Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
1. szám
A. D.
MMXII

Demokrácia és vallás. Az egyház és állam közötti kapcsolatok fejlődése Franciaországban és Magyarországon a 19. századtól napjainkig. Szerk.: Fejérdy András – Henry de Montety.
Budapest, Gondolat, 2010. 192 old.

 

 

2009. december 3–4-én zajlott a Francia Intézet és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szervezésében az a konferencia, amelynek előadásait nyomtatott és szerkesztett formában tartalmazza a jelen kötet. A konferencián francia és magyar kutatók mutatták be egy-egy szempontot kiemelve az állam és az egyház közötti kapcsolatok alakulását elsősorban Franciaországban és Magyarországon, de egész Európára vonatkozóan is.

A kis terjedelmű, zsebkönyv formájú, szerkezetileg átlátható és jól tagolt kötet a szerkesztők bevezetőjével indul. Ebből megismerhetjük a kötet kereteit, felosztását és – nagyon röviden – az egyes tanulmányok tartalmát. Megfogalmazódik a kérdés, hogy hol húzódik a határ a lelki és a világi szféra között, meg lehet-e ezt pontosan határozni. Ez az a probléma, ami az értekezések központi magját adja, és amelyet a szerzők a történelmi körülmények felvázolásával vizsgálnak. A szerkesztők pár szóban összehasonlítják a magyar és francia helyzetet, amiből azt a következtetést vonják le, hogy bár mindkét országra, sőt, egész Európára jellemző az állam és az egyház szétválasztása, de a két ország helyzete, történelmi hagyománya alapvetően különböző, ezért különböző a kérdés megítélése is.

Az első, Feszültségek és szakítások a történelemben című rész a két ország jelenkori egyháztörténelmének legfontosabb momentumait mutatja be négy tanulmányon keresztül. Nádasdy Miklós A vallási kérdés Magyarországon a 19. században címmel ír arról a sokszínű vallási helyzetről, amely a 19. században jellemezte a Monarchia keleti felét. A hangsúlyt a protestáns felekezetek emancipációs folyamatának bemutatására helyezi. A vallási kérdés ekkor „nem az egyének lelkiismereti és vallásszabadságának kérdéseként jelentkezett, hanem az egyes egyházaknak mint intézményeknek a többség és az államhatalom vallását képviselő katolikus egyházzal, illetve a jogokat a katolikus egyház nevében korlátozni kívánó államhatalommal szembeni küzdelemként” – ahogy a szerző megfogalmazza. Hiányzott az egyház- és vallásellenes államhatalom és az ilyen jellegű intézkedéseket támogató társadalmi bázis is.

A következő tanulmány szerzője Régis Ladous, aki az 1905. évi törvény és a francia katolicizmus kapcsolatát fejtegeti. A professzor alapvetően kiáll a törvény mellett, elemzi az 1905. évi és az azt kiegészítő, későbbi törvények tartalmát, és végigköveti azt a folyamatot, amely a törvény Szentszék általi elismeréséhez vezetett. Úgy véli, hogy a törvény nem valósította meg a teljes szeparációt és az egyházi vagyon mértéktelen elkobzását. Sokkal inkább volt ez „korlátozott szétválasztás és még korlátozottabb vagyonelkobzás”, ahogy Émile Poulat-t idézve a szerző írja. A vagyonelkobzást Ladous X. Pius pápa kezdetben tanúsított teljes elutasításának tudja be, a részleges szétválasztást pedig azzal igazolja, hogy az istentiszteleti helyek épületeit az államnak kell fenntartania.

Valentine Zuber a francia protestánsok szerepét vizsgálja a szeparációs folyamatban. A francia protestantizmus különleges kapcsolatban áll a laicitással. Kedvező volt számukra az a helyzet, amelyben a különböző vallások egyenlő jogokat kaptak – hisz a katolikusok voltak számszerű fölényben –, és támogatták az állami és egyházi szféra szétválasztását is. Nem okozott gondot számukra a törvényben foglaltak megvalósítása, a kultuszközösségek megszervezése, sőt az 1905. évi törvény megalkotói között szép számmal találhatunk protestánsokat is, ahogy azt Zuber kiemeli. Ugyanakkor a protestánsok felemelték a hangjukat akkor is, amikor a laicizmus vallásellenes irányba fordult. A laicitást ma is támogatják, és benne a demokrácia zálogát látják.

A következő írásban Hatos Pál arra vállalkozik, hogy felvázolja a magyar egyháztörténet fontosabb történéseit az 1945 és 1989 közé eső időszakra vonatkozóan. A szerző először betekintést ad a korszakkal foglalkozó történetírás szempontjaiba, majd ismerteti azokat a fordulópontokat, amelyek a kommunista állam és az egyház viszonyát meghatározták. Ezt követően a Vatikán keleti politikájába és a II. Vatikáni Zsinat hatásaiba nyerünk betekintést. Hatos Pál azzal a javaslattal zárja tanulmányát, hogy a közelmúlt magyar katolicizmusát érdemes lenne a protestáns egyházak történetével és a térség más országainak katolikus egyházaival összehasonlítani.

A következő nagyobb egység a jelenkori vallási-politikai vitára összpontosít. Az első tanulmány Jean-Michel Ducomte tollából A laicitás francia modellje: a jelző nélküli laicitás címmel látott napvilágot. Itt a szerző széles, máig tartó történeti áttekintést adva egy olyan laicitás mellett érvel, amelyet nem szükséges külön jelzőkkel (mint például „nyitott”, „plurális” vagy „toleráns”) ellátni, ahogy arra ma sokszor sor kerül. Ducomte szerint „a laicitás egyetlen ideológiai, azaz elhajlásra, értelmezésre, átértékelésre hajlamos megközelítést sem takar.” Ez szerinte egy olyan „társadalomszervezési mód”, amelynek alapja az, hogy a közhatalom és az egyház nem illetékes egymás ügyeibe beleszólni.

A következőkben Fejérdy András határoz meg olyan ütközési pontokat, amelyek mentén a demokrácia és a vallás – szűkebb értelemben a katolikus egyház – viszonya az elmúlt kétszáz évben jellemezhető. Ezek az ütközési pontok az abszolút értékek képviseletéről, a polgári szabadságjo-gokról, a vélemény- és vallásszabadságról, valamint az állami és egyházi szféra szeparációjáról alkotott különböző elképzelések. A szerző tanulmánya végén öt pontban összegzi a történelemből levonható tanulságokat, amelyek szem előtt tartása elengedhetetlen ahhoz, hogy a demokratikus állam és a katolikus egyház békében és egymással konstruktívan együttműködve élhessen.

Jean-Claude Monod szintén a demokrácia és a vallás viszonyát vizsgálja. Szerinte annak ellenére, hogy a szekularizáció vadhajtásai a demokrácia zsidó-keresztény gyökereit tévesen tagadják, nem helyes a demokráciát csupán ebből a hagyományból eredeztetni. Szerinte amellett, hogy ezt nem tagadjuk, helyet kell biztosítani más kultúrák örökségének is. A szekularizáció a szerző szavaival élve „önmagukra irányuló munkára” kötelezi a vallásokat és az államokat is, hogy ezáltal korlátozzák saját magukat.

Jean-Dominique Durand Vallások viták kereszttüzében az európai társadalomban: kultúra és identitás között címmel az előbbi szerzővel ellentétben a vallások szerepét hangsúlyozza a laicitással kapcsolatban. Kiemeli Európa keresztény gyökereit, és elemzi azt a hatást, amit az új kultúrák, így az iszlám megjelenése fejtett ki az francia és az európai identitástudatra. Szerinte a legnagyobb kihívás, amivel most szembe kell néznie Franciaországnak és egész Európának, „átlépni egységes nemzetből sokszínű nemzetbe”.

Jean-Paul Willaime szintén a vallások fontosságáról ír. Az „elismerés és párbeszéd laicitásáról” beszél, amely meghatározza nemcsak az Európa Unió alapvető okmányainak hangvételét, hanem ez az, ami az európai országok nagy többségét jellemzi. Európa nyitott a vallások társadalmi életben való részvételére, és ez alól Franciaország sem kivétel. Willaime úgy gondolja, hogy Franciaországban „a hivatalos semlegesség mögött, amely tartózkodó és nem elismerő a vallási közösségekkel szemben, a gyakorlatban az elismerő laicitás egyik formája működik”.

A kötet Schanda Balázs tanulmányával zárul, aki alkotmányjogi szempontból vet egy pillantást demokrácia és vallás viszonyára. Az európai államok világnézetileg semlegesnek mondhatók, de ez nem jelenti azt, hogy értéksemlegesek és közömbösek lennének. A szerző arra hoz példákat, hogy az európai bíróságok hogyan, milyen elvek szerint járnak el a vallásszabadsággal kapcsolatos ügyekben. A tanulmány záró gondolata szerint nincs egységes európai modell állam és egyház viszonyában, de a vallásszabadságot ezek mind biztosíthatják.

A tanulmányokat követően pár oldalban bemutatásra kerülnek a szerzők, amelyből megismerhetjük rövid életrajzukat, legfontosabb kutatási területeiket és publikációikat.

A kötetről összességében elmondhatjuk, hogy érdekes adalékokat nyújthat a demokratikus államok – elsősorban Franciaország valamint Magyarország – és az egyházak jelenkori kapcsolatának megismeréséhez, de a benne foglalt tanulmányok csak rövid és felületes áttekintést jelentenek. A téma megérdemelne egy komolyabb, nagyobb szabású kutatást is. A szerzők történelmi áttekintéssel alapozzák meg mondanivalójukat, de ez is csak szűk keretek között valósult meg. Ugyanakkor különböző nemzetiségű és eltérő gondolkodású kutatók szólalnak meg, akik véleményük ismertetésével árnyalhatják a témáról alkotott elképzelésünket.

Kritikaként említhetjük továbbá, hogy a vallás és az egyház fogalmak sok esetben összemosódnak, a használat során keverednek. A jegyzetapparátussal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a tanulmányok lábjegyzetekkel egyenetlenül ellátottak, és nem jellemző kiadatlan levéltári források használata, rájuk történő hivatkozás.

Szembeötlő, hogy a francia szerzők, bár eltérő utakon, de mindannyian kiállnak a szekularizáció, a laicitás és a fennálló francia rendszer mellett. Ítélkezni nehéz, hisz a mára kialakult helyzet sok küzdelem árán jött létre Franciaországban, de mindenképp érdemes elgondolkodni azon, hogy a jövőben hogy biztosítható az egyházak és az állam harmonikus együttműködése.

(ism.: Bolf Barbara)

 

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,