Vissza a tartalomjegyzékhez

8. évfolyam 2. szám
A. D.
MMVII

Nagy Gábor:
"Illi victoriam canunt, nos tristes revertimur" (Adalék 1598 tavaszának váradi eseményeihez)
„Az a hamis maxima, hogy amiként egy király és egy törvény, azonképpen egy hit legyen,

 „Az a hamis maxima, hogy amiként egy király és egy törvény, azonképpen egy hit legyen,

Franciaországnak 3000 millió frankjába és 2 millió emberébe került.” (Guillaume de Félice)[1]

 

1598

Az esztendő szerte Európában korszakalkotó eseményekről is emlékezetessé vált. Északon, a svéd királyságban meghozta a döntő összecsapást a polgárháborúban: a katolikus Zsigmond király (lengyel uralkodóként III. Zsigmond) vereséget szenvedett nagybátyjától, az evangélikus Károly hercegtől. (Stångebro, szeptember 25.) Ezzel eldőlt többek között, hogy Svédországban kizárólagos a lutheri ortodoxia. Ezt csak erősítette, hogy hosszú évtizedeken át lehetett hivatkozni a katolikus Lengyelországra és királyára, mint külső veszélyre. Nyugaton, Franciaországban több évtizednyi polgárháborút követően április 13-án írja alá IV. Henrik a bretonok lakta Nantesban nevezetes rendeletét. Ezzel eldőlt – akkor úgy tűnt, végleg: „par cet Édit perpétuel et irrévocable”[2] –, hogy a protestánsok lelkiismereti szabadsága és a katolikusok szabad vallásgyakorlata megkérdőjelezhetetlen. Ezt csak erősítette, hogy három héten belül II. Fülöppel is létrejött az egyezség (a vervini béke, május 2.). Délen, Hispániában a király halála (az Escorialban, szeptember 13-án) kétségkívül korszakhatár. Fél évszázadnyi abszolút uralma végére II. Fülöp megélhette a spanyol és katolikus hegemóniára vonatkozó törekvései végleges kudarcát.

A respublica Christiana keleti határának magyarországi védőbástyáján, noha Győr visszafoglalásának (március 29.) sokan örvendtek, a fenti értelemben nem történt említésre méltó. Az alább felidézendő esemény azért így is teljességgel korszerű: többségi (ez esetben helvét irányú) felekezethez tartozók támadtak rá kisebbségre (itt és ekkor: katolikusokra). Itt és ekkor haláleset nem történt, a lényeghez azonban ennek nincs köze: „Erdélyben nyoma sincs a gályák borzalmainak vagy Véres Mária angolországi kegyetlenkedéseinek stb.: de a beszámíthatóságot ez nem csökkenti –, sőt fokozza az a körülmény, hogy mindezek az evangéliumnak a cégére alatt történtek a lelkiismereti szabadság jelszavának a megcsúfolására” – fogalmazott száz éve egy protestáns egyháztörténész hasonló esetek kapcsán.[3] Ma kisebbség elleni támadást lelkiismeret és józan ész magától értődően ítél el. Négy évszázada azonban a társadalom viszonyított szabadságok mentén szerveződött, Váradon pedig a többségi közösség törvények erejére hivatkozva fogalmazta meg követeléseit a kisebbségivel szemben – amelyeket ez az uralkodó és a jog védelmében bízva utasított vissza.

E váradi tavasz felidézésének egyik apropóját februárban a Bécsben talált, az alábbiakban ismertetendő három forrás adta. Közülük kettő Rudolf magyar király biztosai számára írt jelentés. Ezeket a biztosok saját, az uralkodó számára május 24-én készített beszámolójuk[4] egyik mellékleteként továbbították. A két jelentésből merített már Szilágyi Sándor a 19. században,[5] ő azonban sem a váradi eseményekről nem tett említést, sem a királyi biztosok említett beszámolójából. A harmadik a váradiaknak az a levele, amelyet Mária Krisztierna főhercegnőnek írtak, amikor elküldték neki tetteik mentségét.

A tumultus és előzményei felidézéséhez nem hiányoznak elbeszélő források sem. 1598 tavaszán ugyanis a kor három jelentős tudósítója jelen van, ha nem is a városban, de Erdélyben. Kettejük ott is él: Baranyai Decsi János,[6] aki egykoron a wittenbergi egyetemen tanult, ekkor Székelyvásárhelyen tanít, Szamosközy István[7] pedig, aki Heidelbergben, majd Paduában járt egyetemre, ekkor a gyulafehérvári levéltárban dolgozik. A harmadik tudósító Rudolf egyik biztosa, a hajdan szintén paduai diák Isthvánffi Miklós. Ő azonban, noha rendületlen katolikus és a jezsuiták támogatója, egyetlen szóval sem emlékezik meg a Váradon történtekről Historiae címen ismert alkotásában.[8]

 

Erdély, 1598 áprilisa

Az 1597 decemberében megkötött prágai egyezménnyel Báthory Zsigmond ismét lemondott az erdélyi fejedelemségről. Rudolf király a kormányzást egyik testvérére, Miksa főhercegre szándékozik bízni, ám a feltételekről még nem tudott vele megegyezni. Az átmeneti időszakra ezért három legátust küld, így érkezik áprilisra Erdélybe Bartholomäus Pezzen, Szuhai István és a már említett Isthvánffi. Az első udvari tanácsos, mindkét jog doktora, török ügyekben jártas, a második váci püspök és kamarai praefectus, a harmadik a magyar királyság rangban első világi méltósága helyén ítélkezik, röviden propalatinus.[9] Megtörténik a hatalomátvétel: a fejedelem az országgyűlést tájékoztatja döntéséről, a legátusok letétetik a királyra a hűségesküt, majd ráveszik Mária Krisztierna főhercegnőt arra, hogy Miksa érkeztéig – segítségükkel – irányítsa a tartományt. Zsigmond útra kel Sziléziába, hogy birtokba vegye a neki járó hercegségeket, május elején maga Pezzen is visszaindul Rudolfhoz.

 

Várad, 1598 áprilisa

Mária Krisztierna tudomása szerint az itteni kálvinisták nem nézték jó szemmel, hogy a fejedelem egy templomot („ein Kirchen“) juttatott a katolikusoknak, de nem mertek semmit sem tenni. Értesülvén azonban Zsigmond távozásáról a Keresztjáró hét vasárnapján (ez abban az évben április 26-ára esett) felszólították a katolikusokat: „sie sollen sich aus der Stadt machen”.[10] Baranyai Decsi – feltehetően a váradiak alább ismertetendő mentsége alapján – csak annyit ír, azok figyelmeztették a katolikusokat: hagyják el a kápolnát. Így akarták ugyanis megakadályozni, hogy ezek „az elmúlt esztendőben épített kápolna birtokában jogszerű elévülés révén megerősödjenek”.[11] Szamosközy, mielőtt az előzményeket is részletesen ismerteti, egyetlen mondatban foglalja össze a történteket: a váradiak összeesküdvén („coniuratione facta”) a jezsuitákat, akik néhány hónapja telepedtek meg a városban, kihajították. Amint Zsigmond távozásával addigi félelmüktől megszabadultak, megüzenték a jezsuita szerzeteseknek, távozzanak a városból, menjenek Szőllősre, a korábban nekik rendelt helyre. Nem engedik őket tovább közöttük élni, tanácsosabb lesz, ha távolról szeretik egymást („si eminus inter se amarent”).[12]

A két történetíró szerint a válasz elutasító, ráadásul a lelkész, Derecskei Ambrus[13] a szószékén talál egy, a közösségét gyalázó cédulát, amelynek szerzőjét a közhangulat a pápisták között kereste. Íróját Baranyai Decsi is katolikusnak tartja, tartalmáról csak annyit ír, hogy abban keserűen a reformátusokra támadtak, és mindenfélével átkozták őket. Szamosközy szerint nem a jezsuiták műve, hanem hihetőleg egyikük arcátlanságáé („privata petulantia”). Tudósítása szerint a cédula Luther és Kálvin idétlen születésű kölykeit emlegette, ördögök veteményesének (ördögfattyaknak?), az alvilágból kisarjadt gyomoknak nevezve őket, a száműzetés pedig, amellyel fenyegetnek, rövidesen a maguk fejére hull vissza.[14]

Szuhai és Isthvánffi a Rudolf király számára készített, említett beszámolójukban közlik, vannak olyanok is, akik szerint a cédula azért készült, hogy a tömeget katolikusok ellen lehessen heccelni. Szövegét a propalatinus lemásolta és ’A’ jelzettel csatolta jelentésükhöz:

 

„Tÿ Luter Martonnak Ispanÿ es keolkeÿ, mit irigÿkettek mÿ reank ha nem feleonk ti teoletek, tuddiatok mint iaratok feÿer Varatt mind Catona, mind Biro, de bizon rozzabbol keztek iarnÿ mind az ti papotokkal eggeiwt mind Varmegestewl. Talam azt tuddiatok hogi meg ÿeztetek. nem hogi ki mennenk, de belliebb akarnank chuznÿ.[15] mert ittis mi akarnank miset mondanÿ. mert ezis Prepost Vdvara vala. Vgian itt lakunk bozzusagtokra. mert mind Capitantok, Porcolab minket iawall inkabb hogi nem titeket. hanem ewllietek veztegh. mert meg nem ÿeztetek minket. finis. + datum

[A hátoldalán:] A. Az kÿ nem feel semit sem Varmegie haragiatul, sem Birotul, sem Varostol, sem Paptol, sem egietewl sem mastul. + A.”[16]

 

Baranyai Decsi leírásában Derecskei a közösség vezetőivel tanácskozik, elolvastatja velük az írást, aztán nemesek és polgárok „…csapatokba verődnek és megtámadják azokat a házakat, melyekben a katolikusok misére gyülekezni szoktak, ezeket földig rombolják, és a fákat kitépve, a jégvermeket betemetve mindent a földdel tesznek egyenlővé…”[17] Szamosközy szerint, miután iniuria és e friss irritatio a nép fájdalmát megnövelte, hirtelen összeesküdtek, „populus plebsque” (azaz polgárok és csőcselék?) őrjöngve megrohanta a kápolnát és tökéletesen elpusztította. Mária Krisztierna cédulát nem említ az édesanyjának írt levelében: rögtön az ultimátumot követő nap („des andern Tags”) sor került a támadásra, az elkövetők a polgárság és a katonaság („die Bürgerschaft sowol, als die Kriegsleidt”). Akár Szamosközy, ő is egy házat és egy, abban levő kicsi templomot ír („ein kleine Kirchen”, azaz a kápolnát). A pusztítás mindenre kiterjedő, tökéletes: „nit ein Stein auf dem andern blieben wär”, a kert fáit is kiszaggatták. Személyeket nem említ a főhercegnő, Baranyai Decsi is csak annyit közöl, a papok és a jezsuiták Szőllősre menekültek. Szamosközy ebben is részletesebb: mivel a nekikeseredett lelkű tömegnél nincs fékezhetetlenebb, a rombolás után már kezet emeltek volna a papokra is, ám a várkapitány, aki katonaságot küldött, valamint néhány vezető („e primoribus nonnulli”), akik nem élezni, hanem csillapítani akarták az őrjöngést, a tömeget erővel és fenyegetéssel eltérítették kezdeményezésétől.

 

Erdély 1556–1597: a vallásszabadság esetei a főhatalommal

A religió gyakorlásának szabadsága természetes függvénye a világi hatalomban történő változásoknak. 1556-ban Ferdinánd király nem tudja megtartani a területet Szulejmán ellenében, aki visszarendeli oda János király özvegyét, Izabellát a gyermek János Zsigmonddal együtt. Visszatérésükben meghatározó szerepe van a család hűséges támaszának, Petrovics Péternek, aki egyben protestánsok gyámolítója is. A szekularizáció a helyzetből adódott, 1557-ben Izabella már két religio gyakorlásának szabadságát erősíti meg: „ki-ki tartsa azt a hitet, amelyiket akarja, új és ősi szertartásaival … mindazonáltal bárki jogsérelmén kívül, az új religió követői se ingereljék a régi vallást és követőinek se okozzanak semmi módon sem jogtalanságot”.[18] Petrovics és Kálmáncsehi Sánta Márton halálával ugyan 1558 áprilisában tiltják a sakramentárius irányzatot, ez azonban nem bizonyul eredményesnek: a hatvanas évek első felében már cikkelyek sora foglalkozik az ágostai illetve a helvét hitvallást követők közötti feszültségek enyhítésével. Miután a János Zsigmond nevében a magyar királlyal folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre, a zélus a katolikusok ellen fordul. 1566 tavaszán, miközben Szulejmán Miksa király ellen indul, a tordai országgyűlés kizavarja a papokat János Zsigmond országából. A már magyar nyelven fogalmazott cikkely szerint „…egyenlő akarattal végeztetött, hogy afféle egyházi renden való személyek, kik az pápai tudománhoz és emberi szerzéshez ragaszkodtanak, és abból meg térni nem akarnak, az ő felsége birodalmából mindenönnen kiigazíttassanak.”[19]

A karizmatikus Báthory István és bátyja, Kristóf korában ismét változik a helyzet. Nemcsak a református egyház erősödik, megérkeznek az első jezsuiták is, a nyolcvanas években maga Szántó (Arator) István.[20] A protestáns többség Báthory Zsigmond nagykorúsításakor kerül ismét hatalmi helyzetbe, él is vele maradéktalanul. 1588 decemberének közepén Medgyesen az országgyűlés rákényszeríti az ifjút a nevezetes végzések elfogadására. A jezsuitáknak, így Zsigmond nevelőjének is, 25 napon belül (azaz télvíz idején) el kell távozniuk az országból, „soha ez az szerzet … többé ez országba bé ne jöhessen; sőt még ugyan eféle római religión való szerzeteseknek is claustrumok, collegiumok és közönséges helyen templomok ne lehessen … eféle religion valók, se egyéb ecclesiastica persona köztünk donationis titulo aut alio quaesito sub colore nemes jószágot és örökséget ne bírhassanak.” Jezsuitát még házánál sem tarthat senki, jezsuita „ez hazában nullo unquam temporum in successu admittáltassék, sőt ha vocatiora is ezen vigezésünk ellen ez országba béjönni merészelne, mindenkinek szabad legyen őket persequalni és marhájokban zsákmányt tenni.”[21]

Nemsokára az oszmán birodalom újból megtámadja a magyar királyságot. A védekezéshez a respublica Christiana részleges összefogásával létrejön a Keresztény Liga. Ehhez Zsigmond fejedelem is csatlakozik, az oszmánnal való szembefordulást Erdély várható pusztulása miatt ellenző – és Báthory Boldizsár kivételével nem katolikus – urakat pedig 1594-ben Bocskai István segítségével meggyilkoltatja. A rendek megtörése után ő is kihasználja hatalmi helyzetét: az 1595 tavaszán tartott, a ius ligatumról hírhedt országgyűlés érvénytelenítve e részben a Medgyesen elfogadott végzéseket beengedi a jezsuita atyákat Kolozsvárra, Monostorra és Fehérvárra.[22] Erdély fejedelme ekkor már a német-római császár szövetségese. Amit János királytól vagy utóbb Bocskaitól, Bethlentől a domus Austriaca megtagadott, neki megadja: hitvese főhercegnő, Magyarország apostoli királyainak leszármazottja.[23] Zsigmond végül, miután 1590-ben a Gergely-naptárt is bevezettette protestáns többségű országában, 1597 tavaszán helyreállítja a gyulafehérvári püspökséget. Élére, miután e feladatot a jezsuita Carillo atya nem vállalta, „az utolsó humanista főpapot”, Náprágy Demetert[24] választja ki.

 

Várad 1557–1597 között

A Forgách Simon[25] vezette királypárti őrség hősies védelem után csak 1557 áprilisában adta fel a várat. Várad ezt követően a még nevesincs állam legfontosabb pontjává válik. Amiként a középkori Magyarországon az erdélyi vajdai méltóságból vezetett út királyi hatalomhoz (Hunyadi és Szapolyai),[26] itt többnyire a váradi főkapitány válik az ország első emberévé. Váradon szolgált[27] fejedelemmé választásáig Báthory István is. Őt bátyja, Kristóf követte – amíg a Lengyelországba távozó uralkodó helyébe nem lépett. Innentől kezdve mindegyik váradi főkapitány protestáns. Az elsőt, Ghiczi Jánost utóbb Erdély kormányzójává tette István király. Őt követte Sibrik György, a levelet, amelyet a tragikus véget ért Gyulai Pál[28] írt hozzá 1585. augusztus 29-én, Várad elestéig minden hivatalba lépő főkapitánynak felolvasták. 1588-ban Király György, 1592-től pedig Zsigmond nagybátyja, Bocskai István felelt Váradért. Noha 1596 óta ismét Király gyakorolja a hatalmat, Szuhai István említett beszámolójuk egy pontjához odaírta széljegyzetében: a váradiak teljesen Bocskaitól függnek.[29]

Miután a magyarországi humanizmus történetében oly jeles püspökség[30] kikerült a magyar királyok fennhatósága alól, azok betöltik ugyan a praelaturát, ám a püspökök soha nem foglalják el széküket. Erősödik közben a reformáció, itt kerül sor 1562-ben arra a zsinatra is, amelyik Melius Juhászt superintendenssé választja. A magyar királyhoz fűződő viszony egyik mélypontján, 1565-ben egyéb városokhoz hasonlóan Váradon is atrocitások érik a katolikusokat. Míg a tömeg Gyulafehérváron a dúlás során legalább Hunyadi, János király, a Barát és Izabella sírját megkímélte, itt Szent Lászlóét júniusban feltöri.[31] A következő évben az említett tordai országgyűlés a váradi káptalanról külön is megemlékezik: ha Virágvasárnapig megtér, jószágait a fejedelemnek átadva maradhat, ha nem, nekik is távozniuk kell.

1569-ben itt zajlik Dávid Ferenc és Méliusz disputája, utóbb azonban igazán súlyos viszályba mégis a katolikusokkal keverednek a protestánsok. Bunyitay Vince érzékletesen írja le, másutt zajló vitából kiindulva miként jutnak el az események naptárkészítésen át addig, hogy 1587-ben – ebben az évben lép be a jezsuitákhoz Várad eredetileg protestáns szülötte, Pázmány Péter – a feltámadási körmenetet fegyverrel zavarják szét reformátusok Király Albert vezetésével.[32] Megalázáson, bántalmazáson, rabláson, erőszakos térítésen, képromboláson túl akkor más nem történt, nagyobb távolságra azonban a fáma természetesen húsvéti vérengzés alakjában jutott el.[33]

1588-ban a medgyesi cikkelyekkel az országgyűlés elveszi az időközben már a jezsuitákhoz került Szent Egyed templomot is: „…predicatiot tarthassanak az város számára benne, de nem a római valláson valót. Ha mit penig az jezsuiták újonnan tettek, vagy vettek volna, az fiscusé legyen”.[34] 1592-ben Zsigmondnak ugyan még nem sikerül e cikkelyeken változtatnia, azonban a Várad élére ekkor kinevezett nagybátyjának külön kötelességévé teszi az itteni katolikusok védelmét: „Az katolikus keresztényeket az ő helyekben, melyekben most vannak, békével tartsa, mindenek ellen oltalmazza.”[35] Noha a rendek 1595 tavaszán kénytelenek voltak megengedni a fejedelemnek a jezsuiták visszahívását, e városban különösen nem akarták őket látni: „Váraddá … az jezsuitákat be ne eresztesse, és collegiumok gyülekezetek lakóúl sehol ne lehessen az megnevezett helyeken kivől”[36]

1597-ben azonban e téren is megváltozik a helyzet. A jezsuiták ausztriai rendtartományának ez évi jelentése szerint a váradi katolikusok igen nehezen viselték, hogy éppen e városban nincs egyetlen helyük sem.[37] Zsigmondhoz fordulnak tehát, aki maga ajánlja fel, amit kérnek, a város praefectusának pedig megparancsolja, utaljon ki nekik legalább valami tisztességes házat magában a városban „in qua et concionari, si lubet, et ritu catholico sacrificium facere liceat.” A címzett nem szívesen engedelmeskedik, felolvassa a levelet a városatyáknak és megkérdezi, mi a teendő. Azok felháborodnak, méltatlannak és elviselhetetlennek tartják a tettet. Rohannak hát, e forrás szerint négyen, a fejedelemhez tiltakozni. Zsigmond csodálkozik nyakasságukon: illett volna engedelmeskedniük. Elzavarja őket a szeme elől, végül le is fogatja. Csak kenyeret és vizet kaphatnak, a szöveg írója szerint azért, mert a fejedelem ezt tartotta a legalkalmasabb gyógymódnak. Három nap böjt után aztán Zsigmond gyorsítja gyógyulásukat: kettejüket, „qui nefarii illius consilii non tam impulsores, quam autores exstiterant”, nyilvánosan deresre vonatja. A gúnyos összegzés: „his demum ornati muneribus legationeque, si non ex sua, at certe ex bonorum omnium sententia confecta domum extemplo iubentur redire.” Az Olmützben tanuló lugosi Káthay Ferenc a generálisnak, Claudius Acquavivának írt levelében azt is tudni vélte, hogy Zsigmond elolvasván a váradiak levelét azt ezer darabra tépte és a küldöttek arcába vágta. Ezt követően háromszor megcsapatta őket, majd borzasztó rendeletet küldött „ad urbis gubernatorem plebemque haereticam universam”: ha valamelyikükről megtudja, hogy a hittel kapcsolatban valamiben töri magát, annak igen gyászos halála lesz.[38]

Szamosközy háromfős delegációról tájékoztat: Darabos György a vármegye, Szabó (Sartor) Gáspár a nemesség nevében ment, Deák (Literatus) Gáspár pedig a városi szenátust és népet képviselte. Megkérték az uralkodót, ne engedje, hogy annyi, általa is aláírt, megerősített törvény ellenére a pontificius papok a városban megtelepedhessenek. Jobb lesz a széthúzást, minden baj fogódzóját egyszer eltüntetni, mint az örökös széthúzás tüzét éleszteni, miután a jezsuiták a városba meg nem engedett módon („per illicitos cuniculos”, akár egy ostromlott várba) vették be magukat. Az ország törvényei is tiltják nemhogy szentély építését, de még a szertartásaikat is a városban. Miféle jog lenne valaki magán épületeit a telek megvásárlásának ürügyén kápolnává átalakítani? Kollégiumot emelni ott, ahol senki az ősök közül még csak szertartást sem látott soha? Kérek tehát a fejedelmet tökéletes alázattal, hogy amazokat a városon kívülre, a nekik rendelt és már oly sok éve általuk lakott szomszéd faluba (azaz Szőllősre) küldje. Nem értek el semmit, a papok már korábban feltüzelték ellenük Zsigmondot, aki elbocsátásuk előtt meg is csapatta őket. Szamosközy kiemeli, ebben, a Gyulafehérvár kapujában történt eseményben a szám volt a különösen megalázó: a magyaroknál ennyi, azaz három csapást csak a semmirekellő gazemberekre szabnak ki, gyalázatosabb tehát, mintha valakire például tízet mérnének. Azt, hogy a fejedelem írt is a váradiaknak, csak pár szóval említi: a levél „probrosissimis conviciis et minis” volt tele.

Kétségtelen, a június 2-án kelt szöveg legalább akkora sértés a közösségnek, mint követeik megverése. Zsigmond határozottan és választékosan fogalmaz: „Közönséges magatok tudatlan, balgatag felfuvalkodástokkal hitet ne igazgassatok, mert valaki leszen kezdője, vagy kapitány, vagy lovász, vagy pap, vagy secularis, egy istrángszálat meg nem kímélek tőle.” – utal a gyulafehérvári szégyenre is. Király Györgyre rápirít: „…ha mindnyájan oly vitéz emberek volnátok, azmint hitet tudtok igazgatni, eddig régen Konstantinápolytól is kiűztük volna az törököt.” A követekre még mindig haragszik: „Darabos Gáspárt és György deákot, az bestye áruló kurafiakat,[39] kivond az lajstromból, mingyárt elűzd, Váradon ne hagyd őket lakni. Ha én szolgáim voltak az bestye kurafiak, szabott regulát énelőmbe ne hozzanak” – a princeps absolutus hangja. Aztán nyájasan a többiekhez fordul: „Ti pedig, kik jámbor és tős gyökeres nemes renden kívül valók vagytok, bírák, városbeliek és váradi főpolgárok, minden rendek: szántás, kapálás az ti dolgotok, nem hitigazgatás. Nem paraszt emberhez illik az hitigazgatás, sem vargához, sem szücshöz, sem az protestatióval való fenyegetés egy pár, bestye, áruló kurafiához is. Valete.”[40]

 

Az államhatalom működésbe lép

Az erőszakos cselekedeteket végső fokon büntetni hivatott államhatalom gyorsan cselekedett, bizonyára azért is, mert a katolikus főhercegnő mögött a királyság egy püspöke és szintén katolikus nagybírája állt. Mária Krisztierna 1598. május 8-án kelt levelét Baranyai Decsi átírta a művébe.[41] A princeps közli a váradiakkal, megtudta, hogy összeesküdtek a katolikusok ellen. Forrásai közül kettőt említ: Király kapitány levelét valamint néhány katolikus elbeszélését. A történtek rövid összefoglalása után a közbeszédre hivatkozva Derecskei Ambrust nevezi meg a katonák és a polgárok fölbujtójaként. A császárnak is, neki is gondja lesz arra, hogy az istentelen összeesküvés szerzője „az állami törvények szerint, mint lázadó” elnyerje méltó büntetését. Elküldi hozzájuk követeit, addig is megparancsolja, hogy a katolikusokat engedjék vissza „eredeti helyükre”.

A követek személyét tekintve a bőség zavarával küszködni. Baranyai Decsi a levél idézése előtt megnevezte őket: a már említett Pezzen és Náprágy, valamint Keresztúri Kristóf (a főhercegnő udvarmestere). Szuhaiék május 24-én kelt jelentéséből úgy tudni, a vizsgálatra Pezzen, aki már Erdélyből visszatérőben volt, maga ajánlkozott. Végül azonban nem szakította meg útját, így ők maguk Náprágy és Kereszturi mellé harmadiknak Ravazdy György tanácsurat[42] küldték. Róla Szamosközy nem tud, nála a harmadik Toldy István.[43] Mária Krisztierna az édesanyjának írt levélben csak Náprágyot és Keresztúrit említi: „…hab ich zwei Commissarii hingeschiekt, den jetzigen erwelten Kantzler und mein Hofmeister…”. (A hopmester egyébként szintén lelkes hívő: Kővár környékét rekatolizálta[44] és jó viszonyban van a jezsuitákkal.[45]) A jelentéseket végül, amelyekben e küldöttek Szuhaiéknak beszámolnak ténykedésükről, tényleg Náprágy és Keresztúri írták alá – viszont három pecsét található rajtuk.

A május 17-én (vasárnap) keltből[46] megtudható, hogy Pezzen nem érkezett meg, ennek kapcsán pedig azt, hogy Szuhai és Isthvánffi arra utasították a két másikat, nélküle ne menjenek Váradra. Hogy ennek a választott gyulafehérvári püspök iránti, Rudolfnak ismételten kifejtett bizalmatlanságuk[47] volt az oka, vagy más, egyelőre nem tudom. Ezt az utasításukat azonban Náprágyék későn, csak a váradi mezőn kapták meg, miután a köszöntésükre érkező katonasággal már beszéltek is. Csütörtökön tisztességgel fogadták őket, szombaton, miközben az összes rend összegyűlt az audienciára, nyolcezresnek mondott fegyveres tömeg lepte el a vár tereit. Őket magukat figyelmesen meghallgatták, válaszukat hétfőre halasztották. Isten tudja, milyen lesz, ugyanis az ostoba, őrjöngő és otromba tömeg annyira a katolikusok ellen szított, „ut similem furorem aetas nostra nunquam viderit”. A jelentés írása közben[48] aztán a vitézlő rend kihallgatást kérvén orátora révén néhány újdonságot közöl a két követtel. Őfelségének ki kell fizetnie a teljes zsoldhátrálékot, az új fejedelemnek növelnie kell a zsold összegét, végül pedig ez órától nem akarnak őfelsége kötelékében szolgálni és parancsnokuk hatalmában maradni. „Nekünk immar ez oratol fogva Capitani uram ne paranchiollion.”[49] Azért azt megígérik, hogy hűségüket a királyság nemeseiként megtartják. Egyébként a kapitány sem akar tovább szolgálatban maradni. Erről sokat írhatnának, de nem mernek, talán holnap küldhetnek megbízható embert, hogy az szóban tájékoztassa Szuhaiékat. A pénzen kívül új tisztekre és katonákra lenne szükség. Attól félnek, hogy a religio és a zsoldhátrálék ürügyén valami rosszabb történik, alkalomadtán el kellett volna foglalni az erődöt, még most is szükséges lenne. Ma is harangszó nélküli istentisztelet tartottak, a kapitány fővesztés terhével tiltotta meg az alvárnagynak a harangozást.

Náprágyék e jelentésében tehát a felekezeti sérelemmel azonos súlyú gondként jelenik meg a katonák fizetetlenségéé, ehhez kapcsolódóan pedig a várőrség megbízhatóságáé.

Másnapi írásuk[50] jóval rövidebb. Nem jutottak semmire sem, a váradiak ma nyilvánosan adtak számot tetteikről „ex libello”, legkésőbb holnap pecsét alatt is kiadják érveiket. Azért lecsillapították őket és rávették, hogy tizenöt napig őfelsége zászlaja alatt engedelmeskedjenek kapitányuknak. A helyzet nem vidám, a váradiak halálukig készek kitartani tévelygésük mellett. Diadalittasak, mi szomorúan fordulunk vissza, összegez a választott püspök.

A váradiak végül még aznap átadták mentségüket a két delegátusnak, a hozzá készített kísérőlevél ugyanis május 8-án, a Gergely-naptár szerint tehát 18-án kelt.[51] Ebben őfensége hű szervitorai, azaz Bihar vármegye, Várad őrsége és Várad városának egész közössége tájékoztatják Mária Krisztiernát, mindkét május 8-án kelt levelét alázatos tisztelettel megkapták. Megértették azokból, hogy néhány pápista ember beszédétől meggyőzetvén meglehetős haragra gyúlt irántuk a városban frissen emelt kápolna és lakhely lerontása miatt. Itt a stílus már udvariasan támadó, hiszen a főhercegnő levelében a rombolást ítélte el, a „frissen épített” a váradiak védekezésének egyik eleme. A folytatás ugyanilyen: megértették alázatosan utasítását is az erőszakkal oda bevitt és az országlakók nyilvános artikulusai ellenére rájuk erőltetett pápisták újbóli visszafogadásáról. Ezzel mentségük három pillérét elő is adták: a ház frissen épített, a katolikus atyafiak erővel kerülhettek csak be a városba, és országgyűlésen alkotott törvények sorával ellentétesen. A többi inkább csak játék, szavakkal: mivel hevesen fájlalják, hogy Mária Krisztierna lelke a mondott pápista emberek balga előadása miatt megbotránkozott, és, bár méltán elmondhatják, hogy semmit sem tettek a legszentebb császári és királyi felség, az ő legkegyelmesebb uruk, vagy akár csak őfensége méltósága ellen, mégis, hogy pontosan ismerhesse a történteket, a legátus uraknak adott válaszukat („responsum”) tisztelettel átküldik („transmittimus”) neki. Ebből megtudhatja őfensége az igazságot, az okokat, amelyek őket arra indították, hogy erővel szerezzék vissza megháborított szabadságukat. Legyen velük kegyes, méltóztassék mindent jól érteni, hogy ezáltal az uralkodónak, neki is, különösen e zavaros időben, serényen és hűséggel szolgálhassanak – Náprágyék jelentésének ismeretében azonban e szavaknak élük is van.

Terjedelmes és magyar nyelven megfogalmazott Responsumukat[52] a legveszedelmesebb vád elutasításával kezdik: „mi ő fölségek ellen semmi pártot nem ütöttünk”. A pápisták ellen is semmi violentiát nem cselekedtek, de azért tájékoztatnak annak eredetéről, „kiért arra kelletött mennünk, hogy tovább ne patiáljuk őket közöttünk”. A kiindulópont a fejedelem által megerősített 1588. évi medgyesi végzés, amely azt is tartalmazza, ha a jezsuiták visszatérnek, szabad „üket személyökben is persequálni, s marhájokban is sákmánt vetni.” Ezt a fejedelem esküjével, keze írásával, pecsétjével megerősítette, megerősítették aztán 1591 őszén is,[53] 1595 tavaszán pedig a jezsuitákat csak Gyulafehérvárra, Kolozsvárra és Monostorra engedik be a cikkelyek, Váradra nevezetesen nem, újítás pedig nem lesz. 1597 tavaszán azonban a fejedelem jöttment idegenjei közül valakik („valami földökből kibúdosott idegön nemzetök, kik mindenöket eltékozolván és az sok adósság előtt elbúdosván”) bejutván Váradra közölték a fejedelemmel, feleségük után bírt házukat odaadják a pápistáknak kápolnaépítésre. A szöveg következetesen többes számot használ: „azoknak gonosz suggestiójára ű felsége elfeledkezvén … híveinek generális constitutióiról” és saját esküjéről „bészállítá hertelenséggel” a jezsuitákat Váradra. Erre ők maguk „cum solenni protestatione” tiltották a pápistákat követelve, hogy a nekik rendelt helyen maradjanak, majd követséget küldtek a fejedelemhez is. A gyulafehérvári gyalázat után nem volt mit tenniük, az idén tavasszal tartott országgyűlésen sem értek el semmit. Mielőtt még Zsigmond átlépte volna a határt, ők megüzenték a pápista atyafiaknak, ne várjanak az esztendő teltére, hanem távozzanak. Ezt a pápisták gyalázkodása követte, majd a cédula.[54] Ami tehát kápolnájukon és gyülekezeti házukon esett, saját maguknak tulajdonítsák, ők maguk csak megháborgatott szabadságuk érdekében alkalmaztak erőszakot („turbatam libertatem nostram vindicavimus”). Céljuk az volt, „ne mondhassa senki azt, hogy infra unius integri anni spatium ezöket … patialtuk volna közöttünk”.[55] Különben is, ha szabad volt az országgyűlési végzések ellenére „az keresztyén praedicatorokat Gyaloból, Zilahról, Dévából, Vinczről és Borberekről per vim excludálni”,[56] nekik sokkal inkább szabad volt ezt tenni. Őfensége tehát tartsa meg őket szabadságukban, hogy víg orcával szolgálhassanak neki, a pogány ellenség se használhassa ki a discordiát. Különben is, a pápistáknak juttatott hely egészen közeli, „csaknem egy útczája Váradnak”. A katolikusoknak juttatott adomány, amint fentebb már utaltak rá, az országgyűlési törvényekkel ellenkező, tehát érvénytelen. Fájlalják a pásztorukat ért vádakat is, Derecskei ugyanis a béke és az egyetértés szerzője, nem a széthúzásé. Az uralkodónak tett esküjükből sem vezethető le, hogy vissza kell fogadniuk a pápistákat, maguk ugyanis úgy esküdtek, „hogy salva sit religio nostra”. Hogy Rudolf milyen rendet szab a kormányzásban, „azt ennek utána értjük meg, ezideig nem látta senki közzölünk” – zárul válaszuk.

Szuhai és Isthvánffi említett jelentésükben elsősorban Derecskei Ambrust hibáztatják a történtekért: a nyughatatlan és kegyetlen természetű, lázadó férfiú ösztönözte elsősorban az embereket. Szamosközy erre külön kitér: tudja, hogy Rudolf biztosai mindenért a lelkészt vádolták, tehetséges szónok, a zavargás szítására mindig hajló nép az ö ösztönzésére serkent fel a szentély lerombolására. Derecskei azonban, folytatja a történetíró, végül a gyanút teljesen elhárította magáról, nemhogy szerzője, még tudója sem volt a kezdődő tumultusnak.[57]

Szuhaiék felelőssé teszik a kapitányt is arról tájékoztatva Rudolfot, hogy Király csak szavakkal tiltotta a pusztítást, valójában azzal, hogy erőt nem alkalmazott, kedvezett annak. Ha így volt, ezzel Király György megsértette a még Ghiczi János kormányzótól 1588-ban kapott instrukcióját, amely egyebek közt megszabta: összeveszésnek, háborúskodásnak „minden ahhoz való méltó és illendő médiomokkal eleit vegye, sőt az kik megérdemlik azokat törvény szerint meg is büntesse.”[58] A kapitány szerepét azonban nemcsak Szamosközy mutatta másként, Náprágyék jelentése is a katonákkal való ellentétéről tudósít.

Nekik maguknak, folytatják jelentésüket Szuhaiék, a követendő eljárást úgy kellett megválasztani, hogy ne adassék általa alkalom a Rudolf királytól való elpártolásra, amitől a Báthoryak factiója[59] és a szomszédos törökök miatt igen féltek.[60] Náprágyék május 17-én kelt jelentésének mindkét eleméhez kapcsolódva megjegyzik: siettetni kell Miksa főherceg érkezését, aki tekintélyével nyugtatólag hathat, miután pénzt adott a katonáknak és új katonaságot vitt be. Az történetesen – és szükségképp – katolikus vallon gyalogságból állhatna. A vár birtokba vétele egyébként bennük is felmerült. Éppen a jelentésük írásakor értesültek Rudolfnak arról a mandátumáról, amelyben meghagyta a felső-magyarországi kapitányoknak, álljanak biztosai rendelkezésére. „utinam hactenus illud habuissemus, quo Varadino prospicere potuissemus” – fűzik hozzá Szuhaiék.

Négy nappal később, május 28-án újabb jelentést[61] írtak Rudolfnak. Ennek fő oka a tatár követség volt, Váradról röviden emlékeznek meg. Kaptak onnan egy levelet, amit csatoltan küldenek, ez fogja egykor a váradiakat megbüntetni („sument olim hae ipsae literae de Varadiensibus poenam et supplicium” – e levél jelenleg nem ismert). Most azonban egyelőre újabb hatezer tallért küldenek a váradiaknak. Remélik, nyugton lesznek, Miksa főherceg érkeztével pedig minden kiigazítható lesz.

 

A körülmények hatalma is

Miksa főherceg azonban csak nem érkezik, amíg pedig Rudolf biztosai számtalan egyéb teendőjükre figyelnek, Bocskai segítségével Zsigmond visszaszerzi a hatalmat. A választási feltételek némelyike, amelyekre augusztus 29-én esküt tesz, kifejezetten a váradi eseményekkel foglalkozik. A protestáns rendek e tekintetben alaposan kihasználják hatalmi helyzetüket, ismét előírják például, hogy a fejedelem Kolozsváron és Monostoron kívül máshová jezsuitákat nem enged be.[62] A váradiakon, „ha mit felséged távollétében cselekedtenek”, nem kéri számon, mostani állapotukban tartja őket, ahová pedig a katolikusokat a közelmúltban erővel bevitték, „azokról az helyekről, melyeket felségednek megnevezünk, tolláltassék a religio”.[63] A rendek teljes vallásszabadságot adnak a katolikusoknak – Szőllősön. A Szent László városában élő katolikusoknak tehát az utolsó kenetért is onnan kell papot hívatniuk, aki bemehet ugyan a városba, de csak egyszerű ruhában, „minden ceremonia nélkült, kereszt, casula, csengettyű vagy akármicsoda publica et manifesta demonstratio nélkült”.[64]

Azonban egyelőre mindez másodlagos, előbb túl kell élni az oszmán támadást. Isthvánffi leírja, miként próbálta még annak megindulta előtt Bocskai javaslatára Zsigmond Váradot a hűségére vonni. A városban nagy a bizonytalanság, a régi-új fejedelmet kövessék-e, vagy a királyra tett esküjüket őrizzék. Végül megkérdezték Derecskei Ambrust, ő pedig így válaszolt: az illik hozzájuk, mint magyarokhoz („Pannonici sanguinis”), hogy elutasítva és elátkozva az erdélyi (azaz Zsigmond) könnyelműségét és állhatatlanságát, az egyszer adott hitükhöz ragaszkodjanak, hacsak Rudolf legátusaitól vissza nem kapják kézírással megerősített esküjüket.[65] A tavaszi események kirobbantásával sokáig vádolt lelkésznek is köszönhető tehát, hogy Erdély kulcsa a magyar király hűségén készült az élethalálharcra. Szaturdzsi Mehmet több vár elfoglalása után október 3-án kezdte meg Várad ostromát. A Miksa főherceg által Nyári Pál és Melchior von Rödern vezetésével küldött csapatokkal megerősített védelem hősiessége hozzájárult ahhoz, hogy egy hónap múlva a pasa dolgavégezetlenül vonult el a falak alól (aztán átvette a selyemzsinórt). A magyarok között terjedt az a vélemény, hogy a szent király ismét megsegítette őket. Király György is megmutathatta Zsigmondnak, nemcsak a hitigazításhoz ért: bátyjával, Alberttel együtt esett el fortiter pugnando[66] Várad védelmében.

 

 

DOKUMENTUMOK

 

I. A május 17-én kelt jelentés

 

[Külzet:] Illustrissimis, reverendisimo ac magnifico dominis Stephano Szuhay, episcopo Vaciensi et Nicolao Istvanffy per Hungariam vicepalatino etc. sacrae caesareaeque maiestatis consiliariis et in Transylvania legatis etc. dominis nobis observandissimis

cito cito cito

Albae

[más kézzel: B]

 

Reverendissime ac magnifice domini, domini nobis observandissimi, servitiorum commendationem

Dominus Pezzen omnino non venit, literae quoque reverendissimae ac magnificae dominationum vestrarum ad ipsum scriptae ex Szakmar reportatae sunt. Nam ipse dominus Pecz inde iam triduo ante discesserat. Ad nos etiam scriptae, in quibus, ne sine domino Peczio Varadinum veniremus, reverendissima ac magnifica dominationes vestrae committebant, in ipso Varadiensi campo, quando iam cum militibus, qui nobis obviam venerant, locuti etiam fueramus, redditae sunt. Propterea nobis reverti integrum non fuit. Excepti fuimus honorifice die Iovis. Sed heri tota multitudo armata in arcem ad audientiam confluxerat. Auditi sumus cum silencio reverenter. Responsum dilatum est ad crastinum. Quod quale sit futurum, Deus novit. Nam stulta haec furiosa et stolida plebs ita in catholicos concitata est, ut similem furorem aetas nostra nunquam viderit. Heri quoque, dum ad audientiam convenerunt omnes ordines, ad octo millia hominum cum fustibus et gladiis armatorum concurrisse dicuntur, plena erant pallacia, area arcis, pontes. Quos tamen nos, quia eramus intra parietes, non potuimus videre. Iam expectamus resolutionem qualem || cunque, qua accepta statim Albam redibimus. Dum haec scribimus, hac hora die Dominica ante prandium hora decima militaris ordo petita honeste audientia venit in arcem et per oratorem, qui erat Franciscus Martai haec proposuit. Primo, si sua maiestas restantia debita in tota plenaria, quae ipsis serenissimus Sigismundus debet, non exolverit, ipsi  stipendium suae maiestatis nulla ratione acceptaturos. Secundo propter summam omnium rerum inopiam solitum quoque stipendium per novum principem augeri sibi [ - ][67] postulant. Tertio, ab hac hora nolle esse sub vinculo suae maiestatis neque sub clava et imperio capitanei, neque velle ut in posterum capitaneus ipsis in quacunque necessitate amplius imperaret, cum protestatione omnes aclamarunt Nekünk immar ez oratol fogva Capitani uram ne paranchiollion. Hoc excepto quod fidelitatem cum caeteris nobilibus, ut nobiles regni servare vellent. Quin et capitaneus quam cogitationem habeat, nescimus, ille etiam semper protestatur se omnino exire, neque amplius officium capitaneatus velle sustinere. Insinuat imprudenter rebellionis periculum. De quo multa || ad dominationes vestras reverendissimam et magnificam possemus, sed ea sunt talia, quae sine magno periculo literis mandari non possent. Propterea cras fortassis fidelem aliquem expediemus ad dominationes vestras reverendissimam et magnificam, qui ore tenus omnia Varadiensia referet. Si habetis pecuniam, mittite, atque utinam et novos officiales et milites. Non audemus scribere periculum, quod iam iam prorumpit, intelligentibus satis. Verendum, ne sub praetextu religionis etc et non soluti stipendii etc. Praesidium istud magnum, pulchrum [?] et forte statim occupandum erat ea hora, qua Deus occasionem dederat. Quod quia hactenus negleximus, iam iam oportet facere. Hodie in arce concionem et sacrum, sicut et heri, habuimus sine signo campanae, quae sub poena capitis, ne moveretur, vicecastellano per capitaneum injunctum fuit. Nos hactenus ita, uti decuit, in tanto rerum discrimine et rebellionis periculo prudentes patriae cives perreximus. Deus illas ad multos annos servet incolumes. Datum in arce Varadiensi 17 maii anno Domini 98.

Vestrarum reverendissimae et magnificae dominationum servitores addictissimi

Demetrius Napragj electus episcopus Transsilvaniae

Chrjstophorus Keresturÿ de Zent Benedek

Nihil dominationes vestrae reverendissima et magnifica ad literas nostras Somlio datas ad serenissimam responderunt.

 

II. A május 18-án kelt jelentés

 

[Külzetén három pecséttel:] Illustrissimis, reverendissimo ac magnifico dominis Stephano Szuhaj, episcopo Vacziensi et Nicolao Isthvanfi per Hungariam vicepalatino etc. sacrae caesareae regiaeque maiestatis consiliariis et in Transylvaniam legatis etc. dominis nobis observandissimis

cito cito citissime

[Más kézzel: B]

 

Reverendissime ac magnifice domini observandissimi, servitiorum commendationem

Nihil profecimus apud Varadienses, hodie se resoluerunt et rationes factorum suorum ex libello publice legerunt nobis hodie aut cras mane easdem sub sigillo tradituri. Sedavimus tamen illos et ad quindecim dies sub vexillo suae maiestatis capitaneo parere ut milites coegimus. Ne etiam catholicis vis inferatur, serio authoritate sacrae caesareae maiestatis et serenissimae admonuimus. Res Varadiensis seria est et non iocosa. Illi conspirarunt et iuxta errorem suum parati mortem offerunt. Illi victoriam canunt, nos tristes revertimur et hunc postam, qui hodiernae quoque actioni praesens fuit, ad dominationes vestras magnificas remittimus. Nihil ex parte nostra desideratum est. Si quid in posterum vestrarum reverendissimae ac magnificae dominationum authoritas, prudentia et experientia inter[68] furiosos profecerit, id Deo, suae maiestati et nobis gratissimum erit. Cras mane nos hinc discessuri. Deus illas ad multos annos servet incolumes. Datum Albae 18. Maii anno Domini 1598.

Earundem vestrarum reverendissimae ac magnificae dominationum servitores

Demetrius Napragi

electus episcopus Transslivaniae

Chrjstophorus Keresturÿ

de Zent Benedek

 

III. A váradiak Mária Krisztiernának május 8/18-án írt levele

 

[Külzetén hat pecséttel:] Serenissimae principi et dominae, dominae Mariae Christiernae Dei gratia Transÿlvaniae, Moldaviae Valachiaeque Transalpinae principi, prtium regni HUngariae dominae, natae archiduci Austriae, duci Burgondiae ac comiti Tyrolis et Siculorum etc. Dominae nobis clementissiae

 

Serenissima princeps et domina, domina clementissima.

Servitiorum nostrorum in gratiam serenitatis vestrae humilimam commendationem.

Binas serenitatis vestrae literas octava die presentis mensis Maÿ secundum cursum novi calendarii ad nos datas summa cum reverentia et animorum submissione accepimus, ex quibus serenitatem vestram aliquot pontificorum hominum sermonibus persuasam nonnihil contra nos ob demolitionem sacelli et domicilÿ eorum in medio nostri noviter erecti indignari et succensere intelleximus simulque mandatum serenitatis vestrae per dominos legatos eiusdem de recipiendis denuo pontificiis ipsis violenter huc introductis et contra publicos dominorum regnicolarum articulos intrusis humiliter cognovimus. Quapropter animum serenitatis vestrae ad sinistram dictorum pontificorum hominum expositionem offensum esse vehementer dolemus ac, licet nihil nos contra sacratissimae caesareae regiaeque maiestatis etc., domini nostri clementissimi et etiam serenitatis vestrae dignitatem admisisse et deliquisse merito fateri possumus, attamen, ut serenitas vestra totius rei gestae seriem eactius cognoscere possit, responsum nostrum ad postulata dominorum legatorum serenitatis vestrae datum eidem reverenter transmittimus orantes serenitatem vestram summis precibus, ut eadem intellecta mera rei veritate ac iustissimis gravissimisque rationibus, quae nos ad vindicandam libertatem nostram turbatam aequissime compulerunt, clementem se erga nos totamque rempublicam et communitatem nostram praebere ad id omne, quod factum est, boni consulere atque in omptimam partem intepretari dignetur, quo et sacrae caesareae regiaeque maiestati et serenitati vestrae in hoc praesertim turbulento tempore prompti et alacriter inservire fidelemque contra hostes suae maiestatis operam Deo approbante navare possimus. In reliquo serenitatem vestram diu et feliciter valere desideramus. Datum Varadini, die 8 Maÿ secundum cursum veteris calendarÿ. Anno Domini 1598.

Serenitatis vestrae humili servitores

Universitas nobilium comitatus Bihoriensis ac milites praesidÿ Varadiensis tam equestris, quam pedestris ordinis, necnon judex, jurati cives et tota communitas civitatis Varadiensis

 

 

Megjegyzés:

 

A tanulmány az MTA „Bolyai János” valamint a MÖB „Collegium Hungaricum” ösztöndíja keretében készült el.

 

 

Jegyzetek:



[1] Az idézetet ld. Warga Lajos: A keresztyén egyház történelme. Sárospatak, 1906. (továbbiakban: Warga, 1906.) 185. p. Később a polgárháborús évtizedek halottainak számát négymillióra is tették.

[2] A teljes szöveg: L'édit de Nantes suivi des articles particuliers et des brevets. – Online: Centre d’Edition de Textes Electroniques: http://palissy.humana.univ-nantes.fr/CETE/TXT/EDN - hozzáférés: 2007 októbere.

[3] Pokoly József: Az erdélyi református egyház története. Bp., 1904. I. köt. (továbbiakban: Pokoly, 1904.) 173. p.

[4] Österreichisches Staatsarchiv, Wien (továbbiakban: ÖStA) Haus-, Hof- und Staatsarchiv (a továbbiakban HHStA), Ungarische Akten (UA), Allgemeine Akten (AA), Fasc. 131. Konv. B. fol. 201–212. Az eddig ismeretlen jelentés kiadása: Nagy Gábor: Miksa főhercegre várva. In: Századok, 2007: 6.sz. 1557-1589. p. (a továbbiakban: Nagy, 2007.)

[5] Erdélyi Országgyűlési Emlékek. I–XXI. (1540–1699) Szerk.: Szilágyi Sándor. (Monumenta Hungariae Historica III/B. I–XXI.) Bp., 1875–1898. (továbbiakban EOE.) IV. 40. p. 2., 3. j.

[6] Művének utolsó magyar fordítása: Baranyai Decsi János magyar históriája [1592–1598]. Fordította és a bevezetőt írta: Kulcsár Péter. Bp., 1982. (Bibliotheca Historica) (továbbiakban: Baranyai Decsi.) Baranyai Decsi életéhez újabban: Benkő Samu – Holler László et al.: Baranyai Decsi Csimor János emlékezete. Kolozsvár, 2001. (Erdélyi Tudományos Füzetek, 235.) Különnyomat az Erdélyi Múzeum 2001. 3–4. számából.

[7] Művének Borzsák István által készített modern fordítása válogatás, e részt nem tartalmazza, ezért az eredetit használom: Szamosközy István történeti maradványai, 1566–1603. II. 1598–1599. Az erdélyi fejedelmek birtokában volt eredeti példányról kiadta: Szilágyi Sándor. Bp., 1876. (továbbiakban: Szamosközy.) Rerum Transylvanarum pentadis V, lib. II.

[8] Azonban, miközben az ő műve viszonylag hamar (1622) megjelent, Baranyai Decsi és Szamosközy töredékei csak a 19. század második felétől olvashatók nyomtatásban.

[9] Az eredetileg kiválasztott, ám az utazástól visszalépő Nádasdy Ferenc (a „fekete bég”) helyett érkezik. Abban, hogy a hirtelen adódott döntési kényszerben éppen rá esett a választás, része lehetett a körülményeknek igen megfelelő alakjának: „pari tenore Palladem et Martem coluit”. Az idézetet Balásffi Tamás boszniai püspök rövid Isthvánffi-életrajzából való, a szöveg kiadása: Annales regum Hungariae …, opera et studio: Pray, Georgii … pars IV., Vindobonae, 1768. 5–7. p.

[10] A principissa levelét, amelyet édesanyjának írt május 25-én, idézi: Veress Endre: Báthory Zsigmondné és a váradi kálvinisták. Különnyomat a Protestáns Szemle 1898. deczemberi számából. (továbbiakban: Veress, 1898.) [1]–2. p., 3. jegyz. (A tanulmányra Fazekas István hívta fel figyelmemet.) A Keresztjáró, másképp kérő napok (Rogationes) a Húsvét utáni 5. vasárnap (Vocem iucunditatis másképp Rogate) után következnek.

[11] Baranyai Decsi. 384. p.

[12] Szamosközy. lib. II. 81–83. p. Feltehetően itt ő is a váradiak említett mentségének szavait veszi át.

[13] 1576 őszén iratkozott be a wittenbergi egyetemre, 1596-től esperes a bihari egyházmegyében, életére ld.: Zoványi Jenő: Derecskei Ambrus. In: Uő: Kisebb dolgozatok a magyar protestantizmus történetének köréből. Sárospatak, 1910. 101–115. p.

[14]  „catulos Lutheri et Calvini intempestivo partu editos, demoniorum seminaria, ex inferis enata zizania eos appellantes; brevi fore, ut quod exilium illis, quod malum miniterantur, in sua ipsorum capita rediret et recideret.” Szamosközy. lib. II., 83. p.

[15] Latin megfelelője (irrepere) történetesen Isthvánffi kedvenc kifejezése ellenszenves folyamatok, így a protestánsok térhódítása (vagy az 1604. évi XXII. törvénycikk) felidézésekor, ld.: Nagy Gábor: Irrepserunt (Isthvánffy Miklós levele Pázmány Péterhez a hitújítás magyarországi kezdeteiről). In: Gesta, 2006. 1. sz. 84–90. p., 89. p. 39. jegyz.

[16] ÖStA. HHStA. UA. AA. Fasc. 133., Konv. A. (1598. s. d.) f. 62. Szöveg szerinti átírása (a manus azonosítása nélkül): Szádeczky Lajos: Báthori Zsigmondné életéhez. In: Történelmi Tár, 1883. 331–347. p., 345. p.

[17] Baranyai Decsi. 385. p.

[18] A nyáron tartott országgyűlés végzéseit ld.: EOE. II. köt. 76–83. p., itt: 78. p. A buzgalom nem állt meg félúton, az ez évi második, novemberi országgyűlés Szebenben az oláhok ellen is hasonló szellemű törvényt hozott.

[19] EOE. II. köt. 302. p. Zoványi Jenő szerint a helvét irányzat túlsúlyra jutása a fejedelemségben együtt járt a felekezeti türelmetlenség elharapódzásával, „és ennek olyan határozatokban való megnyilvánulásával, amelyek a katholikus vallás szabad gyakorlásának teljes megsemmisítésére voltak irányozva.” Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig. Bp., 1921. 454. p. E művének folytatása (Uő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Bp., 1977.) viszont kevéssé használható 1598 váradi eseményeinek pontosabb ismeretéhez. Nézőpontja szerint ugyanis a jezsuiták át akarták játszani Erdélyt a Habsburg-dinasztia kezére, hogy megőrölhessék a protestánsságot. Uo. 97. p. Itt jegyzem meg, Warga is a medgyesi végzések említése után már Basta korára tér. Warga, 1906. 285. p.

[20] Életéről, a rá vonatkozó irodalomról ld.: Benda Kálmán: Utószó. In: Giovanni Argenti jelentései magyar ügyekről, 1603–1623. Sajtó alá rend.: Veress Endre. Szeged, 1983. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 7.) 223–225. p. Újabban: Szilágyi Csaba: „Domine Pater Stephane”. In: Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének Kiadványai, 1. Bp., 1999. 9–19. p.

[21] EOE. III. köt. 236–248. p., itt: 239–240. p.

[22] EOE. III. köt. 466–482. p., itt: 473. p.

[23] Mária Krisztierna Habsburg (II.) Károly főherceg és bajor Mária leánya (1574–1621), nagyapja tehát Ferdinánd, dédapja II. Ulászló, ükapja Albert, stb.

[24] Ld. róla: Jenei Ferenc: Az utolsó magyar humanista főpap: Náprági Demeter. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1965. 2. sz. 137–152. p.

[25] A század második felének egyik legvitézebb katonája, a történetíró testvére († 1598).

[26] Ld. erről részletesen: Mályusz Elemér: Az erdélyi magyar társadalom a középkorban. Bp., 1988. (História Könyvtár) 12-13. p.

[27] Ld. Pálffy Géza: Kerületi és végvidéki főkapitányok és főkapitány-helyettesek Magyarországon a 16–17. században (Minta egy készülő főkapitányi archontológiai és „életrajzi lexikonból”) In: Történelmi Szemle, 1997. 2. sz. 257–288. p., 286. p. (Mai tudás szerint azonban 1589-ben Király György volt a főkapitány, nem Báthory István.)

[28] Unitárius, Itáliában tanult, Bekes Gáspár titkára, utóbb Báthory István nemesíti. Történetíróként (Commentarius rerum a Stephano rege adversus magnum Moschorum ducem gestarum anno 1580) is ismert. A Báthory-famílián belüli vetélkedés részeként Boldizsár gyilkoltatja meg 1592-ben.

[29] Bocskai egyébként birtokosa a környéknek (Kismarja, Szentjób, Kereki stb.) is.

[30] Itt volt püspök Andrea Scolari, Vitéz János, utóbb Jan Filipecz, vagy a végrendeletében 203 saját szerzeményű könyvről megemlékező Farkas Bálint, az Aldus Manutius velencei nyomdásszal levelező Thurzó Zsigmond, 1567–1572 között az utóbb pozsonyi humanista köréről ismert Radeczi István, stb. A zavargás idején üresedésben van: az uralkodó Pethe Mártont éppen április közepén helyezte át a győri püspökségbe.

[31] Giovanandrea Gromo, János Zsigmond testőrparancsnoka szerint az éppen a városban tartózkodó uralkodó maga veri szét a csőcseléket. Az ereklyetartót Náprágy szerzi majd vissza és magával viszi, miután győri püspök lett, így látható ma a Szent László-herma.

[32] Az erről készült egykorú feljegyzést lásd: Bunyitay Vince: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. Bp., 2003. (2. kiadás, továbbiakban: Bunyitay, 2003.) IV. köt. Függelék, Okirattár, 9. sz., 394–395. p. Király István király livón hadjáratában, utóbb az 1594–95. évi havasalföldi harcokban is kitüntette magát.

[33] Bunyitay, 2003. IV. köt. XVII. könyv, 61–65. p.

[34] EOE. III. köt. 240. p.

[35] Kruppa Tamás hívja fel erre a figyelmet (az utasítás szövegét is közli): Kruppa Tamás: Nagyvárad jelentősége a Báthoryak művelődés- és valláspolitikájában. In: Századok, 2005: 4. sz. 945–968. p. (továbbiakban: Kruppa, 2005.) 961. p.

[36] EOE. III. köt. 472. p.

[37] „illud imprimis grave erat ac molestum, quod in ea urbe, in qua olim religio sedem ac domicilium habuisset, nullum superesset iam templum, nullus locus, in quo ipsi et sacra facerent et preces, cum opus foret, ad Deum funderent.” Monumenta antiquae Hungariae I–IV. Ed.: Lukács, Ladislaus. Romae, 1969–1987. IV. (1593–1600). (a továbbiakban MAH.) 308. p. Sajnos Debreceni Ember Pál forrásértékű egyháztörténete, amely 1700 körül íródott, ezekre az évekre nem tér ki. Erdélyből a 16. század végéről az 1585–1588 közötti eseményeket idézi fel, különösen a medgyesi cikkelyek keletkezését, ld. Lampe, Friedrich: Historia ecclesiae reformatae in Hungaria et Transylvania... Traiectum ad Rhenum MDCCXXVIII. 312–318. p.

[38] „quemquam ipsorum fidei ergo molientem aliquid senserit, funestissimam caedem ac mortem ipsi minaturum” – Káthay 1597. augusztus 4-én kelt levelének kiadása: MAH. IV. 280–282. p., 281. p.

[39] Mivel éppen két küldöttet nevez meg a fejedelem, alkalmasint őrájuk utalhatott az idézett jezsuita jelentés.

[40] Bunyitay, 2003. IV. köt. 70–71. p. Az 1597–1598. évi események megismeréséhez nem használható: Csernák Béla: A református egyház Nagyváradon, 1557–1660. Nagyvárad, 1992. (2. kiadás) (Ahogyan például Zsigmond e levelét közli, az a Bevezetés a delfinológiába tárgykörébe tartoznék.)

[41] Baranyai Decsi. 385–386. p.

[42] Szamosújvár kapitánya, amikor ott 1594-ben Báthory Boldizsárt megfojtják, azután Bocskai küldi a székelyek ellen („véres farsang”), akiknek végül Mihály vajda szolgáltatja ki a sellenberki csata (1599) után.

[43] Katolikus, tanácsúr, † 1603.

[44] Pokoly, 1904. 292. p.

[45] Lásd Petrus Maiorius Claudius Acquavivának Kolozsvárról 1597 októberében, illetve Acquaviva Maioriusnak Rómából 1598 januárjában írt levelét, MAH. 294–298. p., 297. p., ill. 315–316. p., 316. p.

[46] ÖStA. HHStA. UA. AA. fasc. 131. 1598 I–V., f. 168–169. (Lásd a Dokumentumokban, I.)

[47] Ld. erről: Nagy, 2007. 1561-1562. p.

[48] Az idő meghatározásában zavaró, hogy ante prandium (kb. ebéd előtt) és hora decima (kb. délután 4 és 5 között) együtt szerepel. Vagy a szokásosnál jóval később ebédeltek, vagy a prandium a vacsorát jelöli. Egyébként szokatlanul, ld.: Benda Borbála: Étkezési szokások a 17. századi főúri udvarokban Magyarországon. Bp., 2004. (Kézirat. Doktori disszertáció.) 199. p. Online: A Magyar Piarista rendtartomány honlapja, „Batthyány Ádám földesúri famíliája” program:http://archivum.piar.hu/batthyany/benda/ - hozzáférés: 2007 októbere.

[49] A latin nyelvű levélben is így, magyarul, a külső margón, talán Szuhay kezével, a latin fordítás.

[50] ÖStA. HHStA. UA. AA. fasc. 131. 1598 I–V., f. 170. (Ld. a Függelékben, II.)

[51]  ÖStA. HHStA. UA. AA. fasc. 131. 1598 I–V., f. 146. (Ld. a Függelékben, III.)

[52] Szövegét ld.: Veress, 1898. 2–7. p.

[53] „Váradról és az szent-egyedi szentegyházról az meggyesi articulus minden czikkében megtartassék. Szőllősön … ha nem az meggyesi generalis gyűlés után introducáltatott az catholica religió ez után is helyen maradjon…” A novemberi országgyűlés végzései: EOE. III. köt. 383–393. p., itt: 386. p.

[54] Lehetséges, hogy Szamosközy, mégha cédulát ír is, a gyalázkodást örökítette meg és ezért tér el szövege oly jelentősen az Isthvánffi által másoltétól?

[55] Ha ugyanis valaki ellentmondás nélkül lépett birtokba a városban (márpedig Zsigmond alatt nem volt ellentmondás), egy év (és – a Tripartitum 3. XIV. III. szerint – még egy nap) elteltével abban már háboríthatatlan.

[56] A lelkészek elűzése az 1594. évi gyilkosságokat követő birtokadományozások egyik velejárója. Gyalut például Náprágy kapta meg, Alvincz és Borberek 1594-ben meggyilkolt birtokosától, Iffju Jánostól a katolikus Jósika Istvánhoz került. Ld. Pokoly, 1904. 299. p. (Másfelől, amikor a váradiak e levelüket írják, Jósika már Rudolf foglya, három hónap múlva halott.)

[57] Szamosközy. lib. II. 84. p.

[58] Kruppa, 2005. 959. p. Azt nem tudom, amikor visszavette Bocskaitól a kapitányságot, kapott-e Király újabb utasítást.

[59] Egyrészt István, a volt fejedelem unokaöccse terveiről, másrészt András kardinális, a későbbi fejedelem, igényéről keringtek híresztelések. Bővebben ld. EOE. IV. köt. 22., 27., 37. p. stb.

[60] Szamosközy gyorsaságuk más indítékát emeli ki: nem akarták, hogy a lázadás e fáklyája nagyobb tűzvésszé fajuljon a büntetlenség reménye miatt („spe impunitatis”).

[61] ÖStA. HHStA. UA. AA. Fasc. 131. Konv. B. fol. 230–232. Kiadását ld.: Nagy, 2007.

[62] Az 1599 márciusában Medgyesen tartott országgyűlés ezt úgy módosítja, hogy a fejedelem ismételt kérésére Gyulafehérvárott is lehetnek (10), EOE. IV. köt. 268–269. p.

[63] Egy evangélikus és egy katolikus atyafi előtt az adott közösség félelem nélkül véleményt nyilvánít, „s melyik félen többen lesznek, azoknak maradjon meg religiójok”.

[64] EOE. IV. köt. 194–198. p.

[65] Isthvanffii, Nicolai Historiarum de rebus Hungaricis libri XXXIV. Coloniae, 1622. lib. XXXI. 729. p. Ezeket Bocskai égre-földre kerestette, folytatja Isthvánffi, de azok már biztonságban voltak.

[66] Isthvánfi minősítette így művében (XXXI. lib., 731. p.)

[67] Kb. hét betűből álló szó, nem tudtam kiolvasni.

[68] del pro

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,