13.
évfolyam |
Tengely Adrienn: A magyar
egyházak a forradalmak korában. |
|
{122}Az a nem egészen öt hónap, amit
a magyar állam történetében Károlyi Mihály neve fémjelez, oly nagy
szimbolikus jelentőséggel bír, hogy az első magyar köztársasági elnök
megítélése manapság is polarizálja a közéletet. Éppen azért, mert a politikai
szférában rövid időn belül nem képzelhető el konszenzus a Károlyi-érát
illetően, üdvözlendő minden olyan tudományos igényű publikáció, amely az
eddigieknél mélyebbre hatol a témában. Ilyen munka Tengely Adrienn széles körű
forrásfeltáráson alapuló monográfiája, amelynek címválasztása Gratz Gusztáv
klasszikus művét idézi fel,[1]
bár csak az őszirózsás forradalomtól a Tanácsköztársaság kikiáltásáig
vizsgálja az egyházpolitikai fejleményeket. A szerző hangsúlyozza, hogy a
Károlyi- és a Berinkey-kormánnyal kapcsolatban nem lehet koherens
egyházpolitikájáról beszélni, mert a hatalomra került politikai tényezők
között ebben a kérdésben nem volt összhang, s ennek megteremtését az
erőviszonyok gyors változásai nem is tették lehetővé. Jó példa erre az állam
és az egyházak alkotmányos szétválasztásának kérdése, mert a kormányzat ugyan
deklarált céljai közé emelte a szeparációt, ám a kulisszák mögött lépéseket
tett a főkegyúri jog érvényesítéséért. Mégis számos rendelkezés,
mindenekelőtt az egyházügyi kormánybiztosok kinevezése, valamint néptörvény,
leginkább a földreformról szóló, közelről érintette a vallásfelekezeteket,
különösen a katolikus egyházat. Az előbbi azért, mert Persián Ádám, „az alsó
papság jogos érdekeinek biztosítására szolgáló intézkedések előkészítésére”
már november 1-jén kinevezett kormánybiztos nagyon is ambicionálta, hogy az
állami egyházpolitika alakítója legyen, az utóbbi pedig azért, mert a teljes
katolikus intézményrendszer fenntartását kellett volna gyökeresen új alapokra
helyezni. A könyv nemcsak e néhány hónap
egyházpolitikai rendelkezéseit és terveit veszi számba, hanem a velük
kapcsolatos egyházi reakciókat is. Sőt valójában az ennek a munkának a
célkitűzése, hogy az egyházi nézőpontot tegye vizsgálat tárgyává, méghozzá 32
egyházi levéltár iratanyagának feldolgozásával. A magyarországi katolikus,
református, evangélikus, izraelita, ortodox és unitárius levéltárak mellett a
szerző a Felvidéken és Erdélyben is kutatott, amit a korabeli sajtó
feltérképezésével egészített ki. A hatalmas levéltári- és sajtóanyag
segítségével megbízható képet lehet alkotni arról, hogy a kortársak mit
gondoltak az új politikai elitről és annak kormányzási módszereiről – nem
utólag visszatekintve, hanem akkor, az események forgatagában. A korabeli
források tanúsága szerint az egyházi vezetők kezdetben bizalmat szavaztak a
hatalom új birtokosainak és a köztársaságnak. Tették ezt többnyire azzal a
pragmatizmussal, amit a pécsi püspök így fogalmazott meg: „számolva az adott
szomorú helyzettel, nem lehet mást tenni, mint a legszélsőbb elemekre
támaszkodó hatalmat ugyan, de még a törvényest, támogatni a rend
fenntartásának munkájában”. Álláspontjuk kialakításában nagy szerepet
játszottak azok a hírek, amelyek a papok elleni, részben szociális, részben
etnikai töltetű atrocitásokról érkez{123}tek
november folyamán, s amelyeknek bőséges tárházát találjuk e kötet elején. Az
egyházi vezetők lojalitása csak január folyamán ingott meg, mégpedig az
iskolaügy tervbe vett újraszabályozása miatt, ami többek között a hitoktatás
fakultatívvá tételét és az iskolák államosítását jelentette volna.
Idegenkedésüket csak fokozta a kormánytényezők radikalizálódása, s az, hogy
éppen a köznevelés terén jelentkeztek a legélesebben az antiklerikális
előítéletek. Ezzel szemben a katolikus egyházi birtokok java részét is érintő
földreform terve nem váltott ki ilyen ellenállást, mert a püspökök többsége
elkerülhetetlennek ítélte a földbirtokrendszer átalakítását, és tudomásul
vette a törvényben foglaltakat. Tengely Adrienn részletesen
tárgyalja, hogy az általános demokratizálódásnak kedvező közhangulat a
felekezetek belső életére is erjesztően hatott, ami egyrészt érdekvédelmi
szervezetek és reformmozgalmak alakulásában, másrészt a védekezési stratégiák
kidolgozásában mutatkozott meg. Míg az alsópapság alulról szerveződő, és
állami részről pártfogolt mozgolódása a protestáns egyházak szervezeti
rendjébe beilleszthető volt, addig a katolikus Papi Tanács működése kánonjogi
aggályokat vetett fel. Kezdetben azonban Csernoch prímás és püspöktársai nem
léptek fel ellenségesen a Papi Tanáccsal szemben, inkább saját megbízható
embereik segítségével próbálták meg kézben tartani a mozgalmat, bár nem sok
sikerrel. Ezeknek a hónapoknak a fejleményei közé tartozik a korábban többször
elvetélt katolikus autonómia megvalósításának kísérlete, az egyházközségek
kezdeményezése elsősorban Budapesten, illetve a beígért választásokra
készülve a politikai katolicizmus erőinek újjászervezése. Ezek a törekvések
azt mutatják, hogy a katolikus egyház kereste a helyét a köztársasági
államformában, csak nem úgy, ahogy azt a kormányzat képzelte, amivel aztán az
ellenforradalmiság vádját vonta magára.
Az állam ugyanakkor több területen számított az egyházak tevőleges
közreműködésére, ilyen volt a nemzetiségi feszültségek mérséklése, vagy a
külföldi propaganda az ország területi integritása érdekében. Ez utóbbi
ügyben a keresztény felekezetek mellett az izraeliták is mozgósították
külföldi kapcsolataikat. A Tengely Adrienn forrásai
alapján feltáruló összkép tehát jóval bonyolultabb annál, mint amit maguk az
érdekeltek később a Károlyi-rezsim és az egyházak viszonyáról nyilatkoztak.
Már csak ezért is kívánatos lenne, hogy a könyvben közzétett kutatási
eredmények beépüljenek a magyar egyháztörténet-írásba. Az egyes katolikus
egyházmegyékre, protestáns egyházkerületekre vonatkozó számtalan adat pedig a
lokális történetírás számára teszi hasznossá ezt az alaposan jegyzetelt
munkát. (ism.: Gárdonyi
Máté) |
|
|