Az 1944 végén, 1945 elején tapasztalható politikai változások lehetővé tették, hogy a kedvezőtlen közjogi helyzetben lévő szabadegyházak[1] harcot indítsanak jogállásuk javításáért. Kezdetben úgy látszott, hogy az ország demokratikus irányban fejlődik tovább.[2] A második világháborúban is győztes nyugati hatalmak már az első világháborút lezáró békeszerződésbe beépítették a vallásszabadságot biztosító cikkelyeket. Tanulmányomban a Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége (MSZSZ) tevékenységének ábrázolásán keresztül szeretném bemutatni e közösségek közjogi és vallásszabadsági helyzetének alakulását a második világháborút követő néhány évben.

Magyarország geopolitikai helyzetéből fakadóan a szovjet viszonyok voltak irányadóak. Az érvényben levő szovjet törvények garantálták a vallásszabadságot. Politikai rendszerük az állam és az egyház szétválasztásán nyugodott, azonban ez a folyamat a gyakorlatban ellenségesen ment végbe. A szovjet rendszer kezdettől fogva az egyházi élet visszaszorítására törekedett,[3] és a helyi hatóságok korlátlan jogkörrel rendelkeztek az egyházakkal kapcsolatos ügyekben. A vallásoktatás megszűnt a közoktatási intézményekben. Az egyházak teljes vagyonát államosították. Kizárólag istentiszteleti célokra, az állam külön rendelettel biztosította ingyenesen az egyházak számára az épületeket és a szükséges berendezési tárgyakat. A polgári házasságkötés bevezetése mellett megtiltották az egyházi házasság celebrálását. Az államhatalom végső célja az ateista ideológia kizárólagos uralmának megteremtése volt.[4] A második világháború idején azonban a szovjet egyházpolitika megváltozott. A németek elleni háború sikere érdekében az üldözést felváltotta az együttműködés. Sztálin értékelte a papság és a pravoszláv hívők hazafias tevékenységét, és 1943-ban engedélyezte a minden oroszok pátriárkájának megválasztását illetve a Szent Szinódus létrehozását. Nem csupán az állam és az egyház megbékéléséről szólt, hanem az egyházat ténylegesen a rezsim részének ismerte el. Az ortodox egyház működése szabaddá vált. Sőt az állam támogatást nyújtott a pátriárkának a „szakadár ortodox mozgalmak” elleni küzdelemben.[5] A nyugati hatalmakkal való szövetségkötés miatt a nyugati eredetű kisegyházak szabad működését is biztosítania kellett.[6] Így az országot „felszabadító”/”megszálló” nagyhatalmat nem csupán „példaként”[7] lehetett a törvényhozók elé állítani, hanem tényleges reménységet jelentett számukra a vallásszabadság kivívásának gondolata.

A hazánkat megszálló orosz csapatokkal való jó kapcsolat kialakítását a szabadegyházi vezetők fontosnak tartották. Már 1945 közepén Budapest orosz városparancsnokának köszönő levelet írtak a Vörös Hadsereg által biztosított vallásszabadságért,[8] illetve a szabadegyházi retorikában fontos szerepet játszott a szabadegyházi közösségek szabad működését biztosító szovjet példára való hivatkozás.[9]

A Magyarországi Szabadegyházak Szövetségének megszervezése

A Horthy-rendszer „szekta-ellenes” politikája több szabadegyházi vezetőt felekezetének vallásszabadsági helyzete javításáért vívott küzdelemre késztetett. Különösen dr. Kiss Ferenc (Keresztyén Testvérgyülekezet), dr. Somogyi Imre (baptista) és Michnay László (adventista) tevékenységét említhetjük meg. 1937-ben a Magyar Evangéliumi Szövetségen keresztül nyújtottak be sikertelenül kérvényt a belügyminiszterhez. Beadványukban kiemelték, hogy az alsóbb fokú közigazgatási hatóságok az egyes vallásos mozgalmakkal szemben eltérően lépnek fel. 1939. május 4-én Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor, a Keresztyén Testvérgyülekezet vezetője, a Magyar Evangéliumi Szövetség alelnökeként Dr. Vitéz Csia Sándor elnökkel közösen megírt levelükben kérték a belügyminisztert, hogy a Szövetségben lévő el nem ismert felekezetek (metodisták, keresztyén testvérgyülekezetek, üdvhadsereg) tevékenységét különböztessék meg az egyéb szektáktól. Továbbá azokat „úgy tekintsék és kezeljék, mint amelyek a vallás szabad gyakorlatáról alkotott törvények szellemében, keresztyén és hazafias szempontból kifogástalanul működnek, s így azoknak működése elé akadályokat ne gördítsenek.”[10]

A Keresztes-Fischer Ferenc 1939. december 2-i betiltó rendelete utáni jogbizonytalanság a szabadegyházi vezetőket további összefogásra ösztönözte. Már 1942-ben felmerült bennük az igény, hogy a vallásszabadság biztosítása érdekében, továbbá az egyház és az állam szétválasztását kimondó új vallásügyi törvény kiharcolása céljából, közjogi státusuk fenntartása, illetve önállóságuk megtartása mellett együttműködjenek.[11] 1944. október 5-én a Keresztyén Testvérgyülekezetek, a Magyarországi Baptisták Szövetsége, a Magyarországi Bibliakövetők Felekezete,[12] illetve az Üdvhadsereg vezetői Michnay László adventista elnök javaslatára elhatározták, hogy az 1943. október óta közöttük fennálló baráti kötelék megerősítésére „szoros és szerves evangéliumi alapon álló kapcsolatot” teremtenek, „melynek célja hazánkban a lelkiismereti szabadság és a vallás szabad gyakorlatának védelmezése és előmozdítása”.[13] A szervezetnek később – valószínűleg 1945 márciusában – adták a Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége nevet. A Szövetséghez még ebben a hónapban csatlakoztak az ókatolikusok és a metodisták,[14] majd később 1950. június 1-jétől a szabadkeresztyének.[15]

A Szövetséghez tartozás feltételének számított, hogy a tagegyház semmilyen formában sem fogadhatott el anyagi támogatást az államtól, valamint az ún. „rajongó” és a „világnézeti harcba” bocsátkozó vallási közösségek felvételétől is elzárkóztak.[16] Ezzel magyarázható, hogy a pünkösdi mozgalom csoportjai közül egyedül a konszolidáltabb viszonyok között működő Tomi József vezette Evangéliumi Pünkösdi Egyházat vették csak fel tagegyházaik közé. A többi pünkösdi karakterű csoport[17] eleinte Tomi Józsefen keresztül képviseltethette érdekeit.[18] A pünkösdi mozgalom belső konfliktusai miatt az Evangéliumi Pünkösdi Egyház tagságát is felfüggesztették. Ezért a pünkösdi mozgalom csoportosulásait 1949. január 28-ától az MSZSZ a pünkösdi albizottságán keresztül koordinálta Michnay László vezetésével, illetve képviselte vallásszabadsági ügyeiket az államhatalom felé. Az albizottság munkájába az egyes pünkösdi csoportok delegálták képviselőiket.[19] A Szabadelvű Katholikus Gyülekezet is csatlakozni kívánt az MSZSZ-hez, de kérelmét elutasították,[20] mert a benyújtott hitelveikben a Szentírással kapcsolatos nézetük „ellentétes” volt az MSZSZ tagegyházai által vallottakkal.[21]

A szövetség legfontosabb szervei a következők voltak a negyvenes évek második felében:

– A Szövetségi Intézőbizottság a tagegyházak küldötteiből állt. Minden tagegyház ezer tagig két képviselőt, majd további 1000 fő után egy személyt delegálhatott. Az Elnöki Tanács és a Szerkesztő Bizottság tagjai hivatalból tagjai voltak. Feladata a tagegyházak felvétele és törlése, valamint az Elnöki Tanács előterjesztései felől való döntés volt.

– Az Elnöki Tanács létszáma maximum 11 fő lehetett. Összetételét a Szövetségi Intézőbizottság hagyta jóvá. Feladataként a szövetség vezetését, ügyeinek intézését, és az állami hatóságok irányába való képviseletet jelölték meg.

– A Szerkesztőbizottságot a tagegyházak képviselőiből az Elnöki Tanács választotta. Feladatául a kiadványok és a szövetség hivatalos lapjának szerkesztését adták.[22]

Az MSZSZ elnökének Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszort választották meg, míg az alelnökök Dr. Somogyi Imre, Michnay László, titkár-pénztáros Gyarmati Béla lett.[23] 1948 januárjában Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor lemondott az elnökségről, akit dr. Somogyi Imre követett a tisztségben. Kiss orvosprofesszornak pedig felajánlották a díszelnöki pozíciót.[24] Az orvosprofesszor azonban 1948 végére visszavette az MSZSZ elnökségét.[25]

A Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége közjogi harca

Az MSZSZ már 1945 márciusában elhatározta, hogy az állam és az egyház szétválasztása tárgyában az Ideiglenes Magyar Nemzetgyűléshez illetve a Nemzeti Tanácshoz emlékiratot intéz. Az emlékiratot először 500 példányban tervezték sokszorosítani, hogy pártokhoz, fontosabb közhivatalokhoz, illetve intézményekhez eljuttassák.[26] Címe Szabad államban – szabad egyházak már sejteti, hogy elképzelésük szerint az új vallási törvénynek az állam és az egyház szétválasztásán kell nyugodnia.[27] Elképzelésük klasszikus szabadegyházi nézeten alapult, amelyet Roger Williams baptista lelkész, Rhode Island kormányzója fektetett le, és később az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának egyik alappillére lett. Eszerint a polgári ügyekben mindenki engedelmeskedik az államhatalomnak, de az minden lakos számára biztosítja a vallás szabad gyakorlását, és a hitének terjesztéséhez való jogot. A hatóságok pedig nem rendelkeznek azzal a joggal, hogy lelkiismereti kérdésekbe beleszóljanak.[28] Nézetük alátámasztására az Egyesült Államok és a Szovjetunió törvényeire is hivatkoztak, amely szerint az állampolgárok szabadon alakíthatnak saját felekezetet, gyakorolhatják vallásukat, amennyiben nem ellenkezik a jó erkölcsökkel, és nem bontja meg a társadalmi rendet.[29] A személyi adatok felvételekor nem tartozik senki sem számot adni vallási hovatartozásáról. A felekezetek belső ügyeiket maguk intézhetik, és minden külső beavatkozás nélkül választhatják vezetőiket.[30]

A szabadegyházak retorikájukban – a baloldali pártokhoz alkalmazkodva – az egykori elnyomott egyházak képviselőiként új vallásügyi törvény megalkotását sürgették, mivel a „magyar vallásügyi törvények hiányosak, elavultak”.[31] A régi rendszert azzal vádolták, hogy az érvényben lévő törvényeket sem tartotta be:[32]

– Nem biztosította az egyházak esetében az „egyenlő elbánás elvét”, amit az 1848/20. törvénycikk mondott ki.

– Nem alkalmazta az 1895/43. törvénycikk rendelkezéseit az újabb, illetve a kisebb felekezetek elismerése területén, illetve az el nem ismert felekezetek istentiszteleti szabadságára vonatkozóan nem a törvényben lefektetett elvek szerint járt el.

– Nem tartotta be a trianoni békeszerződés vallásszabadsági rendelkezéseit.

– Gátolta a kisebb felekezeteket a Biblia nyilvános olvasásában és a közös imádkozásban.

A memorandum ezt követően a hatályos törvények hiányosságait sorolja fel:[33]

– Az 1848/20. törvénycikk csak a törvényesen bevett egyházak közti egyenlőséget és viszonyosságot állapította meg. A bevett egyházak számára az állam anyagi támogatását biztosította. Így azok nem váltak az államtól anyagilag független szervezetté.

– Az 1895/43. törvénycikk hibájának tartották, hogy három kategóriába sorolta (bevett, elismert, tűrt) a felekezeteket. Másrészt korlátozta az egyházak egyházközségi elöljáró- és lelkészválasztását azáltal, hogy a megválasztott személyt kötelesek voltak az illető törvényhatóság első tisztviselőjének tudomására hozni, aki ellenvetését írásban közölhette. Az összetettebb egyházszervezettel rendelkező egyházak pedig a vallás- és közoktatásügyi miniszternek voltak kötelesek megerősítés végett a felső egyházi vezetés személyváltozásait bejelenteni. Nem érvényesülhetett az egyházak önrendelkezési joga.

A szabadegyházi vezetők a fent említett visszásságok megszüntetése érdekében a következő javaslatokat fogalmazták meg:

– Az állam és az egyház szétválasztása, amely alapját képezi az egyéni jog és a lelkiismereti szabadság érvényesülésének.

– Ne szólhassanak bele egyes egyházak az állam ügyvitelébe.

– A közigazgatósági hatóságok ne értelmezhessék és alkalmazhassák különböző módon a nem egyértelműen megfogalmazott törvényeket.

– Az állami hatóságok ne szolgálják ki egyes felekezetek lelkészeinek érdekeit.

– Szűnjön meg annak a lehetősége, hogy tisztán vallási okok miatt hatósági közbelépéssel zaklatnak, bántalmaznak embereket.

Az Egyesült Államok példájával cáfolják, hogy a vallási sokszínűség vallástalansághoz vezetne. Sőt, a vallás- és gondolatszabadságnak tulajdonítják az Egyesült Államok gyors ütemű fejlődését. Az esetleges komolytalan vallási csoportosulások a történelem tanúságtétele szerint önmaguktól eltűnnek, vagy jelentéktelen csoportokká zsugorodnak. A szabadegyházi memorandum teljes egészében elveti, hogy az egyházak az államtól anyagi segítséget kapjanak.

Az államsegély megvonása – szerintük – nem rendítené meg a korábbi bevett egyházakat, mert az egyház lényege és ereje nem az organizációban, hanem az egyháztagok élő hitében található. Az élő hitű hívek készségesen hozzájárulnak az egyház személyi és dologi kiadásaihoz. Az egyházak anyagi vesztesége prognózisuk szerint átmeneti lesz, mert a hívek önkéntes adományai felülmúlják az állami támogatás nagyságát az észak-amerikai tapasztalatok szerint. A magyarországi példa is ezt támasztja alá. A 100–150 tagú szabadegyházi közösségek képesek lelkipásztort alkalmazni, míg a több száz vagy több ezer tagú egyházközségek a bevett egyházaknál nem tudják, vagy nem akarják lelkipásztorukat megfelelő ellátásban részesíteni. Az állam számára is hasznos volna, ha az egyházaknak adott pénzt inkább ország-építő, szociális és kulturális célokra fordíthatná.[34]

Az egyházak anyagi önfenntartó képességének felvetését korszerű programnak tarthatjuk. Egyrészt korlátozza az állam beleszólását az egyház életébe. Másrészt a lelkészséget/papságot a hatékonyabb hitéleti és lelkigondozói tevékenységre készteti, ha híveinek anyagi támogatásától függ a megélhetése. Történelmi és társadalmi okok miatt azonban Magyarországon még demokratikus viszonyok mellett is hosszabb folyamat eredményeként lehetett volna megvalósítani az elképzelést, mint ahogy a memorandum szerzői elgondolták.

Az MSZSZ vezetői tisztában voltak azzal, hogy az állam és az egyház közötti kapcsolat nem szüntethető meg teljesen, mert az államnak jogában áll az egyházi életet felügyelni a vallásszabadság biztosításával. Az egyházak pedig tanításukkal támogatják az államot a rend, a béke és a termelőmunka előmozdításában.[35]

Az MSZSZ vezetői a mindennapokban is ragaszkodtak ahhoz, hogy a hatóságok a bevett egyházakkal egyenlő bánásmódban részesítsék a szabadegyházi felekezeteket. Az 1945. június 1-jei elnökségi ülésükön elhatározták, hogy tisztelgő látogatást tesznek Vass Zoltán budapesti polgármesternél, és megkérik, hogy valahányszor az állam az egyházakkal tárgyal, hívja meg a szabadegyházakat is.[36] Az MSZSZ országos szinten is kérte, hogy a vallásfelekezeteket érintő jogszabály és egyéb rendelkezés kiadásainál az MSZSZ-hez tartozó felekezetek érdekeit is vegye figyelembe az államhatalom.[37]

Felléptek továbbá annak érdekében is, hogy tagegyházaik lelkészei a történelmi egyházak lelkészeihez/papjaihoz hasonlóan papi kedvezményben részesüljenek. Az MSZSZ ellenezte a kötelező hitoktatást, mert szerintük az evangélium értelmében senkit sem lehet kényszeríteni a vallástanulásra.[38] Támogatták ezért a fakultatív hitoktatás bevezetését, illetve szorgalmazták, hogy a szabadegyházi szülők maguk dönthessenek gyermekeik hitoktatása felől. Gyermekeik pedig ne csupán a bevett vagy az elismert egyházak hittanát tanulhassák, hanem a szabadegyházi közösségekét is. Az MSZSZ tagegyházainak hitoktatásán a hozzájuk tartozó hallgatókon kívül, más felekezetűek is részt vehessenek.[39] Az MSZSZ vezetői 1945 júniusában felkeresték a Belügyminisztériumban Kiss Roland államtitkárt, és kérelmezték, hogy a szervezet egész országra érvényes arcképes igazolványokat adhasson ki. Szorgalmazták egy leirat elkészítését is, amely engedélyezi tagegyházai számára, hogy az egész országban istentiszteleteket tarthassanak, illetve híveiktől pénzt gyűjthessenek.[40]

Az MSZSZ egyes tagegyházai, illetve más szabadegyházak vallásszabadsági problémáit is képviselte az állami szerveknél. A Szövetség vezetői például írtak az adventista gyerekek szombati iskolalátogatási mentessége érdekében.[41] Az adventista (szombatos) vallású közalkalmazottak részére pedig kérvényezték a szombatnapi munkavégzéstől való mentességet, akik a szombati munkaórák vasárnap, illetve hétköznapi túlmunkával való pótlását ajánlották fel.[42] A nazarénusok esetében több alkalommal közbenjártak – sikertelenül – a vallás- és közoktatásügyi miniszternél fegyver nélküli katonai szolgálatuk ügyében.[43] A Hetednapi Reform-Adventisták Felekezete részére 1949 nyarán adtak ki igazolást a Közigazgatási és Rendőrhatóságoknak, hogy a közösség az MSZSZ felügyelete alatt működik, ezért kérték, hogy velük kapcsolatban is az 1895:43. tc. és a 250.105/1945. számú belügyminiszteri rendelet szerint járjanak el.[44]

Az MSZSZ vezetőinek érdekérvényesítő képességét elősegítették a kiváló baloldali kapcsolataik. Michnay László és dr. Somogyi Imre megyei direktóriumi tagok voltak a Tanácsköztársaság idején. Baloldali kapcsolatai voltak Kiss Ferenc orvosprofesszornak is. A Hetednapi Adventista Egyház esetében megemlítendő, hogy a felekezet által kiadott Boldog Élet Kiskönyvtár füzeteinek egy részét baloldali meggyőződésű orvosok, egészségügyi szakemberek írták. Kiss orvosprofesszor hazai és nemzetközi befolyását jelzi, hogy jelen volt 1948-ban Tildy Zoltán köztársasági elnök estélyén, ahol Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes felhatalmazta arra, hogy 2-3 magyar szabadegyházi vezetővel közösen konkrét előterjesztést tegyenek egy oroszországi látogatásra vonatkozóan. Beutazásukra okként az merült fel, hogy a szabadegyházi vezetők személyes tapasztalatukra hivatkozva jobban tudnák bizonyítani az angolszász egyházi összeköttetéseiknek a szovjetunióbeli evangéliumi keresztyének létezését és istentiszteleti szabadságát. A legnagyobb nyugati ellenérv – az orosz Biblia-bevitel megtiltása – ellensúlyozása érdekében Kiss orvosprofesszor Rákosinak azt javasolta, hogy a magyarok a zónán belül Rákosiék közvetlen ellenőrzése mellett nyomtassák ki és vigyék be az orosz Bibliát. Az MSZSZ vezetőinek erős baloldali kötődését jelzi, hogy az orvosprofesszor személyesen Rákosinak tette fel a kérdést, hogy a magyarországi szabadegyházaknak célszerű-e 1948 tavaszán a meglévő feszült egyházpolitikai helyzetben egy nagyobb demonstratív jellegű nyilvános összejövetelt szervezniük a kormányzat támogatása érdekében az 1945-ben kinyilvánított álláspontjuk („szabad államban szabad egyházak”) változatlan fenntartásának demonstrálása céljából.[45] Felvetődött az MSZSZ vezetői körében az a gondolat, hogy valamelyik pártot megkeressék ügyük képviselete érdekében,[46] de testületileg nem szándékoztak egyik politikai pártba sem belépni.[47]

Vallásszabadsági nézetük terjesztése érdekében Szabadegyház címmel lapot akartak indítani 1945 augusztusában.[48] A lap főszerkesztőjévé Dr. Somogyi Imrét, felelős szerkesztőjévé Michnay Lászlót választották, míg szerkesztője Gyarmati Béla lett. A 16 oldalasra tervezett lap tartalmának háromnegyed részét vallásos tárgyú írások képezték volna terveik szerint.[49] A lap negyedévenkénti megjelentetésére kaptak engedélyt 1945 végén, 1946 elején.[50] A periodika publikálása vontatottan haladt, ezért folyóirat helyett egy album megjelentetéséről hoztak határozatot, amely tartalmazza a tagegyházak jellegzetességeit, illetve szolgálja a magyar ébredés gondolatát.[51] Az album végül Szabad Egyház címen 1947 tavaszán jelent meg kb. 6 ezer példányban, amelyből mintegy 450 példányt hivatalok, egyházak, pártok és képviselők számára küldtek el.[52] Nézeteik terjesztése érdekében 1947. május 17-én este a Zeneművészeti Főiskola nagytermében pedig vallásszabadsági ünnepélyt rendeztek.[53]

A hatalomra jutott politikai erők egyházpolitikai céljai megegyeztek a szabadegyházak legfontosabb követeléseivel. A baloldal átmenetileg szövetségest látott bennük a politikai katolicizmus (valamint a többi történelmi egyház) elleni küzdelemben. Ehhez szívesen elfogadták a kisegyházak támogatását, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az MSZSZ vezetőinek nyilatkozatai országos lapokban is megjelentek. Ezt támasztja alá Michnay László 1946. augusztusi nyilatkozata:

„[A] szabad egyházak együtt működnek a demokráciákkal, mert nem követelnek politikai előjogokat és nem akarnak az adózó nép terhére az állam eltartottjai lenni. […] A magyarországi szabadegyházak szövetsége, amely annak idején az ideiglenes nemzetgyűléshez memorandumot intézett, határozataiban leszögezi, hogy evangéliumellenesnek minősít minden faji, nemzetiségi, vagy felekezeti megkülönböztetést, mely az ártatlanok üldözését táplálja és a lelkekben elhinti a gyűlölet magvait. A gyakorlati kereszténység megvalósulásáért küzdve – az igazi demokrácia szellemében – akarja biztosítani mind a lelkiismereti szabadságot, mind a szociális igazságok érvényesülését. Éppen azért változatlanul kitart amellett, hogy az egyházak ne politizáljanak, hanem hirdessék tisztán és apostolian Isten igéjét.”[54]

Az 1947/33. törvény vitájában − amely az elismert felekezetek bevett egyházakkal szemben meglévő joghátrányának megszűntetéséről szólt – az MSZSZ vezetői 1947 novemberében kijelentették, hogy „mi nem csupán türelmet, hanem teljes vallásszabadságot kívánunk. A vallási türelem engedmény, a vallásszabadság jog. Mi a teljes vallásszabadság törvénybe iktatását a szabad polgárok társadalmában elvitathatatlan és elodázhatatlan szükségnek tekintjük.”[55] 1947 tavaszán pedig az MSZSZ vezetőinek fakultatív hitoktatás melletti nyilatkozatait közölték a lapok.[56]

A szabadegyházak vezetői megnyilatkozásainak hátterében az érdekazonosság mellett megjelenhetett a rájuk jellemző politikai pragmatizmus is. Látva a kialakult geopolitikai helyzetet, a szabad működés reményében politikai megnyilatkozásaikban igazodtak a kialakult status quo-hoz. Az MSZSZ vezetői ezért elhatárolták magukat a kormányzattal szembekerülő hazai és nemzetközi egyházi tényezőktől. Kérték a belügyi szerveket, hogy tagegyházaikat és a felügyeletük alatt működő felekezeteket ne „vegyék egy kalap alá” a többi nagy felekezettel,[57] illetve különböztessék őket meg a Jehova tanúitól és „egyéb ártalmas szektáktól”.[58]

Az 1939-es betiltás után 1945. július 31-től szabadon működhettek a korábban betiltott újprotestáns entitások. A Belügyminisztérium (BM) engedélyt adott az MSZSZ-nek, hogy a tagegyházaiban működő evangéliumi munkásait személyi igazolással lássa el. Vallásos összejöveteleik nem estek gyülekezési tilalom alá. Nem kellett hatósági engedélyt kérniük istentiszteleteik tartására. Templomaik, imatermeik és az egyházi célokat szolgáló helyiségeik mentesültek a hatósági igénybevétel alól.[59] Az iskolai tantermek nem csupán a bevett és az elismert egyházak számára lettek kiadva a tanítási idő után, hanem az MSZSZ tagegyházainak is a VKM 132081/1946. rendelete értelmében.[60] Az 1946. évi köztársasági államformáról szóló I. törvénycikk bevezető része pedig biztosította az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogaként a szabad vallásgyakorlatot. A kormány az 1946. július 4-ei rendeletében hatálytalanította az 1938. évi XVII. törvénycikk 3.§-át, amely alapján betiltották az általuk szektáknak nevezett vallásos gyülekezeteket, és vagyontárgyaik felől rendelkeztek.[61] A belügyminiszter érvénytelenítette az 1939-es BM rendeletet, amely működésüket államellenesnek minősítette és betiltotta.[62] Sőt a honvédelmi miniszter a katonaság területén is hasonló kedvezményeket biztosított lelkészeik számára, mint a bevett és elismert vallásfelekezetek egyházi személyei részére.[63]

A szabadegyházak pozitív várakozásait erősítette, hogy 1946-ban a BM és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) is komolyan foglalkozott a jogi helyzetük rendezésével. A VKM 1946 januárjában az újonnan alakulandó felekezetekkel kapcsolatos véleményezést az MSZSZ-re kívánta bízni. Az MSZSZ elnöksége az új törvény megalkotásáig vállalta a feladatot, mivel attól tartottak, hogy az esetleges negatív véleményük és az általános vallásszabadság elvi állásfoglalása között összeütközés jöhet létre. Az MSZSZ 1946 elején különösen azt tartotta fontosnak, hogy az állam a felekezetváltoztatást, illetve a hitoktatás engedélyeztetését egyszerűsítse.[64]

A VKM a hatékonyabb ügyintézés érdekében a magyarországi szabadegyházak pontosabb megismerésére törekedett, amelynek érdekében az MSZSZ vezetőitől részletes tájékoztatást kért a Szövetséghez tartozó egyházak/gyülekezetek működésével kapcsolatban.[65] A VKM 1946 júniusában javaslatot készített a magyarországi szabadegyházak jogi szabályozására. Elképzelésük szerint az el nem ismert felekezetek közjogi helyzetének végleges rendezéséig olyan jogszabályi rendelkezés megvalósítására lenne szükség, amely törvényes elismerés nélkül átmenetileg biztosítaná a szabadegyházak számára a törvényesen elismert vallásfelekezetek jogi helyzetét, és részükre is megadná az elismert felekezetek által is élvezett állami kedvezményeket. Ügyük intézése a BM-től a VKM-hez kerülne, tehát az állam nem közrendészeti, hanem vallási kérdésként kezelné ügyüket. A jogi szabályozás gátja a VKM szerint az 1895/43. tc. korszerűtlensége. Elvi akadályként jelentkezett, hogy a szabadegyházak az állam legfőbb felügyeleti jogának tiszteletben tartása mellett az állam és az egyház teljes szétválasztásának hívei. Az akkor érvényben lévő jogszabályok azonban egyes szabadegyházi felekezetek szerint az állami elismerés függőségi viszonyt jelentene számukra, ezért nem igazán keresték az állami elismertetést. Másrészt az 1895. évi törvény olyan feltételeket is szabott, amelyet nem is nagyon teljesíthettek, mint például a lelkészek hazai képzése.[66] A VKM a fentieken túl a honvédelmi miniszterhez intézett átiratában javasolta, hogy a vallási meggyőződésből fegyveres katonai szolgálatot megtagadók számára biztosítsák a fegyver nélküli katonai szolgálatot.[67]

A BM javaslata szerint az elismert és az el nem ismert vallási gyülekezetek, illetve szabadegyházak az 1895/43. tc. valamint az 1946/1. tc. alapján szabadon működhetnének. Vallásos elveiket szabadon terjeszthetik szóban és írásban. Egyesületként vallásos összejöveteleik nem tartoznak a jogszabályok alá, jogi személlyé pedig úgy válhatnának, ha gyülekezetben való nyilvántartásukat a területük illetékes I. fokú törvényhatósági tisztviselője útján a belügyminiszterhez bejelentik. Országos szinten szervezeti szabályzatukat a belügyminiszternek kellett volna bemutatniuk, aki felügyeleti joggal rendelkezett volna felettük. Ha a közrendet, a közerkölcsiséget sértő, vagy a vallási jellegtől eltérő tevékenységet folytatnak, a belügyminiszter jogaival élhet. Minden vallási ügyet érintő intézkedés vagy kedvezmény a szabadegyházakra is érvényes. A javaslat elkészítésekor még kötelező hitoktatás területén pedig a szülő jogává akarták tenni, hogy gyermekeik számára kiválasszák az oktatást végző lelkészt, aki lehetett szabadegyházhoz tartozó személy is.[68]

Az 1947 és 1949 közötti években tovább javult a magyarországi szabadegyházak közjogi helyzete. Az 1947/33. törvény megszüntette a bevett és az elismert felekezetek közötti különbséget.[69] Az 1949. évi magyar alkotmány pedig kimondta az állam és az egyház szétválasztásának elvét.[70] A fakultatív hitoktatás bevezetésével pedig gyermekeiknek nem kellett más, elismert vagy bevett felekezet hittanát tanulni.[71] Helyzetüket azonban nehezítette, hogy törvényesen elismert vallásfelekezetté alakulásukra vonatkozóan az 1895/43. törvénycikk 7-8. és 18. §-ai érvényben maradtak. Eszerint az elismerés megtagadható, ha ellentétes a vallási közösség működése a közerkölcsiséggel és az ország törvényeivel, azonos hitelvi és szervezeti téren valamelyik elismert vallásfelekezettel, illetve sérti valamelyik törvényesen elismert egyház érdekeit. Az állam által elfogadott szervezeti szabályzaton megtett későbbi változtatást kötelesek voltak jóváhagyás végett a vallás- és közoktatásügyi miniszternek előterjeszteni.

Az MSZSZ az államhatalommal szembeni legáttekinthetőbb ügyrendezés érdekében minden tagegyháza számára kérni szándékozott a kormányzati elismerést.[72] Állami elismerést csupán a jelentős amerikai befolyással rendelkező Magyarországi Metodista Egyháznak sikerült elérnie 1947-ben. A Hetednapi Adventisták Felekezete ez irányú törekvései sikertelenek maradtak 1948-ban. A VKM az adventisták kérelmének jóváhagyása mellett foglalt állást, de az Igazságügyi Minisztérium az elutasítást javasolta két okra hivatkozva: 1. A felekezet hitelveit tartalmazó felsorolás 23. pontja az állami törvényeknek való engedelmességet alárendelte az isteni parancsolatoknak, ami ellentétben állt az 1895/43. törvénycikk 3.§-ával. 2. A felekezet által beadott szabályzat 24. §-a szerint az országos választókonferencia kétharmados szavazattöbbséggel szabályokat alkothatott, amelyek akár el is térhettek az állam által esetlegesen jóváhagyott szervezeti szabályzattól. Ennek tiltása ugyanis nem szerepelt benne. Az Igazságügyi Minisztérium jóindulatát jelzi ezekben az években, hogy a fentieken több ponton javítást javasolt a későbbi viták elkerülése végett, amelyek az egyház belső életére, a pénzügyi, adminisztratív, szervezeti területére terjedtek ki.[73] Az államilag el nem ismert szabadegyházak számára működésükhöz a legális alapot az MSZSZ jelentette. A Szövetség a tagegyházain kívül más újprotestáns közösségek felügyeletét is vállalta. Így legális működés lehetőségét biztosították ezekben az években a pünkösdi mozgalom csoportjai, a Hetednapi Reform Adventisták Felekezete, illetve a nazarénusok számára is.

A történelmi egyházakkal ellentétben – amelyeket 1946 nyarától egyre több támadás ért – a szabadegyházak ezt a periódust valóban a „felszabadulás éveiként” élték meg.[74] Az 1945 és 1948 közötti években a szabadegyházi közösségek életében nem csupán a közjogi területen, hanem a mindennapokban is komoly javulás következett be. Hitéletüket mindenféle zaklatás nélkül gyakorolhatták, missziós lehetőségeik kitárultak a középületekben tartható nyilvános előadások tartásával, valamint a könyvek, traktátok, újságok kiadásával, terjesztésével. Az iskolákban a tanítás után lehetőség nyílt istentiszteletek tartására.[75] Az MSZSZ vezetői ezért az érdekképviseleti tevékenységük mellett az evangéliumi hívők lelki egységének előmozdítása érdekében hitbuzgalmi konferenciákat, csendes napokat, imaközösségeket szerveztek. 1947. november 1-jén szombat este a Zeneakadémián vallásos reformációs ünnepélyt tartottak.[76] Az MSZSZ a centenáris ünnepségekbe is bekapcsolódott 1948-ban. A tagegyházak bár külön-külön is megemlékezhettek az 1848-as forradalomról, de mivel a vallásszabadsági eszmék szempontjából óriási jelentőséget tulajdonítottak ennek, ezért a „méltóképpeni” megünneplésről külön határozatot hoztak.[77] Az MSZSZ tagegyházai a nyomor enyhítése érdekében már 1945. március 9-én népkonyhák felállítását tervezték.[78]

A sajtó- és a rádiószolgálatot is fontosnak tartották. Az MSZSZ vezetői 1947 áprilisában kéréssel fordultak a rádióhoz, hogy heti egy alkalommal kapjanak műsoridőt az MSZSZ tagegyházai is, hogy felváltva bibliamagyarázatot adhassanak.[79] A rádió végül minden második hét csütörtökön 7.30 és 8.00 óra között adott nekik programlehetőséget, Szabadegyházak félórája címen. Lehetőség szerint két-három tagegyház képviselője vett részt egy műsorban, amelyet igyekeztek énekkarral, szólóénekkel változatosabbá tenni. Az első szabadegyházi vallásos félórára 1947. június 19-én került sor.[80] Későbbiek során átlagban havi három félórás műsort kaptak egészen 1950 szeptemberéig, a műsor megszüntetéséig.[81]

Szűkülő lehetőség, avagy a kiépülő diktatúra árnyékában

Közjogi helyzetük jelentős mértékű javulása ellenére a magyarországi szabadegyházi entitások néhány fontos célkitűzése nem valósult meg az 1945 és 1949 közötti években. Nem készült el a magyarországi vallási élet átfogó jogi rendezését szolgáló törvénytervezet, illetve továbbra is érvényben maradtak az 1895/43. törvény újabb vallásfelekezetek elismerésére vonatkozó rendelkezései. 1948 nyarán egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy Magyarország társadalmi berendezkedése a szovjet mintát fogja követni, ami kihatott az állam egyházpolitikájára is. Ez egyre több területen érintette a szabadegyházi közösségeket, de átfogó, tervszerű fellépésre velük szemben 1950 nyaráig nem került sor, mert a hatalmat magukhoz ragadó kommunisták ezekben az években (1948-1950) a történelmi egyházak megtörésével voltak elfoglalva.

Az elinduló politikai folyamatok az MSZSZ vezetőit is óvatosabb magatartásra ösztönözték. A VKM-hoz 1948 júliusában írt levelükben még ragaszkodtak az általuk vallott „szabad egyház, szabad államban”, illetve az állam és az egyház teljes szétválasztásának elvéhez. Utóbbiból következett szerintük, hogy az állami anyakönyvekből, és minden hivatalos okiratból hagyják ki a vallási hovatartozás megjelölését, az egyházi adókat ne közigazgatási úton szedjék be, illetve az állami egyetemek hittudományi fakultásai szűnjenek meg, vagy váljanak felekezet-felettivé. Meghatározták a teljes vallásszabadság attribútumait is, mint: 1. Teljes szervezkedési szabadság bármely – keresztyén vagy nem keresztyén – felekezet számára. 2. Valamely felekezethez való tartozás vagy nem tartozás szabadsága. 3. Vallásos összejövetelek, felvonulások, istentiszteletek és szertartások szabadsága. 4. Egyházi – vallásos – könyv- és lapkiadás szabadsága. 5. A felekezetek templom, imaterem, lelkészi hivatal és lakás, jótékonysági intézetek (szeretetintézmények), hittudományi főiskola, lelkészképző intézetek (papneveldék), bibliai iskolák, könyvkiadó üzemek vásárlásának és fenntartásának joga.[82] Az MSZSZ 1948 júniusában még szorgalmazta, hogy egyházi személyeik a szervezet Elnöki Tanácsának gondos mérlegelése után a közigazgatási hatóságok az útleveleiket a szokott hivatalos útnál rövidebb úton adják meg, illetve azok kiadását ne tagadják meg a közigazgatási hatóságok.[83]

Tapasztalniuk kellett azonban, hogy nem az általuk elképzeltek szerint alakulnak a magyarországi viszonyok. Az állam és az egyház szétválasztása ellenségesen történt, sőt az állam az egyházak „államosítására” törekedett. A vallásszabadsági viszonyok is korlátozottabban érvényesültek. Az államosítások pedig egyes szabadegyházi közösségek által (nem elismert entitások esetén egyes vezetőik nevén) működtetett intézményeket is érintették. Az MSZSZ elnöksége ezért 1948. december 23-i ülésén figyelmeztette tagegyházait, hogy az indexen levő költők verseit ne szavalják, és ne citálják. Tartózkodjanak továbbá evangelizációs tevékenységük során minden „feltűnő stílustól”, a zenekari felvonulás, a szabad ég alatti istentiszteletek korlátozását javasolták.[84] Az alkalmazkodási készségüket tükrözi, hogy 1949 tavaszán az MSZSZ elnöksége üdvözölte Rákosi Mátyást a Népfront elnöki tisztének betöltése alkalmából.[85] 1950. január 17-i ülésükön pedig megállapították, hogy „a Magyar Népköztársaság alkotmánya örvendetesen megvalósította az együttműködés főbb célkitűzéseit, amennyiben egyfelől biztosítja a vallás szabad gyakorlását, másfelől elválasztja az államot az egyháztól”. A Magyarországi Szabadegyházak Elnöki Tanácsa ezért az addigi együttműködésük célkitűzéseit revízió alá vette, és a jövőben a benne tömörült vallásközösségek érdekképviseleti szerve kívánt lenni a tagegyházak önállóságának érintetlenül hagyása mellett. A tagegyházak irányában korábbi kritérium mellett további elvárásként jelentkezett, hogy csak Magyarországról irányított entitásokat vettek fel tagjaik közé. Továbbra is ragaszkodtak azokhoz a kritériumokhoz, hogy tiszta evangéliumi hitelveket kellett vallaniuk, és komoly bibliai liturgia szerint kellett működniük.[86] A szervezet ellenőrizte továbbá a külföldről érkezett pénzadományok felhasználását, illetve a külföldi adományok nem eredményezhettek semmiféle függőviszony kialakulását egyik egyház számára sem.[87] Az MSZSZ Elnöki Tanácsa 1950. április 27-i ülésén elhatározta, hogy a békéért vívott küzdelem érdekében békebizottságot létesít. A tagegyházak gyülekezeteihez körlevelet intéztek, és felszólították a gyülekezeti tagokat, hogy csatlakozzanak a béketáborhoz, támogassák azt, és írják alá a békeíveket. 1950. május 20-án pedig békegyűlést tartottak.[88]

A Magyar Evangéliumi Szövetség vezetőségi munkájában részt vevő MSZSZ vezetők (dr. Kiss Ferenc, dr. Somogyi Imre, Szécsey János és Ungár Aladár) is aláírták a Magyar Evangéliumi Szövetségnek az Evangéliumi Világszövetség londoni központjához, illetve az egyes nemzeti tagozatokhoz 1949 elején írt levelét, amelyben ellenérzéssel fogadták azon törekvéseket, amelyek közös „világnézeti frontba” akarták csábítani a nyugati keresztényeket. Cáfolták a Mindszenty-ügy kapcsán elterjedt nyugati nézeteket, miszerint Magyarországon veszélyben van a kereszténység. Ezzel szemben – írják levelükben – az a helyi tapasztalat, hogy

„országunkban százados álmában felébredőben van az evangéliumi kereszténység, és senkitől sem gátolva hirdeti úton, útfélen, templomokban, evangélizációs telepeken, ifjúsági táborokban, újságokban és rádión Jézus Krisztus üdvözítő evangéliumát. […] Valóban nem ezek érdekelnék a nyugati protestantizmust, hanem egyedül az, hogy a római egyház nem folytathatja zavartalanul a maga politikai harcát a régi jogaiért és kiváltságaiért.”[89]

A Magyar Evangéliumi Szövetség fent említett levelének megírásakor már jelentkeztek az államhatalom vallásszabadságot korlátozó intézkedései. Az 1948 és 1950 közötti időszakban érdekes helyzet alakult ki Magyarországon a szabadegyházak esetében. A felsőbb hatóságok biztosították a megszerzett jogok gyakorlását, helyi szinten azonban korlátozólag léptek fel. Jó példák erre az adventista könyvevangélisták esetei. Belügyminiszteri engedélyük ellenére a helyi hatóság számos helyen megtiltotta működésüket, és komoly atrocitások érték őket.[90] Több településen be akarták tiltani az adventista gyülekezet működését. Néhány személyt letartóztattak, és eljárást indítottak ellenük. E sérelmek esetében a Hetednapi Adventista Egyház panaszát a többi tagegyházhoz hasonlóan az MSZSZ tolmácsolta a belügyminiszternek. A megmaradt dokumentumok alapján a történtek tényleges kivizsgálást nyertek, és az esetek többségében a sérelmet orvosolták.[91] Problémát jelentett egyes településeken, ha a végidőkről szóló prédikációkhoz iskolai helyszíneket vettek igénybe.[92] Az államosítások során a hetednapi adventisták elvesztették 1949 végén a nyomdájukat, illetve 1950 februárjában a kiadóhivatalukat.[93] A pünkösdi egyház árvaháza és aggok otthona 1949 júliusában oszlott fel. Az evangéliumi keresztyének gyermekotthona 1950 nyarán a Népjóléti Minisztérium rendelete alapján került a Gyermekvédő Országos Bizottság kezelésébe.[94] A hatóságok 1949 nyarán a közegészségügyi, szociális és köztisztasági szabályok be nem tartása címén megszüntette az Üdvhadsereg Szabadegyház VIII. kerület Dobozi utca 29. szám alatti férfi és a VIII. kerület Szerdahelyi utca 17. szám alatt található női otthonait. Az Üdvhadsereg magyarországi betiltását 1950-ben már a Honvédelmi Minisztérium is szorgalmazta annak pacifista nézetei miatt, amelyre még ebben az évben sor került.[95]

Szabadegyházak és a közvélemény, illetve a történelmi egyházak

A szabadegyházak magyarországi helyzetét befolyásolta a közvélemény, a média róluk alkotott képe. A társadalom ugyanis a közjogi helyzetük javulása ellenére továbbra is szektaként kezelte őket. Így például a Világ című napilap az adventistákról 1946-ban megjelent cikkét Megkezdték újra a működésüket az újra engedélyezett szekták címmel közölte. Az Esti Szabad Szó című újság 1947. október 16-i számában pedig csodálkozását fejezte ki, hogy még mindig vannak szekták. A Debreczen című újság 1949-ben felvilágosító munkát sürgetett a szekták ellen. A belügyminisztériumi jelentésekben a különböző felekezeteket szektaként tüntették fel, és a történelmi egyházak is – látva a szabadegyházak erősödését – „szektaveszélyről” cikkeztek.[96] Például a katolikus Új Ember című folyóirat az 1948-ban megjelent Van-e szektaveszély? című cikkében a szabadegyházak társadalmi hatását próbálta ecsetelni, és az ellenük való védekezés lehetőségeit vázolta. Vető Lajos evangélikus püspök egyik nyilatkozatában hasonló aggodalommal figyelte az egyházában mind jobban erősödő adventista és metodista szellemiséget. Ezt követően megjelentek olyan újságcikkek, könyvek, amelyek külön foglalkoztak egyes vallásfelekezetekkel. Így a református és az evangélikus vezetők a politikai adventizmus ellen cikkeztek 1949-ben, amelynek jelentése Bereczky Albert értelmezésében nem más, mint politikai nyelven a reakció, illetve a Biblia nyelvén a hitetlenség.[97]

Az MSZSZ vezetői mindent megtettek azért, hogy a sajtóban megjelent velük kapcsolatos téves híreszteléseket helyreigazíttassák. A Debreczen című lap szerkesztőségének írt levelükben kifogásolták, hogy a

„szóban forgó cikknek ugyanaz a hangja, mint az Új Ember cikkeinek, melyeket a Mindszenthy-ügy kipattanása előtt közölt az Actio Catholica az állítólagos szekta-veszélyről s az indoklás, a fenyegetés is ugyanaz, amit a Horthy rezsim évtizedeiben, közelebbről éppen az 1940-1946 között – /amely évekről a cikk azt állítja, hogy hallani se lehetett a szektákról/ a jobboldali és szélsőjobboldali lapok alkalmaztak a kisebb felekezetekkel és vallási mozgalmakkal szemben, melyekből számosat, mint a fasisztaellenes és kommunista gyanús mozgalmat belügyminiszteri rendelettel betiltottak. E betiltott felekezeteket a felszabadulás után éppen a demokratikus népi kormány rehabilitálta és helyezte vissza rendeletileg minden jogaiba.”

A levelükben közlik, hogy az MSZSZ két tagegyháza – a metodista és a baptista – a korábban bevett egyházakkal azonos jogállást élvez, illetve a Szövetséghez tartozó többi felekezet szabad működését a 250.105/1945.V. sz. BM. rendelet biztosítja. A levélírók emellett elhatárolták magukat és az MSZSZ-t a cikkben említett Jehova tanúitól, illetve közölték, hogy egy miniszteri leirat alapján kísérletet tettek a pünkösdi csoportok egyesítésére, azoknak elfogadható bibliai és gyakorlati alapra való helyezésére, hogy az MSZSZ-be fel lehessen őket venni.[98]

A különböző szabadegyházi felekezetek híveinek lakossági megítélése negatívnak mondható. Tagjaikat nem egy esetben „fanatikus, bigott” embereknek gondolták.[99] A lakosság megvetette azt az ismerősét, aki „hívő” lett. Egy adventistákra vonatkozó felmérés szerint a korszakban a nem adventista háttérből az egyházhoz csatlakozók legalább kétharmada szenvedett környezetének ellenállása miatt. Különösen a szülő-gyermek és a férj-feleség viszonylatában fordultak elő viharos jelenetek.[100] Az előítéletek miatt természetesen a lakosság egy része idegenkedve fogadta a szabadegyházi missziós erőfeszítéseket, és néhol előfordultak inzultusok is, elsősorban falvakban.[101]

A történelmi protestáns egyházakkal az ún. „lélekhalászat”, illetve néhány egyházpolitikai nézetkülönbség mellett (például fakultatív hitoktatás, iskolák államosítása, állam-egyház kapcsolata) a Bibliakiadás területén is konfliktusuk volt. Ravasz László református püspök egy 10 tagú bizottságot javasolt, amelybe négy református, 3 evangélikus, egy unitárius, egy szabadegyházi és egy, a magyar Bibliatársulatot képviselő személy került volna bele. Kiss orvosprofesszor a bizottságban a fele tagságot követelte a szabadegyházak részére. A Nemzetközi Bibliatársulat képviselőjének kifejtette, hogy a szabadegyházak az „ökumeniával” nem társulnak, mert az nem csinál semmit. A Nemzetközi Bibliatársulat képviselője szerint nem többségi alapon, hanem „talentum célzattal” kellene végeznie az ügyet, hogy ne „üzleti vállalkozás”, hanem „misszióügy” legyen. A szabadegyházak a konfliktus áthidalása érdekében egy olyan tíztagú bizottság létesítését javasolták, amelyben az MSZSZ, az Evangéliumi Alliance és a Református Szabadtanács vesz részt. Továbbá az ügy érdekében bibliakonferenciák szervezését javasolták.[102]

A szabadegyházak megváltozott közjogi helyzete együtt járt a történelmi egyházak egyes köreinek véleményváltozásával a korábban szektaként lenézett kisegyházakról. Az Országos Református Szabad Tanács 1946. június 14–15-i ülésén elhangzó nyilatkozata szerint: „Bűnbánatot tartott a Szabad Tanács a kisebb protestáns egyházak és közösségek irányában tanúsított szeretetlen és elzárkózó magatartásért, részvétlenségért és az elkövetett bántásokért. Mindezekért bocsánatot kért.”[103]

Összegzés

Az 1945 és 1950 közötti évek paradigma-váltást eredményeztek a magyarországi szabadegyházak életében. Összefogásuk eredményeként létrejött egy jól működő szervezet, amelynek segítségével hatékonyan tudták képviselni érdekeiket a külvilág felé. Jelentős mértékben javult a közjogi és a vallásszabadsági helyzetük. Különösen fontosnak tekinthetjük, hogy a különböző szabadegyházi közösségek körében egy „mi-tudat” kialakulását figyelhetjük meg, amely egészen az 1989/1990. évi rendszerváltozásig, sőt egyes köreikben a mai napig tart.

(A tanulmány az OTKA K68299. számú pályázata és a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.)

Jegyzetek