Rimely Mihály pannonhalmi főapát 1848. augusztus 11-én, majd néhány nap híján egy hónappal később egy-egy jól szerkesztett és patetikus hangvételű nyilatkozatot készített: az elsőt az országgyűlési képviselőkhöz, a másodikat pedig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz címezte. A „nagy év” fordulatai azonban úgy hozták, hogy végül egyiket sem kellett postáznia, a megírásukra okot adó félelmei – legalábbis egyelőre – alaptalannak bizonyultak. Az asztalfiókba süllyesztett nyilatkozatok azonban megmaradtak a főapát hagyatékában, s felidézésüket nagyon is indokolttá teszi, hogy bár történetírásunk sokoldalúan igyekezett feltárni 1848-1849 egyháztörténeti vonatkozásait, az új utakra lépő polgári állam által képviselt egyházpolitika számos részlete vár még tisztázásra. Ide sorolhatjuk a végrehajtó hatalom intézkedéseinek a katolikus főpapság szempontjából történő egykorú interpretációját, utóbbiak reakcióinak elemzését, valamint a kormányzatnak a szerzetesrendekkel kapcsolatos terveit. Az alábbiakban közölt Rimely-nyilatkozattervezetek mindkét szempontból érdemesek a figyelemre.

A végül kéziratban maradt szövegek a pannonhalmi főapát 1848-as közéleti tevékenységének érdekes dokumentumai.[1] Az első néhány nappal azután keletkezett, hogy az országgyűlésben lezajlott a népiskolai törvény szokatlan hevességű vitája, melynek részét képezte, hogy egyes radikális képviselők éles támadásokat intéztek a szerzetesség intézménye ellen, bár a túlnyomó többséget képviselő liberálisok általában nem szimpatizáltak a szerzetességgel, különösen a jezsuitákkal.[2] A dokumentum keletkezésének közvetlen előzménye volt, hogy Eötvös József kultuszminiszter Rimelyvel bizalmasan közölte, hogy a magyarországi szerzetesrendek sorsát kétségesnek látja, könnyen napirendre kerülhet a modernizációval összeegyeztethetetlen, középkori eredetű szerzetesrendek feloszlatása.[3] A miniszter 1848 augusztus elején pontosan azt közölte a főapáttal, hogy a ciszterciek és a premontreiek megszüntetését szinte biztosra lehet venni, a bencések – tekintettel történelmi érdemeikre – tudományos kutató és iratőrző funkciójuk miatt esetleg megmaradhatnak, de nem biztatott sok jóval. Bizonyára e bizalmas találkozás élménye, tágabban a magyar polgári kormányzat egyházellenesnek minősülő tevékenysége arra késztette a főpapot, hogy megpróbálja megszólítani a szerzetesrendek feloszlatása ügyében döntő országgyűlési képviselőket. Rimely kész tényként kezelte a megszűnés alternatíváját, ebben bizonyára döntő szerepet játszhatott, hogy túl közel volt még a II. József-féle feloszlatás és az 1802. évi újraindulás élménye. Hosszan ecsetelte a rend történelmi érdemeit, emellett a honatyák érzelmeire is próbált apellálni a bencések által végzett hasznos, a katolikus hívek és a nemzet szempontjából fontos tevékenységének bemutatásával, valamint a bezárt monostort elhagyni kénytelen szerzetesek személyes megpróbáltatásainak számbavételével.

A népiskolai törvény radikális változatának megbuktatása az országgyűlés alsóházában egyben azt is jelentette, hogy 1848. augusztus második felében már nem kellett olyan súlyú egyházpolitikai fordulattal számolni, mint például egyes szerzetesrendek felszámolása. A félelem ugyan megmaradt (ezt Rimely második tervezett beadványa is bizonyítja), viszont legalább olyan fontosnak bizonyult az egyház számára az Eötvös József által augusztus 24-én közreadott rendeletben foglalt középiskolai reform.[4] Ennek lényegét az ún. szaktanrendszer jelentette, vagyis az, hogy – az „osztályrendszerrel” szemben – egy-egy oktató nem valamennyi tárgyat tanítja egy-egy osztály egésze részére, hanem egy-egy nyilvános pályázat útján kiválasztott tanár valamely szaktárgyat több osztályban is oktathatja. Az elképzelés, a népiskolai törvénytervezetben is szereplő „közös” – vagyis felekezetek közötti, nem egyház által fenntartott – iskola programjával együtt mély aggodalommal töltötte el a bencés rendet is, elsősorban a tanárképzés sorsa miatt, illetve azért, mert félő volt, hogy a tanári állások betöltésénél nem az egyházias, hanem a szaktárgy oktatására való alkalmasság lesz a meghatározó.[5] Rimely – az egyház több képviselőjéhez hasonlóan – éles szemmel vette észre, hogy az Eötvös által jegyzett jogszabály a politikai bizonytalanság fokozódása miatt elhalasztott népiskolai törvény főbb pontjainak (például a „közös iskola” rendszerének) rendeleti úton való megteremtésére irányul. Elsősorban ez ellen tiltakozott, a vallásosság visszaszorulásától, az egyház társadalmi befolyásának csökkenésétől tartva. A főapát, nem is annyira burkoltan, törvényszegéssel és alkotmányellenességgel vádolta a minisztériumot, amiért nem az országgyűlés által alkotandó törvény, hanem rendelet útján akart ilyen súlyú reformot életbe léptetni. A törvénytelenség vádját régebbi paragrafusok hosszas idézésével is igyekezett alátámasztani. „Az egyének azért hagyák oda a világot és léptek a szerzetbe, hogy elkészült tanítók legyenek” – írta bencés rendtársairól, attól tartva, hogy a felekezetileg semleges, „közös” iskolákban nem fognak tudni a bencés paptanárok oktatói álláshoz jutni. Érdekes, hogy Rimely még a szakrendszer behozatalát is el tudta volna fogadni, csak annak biztosítását kérte, hogy a bencés rend láthassa el tanárokkal az oktatási intézményeket. (Jellemző módon az egyház oktatási monopóliumának fenntartásakor a vallásszabadság és a felekezeti viszonosság liberális elvére is hivatkozott.)

Rimelynek az elkészült szövegterveit – mint említettük – a szabadságharc eseményei következtében nem kellett letisztáznia és elküldenie. Utólagos, szeptemberi és decemberi széljegyzetei azonban azt bizonyítják, hogy (legalábbis az iskolaüggyel foglalkozó „felírási tervet”) később is elővette és foglalkozott a gondolattal, hogy ilyen módon szólítsa meg a magyar oktatási kormányzatot.[6]

 

 

DOKUMENTUMOK

 

1. Rimely Mihály tervezett levele, melyben a bencés rend fenntartását kívánta, 1848. augusztus 11.

 

Folyamodás, mely a honatyáknak azon esetben lett volna benyújtandó, ha általuk a szent szerzet eltörültetik.

 

Mélyen tisztelt Honatyák!

 

Miután kimondatott a magyar nemzet által a nagy szó s végítélet, hogy magyar földön és egyházban ne legyenek szerzetesrendek, megjött és ütött Szent Mártonnak is régtől sejtelmezett végórája, és a setéten tornyuló s vészt fenyegető felhők súlyokkal elnyomták a hármas szent hegyet, s nincs többé Szent Benedek rende! Eldűlt egy csapással a nyolc százados tölgy, mely a magyar nemzet alkotásakor első szent királya által oly gondosan plántáltatott,[7] s a nemzettől felkaroltatva szívesen ápoltatott, mely is lombjaival századokon át a nemzetet jótékonyan árnyékolta! Igaz, nincs semmi állandó a nap alatt.

Nem zokog a szerzet este felett, mert csak addig akar és tud élni, míg Istenén kívül szeretett nemzetének, hazájának hasznos lehet és híven szolgálhat! Értvén tehát szeretett nemzetének győződését, hogy nemléte a hon boldogságát inkább eszközlendi s előmozdítandja, teljesen megnyugszik a nagy nemzet bölcs végzésén, az isteni gondviselésen! Nem is forral lelkében setét s erőtlen bosszút, mely együgyű lelkéhez soha sem fért, hanem mint imádkozott éltében szeretett fejedelméért, nemzetéért, hazájáért, úgy imádkozandik holtában is a seregek urához, kinek kezében vagyon a nemzetek s királyok sorsa, hogy áldja meg a magyar hazát, oltalmazza meg a magyar nemzetet, egyházat erős karjaival, minden kül- s belellenségeitől. Elszánt s nyugodt lélekkel hajol meg a szerzet a kor kívánatának, és a váratlan, nehéz csapás alatt vigasztalja őt öntudata, hogy nem Istene, nem édes nemzete elleni vétke érdemlé meg esetét, s nem készíté végpusztulását, a miért is csendes kebellel lép le működése teréről, a világ színpadáról.

Nincs tehát többé Magyarhonban s egyházban Szent Benedek rende, nincs ama szerzet, mely eredetétől 15 századon át annyi jót és üdvöset eszközlött a keresztény anyaszentegyházban, annyi áldást hintett a kerek föld minden keresztény népeire, melynek lelkesedését, jellemét egyházi és polgári érdemeit dicsérettel jelelte fel az egyházi és világi történet, mely tulajdonok reábírák a szerzetesrendnek hadat üzenő 18. századot, hogy a Szent Benedek rendével kéméletesben bánnék! Sőt a 19. század a tettet mintegy megbánván, felkereste a benedekieket és enyészetükből feltámasztotta, a szabadelvű francia, a republikánus helveta [= svájci], a vallásos tirol és a katolikus bajor óhajtotta ismét bírni a szerzetet, melyet Magyarország lelkes rendei is felhangon visszaköveteltek, miután azt II. József császár önhatalmasan elpusztította!

És mi volt különösen a szentmártoni apátság, a pannonhegyi Szent Benedek rende eredetétől, Geiza vezér idejétől a magyaroknak? És miként törekedett a benne helyezett nemzeti bizodalomnak megfelelni? A felelet ezekre meg vagyon írva a magyar történet könyvében, tántoríthatatlan hív s ragaszkodó minden időben egyházához, szeretett nemzetéhez, fejedelméhez; férfiasan működvén kimutatott körében. Övé Magyarhonban a keresztény hit, a hon, felebaráti szeretet megalapítása, terjesztése, övé az első népnevelési érdem, a tudományok megízlelése, a földmívelés megismertetése, s megkedveltetése a magyarok között. A nagyhírű Fessler történetíró[8] vallomása szerint a benedekiek jámborsággal párult tanultságuk, szerénységük, hívségük által már Szent László király idejében annyira megnyerték a fejedelem, a nemzet drága hajlandóságát és bizodalmát, hogy a fejedelem és a nemzet őket tanácsaikra méltatták, megtiszteltettek követségekkel a külnemzetekhez, ők állottak tanácsaikkal a király oldalán, midőn ádász ellenség a hazára rontani készült,[9] ők részt vettek a nemzet elrendezésében, mely a magyart európai nemzetté képzé, ismeretesek Asztrik, Sebestyén apátok és érsekek, tudatnak Mór, Gellért, Bonifác püspökök és apátok.[10] És valamint a benedekiek tudományosságukkal, jó s hív tanácsaikkal szolgálatot tenni, úgy vagyonukkal s éltükkel készen állottak a hon védelmére, a haza becsületének, szabadságának megmentésére. Ousz apát[11] Második Endre oldalán viaskodott a Szentföldön, Krisztus születése helyén a magyar dicsőségért, a keresztények szabadságáért, a vad arab és ocsmány török ellen. A siralmas emlékű tatárjárás és pusztulás idejében három ízben verte vissza diadalmasan Szent Márton várfalai alól a dühösen megrohanó mongolokat, szűzen fenntartván a várat, mikor is a megszűkült szerzetesek a szorongatott királyt el nem tudván hagyni, a Dalmáciába menekvő Negyedik Bélának 800 márka aranyot nyújtának. A török berohanásakor megosztotta Szent Márton a mohácsi vészt, és 2. Pál apát[12] keresztül törvén vitézül Sinán nagyvezér fiának hadseregén, mellyel a szentmártoni várt ostrom alá vette, bandériumával Zemplin megyében, a keresztesi ütközetben rová le dicsteljesen nemzetének tartozó adóját, hol vitézen harcolván övéivel, a töröktől lekoncoltatott.[13] Szóval minden időben rajta voltak a szentmártoni benedekiek, hogy megadják az Istennek, ami az Istené, a királynak, a nemzetnek, mi a királyé, nemzeté! Mely jellemük kiérdemlé a nemzet drága megelégedését, melyet a haza az 1723:44. törvénycikkben e szavakkal kijelentett: consideratis conventus sancti Martini sacri montis Pannoniae tum ipsa peculiari vetustate, tum etiam eiusdem ordinis meritis.[14]

Boldog volt tehát a szent szerzet a derék magyar nemzet megbecsülhetetlen megelégedését kinyerni és bírni, mely is mindenkori főfeladata vala. Mindazáltal ez sem mentheté meg Szent Mártont, hogy az II. József császár által a szerzetesrendekre mért halálos csapást elkerülhette volna! Fájlalta a magyar nemzet veszteségét, és rokonszenvét az eltűnt benedekiek iránt nyilvánította az 1790. [évi] hongyűlésen, lelkesen visszakövetelvén a halhatatlan és dicső emlékezetű Gróf Battyányi József kardinális és prímással[15] az elárvult rendet. Mely nemzeti óhajtást töltendő a dicsőült Ferenc apostoli király Szent István király hamvai és első alapítványa iránti tiszteletből, a szerzet iránti fejedelmi vonzalomból, a siránkozó szerzetet 1802. évben 15 évi szenderüléséből feltámasztotta, és a magyar nemzetnek, egyháznak visszaadta.[16] Áldás a boldogult dicső második alkotónak hamvaira!

Nem álmodta volna feléledésekor a szent szerzet a mai változását, nem hogy azon nemzet, mely újjászületését annyi lelkesedéssel szorgalta, azon nemzet fél század elfolyta után nélkülözhetőnek, fölöslegesnek tartandja ama szerzetet, mely a nemzettel egy korú és minden jó s bal sorsában testvérileg osztozott! Mit ha sejdíthetett volna, kérendi a nagylelkű nemzetet, hogy azt csendes álmában nyugodni hagyja. Feltámadt tehát újólag a Szent Benedek rende Magyarországban, és új életének, a kor kívánata szerint új és korszerű kör mutattatott ki, feladatul tétetvén neki az istenes foglalkozáson túl a lelkipásztorkodás és az oktatás, az ifjúság nevelése. A lelkészet 23 plébániában minden kegyúri tartozásokkal, az oktatás és nevelés 6 gimnáziumokban, de égvén a szerzet honszeretettől, oktatási vágytól, mi terjedelmesben óhajtván a hazának szolgálni, 6 gimnázium helyett 10[-et] kért és nyert, melyeket nemcsak alkalmas tanítókkal ellátni, hanem az oskolaházakat, templomokat, a tanítók lakházait minden szükségesekkel ellátni s fenntartani ígérkezett s kötelezte magát. Tágas és valóban terhes működési tér mutattatott ki az újólag életbe lépett szerzetnek, mely távol az enyészet félelmétől, biztosíttatván a fejedelem szent szava, a nemzet kegyes hajlama által és a törvény pajzsa alatt, honszeretetből s háládatosságból éltét, minden tehetségét édes hazájának felvirágzására, a szent vallás megtestesülésére szentelve.

Azonban, miként járt el a szent szerzet, élte rövid napjain át, hivatásában? Miként oldotta meg magasztos feladatát? Erről az ítélet nem az övé. Szóljanak a hívek, kiket a szerzet tagjai, mint lelkipásztorok tápláltak az örök élet tápjával; szóljanak a nevendékek, kik a szerzet oktatóitól vették tanításukat, nevelésüket; szóljanak a szülők, szóljanak az oskolai főkormányzók, a főkormányszékek, melyek alatt a szerzet szolgálatát tevé. Az egyet bátran merjük kimondani, hogy a haza, az egyház várakozásának megfelelni egyetlen törekedésünk vala, hogy hivatásunkat, szerzetes életünket szemünk elől téveszteni soha nem akartuk, és hogy ezt Isten segedelmével nem is tévesztettük. Hivatkozunk e tekintetben az örök időre emlékezetes és drága levélre, mellyel az idén a magyar egyháznak egész szentséges püspöki kara a szerzetet boldogította, és melyben magas megelégedését kinyilatkoztatta; hivatkozunk a mélyen tisztelt vallás és közoktatás miniszter úrnak nyilvános kijelentésére, hogy a szerzet eljárásával megelégszik, mely két nemzeti drága nyilatkozat és vallástétel után a szerzet (melynek meg kell halni) a tudattal, hogy az egyház, a haza sáfárkodásával megelégedett, mint a hős, ki kötelessége pontos töltésének érzetében szívesen meghal – vigasztaltan működésének, hivataloskodásának teréről az óhajtással lép le, bár a szeretett haza mielőbb felejthesse a Szent Benedek rendét! Mely fürge méhekként megtakarított gíráit a haza és egyház oltárára szokta lerakni, mit tanúsítnak a Szentmártonban emelt templom és nagyszerű könyvtár, minden nagy és drága kincseivel, a roppant és minden kényelemre emelt épületek Balatonfüreden a szenvedő emberiség enyhülésére.

Miután tehát a szerencsétlen szerzetes társulat fölött félszázados létele után, nem önvétke által másodszor is eltöretett a pálca, bizton reménylik a tagok s erősen hiszik, hogy az igazságos és nagylelkű magyar nemzet, mely semmi hív szolgája érdemeit figyelem és méltó jutalom nélkül hagyni nem szokta, nem tudja; minket, a honnak szülöttjeit, hív polgárait, kiknek szolgálatával többé élni nem akar, sem hagyand vigasztalatlanul. Hanem rólunk is kegyesen és atyailag gondoskodandik, kik a világról lemondtunk, a szerzetbe léptünk, hogy egész éltünket a haza szolgálatának szenteljük, kik elmetehetségeink szerint a világban szerencsénket feltaláltuk volna, kik hazaszeretetből reánk néző szülői, ősi, rokoni, örökösödési jogunkról lemondottunk – gondoskodandik; nehogy a haza, a vallás, az oktatás s nevelés körül gyűjtött érdemeink után életünk alkonyodásán szegényebb s nyomorultabb sorsra jussunk, mi, kik a megválasztott és a nemzettől garantírozott életünk fonalának kettészakasztásával szerencsétlenekké levénk. Kiknek is üdvösebb lett volna szunnyadó apáink hamvaiból fel nem támadni!

Esdünk azért a nagylelkű, igazságos és könyörülni tudó honatyák kegyes színe előtt: méltóztassanak csüggött, de halálig hív honfiaikon könyörülni, és minket tulajdon vagyonainkból életünk fogytáig kegyesen úgy ellátni, valamint erre magát a szerzet kötelezte, és mely életmódra felesküdtünk, mit a viszonyos igazság megkíván. Mely alázatos és fiúi bizodalommal teljes könyörgésünk után örök hívséggel és mély tisztelettel elhalunk

Mélyen tisztelt honatyák

alázatos káplánjai és szolgái

Pesten, Aug. 11. 1848.

 

 

2. Rimely Mihálynak a minisztériumhoz intézendő felirat-tervezete a szerzetesrendek iskoláival kapcsolatban, 1848. szeptember 8.

 

Lásd Relig. Nevel. 73. szám, 1848[17]

Felírási terv,

hogy a tanodák a szent szerzetek kezén maradjanak

 

Tisztelt Közoktatási Minisztérium!

 

Kétségtelen feladata a nemzetnek gondoskodni a népnevelésről, az ifjúság vallásos és tudományos kiképezéséről; és az álladalom, a kormány szoros kötelessége felügyelni, hogy a nevendék polgárok a nevelésben részesüljenek. Rendezheti tehát, reformálhatja a végrehajtó hatalom az oskolákat, rendezze is a tanulmányokat, a tanítókat, hogy mi tökéletesb s avatottabb polgárok lépjenek a polgári élet pályájára.

Megismervén és tisztelvén tehát a kormány jogát és kötelességét és bevallván rendeletei iránt teljes készségemet és engedelmességemet, mégis illő tisztelettel könyörögni kényteleníttetem, hogy a tisztelt kormány magas rendeletét, mely szerint az […] középtanoda közös tanodára átváltozandó volna, míg a törvény nem rendelkezendik, felfüggeszteni méltóztatnék.

Mert elhallgatván a kétes kérdést, vajon a közös oskolák üdvösebbek, hasznosabbak-e, mint a felekezetiek, elhallgatván azt, hogy a közös oskolák, melyekben vallás-tekintet nélkül a tanárok alkalmaztatnak, semmi hitfelekezetnek ínyére nincsenek, és ellenek erélyes szót emelnek (15 Mart. 155 szám, 12 Septemb. 1848.),[18] amiért is méltán lehet tartani, hogy a közös oskolák üresen fognak állani vagy átváltoztatásuk nagy ellenszenvre fognak találtatni, győződésünk az, hogy a kormány, mely a törvény őrének és végrehajtójának felállíttatott és azért a törvényen túl vagy felett nem intézkedhetik, a közös oskolákat a törvényen kívül állítná fel, mely intézkedés, hogy hatásának körén túl fekszik, azt a kormány tettlegesen bebizonyította, midőn megkészült törvényjavaslatát az elemi tanodákról a hongyűlésen a két ház elébe terjesztette, mely éppen a közös oskolák elve miatt törvényre nem emeltetett. Ha tehát nemcsak a hitfelekezetek tusakodnak a közös oskolák ellen, hanem a nemzet sem fogadta el az elvet, nem lehet a nemzet akaratának ellenére nézetünk szerint a felsőbb tanodákra azt alkalmazni s gyakorlatba hozni, míg a törvény nem rendelkezik, és azért én sem merem mindaddig a közös oskoláknak felekezeti tanodáimat átengedni. Még azért sem, mert mélyen tisztelvén a felsőbb hatalmat, a fejedelem törvényben kimondott jogait, míg ezek állnak, ezek iránt teljes engedelmességgel tartozom. Az oskolák elrendezése, a tanulmányok meghatározása egyenesen és egyedül őfelségének jogaihoz tartoznak, mondja a király 1723:70.: ubi status modum formam, media regi submiserint – rex annuet petito statuum, et eaterus sufficiater influeret Consilium suum.[19] Őfelségéé tehát utasítást adni, rendelkezni, mi és hogyan taníttassék, és hogy ez a törvény értelme, nyíltan kiviláglik az 1791:26. törv. 5. §-ából, hol mondatik, hogy az országos rendek kérelmére és előterjesztésére őfelsége által meghatározandó oskolai rendszer az evangélikusok tanodáikra is kiterjesztessék: Coordinatione litteraria institutionis, erga demissam statuum propositionem per suam majestatem determinanda, ad has perinde scholas (evangelicus) extendenda,[20] mely törvényes jogával élt őfelsége maiglan, mint azt az 1843/4. 2. törv. 8-9. §-a tanúsítja, hol mondatik, hogy őfelsége már kegyelmesen elrendelte, hogy a magyar nyelv a kapcsolt részekbeli fő- és középoskolákban, mint rendszerinti tudomány taníttassék. És nemkülönben őfelsége rendeléseket tett immár, hogy az ország határain belüli oskolákban a közoktatási nyelv a magyar legyen.

Miután tehát őfelsége az oskolákat elrendezte, hitem szerint a kormány őfelségének nyilvános beleegyezése nélkül azokban lényeges változásokat nem tehet, nézetem szerint penig lényeges változás volna a felekezeti oskolákat közösökre átváltoztatni, a tiszta evangélikus vagy katolikus oskolákba, melyek kiváltképpen a vallásfelekezetek számára alapíttattak, külön vallású tanárokat alkalmazni, amibe még a törvényszerzés sem tudott beleegyezni.

Azért nincs hatalmamban a fennálló felekezeti oskolai rendszertől elállani és a tervezett közös oskolai rendszert elfogadni, míg őfelsége és a törvényhozás nem intézkedendik.

Még azért sem alkalmazhatom magamat az új rendszeri közös oskolák befogadására, mivel kötelességemben áll a tanodákat a minéműségükben megtartani, melyben kezemre adattak. Visszaállíttatván 1802. évben a benedeki rend, fejedelmi akarattal az oklevélben megnevezett 10 középtanoda átadattak a szerzetnek oly meghagyással és kötelességgel, hogy azokat tulajdon alkalmas egyéneivel ellássa. Valamint tehát eme oskolákat csak az adományozó fejedelem foghatja elvenni, úgy a szent szerzet kötelessége, a tanodákat eredeti minőségükben megtartani és tulajdon szerzetes tanárokkal ellátni.

Mindkét kötelességének meg nem felelhetne, ha a közös oskolákat elfogadná, mert ezek által a tanodák lényegben megváltoztatnának, és a szerzet eredeti kötelességét egészen nem tölthetné, midőn más, mint szerzetes tanárok alkalmaztatnának, a szerzet penig kötelességét híven akarván tölteni, meg nem engedheti, hogy iskoláiba idegen s nem szerzetes [tehát még kevesebbet: hogy más vallású oktató a katolikus oskolába][21] alkalmaztassanak, mindaddig, míg az adományozó fejedelem által kötelezése alól fel nem oldatik, melynek tanáregyénei egyébkint készek a kormány által előterjesztett tudományi rendszerhez magokat mindenben alkalmaztatni, és képességüket, alkalmatosságukat, ha szükséges? próbatétel által is kimutatni, miáltal a tisztelt minisztérium a célját érendi, hogy általa kitűzött tanulmányok, a nyilvános oskolákban alkalmas és megvizsgált tanárok előterjesztessenek, taníttassanak!

És hogy semmit el ne hallgassak, az szerzet önfenntartásának érzete s természetes kötelessége kénytet, hogy a kormány intézvényét tisztelettel tudomásul vegyem, mert ezáltal nemcsak a szerzet egyénei rendíttetnek meg a biztosított rendeltetésükben, és úgy mondván, elmozdíttatnak attól, hanem az egész szerzet alapja aláásatott, melyre újjászületése és élete építtetett. Az egyének azért hagyák oda a világot és léptek a szerzetbe, hogy elkészült tanítók legyenek. A közös oskolák fogalmában penig alkalmasin[t] az rejlik, hogy nemcsak mindannyian tanítók nem lehetnek, hanem még a valóságos és jelenleges, érdemekkel teljes és alkalmas tanárok közül is többen kiszorítandók! Mely intézkedés által tehát hivatásukban, rendeltetésükben (melyet már mint szerzetesek nem változtathatnak), ha nem csalattatnak is meg, de bizonyára rövidséget szenvednek. Mely szomorú sorsra iparuk által méltókká nem tevén magukat, teljes bizodalommal számolnak a nagylelkű és igazságos kormány kéméletére! Hogy penig a közös oskolák behozatala által a szerzet léte, mely félszázados éltén át egyedül a hazájának és a helyes nevelésnek élt, veszélyeztetik; kérdésen kívül vagyon, mert azért állíttatott vissza, hogy a neki szánt és átadott tíz középtanodában az ifjúságot tanítsa és nevelje; mely feladata teljesítésétől a közös oskolák által kiszoríttatván, alig lehet nagy reménye manapon állandóságához ama magyar szerzetnek, mellyel a magyar civilizált történet mindenesetre kezdőpontját veszti!

Mely felhordott okaim fonalán alázatosan könyörgöm a tisztelt közoktatási minisztériumnak, méltóztassék engemet addig is, míg őfelsége, ki a szerzetnek adá a gimnáziumot, legnagyobb akaratját ki nem jelenti, és a honatyák törvény által nem intézkednek, hogy vallásfelekezeti oskolák közösökre átváltozandók, kegyesen felmenteni, hogy tanodáimat eredetiségükben, tisztán megtartván szerzetes egyéneimmel, mint tanítókkal azokat elláthassam, mit a vallási egyenlőség és viszonosság elvénél [fogva] is kérek, mert tudom, hogy a más vallású felekezetek aligha befogadandják a közös oskolákat, és úgy csak a katolikus oskolák volnának szorultabb állapotban. Ígérvén és fogadván a szerzetem nevében, hogy tanáraim bármely behozandó új tanulmányi rendszerhez magokat pontosan alkalmazni és eszerint tanítani fognak.

Mely alázatos könyörgésemre a kegyes rendeletet bevárván, mély s hóduló tisztelettel és kész engedelmességgel maradok

A tisztelt közoktatási minisztérium

aláz.[atos] szolgája

N. N.

Pesten Sept. 8. napj. 1848.

 

Ekkor készült, de be nem adatott![22]

 

(közli: Fazekas Csaba)

 

Jegyzetek