Vissza a tartalomjegyzékhez

11. évfolyam 1. szám
A. D.
MMX

Őze Sándor:
Még egyszer a ferencesekről.
Válasz Szabó András: A magyarországi reformáció kezdete és az átmeneti korszak a reformátorok életútjának tükrében című cikkére
Egy elmélet akkor használható, ha gondolkodásra ösztönöz és új megoldási lehetőségekhez sorakoztatja fel az eddig megismert és újonnan feltárt adatokat

Egy elmélet akkor használható, ha gondolkodásra ösztönöz és új megoldási lehetőségekhez sorakoztatja fel az eddig megismert és újonnan feltárt adatokat. Fokozottan érvényes ez ott, ahol nagyon kevés friss eredményt tud felmutatnia tudomány, és a régieket kell más módszerekkel szóra bírni. Ilyen terület a korai magyarországi reformáció történet. Ahogy alakul a vizsgálati módszerek és a szemlélet keretében a diszciplína, úgy kell, hogy alakuljon egy történész viszonya egyik-másik előző tanulmányához, különösen, ha annak szereplőiről új szempontok látnak napvilágot. Ha nem hiú a kutató, akkor nem szégyelli túlhaladott gondolatait, mert tudja, hogy azok beépültek egy kutatóműhely, egy nemzeti tudomány és végső soron az egész emberiség tudáskincsébe. (Egyes elméletek elemeikben amúgy is újraélednek.) Még kevesebb szégyenre ad okot, ha a felhasznált adatokról derül ki, hogy azok tévesek, vagy kiegészítésre szorulnak.

A korai reformáció és a ferences rend szerepével kapcsolatban nemrégiben Szabó András egy bíráló cikket jelentetett meg, melyben Zoványi Jenő kutatásait igyekszik kiigazítani, és a téves szemlélet követőjeként, mint állatorvosi lovat, egyik tanulmányomat boncolja fel, és negatív példa gyanánt mutatja be:[1]

 

„Itt kell kitérnem arra a kiirthatatlanul meggyökerezett legendára, amely szerint a ferences szerzetesrend tett a legtöbbet a reformációért, mert az első reformátorok többsége korábban ennek a rendnek lett volna a tagja. […] Legutóbb Őze Sándor – Zoványi Jenő lexikonát alapul véve – egész csokrot szedett össze azokból a reformátorokból, akik szerinte a ferences rendhez kötődtek.[2] Ha egyenként végignézzük a neveket az utóbbi évtizedek szakirodalma alapján (amelyet az ötven esztendeje halott Zoványi nem ismerhetett), az érvek meglehetősen gyengének tűnnek.”

 

A „legendát” azonban így senki nem írta le. Az elmélet kimunkálója, Szűcs Jenő összefüggést látott a Dózsa-féle parasztfelkelést megelőző radikális apokaliptikus mozgalom s a reformáció között.[3] Bár nem dolgozta ki, de ő volt az, aki megvizsgálta a magyar reformátorok első hullámának névsorát, és ferenceseket talált közöttük, de ő még a következtetést sem vonta le, hogy lett volna-e köztük kapocs.[4] Szakály Ferenc ezt megtette és a reformáció első nemzedékének mezővárosi származásával kötötte össze a nézetet, az 1996-ban megjelent Mezőváros és reformáció című munkájában.[5] A könyv állításait sokan vitatták.[6] Magam is így voltam a 2002-es Ferences rendtörténeti konferencián tartott előadásomban, illetve a később megjelent összefoglalómban is.[7] Szabó András mindezzel tisztában volt, mert hasonlót mondott el a Mezőváros és reformáció-ról 2001-ben szervezett mezőtúri konferencián megfogalmazott vitacikkében ő is.[8]

Szabó András itt elmondta, hogy 20 éve kutatja a témát, engem szintén hosszú ideje foglalkoztatott változó intenzitással. Ezalatt a magyar és a nemzetközi kutatás módszertana is átalakult, érdeklődési irányai más felé mutatnak, adatokban gazdagodtunk. Sajnos az egyes konferenciák anyaga, ahol a kérdéskör terítékre került csak nagy késésekkel jelenthetett meg. Tehát ha valaki nem tudott résztvenni egy ülésszakon és nem hallhatta az ott előadottakat, akkor a megjelenéskor, amely például a Szabó András által szerkesztett mezővárosi konferencia esetében 4 év, az általam szerkesztett ferences rendtörténeti konferencia esetén 3 év volt, már lehet, hogy ma egy olyan koncepcióval vitázik, melyet már időközben a szerző is módosított.

Ez történt esetemben is. Magam 2000-ben írtam a cikket a rendtörténeti konferenciára. Sajnos Szabó András eredményeiről még akkor sem értesültem, mikor 2006-os könyvemben az elméletet finomítottam, csak a zárófejezethez tudtam a betördelt kötetbe lábjegyzetet függeszteni. 2006-ben megjelent könyvem már részben más adatsort hoz, mint a konferencia anyag, melyet Szabó elemzéséhez felhasznált. Mindezek ellenére tendenciájában az adatok többsége ugyanabba az irányba mutat, és megállapításaimon nem éreztem, és ma sem érzem, hogy lényegileg változtatni kellene. Szabó András mindezek ellenére, úgy vélem, pontatlanul olvasta el és értelmezte, illetve félreértelmezte állításaimat a ferences elméletről.

A PPKE BTK 2000-ben induló rendtörténeti konferenciák egyik alapkérdése a reformáció korával kapcsolatban éppen az volt: lehetséges-e kontinuitás a középkori rendek lelkiségtörténeti, pasztorizációs gyakorlatában illetve szellemi, eszmei kelléktárában, amelyet a kor nagy problémáinak (Magyarország esetében leginkább a török hódítás következményeinek) megválaszolására használtak, vagy gyökeres ideológiai szakítás következett be a 16. század közepétől.

Cikkeimben eddig a témával kapcsolatban mindig a török hódítás okozta sokkhatást helyeztem középpontba, és minden lelkiségi mozgalomnál illetve a reformáció elterjedésénél is a rá adott választ tartottam a legfontosabbnak a probléma felfejtésének kiindulópontjául. A lelki védelmi vonallal foglalkozó fejezet a ferencesek déli, határ menti szerepét és a „napba öltözött asszony” apokaliptikáját fejtette ki, mely az iszlám-ellenességre volt kihegyezve. (A félholdon és a kígyó fején taposó asszony.) Hangsúlyoztam, hogy a legnagyobb magyarországi rendről volt szó, leírtam szervezetüket és a rendtartomány kolostorainak irtózatos pusztulását a török hódítás fokozatos észak felé nyomulásakor – ez alkotta a cikk nagyobbik részét.

Szabó Szűcsöt idézi az apokaliptikával kapcsolatban:

 

„Szűcs Jenő kutatásai óta tudjuk, hogy a ferenceseknek nagy szerepük volt a Dózsa-féle parasztfelkelés ideológiai előkészítésében, s hogy eszméik a chiliazmus, a prófétai öntudat, s a szociális érzékenység sokban rokonították őket a reformáció képviselőivel.”[9]

 

Magam ezt nem tudtam így elfogadni, és megkérdőjeleztem:

 

„Van-e genetikus kapcsolat Dózsa paraszthadának ideológiája és a reformáció között?

Mindezek miatt nehéz elfogadni Szűcs Jenő azon érveit, amelyek a Dózsa-féle parasztháború ferences aposztatái és a reformáció között genetikus összefüggést látnak. A felkelés bukása után egy generáció elteltével sem tapasztalható semmilyen, a formációt előlegező változás. Nincsenek ellenálló, kivándorló, szektába hajló csoportok, mint a huszita mozgalmak idején. Nem nő Moldva magyar etnikuma.

Nem látjuk bizonyítottnak, hogy az obszervánsok és konventuálisok ellentéte 1514-ben kulminált volna, amely ellentétből vezeti le Szűcs azt az elméletét, miszerint a Dózsa-féle parasztháború ideológusai a szociálisan érzékeny obszerváns ág aposztata szerzetesei lettek volna.

A nagy ellentét ugyanis a XV. század közepén az obszervánsok teljes győzelmével végződött. Sorra kapták meg a konventuálisok kolostorait királyi és pápai nyomásra. Területükön, mint például Szegeden, új kolostort épített az obszerváns ág. 1497-ben a két rendi ág között megegyezés jött létre, amely nem volt végleges érvényű, mivel többször ismételték és hivatkoztak rá. Igali Fábián és Segösdi Lukács provinciális vezetésével rendi szigorításokat vezetnek be a XVI. század első évtizedében, mintául az obszervánsok szolgáltak.

1514 után tovább erősödik a folyamat. Kolostori földbirtokokat ad vissza a konventuális ág az adományozónak, majd 1516-tól ők is az obszerváns nevet használják, megkülönböztetésül ezért nevezi ezután a két provincia magát mariánusnak és szalvatoriánusnak. Lehetne mindezt úgy értelmezni, hogy az obszervánsok konventuális rendi felügyelet alá kerültek büntetésből, de nem ez látszik a következményekből. Továbbra is a konventuálisoknak kell hangsúlyozni megújulási szándékukat, úgy, hogy a másik ágat veszik példának, kiemelve az attól való különállást.

Fegyelmi kérdések mindig voltak, aposztázia is lesz az obszervánsok között a következő években is, ami nem is csoda az egyetlen dinamikusan fejlődő magyar rendnél, 1700 szerzetes esetében. Hadi prédikátorként kijelölt kötelességük a török elleni keresztes hadban részt venni. Többjüket elsodorják az események, de túlzónak látjuk azokat a következtetéseket, amelyek a magyarországi egyházszakadás előkészítőinek, felelőseinek az obszerváns rendet teszik meg.

A Dózsa-felkelés ideológusainak kikiáltott obszerváns aposztaták állítólagos vereségét hozó felkelés utáni bosszú sem hozza obszerváns kolostorok visszakerülését konventuális kézbe, mi több, míg a konventuálisok továbbra is lassan senyvednek, az épülő új kolostorok szalvatoriánusok lesznek: Gerla, Ormosd, Kőröshegy.

Nem kapcsolódik össze egyértelműen az induló reformáció szociális radikalizmusa sem az 1514-es parasztháború emlékével.

A nemességben ugyan elevenen él a Dózsa-féle keresztes had félelmetes, negatív előjelű emléke még az 1560-as években is. Nádasdy Tamás tiszttartója a korán protestáns Csányi Ákos azt írja 1555. november 26-i levelében, hogy a hajdúk csak »az fejébe isznak, hogy Szent György napját érhessék, ezernél többen lesznek, hogy Zalába sok falukból esküdtek közikbe, és hogy vadnak Zalában oly faluk kibül negyven puskás megyen közikbe, kibül én nagy gonosz felindulást várok, Székely György mását.«

A nemes származású reformátor, Melius Juhász Péter ugyanakkor azt hirdeti, hogy a zsarnokságra való rossz válasz a »körösztös had támasztása«.

A reformáció és az obszerváns ferencesség mozgalmának korai összefonódásában ellenirányú folyamatok is megfigyelhetők. A magyar ajkú reformáció törzsterületén, a huszita hagyományú és a Dózsa-felkelésben élen járó Békés megyében, Gerlán új kolostor épül, és a gyulai támogatottsága is nő.

Mindezeket erősíti az a tény, hogy a ferencesek a két király háborújában a „Dózsagyilkos” Szapolyait támogatják, valószínűleg, mert magyar ajkú, és mint erdélyi vajdát ismerik a délvidéki harcokból. A Ferdinánd-párti német ajkú Nagyszeben ezért utasítja ki a mariánusokat. A rend Szapolyai mellett áll ki, mellette vállalnak tábori papi szolgálatot. Nem tenné ezt 15 évvel a felkelés után, ha mély sérelmei lennének az egykori vajdával szemben. Az, hogy 1514-ben a parasztseregek vezetői között voltak ferencesek, természetes, hiszen Európa, illetve Magyarország legnépesebb rendjéről van szó, akik feladata a török elleni prédikáció, és akiknek a kolostorai többsége a déli és keleti régióban helyezkedett el.

 

Freier professzor, a 2002-es konferencián még hatást is feltételezett Luther kialakuló szemlélete és a ferences teológia között, nem mint elődöt aposztrofálta azt, hanem olyan eszmerendszert, mely megkerülhetetlen volt és reagálni kellett rá, elfogadni vagy vitázni vele. Én pedig mindenképpen láttam és látok eszmetörténeti kontinuitást a 15. századi ferences törökellenes apokaliptika illetve a 16. századi reformáció apokaliptikája között, méghozzá azért, mert elszenvedője és hordozója is ugyanazon délvidéki népesség volt, amely a 16. század közepi nagy török áttöréskor északra húzódott eszméivel együtt. Ők pedig leghuzamosabban és legnagyobb számban a ferences rendi szervezettől kaptak egyértelmű, előre elhatározott ideológiai befolyást és lelki vigaszt. Erről így írtam:

 

„A terület évszázados iszlám veszélyeztetettsége, kereskedő és katonaparaszti rétege multikulturális és multikonfesszionális jellege, gazdag ferences kolostorhálózata lehetővé tették a ferences apokaliptika szociális tanításának begyökereződését.

A reformáció elleni küzdelemre tehát predesztinálva volt a rend. Mindez azonban teljesen más jellegű volt, mint az eddigi eretnekek elleni küzdelmek. A rend lokális balkáni eretnek, vagy hagyományos mohamedán frontvonal helyett egy megfoghatatlan ellenséggel került szembe, amely nyugatról, a centrális helyekről támadt, és saját soraikban ütötte fel a fejét. Magyarországra először a ferencesek által kedvelt és legjobban látogatott krakkói egyetemről terjedt. Majd a 40-es évektől már Wittenberg lett a célegyetem a reformációt hirdető első nemzedéknek.”

 

A plébániahálózat, illetve a világi püspökségek sem a módszeres védekezésre, sem az esetleges aposztázia terjesztésére, valamint ennek képviseletére sem voltak képesek illetve alkalmasak, többek között éppen a világi politikával való szétválaszthatatlan kapcsolatuk miatt. (Betöltetlenek voltak a püspöki helyek, a püspökök nem otthon tartózkodnak. Nem volt alsópapi képzés, misekötelezettség, vizitáció.) Mindazt, amit a Tridentinum rendelkezései alapján majd csak Pázmány Péter tesz kötelezővé a felső országrészen, a hódolt Délvidéken pedig majd csak a török kiűzése után a 18. században. Ugyanez vonatkozott a káptalani városi iskolák és szerzetesi intézmények közötti különbségre is. Hálószerűen egységes tant és ideológiai befolyást, apokaliptikus nyelvezetet a szerzetesrendek tudtak csak kialakítani, közülük pedig a ferencesek voltak a legnépesebbek.

Folytattunk kutatást a rendtörténeti konferencia keretei között a pálosokra[10] és a domonkosokra[11] vonatkozóan is. Előbbieknek szintén nagy elterjedtségük volt Magyarországon, de jellegüknél és elhelyezkedésüknél fogva nem tölthették be azt a szerepet, mint a ferencesek. Náluk is megtalálható volt az apokaliptikus világnézet, centrumában a török hódítással, Tarnai Andor már ezelőtt 30 évvel elemezte ideológiájukat. Ők is viszonylag sokáig működtek még Magyarország területén a reformáció áttörése után is.

A domonkos rend a környező országokban jobban reprezentált. Nálunk a 13-14. században jobbára ők látták el a határ menti missziós szerepeket. A 15. századra azonban ezt egyre inkább a ferencesek képviselték. A domonkosok is jelen voltak sokáig, de mint egy elit rend, amely a városi értelmiségre hatott, ha lehet ekkor már használni ezt a szót. Szabó elismeri, hogy:

 

„Áttérések valóban voltak, s ha fellapozzuk Zoványi Jenő összefoglalását, megtaláljuk azt az 1535-ös rendi határozatot, amely arról intézkedik, miképpen kell bánni a lutheránussá lett szerzetesekkel. A probléma nagyságát jelzi, hogy ezt a határozatot többször is meg kellett ismételni.[12]

Arra már kevesebb figyelmet fordítottunk az utóbbi időben, hogy a ferencesek próbáltak szembeszállni a reformáció térhódításával, többek között úgy, hogy a veszélyeztetett helyekre prédikátorokat küldtek. Mivel a többi rendhez képest szegények voltak, a nép nyelvén prédikáltak, s hasonló dolgokat is hirdettek, mint a protestánsok, ők lettek az egyetlen középkori magyar szerzetesrend, amely bizonyos helyeken (Szakolcán, Gyöngyösön, Szegeden, Csíksomlyón és Szécsényben) túlélte a reformációt.[13]

 

Nem tagadtam, hogy volt ferences ellentámadás a reformációval szemben és nem az aposztázia volt túlsúlyban a renden belül, cikkem nagyobbik fejezete erről szólt. Több rendtagot sorolok fel Karácsonyi János és Zoványi Jenő monográfiáira támaszkodva (ahogy Szűcs Jenő és Szakály Ferenc is tette), mint aposztatát, mi több, ezzel kezdtem a korszak tárgyalását, oldalakon keresztül.[14] Nem értem továbbá, miért ismétli meg Szabó András Romhányi Beatrix – szintén az általam szerkesztett, a 2005-ös konferencia kötetben megjelentetett – tanulmányára hivatkozva az egyébként köztudott tényt, a ferences jelenlétre és a katolicizmus reformáció alatti túlélésére vonatkozóan, melyet cikkemben én is említettem.

Miért használtam mindehhez Zoványi Jenő adatsorát? Mert az eddigi szerzők is azt tették. Szűcs elemezte és Szakály is erre az adatsorra alapozott, ha ellenőrizték és javították is később, vita esetén ezt az adatmennyiséget kellett alkalmazni.

A Szabó által tulajdonképpen vitatott rész (néhány oldal), mely a reformáció és a feltételezhető magyarországi ferences hatásról szól, szintén tartalmaz egy 25 névből álló névsort, mint a reformáció ellen fellépő szerzeteseket leíró fejezet esetében.

Három tényezőre figyeltem fel: a ferences iskoláztatás vagy hatás, a délvidéki származás, és katonai környezet jelenlétét vizsgáltam az életrajznál a magyar etnikumú, korai reformátorok jelentkezésénél. Az ideológiai hasonlóságot hangsúlyoztam és a történeti szerepet: sokkhatás-kezelés, apokaliptika illetve szociális érzékenység. Szabó András ezt a névsort elemzi végig. Így fogalmaz:

 

„Szűcs Jenő a sárospataki iskola kezdeteiről szóló vitacikkében ízekre szedte és végképp a mesék világába sorolta azt a romantikus történetet, amely szerint Kopácsi István, a sárospataki ferences rendház utolsó rendfőnöke lett volna, s 1531-ben rendtársával, Sztárai Mihállyal együtt csatlakozott volna reformációhoz, áttérítve Perényi Pétert és megalapítva a pataki kollégiumot. Miután nemcsak a sárospataki kollégium hagyományos »alapítási« dátumát zúzta ezzel porrá, hanem a ferences reformátorok legendájának alapját képző történetet is, mintha visszariadt volna a következtetésektől, s teljesen logikátlanul elfogadta azt a »hagyománymagot«, hogy Kopácsi és talán Sztárai is ferences volt korábban.[15]

 

Sztárairól valóban kiderült, hogy Padovában nem szerzetesként tanult, ennek ellenére déli származású volt, mint neve alapján Kopácsi is, olyan hely közeléből, ahol ferencesek működtek, tehát a hatás nem zárható ki. Szabó András a továbbiakban leírja, hogy:

 

„A tudományos közmegegyezés Bencédi Székely Istvánt is a volt ferencesek közé sorolta, még a hiperkritikus pozitivista Zoványi Jenő is azt írta, hogy „mint a ferencrend tagja iratkozott be a krakkói egyetemre”,[16] azonban állításának bizonyítékát szintén sehol sem találni. Gerézdi Rabán már 1960-ban megírta, hogy ferencesként nem lakhatott volna a krakkói magyar bursában, hanem a helyi ferences kolostorban, s az egyetem anyakönyve jelölte volna a rendi hovatartozását.[17]

 

Feltéve, ha akkorra már nem akart kilépni a rendből. Más oldalról nézve azonban tagadhatatlanul déli származású volt, Perényi birtokról. Szabó szerint elhamarkodott, hogy a fennmaradt adatok alapján szerzetesi előélettel bíró későbbi reformátorokat automatikusan a ferences rendhez sorolja a szakirodalom. Itt két nevet említ, az egyik Szkhárosi Horvát Andrásé, a másik Dévai Bíró Mátyásé:

 

„Szkhárosi Horvát András, a reformáció egyik legkiválóbb versszerzője, tállyai protestáns lelkész az Emberi szerzésről szóló költeményének utolsó versszakában azt írta magáról, hogy „barátból lött pap”, ez azonban még nem jelenti automatikusan azt, hogy korábban ferences volt, mint ahogyan a hagyomány nyomásának engedve általában gondolják.[18]

 

A hagyomány mellett az erős szociális tartalmú hangvételre, mely a ferencesekhez teszi leginkább hasonlóvá, gondolt Szűcs is, mikor Szkhárosit ferencesnek, mi több, a váradi kolostor tagjának mondja, melyből származtatja az 1514-es parasztfelkelés Lőrinc barátját is. Feltételesen én is ezért soroltam és sorolom a rendhez, még akkor is ha:

 

„Másik, váradi keltezésű verse pedig nem azért datálódott itt, mert a váradi kolostor tagja lett volna, hanem mert részt vett az 1544-es hitvitán.[19]

Ugyanígy Dévai Mátyásról, a magyar Lutherről is tudjuk, hogy szerzetes és felszentelt katolikus pap volt, azonban a forrás, Konrad Spervogel krónikája itt sem jelöli meg a konkrét szerzetesrendet.[20]

 

Déván ferences rendház működött, másik szerzet nem, ha később más rend tagja lett is a „magyar Luther”, a hatás letagadhatatlan, és bizonyíték híján véleményem szerint itt is leginkább ennek a rendnek a szerepeltetése az elfogadható. Bizonyító erejűnek látszik az is, hogy a szintén ferences szerzetes Tomori Pál udvari papja volt.

 

„Gálszécsi Istvánnal és tanítványával, Batizi Andrással kapcsolatban semmi sem utal arra, hogy életpályájuk elején a ferencrend tagjai lettek volna” – írja.

 

A hagyomány elég nehéz problémát jelent. Szűcs is, Zoványi is némely esetben a hagyomány kedvéért döntenek el olyan eseteket, melyekre nincs konkrét bizonyíték. Ez esetben magam is azt az utat követem, amelyet ők, tehát ameddig az ellenkezője nem bizonyítható, addig én is az eddig elfogadottat valószínűsítem. Ferences hatás alatt mindenképpen állhattak Szántón töltött éveikben, még ha ez csak annyit jelentett is hogy vitában állottak a ferences atyákkal és meg kellett ismerni érveléstechnikájukat, vitamódszereiket. Sokszor ez akkor is hatást jelent, ha gyökeresen az ellenkezőjét kívánják bizonyítani. (Bálint Sándor éppen a szegedi ferencesekkel kapcsolatban ír szemléletükbe  beszivárgó balkáni eretnek hatásról, ahova a missziót vezették.)

Szabó megkérdőjelezi, a helységnévjelölő vezetéknévvel bíró reformátorok és a nevezett városban lévő szerzetesi iskola közötti feltételezhető kapcsolatot:

 

„ugyanígy az, hogy valakit »Szegedi«-nek hívnak, tehát ez volt a szülővárosa, nem bizonyíték arra, hogy ferences iskolába járt. Hasonló a helyzet Siklósi Mihállyal és Tövisi Mátyással.”

 

Mindez igaz talán Szeged esetében, de egy 800 fős kis városéban erősen kétséges. Én azonban itt sem iskolalátogatásról beszéltem, hanem szellemi hatásról, ha más iskolába járt is a későbbi reformátor, akkor is feltétlenül találkoznia kellett a 4-5 ezer fős Szegeden is a rend tagjaival, amely Bálint Sándor kutatásai alapján állíthatóan a délvidéki misszió centruma volt. A nevek említésekor feltételesen és megengedően fogalmazok. Szabó András cikke végén közölt névsor esetében, amelyhez nevemmel ellátva fűz megjegyzéseket azért félrevezetőek, mert egy gondolatmenetből kiragadottak. (2005-ös könyvemben 5 kiemelt, legnagyobb hatású prédikátor életét bemutató térképen is ábrázoltam a korai magyar etnikumú reformáció jelenségét: iskoláikat, születési helyeiket és működésüket. A délvidéki katonai körzetből való származást, az esetleges ferences hatást, vagy iskoláztatás esetleges a szerzetesi előéletet kerestem.) Szabó az általam felsorolt névsorból törölné Szegedi Lajost, mint egy későbbi kor reformátorát és nem érti az „Eszéki” előnevűek illetve Szeremlyéni Mihály szerepeltetését. Ők azonban, mint délvidékiek, és nem mint a ferences renddel valamilyen kapcsolatban állók kerültek a névsorba.

Párhuzamosan mutatnám be az eredeti, Zoványi alapján összeállított névsort illetve a Szabó által kipreparáltat, ez utóbbiban jelöltem azt, ami még ehhez képest is Zoványi illetve az én rovásomra tévedésként felhozható:

 

„Ferences” reformátorok és írók Őze Sándor tanulmányában:

Ozorai Imre – „ferencesek által kedvelt krakkói egyetemen tanul” (Őze)

Dévai (Bíró) Mátyás – szerzetesből lett reformátor, „a rend tagja” (Őze), bizonyíték nincs!

Abádi Benedek – ferencesekkel vitázik Szegeden (Őze)

Sztárai Mihály – „ferences szerzetesként Padovában tanul” (Őze), adat nincs! Sőt bizonyítottan nem igaz. De délvidéki. Erősen ferences hatású körzetből.

Gálszécsi István – „a ferences kultúrájú Abaújszántón működik” (Őze)

Batizi András – „Gálszécsi tanítványa” (Őze)

Kopácsi István – „ferences szerzetes a szántói kolostorban” (Őze), adat nincs!

Szkhárosi Horvát András – szerzetesből lett reformátor, „a váradi ferences kolostor tagja” (Őze), a második állításara nincs adat! Szegedi Kis István – valószínűleg ferences iskolákban tanult (Kathona Géza, Őze) Délvidéki.

Szegedi Lajos – „szegedi születésű ferences szerzetes” (Őze), valójában székesfehérvári kanonok

Szegedi Gergely – „szegedi születésű” (Őze)

Szegedi Lőrinc – „szegedi ferences iskoláztatás” (Őze), adat nincs!

Tövisi Mátyás – „neve alapján a jelentős ferences kolostorral bíró erdélyi város szülötte” (Őze)

Eszéki Szigeti Imre – Őze nem indokolja a szerepeltetését!

Eszéki István – Őze nem indokolja a szerepeltetését!

Szeremlyéni Mihály – Őze nem indokolja a szerepeltetését!

Siklósi Mihály – „ferences kolostorral bíró Perényi-birtokról származik” (Őze)

Kálmáncsehi Sánta Márton – „A jelentős ferences kolostorral bíró dél-dunántúli mezővárosból indul”, krakkói tanulás (Őze)

Székely István, bencédi – „Ferences szerzetesként iratkozik be a krakkói egyetemre” (Őze, Zoványi), adat nincs!

Huszár Gál – „talán szerzetes is” (Őze)

 

Őze ezt írta:

Ozorai Imre (?–?)

Ozoráról származik, katolikus papi pályára készül, szerzetes volta is feltételezhető, a ferencesek által kedvelt krakkói egyetemen tanul. Majd Wittenbergből tér haza és reformátorként működik az 1530-as években Békés, Bihar, Zaránd megyében, a Drágffyak pártfogásával vitairatot jelentet meg az Antikrisztus ellen, amelyben a katolicizmussal szemben már a török is veszélyként szerepel.

Dévai Bíró Mátyás (1500–1545)

A rend tagja. Budai és krakkói tanulmányévei után a valamikor szintén ferences szerzetes, katona, érsek, Tomori Pál udvari papja, majd Wittenbergben tanul, innen a reformáció híveként tér haza. A következő években Kassán, Budán, Pozsonyban, Sárváron, Váradon fordul meg Nádasdy Tamás, Perényi Péter, Drágffy Gáspár, Serédi Gáspár környezetében. 1545-ben hal meg mint debreceni lelkész.

Abádi Dinper Benedek

1533-ban Krakkóban tanul, majd 1535-ben a sárvárújszigeti nyomdában Dévai Orthographiájának nyomtatója. Nincs adatunk sem ferences, sem délvidéki múltjáról, de wittenbergi képzése (1543–44) után Szegedre megy, ahol rögtön a ferencesekkel kerül vitába, melyet a török főhatóság az ő javára dönt el. Az eset azt sejteti, hogy mind a ferencesekkel, mind a törökkel kapcsolatban rendelkezett már ismeretekkel.

Sztárai Mihály (?–1575)

Drávasztárán születik. Ferences szerzetesként Padovában tanul. 1544-től Laskón már a reformáció híveként lép fel. Baranyában, Szlavóniában, Tolnán működik. A hódoltság mellett Gyulán tűnik fel még Kerecsényi László kapitánysága alatt, majd Sárospatakon a Perényi-udvarban, és életét a pápai katonák papjaként fejezi be.

Gálszécsi István (?–1543)

Ferences szerzetesi iskoláztatás után 1524-ben Bécsben, 1527-ben Krakkóban találjuk. Majd 1528-ban itthon a ferences kultúrájú Abaújszántón működik, ekkor még valószínűleg szerzetesként. 1542-ben űzi el Abaújszántó lakossága a ferenceseket. 1533-ban Wittenbergben van, majd Gálszécsen és Gyulán prédikátor. Megjegyzendő, hogy Gyula eredetileg szintén ferences központ volt.

Batizi András (1510–?)

Abaújszántón Gálszécsi tanítványa, akinek hatására 1528–30 között tér át még a ferences időben. Majd Sátoraljaújhelyen és Szikszón él. 1542-ben Wittenbergbe megy. 1544-ben Tokajban, majd Szatmár vidékén működik.

Kopácsi István (?–?)

Neve alapján délvidéki, ferences szerzetes a szántói kolostorban. 1535-ben Bécsben, 1542-ben Wittenbergben tanul. Időközben Siklóson tanít. Erdődön, Nagybányán, majd Sárospatakon a Perényiek szolgálatában vállal lelkészi állást. Itt, majd a helvét irányhoz csatlakozása után a gömör-kishonti egyházmegyében lesz esperes. 1568 körül hal meg.

Szkhárosi Horvát András (?–?)

Neve alapján délvidéki. A váradi ferences kolostor tagja. 1542–49 között Tálya reformátora. Erős szociális tartalmú katolicizmusellenessége a török veszély apokaliptikájával párosul.

Szegedi Kis István (1505–1572)

A szegedi ferences iskolából indul, az ugyancsak ferences központú Gyulán illetve Lippán tanítóskodik. 1535-től Bécsben, illetve Krakkóban tanul, majd 1543-tól Wittenbergben. Csanádon és Gyulán tanít. Ezt követően Cegléden, Mezőtúron, Temesváron fordul meg. 1552-től Tolnán, majd Laskón és Kálmáncsehiben irányítója a Dél-Dunántúl protestánsainak. 1561–63 között török fogságot szenved. Püspökké választják, majd Ráckevén él. Európai jelentőségű teológiai munkájában, a Loci communesben idéz Bonaventurától, amely ferences iskoláztatásának emléke.

Szegedi Lajos (?–1587)

Szegedi születésű ferences szerzetes. 1525-től Krakkóban, majd 1541-től Székesfehérváron  tanul, majd Bécsben tanít. Ezek után Krasznára, Désre, Kolozsvárra, Tordára kerül. A felekezetváltások során végül unitárius lesz.

Szegedi Gergely (?–1566)

Szegedi születésű. 1556-ban Wittenbergben van. 1557-től Debrecenben működik. A debreceni reformáció irányítójaként erős török veszélytudatot is hirdet.

Szegedi Lőrinc (?–?)

Szegedi ferences iskoláztatás után 1567-ben megy Wittenbergbe. Theophania című drámája révén híresül el. Békésen , mjad Szatmáron és Abaújszántón működik.

Tövisi Mátyás (?–1551)

Neve alapján a jelentős ferences kolostorral bíró erdélyi város szülöttje. 1545–48 között Tolna reformátora. Nevén kívül semmit nem tudunk róla. 1546–49-ben Wittenbergben tanul, majd ismét Tolnán működik.

Eszéki Szigeti Imre

Eszéki születésű. A tolnai iskola reformátora a 30-as években. 1544-ben innen megy Wittenbergbe, majd Kálmáncsehibe, majd Vörösmartra. 1549–1552 között a tolnai iskolát irányítja.

Eszéki István (?–?)

Sztárai Mihály utódja 1558-tól 1565-ig Tolnán. 1557-ben Wittenbergben tanul.

 

Szeremlyéni Mihály (?–?)

Neve alapján szerémségi. Az első, aki a 1544-ben Kanizsán biblikus éneket ír a reformáció szellemében.

Siklósi Mihály (?–?)

Neve alapján a ferences kolostorral bíró déli perényi birtokról származik. 1529-ben iratkozik be a wittenbergi egyetemre. 1540 körül Sátoraljaújhelyen, majd Siklóson hirdeti az Igét. 1547-től Sárospatakon tanít. A városban mindkét ferences vonulatnak volt kolostora.

Kálmáncsehi Sánta Márton (XV. század vége –1557) (?–?)

A jelentős ferences kolostorral bíró dél-dunántúli mezővárosból indul. A ferencesek által közkedvelt krakkói egyetemen 1525-től a magyar bursa vezetője. 1538-tól gyulafehérvári kanonok. Mezőtúron, majd Sátoraljaújhelyen működik, majd debreceni lelkész.

Benczédi Székely István (?–1563)

Ferences szerzetesként iratkozik be a krakkói egyetemre 1529-ben. 1538-ban Szikszón, majd a valamikori ferences kolostorral bíró Szántón, Olaszliszkán, Göncön működik. Tanulmányévei után adja ki világkrónikáját, mely erős katolicizmusellenessége mellett törökellenes is, a Melanchthoni kettős Antikrisztus tanát vallja.

Huszár Gál (?–1575)

Neve után a Délvidéken szolgálatot teljesítő katonacsaládból származik. Katolikus pap, talán szerzetes is, adataink 1554-es óvári működésétől vannak. Bécsben, Kassán, Komáromban, Debrecenben, Nagyszombaton működik, mint lelkész és nyomdász. Komjátiban udvari pap a Forgách családnál. Életét a pápai katonák papjaként fejezi be 1575-ben.

 

Kimaradt a névsorból Bia Gáspár, Dézsi András, Dobai András, Radán Balázs, nevük alapján sem déli származásuk, sem ferences iskoláztatásuk, sem a rendben való szereplésük nem mutatható ki, még akkor sem, ha az utolsó kettő Debrecenben viselt papi hivatalt az 1540–50-es évek fordulóján (a 30-as évek végén még működött a mariánus kolostor). Az utóbbit egy katolikus hívő lövi le Beregszászon, amiért a protestáns város ekkorra számolja fel a mariánus kolostort (1553). Kimaradt Farkas András neve, aki katolikus papból az 1531-es krakkói iskoláztatása után lett a reformáció híve, 1538-as énekén kívül azonban biztos adataink nincsenek róla.

 

Tanulmányomban a névsor alapján azt állapítottam meg, hogy a nevek négyötöde déli területről jött, ahol a török hódítás jelentette a legfőbb problémát már mintegy két generáció óta. Erre kellett választ adni minden egyházi, lelki vezetőnek az itt élő közösség számára. Ezt a hivatást a reformáció megjelenéséig a ferencesek töltötték be. Sikerre bárki ebben a helyzetben csak úgy számolhatott, ha tanulmányozta az általuk hirdetett érveket, még ha nem is értett velük egyet.

A névsor alapján, még ha Szabó javaslatára töröljük is az Eszékieket és Szegedi Lajost, akkor is nagy százalékban továbbra is Délvidékről származókat tudunk kimutatni, akik néhányuk kivételével nem kerülhettek csak ferences hatás alá, tehát tendenciájában nem módosított véleményemen az adatok elmúlt 10 évben történt változása. Az arányszámon, amit a déli származás illetve a ferences iskoláztatás adott, mindez nem változtat. Így a levont következtetést, a török hódításra adott válasz kérdését sem tartom megalapozatlannak. A nevek többségére most is azt mondhatjuk, hogy déli, a török által feldúlt, vagy veszélyeztetett területről származott. Olyan vidékről, ahol hagyományaikban, a ferences ideológiában és személyes vagy családi tapasztalata-ikban az elmúlt 150 év török háborúi jelentették életük központi szervező kérdését, kihívását. Erre lehetett engesztelhetetlen vagy kiegyező álláspontot kialakítani, de mindenképpen foglalkozni kellett vele.

Szabó András így foglalja össze következtetéseit:

 

„Úgy tűnik ezek és az elmondottak alapján, falusi plébánosok, szerzetesek, kanonokok sőt prépostok is voltak közöttük. Ha elfogulatlanul végiggondoljuk, ez így logikus: a reformáció elsősorban az alsópapságot, s a főpapság alacsonyabb szintjét érte el. Nyilván voltak közöttük ferences szerzetesek is, mert természetesen cáfolni sem tudom, hogy Szkhárosi Horvát András vagy Dévai Mátyás ennek a rendnek lett volna a tagja. Ez volt a messze legnagyobb létszámú rend, azonban a világi papság létszáma még az övéket is felülmúlta.”

 

Természetesen nem tagadom, hogy a középkori egyház klerikusainak szinte minden rétegéből egyformán lettek áttérők és azt sem írtam, hogy szó lenne valamiféle „kizárólagosságról, vagy a ferences rend kiemelt szerepéről a reformációban”. A ferences rendtörténeti konferencián összefoglalva és értékelve az eddigi kutatást, a rend és a magyar etnikumú reformáció kapcsolatáról így fogalmaztam:

 

„Magyarországon pedig annak a joachimista apokaliptikus-eszkatologikus eszmerendszernek az áthagyományozói voltak, amely Szent Ferencet a XIV. századtól kezdve egy új kor nyitányaként emlegette, amelyben a mohamedanizmusnak, mint végső veszedelemnek jutott szerep. Így ennek legerőteljesebb hatása a magyar Délvidéken volt tapasztalható. Ehhez a fogalmi nyelvhez, időnként felfokozódó várakozáshoz kapcsolódott a reformáció térítő szándéka. Ellentámadást is innen kapott, a vitákhoz a közös teret ez szolgáltatta.

A korai reformátorok azokról a lakóhelyekről jöttek, amelyek ki voltak téve a török veszélynek. A ferences kolostorhálózat mellett megfigyelhető a két Perényi birtoktest: a siklós–valpói és a sáros–abaúji között az összeköttetés, amely kapcsolatot mutat a népi és a főurak által terjesztett reformáció eddigi, két egymást nem feltételező elmélete között.

A harmadik összefüggés, amely a végvári katonaság szerepét hangsúlyozza, a reformátor életrajzokban a ferences kolostorokat is magukba foglaló végvárakkal tűnik fel, egyben erősíti azt a nézetet, hogy a reformáció igehirdetői mindenképpen állást kellett hogy foglaljanak a török kérdésben. Ilyen várak például Gyula, Pápa, Eger, Várad, Szigetvár (Kálmáncsehi), Kanizsa, Ozora, Segesd, és ezek parancsnokai a nagy reformációt támogató családok főúri-katonai udvarai, mint az Enyingi–Török, Perényi, Nádasdy, Báthori–Drágffy, Zrínyi, Kerecsényi, Ormosdi Székely, Lendvai Bánffy stb. voltak. A három tényező együttesen fest egységes képet a reformáció kezdeti időszakáról.

Számunkra tehát a reformáció elterjedése a magyar etnikumú területeken nem elsősorban főúri függőségi hatás vagy a jellegzetes mezővárosi településszerkezet kereskedelmi funkciójával indokolható. Mint a névsor kapcsán elmondtuk, a folyamat központi szervező erejének a törökhöz való viszonyt tartjuk, és a délvidéki reformációt is többek közt ennek függvényében, egy erre adott válaszként elemezhetjük. Ezért jut nagy szerephez a Szűcs Jenő által, a XV. század végén elemzett ferences rend. Ezt egészíti ki a földesúri hatalom és a paraszti-mezővárosi önkormányzatiság ellentétpárja, illetve azok a gazdaságtörténeti adatok, amelyek szerepét, nem egymással szembeállítva, hanem egymást feltételezve szeretnénk kezelni.”

 

Természetesen szakirodalmi adat akkor is elkerülhette a figyelmemet és az eltelt 8-10 év alatt tudom, hogy hozott változást a téma kutatása az adott névsorban. Például a Keveházi monográfia, mely összegyűjtötte a Sztárai-adatokat,[21] vagy a Szegedivel vitatkozó szerzetes domonkos és nem ferences voltáról, mindezeket finomítottam a cikk újabb megjelentetésénél. Összességében azonban még így sem változott a kép. Szabó András így ír:

 

„Végkövetkeztetésként újra csak azt tudom elmondani, ami fejtegetéseim kezdetén már elhangzott: a korai reformáció kutatásában egy új, nagyszabású anyaggyűjtés jelenthetne lényeges előrelépést, amely feldolgozná azokat a levéltárakat is, amelyeket a korábbi kutatások kihagytak. Egy ilyesfajta mennyiségi változás minőségi ugrást eredményezhetne: lehetővé válna Zoványi Jenő 1922-es monográfiájának felváltása egy modernebbel, s talán korai reformátoraink életpályája is sok tekintetben világosabbá válna.”

 

A végkövetkeztetéssel egyetértek, és sok sikert kívánok hozzá. Nem tagadhatja senki, hogy erre csak a református egyetem keretein belül kerülhet sor. Szabó Andrásnak, mint tanszékvezető professzornak és egyetemi vezetőnek erre nagy lehetőségei vannak. A szerző az elmúlt húsz év kutatása során bizonyára már építette ezt a bázist, és új adatsorokat fogunk látni tőle.

Míg azonban várakozunk a „Szabó” elkészültére, addig is, használjuk a „Zoványit”, amely az ETE ökumenikus szerzőgárdájának 100-120 évvel ezelőtti pozitivista kutatásaira épült, annak minden hibájával és szemléleti túlhaladottságával együtt, ahogyan ezt tette Horváth János, Szakály Ferenc és Szűcs Jenő is.

 

Jegyzetek:



[1] Szabó András: A magyarországi reformáció kezdete és az átmeneti korszak a reformátorok életútjának tükrében. In: Szentírás, hagyomány, reformáció. Teológia-és egyháztörténeti tanulmányok. Szerk.: F. Romhányi Beatrix – Kendeffy Gábor. Bp., 2009. 224-231. p.

[2] Legrészletesebben: Őze Sándor: A ferencesek és a reformáció kapcsolata a XVI. századi Magyarországon. In: Uo. 157-175. p.

[3] Szűcs Jenő: A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború. Egy kódex tanúságai. In: Levéltári Közlemények, 1972. 128-163. p.

[4] Uő: A ferences ellenzéki áramlat a magyar parasztháború és a reformáció hátterében. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1974. 409-435. p.

[5] Szakály Ferenc: Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Bp., 1995.

[6] A vitára vonatkozó elemzés: Molnár Antal: Mezőváros és katolicizmus. Katolikus egyház az egri püspökség hódoltsági területein a 17. században. Bp., 2005. (METEM Könyvek 49.) 9-12. p.

[7] Őze Sándor: A határ és a határtalan. Identitáselemek vizsgálata a 16. századi magyar ütközőzóna népességénél. Bp., 2006. (METEM könyvek, 54.)

[8] Mezőváros, reformáció és irodalom. (16-18. század) Szerk.: Szabó András. Bp., 2005. (Historia Litteraria 18. Mezővárosi konferencia.) A könyv a 2001. május 31-én rendezett azonos című konferencia előadásait tartalmazza.

[9] Szűcs Jenő: Ferences ellenzéki áramlat a magyar parasztháború és reformáció hátterében. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1974. 409-435. p.

[10] Decus solitudinis. Pálos évszázadok. Szerk.: Sarbak Gábor, Őze Sándor közreműködésével. Bp., 2007. (Rendtörténeti konferenciák, 4.)

[11] Wysokinski, Ireniusz OP: A magyar domonkos rendtartomány felbomlása. In: A domonkos rend Magyarországon. Szerk.: Illés Pál Attila – Zágorhidi Czigány Balázs. Bp., 2007. (Rendtörténeti konferenciák, 4.)

[12] Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Szerk.: Ladányi Sándor. Bp., 1977. (3. jav. és bőv. kiadás) (továbbiakban: Zoványi, 1977.) 147. p.

[13] F. Romhányi Beatrix: Ferencesek a késő középkori Magyarországon. In: A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára. 1. köt. Szerk.: Őze Sándor – Medgyesy-Schmikli Norbert. Piliscsaba-Bp., 2005. (Művelődéstörténeti Műhely. Rendtörténeti konferenciák, 1/1.) 119-121. p.

[14] Ld.: a néhány héttel ezelőtt rendezett „800 éves a ferences rend. Tudományos konferencia a rend lelkiségéről, történeti hivatásáról és kulturális művészeti szerepéről” c. rendezvényt. (A konferencia elnökei Varga Kapisztrán OFM történész és Őze Sándor történész voltak.) E konferencián egyébként újabb hiányosságok vetődtek fel Karácsonyi „munkamódszerével” kapcsolatban. Sajnálom, hogy Szabó András nem tudott jelen lenni. A 63 előadás szerkesztése és kiadása ismét éveket vesz majd igénybe.

[15] Szűcs Jenő: Sárospatak reformációjának kezdetei. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve, II. Bp., 1982. 16-20., 22. p.

[16] Zoványi, 1977. 586. p.

[17] Gerézdi Rabán: Székely István: Krónika ez világnak jeles dolgairól. Krakkó, 1559. Bp., 1960. (Fakszimile kiadás kísérőtanulmánya) 12. p.

[18] Varga József: Szkhárosi Horvát András. In: Irodalomtörténet, 1955. 270-271. p.

[19] Ld.: Csepregi Zoltán: A váradi vita 1544-ben. In: Szentírás, hagyomány, reformáció. Teológia-és egyháztörténeti tanulmányok. Szerk.: F. Romhányi Beatrix – Kendeffy Gábor. Bp., 2009. 164-186. p.

[20] Révész Imre: Dévay Bíró Mátyás első magyar reformátor életrajza és irodalmi művei. Pest, 1863. 8-9. p. – Csepregi Zoltán a vitában elmondta, hogy szerinte Spervogel téved, hiszen Dévai a világi papok korábbi érvrendszerével támadja a szerzeteseket, s ezért nem valószínű, hogy korábban ő is közéjük tartozott volna.

[21] Bálint Sándor: Szeged reneszánsz kori műveltsége. Bp., 1975.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,