Vissza a tartalomjegyzékhez

12. évfolyam 3. szám
A. D.
MMXI

Perreau-Saussine, Émile: Catholicisme et démocratie. Une histoire de la pensée politique.
Paris, Édition du Cerf, 2011. (Collection. La nuit surveillée) 272 old.
Eppur si muove

Eppur si muove! Ki ne gondolna – legalább néha – tág és szűk világának gazdasági- társadalmi-politikai-közéleti ellentmondásait szemlélve a történések drámaisága mögött rejlő alapkérdés(ek)re? Szükségszerű-e az értékek egymáshoz feszülése? Értékrendek vannak – halljuk – , de közös alap híján ez a párhuzamosság nem mindig megnyugtató. Mi tartja össze a világfalu és benne a sok tájékon hangoztatott nemzettestek házait? Századokon átívelő történelmi tapasztalat megfontolását mellőző döntéshozók is tanulhatnak a nemrég fiatalon elhunyt cambridge-i professzor, a politikai filozófiát művelő Émile Perreau-Saussine 2011 tavaszán megjelent könyve tanulságaiból. Megközelítése és kérdésfeltevése miatt a maga nemében e mű egyedülálló: a liberális demokrácia kihívására választ adni kényszerülő katolikus politikai gondolkodás történetét olvashatjuk. A CERF kiadó „La nuit surveillée” erkölcs- és politikai filozófia sorozata már a 2010-es év folyamán két munka megjelentetésével (Augusto del Noce: Gramsci avagy a „forradalom öngyilkossága”, valamint Véronique Albanel: A világ szeretete. Kereszténység és politika Hannah Arendt elemzésében) biztató intellektuális keresés nyomvonalát rajzolta meg.

Franciaország különleges helyzete miatt Perreau-Saussine analízise a politikai határokon belüli szellemi csörték vizsgálatára összpontosul, ezzel együtt egy hatásában messzire kisugárzó minta és jelenség leírását adja. Az ok kézenfekvő: Franciaország epicentruma és emblematikus példája a modernitás korában feltáruló társadalmi-politikai feszültségeknek. Gondolkodói által az ország 1650 és 1950 között a politikai katolicizmus irányzatainak fellegvára, az államnemzet prototípusa, a forradalom örököse, a trón és az oltár szoros szövetségének vagy radikális szétválasztásának szimbóluma. Itt születik meg egy hihetetlenül gazdag – az extremitásokat szintúgy magában foglaló – reflexió, mely a katolicizmus, a nacionalizmus, a liberalizmus és a demokrácia egymáshoz fűződő viszonyára reagál. Olykor a „haladás” és a „reakció”, a „progresszió és a hagyomány” konfrontálódásáról hallhattunk. A bipoláris megítélés csapdáját a szerző mégis elkerüli. Az előszó méltatása (Pierre Manent tollából) Perreau-Saussine szemléletének két maradandó érdemét emeli ki. A széles olvasottságon alapuló mű készítője a téma minden zegét-zugát ismeri. Ennél ritkább erény az eltérő nézőpontú történelmi szereplők egyedi perspektíváját láttatni kívánó és megértetni tudó írói technika. „Ilyen kiegyensúlyozott látószög elsajátítása hosszú idő és fáradságos munka eredménye, ha egyáltalán eléri valaki” – írja Manent.

Örömet okozó és zavarba ejtő a könyv végéig megtartott stílus és módszer. Hasonló egy terepet pásztázó kamerához, mely hol innen, hol onnan „zummol” a kiszemelt területre, körbejárva, vissza-visszatérve, de most más szűrőkkel dolgozva hirtelen újat is kínál. Az olvasóközönség tagjának jól rendezett lexikális anyaga egyszerre súlytalannak tűnhet. Nem könnyű egyik markáns frontvonalhoz sem odarendelődni! Szembesítő és provokáló helyzet.

A tétel: a forradalmat követően a katolikus egyház nem várt kihívással, a liberális demokrácia politikai konstrukciójával szembesült. Előbb elutasító (Syllabus, 1864), később részleges és összetett (Pastor Aeternus, 1870; Au milieu des sollicitudes, 1892), a totális rendszerek tapasztalata után pedig bizonyos keretek között elfogadó (Dignitatis humanae; Gaudium et spes, 1965) magatartást alakított ki. Egyértelmű az ideológiai összetűzés három területe: a felekezetnélkülivé tett állam értelmezése, a tekintély problematikája, a vallásszabadság kérdése. Az idők folyamán mind a liberális, mind a katolikus oldal fogalomdefiníciója és ebből következően gyakorlata is megváltozott.

A leegyszerűsítő tézisek meginognak: felötlik a liberális elemeket is felvonultató ultramontanizmus, a saját alapelveinek ellentmondó forradalmi etatizmus, a laicitás előfutárának tartott gallikanizmus és annak 19. századi változata, a restauráció és a köztársaság rendszerének színe-visszája, az egymással szembeállított két Vatikánum árnyaltabb, egészen újszerű értékelése, az egyház legutóbbi állásfoglalásainak visszhangja: a hajdani liberalizmus 21. századi mutációja.

Hogyan artikulálódik az időbeni előregördülés és az egyre mélyebb szántás? A bevezetést követő két nagy fejezet címei a legtágabb keretet adják: I. A pápaság új szerepe: az I. Vatikáni Zsinat gyökerei; II. A laikusok új szerepe: a II. Vatikáni Zsinat gyökerei. Ezeken belül a szerző ismét két-két alegységre fűzi fel anyagát. A meglepetések máris kezdődnek. I.1. Bossuet-től Maistre-ig, I.2. A reakciós ultramontanizmus veresége, II.1. Az intoleráns laicizmus és a liberális laicitás, II.2. A moderált álláspont politikai erénye. Akár véletlen, akár célzatos a szerkesztés, megállapítható, hogy minden részben öt-öt rövidebb tanulmány található, majd fonódik össze egységes egésszé. Közben Perreau-Saussine rendszeresen visszatér alapgondolatához: a szerinte kulcsfontosságú gallikanizmus nem eléggé hangsúlyozott történelmi szerepének, eszméinek, meghatározó alakjainak bemutatásához. A históriai paradoxonok vonzóak számára: a szabadság elvét hangoztató laikus állam totaliter vonásai, az Action Française és a marxista munkáspapi mozgalom születésének közös pontjai. Konklúzió és névidex zárja a 272 oldalas, sűrű szedésű, arányosan felépített könyvet.

Feltűnő a lábjegyzetek sokasága, pontossága, frissessége. Az idézett szerzők skálája időben és politikai állásfoglalás tekintetében meglepően széles. A patrisztikus hivatkozásoktól eltekintve a 16. és 21. század közötti idősávon belül politikusok, filozófusok, teológusok, köz- és szépírók nem csupán számozott utalásként szerepelnek. Spinoza és Alasdair MacIntyre, Rousseau és von Balthasar, Sieyès abbé és Littré, Veuilleot és Gambetta, Mgr Maret és Maurras, Machiavelli és Habermas, Napóleon és XIII. Leó, Royer-Collard és Sarkozy, Compte és Ollivier és még megannyi jelentékeny személy, akik közül a szerző különös figyelmet szentel Maistre, Lamennais, Tocqueville, Péguy alakjának. Meglepő módon elsikkad a katolikus demokratikus gondolkodást alapvetően befolyásoló Jacques Maritain és Emmanuel Mounier munkássága. A hiány feltűnő, hiszen a könyv második felében két olyan fogalom kerül előtérbe, mely tevékenységükhöz erősen köthető: a laikusok politikai szerepvállalása és a vallásszabadság koncepciója. Charles Péguy szellemi csapásirányán haladó Mouniernak még a neve is kimarad e könyvből.

A bevezetésben a szerző előbb körülhatárolja a témát, majd jelzi, hogy interdiszciplináris eszközökkel fog dolgozni. Elsődlegesen politikai filozófiatörténet tárul fel, mely szellem-, politika- és egyháztörténeti háttérből emelkedik ki. A mondanivaló rövid foglalata kirajzolja a továbbiakban követett eljárást: egy adott helyzetkép leírása után Perreau-Saussine előbb elemzi a felek cselekvési logikáját, majd a következményeket veszi sorra, végül az okokat a történelembe (messze) visszanyúlóan tárja fel. Ez a szerkesztés vélelmezhetően nem hatásvadászó szándékú, de igen hatásos.

Az első fejezetben a téma fonalának megragadásához a papság polgári alkotmánya (1790) körüli vita, illetve utótörténete kínálkozik. Az Ancien Régime arisztokratikus jellegű (katolikus) felekezeti államának rendszerét, melyre a rendek jelenléte miatt a különbözőség („hétérogénéité”) és a „nagyon keresztény” király („Roi Très-Chrétien”) domináns szerepe („une foi, une loi, un roi”) a jellemző, a forradalmat követően felváltja az egyenlőség eszméjét megvalósítani akaró, a társadalmat homogenizáló és atomizáló állami cselekvés. Míg korábban a politikai akarat hordozója egy szűk bázisú réteg, melyben a papság csoportja politikai és társadalmi feladattal öveztetett fel, az 1789-et követő esztendőkben az állam egy politizálásba bevont társadalom felett gyakorol hatalmat. A képviseleti demokráciában nem látszott szükségesnek semmiféle közvetítő csoport léte. „Az egalitarizmus feltétele az individuum és az állam között zajló közvetlen dialógus.” Az abszolutista, korporatív rendszerben az e világi, időbeni („temporel”) és a lelki („spirituel”) szféra egymáshoz rendelődése miatt a papság tekintélyéhez kétség sem fér. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata 3. illetve 10. cikkelyében foglalt népszuverenitás és vallásszabadság liberális elvei átformálják a szisztémát. A papság 1790-es polgári alkotmánya és az arra kimondandó eskük (1790, 1792, 1795, 1797) kötelezettsége azonban a gallikanizmus hagyományát követő, az ordo-ból foglalkozássá degradált papság (és a szerző szerint a lakosság) nagyobb részét elfordították a forradalomtól. Érdekes módon az említett két elv a refraktárius papság és követői esetében egymásnak ellentmondott. Amikor a polgári adminisztráció struktúráját és eszközeit az állam az egyházra alkalmazta, a klérust immár az „állampolgárok közössége” („électeurs du canton”) választotta. E döntés – beleértve a kreált új egyházmegyei határokat is – az egyház belső alkotmányának, így lényegének felszámolását jelentette. A papság alkotmányát el nem ismerők üldözése ellentmondott a vallásszabadság elvének. A demokrácia ilyetén logikája a liberalizmus elve ellen fordult. Perreau-Saussine a vitapartnerek parlamenti csatáiból és a megnyíló új század későbbi visszatekintéseiből idéz. A valamikori vallási intoleranciát – amely mögött az a meggyőződés húzódott, hogy a kinyilatkoztatott Igazsággal szemben „a tévedésnek nem lehet joga” – az új berendezkedés politikai türelmetlensége váltotta fel. Az egyház alávetésének („inféoder”) igénye a napóleoni korszakban is folytatódott. A modern és laikus állam továbbra is közbe akart lépni, hisz „egy pap ötven csendőrrel ér fel”. A konkordátum (1802), s különösen az egyoldalúan hozzácsatolt organikus cikkelyek az egyház feletti ellenőrzés biztos jogi kereteit képezték.

Az egyház belső ügyei fölött fennhatóságot gyakorló felekezetnélkülivé tett állam nem jelentett többé szilárd instanciát az Ancien Régime alatt nemzeti keretekhez kötődő hívő közösség számára. A királyok „isteni jogát” felváltó népszuverenitás nem ismerte el hatalmának valaminő transzcendens fennhatóság általi erkölcsi korlátozását. A vallás szabad gyakorlásának igénye (liberális vonás!) váltja ki a Róma felé fordulást. E lépés a modern állam visszafordíthatatlanul laikus voltának beismerését is jelenti. Napóleon egyeduralmi fellépése tovább erősíti az ultramontán mozgalom táborát. A szerző bőségesen foglalkozik Maîstre köztudottan radikális ellenforradalmi politikai-teológiai érvrendszerével, miszerint a semleges állam csupán látszat, a korszak változásai mögött az ateizmus, az eretnek protestantizmus, a Sátán, sőt isteni büntetés áll.

Ami újszerű, az a könyv egészére igaz. Különleges optikán keresztül, a reakciós ultramontán „helyére állva” szemléljük a társadalmi-politikai folyamatokat, minekutána az államvallás kényszeréből kibújt, az önállítás aktusát és a közszféra szekularizációját követelő nézetek szemszögével is azonosulhatunk. Nagy érték a karakteresen ellentétes vélemények mezsgyéjén lévő, kevésbé ismert, mérsékelt gondolatokat megfogalmazók színre léptetése (Émile Ollivier, Mgr Henri Maret) – átgondolt módon bukkannak fel előttünk Lamennais nem mindennapos pályaívének magyarázata és Tocqueville munkáinak a vallás társadalmi szerepére vonatkozó (alig referált) fejezethivatkozásai között.

A mű egyik eredeti meglátása, hogy a laicizálódás előfutára nem a protestáns liberalizmus vagy a panteizmus, hanem a Bossuet által képviselt, az egyházi és a világi terület harmóniáján (s nem konfúzióján) nyugvó gallikanizmus, melyet előbb az abszolutizmus gyakorlata, utóbb a forradalmárok hybris-e korrumpált. Míg Perreau-Saussine ecsetel, finom distinkciókat tesz. Néhol fontos részletekre hívja fel a figyelmet: a politikai gallikanizmus szerint az önállósult, e világi hatalom bár abszolút, mégsem önkényes. Paternális vonásokkal bír, melyben az „isteni jogú” király cselekvését erkölcsi és spirituális korlátok veszik körül. Amikor a modern államban az egyház politikai szerepe megszűnik, potenciálisan megszületik a totalitárius monizmus veszélye.

A fejezet zárása újabb gondolati svédcsavar. Az I. Vatikáni Zsinat (1870) egyfelől a konciliarizmus álláspontján álló egyházi gallikanizmus vereségének tekinthető, ugyanakkor a reakciós ultramontanizmus csatavesztése is. Igaz, hogy a pápai tévedhetetlenség kimondásakor az egyház önmagára, mint különálló entitásra („corps distinct”) tekintett, melyet a homogenizációra törekvő liberális államok helyi szinten maguk alá igyekeztek gyűrni, azonban Maîstre elképzeléseivel ellentétben a zsinati atyák mégsem kapcsolták össze a pápai infallibilitást a politikai plenitudo potestatis-szal. Nem általános jurisdikciós vagy politikai, hanem, ahogy Perreau-Saussine nevezi, „dogmatikai előjog” kimondásáról van szó, melyet hitbeli és erkölcsi kérdésekre vonatkoztattak. Visszavonhatatlan jellege miatt a tévedhetetlenség nem csupán a tekintélyét kereső pápaság öntudatának megnyilvánulása, hanem (ön)korlátozó aspektussal is rendelkezik. (Az azóta eltelt majd másfélszáz évben „ex cathedra” egy dogma látott napvilágot.) Az egyházi és a világi szféra elhatárolódási folyamatában a zsinat mérföldkő. Pár évvel később XIII. Leó Au milieu des sollicitudes című enciklikája (1892) kaput nyitott a köztársasági államforma elfogadása előtt. Kifejezetten érdekfeszítő olvasmány a zsinatot megelőző évek „helyzetelemző irodalmába” való többoldalú betekintés, beleértve a liberális politikusok megjegyzéseit.

A második fejezet túlnyomóan a III. Köztársaság történetének speciális kivágata: az 1905-ben törvénybe foglalt szeparáció elő- és utóhistóriája. Jules Ferry 1883-ból származó kijelentése sejteti a konfliktus komplex mivoltát: „Összezúztuk a kongregációk és a klérus befolyását, eljött az ideje, hogy visszafogott politikát folytassunk.” A harcos laicizmus és a liberális laicitás váltakozása részint összefüggött a monarchikus berendezkedés, a régi rend után vágyódók köztársaság-ellenes, antiliberális, antiszemita beállítottságával. A tényen az sem változtatott, hogy a katolikus tábor nem volt egyveretű: ultramontán vonulata reakciós és liberális irányzatokra tagolódott, nem is beszélve a neo-gallikán eszmék jelenlétéről. A kormányok diszkriminációval járó antikatolicizmusa mögött azonban sokszor racionalista szcientizmus is meghúzódott, mely a szerző szerint az egyház társadalomszervező erejét akarta kiváltani. Perreau-Saussine a pápai tévedhetetlenség tételének parafrázisaként beszél a tudomány tévedhetetlenségének comte-i elgondolásáról, külön alfejezetet szentel Comte egyes írásainak és azok hatástörténetének.

Értelemszerűen a könyv újabb gócpontja az 1901-1905 közötti évek eseménytörténete. A Waldeck-Rousseau- és a Combes-kormány fellépése, a törvénytervezetek vitái, a fogalmak (a vallás mint magánügy, a szabadság tartalma), valamint a szándékok tisztázásának kérdése napjainkig tanulságos. Szokásos módon az elemzés alkalmával visszatérünk a kezdetekhez, a korábbi párhuzamokhoz, a papság polgári alkotmányának céljához. A hivatalos szóhasználatban az „államvallásból” egy évszázad alatt a „többség vallása”, majd „bevett vallás” később közösségi formát öltő „szociológiai tény” lett. Az individuum világának egyoldalú hangsúlyozásával az etatista liberalizmus ez utóbbit is elvitatta. Nem pusztán a lelkiismereti- és kultuszszabadság motiválta, inkább az egyház szerveződési elvét, identitását akarta megkérdőjelezni. A teljes szeparáció (1905) véget vetett a napóleoni konkordátumnak, így az állami kontrollnak, de a laicitás értelmezéséhez kapcsolódó nézeteltérések nem szűntek meg.

A könyv utolsó harmada a II. Vatikáni Zsinatot megelőző hosszú időszakot öleli át: a laikus (keresztény, de nem klerikus) jelenlét lehetőségét a laikus (vallási alapokat és befolyást tagadó) államban. Olvashatunk a maurras-i Action Française-hoz és a marxista munkáspapok mozgalmához csatlakozók motivációiról, s a mindkét megoldást, főként a jobboldali totális diktatúrát elutasító középútról. Perreau-Saussine „vatikáni reformok” néven összekapcsolja a két zsinatot. A demokrácia elfogadása, a lelkiismereti szabadságtól megkülönböztetett vallásszabadság, a pápa mellett a püspöki kollégium és a részegyházak fontosságának kimondása a II. Vatikáni Zsinaton a korábban „vesztes” gallikanizmus érvényesülésének jelei.

A mű magvas aktuális látlelettel zárul: A liberalizmus a „mindent lehet” szabadsága-e?

E különleges szemléletű szakkönyv hozzájárulhat ahhoz, hogy a rég kialakult és máig gerjesztett ellenségkép – mely sem a köz-, sem az egyén javát nem szolgálja – tompuljon. Nálunk is.

(Ism.: Hantos-Varga Mária)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,