Végre megjelent egy újabb hiánypótló, rendkívül tanulságos visszaemlékezés: Shvoy Lajos székesfehérvári püspök önéletírása. Az 1964-ben elkészült memoár nyilvánosságra hozatala a Kádári puha diktatúrában elképzelhetetlen volt. A rendszerváltozást követően azonban, amikor több tucatnyi korábban csak az íróasztalfióknak, a levéltári doboznak szánt életrajzi munka megjelenhetett, Shvoy Lajos önéletírása érthetetlen módon még mindig kiadatlan maradt. Pedig mint a jelen kötet előszavából megtudjuk, Szántó Konrád ferences atya, a kiváló egyháztörténész is látta az iratokat, sőt több egyházi központba is eljutott az anyag. Valóban régi adósságot teljesített a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, amikor megjelentette az önéletírást. Shvoy Lajos személye, életpályája
rendkívül izgalmas, számos fontos adalékot szolgáltat a 20. század egyház- és
politikatörténetéhez. A szerző a műfaji sajátosság miatt nem térhet ki az
általa megélt 89 év minden fontos történelmi eseményére, a visszatekintő elme
szubjektív válogatását hagyta az utókorra. Elsősorban arról számolt be Shvoy Lajos, amit 1964-ben, 85 évesen fontosnak,
meghatározó jelentőségűnek gondolt életútja alakulásában. A kézirat,
születésekor valóban az asztalfióknak készült, de biztosan azzal a reménnyel,
hogy a diktatúra egyszer visszavonhatatlanul megdől, és akkor a történelem
feldolgozásához, a múlttal való szembenézéshez nélkülözhetetlen dokumentum
maradjon fenn. Shvoy Lajos nem beszélt a
gépírónak a 19. század kilencvenes éveiben elfogadott egyházpolitikai törvények
kapcsán fellángoló közjogi küzdelmekről, ahogyan az Osztrák-Magyar Monarchia
részvételéről az I. világháborúban sem. Keveset olvashatunk a proletárdiktatúra
eseményeiről is, akárcsak a két világháború közötti időszakról, vagy magáról a
háborúról. Shvoy Lajos önéletírásában nem az országos
politikáról akart beszámolni, hanem saját életútjáról. Keveset szól
családjáról, indíttatásáról, visszaemlékezését a gimnáziumi évekkel kezdi.
Részletesebben emlékezik meg azokról a hatásokról, amelyek alakították papi
hivatástudatát. Hosszasan időzik a regnumi
boldog-dolgos időszaknál. A szerény nyilatkozatból is fontos adalékot kaphat az
olvasó a századfordulót követő katolikus viszonyokról, a papság, a hívek lelki
állapotáról, felkészültségéről a főváros egyik problémás, javarészt kispolgárok
által lakott kerületében. A regnumi atyák áldozatos,
lelkes, missziós munkájáról, kiváló pedagógiai módszereikről olvasva élvezetes
bepillantást nyerhetünk egy közösség építésébe, annak belső életébe. A
szerencsétlen sorsú (1951-ben az Aréna, később Dózsa György út felvonulási
térré alakítása miatt lebontott) Regnum Marianum templomért folytatott küzdelemről,
illetve a templom felállításáról első kézből kap információt az olvasó. A nagyhatású, és hívei által
rajongással szeretett Prohászka Ottokár püspöki székét örökölte Shvoy Lajos 1927-ben, 48 évesen. Közvetlen stílusának,
kedélyének köszönhetően hamar sikerült elfogadtatnia magát egyházmegyéjében,
mint ahogyan a katolikus hierarchiában is. Bérmakörútjain
a kis nebulókkal ugyanúgy megtalálta a megfelelő hangot, mint püspöktársaival,
vagy Székesfehérvár és a vármegye vezetőivel. A regnumi
energiára egyházmegyéjében is szükség volt, hiszen egy gazdaságilag szétzilált
örökséget vett át Prohászka Ottokár halálával. Elsődleges feladatának mégis a
hitélet elmélyítését, a hívekkel való közvetlen kapcsolatot tekintette. A Szentatyánál tett ad limina látogatásokról, az Eucharisztikus Kongresszus és a
Szent István év (1938) előkészítéséről, Shvoy püspök
amerikai útjáról egyedülálló adalékokat szolgáltat a visszaemlékezés. A rövid
eufórikus időszakot a II. világháború szakítja meg. Az eseményeket nem adja elő
részletezve, csakis a Szálasi-időszak elbeszélésére szorítkozik, részletesen
ismertetve letartóztatása körülményeit. Külön emlékezik meg Mindszenty József
veszprémi püspök, majd esztergomi érsek személyéről, kiemelve fontos történeti
szerepét, áldozatát. Ezt követően érezhető törés
van a kéziratban, hiszen a székesfehérvári püspök nagyon keveset beszélt a
kommunista diktatúra létrejöttéről, kiépüléséről, működéséről. A hiányosságot
ellensúlyozandó részletes jellemzést közölt a fehérvári egyházügyi titkárokról,
az 1951-ben felállított Állami Egyházügyi Hivatal által a püspöki aulába
küldött ellenőrökről, az úgynevezett „bajszos püspökökről”. Shvoy
Lajos a kommunista diktatúra alatti eseményeket évről-évre követve,
naplószerűen foglalja össze. A visszaemlékezés és a napló is rokon műfaj,
mindkettő a szerző szubjektív vallomása a megélt időszakról. Shvoy Lajos nem is törekszik másra ezekben a részekben sem,
mint az általa lényegesnek tartott események felsorolására. Néhány
dokumentummal (például az 1950-es megállapodás szövege, az 1951-es püspökkari
nyilatkozat Grősz József kalocsai érsek és társai
elítélését követően) és adattal (pl. az egyházi célokra, plébánia felújításokra
történt egyházmegyei kiadások, a Népköztársaságnak felajánlott egyházi földek
összesítése stb.) pontosítja az elmondottakat, de ezek a részek is csak
„karcolják a felszínt”, alig tartalmaznak konkrétumot. Mégsem hiábavalóak,
hiszen a néhány kiragadott példa, esemény érdekes adalék a rendszer működési
mechanizmusához, az egyház, az egyháziak túlélési reakcióihoz. Az 1956-os évvel
kapcsolatban lényegesen részletezőbb a visszaemlékezés – mint az előszóból
kiderül – Shvoy püspök egykori titkára, Németh László
külön kérésére. Az 1956-ot követő évek eseményeit ismét rövidebben foglalta
össze a szerző. Sajnos a fontos egyházpolitikai történésekről és
következményeiről is, mint például az 1964-es részleges megállapodás a Vatikán
és a Magyar Népköztársaság között, alig néhány bekezdés olvasható. Időben pedig
az volt legközelebb a memoár készítéséhez. Az különösen értékes gesztus, hogy Shvoy Lajos önéletírásának végén megemlékezett az
egyházmegye üldözött papságáról is. A kötetet Mózessy Gergely levéltáros, történész szerkesztette sajtó
alá, látta el értelmező jegyzetekkel, kiegészítésekkel, illetve egy alapos
adattárral, amely a kötetben szereplő egyháziak rövid életrajzát is
tartalmazza. Sajnálatos, hogy néhány egészen elemi hiba, elírás is bennmaradt a
nyomtatott szövegben. (Például Mindszenty Józsefet nem 1948. december 28-án
[92. old.], sem 27-én [105. old.], hanem 26-án tartóztatta le a politikai
rendőrség.) Az ilyen hibákat kiküszöbölte volna egy olvasószerkesztő, vagy
lektor, az ugyanis nem derül ki a kötetből, hogy a kiadás előtt a szöveget
ellenőrizte-e valaki. Az olvasót segítette volna a
szöveg értésében egy részletesebb bevezető tanulmány, ami akár Shvoy Lajos életének általa nem ismertetett részleteit,
akár a „nagyobb” politikai, egyháztörténeti összefüggéseket tárta volna fel,
hogy a püspöki önéletírást ezen a keretek közt lehessen értékelni. Mivel a
kötet nem csak a székesfehérváriak érdeklődésére tart számot, segítséget
nyújtott volna, ha a helyi, megyei élet világi szereplői, de akár az országos
politika Shvoy Lajos által megemlített szereplői is
bekerültek volna az annotált névmutatóba. Mindezen hiányosságok ellenére is nagyon fontos munka Shvoy Lajos önéletírása, a „Források a székesfehérvári egyházmegye
történetéből” című sorozat első kötete. A hiányokat a sorozatnak az olvasók
által elvárt következő tagjai majd pótolni fogják. Mindenképpen dicséret illeti
Mózessy Gergelyt, hogy elővette a levéltári dobozból
a már-már elfeledett kéziratot, és azt az olvasó, érdeklődő nagyközönség
számára nyomtatásban is hozzáférhetővé tette. További rangos köteteket várunk a
Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani
Levéltártól, és egyben felhívjuk a kollégák figyelmét, hogy a többi egyházi –
és természetesen világi – levéltárakban vizsgálják meg nyilvántartásaikat, az
őrizetükre bízott iratokat, hátha a hagyatékokban, a poros, elfeledett
dobozokban értékes kéziratok, dokumentumok lapulnak, amelyek szakszerű kiadása
a történelem feldolgozásának mindenkor elsőrendű érdeke, és a történész-levéltáros
legfontosabb feladata. (ism.: Szabó Csaba) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |