11. évfolyam 1.
szám |
Őze Sándor: Még egyszer a ferencesekről. Válasz Szabó András: A magyarországi reformáció kezdete és az átmeneti korszak a reformátorok életútjának tükrében című cikkére |
Egy elmélet akkor használható, ha gondolkodásra ösztönöz
és új megoldási lehetőségekhez sorakoztatja fel az eddig megismert és újonnan
feltárt adatokat. Fokozottan érvényes ez ott, ahol nagyon kevés friss eredményt
tud felmutatnia tudomány, és a régieket kell más módszerekkel szóra bírni. Ilyen
terület a korai magyarországi reformáció történet. Ahogy alakul a vizsgálati
módszerek és a szemlélet keretében a diszciplína, úgy kell, hogy alakuljon egy
történész viszonya egyik-másik előző tanulmányához, különösen, ha annak
szereplőiről új szempontok látnak napvilágot. Ha nem hiú a kutató, akkor nem
szégyelli túlhaladott gondolatait, mert tudja, hogy azok beépültek egy
kutatóműhely, egy nemzeti tudomány és végső soron az egész emberiség tudáskincsébe.
(Egyes elméletek elemeikben amúgy is újraélednek.) Még kevesebb szégyenre ad
okot, ha a felhasznált adatokról derül ki, hogy azok tévesek, vagy
kiegészítésre szorulnak. A korai reformáció és a ferences
rend szerepével kapcsolatban nemrégiben Szabó András egy bíráló cikket
jelentetett meg, melyben Zoványi Jenő kutatásait igyekszik kiigazítani, és a
téves szemlélet követőjeként, mint állatorvosi lovat, egyik tanulmányomat
boncolja fel, és negatív példa gyanánt mutatja be:[1] „Itt kell kitérnem arra a
kiirthatatlanul meggyökerezett legendára, amely szerint a ferences
szerzetesrend tett a legtöbbet a reformációért, mert az első reformátorok
többsége korábban ennek a rendnek lett volna a tagja. […] Legutóbb Őze Sándor –
Zoványi Jenő lexikonát alapul véve – egész csokrot szedett össze azokból a reformátorokból,
akik szerinte a ferences rendhez kötődtek.[2]
Ha egyenként végignézzük a neveket az utóbbi évtizedek szakirodalma alapján
(amelyet az ötven esztendeje halott Zoványi nem ismerhetett), az érvek
meglehetősen gyengének tűnnek.” A „legendát” azonban így senki nem írta le. Az elmélet
kimunkálója, Szűcs Jenő összefüggést látott a Dózsa-féle parasztfelkelést megelőző
radikális apokaliptikus mozgalom s a reformáció között.[3]
Bár nem dolgozta ki, de ő volt az, aki megvizsgálta a magyar reformátorok első
hullámának névsorát, és ferenceseket talált közöttük, de ő még a következtetést
sem vonta le, hogy lett volna-e köztük kapocs.[4]
Szakály Ferenc ezt megtette és a reformáció első nemzedékének mezővárosi
származásával kötötte össze a nézetet, az 1996-ban megjelent Mezőváros és reformáció című munkájában.[5] A
könyv állításait sokan vitatták.[6]
Magam is így voltam a 2002-es Ferences rendtörténeti konferencián tartott
előadásomban, illetve a később megjelent összefoglalómban is.[7]
Szabó András mindezzel tisztában volt, mert hasonlót mondott el a Mezőváros és reformáció-ról 2001-ben
szervezett mezőtúri konferencián megfogalmazott vitacikkében ő is.[8] Szabó András itt elmondta, hogy 20 éve kutatja a témát,
engem szintén hosszú ideje foglalkoztatott változó intenzitással. Ezalatt a magyar
és a nemzetközi kutatás módszertana is átalakult, érdeklődési irányai más felé
mutatnak, adatokban gazdagodtunk. Sajnos az egyes konferenciák anyaga, ahol a
kérdéskör terítékre került csak nagy késésekkel jelenthetett meg. Tehát ha
valaki nem tudott résztvenni egy ülésszakon és nem hallhatta az ott
előadottakat, akkor a megjelenéskor, amely például a Szabó András által
szerkesztett mezővárosi konferencia esetében 4 év, az általam szerkesztett
ferences rendtörténeti konferencia esetén 3 év volt, már lehet, hogy ma egy
olyan koncepcióval vitázik, melyet már időközben a szerző is módosított. Ez történt esetemben is. Magam 2000-ben írtam a cikket a
rendtörténeti konferenciára. Sajnos Szabó András eredményeiről még akkor sem
értesültem, mikor 2006-os könyvemben az elméletet finomítottam, csak a
zárófejezethez tudtam a betördelt kötetbe lábjegyzetet függeszteni. 2006-ben
megjelent könyvem már részben más adatsort hoz, mint a konferencia anyag,
melyet Szabó elemzéséhez felhasznált. Mindezek ellenére tendenciájában az
adatok többsége ugyanabba az irányba mutat, és megállapításaimon nem éreztem,
és ma sem érzem, hogy lényegileg változtatni kellene. Szabó András mindezek
ellenére, úgy vélem, pontatlanul olvasta el és értelmezte, illetve
félreértelmezte állításaimat a ferences elméletről. A PPKE BTK 2000-ben induló
rendtörténeti konferenciák egyik alapkérdése a reformáció korával kapcsolatban
éppen az volt: lehetséges-e kontinuitás a középkori rendek lelkiségtörténeti,
pasztorizációs gyakorlatában illetve szellemi, eszmei kelléktárában, amelyet a
kor nagy problémáinak (Magyarország esetében leginkább a török hódítás
következményeinek) megválaszolására használtak, vagy gyökeres ideológiai
szakítás következett be a 16. század közepétől. Cikkeimben eddig a témával
kapcsolatban mindig a török hódítás okozta sokkhatást helyeztem középpontba, és
minden lelkiségi mozgalomnál illetve a reformáció elterjedésénél is a rá adott
választ tartottam a legfontosabbnak a probléma felfejtésének kiindulópontjául.
A lelki védelmi vonallal foglalkozó fejezet a ferencesek déli, határ menti szerepét
és a „napba öltözött asszony” apokaliptikáját fejtette ki, mely az
iszlám-ellenességre volt kihegyezve. (A félholdon és a kígyó fején taposó
asszony.) Hangsúlyoztam, hogy a legnagyobb magyarországi rendről volt szó,
leírtam szervezetüket és a rendtartomány kolostorainak irtózatos pusztulását a
török hódítás fokozatos észak felé nyomulásakor – ez alkotta a cikk nagyobbik
részét. Szabó Szűcsöt idézi az
apokaliptikával kapcsolatban: „Szűcs Jenő kutatásai óta tudjuk,
hogy a ferenceseknek nagy szerepük volt a Dózsa-féle parasztfelkelés ideológiai
előkészítésében, s hogy eszméik a chiliazmus, a prófétai öntudat, s a szociális
érzékenység sokban rokonították őket a reformáció képviselőivel.”[9] Magam ezt nem tudtam így elfogadni, és megkérdőjeleztem: „Van-e genetikus kapcsolat Dózsa
paraszthadának ideológiája és a reformáció között? Mindezek miatt nehéz elfogadni
Szűcs Jenő azon érveit, amelyek a Dózsa-féle parasztháború ferences aposztatái
és a reformáció között genetikus összefüggést látnak. A felkelés bukása után
egy generáció elteltével sem tapasztalható semmilyen, a formációt előlegező
változás. Nincsenek ellenálló, kivándorló, szektába hajló csoportok, mint a
huszita mozgalmak idején. Nem nő Moldva magyar etnikuma. Nem látjuk bizonyítottnak, hogy az
obszervánsok és konventuálisok ellentéte 1514-ben kulminált volna, amely
ellentétből vezeti le Szűcs azt az elméletét, miszerint a Dózsa-féle parasztháború
ideológusai a szociálisan érzékeny obszerváns ág aposztata szerzetesei lettek
volna. A nagy ellentét ugyanis a XV.
század közepén az obszervánsok teljes győzelmével végződött. Sorra kapták meg a
konventuálisok kolostorait királyi és pápai nyomásra. Területükön, mint például
Szegeden, új kolostort épített az obszerváns ág. 1497-ben a két rendi ág között
megegyezés jött létre, amely nem volt végleges érvényű, mivel többször
ismételték és hivatkoztak rá. Igali Fábián és Segösdi Lukács provinciális
vezetésével rendi szigorításokat vezetnek be a XVI. század első évtizedében,
mintául az obszervánsok szolgáltak. 1514 után tovább erősödik a
folyamat. Kolostori földbirtokokat ad vissza a konventuális ág az
adományozónak, majd 1516-tól ők is az obszerváns nevet használják,
megkülönböztetésül ezért nevezi ezután a két provincia magát mariánusnak és
szalvatoriánusnak. Lehetne mindezt úgy értelmezni, hogy az obszervánsok
konventuális rendi felügyelet alá kerültek büntetésből, de nem ez látszik a
következményekből. Továbbra is a konventuálisoknak kell hangsúlyozni megújulási
szándékukat, úgy, hogy a másik ágat veszik példának, kiemelve az attól való
különállást. Fegyelmi kérdések mindig voltak,
aposztázia is lesz az obszervánsok között a következő években is, ami nem is
csoda az egyetlen dinamikusan fejlődő magyar rendnél, 1700 szerzetes esetében.
Hadi prédikátorként kijelölt kötelességük a török elleni keresztes hadban részt
venni. Többjüket elsodorják az események, de túlzónak látjuk azokat a
következtetéseket, amelyek a magyarországi egyházszakadás előkészítőinek,
felelőseinek az obszerváns rendet teszik meg. A Dózsa-felkelés ideológusainak
kikiáltott obszerváns aposztaták állítólagos vereségét hozó felkelés utáni
bosszú sem hozza obszerváns kolostorok visszakerülését konventuális kézbe, mi
több, míg a konventuálisok továbbra is lassan senyvednek, az épülő új
kolostorok szalvatoriánusok lesznek: Gerla, Ormosd, Kőröshegy. Nem kapcsolódik össze egyértelműen
az induló reformáció szociális radikalizmusa sem az 1514-es parasztháború
emlékével. A nemességben ugyan elevenen él a
Dózsa-féle keresztes had félelmetes, negatív előjelű emléke még az 1560-as
években is. Nádasdy Tamás tiszttartója a korán protestáns Csányi Ákos azt írja
1555. november 26-i levelében, hogy a hajdúk csak »az fejébe isznak, hogy Szent
György napját érhessék, ezernél többen lesznek, hogy Zalába sok falukból
esküdtek közikbe, és hogy vadnak Zalában oly faluk kibül negyven puskás megyen
közikbe, kibül én nagy gonosz felindulást várok, Székely György mását.« A nemes származású reformátor,
Melius Juhász Péter ugyanakkor azt hirdeti, hogy a zsarnokságra való rossz
válasz a »körösztös had támasztása«. A reformáció és az obszerváns
ferencesség mozgalmának korai összefonódásában ellenirányú folyamatok is megfigyelhetők.
A magyar ajkú reformáció törzsterületén, a huszita hagyományú és a
Dózsa-felkelésben élen járó Békés megyében, Gerlán új kolostor épül, és a
gyulai támogatottsága is nő. Mindezeket erősíti az a tény, hogy a ferencesek a két király háborújában
a „Dózsagyilkos” Szapolyait támogatják, valószínűleg, mert magyar ajkú, és mint
erdélyi vajdát ismerik a délvidéki harcokból. A Ferdinánd-párti német ajkú
Nagyszeben ezért utasítja ki a mariánusokat. A rend Szapolyai mellett áll ki,
mellette vállalnak tábori papi szolgálatot. Nem tenné ezt 15 évvel a felkelés
után, ha mély sérelmei lennének az egykori vajdával szemben. Az, hogy 1514-ben
a parasztseregek vezetői között voltak ferencesek, természetes, hiszen Európa,
illetve Magyarország legnépesebb rendjéről van szó, akik feladata a török
elleni prédikáció, és akiknek a kolostorai többsége a déli és keleti régióban
helyezkedett el.” Freier professzor, a 2002-es
konferencián még hatást is feltételezett Luther kialakuló szemlélete és a
ferences teológia között, nem mint elődöt aposztrofálta azt, hanem olyan
eszmerendszert, mely megkerülhetetlen volt és reagálni kellett rá, elfogadni
vagy vitázni vele. Én pedig mindenképpen láttam és látok eszmetörténeti
kontinuitást a 15. századi ferences törökellenes apokaliptika illetve a 16.
századi reformáció apokaliptikája között, méghozzá azért, mert elszenvedője és
hordozója is ugyanazon délvidéki népesség volt, amely a 16. század közepi nagy
török áttöréskor északra húzódott eszméivel együtt. Ők pedig leghuzamosabban és
legnagyobb számban a ferences rendi szervezettől kaptak egyértelmű, előre
elhatározott ideológiai befolyást és lelki vigaszt. Erről így írtam: „A terület évszázados iszlám
veszélyeztetettsége, kereskedő és katonaparaszti rétege multikulturális és
multikonfesszionális jellege, gazdag ferences kolostorhálózata lehetővé tették
a ferences apokaliptika szociális tanításának begyökereződését. A reformáció elleni küzdelemre
tehát predesztinálva volt a rend. Mindez azonban teljesen más jellegű volt,
mint az eddigi eretnekek elleni küzdelmek. A rend lokális balkáni eretnek, vagy
hagyományos mohamedán frontvonal helyett egy megfoghatatlan ellenséggel került
szembe, amely nyugatról, a centrális helyekről támadt, és saját soraikban
ütötte fel a fejét. Magyarországra először a ferencesek által kedvelt és
legjobban látogatott krakkói egyetemről terjedt. Majd a 40-es évektől már
Wittenberg lett a célegyetem a reformációt hirdető első nemzedéknek.” A plébániahálózat, illetve a világi püspökségek sem a
módszeres védekezésre, sem az esetleges aposztázia terjesztésére, valamint
ennek képviseletére sem voltak képesek illetve alkalmasak, többek között éppen
a világi politikával való szétválaszthatatlan kapcsolatuk miatt. (Betöltetlenek
voltak a püspöki helyek, a püspökök nem otthon tartózkodnak. Nem volt alsópapi
képzés, misekötelezettség, vizitáció.) Mindazt, amit a Tridentinum
rendelkezései alapján majd csak Pázmány Péter tesz kötelezővé a felső
országrészen, a hódolt Délvidéken pedig majd csak a török kiűzése után a 18.
században. Ugyanez vonatkozott a káptalani városi iskolák és szerzetesi
intézmények közötti különbségre is. Hálószerűen egységes tant és ideológiai
befolyást, apokaliptikus nyelvezetet a szerzetesrendek tudtak csak kialakítani,
közülük pedig a ferencesek voltak a legnépesebbek. Folytattunk kutatást a rendtörténeti konferencia keretei
között a pálosokra[10]
és a domonkosokra[11]
vonatkozóan is. Előbbieknek szintén nagy elterjedtségük volt Magyarországon, de
jellegüknél és elhelyezkedésüknél fogva nem tölthették be azt a szerepet, mint
a ferencesek. Náluk is megtalálható volt az apokaliptikus világnézet,
centrumában a török hódítással, Tarnai Andor már ezelőtt 30 évvel elemezte
ideológiájukat. Ők is viszonylag sokáig működtek még Magyarország területén a
reformáció áttörése után is. A domonkos rend a környező országokban jobban
reprezentált. Nálunk a 13-14. században jobbára ők látták el a határ menti
missziós szerepeket. A 15. századra azonban ezt egyre inkább a ferencesek képviselték.
A domonkosok is jelen voltak sokáig, de mint egy elit rend, amely a városi
értelmiségre hatott, ha lehet ekkor már használni ezt a szót. Szabó elismeri,
hogy: „Áttérések valóban voltak, s ha
fellapozzuk Zoványi Jenő összefoglalását, megtaláljuk azt az 1535-ös rendi
határozatot, amely arról intézkedik, miképpen kell bánni a lutheránussá lett
szerzetesekkel. A probléma nagyságát jelzi, hogy ezt a határozatot többször is
meg kellett ismételni.[12] Arra már kevesebb figyelmet
fordítottunk az utóbbi időben, hogy a ferencesek próbáltak szembeszállni a
reformáció térhódításával, többek között úgy, hogy a veszélyeztetett helyekre
prédikátorokat küldtek. Mivel a többi rendhez képest szegények voltak, a nép
nyelvén prédikáltak, s hasonló dolgokat is hirdettek, mint a protestánsok, ők
lettek az egyetlen középkori magyar szerzetesrend, amely bizonyos helyeken
(Szakolcán, Gyöngyösön, Szegeden, Csíksomlyón és Szécsényben) túlélte a
reformációt.[13]” Nem tagadtam, hogy volt ferences
ellentámadás a reformációval szemben és nem az aposztázia volt túlsúlyban a
renden belül, cikkem nagyobbik fejezete erről szólt. Több rendtagot sorolok fel
Karácsonyi János és Zoványi Jenő monográfiáira támaszkodva (ahogy Szűcs Jenő és
Szakály Ferenc is tette), mint aposztatát, mi több, ezzel kezdtem a korszak
tárgyalását, oldalakon keresztül.[14]
Nem értem továbbá, miért ismétli meg Szabó András Romhányi Beatrix – szintén az
általam szerkesztett, a 2005-ös konferencia kötetben megjelentetett – tanulmányára
hivatkozva az egyébként köztudott tényt, a ferences jelenlétre és a
katolicizmus reformáció alatti túlélésére vonatkozóan, melyet cikkemben én is
említettem. Miért használtam mindehhez Zoványi
Jenő adatsorát? Mert az eddigi szerzők is azt tették. Szűcs elemezte és Szakály
is erre az adatsorra alapozott, ha ellenőrizték és javították is később, vita
esetén ezt az adatmennyiséget kellett alkalmazni. A Szabó által tulajdonképpen vitatott rész (néhány oldal),
mely a reformáció és a feltételezhető magyarországi ferences hatásról szól,
szintén tartalmaz egy 25 névből álló névsort, mint a reformáció ellen fellépő
szerzeteseket leíró fejezet esetében. Három tényezőre figyeltem fel: a ferences iskoláztatás
vagy hatás, a délvidéki származás, és katonai környezet jelenlétét vizsgáltam
az életrajznál a magyar etnikumú, korai reformátorok jelentkezésénél. Az
ideológiai hasonlóságot hangsúlyoztam és a történeti szerepet: sokkhatás-kezelés,
apokaliptika illetve szociális érzékenység. Szabó András ezt a névsort elemzi
végig. Így fogalmaz: „Szűcs Jenő a sárospataki iskola
kezdeteiről szóló vitacikkében ízekre szedte és végképp a mesék világába
sorolta azt a romantikus történetet, amely szerint Kopácsi István, a
sárospataki ferences rendház utolsó rendfőnöke lett volna, s 1531-ben rendtársával,
Sztárai Mihállyal együtt csatlakozott volna reformációhoz, áttérítve Perényi
Pétert és megalapítva a pataki kollégiumot. Miután nemcsak a sárospataki
kollégium hagyományos »alapítási« dátumát zúzta ezzel porrá, hanem a ferences
reformátorok legendájának alapját képző történetet is, mintha visszariadt volna
a következtetésektől, s teljesen logikátlanul elfogadta azt a »hagyománymagot«,
hogy Kopácsi és talán Sztárai is ferences volt korábban.[15]” Sztárairól valóban kiderült, hogy Padovában nem
szerzetesként tanult, ennek ellenére déli származású volt, mint neve alapján
Kopácsi is, olyan hely közeléből, ahol ferencesek működtek, tehát a hatás nem
zárható ki. Szabó András a továbbiakban leírja, hogy: „A tudományos közmegegyezés
Bencédi Székely Istvánt is a volt ferencesek közé sorolta, még a hiperkritikus
pozitivista Zoványi Jenő is azt írta, hogy „mint a ferencrend tagja iratkozott
be a krakkói egyetemre”,[16]
azonban állításának bizonyítékát szintén sehol sem találni. Gerézdi Rabán már
1960-ban megírta, hogy ferencesként nem lakhatott volna a krakkói magyar
bursában, hanem a helyi ferences kolostorban, s az egyetem anyakönyve jelölte
volna a rendi hovatartozását.[17]” Feltéve, ha akkorra már nem akart kilépni a rendből. Más
oldalról nézve azonban tagadhatatlanul déli származású volt, Perényi birtokról.
Szabó szerint elhamarkodott, hogy a
fennmaradt adatok alapján szerzetesi előélettel bíró későbbi reformátorokat
automatikusan a ferences rendhez sorolja a szakirodalom. Itt két nevet említ,
az egyik Szkhárosi Horvát Andrásé, a másik Dévai Bíró Mátyásé: „Szkhárosi Horvát András, a
reformáció egyik legkiválóbb versszerzője, tállyai protestáns lelkész az Emberi
szerzésről szóló költeményének utolsó versszakában azt írta magáról, hogy
„barátból lött pap”, ez azonban még nem jelenti automatikusan azt, hogy korábban
ferences volt, mint ahogyan a hagyomány nyomásának engedve általában gondolják.[18]” A hagyomány mellett az erős szociális tartalmú
hangvételre, mely a ferencesekhez teszi leginkább hasonlóvá, gondolt Szűcs is,
mikor Szkhárosit ferencesnek, mi több, a váradi kolostor tagjának mondja,
melyből származtatja az 1514-es parasztfelkelés Lőrinc barátját is. Feltételesen
én is ezért soroltam és sorolom a rendhez, még akkor is ha: „Másik, váradi keltezésű verse
pedig nem azért datálódott itt, mert a váradi kolostor tagja lett volna, hanem
mert részt vett az 1544-es hitvitán.[19] Ugyanígy Dévai Mátyásról, a magyar
Lutherről is tudjuk, hogy szerzetes és felszentelt katolikus pap volt, azonban
a forrás, Konrad Spervogel krónikája itt sem jelöli meg a konkrét
szerzetesrendet.[20]” Déván ferences rendház működött, másik szerzet nem, ha
később más rend tagja lett is a „magyar Luther”, a hatás letagadhatatlan, és
bizonyíték híján véleményem szerint itt is leginkább ennek a rendnek a szerepeltetése
az elfogadható. Bizonyító erejűnek látszik az is, hogy a szintén ferences
szerzetes Tomori Pál udvari papja volt. „Gálszécsi Istvánnal és
tanítványával, Batizi Andrással kapcsolatban semmi sem utal arra, hogy
életpályájuk elején a ferencrend tagjai lettek volna” – írja. A hagyomány elég nehéz problémát jelent. Szűcs is, Zoványi
is némely esetben a hagyomány kedvéért döntenek el olyan eseteket, melyekre
nincs konkrét bizonyíték. Ez esetben magam is azt az utat követem, amelyet ők,
tehát ameddig az ellenkezője nem bizonyítható, addig én is az eddig
elfogadottat valószínűsítem. Ferences hatás alatt mindenképpen állhattak
Szántón töltött éveikben, még ha ez csak annyit jelentett is hogy vitában
állottak a ferences atyákkal és meg kellett ismerni érveléstechnikájukat,
vitamódszereiket. Sokszor ez akkor is hatást jelent, ha gyökeresen az
ellenkezőjét kívánják bizonyítani. (Bálint Sándor éppen a szegedi ferencesekkel
kapcsolatban ír szemléletükbe beszivárgó
balkáni eretnek hatásról, ahova a missziót vezették.) Szabó megkérdőjelezi, a helységnévjelölő vezetéknévvel
bíró reformátorok és a nevezett városban lévő szerzetesi iskola közötti feltételezhető
kapcsolatot: „ugyanígy az, hogy valakit
»Szegedi«-nek hívnak, tehát ez volt a szülővárosa, nem bizonyíték arra, hogy
ferences iskolába járt. Hasonló a helyzet Siklósi Mihállyal és Tövisi
Mátyással.” Mindez igaz talán Szeged esetében, de egy 800 fős kis
városéban erősen kétséges. Én azonban itt sem iskolalátogatásról beszéltem,
hanem szellemi hatásról, ha más iskolába járt is a későbbi reformátor, akkor is
feltétlenül találkoznia kellett a 4-5 ezer fős Szegeden is a rend tagjaival,
amely Bálint Sándor kutatásai alapján állíthatóan a délvidéki misszió centruma
volt. A nevek említésekor feltételesen és megengedően fogalmazok. Szabó András
cikke végén közölt névsor esetében, amelyhez nevemmel ellátva fűz
megjegyzéseket azért félrevezetőek, mert egy gondolatmenetből kiragadottak.
(2005-ös könyvemben 5 kiemelt, legnagyobb hatású prédikátor életét bemutató
térképen is ábrázoltam a korai magyar etnikumú reformáció jelenségét:
iskoláikat, születési helyeiket és működésüket. A délvidéki katonai körzetből
való származást, az esetleges ferences hatást, vagy iskoláztatás esetleges a
szerzetesi előéletet kerestem.) Szabó az általam felsorolt névsorból törölné
Szegedi Lajost, mint egy későbbi kor reformátorát és nem érti az „Eszéki”
előnevűek illetve Szeremlyéni Mihály szerepeltetését. Ők azonban, mint
délvidékiek, és nem mint a ferences renddel valamilyen kapcsolatban állók
kerültek a névsorba. Párhuzamosan mutatnám be az eredeti, Zoványi alapján
összeállított névsort illetve a Szabó által kipreparáltat, ez utóbbiban
jelöltem azt, ami még ehhez képest is Zoványi illetve az én rovásomra tévedésként
felhozható: „Ferences” reformátorok
és írók Őze Sándor tanulmányában: Ozorai Imre – „ferencesek által
kedvelt krakkói egyetemen tanul” (Őze) Dévai (Bíró) Mátyás – szerzetesből
lett reformátor, „a rend tagja” (Őze), bizonyíték nincs! Abádi Benedek – ferencesekkel
vitázik Szegeden (Őze) Sztárai Mihály – „ferences
szerzetesként Padovában tanul” (Őze), adat nincs! Sőt bizonyítottan nem igaz.
De délvidéki. Erősen ferences hatású körzetből. Gálszécsi István – „a ferences
kultúrájú Abaújszántón működik” (Őze) Batizi András – „Gálszécsi tanítványa”
(Őze) Kopácsi István – „ferences
szerzetes a szántói kolostorban” (Őze), adat nincs! Szkhárosi Horvát András –
szerzetesből lett reformátor, „a váradi ferences kolostor tagja” (Őze), a
második állításara nincs adat! Szegedi Kis István – valószínűleg ferences
iskolákban tanult (Kathona Géza, Őze) Délvidéki. Szegedi Lajos – „szegedi születésű
ferences szerzetes” (Őze), valójában székesfehérvári kanonok Szegedi Gergely – „szegedi
születésű” (Őze) Szegedi Lőrinc – „szegedi ferences
iskoláztatás” (Őze), adat nincs! Tövisi Mátyás – „neve alapján a
jelentős ferences kolostorral bíró erdélyi város szülötte” (Őze) Eszéki Szigeti Imre – Őze nem
indokolja a szerepeltetését! Eszéki István – Őze nem indokolja
a szerepeltetését! Szeremlyéni Mihály – Őze nem indokolja
a szerepeltetését! Siklósi Mihály – „ferences
kolostorral bíró Perényi-birtokról származik” (Őze) Kálmáncsehi Sánta Márton – „A
jelentős ferences kolostorral bíró dél-dunántúli mezővárosból indul”, krakkói
tanulás (Őze) Székely István, bencédi – „Ferences
szerzetesként iratkozik be a krakkói egyetemre” (Őze, Zoványi), adat nincs! Huszár Gál – „talán szerzetes is”
(Őze) Őze ezt írta: Ozorai Imre (?–?) Ozoráról származik, katolikus papi
pályára készül, szerzetes volta is feltételezhető, a ferencesek által kedvelt
krakkói egyetemen tanul. Majd Wittenbergből tér haza és reformátorként működik
az 1530-as években Békés, Bihar, Zaránd megyében, a Drágffyak pártfogásával
vitairatot jelentet meg az Antikrisztus ellen, amelyben a katolicizmussal
szemben már a török is veszélyként szerepel. Dévai Bíró Mátyás
(1500–1545) A rend tagja. Budai és krakkói
tanulmányévei után a valamikor szintén ferences szerzetes, katona, érsek,
Tomori Pál udvari papja, majd Wittenbergben tanul, innen a reformáció híveként
tér haza. A következő években Kassán, Budán, Pozsonyban, Sárváron, Váradon
fordul meg Nádasdy Tamás, Perényi Péter, Drágffy Gáspár, Serédi Gáspár
környezetében. 1545-ben hal meg mint debreceni lelkész. Abádi Dinper Benedek 1533-ban Krakkóban tanul, majd
1535-ben a sárvárújszigeti nyomdában Dévai Orthographiájának nyomtatója.
Nincs adatunk sem ferences, sem délvidéki múltjáról, de wittenbergi képzése
(1543–44) után Szegedre megy, ahol rögtön a ferencesekkel kerül vitába, melyet
a török főhatóság az ő javára dönt el. Az eset azt sejteti, hogy mind a
ferencesekkel, mind a törökkel kapcsolatban rendelkezett már ismeretekkel. Sztárai Mihály
(?–1575) Drávasztárán születik. Ferences
szerzetesként Padovában tanul. 1544-től Laskón már a reformáció híveként lép
fel. Baranyában, Szlavóniában, Tolnán működik. A hódoltság mellett Gyulán tűnik
fel még Kerecsényi László kapitánysága alatt, majd Sárospatakon a
Perényi-udvarban, és életét a pápai katonák papjaként fejezi be. Gálszécsi István
(?–1543) Ferences szerzetesi iskoláztatás
után 1524-ben Bécsben, 1527-ben Krakkóban találjuk. Majd 1528-ban itthon a
ferences kultúrájú Abaújszántón működik, ekkor még valószínűleg szerzetesként.
1542-ben űzi el Abaújszántó lakossága a ferenceseket. 1533-ban Wittenbergben
van, majd Gálszécsen és Gyulán prédikátor. Megjegyzendő, hogy Gyula eredetileg
szintén ferences központ volt. Batizi András (1510–?) Abaújszántón Gálszécsi tanítványa,
akinek hatására 1528–30 között tér át még a ferences időben. Majd
Sátoraljaújhelyen és Szikszón él. 1542-ben Wittenbergbe megy. 1544-ben
Tokajban, majd Szatmár vidékén működik. Kopácsi István (?–?) Neve alapján délvidéki, ferences
szerzetes a szántói kolostorban. 1535-ben Bécsben, 1542-ben Wittenbergben
tanul. Időközben Siklóson tanít. Erdődön, Nagybányán, majd Sárospatakon a
Perényiek szolgálatában vállal lelkészi állást. Itt, majd a helvét irányhoz csatlakozása
után a gömör-kishonti egyházmegyében lesz esperes. 1568 körül hal meg. Szkhárosi Horvát
András (?–?) Neve alapján délvidéki. A váradi
ferences kolostor tagja. 1542–49 között Tálya reformátora. Erős szociális
tartalmú katolicizmusellenessége a török veszély apokaliptikájával párosul. Szegedi Kis István
(1505–1572) A szegedi ferences iskolából
indul, az ugyancsak ferences központú Gyulán illetve Lippán tanítóskodik.
1535-től Bécsben, illetve Krakkóban tanul, majd 1543-tól Wittenbergben.
Csanádon és Gyulán tanít. Ezt követően Cegléden, Mezőtúron, Temesváron fordul
meg. 1552-től Tolnán, majd Laskón és Kálmáncsehiben irányítója a Dél-Dunántúl
protestánsainak. 1561–63 között török fogságot szenved. Püspökké választják,
majd Ráckevén él. Európai jelentőségű teológiai munkájában, a Loci communesben
idéz Bonaventurától, amely ferences iskoláztatásának emléke. Szegedi Lajos (?–1587) Szegedi születésű ferences
szerzetes. 1525-től Krakkóban, majd 1541-től Székesfehérváron tanul, majd Bécsben tanít. Ezek után
Krasznára, Désre, Kolozsvárra, Tordára kerül. A felekezetváltások során végül
unitárius lesz. Szegedi Gergely
(?–1566) Szegedi születésű. 1556-ban
Wittenbergben van. 1557-től Debrecenben működik. A debreceni reformáció
irányítójaként erős török veszélytudatot is hirdet. Szegedi Lőrinc (?–?) Szegedi ferences iskoláztatás után
1567-ben megy Wittenbergbe. Theophania című drámája révén híresül el.
Békésen , mjad Szatmáron és Abaújszántón működik. Tövisi Mátyás (?–1551) Neve alapján a jelentős ferences
kolostorral bíró erdélyi város szülöttje. 1545–48 között Tolna reformátora.
Nevén kívül semmit nem tudunk róla. 1546–49-ben Wittenbergben tanul, majd ismét
Tolnán működik. Eszéki Szigeti Imre Eszéki születésű. A tolnai iskola
reformátora a 30-as években. 1544-ben innen megy Wittenbergbe, majd
Kálmáncsehibe, majd Vörösmartra. 1549–1552 között a tolnai iskolát irányítja. Eszéki István (?–?) Sztárai Mihály utódja 1558-tól
1565-ig Tolnán. 1557-ben Wittenbergben tanul. Szeremlyéni Mihály
(?–?)
Neve alapján szerémségi. Az első,
aki a 1544-ben Kanizsán biblikus éneket ír a reformáció szellemében. Siklósi Mihály (?–?) Neve alapján a ferences
kolostorral bíró déli perényi birtokról származik. 1529-ben iratkozik be a
wittenbergi egyetemre. 1540 körül Sátoraljaújhelyen, majd Siklóson hirdeti az
Igét. 1547-től Sárospatakon tanít. A városban mindkét ferences vonulatnak volt
kolostora. Kálmáncsehi Sánta
Márton (XV. század vége –1557) (?–?) A jelentős ferences kolostorral
bíró dél-dunántúli mezővárosból indul. A ferencesek által közkedvelt krakkói
egyetemen 1525-től a magyar bursa vezetője. 1538-tól gyulafehérvári kanonok.
Mezőtúron, majd Sátoraljaújhelyen működik, majd debreceni lelkész. Benczédi Székely
István (?–1563) Ferences szerzetesként iratkozik
be a krakkói egyetemre 1529-ben. 1538-ban Szikszón, majd a valamikori ferences
kolostorral bíró Szántón, Olaszliszkán, Göncön működik. Tanulmányévei után adja
ki világkrónikáját, mely erős katolicizmusellenessége mellett törökellenes is,
a Melanchthoni kettős Antikrisztus tanát vallja. Huszár Gál (?–1575) Neve után a Délvidéken szolgálatot
teljesítő katonacsaládból származik. Katolikus pap, talán szerzetes is,
adataink 1554-es óvári működésétől vannak. Bécsben, Kassán, Komáromban, Debrecenben,
Nagyszombaton működik, mint lelkész és nyomdász. Komjátiban udvari pap a
Forgách családnál. Életét a pápai katonák papjaként fejezi be 1575-ben. Kimaradt a névsorból Bia Gáspár,
Dézsi András, Dobai András, Radán Balázs, nevük alapján sem déli származásuk,
sem ferences iskoláztatásuk, sem a rendben való szereplésük nem mutatható ki,
még akkor sem, ha az utolsó kettő Debrecenben viselt papi hivatalt az
1540–50-es évek fordulóján (a 30-as évek végén még működött a mariánus
kolostor). Az utóbbit egy katolikus hívő lövi le Beregszászon, amiért a
protestáns város ekkorra számolja fel a mariánus kolostort (1553). Kimaradt
Farkas András neve, aki katolikus papból az 1531-es krakkói iskoláztatása után
lett a reformáció híve, 1538-as énekén kívül azonban biztos adataink nincsenek
róla. Tanulmányomban a névsor alapján
azt állapítottam meg, hogy a nevek négyötöde déli területről jött, ahol a török
hódítás jelentette a legfőbb problémát már mintegy két generáció óta. Erre
kellett választ adni minden egyházi, lelki vezetőnek az itt élő közösség
számára. Ezt a hivatást a reformáció megjelenéséig a ferencesek töltötték be.
Sikerre bárki ebben a helyzetben csak úgy számolhatott, ha tanulmányozta az
általuk hirdetett érveket, még ha nem is értett velük egyet. A névsor alapján, még ha Szabó
javaslatára töröljük is az Eszékieket és Szegedi Lajost, akkor is nagy
százalékban továbbra is Délvidékről származókat tudunk kimutatni, akik néhányuk
kivételével nem kerülhettek csak ferences hatás alá, tehát tendenciájában nem
módosított véleményemen az adatok elmúlt 10 évben történt változása. Az arányszámon,
amit a déli származás illetve a ferences iskoláztatás adott, mindez nem
változtat. Így a levont következtetést, a török hódításra adott válasz kérdését
sem tartom megalapozatlannak. A nevek többségére most is azt mondhatjuk, hogy
déli, a török által feldúlt, vagy veszélyeztetett területről származott. Olyan
vidékről, ahol hagyományaikban, a ferences ideológiában és személyes vagy
családi tapasztalata-ikban az elmúlt 150 év török háborúi jelentették életük
központi szervező kérdését, kihívását. Erre lehetett engesztelhetetlen vagy
kiegyező álláspontot kialakítani, de mindenképpen foglalkozni kellett vele. Szabó András így foglalja össze következtetéseit: „Úgy tűnik ezek és az elmondottak
alapján, falusi plébánosok, szerzetesek, kanonokok sőt prépostok is voltak
közöttük. Ha elfogulatlanul végiggondoljuk, ez így logikus: a reformáció
elsősorban az alsópapságot, s a főpapság alacsonyabb szintjét érte el. Nyilván
voltak közöttük ferences szerzetesek is, mert természetesen cáfolni sem tudom,
hogy Szkhárosi Horvát András vagy Dévai Mátyás ennek a rendnek lett volna a
tagja. Ez volt a messze legnagyobb létszámú rend, azonban a világi papság létszáma
még az övéket is felülmúlta.” Természetesen nem tagadom, hogy a
középkori egyház klerikusainak szinte minden rétegéből egyformán lettek áttérők
és azt sem írtam, hogy szó lenne valamiféle
„kizárólagosságról, vagy a ferences rend kiemelt szerepéről a reformációban”. A ferences rendtörténeti konferencián
összefoglalva és értékelve az eddigi kutatást, a rend és a magyar etnikumú
reformáció kapcsolatáról így fogalmaztam: „Magyarországon pedig annak a
joachimista apokaliptikus-eszkatologikus eszmerendszernek az áthagyományozói
voltak, amely Szent Ferencet a XIV. századtól kezdve egy új kor nyitányaként
emlegette, amelyben a mohamedanizmusnak, mint végső veszedelemnek jutott
szerep. Így ennek legerőteljesebb hatása a magyar Délvidéken volt
tapasztalható. Ehhez a fogalmi nyelvhez, időnként felfokozódó várakozáshoz
kapcsolódott a reformáció térítő szándéka. Ellentámadást is innen kapott, a
vitákhoz a közös teret ez szolgáltatta. A korai reformátorok azokról a
lakóhelyekről jöttek, amelyek ki voltak téve a török veszélynek. A ferences
kolostorhálózat mellett megfigyelhető a két Perényi birtoktest: a siklós–valpói
és a sáros–abaúji között az összeköttetés, amely kapcsolatot mutat a népi és a
főurak által terjesztett reformáció eddigi, két egymást nem feltételező elmélete
között. A harmadik összefüggés, amely a
végvári katonaság szerepét hangsúlyozza, a reformátor életrajzokban a ferences
kolostorokat is magukba foglaló végvárakkal tűnik fel, egyben erősíti azt a
nézetet, hogy a reformáció igehirdetői mindenképpen állást kellett hogy
foglaljanak a török kérdésben. Ilyen várak például Gyula, Pápa, Eger, Várad,
Szigetvár (Kálmáncsehi), Kanizsa, Ozora, Segesd, és ezek parancsnokai a nagy
reformációt támogató családok főúri-katonai udvarai, mint az Enyingi–Török,
Perényi, Nádasdy, Báthori–Drágffy, Zrínyi, Kerecsényi, Ormosdi Székely, Lendvai
Bánffy stb. voltak. A három tényező együttesen fest egységes képet a reformáció
kezdeti időszakáról. Számunkra tehát a reformáció
elterjedése a magyar etnikumú területeken nem elsősorban főúri függőségi hatás
vagy a jellegzetes mezővárosi településszerkezet kereskedelmi funkciójával
indokolható. Mint a névsor kapcsán elmondtuk, a folyamat központi szervező
erejének a törökhöz való viszonyt tartjuk, és a délvidéki reformációt is többek
közt ennek függvényében, egy erre adott válaszként elemezhetjük. Ezért jut nagy
szerephez a Szűcs Jenő által, a XV. század végén elemzett ferences rend. Ezt
egészíti ki a földesúri hatalom és a paraszti-mezővárosi önkormányzatiság
ellentétpárja, illetve azok a gazdaságtörténeti adatok, amelyek szerepét, nem
egymással szembeállítva, hanem egymást feltételezve szeretnénk kezelni.” Természetesen szakirodalmi adat akkor is elkerülhette a
figyelmemet és az eltelt 8-10 év alatt tudom, hogy hozott változást a téma
kutatása az adott névsorban. Például a Keveházi monográfia, mely összegyűjtötte
a Sztárai-adatokat,[21]
vagy a Szegedivel vitatkozó szerzetes domonkos és nem ferences voltáról,
mindezeket finomítottam a cikk újabb megjelentetésénél. Összességében azonban még
így sem változott a kép. Szabó András így ír: „Végkövetkeztetésként újra csak
azt tudom elmondani, ami fejtegetéseim kezdetén már elhangzott: a korai
reformáció kutatásában egy új, nagyszabású anyaggyűjtés jelenthetne lényeges
előrelépést, amely feldolgozná azokat a levéltárakat is, amelyeket a korábbi kutatások
kihagytak. Egy ilyesfajta mennyiségi változás minőségi ugrást eredményezhetne:
lehetővé válna Zoványi Jenő 1922-es monográfiájának felváltása egy modernebbel,
s talán korai reformátoraink életpályája is sok tekintetben világosabbá válna.” A végkövetkeztetéssel egyetértek, és sok sikert kívánok
hozzá. Nem tagadhatja senki, hogy erre csak a református egyetem keretein belül
kerülhet sor. Szabó Andrásnak, mint tanszékvezető professzornak és egyetemi
vezetőnek erre nagy lehetőségei vannak. A szerző az elmúlt húsz év kutatása
során bizonyára már építette ezt a bázist, és új adatsorokat fogunk látni tőle. Míg azonban várakozunk a „Szabó”
elkészültére, addig is, használjuk a „Zoványit”, amely az ETE ökumenikus
szerzőgárdájának 100-120 évvel ezelőtti pozitivista kutatásaira épült, annak
minden hibájával és szemléleti túlhaladottságával együtt, ahogyan ezt tette
Horváth János, Szakály Ferenc és Szűcs Jenő is. Jegyzetek: [1] Szabó
András: A magyarországi reformáció kezdete és az átmeneti korszak a
reformátorok életútjának tükrében. In: Szentírás, hagyomány, reformáció.
Teológia-és egyháztörténeti tanulmányok. Szerk.: F. Romhányi Beatrix – Kendeffy Gábor. Bp., 2009. 224-231. p. [2] Legrészletesebben: Őze Sándor: A ferencesek és a
reformáció kapcsolata a XVI. századi Magyarországon. In: Uo. 157-175. p. [3] Szűcs
Jenő: A ferences obszervancia
és az 1514. évi parasztháború. Egy kódex tanúságai. In: Levéltári Közlemények, 1972. 128-163. p. [4] Uő:
A ferences ellenzéki áramlat a magyar parasztháború és a reformáció
hátterében. In: Irodalomtörténeti
Közlemények, 1974. 409-435. p. [5] Szakály
Ferenc: Mezőváros és
reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Bp., 1995. [6] A vitára vonatkozó elemzés: Molnár Antal: Mezőváros és
katolicizmus. Katolikus egyház az egri
püspökség hódoltsági területein a 17. században. Bp., 2005. (METEM
Könyvek 49.) 9-12. p. [7] Őze
Sándor: A határ és a határtalan. Identitáselemek vizsgálata a 16. századi
magyar ütközőzóna népességénél. Bp., 2006. (METEM könyvek, 54.) [8] Mezőváros, reformáció és irodalom.
(16-18. század) Szerk.: Szabó András.
Bp., 2005. (Historia Litteraria 18. Mezővárosi konferencia.) A könyv a 2001.
május 31-én rendezett azonos című konferencia előadásait tartalmazza. [9] Szűcs
Jenő: Ferences ellenzéki áramlat a magyar parasztháború és reformáció
hátterében. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1974. 409-435. p. [10] Decus solitudinis. Pálos
évszázadok. Szerk.: Sarbak Gábor,
Őze Sándor közreműködésével. Bp.,
2007. (Rendtörténeti konferenciák, 4.) [11] Wysokinski,
Ireniusz OP: A magyar domonkos rendtartomány felbomlása. In: A domonkos
rend Magyarországon. Szerk.: Illés Pál Attila
– Zágorhidi Czigány Balázs. Bp., 2007. (Rendtörténeti konferenciák, 4.) [12] Zoványi
Jenő: Magyarországi protestáns
egyháztörténeti lexikon. Szerk.: Ladányi
Sándor. Bp., 1977. (3. jav. és bőv. kiadás) (továbbiakban: Zoványi, 1977.) 147. p. [13] F.
Romhányi Beatrix: Ferencesek a késő középkori Magyarországon. In: A
ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára. 1. köt. Szerk.: Őze Sándor – Medgyesy-Schmikli Norbert. Piliscsaba-Bp., 2005.
(Művelődéstörténeti Műhely. Rendtörténeti konferenciák, 1/1.) 119-121. p. [14] Ld.: a néhány héttel ezelőtt
rendezett „800 éves a ferences rend. Tudományos konferencia a rend
lelkiségéről, történeti hivatásáról és kulturális művészeti szerepéről” c.
rendezvényt. (A konferencia elnökei Varga Kapisztrán OFM történész és Őze
Sándor történész voltak.) E konferencián egyébként újabb hiányosságok vetődtek
fel Karácsonyi „munkamódszerével” kapcsolatban. Sajnálom, hogy Szabó András nem
tudott jelen lenni. A 63 előadás szerkesztése és kiadása ismét éveket vesz majd
igénybe. [15] Szűcs
Jenő: Sárospatak reformációjának
kezdetei. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve, II. Bp., 1982. 16-20., 22. p. [16] Zoványi,
1977. 586. p. [17] Gerézdi
Rabán: Székely István: Krónika ez világnak jeles dolgairól. Krakkó,
1559. Bp., 1960. (Fakszimile kiadás kísérőtanulmánya) 12. p. [18] Varga
József: Szkhárosi Horvát András. In: Irodalomtörténet, 1955. 270-271. p. [19] Ld.: Csepregi Zoltán: A váradi vita 1544-ben. In: Szentírás, hagyomány,
reformáció. Teológia-és egyháztörténeti tanulmányok. Szerk.: F. Romhányi Beatrix – Kendeffy Gábor.
Bp., 2009. 164-186. p. [20] Révész
Imre: Dévay Bíró Mátyás első magyar reformátor életrajza és irodalmi
művei. Pest, 1863. 8-9. p. – Csepregi
Zoltán a vitában elmondta, hogy szerinte Spervogel téved, hiszen Dévai a világi
papok korábbi érvrendszerével támadja a szerzeteseket, s ezért nem valószínű,
hogy korábban ő is közéjük tartozott volna. [21] Bálint Sándor: Szeged reneszánsz kori műveltsége. Bp., 1975. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |