A közép-kelet- európai ortodox egyházak országokra lebontott
20. századi történetét ismertető, és az információkban rendkívül gazdag mű
tulajdonképpen folytatása a nyugati ortodoxiát már korábban bemutató kötetnek.[1] A
kettő együttesen tanúskodik az európai ortodoxia jelenkori életerejéről,
illetve mindazokról a nehézségekről és megpróbáltatásokról, amelyekben a
közelmúltban, a kommunizmus évtizedei alatt hagyományos kultúrterületén része
volt. Az ortodoxiát mindjárt a 20.
század elején két markáns trauma érte. Az egyik az 1917-es oroszországi
bolsevik forradalom, amelynek következtében a legnagyobb és legbefolyásosabb
ortodox egyház egy deklaráltan ateista államhatalom fennhatósága alá került. Ez
tömeges kivándorlást idézett elő, ami lehetővé tette a keleti és a nyugati
keresztények kapcsolatainak elmélyítését. A másik megrázkódtatásnak a görög
hadsereg 1922-es kis-ázsiai veresége tekinthető, amelyet 1923-ban egy
nagyméretű lakosságcsere követett Törökország és Görögország között. Ezzel
Kis-Ázsiában gyakorlatilag meg is szűnt a közel két évezredes keresztény
jelenlét, ami egyben azt is jelentette, hogy a konstantinápolyi pátriárka
lényegében hívők nélkül maradt. Ennek ellenére a pátriárka továbbra is
megőrizte tekintélyét és elsőségét, hiszen az egyházi kánonok szerint ő „primus inter pares”, első az egyenlők
között. Ugyanakkor számos ortodox egyházközség nem az egyes nemzeti egyházak,
hanem az ő fennhatósága alá tartozik szerte a világban. A második világháborút követően
gyakorlatilag az egész ortodox világban – Görögországot és Ciprust leszámítva
– a kommunizmus diadalmaskodott, ami az együttműködést is megnehezítette.
A szerb, a román, a bolgár, a lengyel és a csehszlovák egyházakat üldözte ugyan
az illetékes államhatalom, de – az első időszak szovjet bolsevizmusával
ellentétben – nem annyira megsemmisíteni, hanem
sokkal inkább ellenőrizni kívánta őket. Az egyetlen markáns kivétel az önmagát
1967 októberében hivatalosan is ateistának deklaráló Albánia, amely magában a
kommunista táborban is sajátos helyet foglalt el. Itt a kommunizmus bukása után
(1991) az ortodoxiának szinte a semmiből kellett magát újjászerveznie és
újjáépítenie. 1989-ben összeomlott a
kommunizmus, és egy teljesen új korszak kezdődött a közép-kelet-európai ortodox
egyházak életében. Egy részük visszanyerte privilegizált helyzetét és az állami
támogatást (Oroszországban és Romániában például az ortodoxia de facto államegyházi szerepet tölt
be), más részük pedig az államhatalom semleges jóindulatát élvezi. A
szekularizáció és a modernizáció, illetve az életszínvonal megemelkedése
azonban nem hagyta érintetlenül ezeket az egyházakat sem. A templomba járók
száma drasztikusan lecsökkent. Ezen még az sem változtat, hogy az egyházi
intézményrendszerek behálózzák a társadalmakat, s az egyháziak befolyással
bírnak a politikai vezető réteg körében. Elmondható, hogy a múlttól
elvonatkoztatva, az ortodox egyházak ma mind-mind ugyanazzal a kihívással
szembesülnek: megállítható-e a vallásgyakorlatnak az a fajta hanyatlása, amely
a nyugati világot jellemzi. Jelzés értékű lehet például, hogy a szekularizáció
Görögországban is kikezdte az egyház és az állam szoros kapcsolatát, mondhatni
összefonódását. Ez egyben azt is jelenti, hogy a jövőben az ortodox egyházak
mind kevésbé támaszkodhatnak az államra, s amennyiben társadalmi szereplők
kívánnak maradni, akkor mindenképpen új, meggyőző és vonzó spirituális
erőforrások után kell nézniük. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy
az ortodoxia – az egységes liturgia és a
tanrendszer ellenére – mélységesen megosztott a
joghatóság és az egyházkormányzás vonatkozásában. Ebben a megosztottságban
pedig a mindenkori politikai (és nemzeti) viszonyok erőteljesen tükröződnek.
Így például 1870 és 1945 között szünetelt a kapcsolat a bolgár egyház és a
konstantinápolyi pátriárka között; az 1967-ben felállított makedón egyház önállóságát
(autokefália) a mai napig nem ismerte el a többi ortodox egyház, mert az a
szerb egyház hozzájárulása nélkül jött létre; 1995-1996 óta kiéleződött a
feszültség a konstantinápolyi pátriárka által elismert észt autonóm egyház,
illetve a moszkvai pátriárka fennhatósága alatt maradt egyházközségek és
kolostorok között; a moldáviai ortodoxia pedig szintén megosztott Moszkva és
Bukarest között. A 20. század folyamán a konstantinápolyi pátriárka több alkalommal
is megkísérelte az egység irányába mutató együttműködés megszervezését (1923,
1930, 1961, 1990, 1993) – sikertelenül. A kudarc oka kétséget kizáróan azzal magyarázható,
hogy a közép-kelet-európai ortodox egyházakban nagyon markánsan jelen van a
nacionalizmus. Elmondható, hogy nem annyira az ortodoxia, hanem sokkal inkább a
nemzeti jelleg a meghatározó. Pedig hosszabb távon a plurális, multikulturális
és szekularizált társadalmakban ez már nem igazán lesz fenntartható.[2] Újabban az ortodox egyházi vezetők
mintha kezdenék felismerni, hogy a mai idők másfajta hozzáállást és megközelítést
követelnek. Ez olvasható ki abból a tanácskozásból, amelyre 2008. október 10.
és 12. között került sor Isztambulban. Nyilatkozatukban ugyanis hangsúlyozták,
hogy a teológiai (más keresztényekkel) és a vallásközi (judaizmus-sal és
iszlámmal folytatott) párbeszéden túlmenően erőfeszítéseket kell tenni a
múltból megörökölt ortodoxok közötti etnikai, nemzeti és ideológiai
konfliktusok mérséklésére.[3]
Ugyanakkor kezdeményezték egy összortodox zsinat előkészítését célzó
konzultációk elindítását. Ebben vélelmezhetően az is szerepet játszik, hogy
Közép-Kelet-Európát egyrészt a katolikus egyház, másrészt pedig főképpen a legkülönbözőbb
amerikai protestáns felekezetek és irányzatok egyfajta missziós területnek
tekintik, ami nem kevés konfliktust és feszültséget eredményez. Az olvasó az előszóban felvázolt
általános áttekintés után egyenként, mintegy önálló tanulmányok révén ismerkedik
meg – értelemszerűen csak röviden – az egyes országok (összesen 19) ortodox egyházaival, sajátságos helyzetükkel
és problémáikkal. Ezzel az összefoglalással a könyv lényegében azt is lehetővé
teszi, hogy az ortodoxok egymást is jobban megismerjék. Ennek érdekében a
szerkesztő kifejezetten kérte a szerzőktől – akik elsősorban történészek
és/vagy magas egyházi vezetők, saját hazájukban mindenképpen az ortodoxia
ismerői, szakértői[4] –, hogy kerüljék a polémiát, és lehetőleg törekedjenek az
objektivitásra. A tanulmányok sorát – amelyek többsége hasznos, a további tájékozódást elősegítő
szakirodalmi kiegészítést is tartalmaz – természetesen a konstantinápolyi
ökumenikus pátriárkátus 20. századi története nyitja meg. Andreas Nanakis az
egyes pátriárkák rövid életrajzán és tevékenységén keresztül mutatja be az
elmúlt évszázad jelentősebb történéseit. Ezt követi a görögországi (Gregorios
D. Papathomas), a ciprusi (Andreas Mitsides), a bolgár (Todor Sabev), a szerb
(Predrag Puzović), az albán (Anastasios
[Yanoulatos]), a román (Mircea Păcurariu), a moldáviai (Emil
Dragnev), a magyarországi (Kiss Etele), az együtt tárgyalt csehországi és
szlovákiai (Christophe Pulec, Georges Stránský), a lengyelországi (Antoni
Mironowicz), a balti államokbeli, vagyis az észtországi, a lettországi és a
litvániai (Alexander Gavrilin, Baiba Pazane), a fehéroroszországi (Feodor
Krivonos), az ukrajnai (Sophia Senyk), az orosz (Mikhail Vitalievich
Chkarovski), valamint a grúziai (Zaza Abashidzé) ortodox egyházak történetének
korszakokra bontott bemutatása. Esetenként (például Bulgária, a
szerb ortodox egyház, Albánia, Románia, Moldávia, Magyarország, Csehország és
Szlovákia, Lengyelország, Észtország, Lettország, Litvánia és Grúzia vonatkozásában)
az egyes tanulmányok tágabb történeti ismertetőt is tartalmaznak, hogy az
olvasó kontextusba ágyazottan szemlélhesse, s ezáltal jobban értse a 20. század
történéseit. Egyes szerzők pedig (például Nanakis, Sabev, Păcurariu) arra is figyelmet fordítanak, hogy az adott ország (például
Törökország, Bulgária, Románia, Csehország és Szlovákia) szélesebb körű vallási/felekezeti
demográfiai helyzetét is vázolják.[5]
Bulgária esetében hasonlóképpen rövid alfejezet tárgya az állam és az egyház
viszonya, a demokráciára való nyitottság és a demokratizálódás, valamint a
diaszpóra kérdése. Az Albániát, illetve Csehországot és Szlovákiát ismertető
fejezetek szerzői kitérnek az ortodox egyház szociális és nevelési tevékenységére
is. Ebben, a magyarázó szójegyzékkel
és a szerzők életrajzával záruló, összességében véve informatívnak mondható
kötetben a maga döbbenetes tárgyi tévedéseivel és zavarosságával a magyar
ortodoxiát ismertető Kiss Etele tanulmánya (amelyet, a szerkesztő szavait
értelmezve, eredetileg angolul írt, s azt fordították franciára[6])
különleges kivétel. Elmondható, hogy a hozzá nem értés iskolapéldája. Ez úgy is
értelmezhető, hogy Magyarország az egyetlen ország, ahol a szerkesztőnek fogalma
nem volt arról, hogy kit is kérhetne fel szerzőnek. Ennek oka is egyszerű. A témának
nincs semmiféle szakirodalma – sem magyar, sem pedig nemzetközi
vonatkozásban –, ahogy az egyébként a Kiss Etele
által megadott bibliográfiából is világosan látszik. A magyar tanulmány problémássága,
megközelítésének különlegessége akkor válik igazán nyilvánvalóvá, ha azt összehasonlítjuk
a román szerző ideologikus, ellenben a román ortodoxiát rendkívül kedvező
színben feltüntető írásával. Az akadémikus M. Păcurariu, szebeni teológiai
professzor ugyanis mindent kerül, ami bármiféle árnyékot is vethetne a Román Ortodox
Egyházra. Annál is inkább, mivel számára kétség sem fér ahhoz, hogy a román
kereszténység „apostoli” eredetű (András apostol alapította, akit történetesen Konstantinápoly
is magának vindikál). Ennek függvényében például szót sem ejt a két világháború
között az ortodoxia és az antiszemita Vasgárda mozgalom szoros személyi és
ideológiai összefonódásáról,[7]
átsiklik a második világháború évein (és ezzel együtt a román hadseregnek a
Szovjetunió ellen viselt hadjáratán, illetve a zsidóellenes pogromokon[8]),
a kommunizmus évtizedei alatt pedig az ortodox egyházat egyértelműen mellőzött,
ellenőrzött és üldözött egyháznak tünteti fel. Érthető, hogy nem taglalja az
ortodoxia szerepét sem a görög katolikus egyház felszámolásában, sem pedig a
román nemzeti-kommunista ideológia kidolgozásában és propagálásában.[9]
Kérdés azonban, honnan veszi azt a meggyőződését, hogy a román ortodox egyház
akár az összeurópai társadalmat erkölcsileg megújító erővé is válhat. A valóságot nem ismerő olvasóban
mindenképpen pozitív benyomást keltő román tanulmánnyal ellentétben Kiss Etele
egy teljesen más, enyhén szólva bizarr képet fest a magyar ortodoxiáról.
Egyébként ő az egyetlen, aki név szerint is megköszöni mások (Bugár István,
Perczel István, Sasvári László, Vukovics Koszta) segítségét, mintha a felelősséget
is szeretné megosztani a felsorolt személyekkel. A magyar szerző már írása elején
jelzi, hogy tanulmánya jelentős forráskutatáson és a másodlagos szakirodalom
feldolgozásán alapszik. Ez azonban nem tükröződik sem a tartalomban (amely
hemzseg a csúsztatásoktól és a leegyszerűsítésektől), sem pedig a bibliográfiában.[10] A magyarországi ortodoxia
bemutatásának kiindulópontját az 1868. évi IX. törvénycikk jelenti (ez a tanulmányban
az „1868-as törvény 9. cikkelyeként” jelenik meg), amely a görög-keleti vallás
intézményrendszerét és gyakorlatát szabályozta.[11]
A magyar történelmet kevésbé (vagy egyáltalán nem) ismerő francia olvasó
számára azonban vélelmezhetően érthetetlen, hogy ezek miért szerb és román
ortodox egyházak. Azt pedig végképp nem tudja meg, hogy 1864-ig a román
ortodoxok egyházjogilag a szerb ortodox egyházi intézményrendszerhez tartoztak.
Arról nem is beszélve, hogy a magyar művészettörténész tollából visszaköszön
például a román propaganda: az ortodox egyházi vezetők egyházuk és nemzetük
autonómiájáért küzdöttek az állami ellenőrzést szorgalmazó magyar
politikusokkal szemben. Az pedig teljes mértékben értelmezhetetlen, hogy „a
román nacionalisták Erdély autonómiáját óhajtották, és – amennyiben lehetséges
– minden románok egységét a Habsburg Monarchia és Románia között megvalósuló
egyfajta szövetségi államszervezetben, de Magyarországtól mindenképpen
függetlenül”. (193. p.) Az sem egészen világos, hogy az 1900-as évek környékén,
a budapesti „Elszenderülés” templom kapcsán, miért kerültek konfliktusba a
román ortodoxok az elmagyarosodott görög ortodoxokkal. A 20. század elején
Kárpátalján kibontakozó ortodox misszió kapcsán pedig talán érdemes lett volna
annak politikai hátterére és célkitűzéseire (russzofilia) is nagyobb hangsúlyt
fektetni.[12] Összességében elmondható, hogy
Kiss Etele néhány oldal terjedelemben, nem annyira egy összeszedett és strukturált
történeti felvezetést kínál, hanem főképpen dualizmus-korabeli ortodox
mozaikkockákat rak össze, amelyek nem adnak semmiféle képet az olvasónak. Ezt
követően a két világháború közötti, konfliktusokkal telített[13]
időszakról ír. Szerinte a magyar ortodoxok ekkor kerültek többségbe
(15 554). Ellenben az 1920-as népszámlálás azt mutatja, hogy csupán
harmadikok voltak nagyságrendileg, az 50 990 ortodoxból ugyanis 35,7%
román, 31,2% szerb és csak 26,8% magyar. Mindezek fényében érthetetlen, hogy a
magyar ortodox egyház megszervezésén fáradozó Boross Gézának és Németh
Istvánnak a szerző miért tulajdonít soviniszta propagandatevékenységet.
Vélelmezhetően azért, mert kritikátlanul átvette az 1991-es szerb egyházi forrás megítélését, amelyre egyébként az egész
alfejezetet alapozza. Hiszen a korabeli budai szerb püspök, Zubkovics György
volt a leginkább ellenérdekelt ebben a kezdeményezésben. Hasonlóképpen tévedés, hogy
Ghenadie Gh. Bogoevici román ortodox pap Bukarestből irányította volna a magyarországi
egyházközségeket. Valójában Budapesten tevékenykedett. Az 1932-ben felállított
román ortodox esperességet pedig a magyar állam nem ismerte el.[14]
A ruszinok már fél évszázaddal a románok előtt (vagyis 1646-ban, az ungvári
unió révén) görög katolikusokká lettek. Az unióval kapcsolatosan nem igazán
lehet „kényszerítésről” beszélni, még akkor sem, ha annak volt egy nyilvánvaló
politikai dimenziója. Az unió azonban nem a magyar királyság, hanem a Habsburg
uralkodóház politikájának a része. Magyar ortodoxok pedig nem vettek részt az
unióban, mert egyszerűen nem léteztek! A modern kori magyar ortodoxia alapjait
az 1930-as években a „görög alapítású görög keleti magyar egyházközségek”
kezdték el lefektetni. Vajon miért nevezi ezeket „görög-vlah” eredetűeknek? Érdekes az a megközelítés is,
ahogy a második világháború elején a Kárpátaljára, Vajdaságba és Észak-Erdélybe
bevonuló magyar csapatokat Kiss Etele „megszállóknak” minősíti. Ennek fényében
azonban érthető, hogy azt taglalja: miként akarták a románokat (például
Sepsiszentgyörgyön) erővel belekényszeríteni a magyar ortodox egyházba. A
második világháborút követően egy új ortodox egyházi joghatóság jelent meg
Magyarországon: a moszkvai pátriárka. Ennek következtében a kánonjogilag
rendezetlen ortodox egyházközségek (összesen 8) a Magyar Ortodox
Adminisztratúrába tömörülve moszkvai fennhatóság alá kerültek (1949 és 1955
között), ami teljesen összhangban volt a korabeli politikai állapotokkal. Ezt
azért érdemes lett volna jobban kidomborítani. A szerzőnek az is felróható, hogy
a rendszerváltást követő időszakot összefolyatja a kommunista időszakkal, s
lényegében a moszkvai joghatósági szálat viszi tovább mindenféle kronológiai
sorrend nélkül. Ily módon még a magyar olvasó sem igazán érti, hogy 1997-ben milyen
megtérők okoztak konfliktust a pesti „Elszenderülés” templomban, és egyáltalán
miért kellett őket onnan kiűzni? Ettől függetlenül nagyjából
világos, hogy jelen pillanatban vannak Moszkvához (Magyar Ortodox Egyházmegye[15])
és Konstantinápolyhoz (magyarországi exarchátus[16])
tartozó, illetve szerb, román és bolgár ortodoxok Magyarországon. Egyházi életükről,
egymással és más egyházakkal való kapcsolataikról azonban gyakorlatilag semmit
nem tud meg az olvasó. Kiss Etele szerkezetileg rosszul
felépített és tartalmában hiányos tanulmánya azt teszi nyilvánvalóvá, hogy a
magyarországi ortodoxia története a hazai egyháztörténeti kutatás egyik markáns
fehér foltja. Szomorú, hogy mindennek egy francia nyelvű tanulmánykötetben megjelent
írás kapcsán kellett ilyen világosan kiderülnie. (ismerteti: Jakab Attila) Jegyzetek [1] Ld.: Histoire de l’Église orthodoxe en Europe occidentale au
XXe siècle. Ed.: Chaillot,
Christine. Paris, 2005. (angol
fordítása: 2006.) [2] Ld. pl.: Tanase,
L. D.: Pluralisation religieuse
et société en Roumanie. Bern – Berlin, etc., 2008. (Publications Universitaires
Européennes. Série XXII: Sociologie, Vol. 422.) Rec.: Jakab Attila. In: Athanasiana, 2009. n° 30. 257-259.
p.; Stan, Lavinia – Turcescu, Lucian: Religion
and Politics in Post-Communist Romania. Oxford – New York, 2007. (Religion and Global Politics
Series) Rec. Jakab Attila: Vallás és politika a
posztkommunista Romániában. In: Klió, 2009. 3. sz. 112-119. p. [3] Ld. Orthodoxie. L’Information orthodoxe sur
Internet. Online: www.orthodoxie.com – 2010. június. [4] Egyetlen kivétel épp a magyarországi ortodoxiának
szentelt fejezet szerzője, Kiss Etele művészettörténész, akinek a témában nem
igazán van értékelhető tudományos teljesítménye. Ez pedig erőteljesen rányomja
a bélyegét a tanulmányára. [5] A beidegződések továbbélésének érdekes példája a
román M. Păcurariu, aki a romániai vallásfelekezetek nagyságrendjét és nemzetiségi
összetételét ismertetve a római katolikusok illetve a reformátusok
vonatkozásában szétválasztja a magyarokat és a székelyeket, ellenben teljesen
megfeledkezik a románokról, mintha román római katolikusok nem is léteznének az
országban. Elképzelhető, hogy a moldvai és havasalföldi (csángó) katolikusokat
is egyszerűen magyaroknak tekinti. Akkor pedig teljesen érthetetlen, hogy az
illetékes egyházi vezetés miért ragaszkodik annyira a kizárólagos román
liturgikus nyelvhasználathoz. [6] Ebben az a meglepő, hogy saját életrajza szerint
az ELTÉ-n 1987 és 1993 között francia nyelvet is tanult. Elvileg tehát akár
franciául is megírhatta volna a tanulmányát. [7] Ld. pl.: Jakab
Attila: A román ortodox egyház, az állam és a társadalom a ’30-as
években. In: Klió, 2008. 4. sz. 46-51. p. [8] Ld. pl.: Iancu,
Carol: [9] Ld. pl.: Gillet,
Olivier: Religion et nationalisme. L’idéologie de l’Église Orthodoxe Roumaine
sous le régime communiste. Préface de Hervé Hasquin. Bruxelles, 1997. (Spiritualités et pensées
libres); Jakab Attila: Vallás és
nacionalizmus. In: Pro Minoritate, 1997. 3-4. sz. 170-185. p. [10] Kiss Etele szemmel láthatólag nem ismeri az alábbi
átfogó munkát: Magyarország a XX. században. II. köt.
Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek,
gazdaság. Szekszárd,
1997. 285-463. p. („Egyházak és felekezetek” c. fejezet.) (Ld.: Magyar Elektronikus
Könyvtár: http://mek.niif.hu/02100/02185/html/235.html
– 2010. június. [11] Ezer év törvényei, 1000-2003. Online: http://www.1000ev.hu – 2010. június. [12] Ld.: Botlik
József: Hármas kereszt alatt.
Görög katolikusok Kárpátalján az ungvári uniótól napjainkig. (1646–1997)
Bp., 1997. 182-188. p.; Gönczi Andrea:
Ruszin skizmatikus mozgalom a XX. század
elején. Ungvár – Beregszász, 2007.; Uő:
Ruszin skizmamozgalom a XX. század elején. In: Vallás és etnikum Közép-Európában. Tanulmányok. Szerk.: Kupa László. Pécs, 2008. 165-177. p. [13] Mind a konstantinápolyi, mind pedig a belgrádi
pátriárka igényt tartott a magyarországi joghatóságra. [14] Felmerül a kérdés, hogy Kiss Etele olvasta
egyáltalán a bibliográfiában említett, és a kérdésre vonatkozó tanulmányt: Berényi Mária: Román ortodox egyház a
két világháború közötti Magyarországon. In: Annales 1996. Institutul de Cercetări al Românilor din Ungaria. Giula [Gyula], 1996. 7-49. p. [15] Magyar Ortodoxia. A Magyar Ortodox Egyházmegye
honlapja: http://magyarorthodoxia.org
– 2010. június. [16] A Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus
Magyarországi Exarchátusának honlapja: http://www.patriarchatus.hu
– 2010. június. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |