlennek gondolta. Mégis csaknem minden vetületére kitért szövegemnek
– eltekintve egytől, amelyet azonban kulcsfontosságúnak tartok: Prohászka – és
kora – zsidósággal szemben megfogalmazott kritikájának valós okait szinte
egyáltalán nem vizsgálja. Pedig – már pusztán logikai szempontból is – egy anti(-judeista, -szemita...)tézis, egy
valami-valaki ellenében megfogalmazott
álláspont feltételezi, hogy tisztázzuk: milyen szerepet is játszik a kritika
alá vont réteg. Meggyőződésem, hogy az egész zsidóellenesség-antiszemitizmus
problematika nem tárgyalható érdemben anélkül, hogy a zsidóság korban játszott
szerepét mérlegre ne tegyük. A feladat természetesen nem egyszerű, hiszen a
zsidóság messze nem homogén közeg. De kétségkívül vizsgálandó, hogy milyen
szerepet játszanak képviselői azokban a politikai, gazdasági, vagy kulturális
szegmenseiben a társadalomnak, ahova a történeti fejlődés a 19. század végére
beszorította őket. Ha ugyanis a kortársak által megfogalmazott kritikának
pusztán formai vagy stiláris elemeire szorítkozik a vizsgálódásunk, vagy ha
csak ennek későbbi tragikus következményeit tartjuk szemünk előtt, a probléma
igazi gyökerét nem találjuk meg. Nemes egyszerűséggel modernizmust, a történelem által
elhozott változást látni az egykor keresztény társadalom korábbi tabuinak bontásában:
túlzott leegyszerűsítés, különösen ha a tabudöntögetés zászlóvivői –
identitásukból kifolyólag – nem állnak, nem állhatnak a keresztény etika
alapján. Tény: más oldalról éppily egyoldalúság csak a zsidóságot, vagy
valamiféle tudatos összeesküvést látni a szekularizáció folyamata mögött. De ezt a kérdést részleteiben nem nekem kell tárgyalni.
Sokkal szerencsésebb lenne, ha végre a zsidóság körében születne meg – vagy
kapna nagyobb nyilvánosságot[2] –
saját múltjukról, társadalom- és gazdaságtörténeti szerepükről egy őszinte
önreflexió. Mert az a tapasztalat, hogyha ilyen elemzés más oldalról érkezik,
könnyen – nyíltan vagy burkoltan – leantiszemitázzák a gondolkodót. Amiért őszinte elismerésemet kell
kifejeznem... 1./ ...
az elsősorban vitapartnerem szakirodalmi jártassága. A Prohászka-historiográfia
történetét hasonlóan látjuk. Én röviden jellemeztem a főbb irányokat; ő
részletesebb és árnyaltabb bibliográfiát közöl – nem egyszer elfeledett
elemzésekre is felhívva a figyelmet –, köszönet érte. Van azonban Fazekas Csaba
historiográfiai értékelésének néhány olyan eleme, amelyben nem rejthetem véka
alá ellenvéleményemet. a./ Egyrészt mára – őszinte sajnálatomra – annyira
elvékonyodott a szakmai mélységű megszólalások és a publicisztikai írások határvonala,
hogy e műfajok néha összemosódnak. A média számos – igaz korlátozott méretű és
mélységű – felületet kínál a történésznek, aki így igenis felléphet
véleményformáló tényezőként, miközben – igazodva a médiumok kereteihez – maga
is publicistává válik. Másrészt egyes szakszövegek publicisztikai felhasználása
is gyakori jelenség. Csak néhány témánkból vett példa: Monori Áron apologetikus
írásának[3]
tekintélyes részét forrásmegjelölés nélkül, jelentősen lerontva 2006-ban
átvette egy nyilvánvaló pártkötődésű sajtóorgánum,[4]
mely – saját bevallása szerint – azt 40.000 háztartásban helyezte el így.
Előfordul ráadásul szakszöveg durva félreértelmezése is publicisztikai
idézéskor.[5]
Internetes fórumokon is gyakoriak a szakmai eredetű „vendégszövegek”.[6] b./ Leegyszerűsítésnek, a finom árnyalatokra való
érzéketlenség jelének tartom mind szűkebb téren a zsidókérdésben Prohászkát „védő”
történészek állásfoglalásainak összemosását; mind általánosságban az egyházi
kötődésű Prohászkával foglalkozó történészek munkásságának megbélyegzését a
kritikátlanság, a mindenáron való példakép-gyártás vádjával. Kétségkívül voltak
s vannak e „szekértáborban” ilyen hangok is; de jól artikulálható a különbség
pl. Barlay Ö. Szabolcs vagy Szabó Ferenc között.[7]
Tágabb értelemben kezelve a kritika kérdését pedig számtalan olyan írásra
hívhatnám fel a figyelmet, amely Prohászka kudarcaival, konfliktusaival és
annak okaival foglalkozik.[8] c./ A „mindenáron” való idol-gyártás vádját azért is
túlzónak érzem, mert megfogalmazása figyelmen kívül hagyja az egyház példaképválasztásának
mechanizmusát, mely egy-egy klasszikus erény gyakorlásának fokára, illetve a
személyiség rossz adottságainak tudatos leküzdésére helyezi a hangsúlyt.
Batthyány–Strattmann Lászlót boldoggá avatták a közelmúltban, annak ellenére,
hogy ifjúkori ballépése (törvénytelen gyermek) közismert. Ezt nem titkolta
senki – de értelemszerűen nem ezt hangsúlyozta az egyház. Mert nem ezért, hanem
ennek ellenére; egy érési-tisztulási folyamat eredményeként vált vállalható
példaképpé. Valahogy ez a helyzet Prohászka zsidóellenességével is.
Korábban vádoltak minket számtalanszor azzal, hogy elhallgatjuk ezt a kényes
témát. Kimutattam: ez nem igaz. Más kérdés, hogy bizonyos helyeken, pl. egy
emlékkiállításban – épp azért, mert nem ebben tekintjük példaképnek –
hallgattunk róla. Most vitapartnerem sokallja az e tárgyú „védő”
megnyilatkozásokat és azok intenzitását. Miközben szinte mindegyik ilyen írás
elé odailleszthető az a „másik oldalról” érkező kritika vagy támadás, melyre
válaszként született. (Jobb híján egyszerűen csak derülni tudok így a
felvetésen, mert egy közismert viccet idéz: szegény nyuszikát így is úgy is
megverik, ha van rajta sapka, ha nincs…) – És ezért zavar, hogy vitapartnerem
is alulértékeli az életművet záró Zsidó
testvéremhez című Prohászka írást, csak műfaji kísérletet lát a kézzelfogható
gondolatfejlődésben. 2./ ...
az másodsorban Prohászka keresztény kurzust bíráló, gyakran idézett
naplójegyzetének kiegészítése. Ugyanakkor az ebből levont következtetéseket túlzónak
érzem, mert a keresztény kurzus kritikája végigkíséri Prohászka egész nemzetgyűlési
képviselőségének idejét (1920-22), ennek következményeként vonul ki a politikai
közéletből és szólít erre másokat is fel; a kritikai motívumai pedig elsősorban
etikai jellegűek, illetve a pártpolitika megtapasztalt visszásságaiból
eredeztethetőek.[9] Néhány további ellenvetés Mint
kifejtettem, nem célom vitánkat tengerikígyónyivá duzzasztani. Fazekas Csaba
írásának azonban néhány gondolatához – a teljesség igénye nélkül – szeretném
hozzáfűzni véleményemet. Prohászka antiszemitizmus-fogalma kapcsán Fazekas Csaba
elhárító kommunikációról ír, az általam felvillantott képeket pedig úgy
minősíti, amit a sajtó „dísz-zsidózásként” emlegetne. – Véleményem szerint
azonban a két világháború közti Magyarország közbeszédében az „antiszemita” még
nem negatív emóciókat hordozó kifejezés – tehát egyszerűen nincs mit hárítani.
Ellentmond Fazekas Csaba felfogásának az is, hogy Prohászka számos esetben nem
a nyilvánosság előtt tesz gesztusokat zsidó származású személyeknek: felvesz
szemináriumába, majd 1919-ben pappá szentel egy kikeresztelkedett galíciai
zsidót (akinek származását és eredeti identitását később az egyházmegye mindenáron
titkolni is igyekezett!)[10];
naplóiban pedig a szintén zsidó származású Gerely Józsefről – aki egyébiránt a Diadalmas világnézetet komolyan
kritizálta – nagy szeretettel, elismerőleg emlékezett meg.[11] Úgy vélem, a Prohászka-szövegek hatásmechanizmusa, „dekódolása”
terén írottak nem kellően megalapozottak, túl sok benne a feltételezés. Fazekas Csaba azt állítja, hogy kisebbségi létben élve elhanyagolható
tényező, hogy a zsidóság különbséget tesz-e a soraikból származók és a „goj”-ok
közt. – Mivel azonban kulturális és gazdasági téren maga is elfogadja a
felülreprezentáltságot, érve önmaga ellen fordul. E kulcsfontosságú
szegmensekben – és bizonyos értelmiségi pályákon, melyek társadalmi súlya egyes
történelmi helyzetekben időlegesen felértékelődött – a zsidóság vallási
hagyományból, összetartozás-tudatából eredeztethető megkülönböztető fellépés
jelentős súlyú volt és irritálta a többségi társadalmat. Azt Fazekas Csaba is elismeri, hogy Prohászka képes
distinkciót tenni, azaz nem – mindig – kezeli homogén tömbként a zsidóságot.
Ennek kapcsán az elfogultsággal semmilyen irányban nem vádolható Gergely Jenőt
szeretném idézni, aki egész más távlatokat felvillantva mutatta be a
törésvonalak helyét Prohászka gondolkodásában: „Nem az a választóvonal, hogy ki
volt istenhívő keresztény vagy istenhívő zsidó, hanem az, hogy ki helyezkedett
a valláserkölcsöt elvető radikális liberális vagy szocialista platformra –, ami
részint együtt járt egyfajta nemzeti közömbösséggel is – és ki nem. Ha a
közérthetőség kedvéért Prohászka úgy fogalmazta: hogy szerinte van jó zsidó és
rossz zsidó; úgy azt is megtette, hogy világosan kifejezésre juttatta: van jó
keresztény és erre a névre méltatlan, hogy van magyar hazafi és ezt megtagadó.
A fő cezúrák, a törésvonalak tehát az ő társadalom-felfogásában a társadalmi
igazságosság és igazságtalanság, a hit és a nemhit, a hazafiság és hazátlanság
mezsgyéjén húzódnak.”[12] Mindezt azért idézem ilyen hosszan, mert úgy gondolom,
tematizálásunk leszűkíti a valóságot. S bár jelszavakban hirdetjük, hogy a
gondolatrendszert az életmű egészében vizsgáljuk, mégiscsak szemellenzőt
veszünk fel általa. JEGYZETEK [1] Pl. -szk-: Egy szeplős idol. In: Mi Újság? 2006. 2. sz. (január 27.) 8.
p.; Nyerges András: Az aranyszájú
püspök. In: 168 Óra, 2006. 13. sz.
(április 1.) 34-35. p.; Esti János:
Tisztelt K. T.! In: Mi Újság? 2006.
10. sz. (május 19.) 4. p. [2] Orvos Levente pl. Tábor Béla
nézeteinek elhallgatására hívja fel a figyelmet. Orvos Levente: Prohászka Ottokár és a zsidókérdés. In:
Prohászka Ottokár – Püspök az emberért. Szerk.: Mózessy Gergely. Székesfehérvár–Bp., 2006. (továbbiakban: Orvos, 2006.) 149-150. p. Felvetésére –
ismeretem szerint – semmiféle válaszreakció nem született. [3] Monori
Áron: A numerus clausus és a magyar katolikus sajtó, 1919-1920. In:
Médiakutató, 2003. nyár. [Online:
http://www.mediakutato.hu
– 2009. január.] Az írásról osztom Orvos Levente véleményét: Orvos, 2006. 194-195. p. [4] Monori szövegének „-szk-” általi
lerontásáról (vö. 1. sz. jegyz.) ld.: Mózessy
Gergely: Gondolatok a „Mi Újság?”-ban megjelent cikk kapcsán. In: Szent István Városa, 2006. 2. sz. 4. p.
[Online:
http://www.szfvar.katolikus.hu
– 2009. január]. [5] Pl. Czene Gábor: A szent életű Püspök antiszemitizmusa. Katolikus
technikák Prohászka Ottokár védelmére. In: Népszabadság,
2008. 290. sz. (december 12.) [Online: http://www.nol.hu – 2009. január] című
írásában Orvos Levente tanulmányának elferdítéséről ld.: Orvos Levente: Válasz Czene Gábor
cikkére. In: Orvos Levente honlapja [
[6] Pl. az Index.hu internetes fórumán, ld.:
http://forum.index.hu
– 2009.
január. [7] Egész más pl. Barlay Ö. Szabolcs: Hitvédelem és hazaszeretet Prohászkánál. Székesfehérvár, 2003.;
ill. Szabó Ferenc: Prohászka
Ottokár élete és műve (1858-1927). Bp., 2007. (továbbiakban: Szabó, 2007.) 244-256. p. alapállása és
stílusa. (Utóbbi nagy mértékben támaszkodik vitapartnerem által is
„középutasnak” ítélt Gyurgyák János:
A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Bp., 2001. c. kötetre.) [8] Néhány példa: Mózessy Gergely: Prohászka és a
székesfehérvári székeskáptalan. In: Magyar
Egyháztörténeti Vázlatok, 2000. 1-4. sz. 211-232. p.; Uő: Prohászka Ottokár és a
székesfehérvári szeminárium. In: Kút,
2003. 3-4. sz. 69-79. p.; de ide sorolható a Prohászka Ottokár – Püspök az emberért c. kötet több tanulmánya is.
Szabó Ferenc idézett kötete mellékleteként pedig kiadásra került a Prohászka
indexre tételéhez vezető teológusi szakvélemény (Szabó Szádok OP) teljes
szövege is: Szabó, 2007. [9] Vö. Gergely Jenő: Prohászka Ottokár közéleti működése. In:
Prohászka ébresztése. Szerk.: Szabó Ferenc. Bp., 1996. (továbbiakban:
Gergely, 1996.) 198-200. p.; Markó Csaba: Prohászka politikai és
közéleti szerepvállalása 1920-22 között. In: In: Prohászka Ottokár – Püspök az
emberért. Szerk.: Mózessy Gergely.
Székesfehérvár–Bp., 2006. 126-131. p.; Szabó,
2007. 228-236., 275-277. p. [10] Székesfehérvári Püspöki és
Székeskáptalani Levéltár – No. 5984. cs. Élő rokonai miatt a személyt
megnevezni nem kívánom. [11] Lásd Prohászka 1914. jan. 28-i és
1915. szeptember 20-i naplójegyzeteit. [12] Gergely,
1996. 201. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |