Barankovics István (1906-1974) újságíró, közíró, politikus az 1930-as, 1940-es évek Magyarországán a kereszténydemokrácia egyik meghatározó személyisége. Alakjában a magyar történetírás elsősorban a második világháború utáni vezető keresztény pártpolitikust ismeri- ismerteti. A Keresztény Demokrata Néppárt, majd Demokrata Néppárt főtitkára az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon – mivel pártja önállóan nem indult – a Független Kisgazdapárt listáján jutott be a parlamentbe. Az 1947-es országgyűlési elektuson a DNP a törvénytelen eszközökkel győzedelmeskedő kommunista párt mögött a második helyen végzett. Barankovics a következő másfél esztendőben a kormány ellenzékének vezére. 1948-ban az egyház és az állam békés egymás mellett élésének lehetőségét valló és kereső DNP is – Rákosi Mátyás szavaival élve – idejétmúlt jelenséggé vált, amelyen „túlhaladott a demokrácia”. A hatalom a párt képviselőcsoportjának több tagját megfosztotta mandátumától. Barankovicsot egyre inkább ellehetetlenítették, 1949 februárjában emigrációba kényszerült. Itt jelentette be a Demokrata Néppárt feloszlatását. Salzburgban, majd New York-ban már kevésbé szervező-politikusi, inkább alkotói tevékenységet folytat. Az 1990-es rendszerváltozás
óta egyebek mellett a hazai kereszténydemokrácia múltjáról is több évtizedes
hiány megszüntetését célzó kiadványok jelennek meg. A Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós szerkesztette kötet forrásgazdagsága
révén kiemelkedik közülük. Az eszmetársak szándékaik szerint a válogatott
Barankovics-hagyaték közreadásával átfogó szellemi portrét nyújtanak a „magyar
kereszténydemokrácia apostoláról”. A könyv
hét fejezete tematikusan mutatja be a politikai gondolkodó és cselekvő
politikus Barankovics Istvánt. Az írások és beszédek nem keltezésük
időrendjében szerepelnek, ám egy teljes életpályára engednek rápillantást. Az első
világháború utáni Magyarország számos problémájára Barankovics szerint csakis a
hathatós változtatás adhat megoldást. A fiatal újságíró tág szellemi
látóhatárán így kerülnek egymás mellé a 19. századi reformkor, forradalom,
kiegyezés és a 20. századi keresztényszociális
mozgalom nagy alakjai. A megújulást ő Prohászka Ottokár és Giesswein
Sándor nyomdokain képzelte el XIII. Leó pápa Rerum
Novarum és XI. Pius pápa Quadragesimo
anno kezdetű enciklikái szellemében. A náci Németországnak a
magyarországi közgondolkodásra gyakorolt erősödő befolyására is keresztény
feleletet ad. Pápai enciklikáról (XI. Pius: Mit brenneder
Sorge) ír, több cikkében Szent István királyt (az ő
kereszténységét, európaiságát, magyarságát) idézi meg, előszót fogalmaz a híres
svájci közgazdász, Wilhelm Röpke: A harmadik út című könyvéhez. Mégis ez az a
probléma, ami őt mint haladó katolikust leginkább egy
táborba hozza össze az egyébként másként gondolkodókkal. Vallja: „Nem az a
fontos, hogy ki mond valamit, a mi értékmérőnk az: mit mond valaki.” A
keresztény középosztálynak a klérushoz, s főként a hierarchiához kevésbé kötődő
reformer tagjaival tartott barátsága mellett kapcsolatba kerül a baloldali
(kommunista, szociáldemokrata), liberális és népi gondolkodókkal, politikusokkal. A második világháború után
éppen ez a nyitottsága és az új problémák iránti látszólagos közömbössége
nehezítette meg a katolikus püspöki karral, kivált Mindszenty József hercegprímással
való viszonyát. Az őt több helyről ért vádakra adott válasza saját szavaival
így foglalható össze: az egyház és az állam békességét olykor hatásosabban
szolgálhatják azok az erőfeszítések, amelyek a hallgatás, a „lelakatolt száj”
diplomáciai előnyeit sem mellőzik. Kompromisszumkereső magatartását – amellyel
még saját pártjában sem azonosul maradéktalanul mindenki – végül is a totális
hatalomra jutó kommunista párt nem tolerálja. Az emigrációban elsősorban
teoretikus kérdések foglalkoztatják. A kereszténydemokráciáról, valamint a
keresztény politikáról szóló általános írásait ott veti papírra. A Híven önmagunkhoz
című könyv befejező, nyolcadik fejezete néhány kortárs (Dessewffy Gyula,
Mézes Miklós, Szőnyi Zsuzsa, Frey András) visszaemlékezését közli. A kötetet a
szerkesztők gondosan egy áttekintő Előszóval és egy részletes Pályaképpel
látták el. Az egyes fejezetek egy-egy téma köré csoportosítják Barankovics
István különböző időpontokban született írásait és beszédeit. Ez az akronológia zavaróan hathat a megfogalmazásra került
gondolatok fejlődését nyomon követni kívánó olvasóra, aki ezzel együtt is az
eddigi legteljesebb Barankovics-életművet veheti kezébe. (ism.: Sándor István) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |