Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
3. szám
A. D.
MMXII

Tengely Adrienn: A magyar egyházak a forradalmak korában.
Eger, Líceum Kiadó, 2011. 555 p.

 

 

{122}Az a nem egészen öt hónap, amit a magyar állam történetében Károlyi Mihály neve fémjelez, oly nagy szimbolikus jelentőséggel bír, hogy az első magyar köztársasági elnök megítélése manapság is polarizálja a közéletet. Éppen azért, mert a politikai szférában rövid időn belül nem képzelhető el konszenzus a Károlyi-érát illetően, üdvözlendő minden olyan tudományos igényű publikáció, amely az eddigieknél mélyebbre hatol a témában. Ilyen munka Tengely Adrienn széles körű forrásfeltáráson alapuló monográfiája, amelynek címválasztása Gratz Gusztáv klasszikus művét idézi fel,[1] bár csak az őszirózsás forradalomtól a Tanácsköztársaság kikiáltásáig vizsgálja az egyházpolitikai fejleményeket. A szerző hangsúlyozza, hogy a Károlyi- és a Berinkey-kormánnyal kapcsolatban nem lehet koherens egyházpolitikájáról beszélni, mert a hatalomra került politikai tényezők között ebben a kérdésben nem volt összhang, s ennek megteremtését az erőviszonyok gyors változásai nem is tették lehetővé. Jó példa erre az állam és az egyházak alkotmányos szétválasztásának kérdése, mert a kormányzat ugyan deklarált céljai közé emelte a szeparációt, ám a kulisszák mögött lépéseket tett a főkegyúri jog érvényesítéséért. Mégis számos rendelkezés, mindenekelőtt az egyházügyi kormánybiztosok kinevezése, valamint néptörvény, leginkább a földreformról szóló, közelről érintette a vallásfelekezeteket, különösen a katolikus egyházat. Az előbbi azért, mert Persián Ádám, „az alsó papság jogos érdekeinek biztosítására szolgáló intézkedések előkészítésére” már november 1-jén kinevezett kormánybiztos nagyon is ambicionálta, hogy az állami egyházpolitika alakítója legyen, az utóbbi pedig azért, mert a teljes katolikus intézményrendszer fenntartását kellett volna gyökeresen új alapokra helyezni.

A könyv nemcsak e néhány hónap egyházpolitikai rendelkezéseit és terveit veszi számba, hanem a velük kapcsolatos egyházi reakciókat is. Sőt valójában az ennek a munkának a célkitűzése, hogy az egyházi nézőpontot tegye vizsgálat tárgyává, méghozzá 32 egyházi levéltár iratanyagának feldolgozásával. A magyarországi katolikus, református, evangélikus, izraelita, ortodox és unitárius levéltárak mellett a szerző a Felvidéken és Erdélyben is kutatott, amit a korabeli sajtó feltérképezésével egészített ki. A hatalmas levéltári- és sajtóanyag segítségével megbízható képet lehet alkotni arról, hogy a kortársak mit gondoltak az új politikai elitről és annak kormányzási módszereiről – nem utólag visszatekintve, hanem akkor, az események forgatagában. A korabeli források tanúsága szerint az egyházi vezetők kezdetben bizalmat szavaztak a hatalom új birtokosainak és a köztársaságnak. Tették ezt többnyire azzal a pragmatizmussal, amit a pécsi püspök így fogalmazott meg: „számolva az adott szomorú helyzettel, nem lehet mást tenni, mint a legszélsőbb elemekre támaszkodó hatalmat ugyan, de még a törvényest, támogatni a rend fenntartásának munkájában”. Álláspontjuk kialakításában nagy szerepet játszottak azok a hírek, amelyek a papok elleni, részben szociális, részben etnikai töltetű atrocitásokról érkez{123}tek november folyamán, s amelyeknek bőséges tárházát találjuk e kötet elején. Az egyházi vezetők lojalitása csak január folyamán ingott meg, mégpedig az iskolaügy tervbe vett újraszabályozása miatt, ami többek között a hitoktatás fakultatívvá tételét és az iskolák államosítását jelentette volna. Idegenkedésüket csak fokozta a kormánytényezők radikalizálódása, s az, hogy éppen a köznevelés terén jelentkeztek a legélesebben az antiklerikális előítéletek. Ezzel szemben a katolikus egyházi birtokok java részét is érintő földreform terve nem váltott ki ilyen ellenállást, mert a püspökök többsége elkerülhetetlennek ítélte a földbirtokrendszer átalakítását, és tudomásul vette a törvényben foglaltakat.

Tengely Adrienn részletesen tárgyalja, hogy az általános demokratizálódásnak kedvező közhangulat a felekezetek belső életére is erjesztően hatott, ami egyrészt érdekvédelmi szervezetek és reformmozgalmak alakulásában, másrészt a védekezési stratégiák kidolgozásában mutatkozott meg. Míg az alsópapság alulról szerveződő, és állami részről pártfogolt mozgolódása a protestáns egyházak szervezeti rendjébe beilleszthető volt, addig a katolikus Papi Tanács működése kánonjogi aggályokat vetett fel. Kezdetben azonban Csernoch prímás és püspöktársai nem léptek fel ellenségesen a Papi Tanáccsal szemben, inkább saját megbízható embereik segítségével próbálták meg kézben tartani a mozgalmat, bár nem sok sikerrel. Ezeknek a hónapoknak a fejleményei közé tartozik a korábban többször elvetélt katolikus autonómia megvalósításának kísérlete, az egyházközségek kezdeményezése elsősorban Budapesten, illetve a beígért választásokra készülve a politikai katolicizmus erőinek újjászervezése. Ezek a törekvések azt mutatják, hogy a katolikus egyház kereste a helyét a köztársasági államformában, csak nem úgy, ahogy azt a kormányzat képzelte, amivel aztán az ellenforradalmiság vádját vonta magára.  Az állam ugyanakkor több területen számított az egyházak tevőleges közreműködésére, ilyen volt a nemzetiségi feszültségek mérséklése, vagy a külföldi propaganda az ország területi integritása érdekében. Ez utóbbi ügyben a keresztény felekezetek mellett az izraeliták is mozgósították külföldi kapcsolataikat.

A Tengely Adrienn forrásai alapján feltáruló összkép tehát jóval bonyolultabb annál, mint amit maguk az érdekeltek később a Károlyi-rezsim és az egyházak viszonyáról nyilatkoztak. Már csak ezért is kívánatos lenne, hogy a könyvben közzétett kutatási eredmények beépüljenek a magyar egyháztörténet-írásba. Az egyes katolikus egyházmegyékre, protestáns egyházkerületekre vonatkozó számtalan adat pedig a lokális történetírás számára teszi hasznossá ezt az alaposan jegyzetelt munkát.

(ism.: Gárdonyi Máté)

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,

 



[1] Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Magyarország története, 1918-1920. Bp., 1935.