Vissza a tartalomjegyzékhez

5. évfolyam 1. szám
A. D.
MMIV

Szabó András: A késő humanizmus irodalma Sárospatakon (1558-1598).
Debrecen, Hernád Kiadó, 2004. 133 old.
Szabó András: A késő humanizmus irodalma Sárospatakon (1558-1598)

 

1575 áprilisában Sárospatakon Szikszai Fabricius Balázs iskolamester emlékezett meg „Balsaráti Vitus Jánosnak, a tapasztalt és jó hírű orvosdoktornak, a sárospataki egyház tudós és hűséges pásztorának életéről”. Az áttekintett életút mintegy eszenciáját és iskolapéldáját adja egy Sárospatakhoz, mint humanista és protestáns szellemi központhoz kötődő, a korabeli európai művelődés legmagasabb szinvonalán élő és alkotó tudós portréjának. Balsaráti Vitus János ráadásul nemcsak Patakon élt, hanem részben Patak neveltje is volt Kopácsi István tanársága idején. Perényi Gábor által támogatott wittenbergi peregrinációja, Melanchtonnal való kapcsolata, később padovai és bolognai tanulmányai, barátsága Európa számos egyetemének tudós férfiúival, teológusokkal, orvosokkal, majd sárospataki munkássága, kiváló szakmunkái, könyvei egy jellegzetes humanista tudósi életút állomásaiként jelennek meg előttünk. Ez a pálya ráadásul nem egyedi jelenség a korabeli magyarországi társadalomban, számos hasonló út és széles háttér rajzolódik ki a korszak kutatói előtt. Kiváló helyzetben volt Sárospatak, mint szellemi központ ezen a téren, és kiváló helyzetben van ma is, hiszen Szabó András kötetéből a mai magyar tudós társadalom nagyívűen megrajzolt képet kaphat a Balsaráti, Szikszai Fabricius és kortársaik által jellemzett Sárospatak késő-humanista irodalmi, tudományos világáról.

Szabó András kötetének „kegyes” olvasója (pius lectora) elsősorban a 16. század második felének pataki tanárairól, diákjairól és prédikátorairól kap áttekintést, de a szerző visszanyúl az iskola kezdeteinek problémaköréhez is. A szerző a pataki iskolázás kezdeteit az 1540-es évek közepére teszi, és elsősorban folyamatként látja és láttatja a magasabb fokozatúvá válást, ami a poétika, a görög nyelv és a klasszikus auktorok oktatása révén az 1550-es évek végén következhetett be.

Thúri Farkas Pál, az első rektor 1558-as pataki megjelenése jelentette az iskola első virágkorának kezdetét. Szegedi Kis István és Szegedi Gergely kezdeményezésére Kelet-Magyarországon a reformáció helvét iránya válik uralkodóvá, Thúri Farkas Pál is a helvét irány képviselője éppúgy, mint Szikszai Fabricius és Balsaráti Vitus, akikkel jó barátságban volt. Szabó András mindhármójuk életrajzát részletesen tárgyalja, mint akik a korszak szellemi arculatának meghatározói voltak Sárospatakon. Az őket követő két évtizedben, a 16. század utolsó éveiben humanisták és teológusok, tudós prédikátorok váltották egymást a pataki iskola élén Kassai Császár Györgytől Fegyverneki Izsákon át Újfalvi Katona Imréig, akinek 1602-ig tartó rektorsága már válságos évtizedek kezdetét jelentette.

Szabó András az általa tárgyalt korszak sárospataki szellemi viszonyait európai összefüggésben mutatja be. A kapcsolattartásban meghatározó szerepe volt a kötetben is bemutatott patrónusoknak, Perényi Gábornak, Dobó Ferencnek, a Mágócsy és Melith családoknak. Támogatásukkal számos diák kereste fel elsősorban Wittenberget, s alakított ki életre szóló barátságokat európai humanista körök tagjaival, ahogy ez Balsaráti esetében szembetűnő. A wittenbergi magyar bursának kivétel nélkül minden pataki tanár és prédikátor tagja volt, tízen a coetusnak senioraként is tevékenykedtek. Ezen túl levelezés útján személyes kapcsolatban maradtak Melanchtonnal, Bézával, a tübingeni Crusiussal, a bázeli-heidelbergi Grynaeussal. Mindez arra utal, ahogy Szabó András megállapítja: Sárospatak ebben a korszakban jelentős műhelye volt a magyar és európai protestáns késő humanizmusnak.

Ennek bizonyságaként a szerző áttekinti a pataki tanárok és diákok levelezését, orációit, az általuk írott latin nyelvű alkalmi verseket, latin és magyar nyelvtudományi munkákat, továbbá orvostudományi és természettudományos tevékenységüket. Történetírói, jogi, filológiai területen, úgy tűnik, csak kezdeményei voltak meg a magasabb szintű munkáknak. Utoljára, de legkevésbé utolsó sorban a patakiak teológiai munkásságáról kapunk képet. Szikszai Fabricius és Fegyverneki Izsák műveinek bemutatásán keresztül a tárgyalt fél évszázad vitairodalmáról is áttekintést kapunk, hiszen először éppen Thúri Farkas Pál és Szikszai Fabricius Balázs vezetésével a helvét irány vált el a lutheritől, majd Szikszai Fabricius az unitárius teológiával kellett, hogy szembeszálljon, a század végén pedig az egyre erősödő ellenreformáció jelentett kihívást.

A kötet végén képet kapunk az iskola diákságának társadalmi összetételéről, arról a közegről, amely kibocsátotta a fentebb bemutatott kiváló humanista tudósokat, prédikátorokat, kiemelve azt, hogy Patakon országos viszonylatban is igen magas volt, talán a negyven százalékot is elérte a nemesi származású diákok aránya.

A kötet bevezetőjében Szabó András irodalomtörténeti, irodalomelméleti kérdésben, a magyarországi humanizmus korszakolásában is állást foglal, a késő-humanizmus fogalmának alkalmazásában a legmodernebb európai, elsősorban németországi tudományos eredményeket követve. Ezzel jó példáját adja annak is, hogy ahogyan egykor a 16. század Patak leendő professzorai a legújabb tanokkal felvértezve tértek haza külföldi tanulmányaikról, a mai korban ugyanez a követendő út, hogy a hazai szakma mégoly kiváló, de folyamatosan megújítandó tanításait meghaladhassuk.

A Szabó András által bemutatott kor válságos idők közepette létrejött rövid virágzás időszakának számított Patakon, ahogy a mondandóm kezdetén idézett Szikszai Fabricius fogalmazott: „Enyhítsd, szelíd Jézus […] egyházad elviselhetetlen kínjait […] hagyj minket végre egy kissé föllélegezni és megnyugodni a folytatólagos csapások annyi gyászos és siralmas szomorúságától, egyházaid magára hagyatottságára, kérünk, figyelmezz, szent igéd magját őrizd meg közöttünk, tekintsd meg egyházainkat és iskoláinkat, amelyek tanítók nélkül szűkölködnek. Ne engedd, Uram, a jámbor közösségek szörnyű szétszóratását, a már régen agyongyötört és nyomorgattatott vidéken a hívek teljes pusztulását, hanem őrizd meg a mi tájékunkon a tanulók és tanítók közösségét, akik Téged igaz tisztelettel és a Neked járó dicsérettel tisztelnek és most és mindörökkön örökké magasztalnak. Ámen.”

 

(Szabadi István)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,