Vissza a tartalomjegyzékhez

11. évfolyam 3. szám
A. D.
MMX

L’Église orthodoxe en Europe orientale au XXe siècle. Sous la direction de Christine Chaillot. Préface par le métropolite Kallistos Ware.

Paris, Les Éditions du Cerf, 2009. (Histoire religieuse de l’Europe contemporaine, 5.) 416. old.

*L’Église orthodoxe en Europe orientale au XXe siècle

A közép-kelet- európai ortodox egyházak országokra lebontott 20. századi történetét ismertető, és az információkban rendkívül gazdag mű tulajdonképpen folytatása a nyugati ortodoxiát már korábban bemutató kötetnek.[1] A kettő együttesen tanúskodik az európai ortodoxia jelenkori életerejéről, illetve mindazokról a nehézségekről és megpróbáltatásokról, amelyekben a közelmúltban, a kommunizmus évtizedei alatt hagyományos kultúrterületén része volt.

Az ortodoxiát mindjárt a 20. század elején két markáns trauma érte. Az egyik az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom, amelynek következtében a legnagyobb és legbefolyásosabb ortodox egyház egy deklaráltan ateista államhatalom fennhatósága alá került. Ez tömeges kivándorlást idézett elő, ami lehetővé tette a keleti és a nyugati keresztények kapcsolatainak elmélyítését. A másik megrázkódtatásnak a görög hadsereg 1922-es kis-ázsiai veresége tekinthető, amelyet 1923-ban egy nagyméretű lakosságcsere követett Törökország és Görögország között. Ezzel Kis-Ázsiában gyakorlatilag meg is szűnt a közel két évezredes keresztény jelenlét, ami egyben azt is jelentette, hogy a konstantinápolyi pátriárka lényegében hívők nélkül maradt. Ennek ellenére a pátriárka továbbra is megőrizte tekintélyét és elsőségét, hiszen az egyházi kánonok szerint ő „primus inter pares”, első az egyenlők között. Ugyanakkor számos ortodox egyházközség nem az egyes nemzeti egyházak, hanem az ő fennhatósága alá tartozik szerte a világban.

A második világháborút követően gyakorlatilag az egész ortodox világban Görögországot és Ciprust leszámítva a kommunizmus diadalmaskodott, ami az együttműködést is megnehezítette. A szerb, a román, a bolgár, a lengyel és a csehszlovák egyházakat üldözte ugyan az illetékes államhatalom, de az első időszak szovjet bolsevizmusával ellentétben nem annyira megsemmisíteni, hanem sokkal inkább ellenőrizni kívánta őket. Az egyetlen markáns kivétel az önmagát 1967 októberében hivatalosan is ateistának deklaráló Albánia, amely magában a kommunista táborban is sajátos helyet foglalt el. Itt a kommunizmus bukása után (1991) az ortodoxiának szinte a semmiből kellett magát újjászerveznie és újjáépítenie.

1989-ben összeomlott a kommunizmus, és egy teljesen új korszak kezdődött a közép-kelet-európai ortodox egyházak életében. Egy részük visszanyerte privilegizált helyzetét és az állami támogatást (Oroszországban és Romániában például az ortodoxia de facto államegyházi szerepet tölt be), más részük pedig az államhatalom semleges jóindulatát élvezi. A szekularizáció és a modernizáció, illetve az életszínvonal megemelkedése azonban nem hagyta érintetlenül ezeket az egyházakat sem. A templomba járók száma drasztikusan lecsökkent. Ezen még az sem változtat, hogy az egyházi intézményrendszerek behálózzák a társadalmakat, s az egyháziak befolyással bírnak a politikai vezető réteg körében. Elmondható, hogy a múlttól elvonatkoztatva, az ortodox egyházak ma mind-mind ugyanazzal a kihívással szembesülnek: megállítható-e a vallásgyakorlatnak az a fajta hanyatlása, amely a nyugati világot jellemzi. Jelzés értékű lehet például, hogy a szekularizáció Görögországban is kikezdte az egyház és az állam szoros kapcsolatát, mondhatni összefonódását. Ez egyben azt is jelenti, hogy a jövőben az ortodox egyházak mind kevésbé támaszkodhatnak az államra, s amennyiben társadalmi szereplők kívánnak maradni, akkor mindenképpen új, meggyőző és vonzó spirituális erőforrások után kell nézniük.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az ortodoxia az egységes liturgia és a tanrendszer ellenére mélységesen megosztott a joghatóság és az egyházkormányzás vonatkozásában. Ebben a megosztottságban pedig a mindenkori politikai (és nemzeti) viszonyok erőteljesen tükröződnek. Így például 1870 és 1945 között szünetelt a kapcsolat a bolgár egyház és a konstantinápolyi pátriárka között; az 1967-ben felállított makedón egyház önállóságát (autokefália) a mai napig nem ismerte el a többi ortodox egyház, mert az a szerb egyház hozzájárulása nélkül jött létre; 1995-1996 óta kiéleződött a feszültség a konstantinápolyi pátriárka által elismert észt autonóm egyház, illetve a moszkvai pátriárka fennhatósága alatt maradt egyházközségek és kolostorok között; a moldáviai ortodoxia pedig szintén megosztott Moszkva és Bukarest között. A 20. század folyamán a konstantinápolyi pátriárka több alkalommal is megkísérelte az egység irányába mutató együttműködés megszervezését (1923, 1930, 1961, 1990, 1993) – sikertelenül. A kudarc oka kétséget kizáróan azzal magyarázható, hogy a közép-kelet-európai ortodox egyházakban nagyon markánsan jelen van a nacionalizmus. Elmondható, hogy nem annyira az ortodoxia, hanem sokkal inkább a nemzeti jelleg a meghatározó. Pedig hosszabb távon a plurális, multikulturális és szekularizált társadalmakban ez már nem igazán lesz fenntartható.[2]

Újabban az ortodox egyházi vezetők mintha kezdenék felismerni, hogy a mai idők másfajta hozzáállást és megközelítést követelnek. Ez olvasható ki abból a tanácskozásból, amelyre 2008. október 10. és 12. között került sor Isztambulban. Nyilatkozatukban ugyanis hangsúlyozták, hogy a teológiai (más keresztényekkel) és a vallásközi (judaizmus-sal és iszlámmal folytatott) párbeszéden túlmenően erőfeszítéseket kell tenni a múltból megörökölt ortodoxok közötti etnikai, nemzeti és ideológiai konfliktusok mérséklésére.[3] Ugyanakkor kezdeményezték egy összortodox zsinat előkészítését célzó konzultációk elindítását. Ebben vélelmezhetően az is szerepet játszik, hogy Közép-Kelet-Európát egyrészt a katolikus egyház, másrészt pedig főképpen a legkülönbözőbb amerikai protestáns felekezetek és irányzatok egyfajta missziós területnek tekintik, ami nem kevés konfliktust és feszültséget eredményez.

Az olvasó az előszóban felvázolt általános áttekintés után egyenként, mintegy önálló tanulmányok révén ismerkedik meg értelemszerűen csak röviden az egyes országok (összesen 19) ortodox egyházaival, sajátságos helyzetükkel és problémáikkal. Ezzel az összefoglalással a könyv lényegében azt is lehetővé teszi, hogy az ortodoxok egymást is jobban megismerjék. Ennek érdekében a szerkesztő kifejezetten kérte a szerzőktől akik elsősorban történészek és/vagy magas egyházi vezetők, saját hazájukban mindenképpen az ortodoxia ismerői, szakértői[4] , hogy kerüljék a polémiát, és lehetőleg törekedjenek az objektivitásra.

A tanulmányok sorát amelyek többsége hasznos, a további tájékozódást elősegítő szakirodalmi kiegészítést is tartalmaz természetesen a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkátus 20. századi története nyitja meg. Andreas Nanakis az egyes pátriárkák rövid életrajzán és tevékenységén keresztül mutatja be az elmúlt évszázad jelentősebb történéseit. Ezt követi a görögországi (Gregorios D. Papathomas), a ciprusi (Andreas Mitsides), a bolgár (Todor Sabev), a szerb (Predrag Puzović), az albán (Anastasios [Yanoulatos]), a román (Mircea Păcurariu), a moldáviai (Emil Dragnev), a magyarországi (Kiss Etele), az együtt tárgyalt csehországi és szlovákiai (Christophe Pulec, Georges Stránský), a lengyelországi (Antoni Mironowicz), a balti államokbeli, vagyis az észtországi, a lettországi és a litvániai (Alexander Gavrilin, Baiba Pazane), a fehéroroszországi (Feodor Krivonos), az ukrajnai (Sophia Senyk), az orosz (Mikhail Vitalievich Chkarovski), valamint a grúziai (Zaza Abashidzé) ortodox egyházak történetének korszakokra bontott bemutatása.

Esetenként (például Bulgária, a szerb ortodox egyház, Albánia, Románia, Moldávia, Magyarország, Csehország és Szlovákia, Lengyelország, Észtország, Lettország, Litvánia és Grúzia vonatkozásában) az egyes tanulmányok tágabb történeti ismertetőt is tartalmaznak, hogy az olvasó kontextusba ágyazottan szemlélhesse, s ezáltal jobban értse a 20. század történéseit. Egyes szerzők pedig (például Nanakis, Sabev, Păcurariu) arra is figyelmet fordítanak, hogy az adott ország (például Törökország, Bulgária, Románia, Csehország és Szlovákia) szélesebb körű vallási/felekezeti demográfiai helyzetét is vázolják.[5] Bulgária esetében hasonlóképpen rövid alfejezet tárgya az állam és az egyház viszonya, a demokráciára való nyitottság és a demokratizálódás, valamint a diaszpóra kérdése. Az Albániát, illetve Csehországot és Szlovákiát ismertető fejezetek szerzői kitérnek az ortodox egyház szociális és nevelési tevékenységére is.

Ebben, a magyarázó szójegyzékkel és a szerzők életrajzával záruló, összességében véve informatívnak mondható kötetben a maga döbbenetes tárgyi tévedéseivel és zavarosságával a magyar ortodoxiát ismertető Kiss Etele tanulmánya (amelyet, a szerkesztő szavait értelmezve, eredetileg angolul írt, s azt fordították franciára[6]) különleges kivétel. Elmondható, hogy a hozzá nem értés iskolapéldája. Ez úgy is értelmezhető, hogy Magyarország az egyetlen ország, ahol a szerkesztőnek fogalma nem volt arról, hogy kit is kérhetne fel szerzőnek. Ennek oka is egyszerű. A témának nincs semmiféle szakirodalma sem magyar, sem pedig nemzetközi vonatkozásban , ahogy az egyébként a Kiss Etele által megadott bibliográfiából is világosan látszik.

A magyar tanulmány problémássága, megközelítésének különlegessége akkor válik igazán nyilvánvalóvá, ha azt összehasonlítjuk a román szerző ideologikus, ellenben a román ortodoxiát rendkívül kedvező színben feltüntető írásával. Az akadémikus M. Păcurariu, szebeni teológiai professzor ugyanis mindent kerül, ami bármiféle árnyékot is vethetne a Román Ortodox Egyházra. Annál is inkább, mivel számára kétség sem fér ahhoz, hogy a román kereszténység apostoli eredetű (András apostol alapította, akit történetesen Konstantinápoly is magának vindikál). Ennek függvényében például szót sem ejt a két világháború között az ortodoxia és az antiszemita Vasgárda mozgalom szoros személyi és ideológiai összefonódásáról,[7] átsiklik a második világháború évein (és ezzel együtt a román hadseregnek a Szovjetunió ellen viselt hadjáratán, illetve a zsidóellenes pogromokon[8]), a kommunizmus évtizedei alatt pedig az ortodox egyházat egyértelműen mellőzött, ellenőrzött és üldözött egyháznak tünteti fel. Érthető, hogy nem taglalja az ortodoxia szerepét sem a görög katolikus egyház felszámolásában, sem pedig a román nemzeti-kommunista ideológia kidolgozásában és propagálásában.[9] Kérdés azonban, honnan veszi azt a meggyőződését, hogy a román ortodox egyház akár az összeurópai társadalmat erkölcsileg megújító erővé is válhat.

A valóságot nem ismerő olvasóban mindenképpen pozitív benyomást keltő román tanulmánnyal ellentétben Kiss Etele egy teljesen más, enyhén szólva bizarr képet fest a magyar ortodoxiáról. Egyébként ő az egyetlen, aki név szerint is megköszöni mások (Bugár István, Perczel István, Sasvári László, Vukovics Koszta) segítségét, mintha a felelősséget is szeretné megosztani a felsorolt személyekkel.

A magyar szerző már írása elején jelzi, hogy tanulmánya jelentős forráskutatáson és a másodlagos szakirodalom feldolgozásán alapszik. Ez azonban nem tükröződik sem a tartalomban (amely hemzseg a csúsztatásoktól és a leegyszerűsítésektől), sem pedig a bibliográfiában.[10]

A magyarországi ortodoxia bemutatásának kiindulópontját az 1868. évi IX. törvénycikk jelenti (ez a tanulmányban az „1868-as törvény 9. cikkelyeként” jelenik meg), amely a görög-keleti vallás intézményrendszerét és gyakorlatát szabályozta.[11] A magyar történelmet kevésbé (vagy egyáltalán nem) ismerő francia olvasó számára azonban vélelmezhetően érthetetlen, hogy ezek miért szerb és román ortodox egyházak. Azt pedig végképp nem tudja meg, hogy 1864-ig a román ortodoxok egyházjogilag a szerb ortodox egyházi intézményrendszerhez tartoztak. Arról nem is beszélve, hogy a magyar művészettörténész tollából visszaköszön például a román propaganda: az ortodox egyházi vezetők egyházuk és nemzetük autonómiájáért küzdöttek az állami ellenőrzést szorgalmazó magyar politikusokkal szemben. Az pedig teljes mértékben értelmezhetetlen, hogy „a román nacionalisták Erdély autonómiáját óhajtották, és – amennyiben lehetséges – minden románok egységét a Habsburg Monarchia és Románia között megvalósuló egyfajta szövetségi államszervezetben, de Magyarországtól mindenképpen függetlenül”. (193. p.) Az sem egészen világos, hogy az 1900-as évek környékén, a budapesti „Elszenderülés” templom kapcsán, miért kerültek konfliktusba a román ortodoxok az elmagyarosodott görög ortodoxokkal. A 20. század elején Kárpátalján kibontakozó ortodox misszió kapcsán pedig talán érdemes lett volna annak politikai hátterére és célkitűzéseire (russzofilia) is nagyobb hangsúlyt fektetni.[12]

Összességében elmondható, hogy Kiss Etele néhány oldal terjedelemben, nem annyira egy összeszedett és strukturált történeti felvezetést kínál, hanem főképpen dualizmus-korabeli ortodox mozaikkockákat rak össze, amelyek nem adnak semmiféle képet az olvasónak. Ezt követően a két világháború közötti, konfliktusokkal telített[13] időszakról ír. Szerinte a magyar ortodoxok ekkor kerültek többségbe (15 554). Ellenben az 1920-as népszámlálás azt mutatja, hogy csupán harmadikok voltak nagyságrendileg, az 50 990 ortodoxból ugyanis 35,7% román, 31,2% szerb és csak 26,8% magyar. Mindezek fényében érthetetlen, hogy a magyar ortodox egyház megszervezésén fáradozó Boross Gézának és Németh Istvánnak a szerző miért tulajdonít soviniszta propagandatevékenységet. Vélelmezhetően azért, mert kritikátlanul átvette  az 1991-es szerb egyházi forrás  megítélését, amelyre egyébként az egész alfejezetet alapozza. Hiszen a korabeli budai szerb püspök, Zubkovics György volt a leginkább ellenérdekelt ebben a kezdeményezésben.

Hasonlóképpen tévedés, hogy Ghenadie Gh. Bogoevici román ortodox pap Bukarestből irányította volna a magyarországi egyházközségeket. Valójában Budapesten tevékenykedett. Az 1932-ben felállított román ortodox esperességet pedig a magyar állam nem ismerte el.[14] A ruszinok már fél évszázaddal a románok előtt (vagyis 1646-ban, az ungvári unió révén) görög katolikusokká lettek. Az unióval kapcsolatosan nem igazán lehet „kényszerítésről” beszélni, még akkor sem, ha annak volt egy nyilvánvaló politikai dimenziója. Az unió azonban nem a magyar királyság, hanem a Habsburg uralkodóház politikájának a része. Magyar ortodoxok pedig nem vettek részt az unióban, mert egyszerűen nem léteztek! A modern kori magyar ortodoxia alapjait az 1930-as években a „görög alapítású görög keleti magyar egyházközségek” kezdték el lefektetni. Vajon miért nevezi ezeket „görög-vlah” eredetűeknek?

Érdekes az a megközelítés is, ahogy a második világháború elején a Kárpátaljára, Vajdaságba és Észak-Erdélybe bevonuló magyar csapatokat Kiss Etele „megszállóknak” minősíti. Ennek fényében azonban érthető, hogy azt taglalja: miként akarták a románokat (például Sepsiszentgyörgyön) erővel belekényszeríteni a magyar ortodox egyházba. A második világháborút követően egy új ortodox egyházi joghatóság jelent meg Magyarországon: a moszkvai pátriárka. Ennek következtében a kánonjogilag rendezetlen ortodox egyházközségek (összesen 8) a Magyar Ortodox Adminisztratúrába tömörülve moszkvai fennhatóság alá kerültek (1949 és 1955 között), ami teljesen összhangban volt a korabeli politikai állapotokkal. Ezt azért érdemes lett volna jobban kidomborítani.

A szerzőnek az is felróható, hogy a rendszerváltást követő időszakot összefolyatja a kommunista időszakkal, s lényegében a moszkvai joghatósági szálat viszi tovább mindenféle kronológiai sorrend nélkül. Ily módon még a magyar olvasó sem igazán érti, hogy 1997-ben milyen megtérők okoztak konfliktust a pesti „Elszenderülés” templomban, és egyáltalán miért kellett őket onnan kiűzni?

Ettől függetlenül nagyjából világos, hogy jelen pillanatban vannak Moszkvához (Magyar Ortodox Egyházmegye[15]) és Konstantinápolyhoz (magyarországi exarchátus[16]) tartozó, illetve szerb, román és bolgár ortodoxok Magyarországon. Egyházi életükről, egymással és más egyházakkal való kapcsolataikról azonban gyakorlatilag semmit nem tud meg az olvasó.

Kiss Etele szerkezetileg rosszul felépített és tartalmában hiányos tanulmánya azt teszi nyilvánvalóvá, hogy a magyarországi ortodoxia története a hazai egyháztörténeti kutatás egyik markáns fehér foltja. Szomorú, hogy mindennek egy francia nyelvű tanulmánykötetben megjelent írás kapcsán kellett ilyen világosan kiderülnie.

(ismerteti: Jakab Attila)

 

Jegyzetek



[1] Ld.: Histoire de l’Église orthodoxe en Europe occidentale au XXe siècle. Ed.: Chaillot, Christine. Paris, 2005. (angol fordítása: 2006.)

[2] Ld. pl.: Tanase, L. D.: Pluralisation religieuse et société en Roumanie. Bern – Berlin, etc., 2008. (Publications Universitaires Européennes. Série XXII: Sociologie, Vol. 422.) Rec.: Jakab Attila. In: Athanasiana, 2009. n° 30. 257-259. p.; Stan, Lavinia Turcescu, Lucian: Religion and Politics in Post-Communist Romania. Oxford New York, 2007. (Religion and Global Politics Series) Rec. Jakab Attila: Vallás és politika a posztkommunista Romániában. In: Klió, 2009. 3. sz. 112-119. p.

[3] Ld. Orthodoxie. L’Information orthodoxe sur Internet. Online: www.orthodoxie.com – 2010. június.

[4] Egyetlen kivétel épp a magyarországi ortodoxiának szentelt fejezet szerzője, Kiss Etele művészettörténész, akinek a témában nem igazán van értékelhető tudományos teljesítménye. Ez pedig erőteljesen rányomja a bélyegét a tanulmányára.

[5] A beidegződések továbbélésének érdekes példája a román M. Păcurariu, aki a romániai vallásfelekezetek nagyságrendjét és nemzetiségi összetételét ismertetve a római katolikusok illetve a reformátusok vonatkozásában szétválasztja a magyarokat és a székelyeket, ellenben teljesen megfeledkezik a románokról, mintha román római katolikusok nem is léteznének az országban. Elképzelhető, hogy a moldvai és havasalföldi (csángó) katolikusokat is egyszerűen magyaroknak tekinti. Akkor pedig teljesen érthetetlen, hogy az illetékes egyházi vezetés miért ragaszkodik annyira a kizárólagos román liturgikus nyelvhasználathoz.

[6] Ebben az a meglepő, hogy saját életrajza szerint az ELTÉ-n 1987 és 1993 között francia nyelvet is tanult. Elvileg tehát akár franciául is megírhatta volna a tanulmányát.

[7] Ld. pl.: Jakab Attila: A román ortodox egyház, az állam és a társadalom a ’30-as években. In: Klió, 2008. 4. sz. 46-51. p.

[8] Ld. pl.: Iancu, Carol: La Shoah en Roumanie. Les Juifs sous le régime d’Antonescu (1944-1944). Documents diplomatiques français inédits. Montpellier, 2000. (Sem, études juives et hébraïques, 8) (2. kiad.); Carp, Matatias: Cartea neagra. Le livre noir de la destruction des Juifs de Roumanie (1940-1944). Traduit du roumain, annoté et présenté par Alexandra Laignel-Lavastine. (Médiations.) Paris, 2009.

[9] Ld. pl.: Gillet, Olivier: Religion et nationalisme. L’idéologie de l’Église Orthodoxe Roumaine sous le régime communiste. Préface de Hervé Hasquin. Bruxelles, 1997. (Spiritualités et pensées libres); Jakab Attila: Vallás és nacionalizmus. In: Pro Minoritate, 1997. 3-4. sz. 170-185. p.

[10] Kiss Etele szemmel láthatólag nem ismeri az alábbi átfogó munkát: Magyarország a XX. században. II. köt. Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság. Szekszárd, 1997. 285-463. p. (Egyházak és felekezetek c. fejezet.) (Ld.: Magyar Elektronikus Könyvtár: http://mek.niif.hu/02100/02185/html/235.html – 2010. június.

[11] Ezer év törvényei, 1000-2003. Online: http://www.1000ev.hu – 2010. június.

[12] Ld.: Botlik József: Hármas kereszt alatt. Görög katolikusok Kárpátalján az ungvári uniótól napjainkig. (1646–1997) Bp., 1997. 182-188. p.; Gönczi Andrea: Ruszin skizmatikus mozgalom a XX. század elején. Ungvár – Beregszász, 2007.; : Ruszin skizmamozgalom a XX. század elején. In: Vallás és etnikum Közép-Európában. Tanulmányok. Szerk.: Kupa László. Pécs, 2008. 165-177. p.

[13] Mind a konstantinápolyi, mind pedig a belgrádi pátriárka igényt tartott a magyarországi joghatóságra.

[14] Felmerül a kérdés, hogy Kiss Etele olvasta egyáltalán a bibliográfiában említett, és a kérdésre vonatkozó tanulmányt: Berényi Mária: Román ortodox egyház a két világháború közötti Magyarországon. In: Annales 1996. Institutul de Cercetări al Românilor din Ungaria. Giula [Gyula], 1996. 7-49. p.

[15] Magyar Ortodoxia. A Magyar Ortodox Egyházmegye honlapja: http://magyarorthodoxia.org – 2010. június.

[16] A Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Exarchátusának honlapja: http://www.patriarchatus.hu – 2010. június.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,