Vissza a tartalomjegyzékhez

12. évfolyam 3. szám
A. D.
MMXI

Véghseő Tamás: "...mint igaz egyházi ember..." A történelmi Munkácsi Egyházmegye görög katolikus egyházának létrejötte és 17. századi fejlődése.
Nyíregyháza, Szent Athanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, 2011. (Collectanea Athanasiana. Studia. I/4.) 189 old.
A főiskola által 2008-ban útjára indított Collectanea Athanasiana sorozatának negyedik köteteként látott napvilágot Véghseő Tamás munkája a munkácsi görög katolikus püspökség történetéről a kezdetektől De Camillis János József püspöki tevékenységéig

A főiskola által 2008-ban útjára indított Collectanea Athanasiana sorozatának negyedik köteteként látott napvilágot Véghseő Tamás munkája a munkácsi görög katolikus püspökség történetéről a kezdetektől De Camillis János József püspöki tevékenységéig.

A szerző a kötet első („...nemini cordi fuit...” Egy perifériaegyház lehetőségei a vallási megújulás korában c.) fejezetében először röviden összefoglalja a ruszinok betelepülésével és a Munkács központtal létrejött egyházmegye kialakulásával kapcsolatos tudományos eredményeket, majd arra a kérdésre keresi a választ, hogy lett volna-e más lehetősége a felső-magyarországi ruszin ortodox közösségnek a fennmaradásra és identi-tásának megőrzésére, mint az egyesülés a katolikus egyházzal.

A szerző a kérdés megválaszolásához az utóbbi évtizedben hazánkban is elterjedt, Wolfgang Reinhard és Heinz Schilling nevével fémjelzett konfesszionalizáció-elméletet hívja segítségül. Az eredmény egyértelmű:

 

„Korszakunkban tehát a Magyar Királyság északkeleti régióiban élő keleti szertartású keresztények a kor fogalmai szerint modern egyházaknak, felekezeteknek számító vallási közösségek »szomszédságában« éltek, melyek ráadásul nem csak az üdvösségre vezető igazság kizárólagos birtoklásáról, illetve műveltségbeli és társadalmi felsőbbrendűségükről voltak meggyőződve, hanem kötelességüknek is tartották a hitvallásuk (konfessziójuk) elfogadásának lehetőségét más felekezetbelieknek is »felajánlani«. Mivel ez a »felajánlás« (térítés) nem csak a két nagy felekezet képviselői között zajlott le, hanem a keleti szertartású közösség tagjai felé is irányult, a fentebb említett »szomszédság« szükségszerűen »szorítássá« is vált.” (21. p.)

 

Ráadásul az uniót megelőző időszakban az erdélyi fejedelem által támogatott református konfesszió „felajánlkozása” tűnt erősebbnek. Hogy a ruszin egyház egésze feletti református ellenőrzés a közösség felekezeti identitásának feladását jelentette volna, azt jól mutatják azok a példák, ahol ez az ellenőrzés megvalósult. A szerző által De Camillis püspök tevékenysége kapcsán idézett egyik forrás szerint a református felügyelet alatt álló ruszin egyházközségekben a kálvini hittételeket tartalmazó katekizmust terjesztettek, eltávolították a templomokból a kereszteket és az ikonokat, megszüntették a gyónást, az áldozást, a bérmálást stb. (120. p., 374. sz. jegyz.) Könnyen belátható, hogy így nem sok maradt volna az ortodox vallásgyakorlatból. Ezenkívül a Kárpátokon túli, a lengyel-litván államban működő ún. rutén egyház uniós eredményei is a katolikus egyház felé mozdították a magyarországi ruszin közösséget.

A kötet második fejezete (A modernizáció lehetősége: a görög katolikus egyház létrejötte) az unió megszületésének körülményeit vizsgálja. Az első uniós kísérlet kudarca (1614), amikor a Homonnai Drugeth György támogatásával működő Athanasius Krupeckij przemyśli unitus püspököt kis híján agyonverték a krasznibrodi templomban a feldühödött zarándokok, rávilágít arra a tényre, hogy a Rómával való egyesülés terve csak akkor volt megvalósítható, ha azt a ruszin közösség egyházi vezetése, mindenekelőtt maga a püspök kezdeményezte. Szükség volt továbbá egy befolyásos katolikus főpap pártfogására is. Ez a szerencsés „együttállás” először Taraszovics Bazil munkácsi püspökké választásával és Lippay György egri püspöki kinevezésével jött létre. Bár az unió megvalósulását ezúttal a világi hatalom, vagyis I. Rákóczi György és munkácsi várkapitánya akadályozta meg erőszakkal, a Taraszovics és Lippay indította mozgalom végül Lippay egri utóda, Jakusich György támogatásával eljutott az 1646. évi ungvári unió létrejöttéig.

Az ungvári unióról fontos, korábban nem vagy alig hangoztatott megállapításokat is tesz a szerző. Először is a ruszin egyház Rómához csatlakozásakor nem az ún. firenzei modell érvényesült, amikor is két egyenlő fél, a konstantinápolyi patriarcha vezette görög egyház és a római pápa primátusa alatti latin egyház lépett egységre, hanem az ún. trienti modell, mely az unióra lépő keleti egyházakat nem tekintette Róma egyenrangú partnerének. Mind a Kárpátokon túli rutén egyház, mind pedig Taraszovics Bazil katolizálásának külsőségei jól szemléltetik ezt az alá-fölérendeltségi viszonyt. Az előbbi esetben az uniót bevezető ünnepélyes aktusra Rómában került sor, amikor a pápai palota Konstantin-termében felolvasták a rutén papság kérvényét, majd az azt képviselő két püspök elmondta a katolikus hitvallást és engedelmességük jeleként megcsókolta a pápa lábát. VIII. Kelemen pedig kijelentette előttük, hogy visszafogadja őket, püspöktársaikat és híveiket a katolikus egyház közösségébe (26-27. p.). Taraszovics a laxenburgi palota kápolnájában tette le a katolikus hitvallást Gaspare Mattei pápai nuncius előtt és a császári család jelenlétében, ezután pedig a nuncius a Pontificale Romanum aposztaták, eretnekek és szakadárok visszafogadására rendelt szertartását végezte el, melynek az ördögűzés is része volt (50-51. p.). De az ungvári unió elfogadásakor is az „esztelen görög szakadárság” megtagadását és a katolikus egyházba való visszatérést nyilvánították ki a megjelentek (59. p.).

Másodszor maga az ungvári unió inkább a kezdetét jelentette annak a folyamatnak, amely során a munkácsi ruszin egyház egységre lépett Rómával, hiszen a vártemplomban a mintegy hatszáz pap közül csak hatvanhárom tette le az uniós fogadalmat. Nem is került sor uniós okmány aláírására és annak római felterjesztésére, ezt az „alapokmányt” csak évekkel később fogalmazták meg. Az unió hírét a ruszin papság saját hívei között, az egri püspök pedig a magyar katolikus egyházban terjesztette. Hogy az Ungváron elindult uniós mozgalom milyen eredményeket fog elérni, azt akkor még senki nem láthatta előre. Mindenesetre fontos lépés volt az unió megszilárdításában, amikor Taraszovics utóda, Parthén Péter (Petrovics Péter Partén) Lórántffy Zsuzsanna, majd II. Rákóczi György halála után, a katolikus hitre visszatért Báthory Zsófia támogatásával – igaz, hosszú huzavona után – katolikus püspökként beköltözhetett a munkácsi monostorba. Ezzel az egyházmegye központjából folytatódhatott az unió terjesztése.

A fejezet zárásaként a szerző egy eddig ismeretlen forrás segítségével vázolja fel az uniót követő évek legfőbb problémáit. Parthén püspök 1652 nyarára datált levele, melyet az addigra már az esztergomi érseki székben ülő Lippaynak írt, pontokba szedve foglalja össze a ruszin papság legfontosabb kívánságait. Elsőként azt, hogy kapja meg azokat a kiváltságokat és mentességeket, amelyek a katolikus klérust megilletik. Sürgeti továbbá a görög katolikus iskolarendszer kiépítését, valamint a párhuzamos hierarchia okozta zavarok orvoslását. A Parthén megválasztásakor alulmaradt Zejkán János ugyanis a protestáns földesúri hatalom támogatásával püspöki tevékenységet folytatott, természetesen az unió megakadályozásának szellemében. Az irat külön pontban kérte, hogy a Rómával egyesültek szabadon építhessenek templomokat és létesíthessenek paróchiákat, ezek papjai pedig ne függjenek az evangélikus és református szuperintendensektől. (Az 1670-es évek eseményei előtt ezek szerint ilyen jelentős volt a protestáns elöljárók befolyása a térségben.) Végül a papság ellen fellépők megbüntetését és új egyházi központ kialakítását szorgalmazta. (Parthén ekkor még nem térhetett vissza Munkácsra.) Nem tartalmazza viszont az irat az unió egyik legfontosabb jellemzőjének, a bizánci rítus sérthetetlenségének hangsúlyozását, pedig ekkor még a biritualizmusra is akadt példa: Kossovics Gábor, Parthén püspök legközelebbi munkatársa mindkét rítus szerint végzett szertartásokat, római katolikus templomban latin, görög katolikusban pedig bizánci rítus szerint. Bár Kisdi Benedek egri püspök nem lépett fel e gyakorlat ellen, sőt, az unióra lépett ruszin klérusban egyházmegyéje égető pap-hiányának megoldását látta, a Szentszék határozottan megtiltotta, hogy egy személy mindkét rítusban végezzen szertartásokat. Azt a tényt, hogy Parthén említett levele mégsem foglalkozik a rítus kérdésével, a szerző a következőképpen magyarázza: A ruszin klérusnak el kellett fogadnia, hogy a katolikus egyházhoz való csatlakozás hatással lesz az egyházi élet minden területére, így a liturgikus gyakorlatra is. A már vázolt alá-fölérendeltségi viszonyból pedig az is következett, hogy a latin egyház formálta a bizánci rítusú közösség gyakorlatát. Ezzel magyarázható az a tény is, hogy a püspök papjaival minden nagyobb ünnepen megjelent az ungvári jezsuita templomban, meggyónt a jezsuita atyáknál, majd latin szertartás szerint megáldozott. Ahogy a szerző fogalmaz: „A latin egyház részéről teljesen hiányzott az a ma közkedvelt elképzelés, hogy a katolikussá lett keletiek a maguk hagyományaival gazdagítják a katolikus egyházat. Az ungvári unió alkalmával – ahogyan más, poszt-tridentinus szellemiségben fogant kora újkori uniók esetében – a felsőbbrendűnek tartott latin rítus találkozott az alsóbbrendűnek ítélt bizánci szertartással.” (74. p.)

Parthén püspök halála után bizonytalan korszak következett a munkácsi püspökség történetében. Ezt ismerteti a soron következő fejezet A megtorpanás negyedszázada, 1665–1689 címmel. A „zavaros idők” beköszöntét a történetírás hagyományosan a munkácsi püspök kinevezési joga körüli vitákból eredezteti, amikor mind a Rákóczi-birtokok kormányzói, mind pedig az uralkodó magának követelte a munkácsi szék betöltését. E kétségtelenül fontos ok mellett a fejezetet olvasva azonban két másikkal is megismerkedhetünk. Az első az 1670-es évek fegyveres ellenreformációja. A Wesselényi-összeesküvés felszámolása utáni ún. protestáns gyászévtized alatt a katolikus vezető réteg kevesebb figyelmet szentelt a keleti közösségekre, energiáját a protestáns vallásgyakorlat végleges felszámolása kötötte le. A küzdelem csak részben érte el célját, viszont nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Felső-Magyarországon kibontakozzon a Habsburg-ellenes mozgalom, mely végül a törökellenes visszafoglaló háború keretében hadszíntérré változtatta ezt a térséget is. Másodsorban pedig tekintetbe kell vennünk, hogy Lippay György 1666-ban bekövetkezett halálával az unió legfontosabb támaszát veszítette el. Utóda, Szelepchény György nem viszonyult olyan személyes elkötelezettséggel a kérdéshez, mint Lippay.

A püspök-kinevezések kapcsán ki kell emelni az érintetteknek azt a törekvését, hogy kivédjék a kijevi metropólia befolyását a munkácsi egyházmegyében. Ez magyarázza azt a tényt, hogy végül görög származású püspökök tűntek fel a püspöki székben. A megnyugtató megoldás megtalálásában pedig kulcsszerepet játszott Kollonich Lipót.

Amikor a szerző Kollonichnak a munkácsi egyházmegye érdekében kifejtett tevékenységét mutatja be, bevallottan a magyar történeti hagyományban élő Kollonich-kép módosítására is törekszik. Ezzel ő is ahhoz az örvendetes célkitűzéshez kapcsolódik, amely történetírásunkat meg kívánja szabadítani a bíborosról alkotott, sokszor minden alapot nélkülöző, negatív megítéléstől. Kollonich lesz az ugyanis, aki megtalálja a munkácsi egyházmegye élére De Camillis János József püspököt, és segíti annak felső-magyarországi munkáját, amíg azt a politikai és hadi helyzet lehetővé teszi.

Mielőtt azonban megismerkednénk De Camillis munkácsi tevékenységével, a fejezet utolsó részében Ravasz Ferenc jezsuita szerzetesnek, a pécsi, majd nagybányai jezsuita rendház és misszió vezetőjének Kollonich érsekhez írt javaslata segítségével képet kapunk az unióértelmezésnek az 1680-as évekre végbement változásáról. A jezsuita szerzetes a korábbinál szigorúbb szabályok bevezetését tartotta fontosnak az egyesült papsággal és híveikkel kapcsolatban, mert egyesek csak színleg csatlakoztak Rómához, mások pedig adandó alkalommal visszatértek a „szakadárok” közé. Ravasz – mintegy bizonyítva a kora újkori felekezet-szerveződési modell használhatóságát – a katolikus hitvallás ünnepélyes keretek közötti, eskü formájában történő letételét szorgalmazta mind a papság, mind pedig a hívek számára, mégpedig a trienti zsinaton elfogadott szövegváltozatban. Szükségesnek tartotta továbbá, hogy e közös hitvallást minden évben megismételjék. Szólt még a helyes szentség-kiszolgáltatásról, a katolikus egyházhoz tartozásnak és az uralkodó iránti hűségnek a liturgiában történő kifejezéséről, valamint egyházfegyelmi kérdésekről is. A legszembetűnőbb azonban, hogy több módon elősegítette volna a Rómával egyesült hívek rítusváltását. Bár a tervezet nem került bevezetésre, jól tükrözi az unióval kapcsolatos álláspont változását: kívánatos a Rómával egyesült hívek latin rítusra történő áttérítése.

A kötet utolsó fejezetének („...meliorem ordinem vivendi introducere...” A görög katolikus egyház újjászerveződése De Camillis püspök korában, 1689–1706) középpontjában De Camillis János József püspök munkácsi tevékenysége áll. A Khiosz szigetéről származó, Rómában tanult és albániai misszióban edződött De Camillist a Propaganda Kongregáció bíborosainak jelöltjei közül választotta ki Kollonich a feladatra. A Vatikáni Könyvtár görög írnoki állását hátrahagyva indult Munkácsra sebastei címzetes püspökként és apostoli vikáriusként. Bécsben megkapta a királyi kinevezést is a munkácsi székbe. A szerző megfogalmazása szerint az új püspökre hármas feladat várt egyházmegyéjében: az unió helyreállítása, mely az előző évtizedek viharai hatására romokban hevert, az egyházmegyéjében tapasztalható bajok és visszaélések megszüntetése a trienti reformintézkedések bevezetésével, végül pedig a papság számára a fejezet címében is szereplő „jobb életrend” bevezetése. De Camillis nagy energiával látott hozzá a munkához, de kettős ellenállással kellett megküzdenie: egyrészt az uniót ellenző klérussal, másrészt pedig „belső ellenzékével”, azokkal az uniót elfogadó egyháziakkal, akik idegenként tekintettek rá, és helyette egy közülük való főpásztort láttak volna szívesen a püspöki székben.

Az első két cél elérése érdekében De Camillis legalább tizenhárom zsinatot tartott, ahol mintegy négyszáz pap tette le a katolikus hitvallást, és fogadta el az új püspököt elöljárójának. A püspök emellett szabályozta papjai életmódját, liturgikus és lelkipásztori tevékenységét, híveik hitéletét stb. Végül pedig kísérletet tett a műveltségi viszonyok javítására is egyházi kiadványok nyomtattatásával és mindenekelőtt szeminárium létesítésének tervével. A harmadik cél, a „jobb életrend”, az egyesült papság jogainak biztosítását jelentette. „Így a keresztény világban sehol sem bánnak a papokkal” – idézi De Camillis egyik levélrészletét a szerző (135. p.). És valóban, sok adatot olvashatunk a papok jobbágyi sorban tartásáról, amikor az oltár mellől hajtották őket mezei munkára, de olyan eset is ismert, amikor egy papot földesura a disznók közé vetett, amíg esküvel nem ígért neki engedelmességet (139. p.). De Camillisnek sikerült elérnie, hogy az uralkodó kiváltságlevélben biztosítsa az egyesült papok jogait (1692. augusztus 23.), de a megyék egy része nem volt hajlandó végrehajtani a rendeletet, mert az országgyűlés megkérdezése nélkül akarta megváltoztatni a jobbágy-földesúri viszonyt. Így ezen a téren nem sikerült semmilyen számottevő eredményt elérni, különösen az egyre fokozódó, Béccsel szembeni ellenállás miatt. A fejezet azonban összességében eredményesnek értékeli De Camillis püspök tevékenységét, mert visszafordíthatatlanná tette a Rómával való egységet, és lerakta a görög katolikus közösség felemelkedésének alapjait.

De Camillis tevékenysége során egy olyan konfliktus is felszínre került, mely a későbbiekben alapvetően korlátozta a munkácsi püspök mozgásterét: Munkács és Eger viszonyának kérdése. Már Kollonich is azon a véleményen volt, hogy az unióra lépett egyházmegyét az egri püspök felügyelete alá kellene vonni, hiszen a munkácsi püspökség területe az egri egyházmegyében feküdt. Bár De Camillis apostoli helynöki kinevezést kapott, Kollonich és Fenesy György egri püspök tulajdonképpen rítus-vikáriusként tekintett rá, aki a mindenkori egri püspök bizánci rítusú híveit pasztorálja. Bár ez De Camillis idejében nem vezetett nyílt konfliktushoz, az egri püspök ekkor megfogalmazott álláspontja később komoly következményekkel járt. „Fenesy jól számított: mindazt, amit az egri püspökség és a görög katolikusok viszonyával kapcsolatban megfogalmazott, a megfelelő pillanat elérkeztével utódai kíméletlenül, akadálytalanul és hosszú évtizedeken át meg tudták követelni De Camillis püspök utódaitól, másodrendű katolikusokká fokozva le őket, papjaikat és híveiket.” E „másodrendű katolikus” felfogást tükrözte már Kollonich Einrichtungswerkje is, amelyik azt javasolta, hogy a görög katolikus papok csak feleannyi fizetésben részesüljenek, mint a római katolikusok.

De Camillis János József munkácsi püspöki tevékenységének Rákóczi Ferenc mozgalma vetett véget. Miután elűzték Munkácsról, Eperjesen telepedett le, ahol 1706. augusztus 22-én fejezte be életét.

A szerző ezután tíz pontban összegzi vizsgálatának eredményeit. Ezek közül kiemelendő a műnek a címben is kifejezésre kerülő alapgondolata: a felső-magyarországi keleti keresztény közösség fennmaradásához és identitásának megőrzéséhez az egyetlen lehetőséget a Rómával való egység kínálta, a „katolikus alternatíva” pedig megteremtette a feltételeket a többi magyarországi felekezettel egyenrangú görög katolikus egyház létrejöttéhez, melynek papjaiból „igaz egyházi ember,” vagyis teljes jogú klerikus válhatott.

A kötetet tizenkilenc tételből álló forrásközlés zárja, mely jórészt a szerző által felkutatott, részben egyéb helyeken már közölt, részben eddig kiadatlan dokumentumokat tartalmaz.

Véghseő Tamás munkája számos ponton kiegészíti az ungvári unió és a munkácsi görög katolikus egyházmegye eddigi kutatóinak (Alexander Baran, Hodinka Antal, Nikolaus Nilles stb.) eredményeit, a kötet legnagyobb értéke mégis az, hogy beemeli témáját az aktuális történeti diskurzusba, és a történettudomány jelenlegi eszköztárával tárja fel a felső-magyarországi ruszin közösség, valamint a magyarországi görög katolikus egyház történetének azt az alapvetően fontos fejezetét.

(Ism.: Forgó András)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,