12. évfolyam 3.
szám |
Perreau-Saussine, Émile: Catholicisme et démocratie. Une
histoire de la pensée politique. Paris, Édition du Cerf, 2011. (Collection. La nuit surveillée) 272 old. |
Eppur si muove! Ki ne gondolna – legalább néha – tág és
szűk világának gazdasági- társadalmi-politikai-közéleti ellentmondásait
szemlélve a történések drámaisága mögött rejlő alapkérdés(ek)re?
Szükségszerű-e az értékek egymáshoz feszülése? Értékrendek vannak – halljuk – , de közös alap híján ez a párhuzamosság nem mindig
megnyugtató. Mi tartja össze a világfalu és benne a sok tájékon hangoztatott
nemzettestek házait? Századokon átívelő történelmi tapasztalat megfontolását
mellőző döntéshozók is tanulhatnak a nemrég fiatalon elhunyt cambridge-i
professzor, a politikai filozófiát művelő Émile Perreau-Saussine 2011 tavaszán
megjelent könyve tanulságaiból. Megközelítése és kérdésfeltevése miatt a maga
nemében e mű egyedülálló: a liberális demokrácia kihívására választ adni
kényszerülő katolikus politikai gondolkodás történetét olvashatjuk. A CERF kiadó
„La nuit surveillée” erkölcs- és politikai filozófia
sorozata már a 2010-es év folyamán két munka megjelentetésével (Augusto del
Noce: Gramsci avagy a „forradalom öngyilkossága”, valamint Véronique Albanel: A
világ szeretete. Kereszténység és politika Hannah Arendt elemzésében) biztató
intellektuális keresés nyomvonalát rajzolta meg. Franciaország különleges helyzete
miatt Perreau-Saussine analízise a politikai határokon belüli szellemi csörték
vizsgálatára összpontosul, ezzel együtt egy hatásában messzire kisugárzó minta
és jelenség leírását adja. Az ok kézenfekvő: Franciaország epicentruma és
emblematikus példája a modernitás korában feltáruló társadalmi-politikai
feszültségeknek. Gondolkodói által az ország 1650 és 1950 között a politikai
katolicizmus irányzatainak fellegvára, az államnemzet prototípusa, a forradalom
örököse, a trón és az oltár szoros szövetségének vagy radikális
szétválasztásának szimbóluma. Itt születik meg egy hihetetlenül gazdag – az
extremitásokat szintúgy magában foglaló – reflexió, mely a katolicizmus, a
nacionalizmus, a liberalizmus és a demokrácia egymáshoz fűződő viszonyára
reagál. Olykor a „haladás” és a „reakció”, a „progresszió és a hagyomány”
konfrontálódásáról hallhattunk. A bipoláris megítélés csapdáját a szerző mégis
elkerüli. Az előszó méltatása (Pierre Manent tollából) Perreau-Saussine
szemléletének két maradandó érdemét emeli ki. A széles olvasottságon alapuló mű
készítője a téma minden zegét-zugát ismeri. Ennél ritkább erény az eltérő
nézőpontú történelmi szereplők egyedi perspektíváját láttatni kívánó és
megértetni tudó írói technika. „Ilyen kiegyensúlyozott látószög elsajátítása
hosszú idő és fáradságos munka eredménye, ha egyáltalán eléri valaki” – írja
Manent. Örömet okozó és zavarba ejtő a
könyv végéig megtartott stílus és módszer. Hasonló egy terepet pásztázó
kamerához, mely hol innen, hol onnan „zummol” a kiszemelt területre,
körbejárva, vissza-visszatérve, de most más szűrőkkel dolgozva hirtelen újat is
kínál. Az olvasóközönség tagjának jól rendezett lexikális anyaga egyszerre
súlytalannak tűnhet. Nem könnyű egyik markáns frontvonalhoz sem odarendelődni!
Szembesítő és provokáló helyzet. A tétel: a forradalmat követően a
katolikus egyház nem várt kihívással, a liberális demokrácia politikai
konstrukciójával szembesült. Előbb elutasító (Syllabus, 1864), később részleges és összetett (Pastor Aeternus, 1870; Au milieu des sollicitudes, 1892), a
totális rendszerek tapasztalata után pedig bizonyos keretek között elfogadó (Dignitatis humanae; Gaudium et spes,
1965) magatartást alakított ki. Egyértelmű az ideológiai összetűzés három
területe: a felekezetnélkülivé tett állam értelmezése, a tekintély
problematikája, a vallásszabadság kérdése. Az idők folyamán mind a liberális,
mind a katolikus oldal fogalomdefiníciója és ebből következően gyakorlata is
megváltozott. A leegyszerűsítő tézisek
meginognak: felötlik a liberális elemeket is felvonultató ultramontanizmus, a
saját alapelveinek ellentmondó forradalmi etatizmus, a laicitás előfutárának
tartott gallikanizmus és annak 19. századi változata, a restauráció és a
köztársaság rendszerének színe-visszája, az egymással szembeállított két
Vatikánum árnyaltabb, egészen újszerű értékelése, az egyház legutóbbi
állásfoglalásainak visszhangja: a hajdani liberalizmus 21. századi mutációja. Hogyan artikulálódik az időbeni
előregördülés és az egyre mélyebb szántás? A bevezetést követő két nagy fejezet
címei a legtágabb keretet adják: I. A pápaság új
szerepe: az I. Vatikáni Zsinat gyökerei; II. A laikusok új szerepe: a II.
Vatikáni Zsinat gyökerei. Ezeken belül a szerző ismét két-két alegységre fűzi
fel anyagát. A meglepetések máris kezdődnek. I.1. Bossuet-től Maistre-ig, I.2.
A reakciós ultramontanizmus veresége, II.1. Az intoleráns laicizmus és a
liberális laicitás, II.2. A moderált álláspont politikai erénye. Akár véletlen,
akár célzatos a szerkesztés, megállapítható, hogy minden részben öt-öt rövidebb
tanulmány található, majd fonódik össze egységes egésszé. Közben
Perreau-Saussine rendszeresen visszatér alapgondolatához: a szerinte kulcsfontosságú
gallikanizmus nem eléggé hangsúlyozott történelmi szerepének, eszméinek,
meghatározó alakjainak bemutatásához. A históriai paradoxonok vonzóak számára:
a szabadság elvét hangoztató laikus állam totaliter vonásai, az Action
Française és a marxista munkáspapi mozgalom születésének közös pontjai.
Konklúzió és névidex zárja a 272 oldalas, sűrű szedésű, arányosan felépített
könyvet. Feltűnő a lábjegyzetek sokasága,
pontossága, frissessége. Az idézett szerzők skálája időben és politikai
állásfoglalás tekintetében meglepően széles. A patrisztikus hivatkozásoktól
eltekintve a 16. és 21. század közötti idősávon belül politikusok, filozófusok,
teológusok, köz- és szépírók nem csupán számozott utalásként szerepelnek.
Spinoza és Alasdair MacIntyre, Rousseau és von Balthasar, Sieyès abbé és
Littré, Veuilleot és Gambetta, Mgr Maret és Maurras, Machiavelli és Habermas,
Napóleon és XIII. Leó, Royer-Collard és Sarkozy, Compte és Ollivier és még
megannyi jelentékeny személy, akik közül a szerző különös figyelmet szentel
Maistre, Lamennais, Tocqueville, Péguy alakjának. Meglepő módon elsikkad a
katolikus demokratikus gondolkodást alapvetően befolyásoló Jacques Maritain és
Emmanuel Mounier munkássága. A hiány feltűnő, hiszen a könyv második felében
két olyan fogalom kerül előtérbe, mely tevékenységükhöz erősen köthető: a
laikusok politikai szerepvállalása és a vallásszabadság koncepciója. Charles
Péguy szellemi csapásirányán haladó Mouniernak még a neve is kimarad e
könyvből. A bevezetésben a szerző előbb körülhatárolja a témát,
majd jelzi, hogy interdiszciplináris eszközökkel fog dolgozni. Elsődlegesen
politikai filozófiatörténet tárul fel, mely szellem-, politika- és
egyháztörténeti háttérből emelkedik ki. A mondanivaló rövid foglalata
kirajzolja a továbbiakban követett eljárást: egy adott helyzetkép leírása után
Perreau-Saussine előbb elemzi a felek cselekvési logikáját, majd a
következményeket veszi sorra, végül az okokat a történelembe (messze)
visszanyúlóan tárja fel. Ez a szerkesztés vélelmezhetően nem hatásvadászó
szándékú, de igen hatásos. Az első fejezetben a téma
fonalának megragadásához a papság polgári alkotmánya (1790) körüli vita,
illetve utótörténete kínálkozik. Az Ancien Régime arisztokratikus jellegű
(katolikus) felekezeti államának rendszerét, melyre a rendek jelenléte miatt a
különbözőség („hétérogénéité”) és a „nagyon keresztény” király („Roi
Très-Chrétien”) domináns szerepe („une foi, une loi, un roi”) a
jellemző, a forradalmat követően felváltja az egyenlőség eszméjét megvalósítani
akaró, a társadalmat homogenizáló és atomizáló állami cselekvés. Míg korábban a
politikai akarat hordozója egy szűk bázisú réteg, melyben a papság csoportja
politikai és társadalmi feladattal öveztetett fel, az 1789-et követő
esztendőkben az állam egy politizálásba bevont társadalom felett gyakorol
hatalmat. A képviseleti demokráciában nem látszott szükségesnek semmiféle
közvetítő csoport léte. „Az egalitarizmus feltétele az individuum és az állam
között zajló közvetlen dialógus.” Az abszolutista, korporatív rendszerben az e
világi, időbeni („temporel”) és a lelki („spirituel”) szféra egymáshoz
rendelődése miatt a papság tekintélyéhez kétség sem fér. Az Emberi és Polgári
Jogok Nyilatkozata 3. illetve 10. cikkelyében foglalt népszuverenitás és
vallásszabadság liberális elvei átformálják a szisztémát. A papság 1790-es
polgári alkotmánya és az arra kimondandó eskük (1790, 1792, 1795, 1797)
kötelezettsége azonban a gallikanizmus hagyományát követő, az ordo-ból
foglalkozássá degradált papság (és a szerző szerint a lakosság) nagyobb részét
elfordították a forradalomtól. Érdekes módon az említett két elv a refraktárius
papság és követői esetében egymásnak ellentmondott. Amikor a polgári
adminisztráció struktúráját és eszközeit az állam az egyházra alkalmazta, a
klérust immár az „állampolgárok közössége” („électeurs du canton”) választotta.
E döntés – beleértve a kreált új egyházmegyei határokat is – az egyház belső
alkotmányának, így lényegének felszámolását jelentette. A papság alkotmányát el
nem ismerők üldözése ellentmondott a vallásszabadság elvének. A demokrácia
ilyetén logikája a liberalizmus elve ellen fordult. Perreau-Saussine a
vitapartnerek parlamenti csatáiból és a megnyíló új század későbbi
visszatekintéseiből idéz. A valamikori vallási intoleranciát – amely mögött az
a meggyőződés húzódott, hogy a kinyilatkoztatott Igazsággal szemben „a
tévedésnek nem lehet joga” – az új berendezkedés politikai türelmetlensége
váltotta fel. Az egyház alávetésének („inféoder”) igénye a napóleoni korszakban
is folytatódott. A modern és laikus állam továbbra is közbe akart lépni, hisz
„egy pap ötven csendőrrel ér fel”. A konkordátum (1802), s különösen az
egyoldalúan hozzácsatolt organikus cikkelyek az egyház feletti ellenőrzés
biztos jogi kereteit képezték. Az egyház belső ügyei fölött
fennhatóságot gyakorló felekezetnélkülivé tett állam nem jelentett többé
szilárd instanciát az Ancien Régime alatt nemzeti keretekhez kötődő hívő
közösség számára. A királyok „isteni jogát” felváltó népszuverenitás nem
ismerte el hatalmának valaminő transzcendens fennhatóság általi erkölcsi
korlátozását. A vallás szabad gyakorlásának igénye (liberális vonás!) váltja ki a Róma felé fordulást. E lépés a modern állam
visszafordíthatatlanul laikus voltának beismerését is jelenti. Napóleon
egyeduralmi fellépése tovább erősíti az ultramontán mozgalom táborát. A szerző
bőségesen foglalkozik Maîstre köztudottan radikális ellenforradalmi
politikai-teológiai érvrendszerével, miszerint a semleges állam csupán látszat,
a korszak változásai mögött az ateizmus, az eretnek protestantizmus, a Sátán,
sőt isteni büntetés áll. Ami újszerű, az a könyv egészére
igaz. Különleges optikán keresztül, a reakciós ultramontán „helyére állva”
szemléljük a társadalmi-politikai folyamatokat, minekutána az államvallás
kényszeréből kibújt, az önállítás aktusát és a közszféra szekularizációját
követelő nézetek szemszögével is azonosulhatunk. Nagy érték a karakteresen
ellentétes vélemények mezsgyéjén lévő, kevésbé ismert, mérsékelt gondolatokat
megfogalmazók színre léptetése (Émile Ollivier, Mgr Henri Maret) – átgondolt
módon bukkannak fel előttünk Lamennais nem mindennapos pályaívének magyarázata
és Tocqueville munkáinak a vallás társadalmi szerepére vonatkozó (alig referált)
fejezethivatkozásai között. A mű egyik eredeti meglátása, hogy
a laicizálódás előfutára nem a protestáns liberalizmus vagy a panteizmus, hanem
a Bossuet által képviselt, az egyházi és a világi terület harmóniáján (s nem
konfúzióján) nyugvó gallikanizmus, melyet előbb az abszolutizmus gyakorlata,
utóbb a forradalmárok hybris-e korrumpált. Míg Perreau-Saussine ecsetel, finom
distinkciókat tesz. Néhol fontos részletekre hívja fel a figyelmet: a politikai
gallikanizmus szerint az önállósult, e világi hatalom bár abszolút, mégsem
önkényes. Paternális vonásokkal bír, melyben az „isteni jogú” király cselekvését
erkölcsi és spirituális korlátok veszik körül. Amikor a modern államban az
egyház politikai szerepe megszűnik, potenciálisan megszületik a totalitárius
monizmus veszélye. A fejezet zárása újabb gondolati
svédcsavar. Az I. Vatikáni Zsinat (1870) egyfelől a konciliarizmus álláspontján
álló egyházi gallikanizmus vereségének tekinthető, ugyanakkor a reakciós
ultramontanizmus csatavesztése is. Igaz, hogy a pápai tévedhetetlenség
kimondásakor az egyház önmagára, mint különálló entitásra („corps distinct”)
tekintett, melyet a homogenizációra törekvő liberális államok helyi szinten
maguk alá igyekeztek gyűrni, azonban Maîstre elképzeléseivel ellentétben a
zsinati atyák mégsem kapcsolták össze a pápai infallibilitást a politikai
plenitudo potestatis-szal. Nem általános jurisdikciós vagy politikai, hanem,
ahogy Perreau-Saussine nevezi, „dogmatikai előjog” kimondásáról van szó, melyet
hitbeli és erkölcsi kérdésekre vonatkoztattak. Visszavonhatatlan jellege miatt
a tévedhetetlenség nem csupán a tekintélyét kereső pápaság öntudatának
megnyilvánulása, hanem (ön)korlátozó aspektussal is
rendelkezik. (Az azóta eltelt majd másfélszáz évben „ex
cathedra” egy dogma látott napvilágot.) Az egyházi és a világi szféra
elhatárolódási folyamatában a zsinat mérföldkő. Pár évvel később XIII. Leó Au milieu des
sollicitudes című enciklikája (1892) kaput nyitott a köztársasági
államforma elfogadása előtt. Kifejezetten érdekfeszítő olvasmány a zsinatot
megelőző évek „helyzetelemző irodalmába” való többoldalú betekintés, beleértve
a liberális politikusok megjegyzéseit. A második fejezet túlnyomóan a III. Köztársaság történetének speciális kivágata: az
1905-ben törvénybe foglalt szeparáció elő- és utóhistóriája. Jules Ferry
1883-ból származó kijelentése sejteti a konfliktus komplex mivoltát:
„Összezúztuk a kongregációk és a klérus befolyását, eljött az ideje, hogy
visszafogott politikát folytassunk.” A harcos laicizmus és a liberális laicitás
váltakozása részint összefüggött a monarchikus berendezkedés, a régi rend után vágyódók
köztársaság-ellenes, antiliberális, antiszemita beállítottságával. A tényen az
sem változtatott, hogy a katolikus tábor nem volt egyveretű: ultramontán
vonulata reakciós és liberális irányzatokra tagolódott, nem is beszélve a
neo-gallikán eszmék jelenlétéről. A kormányok diszkriminációval járó
antikatolicizmusa mögött azonban sokszor racionalista szcientizmus is
meghúzódott, mely a szerző szerint az egyház társadalomszervező erejét akarta
kiváltani. Perreau-Saussine a pápai tévedhetetlenség tételének parafrázisaként
beszél a tudomány tévedhetetlenségének comte-i elgondolásáról, külön
alfejezetet szentel Comte egyes írásainak és azok hatástörténetének. Értelemszerűen a könyv újabb
gócpontja az 1901-1905 közötti évek eseménytörténete. A Waldeck-Rousseau- és a
Combes-kormány fellépése, a törvénytervezetek vitái, a fogalmak (a vallás mint magánügy, a szabadság tartalma), valamint a
szándékok tisztázásának kérdése napjainkig tanulságos. Szokásos módon az
elemzés alkalmával visszatérünk a kezdetekhez, a korábbi párhuzamokhoz, a
papság polgári alkotmányának céljához. A hivatalos szóhasználatban az
„államvallásból” egy évszázad alatt a „többség vallása”, majd „bevett vallás”
később közösségi formát öltő „szociológiai tény” lett. Az individuum világának
egyoldalú hangsúlyozásával az etatista liberalizmus ez utóbbit is elvitatta.
Nem pusztán a lelkiismereti- és kultuszszabadság motiválta, inkább az egyház
szerveződési elvét, identitását akarta megkérdőjelezni. A teljes szeparáció
(1905) véget vetett a napóleoni konkordátumnak, így az állami kontrollnak, de a
laicitás értelmezéséhez kapcsolódó nézeteltérések nem szűntek meg. A könyv utolsó harmada a II.
Vatikáni Zsinatot megelőző hosszú időszakot öleli át: a laikus (keresztény, de
nem klerikus) jelenlét lehetőségét a laikus (vallási alapokat és befolyást
tagadó) államban. Olvashatunk a maurras-i Action Française-hoz és a marxista
munkáspapok mozgalmához csatlakozók motivációiról, s a mindkét megoldást,
főként a jobboldali totális diktatúrát elutasító középútról. Perreau-Saussine
„vatikáni reformok” néven összekapcsolja a két zsinatot. A demokrácia
elfogadása, a lelkiismereti szabadságtól megkülönböztetett vallásszabadság, a
pápa mellett a püspöki kollégium és a részegyházak fontosságának kimondása a
II. Vatikáni Zsinaton a korábban „vesztes” gallikanizmus érvényesülésének
jelei. A mű magvas aktuális látlelettel
zárul: A liberalizmus a „mindent lehet” szabadsága-e? E különleges szemléletű szakkönyv
hozzájárulhat ahhoz, hogy a rég kialakult és máig gerjesztett ellenségkép –
mely sem a köz-, sem az egyén javát nem szolgálja – tompuljon. Nálunk is. (Ism.: Hantos-Varga Mária) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |