Vissza a tartalomjegyzékhez

7. évfolyam 1. szám
A. D.
MMVI

Nagy Kornél:
Az egyházi önállóság kérdése Örményországban: az 504-es és az 505-ös dwini zsinatok tanításai és Khalkédón
Khalkedón és Örményország: a leválás időpontja és körülményei

Jelen cikk létrejöttében komoly hozzájárulást jelentett a lisszaboni Fundaçao Calouste Gulbenkian, valamint a luxemburgi Robert Schuman Foundation. Támogatásukat itt szeretném megköszönni, hogy lehetőséget biztosítottak velencei és leuveni kutatásaimban. Ezúton szeretném megköszönni Lewon Boghos Zekiyan atya, Valentina Calzolari segítségét, akik tanácsaikkal jelentésen hozzájárultak eme egyháztörténeti probléma árnyaltabb feldolgozásához. Ezen túlmenően hálámat szeretném kifejezni Baán Istvánnak, és Perczel Istvánnak, akik mindvégig lelkesítettek az khalkédónizmus örmény egyháztörténeti vonatkozású kutatásaiban. Másik fontos említésre való dolog, hogy idén van az ephesosi 1575., illetve khalkédóni egyetemes zsinat 1555 évfordulója.

 

Néhány évvel ezelőtt, amikor komolyabban elkezdett foglalkoztatni az örmény egyháznak a IV. khalkédóni egyetemes zsinathoz, valamint az egyetemes egyházhoz való sajátos viszonya, szinte azonnal elfogadtam azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy az örmény egyház monofizita hitelveket vall. Az azóta eltelt időben ez vélemény megváltozott. Számos örmény krónika, zsinati irat tanulmányozása után rájöttem, hogy örmény egyház határozottan elutasított a monofizitizmust. Ennek kiinduló oka volt már magában az egyetemes egyházat is jellemző kulturális és etnikai sokszínűség.

A kereszténység megszilárdulásakor a késői római birodalomban két kultúra emelkedett ki. Az egyik volt a latin, amely elsősorban a jogrendszerben, az államigazgatásban használtak (s természetesen a birodalom nyugati provinciáiban), a másik pedig a görög, melyet sok akkori értelmiségi, egyházi ember egy fajta intellektuális közlekedő nyelvként használt. Sőt a görög olyan tekintetben dominánsnak volt tekinthető, hogy a nagy keresztény központoknak is otthont adó városokban e nyelven folytak az értekezések, és viták is. Ez a két nyelvi kultúrát a kötötte össze a keresztény világ eszménye, amelyet csak az egyetemes egyház tudott megtestesíteni. Ezt az egység eszményt az 5. században már másképpen értelmezték a keresztény Nyugaton és Keleten, amelynek okait e két nagy kultúra mentális és politikai különbségében kell keresni. A népvándorlások okozta anarchikus közállapotok miatt a keresztény Nyugat helyzete gyökeresen megváltozott, ugyanakkor az államiság szétesése ellenére az egyházszervezet megmaradt, igaz az ariánusokkal való küzdelem ugyan átmenetileg meggyöngítette, de végül túl tudott lenni a válságos évszázadokon. Ebben jelentős szerepet játszott, a latin nyelv, mint cementáló erő, továbbá, az, hogy a birodalom területén letelepült germán törzsek is rómaiakká akartak válni, ami idővel a nyelvi és kulturális beolvadásukat eredményezte (romanizáció).

Más helyzet alakult ki a keresztény Keleten. Mint ahogy említettük a görög nyelv fontos érintkezési eszköz volt e régióban, ám Egyiptom és Szíria ennek ellenére nemcsak meg tudta őrizni a görög szellemiségtől eltérő kultúráját, hanem különállását és önálló nyelvét is. E két terület kulcsszerepet játszott a kereszténység kaukázusi, perzsiai, és afrikai terjesztésében. Mondhatnánk azt is, hogy szírek és az egyiptomiak, majd az örmények is, azt a biblikus újszövetségi hagyományt folytatták, amikor minden nemzet a saját nyelvén fogadta be Isten Igéjét.[1] Így a görög nyelv annak ellenére, hogy a teológia nyelvének nélkülözhetetlen eszköze maradt, sohasem tekintették a kultúra egyetlen közvetítőjének. E sokszínűség nyilván nem jelenthette azt, hogy a keresztény Keleten elveszett az egységtudat, mivel sok minden függött a Konstantinápolyban székelő császárok hozzáállásától is: égető teológiai kérdésekben mindig is ők kezdeményezték a zsinatok összehívását.[2]

Az 5–6. századi krisztológiai vitáknak, és szakadásoknak az oka nem elsősorban az ortodox, nesztoriánius, vagy monofizita közötti hitbéli ellentétekből fakadt, hanem inkább a birodalmi politikával szembenálló egyiptomi, szír, vagy örmény etnikai különállás kihangsúlyozásával. Ezt a nézetet azonban nem lehetett általánosítani. Egyrészt az ellenszegülők többnyire görög származásúak voltak, másrészt hitbéli meggyőződésük ellenére lojálisak voltak mindig is császári udvarhoz. A vitákban mind az ortodox, s mind a monofizita oldal elismerte, hogy mindketten az egyetemes egyház részei. Ezt még tovább bonyolította az a tény, hogy császárok közül voltak olyanok, akik például a monofizitizmust hol nyíltan, hol pedig burkoltan támogatták, ami joggal keltett felháborodás az ortodox klérus körében. Összességében a viták ugyan megmaradtak, de továbbra is élt egyetemes egyházhoz való tartozás gondolata.[3]

Döntő változást a 7. század közepén beköszönő arab dominancia hozott. A régi egyházak szabályos élet–halál harcot folytattak a puszta fennmaradásukért, s fokozatosan vesztették el kapcsolatukat az egyetemes egyházzal. Sőt ennek okán az idők elteltével egyre inkább feledésbe merült az eszmény, hogy egy nagyobb keresztény világ szerves részei. Helyére nemzeti a különállás gondolata lépett.[4]

Ez történt az örmény egyházzal is. Itt azonban annyit kell hozzáfűzni, hogy az 5. század közepén zajló hitviták idején az örmény területek jelentős része a Szászánida Birodalomhoz tartozott. A perzsa uralmat 691-ben váltó az arab uralom után, a 9. században már egy önálló nemzeti egyházközösségként jelentek meg. A monofizita tanokkal való szimpátiája inkább már erre korszakra tehető, ami nem elsősorban krisztológiai megfontolásokból történt meg, hanem nemzeti különállásának önigazolásaként, anélkül, hogy az örmény egyház egy nemzeti zsinaton is kanonizálta volna akár Eutykhés, akár Severos monofizita tanait.

Az örmény egyháznak a khalkédóni egyetemes zsinathoz fűződő sajátos kapcsolata sok évtizede megosztja a nemzetközi egyháztörténet és az armenológia művelőit. A szüntelen, olykor már a személyeskedés szintjén zajló szakmai viták középpontjában az örmény egyház önállósodása, illetve a zsinaton elítélt a monofizitizmushoz való viszonya állt. Az egyetemes zsinat az örmény egyháznak nem pusztán dogmatikai és teológiai problémákat, hanem ebből eredően politikai kérdéseket vetett fel. Teljesen nyilvánvaló, hogy ezeknek a kérdéseknek, vagy problémáknak fontossága a kutatásban előrébbvalónak számított. Ugyanakkor Khalkédón örmény megítélése kapcsán a korabeli örmény források alapján egy újabb elemzés kívánkozik, tekintettel arra, hogy milyen volt, illetve hogyan őrződött meg a khalkédóni egyetemes zsinat tanításának képe az 510. századi örmény forrásokban, valamint voltaképpen levált-e az örmény egyház a 6. században az egyetemes egyházról. Jelen cikk azzal céllal íródott, hogy bemutassa azokat kapcsolat hiányokat, amelyek az 56. században jellemezték az örmény egyházat a nikaiai egyetemes zsinat (325) lezárulása óta. Ezeket a kapcsolat hiányokat elsősorban az örményországi püspökök többségének az egyetemes zsinatokon való távol maradásával igyekezték magyarázni. Ebből a szempontból márpedig maga Örményország, mint földrajzi és politikai entitás és fogalom sem igazán volt védhető, mivel az ország, ahol maga az örmények apostola Világosító Szent Gergely a 34. század fordulóján térített, kizárólag az párthus eredetű Aršakuni[5]dinasztia által vezetett örmény királyság területével egyezett meg. Ezen túlmenően Örményország alatt Khalkédón idején elsősorban a Szászánida politikai befolyás alatt álló keleti örmény tartományokat kellett érteni: görög és latin összefoglaló nevén Persarméniát, amelyet az Aršakunikirályság felosztása után szerzett meg a Szászánida Irán a KeletRómai Birodalommal való megegyezése után (428). Ez azért fontos, mert az örmények pátriárkája, a katholikosz, e területen székelt. Jóllehet Persarméniát, mint megnevezést a korabeli örmény források sosem használták, mivel a korabeli örmény dokumentumokból csak a Hayk’ (Örményország), vagy Mec Hayk (NagyÖrményország) megnevezést használták. A címben megfogalmazottakra rátérve, a két zsinat tanításait, illetve annak körülményeit Karekin Sarkissian kutatásai szerint inkább a KeletRómai Birodalommal való politikai csatározások végeredményeként, mint sem Konstantinápollyal, vagy Rómával való vallási viták következményeként lehet megmagyarázni.[6]

Az örmény történeti hagyományban a khalkédóni egyetemes zsinat hivatalos elítélésével kapcsolatban két dátum áll mind a mai napig a tudományos kutatás rendelkezésére. Ezeket a döntéseket a 6. században, az akkori örmény székvárosban (pontosabban Persarmenia székhelyén), Dwinben,[7] az örmény nemzeti zsinatokon hozták meg. Az egyik dátumról szolgáltat pontos értesüléseket V. „Történész” János katholikosz (Yovhannēs Drasxanakertac’i Patmaban”)[8] (899928) által a 10. század elején összeállított történeti munkája az Örményország története (Patmut’iwn Hayoc).[9] Ezenfelül fontos hivatkozásokat találunk olyan kvázi–kortárs örmény történetírók munkáiban, mint Uxt’anēs püspök,[10] illetve Movsēs Kałankatwac’i (vagy más néven Movsēs Dasxuranc’i) krónikáiban.[11] Az előbbi történetírók leírásai alapján az örmény egyháztörténész Sarkissean[12] azt a nézetet képviselte, hogy az örmény egyház Khalkédónt 505506-ban megtartott dwini zsinaton ítélte el I. Babgēn (Babgēn Ot’msec’i) (491516) katholikosz pontifikátusa idején.[13] Ezzel szemben, elsősorban a nyugati történészek, a bollandista Grégoire Garitte kutatásaira támaszkodva azt az elméletet részesítik előnyben, ahol Khalkédónt 555. máricus 21-én Nagypénteken összehívott zsinaton ítélték el II. Nersēs (548558) katholikosz pontifikátusa idején.[14] Ez utóbbi esetben e megállapítás 700900 között egy ismeretlen örmény khalkédónita szerző által összeállított forrásgyűjteményre, a Narratio de rebus Armeniaera hivatkozik.[15] E források görög és örmény nyelven lelhetőek fel a grúz Arsēn Sap’areli (890910) katholikosz által írt párhuzamos beszámolójában,[16] valamint az Phótios (858867, 877886) Konstantinápoly örmény származású pátriárkának I. Zakariás (Zak’aria Jagec’i) (855877) örmény katholikoszhoz írott levelében.[17] Ezeket dokumentumokat pedig a fent említett Grégoire Garitte rendezte sajtó alá. Ez utóbbi dátumhoz kapcsolódik továbbá III. (Szent) János (718727) (Yovhannēs Ōjunac’i) katholikosznak tulajdonított értekezése,[18] amelyet Az Örményországban megtartott zsinatok listája címen ismerünk. Ez azért fontos, mert e dátumot III. János munkájára hivatkozva olyan később korok örmény történetírói vették át mindenféle fenntartás nélkül, mint például a 11. századi Step’anos Tarōnec’i Asołik,[19] vagy a 13. századi Kirakos Ganjakec’i[20], Step’anos Ōrbēlean,[21] és Vardan Vardapet Arewelc’i.[22] Jelenleg a velencei mechitarista kongregáció levéltárából került elő egy 9. századi Evangélium (klasszikus örményül: Awetaran), amelynek kolofonjában az olvasható, hogy Khalkédónt az örmény egyház 555ben Dwinben megtartott nemzeti zsinaton ítélték el a jelenlévő örmény püspökök. Tehát a második dátumot erősíti meg az örmény egyház leválásaként.[23]

Az idáig említett két bemutatott eseménnyel kapcsolatos források ugyanakkor ellentmondásoktól és következetlenségektől hemzsegnek. Az előbb említett Narratio de rebus Armeniae, illetve a vele párhuzamosan egy időben keletkezett források közvetlenül 555re hivatkoznak anélkül, hogy megemlítenék az 506os dwini zsinatot.[24] Miközben V. János katholikosz történeti munkájában csak 506ra hivatkozik, s szerinte az örmény egyház ettől az időponttól kezdve szakított az egyetemes egyházzal.[25] Így V. János katholikosz teljesen figyelmen kívül hagyta az 555ös dwini zsinatot, s annak tanításait. A katholikosz műve e tekintetben kissé furcsának is tűnhet, hiszen nyilvánvalóan neki szabad bejárása lehetett az egyházfői levéltárba, ahol tanulmányozhatta volna az örmény egyház korábbi zsinatainak aktáit. III. János katholikosznak tulajdonított 8. századi zsinati listának hitelességét a szakma kétkedéssel fogadta, s inkább egy későbbi ismeretlen szerző koholmányának tartotta.[26] Sőt ki is derült, hogy a forrást nem lehet III. János katholikoszhoz kell kötni, mert amikor 9. Század végén összeállították már legalább százötven éve nem élt.[27] Ananean kutatásai szerint a zsinati listát valójában az 555ös a dwini zsinaton részvevő püspökök fogalmazták meg, s ezáltal lett hitelesként kezelve. Mindazonáltal ehhez a zsinati listáról szóló dokumentumként egy 14. századra datált evangélium kolofonjából is előkerült, ami a hitelessége folytán további esetleges kételyeket is ébreszthet.[28] A dátum mindenestre ellentmondásos, mert egyrészt nem tartalmaz semmiféle a 6. századi örmény egyház diplomatikára jellemző szalutációkat, sem pedig a zsinaton résztvevő püspökök névjegyzékét, továbbá a püspökök aláírását sem. Másrészt a forrás nem említi meg a zsinaton II. Nersēs katholikosz mellett társelnöklő Meršapuhot, Tarōn tartomány püspökét sem.[29] A zsinati lista további ellentmondásoktól hemzseg. Azt írja Khalkédónról, hogy a nesztoriánus Pulcheria császárné udvari intrikái és cselszövései készítették elő a szerencsétlen kimenetelű egyetemes zsinat összehívását. A forrás továbbá beszél a monofizita Dioskoros (441451, meghalt 454ben) alexandriai pátriárka megbuktatásáról, s megemlíti, hogy 451ben később vértanúságot szenvedett Łewond, aki az idő tájt volt az örmények katholikosza.[30] A forrás nyilván itt téved, hiszen ekkor az örmény egyház I. (Szent) József (444451) katholikosz (YovsēpHołoc’mec’i) vezette, aki nem sokkal Khalkédón után valójában is vértanúhalált szenvedett a perzsák kezétől.[31] Eme a 14. századra datált (pontosabban 1335-re) dokumentum megjelenése s vele együtt lévő hibák inkább azt sugallják, hogy inkább telistele vannak mindenféle zagyvasággal, s benne szereplő egyházi személyeket összevissza, csapongva, továbbá kronológiailag nem a megfelelő korba helyezi. Egyik ilyen tipikus eset, amikor fentebb hibásan tűnteti fel Łewond püspököt örmény egyházfőként a 5. század közepén.[32] Ő maga valójában is létező személy volt a 6. században, sőt a források tanúsága szerint az egyik legkönyörtelenebb és legkíméletlenebb örményországi kritikusa volt a khalkédóni egyetemes zsinatnak, ám Łewond püspök ugyanakkor az alexandriai teológia iskolát is támadta, mivel azt hirdette, hogy az örmény egyház nem ismerheti el soha sem Alexandria joghatóságát és előrébbvalóságát az egyetemes egyházon belül.[33] Halála után az örmény egyház szentté avatta, s ennek okán neve, valamint személye inkább az örmény hagiografikus irodalomból kerülhetett némi csúsztatással át a zsinati listába.[34]

Ezenkívül meg kell említeni, hogy az említett források közül kettő az 555ös dwini zsinat után keletkezett, különösen az idő tájt amikor a keresztény Keleten komoly politikai és társadalmi változásokat hozott az arab hódítás a 7. század második felében. Ezen túlmenően a források keletkezéseinek körülményei és datálásai a később korok során kezdtek elmosódni, s ez megnehezítheti a szakmai művelőinek tisztánlátását is. Másrészt a későbbi évszázadokban az örmény egyházi történetírás gyakorta tudatosan, szándékosan politikai megfontolásokból, igyekezett összemosni, illetve deformálni olyképpen a történeti eseményeket, azt sugallva, hogy a khalkédóni egyetemes zsinat tanítása nem képviselte az örmény egyház és nemzet érdekeit, valamint tudatosan az örmények egyháza ellen irányult. Ez utóbbi azt a célt szolgálta, hogy igazolja az örmény egyház jogos, és indokolt (utólagos) kiválását az egyetemes egyházból. Végül azok az örmény források melyek illenek az 555ös dwini zsinathoz , nehezen kivehetően megállapították, hogy az örmény egyház összes 6. századi cselekedete és újítása nemcsak összefüggésben állt khalkédóni egyetemes zsinat elutasításával, hanem a Trisagionnak monofiziták által énekelt „akit megfeszítettek érettünk” görög nyelvű mondat betoldásával, vagy hozzáadásával is. Azonfelül az örmény egyházon belül a 6. században megerősödő heves antikhalkédónita ellenérzés kialakulására nagyban hatott az örmény kalendárium megalkotása amely voltaképpen nem volt más, mint a Bizánci András által összeállított kalendárium átvétele , valamint Timotheos Ailuros (457460) alexandriai pátriárka által megírt a khalkédóni zsinat elutasításának örmény fordítása.[35]

Ezekkel szemben ki kell mondani, hogy a források a legkevésbé sem megbízhatóak. Annak ellenére, hogy az előbbiek közül két forrás a középkori örmény egyháztörténeti írás számára nélkülözhetetlennek bizonyult. Közvetlenül az 506os és az 555ös zsinatok vonatkozóan többé–kevésbé tizenegy forrás maradt fenn, amelyek az örmény egyház hivatalos levelezéseit tartalmazzák, s maga a forrás Levelek Könyve (klasszikus örményül: GirkT’łt’oc) néven ismert a szakmában.[36] Ehhez minden valószínűség szerint hozzá kell tenni II. Nersēs katholikosz utódjának II. János (557574) (Yovhannēs Gabēłean) egyházfőnek két levelét is. Az egyiket a kelet-örményországi Siwnik’ tartomány püspökének,[37] míg a másikat a kaukázusi Albánia (Ałwank) püspökeinek címezte.[38] Végül rendelkezésünkre áll IV. János (575594) jeruzsálemi pátriárkának Abas kaukázusi albán katholikosznak címzett levele.[39] E dokumentumban Abas könnyen azonosítható Abas Bart’awac’i püspökkel, akit titulusa nélkül, első helyen említett meg II. János katholikosz második levelében.[40] A dokumentumok első csoportjának hitelességét sohasem tudták igazán igazolni, jóllehet a mechitarista történész Vardan Hac’uni, kutatásaiban annak lehetőségét vetette fel, hogy e forrásokba utólagosan beszúrásokat helyeztek bele.[41] Mindenesetre ezek források összefüggő csoportot alkotnak, amelyek többnyire mentesek mindenféle ellentmondásoktól. Kronológiájukat valamint topográfiájukat más görög és pehlevi (középperzsa) nyelvű források nagyjából is megerősítették, így nincs semmilyen olyan indok, amely ebben az esetben kétkedésekre adhatna okot.[42] Miközben egy szempontra nem figyeltek meg. Ezért ebben az esetben néhány szükséges pontosításra kell felhívni a figyelmet. Határozott különbség mutatkozik meg a dokumentumok között, amelyek két jól elkülöníthető csoportból tevődnek össze. Az első csoport néhány közvetlenül a nevezett zsinatokhoz kapcsolódó hivatalos zsinati aktákból tevődik össze. A második csoport pedig számos kevésbé fajsúlyos és tekintélyes mondanivalójú, dogmatikai tárgyú levélből áll össze.

A Levelek Könyve című forrásgyűjteményben fellelhető tizenegy dokumentum közül egyedül négy olyan kútfő van, amelyet esetleg hivatalosnak lehet minősíteni. Így az 506os zsinatra vonatkozóan hivatalosnak tekinthető I. Babgēn katholikosz első levele, amelyet I. Kawadh (488497, 499531) Szászánida király uralkodásának tizennyolcadik esztendejére datálnak (506), s továbbá egy olyan zsinatra hivatkozik, amely az előbb említett évben Dwin városában ült össze.[43] Az 555ös zsinatra vonatkozóan pedig három, voltaképp az előzőnél csekélyebb fontosságú dokumentum van: az első II. Nersēs katholikosz Konstantinápoly főségét, és előrébb valóságát korholó levele,[44] második az úgy nevezett Egyesülési Eskü (Klasszikus örmény nyelven: Uxt miabanut’ean),[45] végül a harmadik, II. Nersēs katholikosz Grigor Mardpetakanc’i és Grigor Arcrunik’ örmény püspököknek írt levele, amelyben az egyházfő kérte, hogy egyházmegyéjükben teljesítsék a zsinat végzéseit, és döntéseit.[46] II. Nersēs katholikosznak, a zsinaton vele társelnöklő Meršapuh tarōni püspöknek tulajdonított húsz kánon, azonban nem kapcsolódik az előbbi négy dokumentumhoz. Ezek viszont csak a két főpap hatásköréről szólnak, s ennek folytán Khalkédón örmény megítélése szemszögéből számunkra semmilyen használható információval sem szolgál.[47]

Kézenfekvőnek tűnik, hogy az elsődleges forrásértéket képviselő korlátozott számban fennmaradt hivatalos akta csak korlátozott információkat szolgáltathat. Ezzel szemben az amúgy is a másodlagos értéket képviselő úgy nevezett dogmatikai levelek ugyanakkor nem említettek meg egyetlen Örményországban megtartott zsinatot sem. Fontosságuk voltaképpen ezért tekinthető mellékesnek. Ugyanakkor a források ismeretében elmondható, hogy itt, jelen esetben, csak is az Örményországra vonatkozó értesülésekkel, valamint az örményeknek a „Rómával”, azaz Konstantinápollyal, és Szászánida Birodalommal való kapcsolatával kell foglalkozni.

I. Babgēn katholikosz első levele nemcsak az 506os nemzeti zsinat pontos helyét és idejét jelölte meg, hanem azt az információt is hozzátette, hogy a zsinaton részt vett egy bizonyos monofizita hitvitázó és teológus Simēon is, aki komoly krisztológiai vitába keveredett a perzsiai nesztoriánus egyház képviselőivel is. A zsinaton ugyanis részt vett a nesztoriánus Beq Aršam nisibisi püspök és kísérete, aki a zsinatra a Szászánida udvar megbízásából érkezett. A nesztoriánus püspök figyelmeztette az örményeket, hogy Örményországban megjelent a diofizita eretnekség. A püspök továbbá panaszkodott, hogy az örmények nem tettek semmit sem eme eretnekség terjedése ellen, ezért miattuk a nesztoriánusok különféle üldöztetéseknek vannak kitéve. Ennek okán a püspök kifejtette, hogy azért jött el kíséretével a zsinatra, hogy segítséget és tanácsot kérjen az örmény egyház és főnemesség képviselőitől. Erre válaszul a nesztoriánus püspök felvetésére, a zsinaton jelen lévő örmény főnemességgel, valamint a kaukázusi albán, „római” (görög) és grúz egyház képviselőivel egyetértésben,[48] I. Babgēn katholikosz, nemcsak a nesztoriánus delegációt, illetve az egész perzsiai nesztoriánus egyházat,[49] hanem a diofizita krisztológia kelet–római teológusait is elítélte. A zsinat továbbá letettnek és kiátkozottnak nyilvánította név szerint Nestoriost, valamint antiókhiai teológiai irányzat más prominens képviselőit, többek között: Tarsosi Diodórost, Mopsuestiai Thedórost, Kyrosi Theodórétost és Edessai Ibast.[50]

Nem tudjuk, hogy mi volt a zsinat megtartásának a pontos indítéka, tudniillik nincs birtokunkban semmilyen olyan utalás, vagy végkövetkeztetés, amely talán annak lehetőségét sugalmazná, hogy a nevezett zsinatot az előbb említett nesztoriánus delegáció miatt hívták volna össze. Jóllehet annak eshetőségét sem szabad kizárni, hogy a zsinatot a célból tartották, hogy meghallgassák magának a delegációnak a mondani valóját, hiszen a Szászánida udvarból jöttek.[51] Mindenesetre ez utóbbi felvetés inkább kétséges, s valószínűnek tűnik, hogy a nesztoriánus delegáció váratlanul jelent meg a zsinaton. Nem lehetetlen, hogy a zsinat tulajdonképpen a Zenón (476491) császár által 482-ben kihirdetett Hénotikonnal kívánt érdemben foglalkozni, mindazon tény ellenére, hogy kihirdetése óta már majdnem egy negyed évszázad telt el.[52] Természetesen eme késésben komoly szerepet játszott a kurrens politikai helyzet is, mivel Örményországban Vardan Mamikonean által fémjelzett 450451-es nemzeti szabadságharc és 506ban megkötött két birodalom közötti béke közötti félévszázad során a politikai helyzet finoman szólva is zavaros volt.[53] Ezért ebben az időszakban az örmény egyház képviselői érdemben nem tudtak konkrét álláspontot kialakítani az egyetemes egyházat komolyan foglalkoztató teológiai, dogmatikai és krisztológiai kérdésekről. Ezen túlmenően több dolog is komoly befolyással bírt az örmény egyházra. Többek között az 5. század második felében, az országban történő vallási üldöztetések is, amelyek magukkal vonták 472ben I. (Szent) Giwt katholikosz (Giwt Arahezac’i) (461478) perzsák általi elmozdítását is annak ellenére, hogy az örmény egyházfő elismerte a Szászánidák fennhatóságát Örményországban.[54] Ezenfelül fontos tényező volt még a Vahan Mamikonean (451es nemzeti felkelés vezetőjének, Vardan Mamikonean főúrnak az unokaöccse) által vezetett függetlenségi mozgalom Örményországban, amelynek eredményében 484ben ki tudott egyezni Szászánidákkal, lehetővé téve az örmény területeken a szabad vallásgyakorlását. A Szászánidákkal való kiegyezés vagy kompromisszum ugyanakkor elhidegítette az örményeket az általuk csak „Rómának” (klasszikus örményül: Hŗomk) titulált KeletRómai Birodalomtól, azaz Konstantinápolytól.[55] Komoly tényező volt továbbá, hogy az örmény egyház újból fellázadt 492499 között a Szászánidák ellen, mivel ismételten a mazdakizmust próbálták Örményországban erőszakkal téríteni, ennek okán az egyház Konstantinápolytól kért, s nem kapott politikai és katonai segítséget. A mozgalom gyakorlatilag ugyanazt a célt érte el, mint Vahan Mamikonean idején, az országban újból szabadon lehetett a keresztény hitet gyakorolni. Ugyanakkor az örménység körében mély nyomokat hagyott, hogy KeletRóma őket, mint keresztény hittestvéreiket, cserben hagyta a Szászánidák elleni harcukban, s ez a továbbiakban igen élesen megmutatkozott az örmény krónika irodalom KeletRóma-ellenes szemléletében is.[56] Végül meg kell említeni az 502506-os kelet-rómaiperzsa háborút, amelynek hadműveletei a történeti Örményország területén folytak, másrészt a perzsák az országot ez idő tájt felvonulási területként használták. E hadjárat során foglalták el Mezopotámiát, valamint a KeletRómai Birodalom fennhatósága alá eső örmény területeket, és városokat, mint például Theodosiupolist, Amidát, és Martyropolist.[57] Ez a háború voltaképpen megszakított mindenféle kapcsolatot Örményország és Konstantinápoly között, amelyek politikailag is érzékenyen kihatottak 506os dwini zsinatra.

Ezalatt kiderült amennyiben a Henótikon örményországi fogadtatása igazoltnak tűnik, hogy I. Babgēn katholikosz emiatt hívta össze a nemzeti zsinatot Dwinbe , hogy meglepő módon a zsinat hivatalos aktái között nem találunk semmilyen konkrét hivatkozást sem a Henotikonról.[58] Csak burkolt célzás maradt fenn, amely viszont a katholikosznak a zsinathoz kapcsolódó, és fél-hivatalosnak tekinthető levelének utolsó passzusaiból került elő. Ezenkívül az előbb említett dokumentumban fellelhető Alexandriai pátriárkájának, Szent Kyrillosnak (412444) a nesztorianizmust elítélő Tizenkét Pontos Anatémizmusa,[59] amely valójában azt sugallhatja, hogy az örmények saját koruknál jobban ismerték a régebbi korok egyetemes zsinatainak tanításait. Jóllehet erről a kérdésről elmondható, hogy az egyik legelső dolog, ami szembeszökik, hogy az 506os zsinat hivatalos aktái közül teljesen hiányzik Khalkédón és I. Nagy Szent Leó (440461) pápa Tomusának (latinul: Tomus Leonis; klasszikus örményül: Tumar Lewoni) elítélése. Nemcsak nem beszél, hanem valójában egy szót sem szól róla. Khalkédón, valamint I. Nagy Szent Leó neve egyetlen egyszer sem fordul elő az iratokban, s csak is az örmények által perzsa–barátnak titulált nesztoriánusok (más néven: mopszuesztiánusok) felett mondtak anatémát, a diofizitizmusra ellenben nem.

A második dwini zsinat forrásanyaga az előzőhöz képest sokkal jobban dokumentált, viszont eseménytörténete és tanítása jóval bonyolultabb. E zsinat tanításainak és döntéseinek pontos dátumát ismerjük ez már korábban említett 555. március 21.e, azonban e zsinat összehívásának pontos dátumát és körülményeit csak nyögvenyelősen lehetne rekonstruálni. Egy biztos, hogy 552 és 555 között hívták össze Dwin városában II. Nersēs katholikosz egyházfősége idején.[60] Kétségtelen tény, hogy ez magához II. Nersēs egyházfőhöz köthető, Khalkédónt korholó levele ugyan tartalmazza a zsinat összehívásának pontos indokát, azonban a dokumentum leírta, hogy bizonyos püspökök hiánya miatt először nem tudott összeülni a zsinat, holott az egyházfő a püspököket az igazolatlan hiányzás okán hivataluk elvesztésével, és kiközösítésessel fenyegette meg. A katholikosz továbbá elpanaszolta, hogy a püspökökhöz szóló határozata gyakorlatilag süket fülekre talált, s azzal fejezte be a dokumentumot, hogy a zsinaton minden püspöknek „helye” kell, hogy legyen, azaz a részvétel és megjelenés kötelező érvényű volt.[61] Ezenkívül e levél hivatalosan is pontosította, hogy a zsinat összehívásának célja nem volt más, mint az országban újból fellángoló és tobzódó nesztoriánus eretnekség visszaszorítása, s nem pedig a szír julianistaAbdīšō’ szerzetes püspökké való felszentelése, mint ahogyan azt Ananean igyekezett kutatásaiban bizonyítani.[62] Így a dokumentum arra tett célzást, hogy a zsinat 552ben, vagy 553ban ült össze először, azonban a forrásban, a részvevő püspökökről nincs semmilyen hivatkozás. Legfeljebb a másodlagos forrásértéket képviselő levelek megemlékeztek egy bizonyos ’Abdīšō’ püspökké való felszenteléséről, még hozzá úgy, hogy származásáról nem tettek említést. Ugyanakkor a levelek egy ünnepségről, s nem egy zsinatról számoltak be. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a felszentelés kevésbé köthető a második dwini zsinathoz. Számos ilyen típusú aktust találunk a 4. (s nem az 5.!) századból számos leírást közöl P’awstos Buzandnak tulajdonított krónikagyűjteményben, azonban a felszentelés és zsinat közzé a krónika egyértelműen nem tett egyenlőséget, illetve nem is hozta egymással összefüggésbe.[63] Ugyanakkor 506os, valamint az 555ös zsinatok kapcsán semmilyen kapcsolat sem mutatható ki P’awstos Buzand krónikájában.

A második dwini zsinatra vonatkozó három dokumentum főleg az Egyesülési Esküről szóló forrás egyidejűleg jelezte, hogy a zsinat indoka egybehangzóan a nesztoriánus eretnekség örményországi kiújulása, valamint annak letörése volt. A források leírták továbbá, hogy a nevezett eretnekség a két generáció alatt jutott el a perzsai Xužastan (görögül: Susiané) tartományból Örményországba, s már elpanaszolták, hogy az örmény székvárosban, Dwinben, is megerősödtek, továbbá a nesztoriánusok szövetségre léptek az örmények által már jól ismert paulikiánus eretnekséggel is, így komoly veszélyt láttak az örmény egyházra.[64]

A zsinaton jelenlévő püspökök és világiak ünnepélyes eskü alatt szövetkeztek, amelyben kimondták, hogy fenntartják a nesztoriánusokra még az 506os dwini zsinat során kimondott anatémát. II. Nersēs katholikosz harmadik levelében megparancsolta a délkeletörményországi Mardpetakan és Arcrunik’ tartományok püspökeinek, hogy fokozott éberséggel őrködjenek az örmény egyház és a hit tisztasága felett.[65] Korábban I. Babgēn katholikosz, illetve az 506os dwini zsinat kapcsán említetést történt, hogy az oda vonatkozó forrásokban, konkrétan nincs semmilyen hivatkozás, vagy célzás I. Nagy Szent Leó pápa Tomusáról, és a khalkédóni egyetemes zsinatról. Sőt a források nevüket sem említették meg. Következésképp, akár tetszik, akár nem nekünk kell levonni azt a következtetést, hogy az 506os zsinat hivatalos dokumentumai hitelesnek minősültek. Az 555ös zsinat kapcsán viszont nincs semmilyen olyan dokumentum, amely név szerint elítélte vagy korholta volna Khalkédónt, vagy esetleg előfeltételezte, hogy az örmény egyház hivatalosan is kivált volna az egyetemes egyházból.

A források tekintetében csak a másodlagos, mellékes, és kissé a zsinatokhoz képest későbbi keletkezésű dogmatikai levelekben lehet találni hivatkozást khalkédóni egyetemes zsinat nyomairól. Ezek a következők: a már említett I. Babgēn katholikosz második levele, amely az elsőhöz képest sokkal kuszább és ellentmondásosabb képet festett az örmény egyház dogmatikai helyzetéről. ’Abdīšō’ felszentelésével, valamint a Halikarnassosi Iulianos hívei, a julianisták, és az örmények közötti dogmatikai egyezség, vagy szövetség kapcsán, II. Nersēs katholikosz és a szír „ortodoxok” közötti megegyezés történeti előzményeit taglaló dokumentumok;[66] s végül II. János katholikosznak a Siwnik’ tartománybeli, valamint a kaukázusi albán püspökökhöz írott levele.[67] Eme dokumentumokban viszont ugyanúgy az előzőekhez hasonlóan kevésbé évültek el az ott leírtak: ahelyett, hogy a dokumentumok célpontja a határozott egyházszakadás lett volna Örményország és egyetemes egyház között, az örmények a khalkédóni egyetemes zsinat tanításainak elítélése kapcsán egy „halom” egymással ellentmondó, és dogmatörténet szempontjából összefüggésbe egymással egyáltalán nem hozható személyt átkoztak ki. Ezek közül a monofizitizmushoz igencsak köthető Alexandriai Eutykhés apát és Antiokhiai Severos pátriárka (512518), valamint a khalkédóni zsinat és I. Nagy Szent Leó pápa Tomusa képzett csak kivételt.[68] Ezen túlmenően az anatéma alá kerültek között megtaláljuk még a manicheizmust megalapító Manit, Markiónt, Samosatai Pált, az arianizmust megalapító Areiost, Apollinariost, valamint az antiokhiai teológiai iskola prominens képviselőit: Mopsuestiai Theodórost, Tarsosi Diodórost, Edessai Ibast és Nestoriost.[69]

Mindenesetre az örmény források komoly ellentmondást tükröznek. Különösen azért, mert nagy a hallgatás az örmény zsinatok hivatalos aktáiban a 451es khalkédóni egyetemes zsinathoz kapcsolódó krisztológiai definíciók határozott elutasítása körül. Így sok minden csak hipotézisek felállítására adhatnak lehetőséget. Grégoire Garitte azon véleményen volt, hogy mindkét dwini zsinat összehívása spontán történt, s csak zsákutcás megoldásokat hozott, mivel konkrét krisztológiai kérdésekben nem tudtak dűlőre jutni az örmény egyház és a világiak képviselői.[70] Azon a véleményen volt továbbá, hogy amennyiben II. Nersēs katholikosznak tulajdonított zsinati levél név szerint nem ítélte el Khalkédónt, s csak nesztoriánusokat tették le, akkor e levél szerzőjének a két fogalom, azaz a nesztorianizmus és Khalkédón, egyenértékű lehetett.[71] Ez az azonosítás feltételezhetően nem a nevezett korszakban alakult ki, hanem néhány évszázaddal később. E későbbi korszak pedig bennünket a 910. századi örménybizánci hitviták korához vezet, amikor is a két egyház között élénk, és éles polémiák folytak konkrét krisztológiai kérdésekről, amelyek középpontjában furcsamód Khalkédón került, és az örmény szerzők előszeretettel azonosították Khalkédónt a nesztorianizmussal.[72] Ennek okán ki kell zárni annak a lehetőségét, hogy II. Nersēs levelét a 6. században fogalmazták volna meg. Ugyanis a két fogalom között az örmény teológia különbséget tudott tenni, s ez a megkülönböztetés nyilvánvalón fennmaradt egészen a 9. század első feléig. Mindazonáltal néhány kivételre szükséges felhívni a figyelmet. Ezek pedig a 6. századi kiátkozásokról szóló iratok, amelyek éppen úgy átkozták és szapulták Nestoriost, és szerintük a nesztorianizmust felélesztő és rehabilitáló khalkédóni zsinatot.[73] Az összes zsinati akta változatlanul megjegyezte, hogy abban az időben a nesztoriánus eretnekség, a Perzsa-öböl mellékéről, Xužastan tartományból származott, s eljutott egészen Konstantinápoly és Khalkédón városokba is. Ezenkívül megemlítették, hogy a nesztoriánusXužiknak” nevezett szektát, akik nem khalkédóniták, s nem is azonosak etnikailag az örmények által rómaiaknak titulált görögökkel.[74] Az 555ös Egyesülési Eskü a nesztoriánusXužik” eretnekséget egy kalap alá vette az örményországi paulikiánusokkal.[75] Sőt a 7. század elején keletkezett, az örmény–grúz skizmára vonatkozó dokumentumok is igen élesen megkülönböztették a Xužiknak nevezett nesztoriánusokat és khalkédóni egyetemes zsinatot.[76]

Végül, a Levelek Könyv című forrásgyűjteményben leírt, s elítélt diofizita tanításokat nem magyarázatnak vették, hanem szándékosan deformálták Khalkédón valós mondanivalóját, az egyetemes tanításait. E forrás mondanivalója Khalkédón kapcsán egy fajta szélsőséges álláspontot képvisel, s magát Khalkédónt Nestoriosnak és mesterének Mopsuestai Theodórosnak tanításaival igyekezett beazonosítani:

„Minthogy az atyák azt mondják, hogy ti szírek küldtétek el hozzánk a püspökeiteket, akiket nesztoriánusoknak (sic!: mopszuesztiánusoknak) neveztetnek. Ők azt vallják, hogy két Isten Fia van, az egyik Isten Igéje, mely egyenlő az Atyával, s a Mennyekből szállt alá a Földre. A másik pedig Máriától született Jézus, aki hozzánk hasonlóan halandó ember volt, s ezért olyan mint, az összes ember, őt az Isteni kegyelem által név szerint nevezték és tisztelték Istenfiának, ám nem Isten Fia, s nem egyenlő az Atyával, ő azonban egy olyan teremtett halandó ember, mint mi magunk. Erényei és jócselekedetei okán a kegyelem által méltóvá vált, hogy Isten Igéjének csarnokában lakozzon. Isten Igéje által pedig olyan jeleket és csodákat tett, amelyek a Mennyekből szálltak alá reája, s mindezek benne, azaz Jézusban lakoznak, azaz Ember volt és egyenlő az Isten Igéjével, de Isten fia az Isten és az Ige által lett.”[77]

„Mi úgy hisszük, hogy Szent Szűz Mária az Istenanya (Theotokos, Astuacacin), mivel Isten Igéje valójában ő általa teste és csontja által testesült meg, s így vált tökéletesen emberré.”[78]

Itt a kulcsfogalom az Istenanya, s a természet által tőle született a Fiú, a Fiú kegyelem által lakozik a csarnokban Isten Igéje által. Mindezek ez megtalálhatóak a nesztoriánusok teológiai „fogalomtárában” is. Pontosan ezt a doktrínát ítélte el a 6. század elején a szír monofizita Mar Yakub Sarug (518521), a történeti Örményországgal délkeleti határainál található mezopotámiai Batna város püspöke. Munkájában, a szír nyelvű A jó emlékezetű perzsiai Arzun tartománybeliekhez írott levélben, kizárólag kritikus hangnemben foglalkozik a nesztoriánusok tanításaival, s egyszer sem hivatkozik Khalkédónra. A dokumentum a következő mondja a nesztoriánusokkal kapcsolatban: „Ami azokat a dolgokat illeti, melyekről azt mondják, hogy a Nestoriost és követőit nem átkozták ki, valójában nem igaz, hiszen ők mind (sic: a nesztoriánusok!) ki lettek átkozva és le lettek téve. Én nem azt tanultam, hogy két atya van, s nem hirdettem, hogy két fiú létezik, mivel úgy tudtam egyes egyedül, hogy az egy Istennek Egyetlen Egyszülött Fia van, s akit nem kötünk más személyhez, mert nincs belőlük több. Nem osztható részekre: Isten egyenlő az Atyával és ember az anyával. Jézus pedig nem osztható fel. Egy van s nem kettő. Lévén, hogy Isten, nem vált Isten Igéjévé, s Atyának Fiává, aki a Szűz által világra hozott Jézusban lakozik. Azon csalók szerint, aki fennen hangoztatják, hogy Istenben két Egyetlen (Természet) van, az Egy helyett. Ezzel ellentétben úgy hisszük, hogy egyes egyedül egy az Egyetlen Istenben, aki ugyancsak az idők kezdetétől fogva létezik, testet öltve született a Szűztől, Szent Máriától. Míg a többiek, a skizmatikusok, másképp beszélnek. A fiú személyével más számokat és személyeket hoztak be. Nem mondják, hogy Mária Istennek Anya, s nem vallják, hogy Jézus, aki tőle született a Mindenható Isten. Nestorios ezt kiátkozta és siralmas volt, mert a „kettőt”(sic: két természetet!) számolnak, s úgy fordítják le más nyelvre, hogy az ‘Egy’.”[79]

Mindenesetre itt bizonyíték szolgáltatásra kell kényszerülnünk, mert az 555ös dwini zsinat aktáiban elítélt eretnekek valójában nesztoriánusok voltak és nem Khalkédónt elvetők, vagy a khalkédóniták, akik elismerték, hogy Mária Istenanya, s soha nem sugallták tanításaikban, hogy két fiú jelenlétét: „A Szent egyházatyák tanítása szerint, mi azt hirdetjük minden egyidejűleg egy és ugyanaz az Egyszülött Fiúval, Mi Urunk Jézus Krisztussal, aki istenségre és emberi mivoltára nézve teljes, igaz Isten és igaz ember. Istensége szerint egylényegű az Atyával, emberségére nézve egylényegű velünk. Istenségére és emberségére nézve az időtlen idők kezdete óta az Atyától származik, aki a mi üdvözlésünkre, érettünk, Szűz Máriától, az Istenanyától az utolsó időkben született: Krisztus, a Fiú, az Úr, egy és ugyanaz. Jézus Krisztust nem osztották fel két személyre, viszont csupán egy és ugyanazon Fiú, az Egyszülött, Isten Igéje, az Úr Jézus Krisztus.”[80]

Az itt bemutatott szöveg célja, hogy ne azt a véleményt tartsa fenn, hogy az örmény egyház ítélte el a 6 században a khalkédóni egyetemes zsinatot, mint ahogy azt a mechitarista Hac’uni feltételezte azt kutatásaiban.[81] A fent említett örmény nyelvű, másodlagos dokumentumokat hacsak a nem dwini zsinatok hivatalos aktái voltak egyértelműen elvetették. Az ortodox krisztológia terjedése már a 431es ephesosi egyetemes zsinat idején (431) nyugtalanságot keltett az örmény egyházban. Mindezt ezt jól mutatja az örményeknek Akakiosszal, Meliténé püspökével, és Konstantinápoly pátriárkájával, Szent Proklosszal (434446) való széleskörű levelezései.[82] Hasonlóképpen nyilvánvaló, hogy Örményország értesüléseket szerzett az 56. századok dogmatikájának fejlődéséről,[83] jóllehet I. Babgēn katholikosz első levele hivatkozott Szent Kyrillos pátriárka Tizenkét Pontos Anatémizmusára és Zénon császár Henotikonjára, valamint számos más nagy tekintélynek örvendő egyházatyára.[84] Ugyanakkor ismerte a latin Unus de Trinitate passus est formulát,[85] és hozzáillesztette a Trisagionhoz[86] monofiziták által, a liturgián használt „akit érettünk megfeszítettek (klasszikus örményül: or xač’ec’aw vasn mer)” mondatot. Végül az örmények Antiokhiai Severoséval szemben Halikarnassosi Iulianos (julianizmus) tanítása mellet döntöttek, amely évek óta viszály keltett, és megosztotta a szeveriánus monofizitákat Jézus testének romolhatatlanságáról (klasszikus örményül: anapakanut’iwn marmnoy Yisusi).[87] E tanítást ugyanakkor 719ben a dwini, valamint a 726ban a manazkerti (manzikerti) nemzeti zsinatokon III. János katholikosz pontifikátusa idején az örmény egyház hivatalosan is elítélte, s letettnek nyilvánította.[88]

Mindazonáltal a Levelek Könyvében tanulmányozott dokumentumokban a döntő elem az volt, hogy csak érintőlegesen, kissé bújtatva, foglalkozott az egyetemes egyházzal. A forrásokban egyáltalán nem érthető tetten, hogy lehetne találni konkrét nyomokat és utalásokat az örmény és egyetemes egyház közötti kapcsolatok alakulásáról. Így sem Zénón és sem Anastasios császárok által a monofizitákat támogató rendeleteiben, sem I. Iustinos (518527) császár kemény vonalas khalkédónita valláspolitikájában, sem a nála a monofiziták irányába nagyobb rugalmasságot mutató I. Iustinianos (527565) császár politikájában.[89] Hasonlóképpen nincs erről utalás az 553as konstantinápolyi egyetemes zsinat tanításában sem. Az örmény egyház figyelmét ekkor elsősorban az ortodox pre-khalkédónita egyházatyák tanításai érdekelték, s ennek jegyében ítélték el Khalkédónt, mert szerintük az egyetemes zsinaton anatémát mondtak az általuk gyűlölt nesztorianizmus bírálóira. A hibák közül az egyik, ami árnyékot vet Khalkédón örményországi problémájának tanulmányozásához, az a zsinat elítéléséből adódott zavar és szakadás kérdése volt. Magyarán Khalkédón meg-, és elítélése kapcsán nem történt a konkrét szakadás az egyetemes és az örmény egyház között. Márpedig az az egyházi generáció, mely a Henotikon kibocsátása (482) és Anastasios császár elhunyta (518) között Örményországban aktív szerepet játszott , teljes dogmatikai egyetértésben volt az egyetemes egyházzal. Sőt ennek a generációnak a jeles képviselői az örmény egyházat az egyetemes egyház szerves részének tekintették. Ezt alátámasztani tűnik, hogy I. Babgēn katholikosz hivatalos levelében kimondta, hogy a két egyház: az örmények és „rómaiak” (itt az egyetemes egyház értendő) egyháza között szívélyes a viszony.[90] A Henótikont elfogadó örmény egyházhoz egy olyan értelmezés került Khalkédónnal kapcsolatban, amely akkor az egyetemes hivatalos tanításának tekintettek, mivel a rendelet ugyan bírálta Khalkédónt, de békét akart az akkori keresztény világban a monofizitizmus és a diofizitizmus hívei között. Ez a dogmatikai egység törekvés a Kelet–Római Birodalom szempontjából döntő fontosságúnak bizonyult, amelyet örmény egyház a 6. század elején készséggel el is fogadott. Ez a szemlélet megmutatkozik Euagrios Henotikónt támogató, frappáns görög nyelvű megfogalmazásában is: „Mi úgy hisszük, hogy Isten Egyszülött Fia az Isten, aki emberré vált, a Mi Urunk Jézus Krisztus, aki istenségére nézve egylényegű az Atyával, s alászállott a Mennyekből és megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától, az Istenanyától, és így nem kettő. Mindazok, aki erről más véleményt fogalmaznak meg, most és más időben, mint Khalkédónban, vagy más zsinaton, azokat kiátkozzuk.”[91]

Így minden kiegészítő jellegű elítélés, vagy bírálat feleslegessé vált. Amikor Khalkédón tanítását I. Iustinos császár uralkodása alatt restaurálták, az örmény egyház akkor valójában a I. Iustinos uralkodását megelőző dogmatikai, és vallási állapotok mellett tartott ki. Ugyanakkor észlelte, hogy az új, megváltozott egyházpolitikai környezet, magával vonhatja az egyetemes egyházzal való szakadást. Másrészt az örmény egyház számára úgy tűnt, hogy történeti változások ellenére szükségtelen rátérni, hogy újból megismételjék a 6. század elején kialakult dogmatikai és krisztológiai álláspontjukat.[92]

Mindenesetre az átnézett források azt sugallhatják, hogy az a nézet, amely Khalkédón hivatalos tanításainak elítélése egyik dwini zsinat végzésével kapcsolatban sem tartható fenn, mivel az örmény egyházhoz egy torz egyetemes zsinat képét kapta meg nyugat felől, s konkrét értesülések hiányában kellett kialakítani álláspontjukat. Ebben viszont nagy befolyással bírt a Szászánida udvar által is támogatott nesztoriánus egyház növekvő befolyása is. Ennek okán kell megállapítani azt is, hogy a két dwini zsinatot, nem elsősorban Khalkédón megítélése szempontjából kellett összehívni, hanem az egyház ott jelen lévő képviselői politikai megoldást keressenek a Szászánida udvar központosító törekvéseire, s ebben kitűnő eszköz volt kezükben a perzsiai nesztoriánus egyház. Ezért leheteletlen megadni azt a pontos dátumot, hogy a 6. században egyáltalán mikor vált le az örmény egyház az egyetemesről, s mikor tagadta meg nyíltan Khalkédón tanítását. Az armenisztikai kutatások hosszú ideig azzal volt elfoglalva, hogy a két zsinaton, milyen politikai döntéseket hoztak, s másodlagos tekintették a dogmatikai kérdéseket. Ez a megközelítés sok tekintetben helyénvalónak tűnik, mivel a katholikoszok által elnökölt, olykor évi rendszerességgel összehívott zsinatok, egyfajta „nemzet”, vagy „országgyűlésekként” is funkcionáltak, ahol a felső egyházi vezetés mellett, az örmény fő, és köznemesség képviselői szinte mindig jelen voltak, s tevékenyen részt vállaltak a zsinatok munkáiban.

A cikkben hivatkozás történt a Szászánida udvarból Örményországba a zsinatokra jött nesztoriánus delegációra, ezeknek a forrásanyagaiban számos egybeesés is megmutatkozik. A zsinati aktákból az derült ki, hogy a nesztorianizmus, mint eretnekség, Irán területéről jött Örményországba, s az örményeknek a Szászánida udvar nyomása miatt kényszerültek tudomásul venni a nesztorianizmus terjedését az országban. Ezért voltak kénytelennek, hangsúlyozottan nemzeti megfontolásokból a zsinatokon köztes megoldásokra: azaz burkoltan bírálni Khalkédónt, a monofizitizmust, amelyek viszont az egyetemes egyház szempontjából azt sugallták, hogy az örmény egyház elfogadta a monofizita eretnekség tanításait, s ezzel kirekesztette magát. Ugyanakkor az örmény egyház a 9. század végétől kezdve az egyház nemzeti önállóságának kihangsúlyozás végett szimpatizált a mérsékelt monofizita tanokkal, mivel az akkor erősödő kelet–római vagy bizánci befolyás okán Konstantinápoly joghatósága alá kívánta vonni az örmény egyházat. Ezért gazdagok a 910. századi örmény krónikákban szereplő hitviták, s ekkor történnek meg azok utólagos és tudatos interpolációk, amelyek azt hivatottak sugalmazni, hogy az örmény egyház mindig is önálló, s egyetlen egyháznak sem hajlandó magát joghatóság és dogma szempontjából alávetni.[93] Ennek volt egyik eleme, a mérsékelt monofizitizmusal való szimpátia is. Tulajdonképpen e rövid cikk is az kívánta maga a szerény terjedelmében kifejezésre jutatni, hogy a 6. században az örmény egyház igenis szerves része volt a egyetemes egyháznak, s nemet mondott a monofizitizmus mind euthykhiánus és mind szeveriánus tanításaira. A Khalkédónt bíráló mondatok, pedig inkább arra utalnak, hogy a Szászánidák politikai nyomása miatt nem azonosulhattak teljes mértékben az egyetemes zsinat tanításaival, nehogy őket is a KeletRómai Birodalom embereinek tartsák, vagy meg ne vádolják őket azzal, hogy Róma (Konstantinápoly) kémei.

A további kutatások számára újabb támpontot adhat, hogy ha görög, latin, és klasszikus örmény nyelvű források szisztematikus elemzésén és értelmezésén kívül nagyobb figyelmet szentelünk a tetemes számú szírjakobita, valamint káldeus nyelvű nesztoriánus dokumentumok tanulmányozására.



[1] Meyendorff, J: Birodalmi egység és keresztény szakadások. Az egyház 450 és 680 között. Ford.: Utry Gergely. Bp., 2001. (Varia Byzantina). (továbbiakban: Meyendorff, 2001.) 37–39. p. Eredendően Imperial Unity and Christian Division. The Church 450–680 A.D. címmel jelent meg New Yorkban 1989-ben.

[2] Meyendorff, 2001.40–42. p.

[3] Meyendorff, 2001. 43–46. p.

[4] Jones, H. M.: Were Anicent Heresies National or Social Movements in Disguise?. In: Journal of Theological Sudies, 1959. 280–298. p.; Meyendorff, 2001. 44., 479–480. p.

[5] Tanulmányomban az örmény neveket az Association Internationale des Études Arméniennes (= AIEA) által előirányzott átírási szabályok szerint adtam meg. Hasonlóképp jártam el a cikkben előforduló néhány arameus (szír) név esetében is. Ahol viszont lehetőség adódott, ott igyekeztem, főleg az egyházfők említésekor, magyarosítani. A görög eredetű kat’ołikost ellenben a népszerű átírásnak megfelelően katholikoszként adtam meg, s végig cikkben ezt a formát használtam.

[6] Sarkissian, K.: The Council of Chalcedon and the Armenian Church. New York, 1975. (továbbiakban: Sarkissian, 1975.) 421., 42., 4445. p.; GARSOIAN, N.: Quelques précisions préliminaire sur le schisme enter les églises byzantine et arménienne. In: L’Arménie et Byzance. Histoire et Culture. Paris, 1996. (továbbiakban: Garsoian, 1996.) 99100. p.

[7] Garsoian, N.: Nersés le Grand, Basile de Césarée et Eustathe de Sébaste. In: Revue des études arméniennes, 1983. 150158. p.

[8] Yovhannu kat’ołikosi Drasxanakertac’woy Patmut’iwn Hayoc’ Ed.: Ēmin, M. Tiflis, 1912. (V. János katholikosz: Örményország története; továbbiakban: Drasxanakertac’i, 1912.) 6265. p.; Angol nyelvű fordítása: Drasxanakertac’i, Yovhannēs: History of Armenia. Ed. and tr.: Maksoudian, K. Atlanta, 1987. (továbbiakban: Maksoudian, 1987.) 121123. p. Jómagam mindkét munkát használtam.

[9] Komoly forrásértéket képvisel továbbá az örmény egyházfő katholikosz listája, amely Világosító Szent Gergelytől egészen a 9. század elejéig adja meg az Örményországban regnált egyházfők pontifikátusát, kiemelve, hogy milyen viszony ápoltak a khalkédonita ortodox egyházzal. A forrást kiadta. BoissonChenorhokian, P.: La liste des patriarches Arméniens par la Catholikos Yovhannēs Drasxanakertac’i (X. siècle.) In: Revue des études arméniennes, 19901991. 185205. p.

[10] Uxt’anēs epsikoposi Patmut’iwn Hayoc’ Vałaršapat, 1871. (Uxt’anēs püspök: Örményország története; továbbiakban: Uxt’anēs, 1871.) 4749. p.; Girk’ T’łt’oc’. Tiflis, 1901. (Levelek könyve; továbbiakban: Girk’ T’łt’oc’, 1901.) 177178, 183. p. Francia nyelvű fordítását Michel Tallon adta ki: Le Livre des lettres. Ed. et tr.: Tallon, M. Beyrouth, 1955. (Jómagam az eredeti klasszikus örmény nyelvű kiadást használtam.) Garsoian, 1996. 101. p.

[11] Kałankatwac’i, Movsēs: Patmut’iwn Ałuanic’ ašxarhi. Ed.: Aŗak’elyan, V. Erewan, 1983. (Movsēs Kałankatwac’i: A kaukázusi Albánia története; továbbiakban: Kałankatwac’i, 1983.) 269271. p. Angol nyelvű fordítása: The History of the Caucasian Albanians by Movsēs Dasxuranc’i. Ed. and tr.: Dowsett, Ch. London, 1965. E kötet második kiadása New Yorkban jelent meg 1975-ben. Jómagam az örmény kritikai kiadást használtam.

[12] Patmakan Yišatakaran mě Dwini B-i [II.] žołovi masin. Ed.: Ananean, P. In: Bazmavēp, 19571958. (Egy történeti kolofon a második dwini zsinatról; továbbiakban: Ananean, 19571958.) 111121. p.; Sarkissian, 1975. 1517. p.

[13] Sarkissian, 1975. 810, 12, 1719, 196213. p.

[14] A zsinat megtartásának időpontját Garitte állapította meg: La Narratio de rebus Armeniae. Ed.: Garitte, G. Louvain, 1952. (továbbiakban: Garitte, 1952.) 153160. p.; Ananean, 19571958. 119121. p.; Garsoian, N.: The Paulician Heresy. ParisThe Hague, 1967. (továbbiakban: Garsoian, 1967.) 237238. p.; Garsoian, 1996. 103. p.

[15] Garitte, 1952. 53., 130135. p.

[16] Arsēn Sap’areli grúz katholikosz bejegyzése e gyűjteménybe nyilvánvalóan utólagos beszúrás lehetett. Garitte, 1952. 133, 226227. p.; Garsoian, 1996. 100. p.

[17] Č’amčeanc’, M.: Patmut’iwn Hayoc’. Venetik, 1785. (Örményország története) Vol. 2. 680686. p.; Vardan Arewelc’i: Hawakumn patmut’ean Vardanay Vardapeti. Venetik, 1862. (Vardan Vardapet történetének gyűjteménye; továbbiakban: Vardan Arewelc’i, 1862.) 7982. p.; Grigor Magistros: Grigor Magistrosi t’łt’erě. Alexandropol, 1910. (Grigor Magistros levelei) 157163.; Garitte e dokumentum hitelességét megkérdőjelezte: Garitte, 1952. 133135., 135136., 372375., 404405., 409. p. Akinean, N: T’ułt’ P’otay Patriark’i aŗ Zak’aria Kat’ołikos Hayoc’. In: Handēs Amsorea, 1968. (Phótios pátriárka levele Zakariás katholikoszhoz) 65100. p.; Akinean, N: T’ułt’ P’otay aŗ Zak’aria Kat’ołikos Hayoc’. In: Handēs Amsorea, 1968. (Phótios pátriárka levele Zakariás katholikoszhoz) 129156. p.; Akinean, N.: P’ot patriark’i t’łt’akc’ut’iwně Hayoc’ het. In: Bazmavēp, 1988. (Phótios pátriárka örményekkel való levelezése) 741. p.; Akinean, N.: P’ot patriark’i t’łt’akc’ut’iwně Hayoc’ het. In: Bazmavēp, 1989. (Phótios pátriárka örményekkel való levelezése) 3766. p.; Darrouzes, J.: Deux lettres inédites de Photius aux Arméniens. In: Revue des études byzantines, 1971. 138., 155156. p.; Mahé, J.P. :L’Église arménienne de 611 a 1066. In: Histoire du chritianisme. Vol. IV. ed. Dagron, G. Paris, 1993. (továbbiakban: Mahé, 1993.) 492494. p.; NAGY, K.: A korai Bagratidák valláspolitikája: a 862es sirakavani zsinat és khalkedónizmus. In: Egyháztörténeti Szemle, 2004. 2. sz. 7080. p.

[18] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 221. p.; Garitte, 1952. 138. p.

[19] Step’anos Asołik Tarōnac’i: Step’anosi Tarōnec’woy Asołkan patmut’iwn tiezerakan. SanktPetersburg, 1885. (Step’anos Tarōnec’i Asołik egyetemes története; továbbiakban: Asołik, 1885.) 7576., 158. p.

[20] Kirakos Ganjakec’i: Patmut’iwn Hayoc’. Ed.: Melik’Ōhanjanyan, K. A. Erewan, 1961. (Kirakos Ganjakec’i: Örményország története.)  6061, 80. p.

[21] Ōrbēlean, Step’anos: Patmut’iwn Nahangin Sisakan. Moskva, 1861. (Sisakan tartomány története; továbbiakban: Ōrbēlean, 1861.) 329334. p.

[22] Vardan Arewelc’i, 1862. 84. p.; Asołik, 1885. 8283. p.; Garitte, 1952. 135140. p.

[23] MS VenetikSurb Łazaru Mxit’arean Miabanut’iwn § 239/222, 81r.82/v.; Ananean, 19571958. 112113. p.; Garsoian, 1996. 101. p.

[24] Garitte, 1952. 109. p.

[25] Drasxanakertac’i, 1912. 5962. p.; Maksoudian, 1987. 22, 4647, 90. p.; Vardan Arewelc’i, 1862. 88. p.; Mahé, 1993. 495496. p.

[26] Anec’i, Samuēl: Hawakmunk’ i groc’ patmagrac’. Vałaršapat, 1893. (Történeti feljegyzések gyűjteménye; továbbiakban: Anec’i, 1893.) 274275. p.; Mahé, 1993. 499. p.

[27] Tēr-Mkrtič’ean, K.: Hayoc’ Ekełecwoy patmut’iwn. Vałaršapat, 1908. (Az örmény egyház története.) 6772. p.; Ōrmanean, M: Azgapatum. Vol. I. Konstandinupolis, 1912. (Nemzettörténet) 825826., 830. col.; Kogean, S.: Hayoc’ ekełec’in patmut’iwn minč’ew P’lorentean žołově. Pēyrut’, 1961. (Az örmény egyház története a firenzei zsinatig; továbbiakban: Kogean, 1961.) 266267, 279. p.; Mesrop Vardapet: Patmut’iwn Hay Ekełec’iin. Pēyrut’, 1957. (Az örmény egyház története; továbbiakban: Mesrop, 1957.) 8990., 106109. p.; Ōrmanean, M: Hayoc’ ekełec’in. Erewan, 1993. (Az örmény egyház; továbbiakban: Ōrmanean, 1993.) 5658., 252. p. Az eredeti kiadás 1911ben jelent meg Konstantinápolyban. Jómagam az 1993as erewani reprint kiadást használtam.; Mahé, 1993. 497. p.

[28] Ananean, 19571958. 111. p.

[29] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 71. p.

[30] Kogean, 1961. 213222. p.; Mesrop, 1957. 90. p.; Ōrmanean, 1993. 60. p.

[31] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 72. p.; Anec’i, 1893. 274. p.; Garitte, 1952. 398. p.; Kanonagirk’ Hayoc’. Ed.: Hakobyan, V. Erewan, 1964. (Az örmény egyház kánongyűjteménye; továbbiakban: Hakobyan, 1964.) Vol. I. 475490. p.; Mesrop, 1957. 9091. p.; Ōrmanean, 1993. 57. p.

[32] Garitte, 1952. 400, 402405. p.

[33] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 73. p.

[34] Lebon, J.: Le monophysitisme sévérien. Étude historique, littéraire et théologieque sur la résistance monophysite au concile de Chalcédoine jusqu’a la constitution de L’Église jacobite. Louvain, 1909. 4549. p.; FlicheMartin, V.: Histoire de l’Église. Paris, 1949. 208209., 214., 218., 220224., 228232., 235., 276., 278279. p.; Éphese et Chalcédoine. Actes des conciles. Ed.: Festiguere, A. Paris, 1982. 843895. p.; Mécérian, J.: Histoire et institution de l’église arménienne. Beirut, 1965. 6470. p.; Mesrop, 1957. 93.; Ōrmanean, 1993. 61p.; Garsoian, 1996. 104. p.

[35] Ananean, 19571958. 117131. p.; Garitte, 1952. 112113, 138141, 163170. p.; Ōrmanean, 1993. 6263. p.; Sarkissian, 1975. 166170. p.

[36] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 4151, 5277. p.; Garitte, 1952. 4446. p.

[37] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 7880, 8184p.; Mesrop, 1957. 101102. p.

[38] E levél megtalálható Step’anos Ōrbēlean krónikájában is. Ōrbēlean, 1861. 332333. p.; Garitte, 1952. 205220.

[39] Anec’i, 1893. 275. p.

[40] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 81p.; Kałankatwac’i, 1983. 119, 342343. p.

[41] Hac’uni, V.: Karewor xndirner Hayoc’ ekełecwoy patmutenēn. Venetik, 1927. (Az örmény egyháztörténet fontos kérdései.) 358363., 369370., 376378., 386., 389416. p.; Mesrop, 1957. 9495.; Ōrmanean, 1993. 64. p.; Sarkissian, 1975. 17. p.

[42] Garsoian, 1996. 109. p.

[43] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 4147. p.; Anec’i, 1893. 273.; Garitte, 1952. 109. p.

[44] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 70. p.

[45] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 71. p.

[46] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 7677. p.; Garsoian, 1996. 102, 104. p.

[47] Anec’i, 1893. 272273. p.; Hakobyan, 1964. 488. p.

[48] A római jelző a szövegben nyilvánvalóan a zsinaton résztvevő görög püspökökre vonatkozik. Girk’ T’łt’oc’, 1901. 45, 51. p.

[49] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 43. p.

[50] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 46. p.; Mesrop, 1957. 96. p.; Sarkissian, 1975. 196. p.

[51] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 42. p.

[52] A forrás az alébbi helyen található „Epistola  Simeonis Beth Arsamensis de Barsauma episcopo Nisibeno deque Nestorianorum.”: Assemani, J. S.: Bibliotheca orientalis ClementinoVaticana. Vol. I. Romae, 1719. 355. p.;  Ezenkívül erre hivatkozik még Ananean, 19571958. 125126. p.; valamint Sarkissian, 1975. 207208. p.

[53] Christinsen, A.: L’Iran sous les Sassanides. Coppenhague, 1944. 352. p. (továbbiakban: Christinsen, 1944.); Garsoian, 1996. 103. p.

[54] Anec’i, 1893. 272. p.; Łazar P’arpec’i: Patmut’iwn Hayoc’. Ed.: Tēr-Mkrtč’ean, K. Malxaseanc’, S. Tiflis, 1904. (Łazar P’arpec’i: Örményország története.) 114115. p.; Sarkissian, 1975. 152154. p.; Garsoďan, N.: Secular Jurisdiction over the Armenian Church. In: Okéanos. Essays Presented to Ihor Ševeenko on his Sixtieth Birthday. Harvard, 1984. (Harvard Ukrainian Studies 7.) 248249., 251. p.; Ōrmanean, 1993. 65. p.; Mesrop, 1957. 9798. p.; Garsoian, 1996. 106107. p.

[55] Az örmények a középkor folyamán soha nem használták a birodalom megjelölést. Sőt nem is ismerték a Konstantinápoly vagy a Bizánc megjelölést sem. A korabeli forrásokból, egyszerüen csak Rómának (Hŗom, vagy Horomk’) vezeték, mind a KeletRómai Birodalmat, s mind Konstantinápolyt. Sebēos: Patmut’iwn Hayoc’. Ed.: Abgaryan, G. Erewan, 1979. (Sebēos püspök: Örményország története; továbbiakban: Sebēos, 1979.) 66. p.; Vrac’ ałbyurnerě Hayastani ew Hayeri masin Ed.: Melik’sēt’-Bēk, L. Erewan, 1934. (Grúz források Örményországról és az örményekről.) 41. p.; Iskanyan, K.: Marzpanakan Hayastani apstambut’yunně Parskastani dem ew Byuzandian (V d. verj ew VI d. skizb.) In: Patma-banasirakan Handes, 1969. (A Marzpanátusi Örményország felkelése Perzsia ellen és Bizánc – az 5. század végén és a 6. század elején; továbbiakban: Iskanyan, 1969.) 2930. p.; Christinsen, 1944. 352. p.; Mesrop, 1957. 103 p; Sarkissian, 1975. 150. p.; Ōrmanean, 1993. 67. p.; Garsoian, 1996. 108. p.

[56] T’ovma Arcruni: Patmut’iwn tann Arcruneac’. SanktPetersburg, 1887. (Az Arcrunida-ház története;továbbiakban: T’ovma Arcruni, 1887.) 231236., 238. p. (Ugyanezen krónika második kiadása Tiflisben látott napvilágot 1917ben.); Christinsen, 1944. 348350. p.; Iskanyan, 1969. 33. p.

[57] Joshua Stylite: The Chronicle of Joshua the Stylite composed in Syriac A.D. 507. Amsterdam, 1968. 1882. xlviii-l caps.; T’ovma Arcruni, 1887. 8485. p.; Garsoian, 1996. 105. p.

[58] Ōrmanean, 1993. 55. p.

[59] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 49. p.

[60] Garitte, 1952. 162. p.; Ananean, 1957-1958. 121. p.

[61] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 7071. p.

[62] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 70. p.; ’Abdīšō’-t minden valószínűség szerint csak néhány évvel később szentelték püspökké, más források szerint nesztoriánus katholikosszá, Ktésiphónban (Tizpon), Szászánida székvárosban.

[63] P’awstos Buzand krónikájának keletkezési körülményeiről csak feltételezésekbe tudunk bocsátkozni. Valószínűnek tűnik, hogy a 5. század végén állították össze P’awstos Buzandac’i neve alatt.: P’awstos Buzand: Patmut’iwn Hayoc’. Venetik, 1933. (P’awstos Buzand: Örményország története.) III. xii, xivi, xvii, valamint IV, iii. fejezetekben.; Girk’ T’łt’oc’, 1901. 5455. p.

[64] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 70, 7273, 76, 79. p.; Garsoian, 1996. 106. p.

[65] Erről bővebben ír: Garsoian, N.: Les évechés méridionaux limitrophes de la Mésopotamie. In: Revue des études arméniennes, 1992. 3980. p.

[66] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 4851, 5269. p.; Mesrop, 1957. 104. p.; Sarkissian, 1975. 215. p.

[67] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 7880, 8184 p; Garitte, 1983. 205220. p.; Kałankatwac’i, 1983. 119, 342343. p.

[68] Sebēos, 1979. xlv. ch., 148. p.

[69] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 53. p.

[70] Garitte, 1952. 162. p.

[71] Hozzá kell tenni, hogy a levél szerzője nyilvánvalóan nem maga II. Nersēs katholikosz volt. Garitte, 1952. 163. p.

[72] ArutjunovaFidanjan, V.: ArmjaniXalkedonity na vostočnix Vizantskoi imperii. Erevan, 1980. 80., 92105., 167168., 172175. p.; ArutjunovaFidanjan, V.: Sur la probleme des provinces byzantines orientales. In: Revue des études arméniennes, 1980. 159161. p.; ArutjunovaFidanjan, V.: Some Aspects of the MilitaryAdministrative Districts and of Byzantine Administration in Armenia during the 11th Century. In: Revue des études arméniennes, 19861987. 310313. p.

[73] Egyedül I. Babgēn katholikosz második levele úgy említette meg Khalkédónt, mint ahol a nesztoriánus eretnekséget felélesztették. Girk’ T’łt’oc’, 1901. 4849. p.; Több más esetben tizenegy darab dokumentum kapcsolódik a dwini zsinatokhoz, amelyek közül kettőt II. János örmény katholikoszhoz köthetünk. E két lével mindkét esetben in concreto különbséget tett az „alávaló” (klasszikus örményül: pełc) Nestorios és a khalkédóni zsinat elítélése között. Girk’ T’łt’oc’, 1901. 53., 5657., 60., 62., 67., 79., 8081., 83. p.: A Levelek Könyve című forrásgyűjteményben II. János jeruzsálemi „ortodox” pátriárka levelében is írt arról, hogy az örmények elutasították Khalkédónt, azonban nem tett említést Nestorios kiátkozásáról. Girk’ T’łt’oc’, 1901. 253 254. p.

[74] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 41, 47, 70, 72, 79. p.

[75] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 73. p.; Mesrop, 1957. 95, 106. p.; Garsoian, 1967. 224. p.; Garsoian, 1996. 107. p.

[76] Uxt’anēs, 1871. II, iv, xvi, xix, xxiixxiii, xlv, xlviii, xlix cap.; GARSOIAN, 1996. 108. p.

[77] Saját fordítás. Girk’ T’łt’oc’, 1901. 4546. p. Ezenfelül e szövegre másutt is van még hivatkozás e forrásgyűjteményben: Girk’ T’łt’oc’, 1901. 64, 67, 83. p.

[78] Saját fordítás. Girk’ T’łt’oc’, 1901. 53, 55. p. E mondat, vagy hitvallás a Levelek Könyve című forrásgyűjteményben megtalálható másutt is: Girk’ T’łt’oc’, 1901. 67, 83. p.

[79] Du meme Mar Jacob, lettre sur la foi enyovée aux bienhereux d’Arzoun en Perse. Ed.: Abert, M. In: L’Orient Syiren, 12/2. 1962. 496., 499500., 502. p.; Chabot, J. B., ed.: Chronique de la Michel le Syrien. Paris, 1909. 382–386., 495–497. p.; Garsoian, 1996. 108. p.

[80] Saját fordítás, az idézett görög nyelvű forrásszöveg fellelhető: Actes du Concile du Chalcédoine. Ed.: Festiguere, A. Geneve, 1983. 6365. p. A két természet vagy Krisztus a két természetben problémája itt számunkra most nem lényeges, mivel az összes tanulmányozott forrás tisztán szószerint a két fiúról tesz említést. Histoire des Conciles. Ed.: HefeleLe Clerq, C. Paris, 1949. Vol. 2. 725726. p.; Sarkissian, 1975. 195–197. p.

[81] HAC’UNI, 1927. 414416. p.

[82] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 18., 11., 17., 20. p.; Van Rompay, L.: Proclus of Constantinople’s "Tomus ad Armenos" in the PostChalcedonian Tradition. In: After Chalcedon Studies in Theology and Church History. Ed.: Laga, C. Louvain, 1985. (Orientalia Lovaniensia Analecta, 18.) 425449. p.; Vardanean, A.: T’ułt’ Prokłay episkoposi aŗ surbn Sahakn hayrapet Hayoc’ ew aŗ surb Maždoc’. In: Handēs Amsorea, 1921. (Proklos pátriárka levele Szent Izsák örmény katholikoszhoz és Szent Mesrop Maštoc’-hoz.) 1225. p. Ugyanakkor I. (Szent) János (Yovhannēs Mandakuni) (478490) örmény katholikosznak tulajdonított teológiai, és krisztológiai tárgyú levelezéseit kétes értékűnek tartják. Girk’ T’łt’oc’, 1901. 2940. p.; Karekin Sarkissian (később I. Garegin néven 19951999 örmény egyházfő) meglátása szerint diofizitizmust az örmények úgy ítéltlék el, hogy dokumentumaikban meg sem említették név szerint Khalkédónt. Sarkissian, 1975. 186195. p.; Garsoian, 1996. 105. p.

[83] Garsoian, N.: The Presence of the "Armenian" Bishops at the First Five Oecumenical Councils. In: Essays presented to Joan Hussey on her Eightieth Birthday. Ed.: Chrysostomides, J. Camberley, 1988. 134137., 141–147. p.

[84] I. Babgēn katholikosz első levelében megemlített más ortodox egyházatyákat, mint például Antiokhiai Ignatiost, Alexandriai Athanasiost, Kaisareai Basileost, Nyssiai Szent Gergely, Nazianosi Szent Gergelyt, Római Juliust, Milánói Szent Ambrust (Ambrosiust), Aranyszájú Szent Jánost (Ioannés Khrysostomost), Proklos pátriárkát, Aristakēst Világosító Szent Gergely fiát, későbbi örmény katholikoszt, aki az örmény egyházat képviselte 325ben a nikaiai egyetemes zsinaton. I. Anastasios császár 508ban kiadott Typosáról, viszont I. Babgēn katholikosz mindkét levele nem tett említés. Girk’ T’łt’oc’, 1901. 4951. p.; Mesrop, 1957. 9698, 102. p.; Garsoian, 1996. 108. p.

[85] GIRK T’ŁT’OC’, 1901. 20. p.; Garsoian, 1996. 109. p.

[86] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 53. p.

[87] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 56, 60. p.; Az örmény egyház nem mindig volt összhangban a julianista tanokkal, azonban a források azt mutatják, hogy a 6. század közepén elfogadták azokat. Girk’ T’łt’oc’, 1901. 62., 6768. p.

[88] Ōrmanean, 1993. 68, 252. p.; Mesrop, 1957. 125126. p.

[89] Garsoian, 1996. 110111. p.

[90] Girk’ T’łt’oc’, 1901. 45., 51. p.; Garitte, 1952. 152154. p.

[91] Az eredeti görög szöveg saját fordítása. Euagrios: The Ecclesiastical History of Evagrius with the Scholia. Ed.: Bidez, J. Parmentier, L. Amsterdam, 1964. III. , xiv, 113. p. E mű első kiadása Londonban jelent meg 1898-ban.; Garsoian, 1996. 111. p.

[92] Zekiyan, L. B.: La rupture entre les églises géorgiennes et arméniennes au debut du VII sičcle. In: Revue des études arméniennes, 1982. 169174. p.; Garsoian, 1996. 112. p.

[93] Arpee, A.: History of the Armenian Christianity. New York, 1946. 5675. p.; Charanis, P.: The Armenians in the Byzantine Empire. Lisbon, 1963. 6265. p. Erről a periódusról lásd továbbiakban Nicholas Adontz monográfiáját: Adontz, N.: Études arméno-byzantines. Lisbon, 1965. 4573. p.; Mahé, 1993. 505507., 514520., 525. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,