7. évfolyam 2.
szám |
Péter Katalin köszöntése |
Péter Katalin hetven éves. Most, amikor az egész
szerkesztőség és az Egyháztörténeti
Szemle valamennyi szerzője és olvasója nevében kívánom neki a Mindenható
minden áldását és sok-sok örömet, akkor meg kell állapítanom: az első mondat
abszurdum. Hogy is lehetne hetven éves az, aki fiatalabb valamennyiünknél? Aki ismeri Péter Katalint, velem együtt tudhatja, hogy
alig található nála elevenebb elme bármely korosztályban. Vele beszélgetve azt
érzi az ember, hogy őt valóban érdekli mindaz, ami elhangzik. Minden dologban
megtalálja az izgalmasat, a számára érdekfeszítőt, legyen az egy másik ember
élete, a saját vagy mások tudománya, a művészet kérdései. Amikor más fölényesen
és gúnyosan nem figyel oda, Péter Katalin akkor is meghallgat. Nincsenek
arisztokratikus allűrjei, nem várja el, hogy helyette dolgozzanak. Őszinte
szakmai és emberi alázat jellemzi. Ma sem untatja semmilyen kérdés, ami a
szakmával kapcsolatos. Soha senkit nem láttam, aki ilyen igaz őszinteséggel
tudott rácsodálkozni minden újra. Talán ez teszi olyan inspirálóvá mindenki
számára, aki csak a közelébe kerül. Meg a szintén hamisíthatatlan
kedves-humoros mosoly, ami egy-egy beszélgetéskor ott bujkál a tekintetében.
Bár főállása az egyetem elvégzése óta a Magyar Tudományos Akadémia
Történettudományi Intézete, sok tanítványa volt és van nem csak a CEU-n vagy a
Miskolci Egyetemen, ahol oktatott, hanem szerte az országban. Péter Katalinnak nagyon fontos szerepe van az Egyháztörténeti Szemle létrejöttében is.
Amikor egy évtizede szerkesztőtársunk, Fazekas Csaba szervezésében Miskolcon
először konferenciáztak a fiatal egyháztörténészek, ő az első kérésre fantáziát
látott az ötletben, és talán lelkesebb volt sok fiatalnál. Tanácsaira,
segítségére akkor is számíthattunk, amikor pár év múlva a folyóirat indításának
az ötletével kerestük meg. Azóta is folyton érezzük a támogatását, az érdeklődő
segítségét. Péter Katalin történészi munkájának csak egyik, de nagyon
lényeges szelete az egyháztörténészi munkásága. 1995-ben megjelent Papok és nemesek című tanulmánykötete a
történészkollégák, történészhallgatók mellett a laikus érdeklődők számára is
érthető és izgalmas gyűjteménye fontos témakörök feldolgozásának. 2004-es
esszékötete pedig, aminek A reformáció: kényszer vagy választás
címet adta, olyan jólesően ifjú szellő a régóta számos betegséggel küszködő
hazai egyháztörténetírásban, olyan alapvető, programadó munka, ami megkerülhetetlen
nemcsak a korszakkal foglalkozó egyháztörténész, de minden
egyháztörténet-kutató számára. Talán éppen az esszé, ez a könnyednek tűnő műfaj a
legidentikusabban „Péter Katalin-os”. Úgy beszél, mintha csak mesélne, mintha
semmi egetrengetőt nem mondana. De miután elmondta, muszáj újragondolni az
általa érintett problémát. Az esszékötetében olyan kérdéseket tett föl, amik
szerkesztőségünket is régóta foglalkoztatják. A legfiatalosabb, legaktuálisabb
mégis Ő lett, akinek most a hetvenedik születésnapját ünnepeljük. A
folyóiratunk jelen számából hiányzik az E
számunk szerzői rovat, mert most egyetlen
szerzőt köszöntünk: Péter Katalint. Kedves Tanárnő, kérünk fogadd
szeretettel ezt a számunkat, amiben nem mi írtunk Neked, hanem amivel megint Te
ajándékozol meg minket és mindazon olvasóinkat, akik nehezen találják (vagy épp
magyar fordításban nem is találják) a régebben megjelent egyháztörténeti
tanulmányaidat. Isten éltessen még sokáig egészségben és örömben, adja meg,
hogy a jelenléteddel, a szavaiddal, a tanácsaiddal még nagyon hosszan szembesítsd
a szakmát. A Szerkesztőség nevében: Balogh Judit Miskolc-Sárospatak,
2006. karácsonyán. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |