Vissza a tartalomjegyzékhez

7. évfolyam 2. szám
A. D.
MMVI

Péter Katalin:
A református gyülekezet első száz éve Sárospatakon
Patak lakossága körülbelül száz éven át voltaképpen azonos volt a református gyülekezettel

Patak lakossága körülbelül száz éven át voltaképpen azonos volt a református gyülekezettel. Református istentiszteletet gyakoroltak a templomban, a református felekezethez tartozó tanárok tanítottak a Kollégiumban azóta, amióta az 1560-as, 1570-es évek fordulójától Sárospatak az egész környező vidékkel együtt erre a felekezetre tért.[1] Katolikusok azonban maradtak közöttük. Az 1663-ban ide telepített jezsuita rendház feljegyzései szerint előzőleg az újhelyi pálosok gondozták az itteni hívőket; még plébániának használt épületük is volt.[2] A helyét nem ismerjük, mint ahogyan egyelőre nem került elő adat a katolikusok akkori vallásgyakorlatának mikéntjéről sem. A lelkigondozók bizonyos esetekben valószínűleg idejöttek Újhelyből, a katolikus patakiak viszont átjárhattak az újhelyi templomba, mert ez volt a szokás. A közeli templomokat szokták általában felkeresni egyes helységeknek az uralkodó felekezet mellett megmaradt más vallású töredékei. A városi templom közös használatáról, bár Magyarországon ilyen gyakorlat is előfordult, nincs adat. A főként Kispatakon élő szláv ortodoxok vallási viszonyairól viszont egészen a jezsuiták betelepedéséig semmit sem tudunk.

A felekezetek egymás közötti viszonyáról pedig éppen az adatok hosszú időn át érvényes hiánya tanúskodik. Nyilván nem történt olyan összezördülés, nem támadt olyan zavar, amit akár a városi könyvekbe, akár a református espereseknek az 1620-as évek végétől fennmaradt egyházlátogatási jegyzőkönyveibe szükséges lett volna feljegyezni. Magyarországon másutt is ez a tapasztalat: míg az ellenreformáció erőszakos módszerekre nem tért, a települések uralkodó felekezetei és vallástöredékei rendszerint békésen éltek egymás mellett.[3]

A református felekezethez tartozás külsőségeiben vagy szokásaiban jelentette bizonyos szabályok megtartását. Az alapkötelesség még a reformáció legelső idejéből származott. Ahogyan Luther annak idején előírta, a pataki prédikátor, Kecskeméti Alexis János szerint is háromszor kellett imádkozni, reggel, „mielőtt külső szorgalmatosságunkhoz kezdenénk”, délben étkezés előtt vagy után, végül „estve, az mikor nyugodalmunkra megyünk”. Ezek voltak az otthoni kegyesség alkalmai, de naponta kétszer volt ima, esetleg prédikáció is a templomban. Istentiszteletet ünnepnapokon kétszer, orgona nélkül, de énekléssel tartottak. Úrvacsorát a sátoros ünnepeken, húsvétkor, pünkösdkor és karácsonykor lehetett, illetve kellett venni.[4]

A gyermekeket valószínűleg a templomban, istentisztelet után, a hívek jelenlétében keresztelték, mert Magyarországon általában ez volt a szokás. Ott viszont, ahol a házi keresztelés gyakorlata előfordult, mindig nagy viták voltak az ilyen eljárás teológiai problémái felett, márpedig Patakon minden jel szerint nem voltak nézeteltérések azon, hogy érvényes-e a gyülekezeten kívül történt keresztelés. A kátét a lányoknak a gyülekezetben, a fiúknak az iskolában tanították.[5] Arról nem maradt adat, hogy felnőtteket hitük tanításairól – amint Kálvin még előírta – kikérdeztek volna. Volt viszont konfirmáció, mint a kálvinista gyülekezetekben rendszerint. Vagyis a kátétanulás befejeztével a kamasz gyerekek „hitet tettek a gyülekezet előtt”, és utána vehettek ők is rendszeresen úrvacsorát.

A házasságot a gyülekezet által állított „lánykérők” készítették elő.[6] Az ő „szemük láttára” cseréltek keszkenőt a jegyesek. A férfi esetleg gyűrűt is adott. Utána tehettek valamilyen fogadalmat egymás iránti hűségükről, mert a feljegyzések ismételten említenek „hites mátká”-kat. A mátkaságokat éppen úgy az egyházmegye zsinata oldhatta fel, mint a szabályos házasságokat. Ilyenkor az ajándékokat kölcsönösen visszaküldték egymásnak, ahogyan Pataki Kováts Tamás és menyasszonya például, vagy Beke Margit és vőlegénye, Nagy György tette az egyházmegyei zsinat végzése értelmében.[7]

Úgy tűnik, a hites mátkák viszonya a szexuális együttélést megengedte, de az ilyen kapcsolatból esetleg született gyermekeket nem tekintették törvényesnek. Taraczközi Zsófi asszony mindenesetre, aki Tóth Istvánnal járt jegyben özvegyen, úgy nyilatkozott a lelkészek gyűlése előtt, hogy „az loncsos fia az ő oldala mellé nem fekszik”.[8] Ezek szerint az volt a természetes, ha a jegyesek aludtak együtt. Jóval később pedig, már a katolikus papok rendszeres működése idején, akiknél a házasság tekintetében ugyan sok minden megváltozott, vagyis nem lehetett elválni, több „törvénytelen” gyermek keresztelése alkalmával beírták az anyakönyvbe az apa nevét. Ezek lehettek a „hites mátkaság” esetei.

Így például Ujhelyi János „törvénytelen apától” született az a János nevű csecsemő, akit Sokoraj Erzsébet tanú és a keresztszülők jelenlétében megkereszteltek.[9] Voltak természetesen „ismeretlen” apák is, de a törvénytelen gyermekek száma nagyon kevés. Ha a nő teherbe esett, a „hites mátkák” és nyilván azok is, akik között hivatalosan nem volt megengedett a házasság előtti szexuális kapcsolat, sokszor egyszerűen összeházasodtak.

A törvényes utódokat biztosító, vagyonközösséggel és együttlakással járó házasságot a templomban kötötték. A lányok rendszerint igen fiatalon, idősebb férfival. A túlságosan nagy korkülönbség azonban az esketésnél kizáró ok lehetett, ahogyan Tibot István lánya és Kőműves István között a gyülekezet nagy életkorbeli „egyenlőtlenséget” talált, és az esketést a lelkész megtagadta.[10] A házaspárok többsége aztán – jó vagy rossz viszonyban egymással – rendszerint együtt maradt. A kifejezetten rossz házasság azonban Patakon sem lehetett ebben az időben jellegzetes. Sok magyarországi adat arra utal, hogy – durván leegyszerűsítve a helyzetet – a 16. században a házastárs tudtával, de felháborodása nélkül zajlottak nagy törvénytelen szerelmek, míg a 17. században a házastársba illett szerelmesnek lenni.

Szerelmes volt például Patakon özvegy Feketéné és Botka Molnár Mátyás. Először nem akarta őket a lelkész összeadni, mert „az legény fiatal ... az asszony idős”. Aztán az egyházmegye gyűlése mégiscsak engedélyezte az esküvőt. Nyilván régóta együtt éltek. A házasság engedélyezésének oka ugyanis ez volt: „sok esztendeje ... nagy köztök az szeretet”.[11] A törvényes házasságtól a szerelem valószínűleg nem múlt el. Az is a rendszerint jó házasságokra utal, hogy a házastárs „paráznasága” alapján lehetett legegyszerűbben feloldani a házasságokat. Nem tekintették tehát természetesnek a házasságon kívüli kapcsolatot. De volt házasságtörés is. Ahogyan Kántor Jánosné Boldizsár Juditot például Dienes Szabóval látták többen is otthon együtt fürdeni. Az asszony nem akármilyen egyéniség lehetett: a házasság felbontását ő kérte, és nem a férj. Nyilvánvalóan tudta azonban, hogy nem lesz könnyű: válóperekben szokatlan módon, ügyvédet alkalmazott.[12]

A válóper lehetősége a kálvinistáknál nagy előny volt a lutheránusokhoz, de főként a katolikusokhoz viszonyítva. Talán ez is hozzájárult a jó házasságok számának növekedéséhez: a megromlott kapcsolatokat nem kellett feltétlenül fenntartani. A házaspárokat összetartotta természetesen sok minden az érzelmeken kívül is, de nem érezték reménytelen rabságban magukat. Bizonyos esetekben, így a házasságtörésnél vagy hűtlen elhagyásnál könnyebben, más esetekben, így a betegségeknél nehezebben, de helyt adtak a válókeresetnek. A betegségek közül leggyakrabban, de leg­kisebb sikerrel a válóper szempontjából, a frigiditást szokták Patakon említeni. Rendszerint gyógyítást vagy közös imát javasoltak ilyenkor az atyák. Esetleg – végső esetben, ha a felek nagyon ragaszkodtak a váláshoz – tanúsítani kellett.[13] A „morbus gallicus” viszont, vagyis a „francia betegség”-nek nevezett nemi betegség a házastársnál természetes válóokként szerepelt. Elég gyakran fordult ez elő a 17. század folyamán! Válást sem keveset mondtak ki. 1629-ben például három,[14] 1640-ben hat pataki házasságot bontott fel az egyházmegyei zsinat.[15] Nem tudjuk, mi történt azokkal, akiknek a házasságát nem oldották fel. A házastársi kapcsolatot viszont bizonyosan nem mindenki tartotta fenn az eredménytelen válóper után. Balog Erzsébet, Molnár István felesége mindenesetre kijelentette a válási keresetet elutasító egyházi gyűlés előtt: „nem áll többé férjéhez ... arannyal megtöltenék is.”[16]

Ahogyan a házassági ügyek, úgy az erkölcs felügyelete általában is az egyház illetékessége alá tartozott. Főként a paráznaság eseteiben jártak el; az egyházi élet szabályainak megsértése, templomi fegyelmezetlenkedés, az úrvacsorával nem élés és hasonlók a feljegyzett ügyekben nemigen fordultak elő. A paráznaságról sem lehet azonban azt állítani, hogy nagyon gyakori lett volna. Így „pajkosokkal tisztátalankodott” például Oláh György felesége, akit már lánykorában – anyjával együtt – rajtakaptak erkölcstelenségen.[17] Vagy a kispataki Garas László lánya, Erzsébet „paráználkodott”.[18] Ilyenkor „eklézsiakövetést” róttak ki, vagy „megpellengérezték” őket, vagyis a templomban nyilvánosan kellett bűnbocsánatot kérniük, vagy – valószínűleg a templom előtt lévő – pellengérre állniuk. Feltűnő, hogy ilyen büntetéseket az esetek túlnyomó többségében nőkre, főleg lányokra róttak ki, holott egyébként mintha nem szenvedtek volna az erkölcsök megítélésében hátrányt az asszonyok és a hajadonok. Mátkasági vagy házassági bontópereket éppen olyan gyakorisággal kezdeményeztek nők, mint férfiak.

Az élet vége, a halál szintén az egyház közreműködésével következett be. Lelkészt hívtak a haldoklóhoz. Talán beszélgetnie kellett vele, vagy a hozzátartozókat vigasztalta a pap, hiszen a kálvinista tanítások szerint az üdvösségnek nem volt feltétele semmilyen, a halál előtt közvetlenül megcselekedendő tett vagy ceremónia. Patakon viszont a lelkész a haldoklónál „prédikált”, és nagyon felháborította a patakiakat, ha ezt valamelyik lelkész nem tette meg. A jezsuiták idejövetele után pedig az derül ki, miszerint a páterek térítő tevékenységében a legeredményesebb mozzanat talán éppen az volt, hogy tűzön-vízen keresztül elmentek a legnyomorúságosabb társadalmi állású haldoklók ágyához is.[19]

Az egyház által diktált szokásoknak vagy kötelességeknek bizonyosan nem minden pataki tett eleget. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek gyakran említik, hogy a hívek „restebbek kelletinél”. Egyénileg vagy társadalmi állás szerint változhatott a gyülekezethez fűződő viszony, de minden rétegben éltek támogatói, anyagilag is áldozói az egyháznak. Baxa István özvegye, Derecskei Borbála „scallat szőnyeget” adott a prédikálószékre.[20] Egy legény „szőlőcskét” adományozott,[21] mások házakat egyházi célra. Ebben nem volt semmi rendkívüli. Ugyanúgy cselekedtek a hívek gyakorlatilag mindig és mindenütt.

Rendkívülinek látszik viszont az az óriási érdeklődés és szakértő figyelem, amellyel a patakiak a prédikátorokat hallgatták, és az, amilyen határozottan állást foglaltak bizonyos tanítások mellett vagy ellenük. A hívek ilyen jellegű magatartásáról ritkán maradtak a reformáció utáni időkből források. Akkor – bár Patakon nem volt adat – általában lázas érdeklődés kísért minden tanításbeli változást. Már a 17. század folyamán viszont egy nyugat-magyarországi mezővárosi és falusi együttesben végrehajtott vizsgálat eredménye látszik jellemzőnek. Több gyülekezet tagjairól kiderült, hogy többségüknek egyházuk alapvető tanításairól sincs fogalmuk.[22]

Sárospatakon viszont 1629-ben az úrvacsoraosztás körül, és általában Tolnai Pap István prédikátor tevékenységén a szó szoros értelmében késhegyig menő harc robbant ki. A lelkész állítólag fejszével védekezett.[23] De olyan idők is voltak, amikor az alsóhóstátiak Petrahón, a héceiek Ardón vették magukhoz az úrvacsorát, mert elégedetlenek voltak a pataki úrvacsoraosztás módjával.[24] Emiatt, valamint az úrvacsoraosztás szertartása és a róla szóló tanítások körül aztán folyamatosak lettek a viharok Patakon. Ezek foglalkoztatták az egyszerű embereket leginkább már a reformáció idején, majd később is egyébként mindenütt.

Az úrvacsora mellett két ügy robbantott ki különösen hosszan tartó, nagy viharokat Patakon. Az egyik a presbitérium bevezetése, a másik a puritánus tanításokat hirdető prédikátorok személye volt. A kettő voltaképpen összefügg, és sokkal kevesebb baj lett volna belőlük, ha Lorántffy Zsuzsanna egyházpolitikája nem olyan erőszakos.

A fejedelemasszony 1653. augusztus 26-án hívatta össze először a város népét „az presbiterium felállatása végett”, de akkor sikerült ellenállniuk. Másodszor december 24-én írta be a városi könyvbe a főbíró: „behajtanak bennünket” a várba. „Regulákat magyaráznak” – folytatta, vagyis úgy látszik, teológiailag is meg akarták velük értetni a dolgokat. Nem sikerült. Senki nem vállalta a presbiterséget. Végül „erővel” választotta ki az embereket „őnagysága”. „Hírünk, akaratunk nélkül az templomban kipublikálták” – fejeződik be keserűen a feljegyzés.[25] Így lett a kor legradikálisabb egyházkormányzati elveiből a földesúri önkény eszköze. Előzőleg Tolnai Dali János és egy másik puritánus kiválóság, Medgyesi Pál erőltette volna a presbitérium bevezetését, majd személyük körül támadt olyan vihar, hogy az emberek „halállal fenyegették” Tolnait.[26] „Háborgó és zenebonáló elmével vannak”, állapította meg 1650-ben tett vizitációja idején az esperes. 1652-ben, amikor Lorántffy Zsuzsanna parancsára „hivatalt” kellett volna adniuk Tolnainak és Medgyesinek, de megtagadták, összeesküvés vádjával úriszék elé került a tanács. A helyzet azonban annyira a város mellett szólt, vagyis a földesúri utasítás annyira sértette papválasztási jogukat, hogy még az uraság embereiből álló törvényszék sem marasztalta el őket. Végül csak az udvarban voltak hajlandók eltűrni a sok vihart kavart prédikátorokat. „Őnagysága méltóságos helyibe maradjanak” – állapodtak meg az úriszék előtt.

Történtek aztán később is – sikertelen – kísérletek Tolnai és Medgyesi bevezetésére. A városiak vagy a városiak egy része elégedetlen volt azonban a puritánusok ellenfelével, Veréczi István prédikátorral is. Egy mészáros a tanács elé citálta őt. Az ügy hosszan húzódott, és összekapcsolódott a prédikátorok belső viszályával.[27] Az események valószínűleg nem maguktól alakultak így. Személyes ellenszenv illetve rokonszenv befolyásolta őket. A puritánusok és egyházi ellenségeik egyaránt igyekezhettek a gyülekezetben tábort szervezni maguknak. És talán a tanácsnak a városi könyvbe bejegyzett véleménye vagy a városiaknak a forrásokban megfogható magatartása sem esett egybe az egész lakosság akaratával. A Patakot jellemző nagy társadalmi különbségek mellett teljes egyetértés nem is lett volna természetes.

Különös baj nem lett volna mindebből nyugodt időkben, amikor az egyházat nem fenyegeti semmi veszély. A puritánizmus körüli viharok azonban a reformátusok szempontjából a legrosszabbkor törtek ki. Körülöttük mindenütt a katolicizmus hadállásai erősödtek, miközben Patakot a hívek és a papok vitái árasztották el. Szerencsétlen véletlen folytán került ide sok alkalmatlan prédikátor is, de a helyzet súlyosságát nem érzékelték a kiválóságok sem.

A jezsuiták idetelepítése után másfél évvel, amikor ők már nagyon eredményesen térítettek, az 1664 decemberében Sárospatakon tartott református zsinat az itteni lelkészek és tanárok között a rangsorukon régóta húzódó viszállyal volt elfoglalva. Tárgyaltak továbbá arról, hogy Buzinkay Mihály tanár használhatja-e a Kollégium piaci pincéjét. Végül Buzinkayt és az egyébként kiváló felkészültségű Pósaházi János professzort igyekeztek békíteni, akik között gyűlöletig fokozódott az ellentét. Arról, hogy a jezsuitákhoz, akiknek fakápolnáját már háromszor bővítették, mennyi ember sereglik, a zsinati jegyzőkönyvben egy szó sem található.[28]

A gyülekezet előbb ébredt rá a lelkészek kötelességmulasztására. Már 1665-ben panaszt emeltek az egyházi felsőbbségnél a „pápistaság”-gal szemben nem elég szilárd, illetve saját egyháza tanításaiban bizonytalan Szerencsési Péter prédikátor ellen.[29] Aztán 1669-ben jött egy különösen érzéketlen lelkész, Sellyei András. Nyilván kiváló képzettségű volt; Hollandiában tanult. Ott feltehetőleg elsajátította a legragyogóbb elveket. Csak arra nem jött rá, hogy amikor a jezsuiták már megalapították a misztikus kegyesség nagy térítő erejű közösségét, a Krisztus Kínhalálának Társulását Patakon, neki is valami bensőséges lelki élményt kellene nyújtania. Ehelyett „igen megmocskolta, rossz embereknek mondván a patakiakat”. Talán az áttérők miatt szidta azokat, akik az ő prédikációit hallgatták. A türelmét vesztett gyülekezet visszakérte az idehozatalára fordított pénzt, és elküldte Sellyeit.[30]

A református egyház történetének ebben a válságos időszakában megjelenő jezsuiták éppen olyan jellegű földesúri önkény segítségével jöttek Sárospatakra, mint amelyik nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az itteni gyülekezet elerőtlenedjék. Pataki működésük aztán két szakaszra tagolódott. A térítés időszakával kezdődött; 1671-től erőszakkal folytatódott. A jezsuita rendnek II. Rákóczi György özvegye, Báthory Zsófia adott át a rendház és iskola céljára kibecsült belsővárosi házakat. Előbb, 1663-ban kettőt, majd többet is, valamint nagy összegű készpénzt.[31] Mindehhez, mint földesúrnak joga volt, még akkor is, ha az intézkedés többeket felháborított. Zemplén megye nemessége például hivatalosan tiltakozott ellene azon az alapon, hogy a jezsuita rendet törvény tiltja ki a királyságból. Báthory Zsófia ezzel szemben azzal védekezett, amivel minden, jezsuitákat befogadó földesúr: nem birtokokat, csak tanítási lehetőséget biztosít számukra, ezt pedig szabad.[32]

Arra viszont, amihez az ország törvényei értelmében tényleg nem volt joga, a református templom elvételére, eredetileg nem gondolt Báthory Zsófia. Amikor az első házfőnök, Sámbár Mátyás kezébe 1666-ban 12 ezer birodalmi tallért letett, tisztázták azt is, hogy a rendház és az iskola fenntartásán kívül templom építésére szánja a hatalmas összeget. Akkor a belsővárosi templom elé emelt katolikus fakápolna már állt, tehát rendes kőtemplom építését tervezték a katolikusoknak Sárospatakon. „Az oly sok éve elnyomott és megalázottan fekvő római katolikus hit” feltámasztására hívta ide a fejedelemasszony a jezsuitákat, akik „a lelkek áttérítésében” (in conversione animarum) olyan kiválóak. Vagyis téríteni kellett; nem volt szó arról, hogy eddig elnyomott katolikusok kapják meg a vallásgyakorlat lehetőségét. A jezsuiták feljegyzései utalnak viszont arra is, hogy eddig sokan félelemből nem merték gyakorolni katolikus hitüket. Ez egyes esetekben igaz lehetett.

A jezsuita térítés óriási lendülettel indult. 1667-ben állítólag a Kollégium diákságát is elérte: az a hír járta, hogy a házfőnökkel tárgyaltak az iskola átadásáról.[33] Ez azonban csak a református egyház válságával összefüggő tünet lehetett. A térítés – mintegy természetesen – a társadalom két szélső pólusát ragadta meg, a legelőkelőbbeket és az egyház által eddig leginkább elhanyagoltakat. A társadalom felsőbb szintjein az alaphangot Báthory Zsófia adta meg, aki eredetileg katolikus hitéről annak idején a Rákóczi-házasság kedvéért lemondott, de 1661 nyarán rekatolizált. Fiát, az Európa-szerte ismert dinasztia akkor egyetlen élő tagját pedig a katolikus hitre térítette. A legalsó szinten viszont a katolizálási szándékot az oda irányuló figyelem szokatlan volta váltotta ki. Ezért jellemző az, hogy bár a jezsuiták Patakon belül rendszerint a Belsővárosban tartott körmeneteik stációit az uradalmi emberek házai vagy éppen a vár bejárata előtt, esetleg bent az udvaron helyezték el, kimentek a cigányoknak a Bodrog árterén álló sátraiba is. Református prédikátor aligha fordult meg ott, állapították meg a jezsuiták, és igazuk lehetett. Végül prédikáltak szláv nyelven is.[34]

A szemmel látható legnagyobb változás a jezsuiták megjelenése következtében talán az volt, hogy kivitték az egyházi életet az utcára.[35] A körmenetek mellett tartottak színjátékokat is; vallásos és világi tárgyúakat egyaránt. Rögtön ide jövetelük után nagy sikere volt a farsangkor tartott színdarab „jovialitásának”. Prédikációk is elhangzottak szabad ég alatt. Leghatásosabb katolikus részről Sámbár Mátyás volt, aki előzőleg Kassán, az ottani prédikátorral, Czeglédi Istvánnal folytatott szóban és írásban országos érdeklődést keltő, kölcsönösen rendkívül szarkasztikus hangú vitákat. Patakon többnyire Pósaházi János állt ki ellene.

A kálvinistákat a jezsuita feljegyzések szerint mindez elragadtatott csodálattal töltötte el. A valóságban nyilván tényleg megbámulták az ő tanításaik és szokásaik szerint idegen cselekményeket. A református vallásosság normális körülmények között mindig is a templom falai mögött maradt. Most – a jezsuiták kihívására – próbálkoztak az övékéhez hasonló látványosságokkal a reformátusok is. Sikert azonban nemigen értek el. Míg a katolikusoknál Báthory Zsófia fiával együtt gyakran megjelent az utcai ceremóniákon, gyalog ment, vagy térdelt a hívek között, a reformátusok 1666-ban rendezett nyilvános színjátékára legfőbb világi támogatójuk, Bocskay István alispán nem jött ide.[36]

Mindent összefoglalva: a válság állapotában lévő református egyház részéről – szószéki dörgedelmeken túl – semmi nem történt a katolikus térítés megállítására. Ezért lehetett a jezsuiták térítő tevékenysége olyan eredményes. 1663 áprilisában jöttek, és még ugyanabban az esztendőben 32 áttérő volt. 1664 húsvétján pedig nyolcszázan áldoztak; előzőleg legfeljebb nyolcan áldoztak.[37] Nem tudjuk azonban, hányan lehettek az áttérők vagy az áldozók közül patakiak. A rendház ugyanis nagy hatósugárral működött. Vezettek Tolcsvára, Tállyára és Újhelybe is körmeneteket; ugyanígy jöttek az egész környékről katolikusok vagy katolizálni szándékozók Sárospatakra.

Az első gyermekkeresztelést – akár pataki volt a csecsemő, akár nem – 1663. június 4-én vezették be az anyakönyvbe.[38] A szertartást maga Sámbár végezte, a szülők Tot Simon és felesége, Zsófia voltak, míg a csecsemő János. Kereszteltek aztán – feltehetőleg áttérő – felnőtteket is. Ez azonban nem volt a katolizálás feltétele. Több eset leírásából kiderül – Patakon éppen úgy, mint másutt –‚ hogy a vallásváltoztatás szándékát egyszerűen kijelentették az újonnan választott felekezet templomában. Kevesen adtak magukra annyit, mint az a sajnos ismeretlen nevű pataki asszony, aki a prédikátor előtt kívánt volna katolizálni, de nem tehette, mert Szepsi András nem ment át miatta a pár lépésnyire lévő parókiából a rendházba.[39] A jezsuita térítés minden eszközt felhasznált, de nem volt erőszakos. Mindennél világosabb bizonyítéka ennek az a tény, hogy gyakran kereszteltek más vallású vagy vegyes vallású házasságból származó gyermekeket. 1672-ben például két katolikus keresztelésnél is kálvinisták voltak a szülők.[40] Előzőleg a habánok közül kereszteltette több, az anyakönyvben „arianus”-nak nevezett házaspár katolikus szertartás szerint a gyermekét. 1665-ben egyszer az apa, máskor az anya volt csak katolikus, a másik szülő más felekezethez tartozott.[41] Ezek szerint még a szentségnek tekintett keresztséget is kiszolgáltatták a jezsuiták a szülők áttérítése nélkül.

Ez a toleráns magatartás is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Sárospatak életét a jezsuita térítés nem bolygatta fel. A felekezetek egymás közötti békéje egészen 1671-ig megmaradt, bár 1666-ban Báthory Zsófia megvonta a lelkészektől és a tanároktól, valamint a Kollégiumtól a hagyományosan járó, sőt egyes volt földesurak végrendeleteiben is meghatározott urasági támogatást. Ugyanezt tette valamennyi Rákóczi-birtokon. Emiatt az uralkodóig mentek panaszok,[42] de egy-egy helység lakóit nem fordította egymással szembe.

A hatás a zömében református felső-magyarországi köznemességnél mutatkozott: elfordult Báthory Zsófia fiától, I. Rákóczi Ferenctől, aki pedig vezérszerepre tört az ellenzéki főnemesek éppen akkortájt Wesselényi Ferenc nádor irányításával zajló mozgalmában. Emiatt az ügy miatt kellett az egyházi jövedelmeket – Patakon tartott tárgyalás eredményeként – visszaadni, és az időközben elmaradtakért nagy összegű készpénzt letenni.[43] Tízezer kardot kötött így Rákóczi, állították a köznemességre utalóan a kortársak, a mozgalom kimenetele azonban nem volt szerencsés: elfojtása után Báthory Zsófia 400 000 forintot fizetett a kincstárnak fia büntetlenségéért. Mindez Patakot közvetlenül annyiban érintette, hogy a Kamarának fizetett pénzre ráadásul Rákócziéknak őrséget kellett minden várukba, – így még 1670 legvégén ide is – befogadniuk.[44] Közvetve hatott Sárospatakon, de az országban mindenütt a Wesselényi-féle mozgalom, majd a felső-magyarországi nemeseknek abból kinőtt vagy arra következő felkelése ürügyén induló uralkodói önkény, illetve ezzel a torz abszolutizmussal szembeforduló, mind szélesebb körű politikai elégedetlenség.

A térítő ellenreformáció a császári őrség akciói következtében vált erőszakos ellenreformációvá Patakon. Elfoglalták a reformátusok templomát. Ezután változott meg Báthory Zsófia magatartása is.[45] Az egyik ide helyezett császári parancsnok kezdte, aki 1671. április 12-én, „délesti órán”, amikor a gyülekezet a templomból jött ki, a főprédikátort, a Kollégium rektorát, egyik tanárát és a főbírót magához hívatta azzal, hogy adják át a templomot. Bezáratta a belsőváros kapuit, közben pedig összeszedette a kollégiumi diákok fegyvereit. Nemleges válaszuk után az elöljárók egy ideig fogságban voltak, majd elmehettek.

Ezzel meg is szűnt közöttük minden korábbi ellentét vagy széthúzás. Szilárdan állták a különböző parancsnokok rájuk-rájuk támadó követeléseit. Sem a világi magisztrátus, sem az egyháziak között nem akadt senki, aki akár csak tanácsolta volna is a többieknek a megalkuvást. Pedig a végén már elmondták nekik: a templomra katonai célból tartanak igényt. A várat akarja az őrség a templom átépítésével megerősíteni. Nem fogják átadni a katolikusoknak. Végül Rüdiger Starhemberg tokaji kapitány 1671. augusztus 5-én „megvítatta” a templomot. Másnap elfoglalták a Kollégiumot. Közben a gyülekezet lehetőséget kapott arra, hogy a templomi felszerelést kimenekítse. A tanács meg is szervezte az akciót. Elvinni azonban nagyon keveset tudtak, mert az urasági emberek sok mindent felhordtak a várba. Báthory Zsófia közben a közeli Borsiban volt. Onnan küldött egy jezsuita pátert tiltakozni a templom elfoglalása miatt. A császári katonaság ugyanis nem csak a gyülekezetre mért csapást; súlyos sérelmet ejtett az ő földesúri jogain is. A birtokosok a magyarországi jogszokás szerint uradalmaikban bármilyen felekezet felett gyakorolták a földesúri jogokat. Starhemberg eljárása nyomán tehát újabb ellentét került a Rákóczi-család és az uralkodó, I. Lipót viszonyába.

Patakra és a patakiakra ebből csak az tartozott, hogy a templom és az iskola elveszítésével a lakosság még mindig messze túlnyomó többségét összefogó református gyülekezet életének külső keretei szétestek. Akkor, közvetlenül a templom elfoglalása után azonban még volt remény. Tényleg nem adták a jezsuitáknak, hanem a külső várfalon lévő új kaput lezárva a templomon keresztül nyitottak kijáratot a belsővárost körülvevő erődítményből. Megszűnt a templomban a vallásgyakorlat. Jó fél évvel később kapták meg a templomot a jezsuiták. Báthory Zsófia eredetileg nem tervezte, de most már átadta nekik. 1672 húsvétján, április 17-én szentelték be újra katolikus szertartás szerint. Előzőleg, még 1671-ben átadták a rendnek a Kollégiumot, illetve csak az épületegyüttesét. Mert a Kollégium a diákokkal volt teljes. Ők pedig akkor már elmenekültek.

Patak lakóinak többsége viszont egyelőre itt maradt. Végigélték azt, hogy a belsővárosi házakba, a várba katonaságot szállásoljanak. Tűrték követeléseiket, és tűrték a jezsuiták magatartásának fokozatos átalakulását. Ők akkor már nem egyszerűen térítettek, hanem „katonai kísérettel” járták a várost.[46] Ha tehették, „erővel, német segítségével” kényszerítették a reformátusokat a katolikus ünnepek megtartására.[47] Az új rendházfőnök még azzal is kísérletezett, hogy udvari emberek útján a templom elvétele után magánházakba szorult református vallásgyakorlatot általános érvénnyel megtiltassa. Klobusiczky Ferenc azonban, aki akkor Zemplén megyei alispán volt, katolikus létére is annyira együtt érzett szülőhelye lakóival, hogy megakadályozta a tervet. Ő segített az új, végül a Hécében épült templomért folyó tárgyalásokban is. Igaz, amikor viszont kifejezetten uralkodói parancsa volt, egyszer ő foglalta el a katolikusoknak a belsővárosi templomot.[48] Mert minden hatalomváltozásnál, kurucok bejövetelénél, kiűzésükkor változott a templom, sőt az iskolaépület felekezeti hovatartozása is. A kurucok rögtön a katolikus jelvények eltávolításával kezdték; kimenetelük után azonnal újra elhelyezték a templomban a szentek szobrait. Ily módon a felekezetek közötti viszony a városon belül mindjobban elmérgesült. 1690-ben már nemcsak katonák, de helybeli lakosok is segítettek kiűzni a prédikátort és a református vallásgyakorlatot abból a rossz csűrből, amit akkor istentiszteleti helynek használtak.[49] Nem véletlenül emlékeztette mindkét fél papjait a helyzet a zsidó népnek a Bibliában leírt történetére. Palicz páter, a házfőnök mondta egyszer gúnyos vigasztalással Debreczeni Ember Pál prédikátornak, amikor az éppen költözött a belsővárosi parókiáról: „Izráel is szenvedett kivonulásakor Egyiptomból.” Mire Ember Pál ráfelelt: „Megadta fáraó az árát, hogy Izráel kijütt Egyiptombul!”[50] Nyilván a zsidók kivonulását megelőző tíz csapás fenyegetését idézte fel.

Az ótestamentumi tíz csapás aztán nem következett be, de az egész országot elborította a háború. A háborút követően Sárospatak egyházi arculata végleg megváltozott. A telepítésekkel bekövetkezett az, amit előzőleg sem térítés, sem erőszak nem tudott elérni: többségbe kerültek Sárospatakon a katolikusok.

 

Megjelent: A tudomány szolgálatában. Emlékkönyv Benda Kálmán 80. születésnapjára. Szerk.: Glatz Ferenc. Bp., 1993. 113-122. p.

 

Jegyzetek



[1] A protestáns felekezetek szétválásáról: Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon. Bp., 1922. 401-422. p.

[2] A pataki rendház Historia domusának előlapján. Diarium residentiae Societatis Jesu Sárospatak – Egyetemi Könyvtár (Budapest) kézirattára. AB 96. (továbbiakban: Historia domus.)

[3] Benda Kálmán: A felekezeti kisebbségek jogainak biztosítása a 16–17. században Magyarországon. Bp., 1991.

[4] 1621-ben megjelent kötetében passim. Modern kiadás: Kecskeméti Alexis János prédikációs könyve. Szerk.: Szuromi Lajos – Gombáné Lábos Olga. Bp., 1974.

[5] A lányok kátétanításáról: Prothocollum venerabilis tractus Zempleniensis 1/1.–4/2.: Liber reditum. – Tiszáninneni Református Egyházkerület Gyűjteményei. (továbbiakban: Prot.Zemplén.) 1/4. 87. p. A fiúkéról az iskolai törvényekben: Marton János: A református főiskola története. Sárospatak 1931. 148. p.

[6] A házasságszerzés esetei. Prot.Zemplén. 1/2. 227., 169v., 180. p.

[7] Az eljegyzés körülményeiről: Prot.Zemplén. 1/2. 227., 179v., 180. p. Visszaküldött jegyajándékok a hites jegyesség felbontása után: Prot.Zemplén. 1/1. 109v., 361. p.

[8] Prot.Zemplén. 348. p.

[9] Matricula II-III. 1663-1742. Keresztelési anyakönyvek – Sárospataki Római Katolikus Gyűjtemény. (továbbiakban: Matricula.) III. 65. p.

[10] Prot.Zemplén. 1/1. 225. p.

[11] Prot.Zemplén. 1/1. 255. p.

[12] A fürdés, majd a válás: Prot.Zemplén. 409v., 410. p.

[13] Prot.Zemplén. 1/3. 137. p.

[14] Prot.Zemplén. 1/1. 9v., 11. p.

[15] Prot.Zemplén. 361v.-363., 348-350. p.

[16] Prot.Zemplén. 1/2. 180. p.

[17] Prot.Zemplén. 132. p.

[18] Prot.Zemplén. 1/l. 468v. p.

[19] A Historia domus ismételten leír ilyen eseteket.

[20] Protocollum judicis primarii et senatus oppidi Sáros Nagy Patak. 1-3. – Tiszáninneni Református Egyházkerület Gyűjteményei. (továbbiakban: Prot.Sárospatak.) 2. 65-66. p.

[21] Prot.Sárospatak. 3. 26. p.

[22] A Kismartonban és környékén 1638-ban felvett vizsgálat anyagának kiadása: A Lymbus Füzetei 14. Szeged, 1990.

[23] Prot.Zemplén. 1/1. 89. p.

[24] Prot.Zemplén. 1/3. 613. p.

[25] Prot.Sárospatak. 3. 435. p.

[26] Prot.Zemplén. 1/2. 212. p.; Prot.Sárospatak. 3. 435. p.

[27] Prot.Zemplén. 1/2. 201-202. p.

[28] Prot.Zemplén. 1/3. 575. p.

[29] Prot.Zemplén. 668. p.

[30] Prot.Zemplén. 880-882. p.

[31] Magyar Országos Levéltár. E 153. (= Acta Paulinorum.) 80. cs. f. 510 számozatlan.

[32] Uo.

[33] Prot.Zemplén. 1/3. 741-788. p.

[34] Historia domus. 1695. június.; Pro annuis residentiae Societatis Jesu Sárospatak. – Egyetemi Könyvtár (Budapest) kézirattára. AB 95. (továbbiakban: Pro annuis.) 18-19. p.

[35] A katolikus vallásgyakorlat külsőségeiről: Pro annuis. passim.

[36] Pro annuis. 32-33. p.

[37] Pro annuis. 5., 10. p.

[38] Matricula. II. 1. p.

[39] Pro annuis. 13. p.

[40] Matricula. II. 55. p.

[41] Matricula. II. 10. p.

[42] A Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltára, Sárospatak. (továbbiakban: TtREL.) A II. 135. sz.

[43] A megállapodás szövege: TtREL A. II. 5. 146. sz.

[44] Pro annuis. 64. p.

[45] Az események bővebb leírása a forrásokkal: Péter Katalin: A jezsuiták működésének első szakasza Sárospatakon. Az értelmiség Magyarországon a 16-17. században. Szerk.: Zombori István. Szeged, 1988. 103-117. p. (Ld. jelen folyóiratszámunkban is. – A Szerk.)

[46] Pro annuis. 89. p.

[47] Prot.Sárospatak. 3. 69. p.

[48] Prot.Sárospatak. 72.; Adalékok Zemplén vármegye történetéhez, 3. Sátoraljaújhely, 1898. 62. p.

[49] Pro annuis. 106. p.

[50] Prot.Sárospatak. 3. 68. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,