Kelet-Szlovákiából származó
reformátusként örömmel vettem a kezembe Annamária és Peter Kónya könyvét, mely
az Eperjesi Egyetem gondozásában jelent meg 2010-ben. Úgy vélem, közös munkájuk
komoly hézagpótló a tárgyalt régió egyháztörténetében. Igaz ugyan, hogy a mű
tudományos igénnyel született, ám egyszerű, érthető nyelvezeténél fogva minden
érdeklődő számára is világosan vázolja fel és taglalja a reformáció történetét,
a kálvinista tanok terjedését a 16-18. században. Általa többet tudhat meg a
hitéről minden templomba járó ember nemzetiségtől függetlenül, nemcsak az a
kutató, aki szakmai szempontból vizsgálja a kort, vagy az egyháztörténelem vonulatait.
Külön érdeme a szerzőknek, hogy régióban és nem országokban gondolkodnak,
vagyis nem tesznek úgy, mintha ez a vidék egykor nem tartozott volna egy olyan
közös hazához, melyben évszázadokon keresztül jól megfért egymás mellett
annyiféle nemzetiség. A másik érdem, amit még kiemelnék, hogy Kónyáék gondos,
precíz forráskezelésükben mind a magyar, mind pedig a szlovák történetírók
munkáit felhasználták. Így végre egymás mellé kerülnek olyan művek (gondolok
itt Dienes Dénes vagy Ferdinand Ulicny munkáira, hogy csak a modern szerzőket
említsem), melyek csak együttesen mutathatnak teljes történelmi tablót a tárgyalt
témában. Arról már nem is beszélve, hogy Haraszy Károly 1931-ben megjelent
könyve óta (Az ungi református
egyházmegye) most született először olyan átfogó munka, mely a legújabb
kutatásokat is feldolgozva mondja el az olvasónak a kálvinista hit történetét a
Maga a kötet,
a bevezetőt leszámítva öt nagyobb egységre van osztva, szépen illusztrált
korabeli képekkel, metszetekkel, valamint olyan, középkorból ránk maradt
szépséges templomok ábráival, mint a petőszinyei (Svinica), vagy a
bodrogszentesi (Svatuse), esztétikailag is magára vonzza nemcsak a tudós
kutató, hanem a laikus érdeklődő tekintetét is. A bevezetőben
a szerzők betekintést nyújtanak a szlovák és a magyar irodalmi forrásokba, és
részletes ismertetést adnak a témában eddig megjelent világi és egyházi
történeti művekről és szerzőikről: Adolf Lampe 1728-ban megjelent munkájától
kezdve Révészen, Zoványin, Branislav Varsíkon át a már említett Dienes Dénesig
és Ulicny professzorig. Jelezve ezzel is, hogy egy olyan vegyes lakosságú
területnek, mint a Az első
nagyobb egység (11-69. p.) áttekintést nyújt az egykori Magyarország területén
lejátszódó reformációs folyamatokról, beépítve azokat az egységes kül- és
belpolitikai történelmi eseményekbe. A szerzőpáros nem felejtkezett el a
főszereplők bemutatásáról sem, gondosan odafigyelve a helység- és személynevek
helyesírására is. Gondos narrátorként vezetik végig az olvasót a kezdetektől az
ellenreformáción át egészen a Rákóczi-féle szabadságharcig. A kötet
második nagyobb egységében már szűkül a kör, és a szerzők a Örömmel
olvastam a ruszinok közötti reformációs törekvésekről. Kevesen tudják, talán
csak szakmai körökben közismert, hogy a Kérdéses a
főurak, pártfogók szerepe, melyet a szerzőpáros kiemel, bár a mágnások
kizárólagos szerepe már jó ideje túlhaladott álláspontnak számít.[1]
Perényi Péter szerepe szintén ellentmondásos, úgynevezett protestantizmusa
erősen vitatható. A bécsi udvarban eretneknek titulálták, viszont 1537-ben
Sárospatakon még misét hallgatott.[2]
Természetesen, mint kötetünk szerzői írják, nem vitatható el tőle az a tény,
hogy pártfogásával elősegítette Siklósi Mihály és mások reformációs munkáját a
térségben. A Drugetheknek a Perényiekkel való kapcsolata révén juthattak el a
reformációs tanok olyan helyekre is, mint a rutének lakta területek. Helyén van
kezelve Kálmáncsehi Sánta Márton munkássága is. Ugyanez a helyzet a középnemesi
famíliákkal is, hiszen az Eödönffyek, a Dobók vagy a Csicseryek patronálása
nélkül aligha maradtak volna meg Kálvin tanai a lakosság között az olyan kicsi
és eldugott falvakban, mint Dobóruszka (Ruská) vagy Vinna (Vinné). Ám itt nem
szabad elfeledkezni arról sem, hogy mindkét település egy-egy mezőváros
szomszédságában fekszik (Nagykapos – Velké Kapusany, Nagymihály – Michalovce). Világos képet
kaphat a laikus olvasó az egyházszervezet felépítéséről a kötetben. Érthető
stílusban magyarázzák el a szerzők ezt a sokszor bonyolultnak tűnő folyamatot a
gondos forráskezelés és tényfeltárás segítségével. Helyes az a megjegyzés,
miszerint a második reformációs hullám, vagyis a kálvini ott győzedelmeskedett
leginkább, ahol kevésbé vagy egyáltalán nem érvényesült a „cuius rego, eius
religio” elve. Kétségtelen tény a főúri családok vezető szerepe a
rekatolizációs folyamatokban. (Kutatandó probléma, miként is használták fel
például a Drugethek ebben a rutén közösségeket). A harmadik
nagyobb egység a mező- illetve a szabad királyi városok szerepével foglalkozik.
(108-187. p.) Ezek a fejezetek tovább szűkítik a kört, hiszen a feldolgozott
vizitációs jegyzőkönyveken és forrásokon keresztül betekintést nyújtanak a
települések hétköznapi életébe. Miként is alakult az egyházi élet, hogyan
történtek a szolgálatok, az istentiszteletek a vegyes lakosságú helyeken.
Milyen lehetett egy korabeli lelkipásztor és káplán élete, hogyan oszlottak meg
a javadalmak. Innét megtudhatja az olvasó, hogy az olyan városkák, mint
Gálszécs (Secovce), Varannó (Vranov nad Toplou), Tőketerebes (Trebisov), Szepsi
(Moldva nad Bodvou), melyeket manapság csak nagyítóval találunk meg a
térképeken, milyen sok nagyszerű és bátor embert adtak a reformációnak
származástól függetlenül. A szerzők méltatják a települések szerepét mind
gazdasági, mind pedig egyháztörténeti szempontból. A könyv lapjairól kiderül a
kutató és a nagyközönség számára, hogy a térség szabad királyi városai és
mezővároskái milyen fontos bástyái voltak évszázadokon keresztül a felvidéki reformációnak
és a művelődésnek, hiszen minden templom mellett egyben meg van említve az
iskola is, valamint a rektor, tanító neve. Fel vannak sorolva a városokat
körülvevő falvak nevei, így kimondva, kimondatlanul kiderül mindenki számára,
hogy a kálvini egyház kialakulásában, egyáltalán az egész reformációs
folyamatban milyen hatással voltak a városokban zajló események a kicsi
települések életére. Sajnos, és erről a könyv nagyon jól beszámol, az említett
mezővárosok zöme (Homonna – Humenné, Tőketerebes – Trebisov, Varannó – Vranov
nad Toplou stb.) áldozatai lettek a későbbi ellenreformációnak, és mára –
Haraszy Károly szavaival élve – csupán „elhamvadt őrtüzek”. A negyedik
nagyobb egység a szlovák ajkú kálvinistákkal foglalkozik. (160-187. p.)
Számomra ez azért volt érdekes, mert a mai magyar történetírás sajnos nem sokat
foglalkozik ezzel a problémával, pedig a szlovák kálvinista hívek az egyszerű
emberektől kezdve a tanítókon és lelkipásztorokon át éppen úgy megharcolták a
hitnek a harcát, mint magyar eleink. A könyvnek ezen fejezetei a közös múltra
hívják fel a figyelmet, hiszen a nemzetiségek egymás mellett éltek, sőt, mint a
mezővárosok vizitációs könyveiből kiderül, egy gyülekezethez is tartoztak
sokszor. Alapos áttekintést kapunk a szlovák ajkú gyülekezetekről Sáros
megyétől Ungig. Megismerjük életüket az ellenreformáció alatt, rálátást kapunk
a problémákra, és arra, miként is igyekezett az egyházi és világi felsőbbség
megoldani például a szlovák lelkipásztorok utánpótlását, és hogy milyen
vallásos irodalom jelent meg a 18. században. Az ötödik,
utolsó nagyobb egység nemzetiségtől függetlenül sorolja fel azoknak a
prédikátoroknak, rektoroknak és pártfogóknak a neveit és mondja el rövid
életrajzukat, akik főszerepet játszottak a régió kálvini egyháztörténetének az
alakulásában. Egymás mellett szerepelnek a lapokon, úgy, ahogyan éltek is. A szerzők
példát mutatnak mind a szlovák, mind pedig a magyar történetíróknak, hogy a
közös múlt csak közösen tárható fel, egyik felet sem lehet kihagyni, vagy
kisebbíteni a szerepét. Munkájukban – József Attilát szabadon idézve – a múltat
az emlékezés békévé oldotta, és rámutattak arra, hogy folytatni kell a
megkezdett munkát. Jó volna
egyszer magyar fordításban is viszontlátni, hogy a magyar egyházi és szakmai
közönség is olvashassa és hasznosíthassa. (ism.:
Végh Zsuzsanna) Jegyzetek | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |