Vissza a tartalomjegyzékhez

14. évfolyam
1. szám
A. D.
MMXIII

Pályi Zsófia Kata: A Pályi család prédikátori öröksége. Egy református lelkészcsalád nemzedékeinek története. Szerk.: Hudi József.
Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 2012. 163 old.

 

 

{117}

A fiatal, doktori disszertációját készítő történész összetett, sokrétű feladatra vállalkozott. Először is bő három évszázadon keresztül nyomon követni egy lelkész- (illetve bármilyen foglalkozású) család történetét nagyon komoly vállalkozás. Nem véletlen, hogy a számos könyvtári, levéltári búvárkodást szükségessé tevő, a sokórás fáradozást néha csak egy-egy adattal honoráló kutatómunkára manapság kevesen szánják rá magukat. Pályi Zsófia Kata megtette, az elhatározás és a megvalósítás egyaránt elismerést érdemel. Továbbá egy olyan család történetét kívánta a vonatkozó források összegyűjtésével és rendszerezésével feldolgozni, amelynek maga is leszármazottja, vagyis meg kellett küzdenie az alapkövetelménynek tekinthető elfogulatlanság korlátaival – s ezt az akadályt is sikeresen vette. Nem egy – legfeljebb a családtagok számára érdekes – visszaemlékezést készített felmenőinek, hanem történettudományi monográfiát, a kívülállók számára is fontos összegzést.

A munka legfontosabb erényeit a kötet ajánlását jegyző Kósa László is összefoglalta: a mű egyszerre család-, kor- és egyháztörténet, méghozzá hézagpótló jelentőségű, s csak egyetérthetünk a szerző témavezető professzorának megállapításával: „Nincs magyarázat rá, egyszerűen mulasztás, hogy mégis igen kevés lelkészéletrajz, még kevesebb lelkészcsalád-történet született eddig.” Mint Kósa László is rámutat, a magyarországi református egyházban nem ritka jelenség a lelkipásztori hivatás „öröklése”, vagyis a lelkészek fiainak (újabb évtizedekben: lányainak) egyházi pályára lépése. Ebben nyilván szerepet játszott a családi körben elsajátított mintakövetés, valamint a református egyház „utánpótlási” tradícióinak kialakulása. Kiváló kutatási lehetőség, egyben iránymutatás is a Pályiak történetének áttekintése, hiszen minden lelkész-életrajz hátterében kirajzolódik egy kor egyháztörténete, az állam-egyház viszonyának aktuális állapota, egy helyi közösség társadalomrajza, belső tagoltsága stb. Az egyházközség-történetek, lelkész-életrajzok így „kicsiben” mindig általános folyamatokat tükröznek vissza, általános tanulságok megfogalmazására alkalmasak. Persze e vállalkozásoknak a forrásadottságok mellett korlátot szabnak a lelkészek, lelkész-dinasztiák szolgálatának helyszínei, a földrajzi adottságok, házassági kapcsolatok sokrétűsége is, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem volt mindegy, milyen közegben tevékenykedtek. Más feladatot rótt a lelkipásztorra egy (például katolikus többséggel együtt élő) szórvány-egyházközség szolgálata, és mást jelentett egy (majdnem) tisztán református közösség lelkipásztorának lenni.

Pályi Zsófia Kata munkájának igényességét jelzi a bevezető, historiográfiai fejezet. Végigtekinti a protestáns egyháztörténeti irodalom vonatkozó fontosabb munkáit, tendenciáit, irányait. Rámutat arra, hogy az „ároni ház” jelensége (vagyis a több generáción átívelő egyházi pozíciók) természetes módon fakadtak a reformáció hagyományaiból, valamint arra is, hogy ezek között igazán „fontosakra” vagy „kevéssé fontosakra” aligha {118}oszthatók a lelkészcsaládok. Legfeljebb az utókor számára ismertebbekről, illetve kevéssé vagy egyáltalán nem ismertekről beszélhetünk, hiszen saját közegében minden lelkészcsalád történeti érdekességekkel rendelkezik, általános egyháztörténeti folyamatok leképezésére és megfogalmazására alkalmas. Már e bevezető fejezetben is igyekszik választ adni az egyik legfontosabb kérdésre: pontosan melyek is lehettek e sajátos lelkészi pozíció-öröklés okai. Kétségtelen, hogy a „megüresedett hivatalt betöltő új lelkész gyakran nőül vette elődje özvegyét vagy annak leányát”, s a rendszer minden érintett fél számára kedvező következményekkel járt, továbbá „a megszerzett kiváltságokat érthető módon a lelkipásztorok fiaiknak is biztosítani kívánták”.

Egy rövid fejezetben ismerteti a Pályi név eredetét és topográfiai hátterét, a korábbi évszázadok általános névadási szokásainak a konkrét családra vonatkozó alkalmazásával. A kötet III. fejezete általános áttekintését adja a Pályiakra vonatkozó 16-18. századi ismereteknek. A szórványosan fellelhető, négy református egyházkerület területét is érintő adatokból jól megrajzolható a lelkészdinasztia korai története, a 17-18. századi, több szolgálati helyre is elvetődő Pályiak sorsa a reformáció stabilizációjának korában, a felvilágosult abszolutizmus időszakában. A protestáns vallásszabadságért folyó küzdelmek időszakában számos helyen találkozunk Pályi nevű prédikátorral.

A kötet terjedelmének túlnyomó részét – nyilván a forrásadottságokkal összefüggésben – a Tatai Református Egyházmegyében a 18–19. században szolgált lelkészek életútjának áttekintése teszi ki. (IV. fejezet.) Az első alfejezetet a források áttekintésének szenteli, ami imponáló módszertani alaposságról tesz tanúságot. Az egyházi levéltárak, kézirattárak anyagát a teljesség igényével igyekszik feldolgozni (nemcsak a dunántúli, hanem a tiszántúli egyházkerület vonatkozásában is), de a világi közgyűjteményekben is nehezen meghaladható alapossággal kutatott. Fontos forrása volt a család 1794-es kiadású bibliája, a családi hagyaték egy-egy darabja, személyes kapcsolatok útján beszerezhető információk, illetve az egyháztörténeti irodalomban felbukkanó adatok egyaránt. A szerző megvizsgálja az eredetileg Tiszántúlról a Dunántúlra vetődött Pályiak minden fontosabb személyiségének életútját, kezdve Pályi Márton mezőtúri nótárius és leszármazottai Pályi István személyében Tatára kerülő képviselőjével. Az elsősorban anyakönyvi bejegyzésekre alapozó bemutatásban aprólékosan bogozta ki a kiterjedt família családi adatait, a feladat nagyságrendjének érzékeltetésére elég arra utalni, hogy például 1714 és 1811 között 94 Pályi vezetéknevű személy keresztélését örökítették meg a matrikulák. A következő alfejezet a Mezőtúrról Gyermelyen át Neszmélyig szolgáló Pályi István lelkipásztori tevékenységét mutatja be, melynek hátterében lépten-nyomon tetten érhetők a türelmi rendelet időszakának a református vallásgyakorlatra tett, összetett hatásai. Szerencsésen dokumentáltak Pályi István egyházépítő tevékenységének állomásai, a gondjára bízott egyházközségek felszereltségében bekövetkezett változások stb. A Pályi István gyermekeire vonatkozó adatok (48-55. old.) leginkább családtörténeti indíttatású feldolgozások, és az olvasó szempontjából szerencsés eljárás volt a szerző részéről, hogy egy Családi kapcsolatháló c. alfejezetet is beiktatott, egy naplóíró elődnek köszönhetően könnyítve meg tájékozódásunkat a leszármazottak egymás közötti viszonyának dzsungelében. A szerző ezt követően először rövid {119}összegzés (54-55. old.), majd részletes feldolgozás formájában (56-63. old.) mutatja be Pályi Pál lelkipásztorságát. (Megjegyezzük, a kötet más helyein is gyakran előfordul ugyanazon életrajzi adatsornak – például a születés, keresztelés, halálozás, házasságkötés, szolgálati helyek év-hó-nap részletességgel való ismertetésének – többszöri közlése, ezeket az ismétléseket talán utalások alkalmazásával ki lehetett volna küszöbölni.) Pályi Pál Dunaalmáson volt lelkipásztor, tevékenységét a templomépítés (bővítés) körüli fáradozása legalább annyira jellemezte, mint a híveivel való tanulságos konfliktusai, élete utolsó szakaszában több helyen is szolgált. Az ő utódait felsoroló IV.6. fejezetet fia, ifj. Pályi Pál lelkipásztorságának bemutatása követi. A Naszályon templom- és iskolaépítésről elhíresült, 1819 és 1893 között élt lelkész 12 leszármazottjának felsorolása már átvezeti az olvasót a 20. századba. (A kronologikus felsorolást a 20-21. századi lelkészekkel az V.3. fejezet foglalja össze, talán jobb lett volna mindezt a IV. végére illeszteni, de a mostani helyén is értelmezhető.)

A kötet két további fejezetében Pályi Zsófia Kata érdekes módszertani újítással kísérletezett, álláspontunk szerint örvendetes módon. Nem elégedett meg ugyanis a családtörténet-írás „szokásos”, az egyes generációkat felsoroló, a fontosabb személyeket kiemelten dokumentáló eljárásával, hanem a Pályiakról megismerhető adatsorokat igyekezett új megvilágításba is helyezni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a kronologikus fejezetet tematikus blokkokkal egészítette, teljesítette ki. Így az V., A Pályi családok prédikátori öröksége c. fejezetben kiemelt egy-egy témakört, és a már ismert adatokat továbbgondolva értékelte azokat. A tágan értelmezett „örökség” során bemutatja és értelmezi a már említett, 1794-es kiadású biblia bő évszázadon átnyúló bejegyzéseit, felmutatva ennek a rendkívül érdekes forrástípusnak a tanulságait, majd a családi könyvgyűjtemény darabjait ismerteti. A Pályiakon keresztül a református lelkészek tájékozottságába, olvasási kultúrájába nyerünk bepillantást. Külön foglalkozik a családban gyakorinak mondható Pál keresztnév hagyományozódásával és a Pályiaknak a Bátki családdal való összetett kapcsolataival is.

Különösen érdekesek a szerzőnek a VI. fejezetbe foglalt, a lelkészcsalád jellemzésével kapcsolatos témafelvetései. Igyekezett összefoglalni a Pályi család lelkészei tevékenységének keretet szabó három nemzedéknyi történelem tanulságait, kijelölve azokat a legfontosabb egyháztörténeti csomópontokat, melyek a református vallásgyakorlást szabályozták a 17. századi „gyászévtizedtől” a felvilágosult abszolutizmus türelmi politikáján, a reformkoron, 1848–49-en, az önkényuralom periódusán át a dualizmus koráig. Gondolatébresztő a Pályi család minden generációjában megragadható stratégiaalkotási szándék kimutatása, vagyis az a jól dokumentálható törekvés, hogy minden lelkész családfő törekedett legalább egy fiának egyházi pályára történő állítására. Ebben a stratégiában jól ragadja meg a szerző a „szóbeli emlékezet által őrzött hagyomány” jelenlétét, a folyamatosság iránti elkötelezettség apáról fiúra szálló, bár tudatosan alighanem csak a 19. század végén kialakított tradícióját. Legalább ennyire tanulságosak a Pályiak életútjaiból leszűrt tanulási, illetve házasodási szokásokra vonatkozó elemzések, hipotézisek, melyek a kötet leginkább érdekes és az olvasó számára gondolatébresztő fejezetei.

A kötetet a forrásbázis, illetve a szakirodalmi apparátus mellett több melléklet is zárja. Az olvasó tájékozódását jól szolgálják a Pályiak reformá{120}tus egyházkerületekre tagolt névsorát összegző táblázatok, a leszármazási táblák, illetve a lelkészektől származó, lelkészekre vonatkozó forrásszemelvények közlései is, nem beszélve a tizenöt oldalnyi fényképes illusztrációról.

Összességében elmondható, hogy Pályi Zsófia Kata alighanem mindent megírt, ami a Pályi lelkészcsaládok történetéről az utókor számára feltárható, fontos és érdekes volt. A kötetet nemcsak szakmai megalapozottsága, módszertani kiforrottsága teszi az olvasó számára érdekessé, hanem olvasmányos stílusa is, például gyakran „beszélteti” a forrásait az önmagában talán száraznak tűnő adathalmazok között.

(ism.: Fazekas Csaba)

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,